szívszavak


A szerelem matematikája
Békesség
Bölcsődal
Kedvesmondóka
Édes párom
Négysoros
Leánydicsérő
Köd előttem
Álomversek
Álom ajtó
Esti színek
Éji dal
Altató
Kérdések hozzád
Vivaldi: C-dúr hegedűverseny
Éj Madár - páros vers
Csók a szélben
Mesélj a csendről
Az Acélhíd csodája
Kósza gondolatok
Mégsembúcsú
Felesleges szavak
A csend felé
Külön halunk meg
A csillagokon túl (A fák szerelme)
Mondd
Ostoba hitek
Mindig másra várunk
Álom és valóság
Egyszerű mese
Itt van...
Mindenem a tied
Sírvers

 

 

Őri István - mindenféleszavak - ugrás az előző oldalran[tartalomjegyzék]n[cimlap]n[lap tetejére]nŐri István - mindenféleszavak - ugrás a következő oldalra

 

 


 


A szerelem matematikája

amikor ujjaink összefonódnak

Öt meg öt az tíz.
Tíz meg tíz az húsz.
Húsz az meg - EGY

[lap tetejére]

Békesség

hajaddal betakarni arcomat
szemeddel betakarni szememet
ajkaddal betakarni ajkamat
testeddel betakarni testemet

léptemmel követni léptedet
fényemmel táplálni életed
szívemmel éltetni szívedet
kezembe kulcsolni kezedet

[lap tetejére]

Bölcsődal

Ringass, bölcső, ringass el
puha párna, altass el
sötét éjjel, feledj el
tündérálom, vigyél el.

Karjaidban megpihenni
szemed tükrén bölcsnek lenni
adni, kapni, elfogadni
csillagokkal elszaladni.

[lap tetejére]

Kedvesmondóka

Tündérfények rejtekébe
kedvesemnek szép szemébe
belebújtam tündérágon
ringatóztam éjvirágon.

[lap tetejére]

Édes párom

Édes párom, gyöngyvirágom!
Kedves orcád, hogyha látom,
Szívem örül, lelkem derül,
Ajkaimra mosoly kerül.

[lap tetejére]

Négysoros

Születnek bolygók, csillagok,
Elmúlnak éjek, nappalok,
De te örök vagy nekem,
Álombéli forró szerelem!

[lap tetejére]

Leánydicsérő

Szép asszonynak szép a lánya,
Álmélkodik mind, ki látja.
Szőke haján, kék szemében
A napsugár tükör lészen.

Mosolyával szívet hódít,
Szenvedőket mind meggyógyít.
Ékes szellem, sudár termet,
Isten sem teremtett szebbet!

[lap tetejére]

Köd előttem

Köd előttem, köd utánam,
Háromcsúcsú hegyen jártam.
Találkoztam tündérekkel,
Ékes szemű ledérekkel.

Köd előttem, köd utánam,
Tengermélyét mind bejártam.
Kagyló Király országában
Sok-sok kincsre rátaláltam.

Köd előttem, köd utánam,
A világot körbejártam.
Találkoztam emberekkel,
Szívhez szóló szerelemmel.

Köd utánam, fény előttem,
Vándorlásom végét vettem.
Rád köszöntem, melléd ültem,
Tőled többé el nem mentem.

2010. április 9.

[lap tetejére]

Álomversek

1.

álom ágon
nyárvirágon
szellő pihen
lepke szárnyon

Álomágak elaludtak
álomlombok hozzábújtak
álommadár szemét csukja
álomélet kezünk fogja.

2.

Álommadár ágra száll
álomének rám talál
álomvirág szirmát bontja
hűs pataknál szomját oltja.

Álomrétek táncra kelnek
álomfelhők énekelnek
álomvölgyek kaput nyitnak
álomszavak Téged hívnak.

[lap tetejére]

Álom ajtó

Álom ajtó, álom ablak,
éjjel-nappal nyitva hagylak.

Álom tündér álom szárnyon
éjjel-nappal, ó, úgy várom!

Álom szemmel, álom füllel
álom hangra szívem figyel:

Mikor jön már, kire várok,
mikor szűnnek meg az álmok,
mikor lesz a mese való,
mondd meg nékem, Álom ajtó!

2008. július 9.

[lap tetejére]

Esti színek

Közel az est - csend világa
ébredezik éj virága
bontogatja szép szirmait
elbocsátá jó illatit.

Nap hatalmát árnyék győzi
fény melegét moha őrzi
elpihen a vándor szellő
fejét hajtja erdő, mező.

Kelő holddal álom ébred
nyújtsd ki kezed, mind eléred!
tied lesz az égi lámpás
bársonypuha éji szállás.

Fák tövében, patak partján
őszi avar meleg halmán
álmodj, Kedves, álmodj szépet
Erdőtündér járjon Véled.

[lap tetejére]

Éji dal

Leszállt az éj,
a világ csendbe öltözött,
csak Isten nem alszik,
figyel a csillagok között.

Őrzi álmodat,
hogy messze fussanak
az ártó szellemek,
s ne bántsák tiszta lelkedet.

Leszállt az éj,
aludj hát, kedvesem!
Isten vigyázza álmodat,
s betakar védő kezem.

2010. április 9.

