A végtelen felé

nézd a végtelent
és önmagad látod
nézd a csillagokat
és szíved csodálod
nézd a kék bársonyt
és megtalálod álmod

[lap tetejére]

Mindenkinek - aki odakerül - meg kell szenvednie a fontos döntéseit, utána pedig vállalni azt, amit akart....
mert az az út lesz az ő útja. - égivándor

Te vagy az Út...

Te vagy az Út, az Igazság és az Élet
ha veled vagyok, sohasem félek,
mert Utad meleg bársony lábam alatt
Igazságod szívembe látogat
s Életed végtelen pillanat.

[lap tetejére]

Üzen a múlt a jövőnek halkan, meg ne szólalj, mert a dal elillan... - égivándor

... majd visszajön,
csendben rád köszön,
leül melléd a porló kövekre
emlékezik a régmúlt évekre,
mikor még élt a Város,
ereje Istennel volt határos
és mosolyogtak a kövek -
mikor tánc volt minden nap s éjjel,
és nem gondolták,
hogy valami rossz jöhet,
nem gondoltak a múlttal,
sem jövővel
aztán jött valami nagy,
valami gonosz
nem sötét, de zúgó, vad és fényes
mi mindent eloroz
s elborította a Várost a fény
kihunyt az élet
elmúltak a kövek
s útra kelt a remény...

[lap tetejére]

Kék éj
Kék hangulat

Kék éj,
csendes éj
higgyél, Kedves
és ne félj
szemem bársony takaró
szemedet betakaró
szívem bársony takaró
szívedet betakaró
itt vagy, Kedves,
ó, de jó!
bársony tested,
bársony lelked
puha bársony takaró!

ó, de jó!
ó, de jó!
puha bársony takaró!

[lap tetejére]

Altató

kint a világ elpihen
aludj, Kedves, csendesen
álmodj arról, akit szeretsz
Tündérkirály táncol veled

[lap tetejére]

Kék álmok

kék álmok kergetik
kék folyók
kék hullámait

kék éjben fénylő
kék hegyek
kék sóhaja ül
kék völgyek ölében

kék hold mosolyog
kék lelked messze száll
kék végtelen hív, s oszlik a
kék homály

kék szemem
kék csillagokba néz
kék vándort keres -
kék ragyogással integet a
kék múlt, a
kék jelen, s a
kéklét...

2008. március 12.

[lap tetejére]

Üzenő

Amikor a fák égig érnek,
és meséket mondanak a tündérek,
akkor gyere...

amikor a hold fényesen világít,
s a bársony-éj utolsókat ásít,
akkor gyere...

amikor a harmatcsepp énekel,
s rá messzi-szellő felel,
akkor gyere...

amikor Isten lejön közénk,
s minden, mit hozott, a miénk,
akkor gyere...

amikor győztél a sötét éveken,
s, ím, valaki Neked üzen,
akkor gyere...

várlak,
Kedvesem...

[lap tetejére]

Most csak szavak

Áldottak a szavak, mert neked szólnak
harcolnak érted, nem átkot szórnak
s ha kitépem a szívem,
most akkor is csak szó van,
mert a lépések feléd,
a küzdelem, a simogatás,
a könnyek, a fájdalom
mit érzek,
nem tudom máshogy mondani,
csak szóban
betűkben, géphez kötve
gondolni rád kedvesen, szeretve -
most nincs más
csak a szavak és a fájdalom
s a pergő homokszemek,
mikkel a napokat számolom
s ha mind elfogy, mind lepereg
nem lesz több szó, csak szeretet
mert elmegyek hozzád,
megérintelek
elmegyek hozzád
s ott leszek veled.

[lap tetejére]

Nem hagy el

Ne félj...

Ő nem hagy el,
mert Ő is vérben született
Ő is élt ember-életet
s mikor senki jót nem talált,
vette a halált...

