Árnyékvers
eroica Négysoros című versére

árnyékom a társam
s néha tükör is,
ha nincsen tükröm,
hogy magamat lássam.

Négysoros
eroica

Megbotlott a napfény,
szilánkokra hullott.
Összeragasztottam,
most utánam kullog.

Látomások
eroica Mindegy című versére

láttam egy hattyút
tolla fényes, feje ékes

láttam egy álmot
kedveset és szépet

hallottam egy hangot
maga volt az élet

találtam egy embert
s most újra élek.

Mindegy
eroica

Megöltek egy kutyát - mindegy,
a négy lába most is itt megy.

Megöltek egy álmot – mindegy,
ha álmodod, újra itt megy.

Megöltek egy hangot – mindegy,
elnémulva most is itt megy.

Megöltek egy embert - mindegy,
Ha szeretted, most is itt megy…

Lelkek hintája
eroica Ringlispíl című versére

Lánc-lánc, hintalánc,
buta gyerek, mint csinálsz?
Nem csinálok egyebet,
csak szívemből szeretek!

Ugyan-ugyan, kerge-gyerke!
Miért vágyol szeretetre?
Nem tudod, hogy csúf a világ,
minden élő halált kiált?

Gyere inkább ide hozzánk
csontból készült kedves hintánk
lengedez az éji szélben
szirénhangon, vágy-ledéren.

Ülj fel hamar! Lökd el magad!
lelkek lánca sorban halad
jó lesz neked velük menni
ne sírj, ne félj, vár a Semmi!

2007. december 26.

Ringlispíl
eroica

Szédül benn a testem.
Keringőzik a táj.
Kinyújtom a karom.
Tudom, a „Semmi” vár.

Ragaszkodunk és ragozunk. - Én
szeretlek Téged.- Te
szereted Őt.- Ő
szeret Valakit.

Ki szeret engem?
– Szeret a Halál! –

Úgy forognék Veled, amint
az évszakok, a szerpentinek,
mint csúcsidőben az autók,
a kanyarokat százötvenes
gyorsasággal bevéve,
a sebváltót letépve,
nem törődve semmit
a soha nem szűnő,
szembejövő forgalommal,
s ha piros a lámpa, s ha
a mentőautóban
a halál szeme várna.
Ó, jaj, ez már a végső,
kétségbeesett száguldás.
Iratok nélkül vezetni,
nem tudod? … Tilos!
Sosem volt a szédüléshez
jogosítványom. Kormányom.
Nem is lesz, soha már.

Szólt a holló: ”Soha már”?
És én szólok: – Sose már? –

Nem érsz utol idő!
A körhinta … megáll.

Lélekdal
verstöredék blue Őrlődő gondolatok című versére

jéggé fagyott a lelkem -
amikor felemeltem,
kicsúszott a kezemből
és szilánkokra tört...
vettem egy cseppet
a tengerből, s ráleheltem,
hátha jó lesz léleknek
az összetört helyett
s a csepp életre kelt
örömében táncolt, énekelt
s azt mondta:
Ne félj! Én - te vagyok!
Nézd, a világ hogy ragyog!
Lelked helyett lelked leszek
testvéred, barátod, kedvesed... -
s kezemből a légbe szállt
könnyű örömmé vált
és belém költözött

a legszebbik a lelkek között...

Őrlődő gondolatok
blue

Kövek közt őrlő gondolat
repedésbe rejti arcomat.
Magához húz a reménytelenség,
s vonz a sárga portörmelék.
Megfojt a látszat-mozdulatlanság
telepszik rám a kőszobor-fáradtság
Gondolataim vízcseppé válnak,
s patak fodrában tovaszállnak.
Lelkem mélyén nyughatatlan bogár
kövek közt zizegve őrlődik tovább.

Hol vagy, Napsugár?
blue Csapongó gondolatok című versére

Hol vagy, Napsugár?
Hol vagy, Holdsugár?
Hol vagytok, csillagok?
Mi az, mi oly messze
A sötéten átragyog?

Te vagy az, kedvesem!
Gyémántcsepp szemeden
Holdsugár termeted
Napsugár életed
Kérően lépsz felém
Nagyvilág mind enyém...

Csapongó gondolatok
blue

A Kedves emléke
törött tükör képe
fel-felvillanó árny sötét léte.
Elmenni, eltűnni,
elfutni messzire
nem látni, s elveszni a semmibe.
Boldogság, boldogtalanság
remény, reménytelenség
s újra márványrideg a sötétség.