[lap tetejére]

Altató

Tente, baba, tente
itt van már az este
kicsi szemed olyan álmos
alszik már az egész város
minden csendben elpihent
csillagos ég mit üzent?
aludj, kedves, aludj szépen
anyukád van csak már ébren
őrzi álmod, szép virágod
Tündérország itt van! Látod?
menjünk együtt be a Fényre,
sétálgassunk kéz a kézbe
beszélgessünk tündérekkel
töltekezzünk szeretettel
ha majd éjnek vége lészen
reggel kelve legyünk készen
elmesélni a világnak,
Bodrinak, s a kiscicánknak,
merre jártunk most az éjjel
táncoltunk a Tündérfénnyel
lelkünk örült, szívünk szeret
add hát, világ, add a kezed!
nemsokára itt az éjjel
vándorolunk Élet-fénnyel.
Gyertek velünk Álomvárba
Álomtündér kastélyába!

aludj, kedves, aludj szépen
álmod őrzi csendes léptem

aludj, kedves, aludj...

aludj, kedves...

aludj...

[lap tetejére]

Kérdések hozzád

mit mond a szem a szemnek?
az ajkak, mondd, mit üzennek?
a kéz, ha kézre lel,
mondd, nekünk mit felel?
mit mond a szív, ha néked dobban,
mit mond a láng, mi érted lobban?
mit mondok én, ha kérdezel,
mit mond a karom, ha átölel?

s mit mondasz te, kedvesem?
ha kérdezlek,
ugye nem játszol velem?
ugye szíved az,
mi szól áloméneken,
s ő mondja a szót,
mi Mennyország nekem:
Szeretlek, életem!

[lap tetejére]

Vivaldi: C-dúr hegedűverseny
Op8 No12 - largo

Re-Tao

Itt vagyok...
eljöttem hozzád, kedvesem
hogy ami eddig két út volt
mostantól egy legyen
ha Te is akarod
fogd meg kezem
s induljunk el
tegyünk sok-sok lépést együtt
egymásért, gyönyörűségünkre
járjunk az utcán komolyan
kergetőzzünk, mint a gyerekek
mosolyogj rám, kedvesem
amíg én dalolok
gyere ide hozzám
s fuss el, hogy újra ide jöhess
tárd ki karod
add nekem illatod...
menjünk a konyhába
tegyük a dolgunkat
és a kertben
hajladozzunk a virágokkal
s ha este lesz
fésüld meg éj-hajad
és menjünk aludni
szépeket álmodni
érintsük egymást
hogy legyen folytatás
azután tágas ruhákban járj
emeld szép fejed
büszkén mosolyogj
titkokat tudóan
boldogságba feledkezve
simogasd Őt - magad
s engem is...
s ha letelt az idő
és eljön hozzánk Ő
öleld magadhoz
ha sír, énekelj neki
ősi dalokat a holdról
és a szabadságról
hogy nevessen
hogy csendes álma legyen
és neked is...
fogd kis kezét
tápláld szent testeddel
sétálj vele, kergetőzz
mint egykor velem
mesélj neki tündérmeséket
hogy mindig nevessen
hogy csendes álma legyen
és neked is
kedvesem...
majd engedd el
mert szárnyai nőnek
s repülni szeretne
mellettünk, mellőlünk
ki a világba
hol hite szerint
szárnyas tündérek élnek
s ha tollát szegik
és visszatér
mesélj neki szépet
tündérmeséket
hogy nevessen
hogy csendes álma legyen
és neked is
kedvesem...
s ha majd végleg elrepül
fogd meg kezem
mint régen, a kezdetekben
- lásd, a hegedűt is leteszem -
nézzünk kicsit hátra
s messze előre
s ha már hajlott is a hátunk
ha nehéz is a lépés
nem baj
csak fogd kezem
úgy minden könnyebb
az ismerős-ismeretlen is
mi előttünk, messze van...
fogd meg kezem
és menjünk
mert hívnak a többiek
túl a földi homályon
ugye, hallod a hangjukat
kedvesem?...
lassan elfogy az út
megérkezünk
látod, kéz a kézben
nem is volt ez olyan nehéz
el se fáradtunk
s még a cipőnk sem kopott el
kedvesem...
már csak egy kicsit kell mennünk
s ha valaki - ki itt marad -
nézne minket
nem látna semmi különöset
csupán két árny-alakot
kik néha szétválnak
néha egyek lesznek
kik lassan párába vesznek
majd elnyeli őket a homály.

A költemény meghallgatható, illetve letölthető Kajati István előadásában.
A zenei aláfestés Vivaldi ugyanezen című műve alapján készült.


[lap tetejére]

Éj Madár - páros vers

Éj Madár-kérlelő

Szállj le rám,
Éj Madár
csillagruhád
körbe jár
hold-koronád,
bársony szemed
hozd el hozzám
szerelmemet.

Hozd el hamar!
ó, úgy várom!
vándorutam
régtől járom
keresem őt
országokon
erdőn-mezőn
akácsoron
keresem őt -
édes párom -
mindhiába,
nem találom.

Szállj le rám,
Éj Madár
sötét zafír
szemhatár
vigyél messze,
föld kerekre
hol a madár
sose jár.

Hátha ott van,
hátha másutt
kérdezzük,
ki mindent látott -
útmutatás,
öröm-csokor
Éjnek ajkán
szelíd mosoly.

Vigyél messze,
nem fáradok
magam immár
nem járhatok
utam veszett,
merre-merre?
hol lelek a
kedvesemre?

Mért mosolyogsz,
Éji Álmom?
látsz valamit,
s én nem látom?
látsz valakit?,
szerelmemet?
vajon ő is
engem szeret?

Szállj le rám,
Éj Madár,
vezess hozzá,
tudom - vár
én is várom,
hogy meglátom -
biztos kedves,
biztos bájos,
olyan, mint te,
Éj Madár.

Szállj le rám...

Szállj le rám...