Emeld Reá szemed...

nem hagy el,
mert nem emberként szeret
téged s őket is,
bár úgy érzed, nem érdemlik,
Nála nincs különbség
legyen erény vagy vétség,
simogat, megbocsát
s ezzel adja példáját
annak, mit tennünk kell
s ha ezt tesszük, Ő nem hagy el,
és a gonosz átváltozik,
mert a jó, a kedves, szelíd
megöli a sötétek lelkeit
és pokol lesz életük -
nem odaát, de itt a földön
üvölteni fognak a kíntól,
könnyük soha el nem fogy
életük örök börtön,
mibe magukat bezárták,
mert a gonosz útját járták
s hitték: övék a győzelem
miénk a halál, a küzdelem...

Nyújtsd Felé kezed...

Ő nem hagy el,
a gonosz átváltozik
s bár nekünk is porban van hazánk,
a sár nem ragad reánk,
mert lelkünk tiszta és igaz,
mint a végtelen óceán
vagy, mint a puszták friss füve,
mi eső után élő és üde
erősek vagyunk és szépek,
s a számtalan vétkek,
mik a porba sújtanak
Isten erejétől a földre omlanak
s mi felállunk melléd, Uram,
mert eljöttél hozzánk a földre
és nem mész el soha többé,
itt maradsz velünk örökre.

Suttogj egy imát Felé...

Uram, nem tudják,
mit cselekszenek,
játszanak,
mint a gyermekek,
mintha semmik lennének
az ember-életek
s közben magukat ölik,
fegyverüket
maguk ellen élezik,
s fájnak nekik a sebek,
mert a szenvedő életek
rájuk visszahullnak,
a megölt lelkek
értük nyúlnak
és követelik az Életet...
könyörülj rajtuk, Uram,
mosd tisztára véres ruhájuk,
mutasd nekik utat, mi elvezet Eléd,
hogy ajkuk szóra nyíljon Feléd
s elérjen Hozzád keserű imájuk.

[lap tetejére]

Te is

Hol volt, hol nem volt...

hó volt, hó nem volt,
mert eljött a tavasz
s te is
és csókoltam ajkadat
te is
és fogtam kezed
te is
és tettünk lépteket
mi is
és a fák velünk lépkedtek
ők is
mert ily szépet itt hagyni nem lehet
nem is
és kiáltottak utánunk az emberek
emberek is
Várjatok! Ne menjetek!
ne is
és megálltunk
meg is
és bevártuk őket
be is
és azt mondtuk: Gyertek velünk!
azt is
és azt is, hogy a ti éltetek a mi életünk
azt is
és elviszünk benneteket
el is
innen messzire,
messzire is
a világnak végibe
oda is
ahol kezdődik a Világ
kezdődik is
ahol más a patak hangja, és más a virág
illata is
és az a Világ végtelen
végtelen is
és dalol, táncol szüntelen
táncol is
mert csak a szépet ismeri
szépet is
és csak a kedvest kedveli
kedveli is
és mi mind azok vagyunk
ti is
és az a Világ az otthonunk
otthonunk is

és megfogtuk egymás kezét
mentünk mérföldeken át
átléptünk tengert, hegyeket
nem számoltuk a lépteket,
mert jó volt menni
velük s veled
arcunkra a könnyű szél
mosolyt ültetett,
mert jó volt menni
mindeneken át
a felhők felett,
velük s veled,
majd vissza, le,
az emberek közé
átlépni birodalmakat
szállni paloták fölé,
s nézni lent az arcokat,
majd menni tovább
mert elébünk állt a Világ...

és megérkeztünk...

és eljött a tavasz
és Te is...

[lap tetejére]

Hang (Érzés)

"...az enyém vagy!
Ó, micsoda zsákmány!
készülök hozzád
örömmel elragadni
a lelkedet,
hogy legyél társam
a sötét vándorlásban!
csak egy villanás,
ne félj,
nem fogsz semmit érezni,
tudom
számtalanszor kipróbáltam már
másokon
mindenki behódolt nekem,
nem menekültek
a halálos megváltás elől -
legyél társam!
majd te viszed a kaszát,
ha elfáradok,
majd segítesz
lefogni
az ostoba őrjöngőket
és elmagyarázni nekik,
hogy jót akarunk!!!
Micsoda aratás lesz!
Te már tudod -
mert megláttad a jövőt -,
hogy mi ketten
Szabadítók vagyunk!
gyere
önként
fejet hajtva,
hogy az átlépés
könnyű legyen
fogd
eladott lelkedet
és gyere velem!..."

s akkor...

valahonnan
egy hang szólt
hegyeket-döntő
csendesen:

NEM ENGEDEM!!!

