Utószó

Gyulai Pál kiadásától eltérően Vörösmarty legszebb lírai költeményeit nem egységes időrendben, hanem nagyobb csoportokba elosztva kapja az olvasó. Felosztásunk első pillanatra tisztán formainak és műfajinak látszik (költemények antik és modern formában, ódák és balladák stb.) mégis úgy érezzük, hogy vele Vörösmarty belső fejlődését tudjuk reprezentálni, mégpedig sokkal találóbban, mintsem ezt a szigorú időrend véletlenjei megengednék.

Vörösmarty a klasszikus formákból nőtt ki, Virág és Berzsenyi voltak az első mintaképei, illő tehát, hogy e fajta költeményei kerüljenek az első helyre. De ez a hatás a külső formánál tovább nem jutott, Vörösmarty lényegében ízig-vérig romantikus költő volt s ezt nemcsak szertelen fantáziája, hanem nyelvének rendkívül gazdagsága és merész, újszerű fordulatai is igazolják.

Az igazi romantikus ér, az epikán át is diadalmasan érvényesülő líra a modern formákban írott költeményeiben érvényesül a leghatásosabban. Nincs az érzelmek hullámzásának az a finom árnyalása a legkönnyebb játszi pajzánságtól a legkomorabb, lüktető szenvedélyig, mely meg ne tudná találni a maga legillőbb kifejezését a legváltozatosabb versformák sorozatában. Az ódák, szatírák és balladák képviselik a legtökéletesebb műfajokat, Vörösmarty művészetének legérettebb periódusát. Balladáit, sőt legendáit is, joggal ide sorolhatjuk, mert bennük is a legtisztább líra jut kifejezésre, emlékezzünk vissza akár a Hedvigre, akár a Szép Ilonkára! Nemcsak azokra a dús lírai részletekre gondolok, melyek ezekben a költeményeiben is, mint nagyobb epikai műveiben lépten-nyomon fölfakadnak s az elbeszélés nyugalmát folytonosan megzavarják, de ezzel egyszersmind megélénkítik és állandó pezsgésben tartják, hanem célzok főképen e költemények ismert élményi hátterére, amely mindennél jobban igazolja, hogy mennyire jogosult és elkerülhetetlen volt itt a lírai karakter.

A költemények utolsó csoportja, melyet A vén cigány gyűjtő-cím alá foglaltunk, látszólag megbontja a felosztás formai egységét. De csak látszólag, mert hiszen mondottuk, hogy e külső szempont csupán a belső fejlődés ábrázolására szolgált alkalmul. Az öreg Vörösmarty, a vén cigány, utolsó költeményeit, formai és műfaji tekintetben bármilyen eltérők, egy hatalmas hangulati kapcsolat fogja össze: egy pusztulásra ítélt lángelme kétségbeesett följajdulása, meghasonlása önmagával és a világrenddel, mely a legsivárabb reménytelenségig, az erkölcsi nihilizmusig sodródik és egyetlen, örök mentsége, hogy olyan megrendítő szavakat talál bomlott érzéseinek kifejezésére, a nyelvnek, ritmusnak, zenének olyan szépségeit eleveníti meg benne, amire a magyar költészet történetében még nem volt példa. A Múzsa, kihez minden nő között a leghűebb maradt, a szegény, beteg, züllött költőt végső kétségbeesésében mártirrá magasztosította.

Budapest, 1921. szeptember havában.
Király György