Szállj le rám...


Éj Madár-ígérő

Itt vagyok!
itt vagyok!
bársonyon
ragyogok
huncut szemem
csillagpár
fényes ajkam
csókra vár.

Reád szállok,
betakarlak,
szerelmemmel
elaltatlak
veled megyek
veled leszek
vándorúton,
fa tövében
el-nem-hagyó
társad leszek.
hűség-párod -
majd meglátod! -
fürge lábunk
gyorsan jár.

Megígérem,
meg is teszem!
tarisznyádból
cipót eszem
megígértem -
majd meglátod! -
szerelmedet
megtalálod!

Reád szállok,
betakarlak,
édes mézzel
jól tartalak
erőt adok,
mosolyt,
reményt,
vándorbotot,
görcsöst,
keményt.

Messze viszlek,
messze megyünk,
hegyen-völgyön
által kelünk,
vad tengeren
elhajózunk,
habjaiban
megmártózunk.

Utunk célja
titkos sziget
Mindent Látó
elénk siet
bölcs szemében
öröm-mosoly
jó szívében
csoda-csokor.

Csupa jó hír,
csupa csoda
szerelmedet
eléd hozza
fogod hinni,
fogod - nem,
hiteti a szerelem.

Nézd, már itt van
szíved vágya:
én vagyok az,
kire várva
eget jártál,
földre szálltál
madárszárnyon
éjben jártál.

Én vagyok az,
akit szeretsz
én vagyok az,
aki szeret,
én vagyok,
ki hozzád száll
én vagyok
a titokzatos,
édes ajkú
Éj Madár.

2006. november 1.

[lap tetejére]

Csók a szélben

ott álltunk
hajunkat kósza szél borzolta
énfele, tefele, százfele -

csak öleltük egymást a szélben
ajkadat kerestem s elértem
egyszer, százszor, végtelenszer -

s amikor arcommal arcodhoz értem,
szellőcsókot kaptam
a rohanó szélben

[lap tetejére]

Mesélj a csendről

Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.

Milyen az:
hallani,
ha nincs semmi hang,
milyen az,
mikor az ordítás
a semmibe zuhan?
milyen a békesség, az öröm,
milyen, ha valaki
azt mondja: "Köszönöm!"?
Milyen vagy Te,
s milyen az életed?
valóban fény van a felhők felett?

Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.

Milyen az,
mikor a Harag lehajtja fejét,
s a Bocsánat fényre jön,
elhagyva rejtekét?

Milyen az,
ha én is lehajtom fejem,
mert rám szakadt a világ,
megölt a küzdelem?
s amikor meleg kéz simogat,
nem csizmás láb tiporja
valóvá álmomat -
milyen az?...

Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.

Milyen a mosoly,
milyen a nevetés,
milyen az, mikor mindez
sohasem kevés?

Milyen, ha elém jön a Vég,
ha elfogyott az Élet,
s mindenből elég?
milyen lesz ott,
mire azt mondtad: Haza
túl a Tündérkapun,
az lesz a Tündérek otthona?
csend lesz ott,
s hangtalan szavak?
lesz-e sok,
őrült, táncos pillanat? -
Veled
s meddig tart ott az életünk? -
Kedvesem,
oda mikor megyünk?

Mesélj a csendről,
Kedvesem,
mert bennem
üvöltés van és félelem.

Mesélj,
még itt a földön! -
de ne szólj!,
hallom úgy is én,
csak maradj itt velem,
s gyere felém
védj meg, mert gyermek vagyok
takarj be éj hajaddal,
add nekem illatod...
add nekem magad,
s én odaadom életem -

Akkor az üvöltés csenddé válik
és békévé a félelem.

Mesélj a csendről,
Kedvesem,
mert bennem
üvöltés van és félelem.


[lap tetejére]

Az Acélhíd csodája
Tündérkerti séták

Amikor kint járunk a világban, messze a Tündérkerttől, gyakran megesik, hogy a porba omlunk és úgy érezzük, hogy nincs tovább. Akkor elfelejtkezünk mindenről és mindenkiről, még a Kertről is. Holott csak vissza kellene térni a Kertbe vezető végtelen számú ösvények egyikére, amelyek behálózzák az egész világot éppen azért, hogy aki keres, az találjon és aki már talált, de elvesztette a kincseit, újra megtalálja.

Aki egyszer már járt a Kertben, hiába él kint a világban, más ember lett, mert a Tündérkert csodái átalakították, elvarázsolták, s ami a legfontosabb: lelke mélyén felépítették a saját Acélhídját, amely minden helyzetben megvéd a végső lezuhanástól.

Ha úgy érezzük, minden elveszett, akkor még mindig ott van a lelkünk Hídja, amelyen járni tudunk, s amely soha nem szakad le. A Híd megtart bennünket addig, amíg a világ ködébe szürkült szemünk újra rátalál a Kertbe vezető ösvények egyikére.

Az Acélhíd remény és bizonyosság is egyben. Amikor néhány éve rátaláltam a Tündérkertre, bementem, majd visszatértem a világba, leírtam a Híd himnuszát, hogy olvassa mindenki és higgyen.

Túl életen, túl halálon
a szerelmet megtalálom
s benne Téged, Kedves,
ki most még csak álom,
de való lesz egyszer,
tudom! érzem! látom!
az nem lehet, hogy ne így legyen!
mert szeretlek végtelen'
jobban, mint életem,
s ez végtelen isteni erő,
mi győz mindenen
győz életen
s győz vad halálon!