[lap tetejére]

A magányos farkas

A Magányos farkas című vers folytatása

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén...

...és gondolatai az alvó emberek felé szálltak.

Majd vissza sok-sok évvel ezelőttre, amikor gyerek volt és voltak társai: ugyan ilyen emberek, akik itt pihennek, és egy vele egyidős fajtájabeli, kedves, játékos - és gyönyörű! Szeme őzbarna, tiszta és mélytüzű, benne tükröződött a puszták szabadsága, a fű illata és a magasan szálló madarak szárnysuhogása. Bundája selymes és illatos, üdeszínű barna foltokkal, szépen elrendezve a világ és az ő gyönyörűségére. Minden nap együtt játszottak, néha messzire kalandoztak az őket befogadó emberektől, ki a végtelen pusztába, a végtelen ég alá, ahol nyitott szívvel és harsogó lélekkel futottak egymás mellett, amíg a fáradtság vagy az alkony megállásra nem késztette őket. Akkor leroskadtak a meleg fűre, összebújtak, és azt álmodták, hogy már nagyok és erősek, s körülöttük sok-sok kicsi hancúrozik, futkos, járkál vagy éppen simogatásért hízeleg. Mind olyanok, mint most ők - a pusztában a legszebbek! Volt, amikor csak másnap tértek vissza az emberek közé, de azok nem haragudtak meg rájuk, ugyan olyan szeretettel fogadták őket, mint amikor - sátraikat szekerekre rakva, vagy hátukra véve - együtt vándoroltak új szálláshely felé.

Még arra is emlékezett, hogy miket mondogattak nekik:

- Hát megjöttetek, kedveskéim! Tudjátok-e, hogy hiányoztatok? És a gyerekek egyre csak nyafogtak, meg követelőztek, hogy menjünk és keressünk meg benneteket. Alig tudtuk megnyugtatni őket, hogy csak várjanak, majd visszajöttök.

Nem tudta, mit is jelentenek ezek a szavak, de mindketten érezték a meleget, a közöst, az elfogadást és a befogadást. S ez elég volt, mert nekik ez volt a minden.

Egymás mellett nőttek fel, együtt a sátras emberekkel, szeretetben, békességben.

Azután - nem emlékezett pontosan, hogy tél volt-e vagy nyár - eljött az a reggel.

Összebújva aludtak az ő gyönyörűséges társával és szépeket álmodtak, amikor hajnal felé éktelen lármára, kiáltozásra, asszonyi sikoltozásra és gyereksírásra ébredtek. A sátras emberek össze-vissza futkostak, s ahogy az álmuk tovatűnt és egyre inkább visszatértek a valóságba, már azt is látták, hogy hatalmas tüzek égnek, az esti tábortüzeknél jóval nagyobbak. S a tüzek a sátrakat emésztik el, és azokat a szegényes holmikat, amelyek az összes kincsük, az összes vagyonuk volt az a pusztai embereknek. A lángok zúgásába lódobogás és puskaropogás vegyült.

Senki nem törődött velük, mindenki menekült, mentette, ami menthető, legfőképpen a legértékesebbet: az életét. Ők is ezt tették. Felugrottak és elkezdtek futni az égő tábor széle felé. De most a puszta sem fogadta őket ölelő karjaiba, lángolt a fű is, szerencsére csak foltokban. Futottak, s egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül fut. A tüzek kisebbek lettek, a füst oszladozott - már messze volt a tábortól. Hirtelen megállt, füleit felcsapta, hogy meghallja azokat a hangokat is, amiket senki más: az Ő hangjait. S amikor a lángok távoli ropogásán és a pusztai szép halk sóhaján kívül semmi mást nem hallott, rádöbbent, hogy egyedül van! Hogy elvesztette azt, akivel együtt álmodott nappal és éjszaka. Nem! Szíve görcsbe szorult, szemét könnyek homályosították el, és kitört belő le a legmélyebb farkasfájdalom üvöltése: a szaggató magány, a visszavonhatatlan vég, a reménytelen jövő hangja. Csak üvöltött és üvöltött - talán csak percekig, vagy órákon át, és közben figyelt, érkezik-e válasz, hoz-e a szél valamit, csak egyetlen kósza hangot Tőle. De a pusztában csend volt, a felkelő nap megvilágította a távoli füstöt, majd az is feloldódott a tisztakék égben.

