Az embernek természeténél fogva belső igénye van arra, hogy mindig valami Magasabbhoz viszonyuljon. A felvilágosodásig az egészségesen megoszló három meghatározó tényező (az idegen meghatározottság; a kötelességtudatból születő önmeghatározottság; és a szeretettől vezérelt mástól meghatározottság) szabta meg az ember viszonyulásának tárgyát, változó módon és intenzitással, de mindig együtt, heteronóm formában. Az ember azonban fellázadt, és felborította az egyensúlyt: hol az egyik, hol a másik tényezőt ragadta ki összefüggéseiből, és kizárólagossá tette.

A felvilágosodás által felszabadított ember sorsából, történetéből sokat tanulhatunk, annak puszta tényei mögé látva, ha hagyjuk azokat megszólalni saját környezetükben, világukban, amelyet André Varagnac így határozott meg: "közösségi hit hitelvek nélkül, közösségi gyakorlat elmélet nélkül".