Amikor eszembe jut ez a régi vers, gondolatban meghajtom a fejem az Első Tündérek előtt, akik lelkük lángjával felépítették a Kertet, hogy menedéket adjanak minden megfáradt embernek a világon.

Kérdezzétek a virágokat, ők mesélnek majd a Tündérkertről. Kérdezzétek a madarakat, ők jártak ott és ittak az Élet Vizéből a Csend-sarokban. És kérdezzétek azokat az embereket, akiknek bár fáradtak a lépteik, de a szemük mosolyog. Bárkit kérdeztek közülük, megfelel nektek.

További sétákat tehetünk a Tündérkertben itt és itt, a Tündérkerti séták fejezet alatt.

[lap tetejére]

Kósza gondolatok

Lehet, hogy fény leszel,
lehet, hogy üstökös,
vagy múló álom,
mint az őszi esték:
borongós, ködös.

Lehet, hogy csend leszel és béke,
s szerelemért szerelmet adsz cserébe
lehet, hogy vad rohanás, perzselő láng,
mi feléget mindent, ha egekre hág...

Vagy csak képzelet,
mit táplál a hit,
remény és szeretet -
lehet, hogy minden,
lehet, hogy semmi
a dolgunk talán
egymásért tenni
mindent, mit tudunk,
míg egybeér utunk,
s való lesz mindaz,
miről most csak álmodunk.

2007. június 15.

[lap tetejére]

Mégsembúcsú

Amikor az angyalok
a földre szállnak
és körülöttünk járnak
észrevétlen,
olyanok, mint az emberek
s tán közülük sokat ismerek,
mégsem látom fényüket
csak későn,
amikor a búcsúszavaknak van ideje
s a gyengéd ölelésnek,
mert nem biztos,
hogy lesz másnap,
nem biztos, hogy lesz öröm,
sóhaj, kiáltás
nem biztos, hogy lesz folytatás -
pedig érzem a meleged,
az illatod, kapkodó lélegzeted,
s újra látom a már-már feledett
álomképeket...
csak állunk
átölelve egymást,
várva, hogy valaki szóljon,
adjon folytatást,
amit mindketten akarunk
s amikor arcom arcodhoz simul,
és tétován mozdul kezem,
eszembe jut, amit tudtunk eddig is:
nincs búcsú, nem is lesz soha!
nincs Te és nincs én,
hiszen már a kezdet kezdetén
odaadtam mindenem Neked
s Te elém tetted életed
és azóta is csak adunk,
mert tudd meg, Kedvesem:
mi kezdettől egyek vagyunk!

[lap tetejére]

Felesleges szavak

a szó felesleges,
mert olyankor,
ha szólni akarunk,
az ember csak szavakat keres
és nem talál,
mert a békesség szótlan,
időtlen,
kifejezhetetlen...
a békesség
a te meleged,
a te mozdulatlanságod
a te komolyságod,
a te mosolyod
a te álmaid -
a békesség te vagy
és én
és mi
és a szemeink
és mi
és a láthatatlan mozdulataink
és mi
és a hajunk illata
mi

és amikor megyünk
valahova
egymás mellett
szótlanul
és nem is megyünk,
hanem táncolunk,
mert a szótlanság boldogság
öröm,
teljesség,
hiszen te tudod
hiszen én tudom
már kezdettől fogva
mert így rendeltetett
s ez jó

jó a mosoly
jó a nembeszéd
jó a világ
jó Te...

[lap tetejére]

A csend felé

mindenki elment ...

ma már
erre
a madár
se jár
üres a táj,
csak a csend üzen,
a halk levelek,
a némán
suhanó életek
s egy elfelejtett
sóhaj
melyet
senki se hall
az átvirrasztott
éjszakák
illata
elhoz téged is
haza
onnan,
hol nincs
semmi sem,
hol senki se vár
s üres minden,
mert
ott
még
a madár se jár...

[lap tetejére]

Külön halunk meg

igen

külön halunk meg itt a földön

mások sírnak majd
minden ránk dobott rögön
s mások odébb rúgják,
mit magunk után hagyunk
és lesznek, kik értik:
bár külön éltünk, s külön halunk,
van egy hely, ami örök
ahol

Te is

én is

találkozunk

[lap tetejére]

A csillagokon túl
(A fák szerelme)Őri István - mindenféleszavak - szívszavak - A csillagokon túl - Fák szerelme

A csillagokon túl, mondd,
mi van, kedvesem?
Létezik ott szerelem,
mint a miénk, végtelen?
Vagy csak fénytelen űr,
mint szétszakadt szívek,
kereső szemek,
múló életek? -
menjünk el oda veled!
gyújtsunk lámpát,
gyúrjunk fénylő anyagot
vessük el a Reményt,
szórjunk el sok szép magot,
és öntözzük könnyeinkkel,
hogy hamar nőjenek,
hogy a keresők fényre leljenek
a friss hajtások között,
hogy újra lássanak
a sötét csillagok mögött,
mert megszűnik az éj,
ha elmegyek veled,
Kedvesem,
Fényem,
Éltető Életem...
Mi leszünk a mag,
nyakig bújunk a sötétbe,
gyökeret eresztünk
a kegyetlen nemlétbe,
felnövünk, nagyra, kevélyre,
és lesznek leveleink s virágaink,
fényből szőtt örök álmaink,
és odaadjuk azt mindenkinek,
mert megtartani nem lehet,
hisz az nekik rendeltetett,
mind, ki a csillagokon túl lakik
s ki oda jött, mert szenvedett -
mint, mi, kedvesem...

két fa, kinek ága összeér,
köztük mégis fényévnyi a tér,
mert mozdulni nem lehet,
csak szeretni messziről,
s pergetni magányosan
a múló perceket.