Lehajtotta a fejét és azt mondta magában: Nem! Soha! Nem volt ebben a két szóban dac, harag, fennkölt fogadalom, s még eskü sem - csak elhatározás, amely egy életre szól, az ő és elvesztett társa életére, és erősebb, mint maga az élet.

És elindult megkeresni Őt...

Emberek között járt és idegen pusztákban, hegyek csúcsán, völgyek mélyén rejtőző barlangokban. Kérdezett, jelekre figyelt, harcolt és meglapult. Hol verejték csíkozta bundáját, hol őszi esők. S amikor a frissen esett hó álmában betemette, reggel lerázta magáról és tovább indult. Szerette az embereket, mert közöttük nőtt fel és őt is szerették. Nem értette, miért űzik el a legtöbbször, miért fognak rá fegyvert, amikor mosolyog rájuk, s azt sem értette, hogy amikor a gyerekek játszani akartak vele - mint régen, valamikor -, miért ordítottak rájuk a felnőttek, hogy "Takarodjatok be a házba, hát nem látjátok, maflák, hogy ez egy farkas!" És a gyerekek hiába mondták: "Ő jóságos, szeret minket és csak játszani akar, nem bántani!" Pedig igazuk volt: ő nem akart bántani senkit, csak keresett, mert elvesztett valakit.

Soha nem adta fel. Ha elzavarták, tovább ment, ha üldözték, gyorsabb volt az üldözőinél, ha csapdába akarták csalni, nevetve odébb állt. Ment és keresett az életnél is erősebb elhatározással.

Így jutott el ehhez a házhoz is, de most már óvatosabb volt. Nappal nem mutatkozott, csupán körbejárta a házat, a kertet, kószált a környező földeken: ha menekülnie kell, ismerje az utat. Néha leült a ház egy távoli sarkába, az istállók mögé, és figyelt. Jeleket küldött és jeleket próbált fogni. Vándorlásai során a felszínre hozta a láthatatlan kommunikáció benne rejtőző képességét, s azóta ezt használta a felderítő útjain.

A ház meleg volt, barátságos és puha, mert akik benne laktak, szeretetben éltek. S akkor elhatározta, hogy éjjel bemegy hozzájuk és beszélget velük, hátha megtud valamit.

És most itt áll a sötét szoba közepén, és gondolatai az alvó emberek felé szállnak. Mesél nekik. Az életéről, az Elvesztettről, a keresésekről, önmagáról. A történetek fényes burka betakarja az alvókat, megérinti a lelküket. A ház lakói álmodnak. Izgalmas, sohanemlátott, gyönyörű álmot, s benne is élnek ebben az álomban, mintha valódi résztvevői lennének. Hallják a régmúlt hangokat, látják a távoli embereket, érzik a tábortüzek illatát és a farkasokkal játszó gyerekek boldogságát. Álmukban emlékek mozdulnak meg a mélyben, felfele kapaszkodnak, hogy amikor hajnalban napvilágra ébrednek, azok már élő emlékeik legyenek.

Sok mindent mesélt az embereknek. Közben leült a szőnyegre, s úgy szőtte tovább az álomtakarót az emlékek színes szálaiból. Mire a végére ért, kifényesedett az ég alja, a madarak éneke új reggelt köszöntött, s ágyaiban megmozdultak az alvók is. Először az egyik, majd a többiek. Sóhajok, nyögdécselés, köhögések, párnasuhogás. Az ébredés hangjai. De mindegyikük arcán ott volt az elégedett mosoly, ami a nagyon szép álmokat mutatja.

S amikor kinyitották a szemüket erre a világra, még mindig emlékeztek az éjjel történtekre. Ezért meg sem lepődtek, hogy ott találják a mesélőt a házban. Felkönyököltek az ágyban és most már valódi mosollyal nézték. Sokáig. Végül a legöregebb megszólalt:

- Hát megjöttél, kedveském! Tudod-e, hogy hiányoztál? És a gyerekek egyre csak nyafogtak, meg követelőztek, hogy menjünk és keressünk meg téged. Alig tudtuk megnyugtatni őket, hogy csak várjanak, majd visszajössz. Vártunk rád, mert tudtunk rólad és tudtunk az Utadról is, arról, hogy keresed az Elvesztettet - tette hozzá magyarázatképpen.

