n[tartalomjegyzék]n[cimlap]n[lap
tetejére]n
szívszavak
A szerelem matematikája
Békesség
Bölcsődal
Kedvesmondóka
Édes párom
Négysoros
Leánydicsérő
Köd előttem
Álomversek
Álom ajtó
Esti színek
Éji dal
Altató
Kérdések hozzád
Vivaldi: C-dúr
hegedűverseny
Éj Madár - páros vers
Csók a szélben
Mesélj a
csendről
Az Acélhíd csodája
Kósza gondolatok
Mégsembúcsú
Felesleges szavak
A csend
felé
Külön halunk meg
A
csillagokon túl (A fák szerelme)
Mondd
Ostoba hitek
Mindig másra
várunk
Álom és valóság
Egyszerű mese
Itt van...
Mindenem a tied
Sírvers
n[tartalomjegyzék]n[cimlap]n[lap
tetejére]n
|
Öt meg öt az tíz. Békesség hajaddal betakarni arcomat léptemmel követni léptedet Bölcsődal Ringass, bölcső, ringass el Karjaidban megpihenni Kedvesmondóka Tündérfények rejtekébe Édes párom Édes párom, gyöngyvirágom! Négysoros Születnek bolygók, csillagok, Leánydicsérő Szép asszonynak szép a lánya, Mosolyával szívet hódít, Köd előttem Köd előttem, köd utánam, Köd előttem, köd utánam, Köd előttem, köd utánam, Köd utánam, fény előttem, 2010. április 9. Álomversek 1. álom ágon Álomágak elaludtak 2. Álommadár ágra száll Álomrétek táncra kelnek Álom ajtó Álom ajtó, álom ablak, Álom tündér álom szárnyon Álom szemmel, álom füllel Mikor jön már, kire várok, 2008. július 9. Esti színek Közel az est - csend világa Nap hatalmát árnyék győzi Kelő holddal álom ébred Fák tövében, patak partján Éji dal Leszállt az éj, Őrzi álmodat, Leszállt az éj, 2010. április 9. Altató Tente, baba, tente aludj, kedves, aludj szépen aludj, kedves, aludj... aludj, kedves... aludj... Kérdések hozzád mit mond a szem a szemnek? s mit mondasz te, kedvesem? Vivaldi: C-dúr hegedűverseny Éj Madár - páros vers Éj Madár-kérlelő Szállj le rám, Hozd el hamar! Szállj le rám, Hátha ott van, Vigyél messze, Mért mosolyogsz, Szállj le rám, Szállj le rám... Szállj le rám... Szállj le rám... Éj Madár-ígérő Itt vagyok! Reád szállok, Megígérem, Reád szállok, Messze viszlek, Utunk célja Csupa jó hír, Nézd, már itt van Én vagyok az, 2006. november 1. Csók a szélben ott álltunk csak öleltük egymást a szélben s amikor arcommal arcodhoz értem, Mesélj a csendről Bennem üvöltés van Milyen az: Bennem üvöltés van Milyen az, Milyen az, Bennem üvöltés van Milyen a mosoly, Milyen, ha elém jön a Vég, Mesélj a csendről, Mesélj, Akkor az üvöltés csenddé válik Mesélj a csendről, Az Acélhíd csodája Amikor kint járunk a világban, messze a Tündérkerttől, gyakran megesik, hogy a porba omlunk és úgy érezzük, hogy nincs tovább. Akkor elfelejtkezünk mindenről és mindenkiről, még a Kertről is. Holott csak vissza kellene térni a Kertbe vezető végtelen számú ösvények egyikére, amelyek behálózzák az egész világot éppen azért, hogy aki keres, az találjon és aki már talált, de elvesztette a kincseit, újra megtalálja. Aki egyszer már járt a Kertben, hiába él kint a világban, más ember lett, mert a Tündérkert csodái átalakították, elvarázsolták, s ami a legfontosabb: lelke mélyén felépítették a saját Acélhídját, amely minden helyzetben megvéd a végső lezuhanástól. Ha úgy érezzük, minden elveszett, akkor még mindig ott van a lelkünk Hídja, amelyen járni tudunk, s amely soha nem szakad le. A Híd megtart bennünket addig, amíg a világ ködébe szürkült szemünk újra rátalál a Kertbe vezető ösvények egyikére. Az Acélhíd remény és bizonyosság is egyben. Amikor néhány éve rátaláltam a Tündérkertre, bementem, majd visszatértem a világba, leírtam a Híd himnuszát, hogy olvassa mindenki és higgyen. Túl életen, túl halálon Amikor eszembe jut ez a régi vers, gondolatban meghajtom a fejem az Első Tündérek előtt, akik lelkük lángjával felépítették a Kertet, hogy menedéket adjanak minden megfáradt embernek a világon. Kérdezzétek a virágokat, ők mesélnek majd a Tündérkertről. Kérdezzétek a madarakat, ők jártak ott és ittak az Élet Vizéből a Csend-sarokban. És kérdezzétek azokat az embereket, akiknek bár fáradtak a lépteik, de a szemük mosolyog. Bárkit kérdeztek közülük, megfelel nektek. További sétákat tehetünk a Tündérkertben itt és itt, a
