Több, mint egy tucat kisebb-nagyobb elbeszélés után most a Csodavárók című háromkötetes regényt adom az olvasó kezébe. Író és olvasó egymáshoz való kapcsolata olyan, mint a szerelmeseké. Sohasem állanak egymás mellett, mindig egymással szemben; sokszor összeszaladnak s pillanatokig azt hiszik, hogy tökéletesen átömlött egymásba a lelkük. Máskor megdöbbenve néznek maguk elé: Úristen, ki ez az ember és mit akar tőlem? Író és olvasó néha azt hiszik, hogy ismerik egymást; ám egy új könyv alkalmával már nem értik egymás szavát s kiderül, hogy azelőtt is mindent félreértettek, amiről közöttük szó volt. Utólag kételkedni kezdenek abban, amire azelőtt rá merték volna építeni egyetlen édes életüket.

Valamirevaló íróember minden új könyve alkalmával tele van félelemmel és kíváncsisággal. Vajjon megismernek-e s megismerem-e őket, akik előtt olyan szent szemérmetlenséggel tárom ki lelkemet? Megtörténhetik, hogy ennél a találkozásnál már egyetlen ismerős arcot sem tudok felfedezni, de az is megeshetik, hogy akiket legjobb barátaimnak tartottam, elfordítják fejüket felőlem s köszönés nélkül megyünk el egymás mellett az uccán.

Ilyenkor, azt hiszem, legbecsületesebb, ha az író, aki végre is egyedül áll sokszáz vagy ezer olvasójával szemben, erőt vesz hiúságán s gőgjén, megszólít egyet az ismeretlen ismerősök közül s kimagyarázkodik. Például így:

Lehet, hogy te eddig minden jóindulatod, elnézésed s gyengédséged mellett tökéletesen félreértettél. Azt hitted - s jogod is volt hinni - hogy én egyszerűen meséket találtam ki a te mulattatásodra, szép, kerek meséket, amelyeket nagy türelemmel kiagyaltam, a művészi teremtés törvényei szerint gondosan megszerkesztettem, tetszetős formába öntöttem, némi csinos metaforákkal és más stílusdíszítményekkel, színes miniatürképecskékkel, keretrajzokkal és iniciálékkal kicifráztam abból a célból, hogy két órán belül lebilincseljem érdeklődésedet, pihenőt adjak elmédnek, tapintatosan meghassalak, illedelmesen megkacagtassalak s a végén kibékítselek az erkölcsi világrenddel még hazugság és bohóckodás árán is, mint ahogy el is várhatod azt egy tisztességes buffalmacco-tól, mókamestertől, tollforgató mesterembertől.

Látod, én ezt megbocsátom neked. Viszont te meg nézd el nekem azt, hogy rútul rászedtelek és megcsaltalak mindazzal, amit eddig írtam. Először is bevallom, nem meséket, hanem életet írtam, abból is csak egy nagyon szűk és zártkörű társaság életét, azokét, akik véletlenül éppen körülöttem ténferegtek, akiket torkon ragadhattam - közöttük magamat is - hogy pőrére vetkőztetve, eléd vonszolhassam s előtted testét-lelkét kiteregethessem. Tudom, nincs kiábrándítóbb dolog, mintha az ember mesét vár és valóságot kap. Pedig ez megtörtént veled, mert különböző ravasz címek, szerkesztések, beosztások és elburkolások alatt voltaképpen eddigi összes írásaim egy és ugyanazon család életrajzát adták, azét a családét, amelynek szervezetében a Péterffyek, Grónayak és Domoszlayak vércseppjei cirkulálnak s most a Csodavárók-ban kiélik évszázados magyar életüket egész a mai napig, addig a napig, amikor te kezedbe veszed ezt a könyvet és megindulsz a vadgesztenye-fasorban az ő lépteik nyomán.

Bocsáss meg, kérlek, ha ezzel netalán elrontottam kissé illuzióidat. Ha őszinte akarok lenni, ezt nem is szántszándékkal tettem. Első könyveimben, sőt még a legutolsóban sem gondoltam arra, hogy valamiféle Rougon-Maquart vagy Comedie humaine-féle regényciklust írjak, írtam, ami éppen eszembe jutott, írni akartam meséket, hogy megríkassalak vagy megnevettesselek, mindössze egyben nem engedtem, abban tudniillik, hogy csak azt írjam, amit érzek, ami engem érdekel, amit irodalmi és művészi igazságnak vélek, amit megírni érdemesnek tartok, amit meg kellett írnom... - csak most vettem észre, de cseppet sem csodálkoztam azon, hogy mindig ugyanazokról s mindig csak a valóságot írtam.

Természetesen itt-ott egyet-mást elhallgattam, elfelejtettem vagy eltévesztettem. Némely dolgokat rossz helyre írtam, némely embereket összecseréltem. Látni fogod, hogy ebben a könyvben egyes dolgokra visszatérek, hogy kiigazíthassak bizonyos többé-kevésbbé lényeges tévedéseket. Ez csak azt jelenti, hogy felülvizsgálatot tartottam lelkemben s beláttam, hogy a tökéletes őszinteség s a pontos történeti hűség többet ér a fantáziánál, mert az élet jobban komponál, mint én. Itt-ott sorokat fogsz találni, amelyeket a Péterffy- vagy Domoszlay-családról szóló egyéb írásaimban is olvashattál; ez csak azt jelenti, hogy ezek a sorok ott nem voltak helyükön s itt nélkülözhetetlenek az események és jellemek megértéséhez. Talán nemsokára eljön az idő, hogy eddig való életem egész működését új átdolgozásban, egységessé komponálva, a henye és felesleges részletek elhagyásával átvizsgálhatod. Akkor - engedd remélnem - helyeselni fogod eljárásomat.

Így beszélnék talán az olvasóhoz, ha egyáltalán szóbaállna velem s mentegetődzéseimet elfogadván, hajlandóságot mutatna a Csodavárók elolvasására.