A farkas elmosolyodott és bólintott.

- Igen, keresem. Bár úgy érzem, Utam a vége felé jár. Jó nálatok megpihenni, mielőtt tovább megyek. Jó emberek vagytok, éreztem. Jó érezni a melegeteket, jó nézni a szemeteket, mert olyan tiszta és végtelen, mint az Övé volt. És a hangotok is ismerős. Emlékeztek a sátras emberekre? Az ő beszédük volt olyan, mint a tiétek. Lehet, hogy ti is sátrasok voltatok régen?

Megint az öreg válaszolt, a többiek csak bólogattak, megerősítve a farkas szavait.

- Mindenre emlékszünk, mert ott voltunk a Nagy Tűznél, amikor puskákkal űztek tova bennünket. Emlékszünk rátok is. Sokan odavesztek, sokan megmenekültek és távoli vidékeken telepedtek le. Idegen pusztákban, hegyekben, erdőkben. Mint téged is, minket is az emlékeink tartottak életben, habár már felhagytunk a kereséssel.

Megöregedtünk, megbékéltünk, messzire nézünk. S abban a messzeségben ott vannak ők is, a mi elvesztettjeink. Az a messzeség élő, fényes és örök. És abban a messzeségben ott vagytok ti is.

A farkas felcsapta a füleit.

- Mi is...? Mi...? - hirtelen izgalom fogta el, rohanni támadt kedve, végtelen energiák áramlottak át testén. Lábaival idegesen topogott, körmei tompán kaparták a fapadlót.

Az öreg felkelt, odament a hozzá, leült mellé a földre és átölelte. A farkas az öreg mellére hajtotta a fejét, becsukta a szemét és hallgatta a kedves szív dobogását. Az öreg érezte a remegést, a vágyat, a türelmetlenséget, de érezte a fáradtságot is, és valahol mélyen a fekete fénnyel világító lemondást. Még erősebben szorította magához a kétségbeesett szenvedőt és megszólalt:

- Ma nem dolgozunk, megünnepeljük az érkezésed, elmegyünk sétálni. Megmutatok neked egy, s mást, hátha jobb kedvre derülsz tőle. - Az öreg szeme ravaszkásan csillogott, s ha a farkas felemelte volna a fejét, még néhány kósza könnycseppet is felfedezett volna a mélykék égen.

A mindenkireggelije után felkerekedtek, és a mezőkön, földeken át a közeli erdő felé vették az útjukat. Ment az egész család, öregestől, gyerekestől, s a gyerekeknek megengedték, hogy végig a vendégük mellett menjenek. Nem volt se hossza, se vége a simogatásnak, a becézgetésnek, a futkározásnak - s a farkas már el is felejtette az éjszakát és a reggeli ébredést. Egyre inkább úgy érezte: hazatalált. Véget ért az Út, s majd egyszer folytatódik arra, ahol mindenki ott lesz. De addig jó helyen van itt, jó helyen van velük.

Közben elérték az erdőt, beljebb mentek egy láthatatlan ösvényen. A fák megszűrték a nap fényét és melegzöld palástot terítettek rájuk. Madarak köszöntötték őket, majd tovareppentek, mókusok ugráltak egyik fáról a másikra, és a földi bogarak a száraz avar alatt sietve oldalra tértek, amikor meghallották a ropogó lépteket. Minden olyan volt, mint bármely erdőben a világon: békés, nyugodt, tiszta és szép. Akkor miért jöttek most éppen ide? - kérdezte mintegy magától a farkas. Kirándulni? Hitte is, meg nem is.

Ahogy beljebb értek, a talaj emelkedni kezdett, megsűrűsödött a növényzet, az erdő homályba borult. Egy kisebb domb teteje felé tartottak.