Lélekébredés
gondolatok Reményik Sándor Sápad az arany…
című versére

A lélek még alszik -
ébresztőt kell fújni
trombitával - vigyázva,
csendben,
mert a halk trombitaszó
messzire hallik
nem ijeszt, de simogat
beolvad a szívbe
s onnan tovább
a láthatatlan erekben
a puha vérrel
a lélekhez oson
és kopogtat -
dallamokkal
szavakkal
csókkal

És akkor
felébred a lélek
kinyitja álmos szemét
fülel, a világban szertenéz
nyitja az ajtót,
hogy bejöjjön a trombitaszó
s minden szép,
mi a világban hallható
és együtt táncolnak az Ébredésre
együtt találnak a kevésre,
kik olyanok, mint ők
és elindulnak,
hogy többen legyenek
felkeresni más, idegen lelkeket
testvérré tenni mind,
hogy egyre többen
énekeljenek,
mert csak akkor
marad meg a világ
s mi is, kik osztjuk az Életet
a magunkéból,
számolatlanul,
mert Isten adta,
s Ő is ezt teszi
s csak Ő van velünk,
és a sok táncoló lélek
a többi holt anyag,
mi mind itt lent marad,
amikor Őhozzá megyünk
s ott nem lesz más egyebünk,
mint a Végtelen és az Élet.

2008. május 21.

Reményik Sándor:
Sápad az arany…

Nem látjátok, hogy sápad az arany,
A lelkünk aranya?
Égető, bontó, maró folyadék,
Gyilkos szer fogta meg.
A kéz, mely rácsöppenti, nem remeg,
S vajon mi marad még,
Ha lelkünk aranya is elveszett?

Ezt mentettük mi át:
A lelkünk kibányászott aranyát
A nagy viharból a szegényes révbe.
Ezt, s a hivatást: még mélyebbre ásni.
A lélekre ma nagyon kell vigyázni.
Csak az Isten, s a lelkünk van velünk.
Nem maradt egyebünk.

1922.

Az elsüllyedt bárka
Yvanne Dunaparton című versére

... s lent a zöld homályban
tétova halak
fűzik a porladó kötelek köré
hamis álmaikat
néha mozdul az élet
de akkor is lassan
hogy ne zavarja a csendet
hogy fel ne kavarja
az örök mozdulatlanságot
mert az iszapra telepedett
idő-kéreg
megköti a tárgyakat
nem enged hangokat
kétséget ültet
a kecsesen táncoló vízlakók szívébe
s becsukják sok-szemüket
a békalencsék is
az öreg bárka mellett
kusza indák ölelkeznek
napfényt idézve
és múltat
nem néznek egymásra
mert nincs szemük
nem éreznek
mert nincs szívük
mégis ölelik egymást
hátha egyszer
szem támad szem helyén
szív lüktet ott, hol most sötét
s akkor beteljesedik szerelmük
és emlékezni fognak
amikor még mozgás volt
élet, hangok
deszkák súrlódtak
láncok csörögtek
vad kiáltások
s néha
a vízbe visszadobott
döglött halak úsztak el mellettük
még az is jó volt
mert meleg volt
a víz
az ölelés
az emberek...
a néma hullámzás
lelassít mindent
a mozdulatlanság
megöl mindent
az indákat
az iszapban figyelő halakat
a korhadó múltat
a fényt
a néma hullámzás
elegyengeti a felületeket
simává teszi a felszínt
és az iszapot
a néma hullámzás
magába szívja az anyagot
lenyeli
megemészti
s amikor minden
sima lesz
vár és figyel
hátha jön egy másik bárka
ami majd épp itt merül el...

Dunaparton
Yvanne

Dunaparton, dunaparton,
áll egy öreg bárka,
nem sodorja, nem sodorja
többé víznek árja.

Lékes fene, lékes fene,
hatalmas lyuk tátong,
deszkái mind, deszkái mind,
szétszórva a gáton.

Vén hajó az, vén hajó az,
nem mesél ő másról,
letűnt korok, letűnt korok...
és az öreg sásról.

Dunaparton, dunaparton,
állt egy öreg bárka,
széthordta a, széthordta a
kegyetlen víz árja.

Nem mesél már, nem mesél már
Semmiről sem szépet,
Hullámsírban, hullámsírban
lelte meg a véget.

