Összefoglalás

Doktori értekezésem középpontjában az a misztikus epigrammagyűjtemény áll, melynek szerzője, Johannes Scheffler (Angelus Silesius) az 1675-ös, Dietz-ben megjelent és egy hatodik könyvvel kiegészített kiadásban a Cherubinischer Wandersmann oder Geist=Reiche Sinn= und Schluß=Reime zur Göttlichen beschauligkeit anleitende címet adta. Az értelmezés Jacob Böhme teozófiájának és nyelvfilozófiájának irányából közelít a szövegek felé. Ehhez az eljáráshoz a kutatásban már elfogadott és többszörösen alátámasztott Böhme-hatás szolgáltat alapot és mindenek előtt az a tény, hogy e jelentősnek mondható szellemi hatás meglétének ellenére nem készült még olyan átfogó műelemzés, amely a Kerubi vándort a Böhme-i természetmisztikus és pánszófikus világértelmezés fényében vizsgálta volna.

Az értekezés célja, hogy "intertextuálisnak" nevezhető összefüggések alapján a két szerző gondolatilag és tartalmilag szorosan összefüggő - néha majdnem szó szerint megegyező - megnyilatkozásait összevesse, hogy ezáltal, a misztika és a teozófia alapfogalmainak eredeti Böhme-i újraértelmezése fényében a Scheffler-epigrammák egy új, vagy a korábbiakat kiegészítő olvasatához jusson el.

A tér, amelyben a fenti, módszereit illetően a hermeneutika, a diskurzuselemzés ill. az intertextualitás egyes felismeréseit és eredményeit hasznosítani szándékozó szövegértelmezés megvalósulhat, a szövegek találkozásának csak egy ún. "peremvidéke" lehet. Ez abból adódik, hogy Scheffler epigrammáiban nem találunk direkt utalásokat Böhme-szövegekre, sőt egy tudatos "elkendőzési/elfedési" stratégia is kimutatható, amelynek célja, hogy kizárja bármely eretneknek tartott szellemi autoritás evokációjának lehetőségét. Ezért az elemzésben kiemelt szerepet kap az ún. rendszer-referencia ("Systemreferenz"), különösen annak egy differenciált alrendszere, amelyet egy bizonyos diskurzus-típusnak is nevezhetünk. Ezért a Böhme- ill. a Scheffler-kutatás eddigi eredményeinek összefoglaló bemutatása után két Schefflertől származó központi fogalom - "paradoxonok" ("paradoxa") ill. "isteni látás/meglátás" ("Göttliche beschauligkeit") - mentén kerül sor a szövegelemzésre.

Az értekezés harmadik fejezetében a paradoxon fogalmának specifikus Scheffler-i elméleti és poétikai értelmezésének kidolgozására kerül sor, miután egy átfogóbb kontextusban a paradoxonnal kapcsolatos 16. ill. 17. századi diskurzus néhány szemléletes példa alapján bemutatásra került. Erre azért van szükség, mert ezekből a diskurzus-elemekből építhető fel az a már említett "(al)rendszer", amelyet vallásos-filozófikus-misztikus diskurzusnak, pontosabban ezen diskurzus-típusnak az adott korszakban kialakult sajátos történeti kiformálódásának tekinthetünk. Ezen típus hátterében bizonyos tartalmi- és jelentés-rendszerek húzódnak meg, ami alatt konkrétan az elemzett szövegek esetében a paradoxon fogalmának a hagyományostól eltérő, vagy azt kiegészítő teológiai ill. misztikus értelmezései értendőek. Ezen tágabb kontextusba ágyazódnak bele a Scheffler féle értelmezések is.

A negyedik fejezetben - hasonló eljárással - kerül sor a (misztikus) érzékelés problematikájának körbejárására. Itt a Böhme-szövegek bevonása az elemzésbe azért különös jelentőségű, mert nála nemcsak a (misztikus) látás, hanem az összes érzékelési forma külön kifejtésre kerül, mint a misztikus egységélmény spirituális megtapasztalásának egymástól elválaszthatatlan formái. Így Scheffler ún. "tapintás"-, "hallás"-, ízlelés"- ill. "szaglás"-epigrammái is új megvilágításba helyezhetőek. E két főfejezet azáltal képez szerves egységet és nyújt az elemzéshez egységes keretet, hogy a misztika problematikájának két lényeges vetületét helyezi előtérbe: egyrészt magát a misztikus-metafizikai élményt, mint ontológiai síkot, másrészt ezen élmény nyelvi artikulálásának problematikáját, mint meta-nyelvi síkot.

Ebből a szempontból a Böhme- ill. a Scheffler-szövegek összevetése azért válhatott izgalmas feladattá, mert bennük a fent említett problematika - tulajdonképpen a valóságélmény és a nyelvi élmény viszonyának - kétfajta értelmezési modellje mutatható ki.

Bár mindkét szöveg ugyanazon egységesnek tekinthető paradoxon-diskurzus elemeként kontextualizálható, mégis formai szempontból a misztikus szövegek tekintetében cezúrát jelent az a tény, hogy a Böhme által használt prózai műfajt egy másik, lírai forma váltja fel, amit a Martin Opitz által propagált és a protestáns sziléziai költők által különösen kedvelt alexandrínus-epigramma jelent. Ugyanakkor, miközben Böhménél a misztikus-, a valóságélmény az elsődleges, amit ezt követően nyelvileg is "láthatóvá" kell tenni, addig Schefflernél egy fordított tendencia érvényesül: itt egy nyelvi élményt kell valóságélménnyé tenni. Utóbbi esetben egy kettős átültetésről van szó, amely mind magára a misztikus költőre, mind az olvasóra vonatkozik: bár az epigrammagyűjteményhez írt előszavában Scheffler a mű forrásaként az isteni inspirációt is említi, mégis a verses aforizmák alapját egy átfogó misztikus szövegtradíció képezi. E szövegtradíción alapul az a nyelvi- vagy szöveg-élmény, amelyet a "paradoxonok"-nak nevezett epigrammák és ezáltal a poézis "valóságába" kell a költőnek átültetni. Ezt követően az olvasó az így létrejövő meta-nyelvi és ugyanakkor meta-textuális "valóságban", mint egy másodfokú nyelvi élményben osztozik és ebből kiindulva kell visszatalálnia az "isteni látáshoz", azaz egy intellektuálisan és spekulatív módon átélt transzcendentális "valósághoz".