S akkor a farkas hirtelen megállt. Valami belé nyilallt. Valamit látott, hallott, érzett, valamire emlékezett. Egyszerre tört rá a múlt, a jelen és a jövő. Amikor felüvöltött, az emberek elmosolyodtak, többen könnyeket töröltek ki a szemükből, s a gyerekek megilletődve bújtak anyjukhoz. Onnan nézték a gyönyörű lényt, hallgatták a gyönyörű hangot.

- Itt vagyok! - üvöltötte a farkas, és már futott is, fel a dombtetőre, mert ott volt valami - Valaki!

A dombtető tisztásként uralta vidéket, mindössze a közepén magasodott egy óriási, vénséges vén fa, tele fészekkel, odúkkal, virágzó és száraz ágakkal. És a fa tövében ott állt Ő és rá várt. Szeme őzbarna, tiszta és mélytűzű, benne tükröződött a puszták szabadsága, a fű illata és a magasan szálló madarak szárnysuhogása. Bundája selymes és illatos, üdeszínű barna foltokkal, szépen elrendezve a világ és az ő gyönyörűségére.

Fejét felvetette és társára mosolygott.

- Hát eljöttél, Kedvesem! Nem volt hiába a sok év, a várakozás, a remény, a magány és a könnyek. Semmi nem volt hiába, mert itt vagy! Gyere ide hozzám, csókolj meg, s utána menjünk ki a pusztába és fussunk együtt mindörökké.

A farkas odament, megcsókolta a párját, kimentek a pusztába, és még ma is együtt futnak, mert számukra megszűnt a tér és az idő. Csak ők vannak, ketten - egyek. A világ végezetéig.

[lap tetejére]

A Hold mosolya

A Hold könnye című elbeszélés folytatása.
(Az elbeszélés olvasásához kattintsunk a fenti linkre.)

... A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.

És amikor egymásra találtak, a Társa megkérdezte:

- Miért sirattad meg a Holdat?

- Régen volt, amikor találkoztam a Reménnyel...

Messzire elnézett az öreg farkas, szinte önmagának és a holdfényben fürdő hegyeknek beszélt. Nem nézett a Társára, talán nem is látta őt. Más helyeken, más időben jártak a gondolatai. A Társa szeretettel nézte, hisz ismerős a történet, amit hallani fog, de hagyta, hadd mondja el a másik, mert megtapasztalta, hogy a kimondott szavak lecsendesítik a szívet, begyógyítják a lélek sebeit, pontot tesznek a befejezetlen mondatok végére.

- Akkoriban nagyon fiatal voltam, s mindenkinek elhittem mindent. A keserű tapasztalatok nem ingatták meg az erőmet. Hittem, hogy hitem örökké fog tartani, soha nem leszek híján ennek az erőnek, az akarásnak. Majd megkoptak az évek, s mivel a földön nem kaptam a kérdéseimre választ, elkezdtem felfele tekinteni: meghallgatni a felhők üzenetét, faggatni a holdat, a csillagokat. De a számtalan "Miért?" mégis megválaszolatlan maradt, mígnem egyik éjjel megjelent valaki és szólt hozzám. Valaki, aki léptek nélkül érkezett, szárnyak nélkül repült, hangok nélkül beszélt. Emberi alakja volt, és mégsem, ismerős volt, mégsem ismertem fel, fény áradt fehér ruhájából, és ahogy megszólalt, egyszerre könnyűnek és boldognak éreztem magam.

- Ne félj, mert semmi sem veszett el! - Hangja puha volt és lágy, s betöltötte az egész Mindenséget. - Menj tovább az úton és bízzál, mert vár rád, aki a tiéd! Kitérőkkel vezet az utad hozzá, és az ő útja is tehozzád. Néha egészen közel lesztek egymáshoz; akkor látni fogod az arcát, mégsem ismered meg benne a Társadat. Tovább mentek, mert még nem értetek az utatok végére, oda, ahol találkoznotok kell. De az utak nem semmisülnek meg - folytatta a fénylő alak -, nem rövidülnek és nem is lesznek hosszabbak. A kanyarok, megtorpanások, az élet göröngyei néha porba kényszerítenek, s lesz olyan is, amikor úgy érzed, minden elveszett. Akkor gondolj erre az éjszakára, gondolj arra, hogy találkoztál a Reménnyel, aki megmondta neked, hogy semmi nem reménytelen, hogy a vágyaid beteljesednek! És azt is, hogy menj tovább... Erővel, akarattal... Velem...