Tündérkerti séták fejezet alatt. Kósza gondolatok Lehet, hogy fény leszel, Lehet, hogy csend leszel és béke, Vagy csak képzelet, 2007. június 15. Mégsembúcsú Amikor az angyalok Felesleges szavak a szó felesleges, és amikor megyünk jó a mosoly A csend felé mindenki elment ... ma már Külön halunk meg igen külön halunk meg itt a földön mások sírnak majd Te is én is találkozunk A csillagokon túl A csillagokon túl, mondd, két fa, kinek ága összeér, Mondd Mondd, miért űz a szenvedély? Mondd, hogy egyszer Téged érinteni - Ostoba hitek Azt hittem, vége - csak Te Aludjunk, Kedvesem csak Te meg én Mindig másra várunk Mindig másra várunk, 2006. november. 25. Álom és valóság az álom betakar az álom melegít az álom idebent az álom megérint az álom táncoló az álom meleg fény az álom kedves arc az álom ölelés az álom valóság Veled Egyszerű mese hol volt, hol nem volt Törvény napok élet Itt van... Szeretem a magányt, a csendet. Akkor jönnek a képek, a gondolatok s azokból a szavak: a csodák kis tükrei. Néha fényesen ragyognak a belső fényben, néha elhomályosítja őket a világ. De mindig papírra kerülnek, mert az a dolguk. Megjelenni, szerteszóródni az emberek között, vigasztalást, örömöt adni, utat mutatni annak, aki rájuk tekint. Sokszor próbáltam elmondani mindezt a körülöttem élőknek: csendre van szükségem. Nem értették, mert nekik nem volt szükségük rá. Bár váltig állították, de nem szerették a magányt. Féltek tőle, csak egymás társaságában érezték jól magukat. Csak akkor voltak biztonságban, ha körülvették egymással magukat. És beszélek folyamatosan, mindenfélét, csakhogy ne legyen csend, mert a csend öl, a csendben elindulnak a gondolatok. Olyanok, amelyekről nem akartak tudni, de tudták, hogy bennük vannak kiirthatatlanul, örökre. Ha csendben maradtak, a belső hangok szóltak hozzájuk. S ez nem volt jó, ezért, ha csak tehették, beszélgettek. Velem is. Kérdéseket tettek fel, válaszokat vártak, vagy csak közöltek valamit. Mindig. Hiába kértem őket, hogy hagyjanak egy kicsit magamra, mert szükségem van csendre. El sem tudták képzelni, hogy lehet egy embernek ilyesmire szüksége. Hiszen ők félnek tőle. Néha igyekeztem egyedül maradni, elvonulni a szobámba, hogy gondolkodjam, hogy elmenjek kicsit innen, oda, ahova a szív vágyik, ahol béke van és nyugalom. Ahol szintén emberek élnek, azok, akik csak az álmaimban léteznek. Látni őket, beszélni velük hangtalan szavakkal, érinteni őket teljességgel. Élni egy másik életet még itt, azt az életet, ami majd lesz ott. Az ajtót mindig becsuktam, jelezve, hogy hagyjanak magamra, de újra és újra kinyílt, és kérdések voltak, válaszokat vártak. Az évek elsuhantak felettük is, felettem is. Telve beszéddel, hangokkal, zajokkal, elvetélt kísérletekkel. Elfáradtam a kilátástalan harcban, de éltetett az ott, ahova néha most is elmentem pillantásokat, simogatásokat adni és kapni. Elmentem és visszajöttem, mert valami mindig visszahozott. Lehet, hogy a remény, hátha vére megértik, miért kell a csend. S amikor egy-egy kirándulás után visszatértem ide, mindig leírtam a színeket és az illatokat. Így történt ez nemrég is, amikor írás közben ismét nyílt az ajtó. A papírról fel sem nézve kétségbeesett ingerültséggel kiáltottam hátra: - Hagyjatok már békén! Szeretném befejezni... - lassan hátrafordultam. Az ajtóban Yong állt és mosolygott; az ő félmosolyával. - az életet... itt van... - Felálltam. Yong felém nyújtotta a kezét. Odamentem hozzá és kéz a kézben kisétáltunk az ajtón. * * * Az asztalra borulva találtak rá nem sokkal később. Valamit írt, de már
nem tudta befejezni. Nem igazán értették a félbemaradt mondatot; olyan
búcsúlevél-félének tűnt. S különösképpen az utolsó két szó volt furcsa:
itt van... Ösztönösen körülnéztek, de senkit nem láttak a
szobában. Majd megvizsgálták a bejárati ajtót is. Kulcsra volt
zárva.
