Ezen költemény kiadását több okból vállalám el. Első az: mert meg valék győződve jelességéről; második az: mert a génialis ifju költőt, a mennyire tőlem telhetett, munkájához méltóan akarám dijazni; a harmadik ok az: mert rám nézve sokkal jobb, ha ezen műből bejöhető nyereség az én tárczámba szivárog, mint ha, kivált német, könyvkereskedő huzná azt.

De mindenesetre legtöbbet nyerend e költeményben irodalmunk, s ezen szellemi nyereség háttérbe szoritja az anyagit. Midőn a költő felolvasá előttünk János vitéz czimű népmeséjét, Vörösmarty oda nyilatkozék: hogy ezen mű bármelly irodalomnak diszére válnék. Igaza van a nagy költőnek. Illy, minden tekintetben jeles költői népmesét kivált a magyar irodalom nem mutathat elő. Mert lehet-e, főleg fejlődő irodalomra nézve nagyobb becsű kincs, mint az, mellyben nemzetiségünk legtisztább forrása, a népi elem, s az annyira sajátos és eredeti népköltészet a műveltebb költői szellem által némileg nemesítve tűnik fel? És János vitéz szerzője melly derekasan fejté meg ez olly szép, mint nehéz feladatot! Ő hatalmas teremtőerejével visszaidézi, föleleveníti emlékezetünkben a kedves gyermekkort, midőn a köznépből származott cselédség ajkairól olly sóvárogva lestük el, s olly mondhatatlan gyönyörrel hallgatók a tündéries, kalandoros, csodás népmesék bűvös titkait! Az illy nyers előadás kielégíti a köznépet és a gyermeket, de a műveltebb osztály meglett embereinek olly hangon, olly modorban kell előadni a mesét, mint Petőfi előadá e szép költeményben, mellynek kétszeres érdeme az, hogy nem csak a művelt olvasó magasabb igényeit elégíti ki, de könnyen érthető, népies előadásánál fogva a köznépnek is gyönyörködtető olvasmányul szolgálhat. Beh kevés magyar költő tudja pedig illy kettős hatásra pöngetni lantját! A nagyobb rész csak egy pár száz úri ember számára ír, mélyen, homályosan, czikornyásan, érthetetlenül, s többször idegen irányban és szólásmódokkal; korunkban igen kevés az olly költő, ki az egészséges gondolkozású és érzésű nép sajátos nyelvét, jellemét hiven felfogva, azt a költészet tündérhonában természetes, ép színekkel visszatüntetné, hogy benne az annyi inség- és nyomorral küzdő szegény köznép is vigaszt, enyhet és örömet, nemesebb szellemi élvezetet találna. Leginkább illy szempontból kell megítélni Petőfi ezen költeményét is, melly mind költőiség, mind népiesség tekintetében irodalmunk legnagyobb becsű kincsei közé sorozható. A költő pedig leginkább ezen művének alkotása után érezheté azt büszke öntudattal: miszerint ő nem csak egy kis finnyás, nagyrészint beteges izlésű úri töredékecske, hanem az egész erőteljes magyar nép költőjévé avattatott fel jó géniusza által.

És hogy a mese kalandoros, merényes hősét, a derék János vitézt köznépünk is megismerhesse, az első kiadás elkeltével gondoskodni fogok jövő évre második olcsóbb kiadásról is.

Pest, télhó végén 1845.

Vahot Imre
kiadó.