Előszó

(Mikszáth Kálmánnak.)

Kedves barátom! Tanácsodat megfogadtam és nem bántam meg. A gyermekeknek megint írtam egy verses könyvet. Olyan jól esik most, hogy hallgattam reád.

Ennek a könyvnek írása közben mindinkább meggyőződtem arról, mily nagy mulasztást követnek el a magyar költők, hogy nem írnak a gyermekeknek. Mennyi sok szép írnivalójuk volna!

A rengő bölcső, vesszőparipán nyargalászó papircsákós lovag, bokrétát kötöző ábrándos kis leány csak úgy csillog a költészet zománczától. Az altató daltól kezdve a haza- és szabadságszeretet magasztos érzelméig milyen tarka, változatos képek tárulnak itt föl! Mily nemes hivatást lehet itt betölteni nemzeti szellemben, könnyed költői formákban, a hamisítatlan népköltészet alapján.

A gyermekeknek szóló lant nem kicsinyleni való. Édes hangok, örök emberi dallamok ömölhetnek arról, ha a sziv is, a lélek is ott játszik hurjain.

Mosolygó arany mezőkön jár a gyermekköltő, csupa derü, csupa fény itt minden. Még ami kis bánat van: az is szelid bárányfelleg gyanánt vonul keresztül a kék boltozatos égen.

Nekem gyönyörüség volt itt járni, hallgatni a gyermekek galambkaczagását s dalolni, mesélni a kis ártatlanoknak.

Milyen édes jutalom az aztán, mikor előmbe állnak azok a kis fiuk, kis leányok s verset mondanak nekem az én verseimből! Pedig némelyik még az á-bét is alig ismeri.

Ezt az örömet, kedves barátom, neked köszönhetem. Fogadd érte jó szivvel, szeretettel szerény kis könyvemet.

Szeged, 1886. május havában.
Pósa Lajos.