Azóta minden nap kijövök ide, a partra, és várlak. Nem öregszem, egykorú vagyok a homokkal és a sziklákkal, akik reggelente köszönnek, meghajtva súlyos fejüket. Azután beszélgetek velük, de néha nem is hallom, amit mondanak, mert ahogy a láthatárt nézem, téged hallgatlak. A hangod bennem él, mint ahogy te magad is. A sziklák szívesen beszélgetnek, mert sok mindent láttak, hallottak, s olyanok, mint az emberek: nem szeretik magukban tartani, amit tudnak. Egymásnak és a hullámoknak már mindent elmondtak, s egyre ritkábban érkezik hír a távolból, egyre ritkábban vetődik partra egy-egy hajó, hogy kitegye sokat látott, fáradt utasait, akik - csak úgy maguknak, néha egymásnak - ismételgetik az átélt örömöket és kalandokat. Ilyenkor a sziklák nagyon figyelnek, hogy egyetlen szót se szalasszanak el a csodás történetekből. Amikor a legöregebb szikla megkért, hogy én is meséljem el a történetemet, megsimogattam szélbarázdált vállát, leültem a felém nyújtott tenyerébe, és azt mondtam neki: - Minden nap eljövök ide, mert elment, akit szerettem. Itt szállt hajóra, s ide kell visszatérjen. Régen volt... Nem akartam, hogy elmenjen. Boldogok voltunk, de ő többet akart - nekem. Hiába mondtam, hogy ami van: mi ketten, az elég, a több csak elrontja a szépet. Mégis többet akart - szerelemből, féltésből, hálából. - Te olyan szép vagy, hogy nem lehetsz erről a világról való! - ismételgette, amikor odaadtam neki mindenemet és a karjaimban tartottam. - Meg kell találnom a hazádat és elhoznom ide, hogy benne élj és soha el ne menj tőlem. Te királynő vagy, s amíg messze a hazád, elvihet a vágy. Megkeresem a királyságodat, magammal hozom, hogy benne lakjál velem. Hiába volt minden szó, könyörgés, ígéret. Az életénél is jobban szeretett, mégsem hitt nekem, s a félelem sötétbe borította a lelkét - azért, mert az életénél is jobban szeretett! Amikor kifogytam a szóból, magamra öltöttem azt a kék fátylat, amelyben minden nap ide jövök, és elé járultam. Ezt szerette a legjobban, mert a könnyed takarása többet sejtetett a szerelmünk gyönyöreiből, mint a meztelenségem. A lélek fegyvere nem fogott rajta, ezért a test fegyverével akartam maradásra bírni. Lassan odaléptem hozzá, felé nyújtottam a kezemet, s ő a csókjaival illette. Azután becsuktam a szemem, hátravetettem a fejemet és vártam a beteljesülést. Hallottam gyorsuló lélegzetét, éreztem testének illatát, s a leheletnyi szellőt, ahogy hozzám lépett. Megcsókolta a szemeimet, az ajkamat és a kebleimet a selyemköntös alatt. Azután csak nézett, mintha nem hinne a szemének, hogy létezik ilyen szépség, ekkora vágy. Átölelt, és én is átöleltem. Érezte testem hajlatait, amelyek már majdnem az övék voltak, de a könnyű selyem még elválasztott minket egymástól. Simogatta a fátylat, mintha ez is a bőröm volna, becézgette, beszívta illatát, mely elkeveredett szerelmem egyre erősebb illatával. De nemcsak a fátylat szerette, hanem a fátyol alól áttűnő kis nadrágocskámat is, amely sejtelmesen takarta a Titkok Kapuját, s többet mutatott képzeletének, mintha nem lett volna rajtam. Tudta, hogy ez sem akadály, csak játék, mert leveheti, félre dobhatja, s hogy én újra felveszem, hogy ő újra