- Így lesz! - válaszoltam meggyőződéssel. S akkor hittem is ebben. A fény lassan a távolba halványult, hátrahagyva valamilyen meghatározatlan derengést, amely átitatta a levegőt, az erdőszéli mező alvó virágait, a fákat, a lombokat, a göcsörtös öreg ágakat.

Napok, évek teltek el, s én mentem, ahogy akkor megfogadtam. Magam jártam az utamat, mert bár voltak társaim, de a Társamra még nem találtam rá. Néha az éjszaka közepén elmentem az erdő szélére és kérdőre vontam a Holdat, hisz ő is ott volt, amikor találkoztam a Reménnyel. A Hold bölcsen csak annyit mondott: - Türelem! Menj és ne térj le az útról! - Így csak mentem, s észre sem vettem a változást, amely a szív legmélyéből indult, és lassan betöltötte az egész lényemet. Mosolyogtam a világra, éltem, mint boldog, megelégedett lény a közösségben, de lelkemben egyre nagyobb lett az űr. Próbáltam felidézni a találkozást a Reménnyel, az alakját, a hangját, de ez egyre nehezebben ment. A végén már arra sem emlékeztem, amit mondott, de akkor már az sem számított. Semmi sem számított.

Éjjelente még mindig jártam az erdőt, felnéztem a Holdra, de már nem kérdeztem semmit, mert a kérdéseket is elfelejtettem. S a Hold sem szólt, úgy, mint régen, hanem betakart fényével és melegével, békességet bocsátott rám, hogy megmaradjak annak, akit ő már ismert, a Társamnak. Neked... Volt, amikor láttam valami fényes jelenéseket is, de nem tudtam, mik azok. Hallottam hangokat, de nem értettem, amit mondtak.

A nyarak egyre hidegebbek lettek, a hátam meggörbült, bundám megkopott. Szemem olyan világok felé fordult, ahol megtalálni véltem, akire egész életemben vártam. Azután egyedül maradtam, és jó volt egyedül. Magányom kísérői, a Hold és a csillagok, megértették, hogy lassan már a hit is kihunyt belőlem. Nem korholtak, nem emlékeztettek egy - talán meg sem történt - múltbeli találkozásra, ahol nekem adták a legfontosabbat: a reményt. Csupán kísértek utamon, meghallgatták az ezerszer elmondott történeteimet és - amikor már nem bírtam tovább a magányt - a kétségbeesett ordításomat. Hányszor kiáltottam az éji csendbe: "Hol vagy?!"... S csak a visszhang felelt...

És amikor nem is olyan régen találkoztunk, és láttam a szemedet, az arcodat, láttalak Téged!, nem hittem! Akkor sem hittem! A szívemen kéreg nőtt, a fal nem engedett be senkit és semmit. Nem hittem Neked és önmagamnak sem. Pedig itt voltál, kitartottál, mert tudtad: útjaink hamarosan összeérnek. Féltem, hogy látomás az egész. Féltem a legősibb, legvadabb, állati félelemmel! Féltem, hogy fáradt lelkem képeket varázsol elém: vágyaim képeit. Féltem, ha feléd nyúlok, a levegőt markolom... Féltem tőled, de még jobban önmagamtól. Féltem... Ezért inkább elmentem, nem kerestelek, mert nem bírtam volna elviselni még egy árnyat.

Azután a Hold könnyei elvezettek hozzád.

Azt mondják, a Hold hideg kőből való levegőtlen világ. Lehet... De az biztos, hogy valahol a kövek mélyén érző szív lakik. S ahogy mentem feléd, lassan eszembe jutottak a régmúlt dolgok. Képek és szavak keltek életre, a találkozás a Reménnyel, az ígéretek... Te... S akkor újra megértettem, hogy az utunkat végig kellett járnunk. És hogy minden úgy lett, ahogy a Remény mondta... ahogy ígérte...

