Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


2. Vonulás a Dnyeperig

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Amikor leértünk a Tatár-hágón a Kárpátokból, belekerültünk egy ukrajnai olyan sáros részre, ahol az egész üteg huszonnégy óra alatt a sár miatt három kilométert tudott előre haladni. Majd elértük a végtelen hosszú orosz sztyeppét, ahol száz kilométert is elmentünk anélkül, hogy egy házat láttunk volna. Csak a talpon lévő gabonákat láttuk a végtelenségig.

Nagy sár Ukrajnában.

Majd elértünk Kamenec-Podol'skijba, ahol többek között fölfedeztünk mi egy sörgyárat is, ahonnan persze vittünk egy kis nedűt magunkkal. A tüzelőállástól a gépkocsi felett, ahol én is voltam, mint gépkocsivezető, egy pár száz méterre, a gépkocsikon fönthagytuk a söröshordókat. És ugyanakkor a sörgyárban végtelen hosszúságú, egész vékony, nagyon finom gumicsöveket is találtunk, amit kötegekben vittünk magunkkal, és a gépkocsin lévő söröshordókból bevezettük a sátrunkba, és amikor jól esett, szippantottunk egy kis sört. Amikor elég volt, kötöttünk rá egy csomót, hogy ne folyjon.

Gomel'

Majd folytattuk tovább a diadalmas előrenyomulásunkat, és az egyik alkalommal, amikor megálltunk ebédelni, hát fű az volt, de fa az nem volt. Hát én életemben soha, most még nyolcvanharmadik éves koromban sem tudok úgy ülni, hogy leülök a földre, és ott ülök, mert egyszerűen nem birok ülni. Hát ott se bírtam, mikor ebédeltünk. De a kocsiból jó volt kiszállni. Láttam egy száraz lovat. Egy agyonlőtt lovat. Hát ráültem annak a hasára, és a hónom alul ott ettem a komiszkenyeret a darált hallal együtt. Így ebédeltünk meg. Majd nem emlékszem rá, hogy milyen faluba értünk be, ahol már elhagytak bennünket. Egy kerékpáros zászlóalj, mégpedig a nagyszőllősi zászlóalj volt, aminek a maradványát másnap utolértük. Mert bizony talán a két kezem is elég lett volna megszámolni, annyian maradtak belőle.

Száraz ló.

Majd később elhagyott bennünket egy rettenetes páncélos alakulat, amiben úgynevezett olasz gyártmányú Ansaldo kétszemélyes harckocsik voltak, nem tudom, talán két ember ült benne. Ezek olyan óriási páncélzattal voltak ellátva, hogy parittyával keresztül lehetett lőni őket. Egy, vagy két nap múlva ezeknek a maradványait is elhagytuk, mert persze mind kilőtték.

Ott találkoztunk az első orosz harckocsival, amiből Isten segítségével egyet sikerült is nekünk kilőni. Amiről szintén van fényképen, mégpedig egy kécskei származású, illetve ide is úgy származtak el, Lublóvári nevű főhadnagy van mellette lefényképezve. Ez a harckocsi, ilyen nagyot, én még a további fronti létem alatt nem is találkoztam [ilyennel], hetvennégy tonnás volt. Azért sikerült kilőni – azt hiszem tíz és feles ágyúja volt neki – mert ez a súlyához képest elég lassan tudott mozogni.

Lublóvári főhadnagy a 72 tonnás kilőtt orosz harckocsi előtt, 1941

Kamenec-Podol'skijból a hosszú síkságon keresztül, ami gabonával volt beültetve, és mást nem lehetett látni, csak az éveken keresztül fölgyűlt óriási szalmakazlakat, elértünk mi Pervomajskba, majd ott is egy-két lövészet után, amikor harckocsikat próbáltunk lőni, de nem sikerült, onnan tovább mentünk Voznesenskbe. Voznesenskben sem voltak harcaink.

Onnan Nikolajev nevű város, nem a városban, hanem a város határán, öt-hat kilométerre a várostól álltunk meg. Ott egy kicsi lövöldözés volt, inkább repülőkre lőttünk. Le is lőttünk, nem Rata volt, az, hanem egy bombázó. Nem tudom milyen fajta gép volt.

Lelőtt Rata

Onnan elég hosszú tartózkodás után mentünk Krivoj Rog-ba. Hát Krivoj Rog-on nem is repülőre, és nem is személyekre, hanem ott magát Krivoj Rog-ot kellett lőnünk, a várost, míg ki nem sikerült szorítani az oroszokat onnan.

Majd tovább mentünk Dneprodzerzinskbe, ez is elég nagy város. Itt már a Dnyeper mellett is voltunk. Onnan Dnepropetrovskba, ahol úgy emlékszem, hogy fölrobbantott hídon mentünk keresztül.