levehesse. Szerette a vetkőztetés rituáléját, lassan, kedvesen áldozott neki, mert az nekem is jó volt. A hátát simogattam. Ő felemelte a selymet, lehúzta rólam, leejtette a földre. Kissé hátra lépett és nézte az arcomat, a kebleimet, a csípőmet és a combjaimat, melyek a legszebbet, a legédesebbet rejtik, amit már alig takart el a titkok kicsiny selyme. És láttam a vágyát felhatalmasodni, és éreztem az én vágyamat tűzzé válni, s már nyúltam is az egyetlen után, ami köztünk áll, de ő megállított: - Majd én, kedves! - Letérdelt, megcsókolta az ölemet a nadrágocskán keresztül, arcát rátette a merészen domborodó szerelemerdőre, hogy érezze vérem türelmetlen lüktetését, majd elvette az utolsó akadályt is, ami köztünk volt. Ölelkezve álltunk, majd elkezdtünk játszani - először a szavakkal, utána a testünkkel. Válaszaimra csókkal illette az ajándékaimat, s én reszkettem, egyre jobban, egyre nagyobb akarattal. Ő pedig azt kérdezte: - Mit adsz nekem, kedvesem? - Mit kérsz tőlem, kedvesem? - feleltem mosolyogva. - Nekem adod-e a hajadat, hogy elbújva benne ismét gyermek lehessek? - A tiéd, kedvesem. - Nekem adod-e a homlokodat, hogy rátekintve leboruljak előtted? - A tiéd, kedvesem. - Nekem adod-e a szemedet, hogy gyönyörködjem tiszta lelkedben, ha bele nézek? - A tiéd, kedvesem. - Nekem adod-e az ajkadat, hogy mindig érezzem a bensőd ízét, ha megcsókollak? - A tiéd, kedvesem. - Nekem adod-e kezedet, hogy megsimogassam velük az arcomat? - A tiéd, kedvesem. - Nekem adod-e a kebleidet, hogy békén elpihenjek, ha rájuk hajtom fejem? - A tiéd, kedvesem. - Nekem adod-e a Titkok Erdejét és a Tündérkaput, hogy belépve rajta, lényedbe hazatérjek? - A tiéd, kedvesem. - Mit adsz még nekem, kedvesem? - kérdezte végül. - Mindenem a tiéd, kedvesem! S akkor belépett a Kapun, elvettem mindenét és odaadtam mindenemet. Talán kiáltottunk, talán görcsök csavarták testünket, nem emlékszem, mert csak őt láttam, őt hallottam és őt éreztem. Azt hittem, ezzel itt tarthatom. Milyen buta voltam! Mennyire nem vettem észre, hogy ahányszor csak egyé leszünk, mind jobban fél attól, hogy elveszíthet. Lehet, ha tartózkodóbb, hidegebb lettem volna, nem ment volna el. Nem tudom. De mindegy is, mert lehetetlen volt tartózkodnom - önmagamtól, az odaadástól, a szerelem újra és újra való beteljesülésétől. Amikor testünk tüze parázzsá szelídült, és egymást átölelve lassan megjött a szó, azt mondtam: - Látod, milyen jó itt nekünk! Mindenem a tiéd. Most és mindörökké. Királyság, ceremóniák, feltételek nélkül. - S ahogy ezt kimondtam, elkomorult, fejét oldalra fordította, mintha nem merné a lelkembe mondani a döntését. Arcán a nehéz elhatározás fájdalma suhant át, a küzdelemé önmagával, a félelmeivel, az akarással és a nem akarással. - El kell mennem a királyságodért, hogy el ne veszítselek! - szakadt ki a kiáltás a legbensejéből. - Látom a rejtett pillantásokat a végtelen felé, amely mögött látni véled a hazádat. Látom a mozdulataidat, a félbemaradt lépteket, az elharapott szavakat. Talán magad sem tudod, hogy mennyire hiányzik az otthonod, mert az érzést legyőzi egy még nagyobb: a szerelmünk. De a be nem teljesített vágy belül marja a lelket, elszívja az