[lap tetejére]

Mondd

Mondd,

miért űz a szenvedély?
miért hisszük,
hogy még mindig van esély?
miért marcangol a vágy,
miért erőtlen a test?
és álom helyett
a lélek
miért csak képeket fest?!
S ha mozdulunk,
miért fáj annyira?...
miért nem lépünk?
és megyünk már végre
haza?!

Mondd, hogy

egyszer
a remény valósággá válik
Isten, vagy bárki más
ad erőt,
hogy kitépjük szívünket,
s egymásnak adva
virágokkal ékítsük
a lélek-temetőt
és sétáljunk a virágok között
és megpihenjünk
és aludjunk
és álmodjunk -
valóságot,
hogy felébredve
téged érintelek
s a bűvös szó: Szeretlek,
értelmet nyer,
mert akkor könnyű lesz minden,
nevetni boldogan,
szállni a világok fölött...

Téged érinteni -
nem a nyirkos
gyilkos
sötét
ködöt

[lap tetejére]

Ostoba hitek

Azt hittem, vége -
hittem, hogy a nyomorult évekért cserébe
feledést adsz
hittem, hogy ez lesz a béke éve
a nemrádgondolásé
a nemvágyé
a semmié -
engedj el, Mindenem,
mert fáradt vagyok
ne fogd kezem
mert kezedtől jéggé fagyok -
nincs enyhülés
nincs csend
nem vagy nekem
s tán már nem is leszel -
itt -
Életem -
azt hittem, soha nem jön vissza
mi volt
ki volt
Te -
azt hittem... -
ostoba hit!
ostoba én -
hittem a lehetetlent
hittem, hogy feledhetem a Végtelent -
Téged
áldásos kísérlet
átkos élet...
nem akarom, hogy visszajöjj!
várom, hogy visszajöjj...
várok egy árnyat
várok egy hangot
várok egy táncot
egy Életet
várok egy...
Téged -
ostoba én -
remény?
mindennapok
és a semmi
amit mindennap kapok
gazdagon
bőséggel
már tele a kamra vele
és a ház is
már semmi sem hiányzik -
csak Te
hiába harcolok -
csak Te
hiába fogyasztom a végtelent -
csak Te

csak

Te

Aludjunk, Kedvesem
add kezed, s zárd le voltszemem
őrködj álmaim felett
vedd el, mim volt, az életet
és add másnak -
vagy vissza nekem
s akkor újra mozdul holtkezem -
Feléd
és ágyam mellett nem lesz más

csak

Te

meg

én

[lap tetejére]

Mindig másra várunk

Mindig másra várunk,
mindig mást kívánunk,
néha hallgatunk,
néha őszintének látszunk
elmondunk mindent
elmondunk keveset
valami köztünk van,
börtönbe zárja az életet
az enyémet az enyémbe,
a tiedet a tiédbe
hiába akarunk,
valami fogva tart
a szív hiába fájt,
az ész hiába akart,
makacsul,
egy életen át
álmodjuk, idézzük,
utána megyünk,
taposva az út porát -
utána mennénk,
ha tudnánk, ki az
ha mernénk
megtenni a lépést
az Ismeretlen felé,
aki az élet nekünk
akiről álmodik
könnyes szemünk -
mindig másról,
mint aki van
a föld nem elég,
nekünk kell az ég!
mert aki a miénk,
az nem itt lakik,
léptei nem hallhatók
hangja az angyaloké -
ugye, hallottad
a keserű percekben
te is?
nekünk az ég kell,
mert ott van ő
a tiéd s az enyém
ott vannak a mások,
kikre várunk
kiket te is
s én is látok,
ha rámborúl az átok
és halni akarok -
elmenni hozzá,
mert lakni ott akarok,
ahol az angyalok,
ahol ő lakik,
ahol az élet örök,
a napfény
sötétre nem változik
s te is ott akarsz lakni
vele,
a te angyaloddal
szemébe nézni
ölelni szerelmes karokkal
arcát eltakarni
soha nem engedni
másnak
mert ő a tiéd! -
ő a
másik,
akire vársz
s bár még nem tudod, milyen,
de érzed:
ő a szépek szépe
a Hang,
a Mozdulat,
az Öröm,
a Vigasztalás,
a Szerelem,
az Élet,
a Minden
Neked
ő - te vagy
keresed
magad
öröktől
örökké
a földön,
az égben,
a szívben,
a reményben -
bennem,
magadban -
nem találod
én sem találom
messze van
mind a két másik,
akikre várunk
őrülten messze
őrülten reménytelenül
őrülten... bolyongunk
a világban
s közben másra várunk,
egymásnak ütközünk
hisszük, hogy mi vagyunk
az a más,
aztán rájövünk,
hogy a más - az más
bántjuk egymást,
mert akarjuk,
hogy a másaink
mi legyünk!
de nem lehet,
mert a Törvény kimondta:
a más - az más!
s addig nincs nyugvás,
amíg meg nem találjuk -
örök harc
véges élet
de majd fent,
ahol ott vannak ők,
majd ha oda megyünk,
megtaláljuk a mást,
a miénket -
és mondom néked:
Meglásd, ott fent az Utak
egymásba érnek
s ha keresem az enyémet,
feléd megyek
és te felém,
kutatva az Életed
s egyszer csak,
mikor az Utak össze érnek,
meglátsz két szemet,
mosolyt, öröméneket,
kéket,
mert ott várok rád,
s megtalálva,
szemedbe nézek
elrejtem magam
hajad erdejében
kapaszkodom
karod erejében,
mert erős vagy
erős leszel
mesélni fogok,
bár nem kérdezel,
elmesélek mindent
a keresést,
a fájást,
a szenvedést,
s a meg nem találást
és te mosolyogni fogsz,
mert történeted
az enyém
és lassan álomba ringat
suttogó ajkad
Isten közelében,
a felhők rejtekén.

