Előszó

Az emlékezés ringató ritmusa visszatért velem a múltba, hogy megismerhessem saját születésem és sorsom mozgató erőit, környezetét, valóságtényeit. Visszaléphettem - átléptem hát a magam létének sejtésküszöbén - és megidézve önmagamat - rácsodálkozhattam a vágyak, remények, lobogó lázak és történések hömpölygésére, amelyek ideszólítottak erre a világra és vezettek életutamon.

Szigorúan ezért lettem annakidején az, aki így-ahogy lehettem-lettem.

Amikor két tenyerem falát arcom felé emeltem, valaki megszólított. Visszafordultam. Láttam, hogy a múlt ködének hűvöséből elő-elővillan egy- egy szempár, arc, mozdulat, táj, esemény. Ájult szavak, szakadozott mondatok figyelmeztetnek a hátráló időre, a sápadó emlékek hullámzására, meg sodró áradására.

Ami mögöttem tornyosul az megmásíthatatlan. vállalt, kényszerű vagy megtagadott sors. - De vajon csak az enyém? Csak én éltem át mindezt így, ennyi hittel, vággyal, sejtéssel, félelemmel? Csak bennem sajgott a hazátlanság keserűsége és a hazátlanság öröme? Csak az én szándékaim vívódtak a lázas törekvések miatt? Velem packáztak a szélhámosok - vagy csak engem biztattak a testvérek, rokonok, barátok, szeretők? Az életem mindenkitől és mindentől független, egyetlen élet...?

Igen: egyetlen, megismételhetetlen és egyedi. De nem független mindentől és mindenkitől! A mai napig zárt, szövevényes bonthatatlan. De számos arca még vak, sok hangja néma. Vagy csak meglibbentette a szél a lángot, elmosta a fakuló hangokat? Mintha egy magányos, szomorú leány dúdolna magában az őszi szélben.

Talán meghallja valaki. Hiszen olyan tiszta, olyan őszinte...

Mintha egy ősi ballada zengene vissza a múltba merülő évtizedek homályából. Szegények, tiszta lelkű emberek lázadó sorsának, viszontagságos életének lüktetése. - A hullongó ködön átüt ugyan olykor a bizakodás halvány sugára. De a tétova mosoly is gyakran - bánatos fintorrá torzul. Csak az akarat, a hit, a tények, a vágyak, a legendák, az áldozatok hullámzása, az emberiség ereje emeli föl újra meg újra konok fejét a soha nem szűnő kárpáti szélben. Hümmög, dunnyog, cibál, cirógat. Makacsul duruzsolja: csak az igazat, mindig csak a valóság igazát szabad örökül hagyni; védeni, őrizni, hirdetni. - És megosztani mindenkivel.

Mert az ősi ballada zengése soha el nem némul. - A megpróbáltatások pedig igaz emberré formálják a következő generációk egyedeit.