Bevezetés (részlet)

Dolgozatomban a 17-18. századi, nyomtatott, magyar nyelvű barokk prédikációk szövegalkotási módját vizsgálom. Írásom módszertani elve szerint példatár, amelynek fő szempontja a kompiláció technikáinak érvényesülése az egyházi beszédek dispositiójában. A kompiláció fogalmát a régi irodalom kutatásának terminológiájával összhangban összeszerkesztésként értelmezem, azaz szövegalakítási technikák, az egy vagy több szövegből létrehozott újabb szöveget alakító folyamat, illetve az ily módon létrejött új szöveg megnevezésére használom.

A régi irodalom szerzőinek elméleti tudatosságával, az irodalomról vallott teoretikus nézeteivel az utóbbi időben gyakorta foglalkozott a szakirodalom. Ennek során az iskolások számára összeállított és kinyomtatott retorikai kézikönyveket, és a hozzájuk kapcsolódó oktatói, illetve hallgatói jegyzeteket, valamint a homiletikai segédleteket vizsgálták elsősorban. Ugyanakkor Kecskeméti Gábor a protestáns prédikátorok képzése kapcsán azt jegyezte meg, a leendő hitszónokok tanáraik útmutatására és segítségével inkább a gyakorlatban, már meglévő beszédek olvasásával-hallgatásával sajátították el a prédikálás tudományát, mintsem teoretikus művekből. Ebből adódóan "a különböző műveltségű, felkészültségű lelkészek (...) között lényegében csupán a forrásul szolgáló prédikációk megválasztása volt a különbség, magának a fenti módszernek alkalmazása minden rétegnél elterjedt volt. Az egyetemet járt papi réteg gyakran külföldi prédikációkat használt fel ugyanolyan módon, mint szerényebben készült kollégáik hazai pályatársak szónoklatait."

[...]

Megállapítható, hogy a 17-18. századi egyházi beszédek kiadásának kiemelten fontos célja lehetett a hitszónokok gyakorlati segítése, amely feltehetően jóval egyszerűbb megoldásokat kínált az érintettek számára, mint az elméleti retorikai segédkönyvek átböngészése. Ugyancsak előszavakban - jóllehet nem kizárólag prédikációgyűjtemények bevezetőiben - fordulnak elő olyan megnyilvánulások is, amelyek elítélik a kompilációs szövegalkotási eljárást. Igaz, eddigi adataink azt mutatják, hogy ezek elsősorban a katolikus-protestáns hitvitákhoz kapcsolódnak, s elképzelhető, hogy a "szerény hitszónokok tiszta tanítása" közeli rokona a "hazug, invenciótlan plagizátornak", amennyiben mindkét esetben retorikai közhelyről van szó. Ennek 17-18. század előtti hagyományát példázza Telegdi Miklós püspök így vélekedett Bornemisza Péter postilláiról: "Meg miuelhettem uolna enis azt, a mit latoc hogy azoc közzül miuelnec nemellyec, kic a' tudatlan kössegnel bölcheknec akarnac lattatni. Elö ueszic ki a Georgius Maior postillaiat, ki ualamit egyebet: toldoznac foldoznac raita, hon el uesznec keueset benne (nem azt a' mi gonoszb, hanem a'mi türhetöbb volna) hol hozza tesznec, (ollyat a' mi nyakasb teuelyges annal, a' mi az elöt ot uolt) (...)" Protestáns oldalról viszont Helmeczi Komoróczi István tiltakozott Kelemen Didák, illetve Bernárd Pál hasonló szövegalkotási eljárása ellen: "meg esmértem, hogy mind két Prédikálló az emlétett Papi Fejedelemnek elméjével böltselkedvén, és annak régi munkáját, újnak és maga munkájának tettetvén, akar hirre és ditséretre kapni; Az illyen ember neveztetik a' Tudósoktól PLAGIARIUS LIBRORUM."

A kompilációs eljárás részletezése tartozott a retorikakönyvek tárgykörébe, mégis találunk olyan magyarországi leírásokat, utalásokat, amelyek az ars excerpendi érvényesítését a szövegalkotás és nem a szövegolvasás szempontjából értelmezték. Ennek ellenére Kaprinai István Institutiójában az imitatio módjának fejtegetésekor részletesen utalt Pázmányra, javasolva, hogy a nagy jezsuita szónok egy-egy beszédének felosztását, érveit megtartva, ezeket bővebben, a művészet szabályai szerint kifejtve adják elő a hitszónokok. Írt arról is, hogy egy beszédből többet lehet alkotni. Ebből adódóan tekinthetnénk akár Kaprinait is a kompilációs technika elméleti megalapozójának a magyar anyagra vonatkozóan - ám tény, hogy műve a kompiláció szempontjából viszonylag későn látott napvilágot, tehát semmiképpen sem vonatkozhatott például az általam elemzett beszédek jelentős részére. Figyelemre méltó azonban Kaprinai imitációra vonatkozó besorolása, amelyet a magyar szakirodalom is rokonít a kompilációval.

Könnyen elképzelhető, hogy a szövegátvételek gyakorlati kérdései azért szorultak háttérbe a retorikakönyvekben, mert láthatóan nem az "aktív" szövegformálás eszközének tartották őket, hanem a prédikálásra való felkészülés ennél alapvetőbb elemének. A kompiláció bizonyos vonatkozásban ugyanis nem az új szöveg alkotásához, hanem egy korábbi szöveg megismeréséhez tartozott az akkori gondolkodás szerint: nem írásmód volt, hanem olvasási mód. Ennek értelmében a prédikációszerzés első szakasza más szerzők műveinek olvasása, s ezekből különféle terjedelmű szó szerinti jegyzetek készítése, vagyis az úgynevezett excerpálás. Ezek a jegyzetek épültek be később - szó szerint - az újonnan létrejött prédikációba, s váltak ily módon a szellemi produktumok segédeszközeivé. Ez a folyamat (olvasás, jegyzetelés, beillesztés) összességében a kompiláció. A "régi" és az "új" mű közötti kapcsolat az imitáció - ennek eszközei közé tartozik a szűkítés és bővítés is. Az excerpálás részletes ismertetése feltehetőleg azért sem került az általános retorikai művekbe, mert önálló szakirodalma volt.

[...]