2006. november. 25.

[lap tetejére]

Álom és valóság

az álom betakar
a valóság kitakar

az álom melegít
a valóság hidegít

az álom idebent
a valóság odakint

az álom megérint
a valóság rám suhint

az álom táncoló
a valóság vánszorgó

az álom meleg fény
a valóság: nincs remény

az álom kedves arc
a valóság csak kudarc

az álom ölelés
a valóság - oly kevés

az álom valóság

Veled

[lap tetejére]

Egyszerű mese

hol volt, hol nem volt
itt volt, ott nem volt
itt nincs, ott van

Törvény

napok

élet

[lap tetejére]

Itt van...

Szeretem a magányt, a csendet. Akkor jönnek a képek, a gondolatok s azokból a szavak: a csodák kis tükrei. Néha fényesen ragyognak a belső fényben, néha elhomályosítja őket a világ. De mindig papírra kerülnek, mert az a dolguk. Megjelenni, szerteszóródni az emberek között, vigasztalást, örömöt adni, utat mutatni annak, aki rájuk tekint.

Sokszor próbáltam elmondani mindezt a körülöttem élőknek: csendre van szükségem. Nem értették, mert nekik nem volt szükségük rá. Bár váltig állították, de nem szerették a magányt. Féltek tőle, csak egymás társaságában érezték jól magukat. Csak akkor voltak biztonságban, ha körülvették egymással magukat. És beszélek folyamatosan, mindenfélét, csakhogy ne legyen csend, mert a csend öl, a csendben elindulnak a gondolatok. Olyanok, amelyekről nem akartak tudni, de tudták, hogy bennük vannak kiirthatatlanul, örökre. Ha csendben maradtak, a belső hangok szóltak hozzájuk. S ez nem volt jó, ezért, ha csak tehették, beszélgettek. Velem is. Kérdéseket tettek fel, válaszokat vártak, vagy csak közöltek valamit. Mindig. Hiába kértem őket, hogy hagyjanak egy kicsit magamra, mert szükségem van csendre. El sem tudták képzelni, hogy lehet egy embernek ilyesmire szüksége. Hiszen ők félnek tőle.

Néha igyekeztem egyedül maradni, elvonulni a szobámba, hogy gondolkodjam, hogy elmenjek kicsit innen, oda, ahova a szív vágyik, ahol béke van és nyugalom. Ahol szintén emberek élnek, azok, akik csak az álmaimban léteznek. Látni őket, beszélni velük hangtalan szavakkal, érinteni őket teljességgel. Élni egy másik életet még itt, azt az életet, ami majd lesz ott.

Az ajtót mindig becsuktam, jelezve, hogy hagyjanak magamra, de újra és újra kinyílt, és kérdések voltak, válaszokat vártak.

Az évek elsuhantak felettük is, felettem is. Telve beszéddel, hangokkal, zajokkal, elvetélt kísérletekkel. Elfáradtam a kilátástalan harcban, de éltetett az ott, ahova néha most is elmentem pillantásokat, simogatásokat adni és kapni. Elmentem és visszajöttem, mert valami mindig visszahozott. Lehet, hogy a remény, hátha vére megértik, miért kell a csend.

S amikor egy-egy kirándulás után visszatértem ide, mindig leírtam a színeket és az illatokat. Így történt ez nemrég is, amikor írás közben ismét nyílt az ajtó. A papírról fel sem nézve kétségbeesett ingerültséggel kiáltottam hátra:

- Hagyjatok már békén! Szeretném befejezni... - lassan hátrafordultam. Az ajtóban Yong állt és mosolygott; az ő félmosolyával. - az életet... itt van... - Felálltam. Yong felém nyújtotta a kezét. Odamentem hozzá és kéz a kézben kisétáltunk az ajtón.

* * *

Az asztalra borulva találtak rá nem sokkal később. Valamit írt, de már nem tudta befejezni. Nem igazán értették a félbemaradt mondatot; olyan búcsúlevél-félének tűnt. S különösképpen az utolsó két szó volt furcsa: itt van... Ösztönösen körülnéztek, de senkit nem láttak a szobában. Majd megvizsgálták a bejárati ajtót is. Kulcsra volt zárva.


[lap tetejére]


Mindenem a tiéd

Őri István - mindenféleszavak - szívszavak - Mindenem a tiédAmikor elmentél, azt ígérted, hogy hamar visszajössz. Tudom, a tenger változékony, néha gonosz - akár az élet. Azt is mondtad, hogy csak ide, a túlsó partra hajózol, hogy megkeresd a királyságomat.

Azóta minden nap kijövök ide, a partra, és várlak. Nem öregszem, egykorú vagyok a homokkal és a sziklákkal, akik reggelente köszönnek, meghajtva súlyos fejüket. Azután beszélgetek velük, de néha nem is hallom, amit mondanak, mert ahogy a láthatárt nézem, téged hallgatlak. A hangod bennem él, mint ahogy te magad is.