Dal a Hazáról
válasz égivándor kérdéseire

a Haza ott van,
ahol boldog vagyok
s ott is,
hol szerelmet várhatok
s az is Haza,
hova a kényszer kerget,
hol csupán álmodok szerelmet -
Haza az, mely kenyeret ad,
hol az ember csak azért marad,
mert hiszi, hogy ez a jó,
hiába minden idegen,
hiába nem hallik magyarul a szó -
Haza az, ahol élsz,
ahol folyton remélsz,
hogy megkönyörül rajtad a lét
s elvezet oda,
mit eddig csak álmaidban láttál,
mint földi mostoha,
mit képzelni sem tudtál soha,
oly messze tűnt,
pedig itt van, közel,
csak pár lépés
s utadon ismerős táj ölel:
arany búzamezők, bércek hava -
mert megérkeztél - Haza.

égivándor

Hol van a haza?
Hol van otthon az
ember hajnala?
Hol éri az est?
Mi van szívében,
a Földön - melyik
az a hely - hol
mondhatja
megjöttem -
haza...
szeretettel otthonról...

2006. április 2.

Félelem
gondolatok prof Alkonyi vers című művére

bilincsben
tart fogva világunk…

önmagunk foglyai vagyunk
ezt tudjuk, s mégsem mozdulunk
Felé,
mert nem érzünk, hanem gondolkodunk
és félünk,
rettegünk,
és nyüszítünk, ha Rá gondolunk
és ordítunk, ha lépnünk kéne,
mert annyira félünk
Tőle, akit szeretünk,
aki a Minden
félünk a Mindentől,
a végtelentől,
a boldogságtól,
önmagunktól,
nyomorultak vagyunk
önmagunk börtönébe zárva,
csodára várva,
megváltóra,
hogy ne legyünk végre árva,
hisz ott van Ő, mellettünk talán,
vagy máshol
de félünk lépni Felé,
vonyítunk,
üvöltünk,
szenvedünk,
meghalunk,
bár élünk,
egyre csak
félünk
félünk
félünk

örökön örökké

félünk...

Alkonyi vers
prof

…versek…
…szavak…
már megint

csak járkálok egyre
mint ketrecében
a vad…
fogoly
körben a házba'
ódon utcákba
tévedek
céltalan
folyók súlyos
iszapjába
tapos a lábam
és suhog a bot
kezembe'
és repül a műlégy
tarka lepke
és dobok
dobok
csak egyre
hitetlenül

és csobog a víz
és márna ugrik
és balin rabol
ott talán…
mind egy nekem
csak ne jöjjön senki
hogy zavarjon szívem
elomló alkonyán

szerelem?
…talán csak fájdalom…
álmomban kísértő
más dimenzió…
hol lehetnék
az
kire vársz még…

és gyémánt szemedben
láttam arcomat
mint érctükörben
látja meg magát
az ember

hát átok ez
vagy áldozat

vagy isteneknek
csúf játéka vélünk
hogy tudjuk
vagy
és létezel…
kit karunkba
soha be nem zárunk
mert szeretet
bilincsben
tart fogva világunk…
minden acélnál
keményebbek
szorosak
szorosak
nem engednek
repülni hozzád

hát repül a légy
az ostoba
viszi dühöm
és bánatom
ez a tiétek
nektek adom
ravasz domolykók
ti kis buták…
vigyétek vízipalotába
tó mélyére
tenger árba
csak messze
messze
el tovább

lassan rám borul
az este
s már várnak rám
dideregve
kopár mezőkön
kóborló álmaim

Ha fáj az élet
Ady Endre Élni, amíg élünk című verse nyomán

Ha fáj az élet, nyújtsd ki kezed,
kérj, könyörögj, kiálts,
hátha felhallik az égig,
s Isten válaszol neked.

Ha fáj az élet,
mondd el annak, ki szeret
ő biztosan ért mindent,
mit érteni lehet.

S ha nem is szól,
csak annyit: értelek!
az már elég, mert igaz a szó,
hiszen ő a mindened.

S ha már nem bírod tovább,
hajtsd fejed a porba, le
ne szólj, mert úgyis hallják,
csak küldd a lelked Isten fele.

Ady Endre:
Élni, amíg élünk

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.

Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály,
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Nyár
Martha gondolatai nyomán

A virágok azért szépek,
mert itt vagy velem,
illatuk a te illatod
s mikor lábnyomod
a porban hagyod,
mosolyognak a fák -
s nézd! ott messze!
már ott a nyár!
s csak arra vár,
hogy elé menjünk
és ahogy a tavaszt
magad mögött hagyod,
arcod a napra fordítod,
táncra perdül a szél
a patak messzi tájakról mesél
s a hűs fák árnyékában
csak miránk vár
az örök-szép szerető,
a napsugaras Nyár.

Martha

Kedves, látod, milyen szép a táj,
érzed-e a virágok illatát?
Az idő már a nyár felé ballag
hosszúba nyúló nyári esték.
Élvezni a nap hosszan tartó melegét,
sétálni a tó partján és gondolni,
vajon mit hoz még a nyár?

