Előszó

Kedves barátom! Megkértél, hogy előszót irjak a könyvedhez. Minek? Abban a világban, a hova a te könyved megy, nem kell neked bemutatás s legkevésbé én tőlem, a kit ott nem ösmernek.

Szivemből örülök, hogy ideiglenesen áthurczolkodtál az öreg olvasóktól (Nagyon szük itt ez a mi szállásunk) s azoknak a romlatlan tiszta gyermeklelkeknek dalolsz olyan szépen, mintha csak a bölcső rengésének volna édes szavakba rakott folytatása.

"Ma már nincsenek apák!" - mondá nemrég egy ismerősöm tréfálózva.

"Apák még vannak, felelte a másik ismerősöm szomorúan - de nincsenek gyerekek!"

Igaz-e az? Félek, hogy igaz.

S ha gyermekek nincsenek többé, - férfiak se lesznek többé.

Irj, kérlek, minél többet ilyeket, hátha a mese és gyermekdal visszaviszi nekik a friss gyönyörök ama forrásait, a melyeknél a mi apáink gyermekkorukban oly sokáig időztek s olyan nagyon megizmosodtak s a melyek mellett a mai gyermekek vasuton rohannak el: hátha a korai érettség nyegleségeit eldobják, s felülnek a lenézett vesszőre, hogy jókedvűen nyargalásszanak rajta, mert ez az egyedüli paripa, mely soha sem veti le lovagját, s melyen utolérhetlen élvezet ülni...

Budapest, 1883. deczember 24.
Mikszáth Kálmán