A sziklák szívesen beszélgetnek, mert sok mindent láttak, hallottak, s olyanok, mint az emberek: nem szeretik magukban tartani, amit tudnak. Egymásnak és a hullámoknak már mindent elmondtak, s egyre ritkábban érkezik hír a távolból, egyre ritkábban vetődik partra egy-egy hajó, hogy kitegye sokat látott, fáradt utasait, akik - csak úgy maguknak, néha egymásnak - ismételgetik az átélt örömöket és kalandokat. Ilyenkor a sziklák nagyon figyelnek, hogy egyetlen szót se szalasszanak el a csodás történetekből.

Amikor a legöregebb szikla megkért, hogy én is meséljem el a történetemet, megsimogattam szélbarázdált vállát, leültem a felém nyújtott tenyerébe, és azt mondtam neki:

- Minden nap eljövök ide, mert elment, akit szerettem. Itt szállt hajóra, s ide kell visszatérjen. Régen volt... Nem akartam, hogy elmenjen. Boldogok voltunk, de ő többet akart - nekem. Hiába mondtam, hogy ami van: mi ketten, az elég, a több csak elrontja a szépet. Mégis többet akart - szerelemből, féltésből, hálából.

- Te olyan szép vagy, hogy nem lehetsz erről a világról való! - ismételgette, amikor odaadtam neki mindenemet és a karjaimban tartottam. - Meg kell találnom a hazádat és elhoznom ide, hogy benne élj és soha el ne menj tőlem. Te királynő vagy, s amíg messze a hazád, elvihet a vágy. Megkeresem a királyságodat, magammal hozom, hogy benne lakjál velem.

Hiába volt minden szó, könyörgés, ígéret. Az életénél is jobban szeretett, mégsem hitt nekem, s a félelem sötétbe borította a lelkét - azért, mert az életénél is jobban szeretett! Amikor kifogytam a szóból, magamra öltöttem azt a kék fátylat, amelyben minden nap ide jövök, és elé járultam. Ezt szerette a legjobban, mert a könnyed takarása többet sejtetett a szerelmünk gyönyöreiből, mint a meztelenségem. A lélek fegyvere nem fogott rajta, ezért a test fegyverével akartam maradásra bírni. Lassan odaléptem hozzá, felé nyújtottam a kezemet, s ő a csókjaival illette. Azután becsuktam a szemem, hátravetettem a fejemet és vártam a beteljesülést.

Hallottam gyorsuló lélegzetét, éreztem testének illatát, s a leheletnyi szellőt, ahogy hozzám lépett. Megcsókolta a szemeimet, az ajkamat és a kebleimet a selyemköntös alatt. Azután csak nézett, mintha nem hinne a szemének, hogy létezik ilyen szépség, ekkora vágy. Átölelt, és én is átöleltem. Érezte testem hajlatait, amelyek már majdnem az övék voltak, de a könnyű selyem még elválasztott minket egymástól. Simogatta a fátylat, mintha ez is a bőröm volna, becézgette, beszívta illatát, mely elkeveredett szerelmem egyre erősebb illatával.

De nemcsak a fátylat szerette, hanem a fátyol alól áttűnő kis nadrágocskámat is, amely sejtelmesen takarta a Titkok Kapuját, s többet mutatott képzeletének, mintha nem lett volna rajtam. Tudta, hogy ez sem akadály, csak játék, mert leveheti, félre dobhatja, s hogy én újra felveszem, hogy ő újra levehesse. Szerette a vetkőztetés rituáléját, lassan, kedvesen áldozott neki, mert az nekem is jó volt.

A hátát simogattam. Ő felemelte a selymet, lehúzta rólam, leejtette a földre. Kissé hátra lépett és nézte az arcomat, a kebleimet, a csípőmet és a combjaimat, melyek a legszebbet, a legédesebbet rejtik, amit már alig takart el a titkok kicsiny selyme. És láttam a vágyát felhatalmasodni, és éreztem az én vágyamat tűzzé válni, s már nyúltam is az egyetlen után, ami köztünk áll, de ő megállított:

- Majd én, kedves! - Letérdelt, megcsókolta az ölemet a nadrágocskán keresztül, arcát rátette a merészen domborodó szerelemerdőre, hogy érezze vérem türelmetlen lüktetését, majd elvette az utolsó akadályt is, ami köztünk volt.

Ölelkezve álltunk, majd elkezdtünk játszani - először a szavakkal, utána a testünkkel. Válaszaimra csókkal illette az ajándékaimat, s én reszkettem, egyre jobban, egyre nagyobb akarattal. Ő pedig azt kérdezte:

- Mit adsz nekem, kedvesem?

- Mit kérsz tőlem, kedvesem? - feleltem mosolyogva.

- Nekem adod-e a hajadat, hogy elbújva benne ismét gyermek lehessek?

- A tiéd, kedvesem.

- Nekem adod-e a homlokodat, hogy rátekintve leboruljak előtted?

- A tiéd, kedvesem.

- Nekem adod-e a szemedet, hogy gyönyörködjem tiszta lelkedben, ha bele nézek?

- A tiéd, kedvesem.

- Nekem adod-e az ajkadat, hogy mindig érezzem a bensőd ízét, ha megcsókollak?

- A tiéd, kedvesem.

- Nekem adod-e kezedet, hogy megsimogassam velük az arcomat?

- A tiéd, kedvesem.

- Nekem adod-e a kebleidet, hogy békén elpihenjek, ha rájuk hajtom fejem?

- A tiéd, kedvesem.

- Nekem adod-e a Titkok Erdejét és a Tündérkaput, hogy belépve rajta, lényedbe hazatérjek?

- A tiéd, kedvesem.

- Mit adsz még nekem, kedvesem? - kérdezte végül.

- Mindenem a tiéd, kedvesem!