Pillanatnyi múlt
Arany-Tóth Katalin Köszönlek, Anyám című versére

nekem csak volt
s mint ruhán a folt,
emléke megfakult
semmi nem maradt,
csak egy kép és a múlt -
emlék? - halvány füstpapír
dolgozik az idő,
a könyörtelen életradír
s ha várom, nem jön el,
mert csak hiszem,
hogy még mindig
itt van velem -
aztán megyek tovább,
szaporítva az embergépek
lassan lépkedő sorát...

Arany-Tóth Katalin:
Köszönlek, Anyám

Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested…
Gyengülő erőd titkolva,
válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
s csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
- szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom.

Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
ősi ösztön hajtja lépted
- áldott úton Fény kísér.

Nézlek, ahogy keresve
felém nyúlnak karjaid…
Ölelésbe fojtott könnyek
sírják Sorsunk harcait.

Nézlek, ahogy magad
áldozva vigyázol rám…
Óvjon meg Téged az Isten
és tudd: szeretlek, Anyám.

2007.

Majd egyszer
Arany-Tóth Katalin Egyszer majd... című versére

Majd egyszer
minden a helyére kerül
majd egyszer
a szív is lecsendesül
majd egyszer
a vágy aludni tér,
elpihen a lélek
s oldó kegyelmet kér.

Majd egyszer
lehajtom fáradt fejem
majd egyszer
megértem furcsa életem
majd egyszer
véget ér a kín,
szólít egy hang
és magához hív.

Majd egyszer
találkozom Vele
majd egyszer
érint szép keze
majd egyszer
meg is látom őt
s feledem a múltam
álmot kergetőt,

mert akkor

arcunk mosolyra derül,
a lét értelmet nyer
és minden beteljesül.

2007. március 16.

Arany-Tóth Katalin:
Egyszer majd...

Egyszer majd eljön
az a pillanat,
mikor csendes alázatunk
ölébe hajtja fejét
az ifjonti,
lázas akarat
Megtér majd bennünk
a gyász, a bánat,
s elfogadjuk
a végtelennek tűnő,
magányt őrző,
fénytelen éjszakákat
Kiold majd szívünkben
a könnyekké könyörült
görcsös harag,
s békét teremt lelkünkben
az évek nyomán járó
tapasztalat
Megnyugvást kap akkor
ezernyi gyötrő kétség,
s ˝miért˝-ek válaszait
tartja majd
a meghajlott vállunkon
pihenő elégség

2007. március 11.

Öröm
gondolatok Szőnyi Bartalos Mária 3-sorosára

Amikor egyedül vagyok,
mindenki ott van velem:

a csend,
a puszta,
az örökké fújó szél,
a virágok illata,
a messzimadarak röpte,
a nádas bölcs bólogatása,
az árokpart kusza füve,
a békák éneke,
az átölelt világ,
a felhők mögül előbukkanó nap,
az elfeledett léptek,
a semmivé lett emlékek,
a csendbe oldott hangok,
a vágyak,
a képek,
a tettek,
az akarás,
a remény,
az öröm,
a lemondás,
a cél -
az Igen

és ott vagyok én
és Isten
s ha elnézek messze -
mert nincs akadály -
a szemhatár tisztakék,
nincs kétely, köd, homály,
csak erő
és levegő
a tüdőnek,
a szívnek,
a léleknek,
a sejteknek,
a vérnek,
az ereknek
a múltnak,
a félelmeknek

s akkor

elindulok a göröngyös úton,
amely a szomszéd tanyához vezet,
s amelyet soha el nem érhetek,
mert csak álmaimban létezett,
hogy legyen merre mennem...
s ha utam közben azt kérdezik:
Merre mész?
felelem:
Előre! Mindig előre!
mert az út a lényeg,
s majd a cél -
a lépések,
s az út menti fák,
mik alatt hűvös árnyék hív
röpke pihenőre
és az álomtanyához
a sohamegérkezés -
a menés, menés...
egyedül
az Úton
végig
míg el nem fogy - soha
egyre magasabbra,
egészen az égig,
ahol csodák várnak rám,
mint vártak az Úton végig:
csodák - jutalmai az Útnak
mert eljutok oda,
ahol minden Utak egybefutnak
és már csak kopognom kell
mert a legnagyobb csoda itt van közel:
túl a Kapun, túl az árnyakon
te vársz rám, kire én is vártam nagyon
s jártam érted Utam szüntelen
hogy hozzád érjek -

Életem...

egyedül...

örömben...

végig...