Akkorra engem már levettek a szegedi Pick Szalámigyár teherautójáról. Amit még elfelejtettem mondani, hogy még egy borzasztó éjszakát éltem át, mert mint újonc hiába vezettem én a szerelvényt, de mellettem egy tizedes ült, az volt a kocsiparancsnok. Természetesen éjszaka – nagyon kényelmes vezetőfülkéje volt a kocsinak – de én abba csak ülhettem és vezethettem. Mert amikor ránk jött az este és lehetett aludni, akkor nem én aludtam a kényelmes ülésen, hanem a Tizedes úr. Mert ő volt a kocsiparancsnok. Nagy kegyesen ideadta nekem a sátorlapját, és én hátul csinálhattam az egyik sarokban egy helyet az én, és az ő sátorlapjából, ahol tudtam aludni. Megvolt a többiekkel szemben az az előnyöm, hogy nekem este nem kellett a sátrat fölverni, és alvás után szétszedni, hanem mindig készen volt a sátram. Fölébredek egy éjszaka ott a sátorban, egy óriási, ilyen száraz égiháborúra. Eszembe jutott nekem az, hogy Úristen! Hogy ha ebbe a száz mázsa lőszerbe belecsap a villám, mi lesz énvelem? Bizony vitézség ide, vitézség oda, nem mertem még le se szállni a kocsiról, annyira féltem.

Németekkel együtt, 1941

Hát aztán megúsztam ezt és amikorra Dnepropetrovskba értünk, az előtt már engem a gépkocsiról levettek, és mivel elég jól végeztem, amikor bevonultam már egyéves gépkocsivezető voltam, és ott is elvégeztem a gépkocsivezető tanfolyamot, és nem dicsekvésként mondom, de az üteg legjobb gépkocsivezetőjének tartottak.

A lövegeket, és az úgynevezett műszer félkocsit is a KV 40-es traktorral vontattuk. A műszer-félkocsin szállítottuk többek között a két négyméteres távmérőt, amivel negyven kilométerre lehetett mérni, hatvan kilométerre el lehetett látni. És abban műszer-félkocsiban volt egy aggregátor, ami az áramot adta, és az úgynevezett, akkor szinte világhírű lőelemképző, a Juhász-Gamma-féle lőelemképző. Amelyik olyan finom műszer volt, hogy bizony az orosz utak nagyon megsínylették, és ha rázós úton mentünk, akkor tüzelőállást foglaltunk, bizony egy-két óráig nem lehetett használni, meg kellett várni, míg a műszer megnyugszik. Ehhez szükséges volt az, hogy a műszer-félkocsinak a rugózása, az olyan finom volt, hogy ha azt laikus vagy kevésbé képzett gépkocsivezető vezette, akkor az eltört mindig, és a rugót ki kellett cserélni. Nem beszélve arról, hogy azzal a traktorral nem csak a műszer-félkocsit vontattuk, hanem előtte is volt egy félkocsi, az akkumulátor-félkocsi. Lúgos akkumulátor, amelyik adta az áramot, ehhez az egész lőelemképzőhöz.

Oda tettek engem, erre rá, és azt vezettem. És amikor a dnepropetrovski Dnyeper-hídon, fölrobbantott Dnyeper-hídon, ahol csak egy irányba lehetett menni, elfogyott az üzemanyagom, egy német tiszt jött előre, hadonászó pisztollyal, hogy agyonlő. „Herrgottkrucifiksz” mondta ő németül az ő mondókáját, és bizony ott is beszaladt a madzag, mert a németeknél könnyen elsült ilyen helyzetben a pisztoly. Mire jöttek előre az én tisztjeim is, és kivettek a kezük közül, és hátra tolatott egy gépkocsi, amelyik aztán áthúzott a hídon.

Dnepropetrovski híd a Dnyeperen

Hát Krivoj Rog-ban, ott is volt, nyilván ott is lőttünk ki egy harckocsit, de az kisebb volt. Arról is van nekem fényképem, azt hiszem olyan harminc tonnás forma harckocsi volt az.

Majd Krivoj Rog-ból tovább... Nem, nem, én összekeverem ezeket, mert Nikolajevből Krivoj Rog-ba mentünk, de Krivoj Rog-ból Dneprodzerzinskbe, és onnan mentünk Dnepropetrovskba. Majd Dnepropetrovskból tovább folytattuk az üldözést, mert ott még nem üldözöttek voltunk, hanem üldözők voltunk.

Zaporozje. Itt pedig egy – szintén van fényképem róla – egy fölrobbantott vízierőművet láttunk, és csodálkoztunk rajta, mert mi alföldi, tiszamenti gyerekek ilyesmit nem láttunk. Majd Zaporozje-ből hová is mentünk tovább? Nem emlékszem rá, de igen! Char'kovba. Zaporozje-től északra mentünk. Hát Char'kovot – szintén van fényképem róla – hát ott már csak romokat találtunk, mert az már akkorra szét lett bombázva.

Szétlőtt orosz harckocsi, 30 tonnás
Zaporozje, felrobbantott vízierőmű


Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.