S akkor belépett a Kapun, elvettem mindenét és odaadtam mindenemet. Talán kiáltottunk, talán görcsök csavarták testünket, nem emlékszem, mert csak őt láttam, őt hallottam és őt éreztem.

Azt hittem, ezzel itt tarthatom. Milyen buta voltam! Mennyire nem vettem észre, hogy ahányszor csak egyé leszünk, mind jobban fél attól, hogy elveszíthet. Lehet, ha tartózkodóbb, hidegebb lettem volna, nem ment volna el. Nem tudom. De mindegy is, mert lehetetlen volt tartózkodnom - önmagamtól, az odaadástól, a szerelem újra és újra való beteljesülésétől.

Amikor testünk tüze parázzsá szelídült, és egymást átölelve lassan megjött a szó, azt mondtam:

- Látod, milyen jó itt nekünk! Mindenem a tiéd. Most és mindörökké. Királyság, ceremóniák, feltételek nélkül. - S ahogy ezt kimondtam, elkomorult, fejét oldalra fordította, mintha nem merné a lelkembe mondani a döntését. Arcán a nehéz elhatározás fájdalma suhant át, a küzdelemé önmagával, a félelmeivel, az akarással és a nem akarással.

- El kell mennem a királyságodért, hogy el ne veszítselek! - szakadt ki a kiáltás a legbensejéből. - Látom a rejtett pillantásokat a végtelen felé, amely mögött látni véled a hazádat. Látom a mozdulataidat, a félbemaradt lépteket, az elharapott szavakat. Talán magad sem tudod, hogy mennyire hiányzik az otthonod, mert az érzést legyőzi egy még nagyobb: a szerelmünk. De a be nem teljesített vágy belül marja a lelket, elszívja az erőt, megöli a szerelmet...

- Nem! - sikoltottam. - Soha! Soha...

Gyengéden magához szorított, hogy simulásunkban újra egyek legyünk, és akkor kimondta:

- De igen! - szavai földöntúli suttogások voltak, valahonnan a mélyből törtek fel és a poklok lármája kísérte.

- De igen - ismételte gyengéden. - Ezért kell elmennem. Érted és értem, az életünkért, a szerelmünkért. Azért, hogy mindig elvehessem a ruháidat, és te mindig felvehesd. Azért, hogy mindig odaadhasd mindened, s én boldogan kalandozhassak öled dús erdejében, s ne kelljen attól félnem, hogy egy nap majd nem találom meg a Kaput és nem mehetek be hozzád. Akkor nemcsak a test vész el örökre, hanem a lélek is. Mindkettőnk lelke!

- Nem... Nem kell semmi... csak te... csak te... te... - szemeim tiszta forrássá váltak, a hulló gyöngyszemek az arcát érintették, majd beitta a föld, hogy egyszer új élet fakadjon belőle.

- Hamar visszajövök, meglásd, és elhozom, amire szükséged van, hogy mindörökre egymásé legyünk. Várj rám, gyere ki minden nap a partra, mert ahol hajóra szállok, oda érkezem vissza.

Másnap elhajózott, s azóta várok rá. Este és nappal. Nappal és este. Szemem nem szűnik meg kutatni a láthatárt, szívem nem szűnik meg dobogni érte, lelkemben nem szűnik meg élni a remény. Imám Istenhez száll, s hiszem, hogy Isten meghallgat.

Régebben sírtam minden nap, mert hittem neki, és vártam vissza. Azután elfogytak a könnyek, csak a két kedves selymet veszem fel, s úgy jövök a partra, hátha éppen ma érkezik meg. Úgy kell várnom, ahogy elment.

Ez a történetem. Mondjátok el minden erre járónak, amikor már nem leszek ebben a világban. Amikor Isten kertjében sétálunk kézen fogva, örökre, s nem kell ország, nem kell királyság, nem kell semmi sem, mert haza találtunk a Fény Teljességében.

Addig pedig hű társatok leszek, minden nap eljövök, és megkérdezlek benneteket, nem hallottátok-e hírét egy embernek, aki annyira szeretett, hogy elhagyta szerelmét, hogy örökre megtartsa azt.

*

A nap a láthatárt öleli, s különös alakokat rajzol a hullámokra. Mintha jönne valaki a végtelen felől. Még messze van, nem lehet kivenni, hogy kísértet-e vagy élő ember, de ahogy a nap aludni tér, fényét odaadja a közeledőnek. S ő egyre jobban ragyog! Jön, jön, egyre közelebb, nagy léptekkel, mintha sietne. Hová siet? Felém siet? Jön... és egyre ismerősebb. Már látom is! Ő az! Visszajött! Elhozta a királyságomat, hisz olyan hatalmas és fényes, mint a nap! Visszajött hozzám! Ugye látjátok ti is, kedves sziklák?! Ugye megismeritek? Ugye ő az?! Szerelmem, itt vagyok, vártam rád, megyek eléd, hogy hamar találkozzunk! Fél úton, mint régen, amikor egymás karjába repített a vágy. Mint akkor... Várj, megyek... Örökre... Együtt...

*

A halványuló esti fényben egy árnyalak futott boldogan sikoltva a tenger felé, mintha látna ott valakit közeledni. Kezét a végtelen felé tárta, s ahogy elérte, akire várt, a hullámok között egyé lettek mindörökre.


[lap tetejére]


Sírvers

Kerestelek égen
kerestelek földön
megtaláltalak a föld alatt.

 

 

Őri István - mindenféleszavak - ugrás az előző oldalran[tartalomjegyzék]n[cimlap]n[lap tetejére]nŐri István - mindenféleszavak - ugrás a következő oldalra