Szőnyi Bartalos Mária

egyedül lenni
ebben a nagy zsivajban
hatalmas öröm

Pusztákat látva
Szőnyi Bartalos Mária Elszáll halk hang... című versére

Pusztákat látva
végtelent várva
minden az enyém.

Pusztákat látva
szabadon szállva
minden az enyém.

Pusztákat látva
fűtengert járva
minden az enyém.

Pusztákat látva
karom kitárva
minden az enyém.

Pusztákat látva
melletted állva
minden az enyém.

Szőnyi Bartalos Mária:
Elszáll halk hang...

Pusztákat látva,
Pusztába kacagott szó,
mit mondok neked:
elszáll halk hang rezdülőn.
Lódobogás nyomja el.

"Kimosolygom a vízcseppeket a tengerekből, aztán meg visszamosolygok a felhőkből."
Szőnyi Bartalos Mária

Gyertek, mert dolgotok van
sok, szép,
változatos,
kedves munka vár rátok
meg kell tisztítani a levegőt
táncra kelni a porszemekkel
elvinni őket le, a földre
mert ott a házuk
életet kell adni a növényeknek
meleg, párás nedvességet
hogy növekedjenek
sokasodjanak
hogy beborítsák a földet
és szépek legyenek...

ne henyéljetek ott a nagy vízben a többiek kötött
nektek feladataitok vannak
kiválasztottak vagytok
fontos cseppek a tengerből
ti vagytok A Cseppek
olyanok, mint a többiek,
de mégis mások
mások - belülről
ti fényesek vagytok
rendelkeztek a Tudással
erősek vagytok
nagy szívetek van
én látom, azért választottalak titeket

gyertek velem
elmegyünk az emberek közé
észrevétlenül
úgy, hogy ne lássanak
ne lássanak olyannak, amilyenek vagyunk
mert akkor megijednek tőlünk
és elmenekülnek
s akkor nem tudunk rajtuk segíteni
pedig szükségük van ránk
észrevétlenül kell járnunk ebben a világban
én tudom, hogy kell azt
ti pedig tiszták vagytok
és átlátszóak
meg egyébként is - csak vízcseppek
ők nem látnak többet belőletek
s ez jó, mert így jól el tudjuk végezni a dolgunkat

menjünk, nincs késlekedni való időnk
ne féljetek, veletek megyek
s ha az emberek le akarnak törölni magukról
- ti csak vízcseppek vagytok -
ne féljetek, mert mindig újjászülettek
ti kiválasztottak vagytok és erősek
erősebbek nálam, az embereknél, a világnál
hatni tudtok, gyógyítani tudtok
örömet tudtok okozni és felejtést
az embereknek - és nekem is

örülök, hogy találkoztam veletek
boldog vagyok, hogy magatokkal visztek
erősnek érzem magam, hogy kísérőtök lehetek az úton
s máris többet látok, mint eddig valaha
többet látok az egész világból és magamból is
így minden könnyebb
a lépések
a megfordulás
a siker
a kudarc
a küzdelem
a győzelem
az élet

a tenyeremen viszlek benneteket
- mint a szerelmes ifjú kedvesének a szent vizet -
addig, amíg el nem érjük az első állomást
ahol szerte röppentek
rácseppentek a gyógyulásra áhítozókra
részeivé lesztek, elbújtok bennük
felderítitek a titokzatos helyeket
a fekete árnyakat
a sötét gondolatokat
és a magatokkal vitt napfényt kisugározzátok
s a titokzatos helyek ismertté válnak
a fekete árnyakat elsepri s Fény
a sötét gondolatok kacagássá válnak
s fényetek nem fogy el
mert táplálja minden
a rossz
a kétségbeesés
a szomorúság
a békétlenség
a sötét
mert mindezek általatok fénnyé alakulnak
bűvös konyhátokban minden szép lesz és vidám
s az emberek meggyógyulnak

azután párává lesztek
felszálltok a légbe
s ahol ínséget láttok
s újra cseppekké váltok
rájuk leszálltok
és meggyógyítjátok őket is

s én csak nézem
boldog örömmel
széles mosollyal
hogyan változik a világ
hogyan lesz egyre fényesebb
a hangok hogyan csapnak át győzelmi énekbe
a szakadozott mozdulatok táncba
az arcok üdvözült mosolyba

...a tenger felől érkező hatalmas hullám
harsogva tört meg a part menti szirteken
s fehér cseppekkel szórta be a parton sétálókat
azok pedig örültek
nevettek
táncoltak
megfogták egymás kezét
és
örök barátságot
szerelmet
békességet
vallottak egymásnak...