erőt, megöli a szerelmet... - Nem! - sikoltottam. - Soha! Soha... Gyengéden magához szorított, hogy simulásunkban újra egyek legyünk, és akkor kimondta: - De igen! - szavai földöntúli suttogások voltak, valahonnan a mélyből törtek fel és a poklok lármája kísérte. - De igen - ismételte gyengéden. - Ezért kell elmennem. Érted és értem, az életünkért, a szerelmünkért. Azért, hogy mindig elvehessem a ruháidat, és te mindig felvehesd. Azért, hogy mindig odaadhasd mindened, s én boldogan kalandozhassak öled dús erdejében, s ne kelljen attól félnem, hogy egy nap majd nem találom meg a Kaput és nem mehetek be hozzád. Akkor nemcsak a test vész el örökre, hanem a lélek is. Mindkettőnk lelke! - Nem... Nem kell semmi... csak te... csak te... te... - szemeim tiszta forrássá váltak, a hulló gyöngyszemek az arcát érintették, majd beitta a föld, hogy egyszer új élet fakadjon belőle. - Hamar visszajövök, meglásd, és elhozom, amire szükséged van, hogy mindörökre egymásé legyünk. Várj rám, gyere ki minden nap a partra, mert ahol hajóra szállok, oda érkezem vissza. Másnap elhajózott, s azóta várok rá. Este és nappal. Nappal és este. Szemem nem szűnik meg kutatni a láthatárt, szívem nem szűnik meg dobogni érte, lelkemben nem szűnik meg élni a remény. Imám Istenhez száll, s hiszem, hogy Isten meghallgat. Régebben sírtam minden nap, mert hittem neki, és vártam vissza. Azután elfogytak a könnyek, csak a két kedves selymet veszem fel, s úgy jövök a partra, hátha éppen ma érkezik meg. Úgy kell várnom, ahogy elment. Ez a történetem. Mondjátok el minden erre járónak, amikor már nem leszek ebben a világban. Amikor Isten kertjében sétálunk kézen fogva, örökre, s nem kell ország, nem kell királyság, nem kell semmi sem, mert haza találtunk a Fény Teljességében. Addig pedig hű társatok leszek, minden nap eljövök, és megkérdezlek benneteket, nem hallottátok-e hírét egy embernek, aki annyira szeretett, hogy elhagyta szerelmét, hogy örökre megtartsa azt. * A nap a láthatárt öleli, s különös alakokat rajzol a hullámokra. Mintha jönne valaki a végtelen felől. Még messze van, nem lehet kivenni, hogy kísértet-e vagy élő ember, de ahogy a nap aludni tér, fényét odaadja a közeledőnek. S ő egyre jobban ragyog! Jön, jön, egyre közelebb, nagy léptekkel, mintha sietne. Hová siet? Felém siet? Jön... és egyre ismerősebb. Már látom is! Ő az! Visszajött! Elhozta a királyságomat, hisz olyan hatalmas és fényes, mint a nap! Visszajött hozzám! Ugye látjátok ti is, kedves sziklák?! Ugye megismeritek? Ugye ő az?! Szerelmem, itt vagyok, vártam rád, megyek eléd, hogy hamar találkozzunk! Fél úton, mint régen, amikor egymás karjába repített a vágy. Mint akkor... Várj, megyek... Örökre... Együtt... * A halványuló esti fényben egy árnyalak futott boldogan sikoltva a
tenger felé, mintha látna ott valakit közeledni. Kezét a végtelen felé
tárta, s ahogy elérte, akire várt, a hullámok között egyé lettek
mindörökre.
Kerestelek égen |
n[tartalomjegyzék]n[cimlap]n[lap
tetejére]n
Amikor
elmentél, azt ígérted, hogy hamar visszajössz. Tudom, a tenger
változékony, néha gonosz - akár az élet. Azt is mondtad, hogy csak ide, a
túlsó partra hajózol, hogy megkeresd a királyságomat.