Utószó

Mit tudtok ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés nem játszik veletek? - e szavakkal indúl meg a Tündérvölgy, s ha Vörösmarty epikai költészetének jellemzésére egyetlen kifejező szót keresünk, alig akadhatunk ennél találóbbra: lángképzelődés! Vörösmarty teljesen a fantázia költője s e tekintetben mint epikus szinte páratlan a világirodalomban. Tárgyainak legnagyobb részét teljesen képzeletéből meríti s ha történeti eseményt dolgoz is föl, ott dúskál a legnagyobb költői erővel, ahol nem kell semmi írott forráshoz vagy hagyományhoz ragaszkodnia. Mintha épen az ellentéte volna Aranynak, ki már ismert jelszavával, az "epikai hitel" elvével is kifejezésre juttatta, hogy amit az elbeszélő költészetben a legfontosabbnak tart, az a hagyományok tisztelete, az elhitetésnek ez az objektív föltétele. Vörösmarty azonban még tovább megy, nemcsak képzeletét engedi szabad szárnyon csapongani, hanem az epikai nyugalom, a hűvös objektivitás másik követelményét is föláldozva, érzelmei apadhatatlan áradatát rázúdítja az eseményekre s ezzel hihetetlen közvetlenséget és melegséget szerez az előadásnak. Eposzai tulajdonképen hatalmas szárnyalású, ellenállhatatlan lendületű lírai költemények, és a zengő hexametereket is, az elbeszélő költészetnek ezeket az ősi vitorláit, nála a líra forró szellői duzzasztják.

És ezen nem kell csodálkozni, ennek a lírai áradatnak a forrása ott fakadt a költő lelkében, fiatalsága legbensőbb élményei között. Azokban a melanchólikus párokban, kiket eposzai forgataga, mint Dante poklában a szerelem szélvésze ragadó örvényben tova sodor, lehet-e rá nem ismerni magára a költőre és ifjúkori szerelmesére, Percei Etelkára? Csaba és Jeve (Tündérvölgy), Hadadúr és Szüdeli (Délsziget), Orbai Kálmán és Zenedő (Széplak), Tihamér és Enikő (Két Szomszédvár), épúgy mint Laborcán és Bellíra, a délszaki tündér és Hajna (Zalán futása), Árboc és Etelka {Cserhalom), Ómár és Ida (Eger) nem szüntelen változatai-e annak a tragikus szerelmi kettősnek, mely benne a költészetnek forrását megnyitotta? Amit az élet megtagadott, az a költészetben tombolja ki magát százszoros erővel, s ha talán az epika fensége megszenvedett alatta, a szerkezet korlátai tehetetlenül széjjelhultak is, azért ebben a gyönyörű lírai nászban megfogant az új magyar költői nyelv, a dolce stil nuovo, mellyel irodalmunk legfényesebb korszakának kapuja föltárul.

Ebben Vörösmarty a legnagyobb, ez az ami őt leginkább kiemeli kortársai és elődei közül. Amit azoknál hol elvétve, hol gyakrabban találunk, de sohasem folytonosan, a kapcsolatoknak az a könnyedsége, mely egyaránt alkalmas a legfinomabb, leghangulatosabb érzések és a leghatalmasabban lobogó szenvedélyek kifejezésére, az előadás nemes emelkedettsége, erőteljes páthosza, a fordulatok szemléltető ereje és néha megdöbbentő újsága, az egész nyelvnek sajátos zamata és tüze - mindez Vörösmarty lelkéből állandóan, minden diszharmónia, látható apadás és megszakítás nélkül tör elő.

Valóban ő a magyar költői stílus megteremtője, ki egymaga több zengő ércet, gazdag aranyat és csillogó drágakövet bányászott ki a nyelv sötét tárnáiból, mint előtte és utána egyik költőnk sem.

Budapest, 1921. augusztus havában.
Király György