Az öreg farkas elhallgatott. Tekintete még mindig a messzeséget fürkészte mozdulatlanul, rebbenéstelen szemekkel. Társa hozzábújt, megsimogatta az arcát és a fülébe súgta:

- Tudom... Mindezt tudom... - Magához szorította, szeretetével felmelegítette az öreg szívet. Kezével maga felé fordította az öreg farkas fejét és elmosolyodott.

- Hallod, kedvesem?! Tudom a történetedet! Vártalak! Nagyon vártalak! Minden órában, minden nap! Tudtam, hogy eljössz, tudtam, hogy találkozunk! Mert találkoznunk kellett!

Az öreg farkas visszatért a jelenbe és Társa gyönyörű szemébe nézett. Tétován nyílt szóra a szája:

- Honnan tudod?... Ki mondta ezt neked?... Te is találkoztál vele, akkor, régen? Vagy később? Mit mondott neked? Miért nem szóltál, amikor láttalak, és hittem, hogy látomás vagy?! Miért hagytál elmenni?! Szenvedni... Miért?...

Társa végtelen szeretettel simogatta az öreg fejet, s gyengéden lecsókolta a farkas könnyeit.

- A Miért?-ekre most választ kapsz, kedvesem - válaszolta és újra elmosolyodott. - Tudom, mit mondott a Remény neked, tudom az ígéretedet, az erődet, a hitedet. Ismerem az utadat, annak minden lépését. És ismerem szíved változásait is. A kezdetektől ismerlek. A nyomodban jártam, és védelmeztelek, ha az élet úgy hozta, a füledbe súgtam a megoldást, ha tanácstalan voltál, erőt adtam, ha erődet meghaladó feladat várt rád. Megtartottalak a szakadék szélén, átsegítettelek megvadult, bősz folyókon. És nem szóltam, amikor szemtől szemben álltunk egymással, mert neked kellett felismerni engem, s az utadat neked kellett végigjárni a találkozásunkig.

Az öreg farkas egyre nagyobb csodálkozással hallgatta kedvesét, még a száját is eltátotta ennyi hihetetlen szépség és tudás hallatán. Csak őrá figyelt, a világ megszűnt körülötte, és még azt sem vette észre, hogy a Hold egyre szélesebben mosolyog, és már azt fontolgatja, hogy örömében táncra perdül a csillagokkal.

- A nyomomban jártál... védelmeztél... Sohasem láttalak... Hiszen sohasem láttalak! - kiáltott fel. - Még hasonló szépséget sem, mint Te vagy! - Eltolta magától a Társát és az arcát, a szemét, a termetét fürkészte a ragyogó holdfényben.

- Soha nem láttalak... - suttogta.

A Társa szeme pedig nevetett, amikor megszólalt:

- Biztos vagy benne, kedves? Egészen biztos?! - s az öreg heves bólogatására mosolyogva folytatta. - Emlékszel a találkozásra a Reménnyel? Ugye, emlékszel. Nem vettél észre semmi furcsát? Hogy miért pont téged látogat meg? Hogy neked ígéri vágyaid beteljesülését? S az alakja, a légies, emberi, de mégsem emberi alak. És a lelke! Az ember lelke nem farkas lelke! Az emberek élete nem a farkasok élete!

Az öreg hevesen összerázkódott. A megértés szikrája percekig béklyóba verte a gondolatait, megnémította az ajkait. Csak nézte a Társát, mint aki újra nem hisz a szemének, nem hisz a valóságnak, mert az annyira szép, hogy szinte lehetetlen!

- Csak nem Te?... - nem tudta tovább folytatni.

- De igen! - válaszolta a Társa. - Én voltam a Remény, akivel akkor találkoztál! Én voltam a te Reményed, aki kísért az életedben, óvott, védett, hogy amikor eljön az ideje, találkozzunk és egyek legyünk. Amikor a porban voltál, felemeltelek és tovább vittelek, amikor lelked szárnyalt, veled szárnyaltam én is. Én voltam a Reményed, s most bizonyossággá lettem. A te bizonyosságoddá, az én bizonyosságommá! Akkor látomás, most valóság. Értünk. Örökre.

Sokáig ültek egymás mellett csendben, élve a beteljesülést, amikor nincs tér, nincs idő, nincs kor, csak egység.

Azután felemelték a fejüket és énekeltek a Holdnak.

2008. január 17.