Éjjel van. Már majdnem minden és mindenki pihen. Kósza hangok surrannak, árnyak botorkálnak az éjszakában, s a csillagos ég alatt a Réten két virág halk suttogásba kezd:

- Ó, Te olyan szép fehér vagy… mint a hó! vagy mint nappal a vatta alakú bárányfellegek az égen…!

- Jaj, ne mondd már… Te ugyanolyan szép vagy, mint én… csak épp nem fehér, hanem gyönyörű kék… mint a felhőtlen égbolt!

- Ez akkor sem igazság! - fakadt ki a Kék virág.

- Miért? Mi gondod a kékkel?

- Hát… ööö… semmi. De a fehér mégiscsak szebb… - bizonygatta. - És Te magasabb is vagy nálam.

- Tudod, nem azért szép valaki, mert fehér vagy mert magas…

- ?

- ...azért látod szépnek, mert szereted...

Erre csend lett. A Kék virág mélyen elgondolkodott, aztán később alig hallhatóan megszólalt:

- Ezek szerint én nem szeretem magam…? Azért nem tetszik a “kék”…… hiszen az előbb mondtam, hogy semmi baj nincs a kékkel… és azzal sincs, hogy én pici vagyok… De akkor mit tegyek?

- Tanuld meg szeretni önmagad virágát… Nézd… a Rét tele van millió színnel… és mind… mind csodálatos! De aki nem úgy lát, ahogyan létezünk, csak azért, mert nem volt túl jó napja… vagy épp elégedetlen mindennel, az elmegy sok csoda mellett… és az összes virágot csúnyának látja… pedig mi illatozzuk be a Rétet… mi adunk színt az életbe… és egymásnak erőt, örömöt, kitartást…

- Azt hiszem, igazad van… Jó, hogy épp mellém nőttél… és már kicsit világosabb is minden…

- Lassan hajnalodik… - mosolyodott el a Fehér virág - az első csillogó harmatcsepp rajtunk fog megpihenni…