|
A Vízitündér
Hol volt, hol nem volt,
volt egyszer egy
lány,
ajka piros rózsa,
arca halovány.
Hetedhét országból
csodájára
jártak,
büszke örömére
az öreg királynak.
Hetedhét országból
hetvenhét
legények,
gazdag kérői
a leány kezének.
S 'ki lett a győztes,
elvivé magával,
megörvendezteté
csalfa mosolyával.
Délceg volt az ifjú,
gyönyörű
dalia,
megszereté a lány,
s kezét felé nyújta.
Jaj, de a külcsín
gonosz szívet
takart!
A deli-szép lovag
szolga-mátkát akart.
Elzárva világtól,
ketrecbe
kerítve,
édes leány-szívét
igen keserítve.
Nem tudta ezt senki,
csak a legény maga
-
hetedszép leányzó
kezét neki ada.
Lett is nagy vigasság,
mátkatánc és
öröm,
ara suttogása:
"Köszönöm! Köszönöm!"
Hét nap és hét éjjel
széles
vigasságban
tartott a menyegző
a királyi várban.
Teli kupák mellett
férfi
barátságban,
szerelem mámorban
leány szobájában.
Bevivé a legény
gyönyörű
mátkáját,
erősen ragadá,
s letépé ruháját.
Sikoltoz a leány,
hogy mindenki
hallá,
hívék, hogy boldogok,
ez szárnyal sikollyá.
Ragadá a deli
a törékeny testet,
leány
fehér gyolcsa
piros vérrel festett.
A vigalmas napok
majdan véget
érnek,
lovakat nyergelnek,
hosszú útra térnek.
Elvágtatnak hamar
messzi
királyságba,
hegyek ormán álló
hetven tornyú várba.
Szép ara leszálla
a lónak
nyergéből,
ereje elhagyván,
könny hullik szeméből.
Bezárja a legény
vastagfalú
várba,
tükröt sem tesz neki
asszony-szobájába.
Szépségét ne lássa,
erejét ne
tudja,
minden, mi táplálja,
erővel elhagyja.
Rabbá lett a leány
arany
kalitkában,
gyémánt-fényesített
tündér palotában.
Engedve semmi nincs,
csak egy kevés
séta,
ember meg ne lássa -
királyé a préda.
Minden nap est fele
megnyílik
szobája,
kertjébe kiméne
kicsiny tó partjára.
Szabadot álmodni,
balzsamfát
ölelni,
szíve bánatára
hamar gyógyírt tenni.
Virágot kérdezni,
keserét elsírni,
vízi
tündéreket
arca elé hívni.
Víz fölé hajolván
megjelen egy
hamar,
hullámzó tó tükre
tündér arcot takar.
Megörült a leány
kedves
vendégének,
megfogá a kezét
a tündér kezének.
Sok bánatában
szavát alig
leli,
reszkető ajkával
így beszéle neki.
"Életem rabbá lett,
rab vagyok
egészen,
gyertek, éji árnyak,
mind, ki alant lészen!
Gyertek, víz lakói,
ó, be nagyon
várlak!
Mind, ahányan vagytok,
sűrű éji árnyak!
Gyűljetek körébem
kertem
rejtekében,
keserves bánatom
nektek elbeszélem.
Elmegyek hozzátok
rabságom
eldobni,
napjaim setétjét
veletek oldozni.
Ott lent bizton jó lesz -
mosolyog
szemetek,
tudom, veletek van
édes szerelmetek."
Föléje hajola
sima víztükörnek,
s ím, a
mély lakói
mind feléje jőnek.
Intenek, biztatják:
"Jer hamar
közibünk!
Mélységek mélyére
örömmel elviszünk!"
Kerül hát a leány
egyre
közelebben,
gyöngy haja lehulla -
víznek színe rebben.
S akkoron láss csodát!
egy alak
jelene
tónak tükörében
mosolyog a szeme.
Halovány rebbenés,
piros ajkú
rózsa,
tündérszép jelenés
szállott le a tóra.
Megszólal a leány,
a szemében
kétség,
de legyőzi bátran
erő és merészség.
"Ki vagy, te, szépséges,
vizek mély
lakója?
Onnan jöttél, lentről,
a földnek alóla?"
S felele a tükör -
hangja oly ismerős
-
reszkete a leány
reménye lész erős.
"Én - te vagyok egészen -
nézz meg jól
magadnak! -
nem kósza árnyalak,
kik ott lentebb laknak.
Nem vagyok sem lidérc,
sem múló
jelenés,
való vagyok veled:
vízben lakó tündér.
Ajkam a te ajkad,
szemem szemedbe ér
én
- te vagyok egészen,
a szép Vízitündér!
Eljöttem most hozzád,
hogy ne légy
egyedül
enyhít'ni rabságod
szabadító kerül."
"Ó, Uram, Teremtőm!
Kedvesem,
megmentőm!
Vedd el hát életem,
mert így nem élhetem!" -
Felele a leány,
s szeme messze
téved
búcsút int világnak,
s keser földi létnek.
Csak egy halk csobbanás,
s a víz újra
csendes,
nem hallik semmi más -
s egy lélek otthont keres.
*
Ha e csendes tónak
partján majd
elpihensz,
ha fejed lehajtod,
s a szívedre figyelsz,
ha szemed a
víznek
tükörére téved,
küldj egy röpke áldást
a vizek
Tündérének. | 
n[tartalomjegyzék]n[cimlap]n[lap
tetejére]n