Előszó

Mindenki tudja, milly bajos idegen eredetű és nevű tárgynak saját nyelvünkön adni megállapított jelentést - nem azért, mintha nem akadna reá alkalmas szónk, sőt épen az ellenkezőért, hogy t:i: igen is sok akad, jobbnál jobb; hanem az efféle műszavakat magyarosító, vakmerőségnek vélve saját ízlését 's véleményét másokra tolni, nem mer határozott lenni. Midőn pedig ílly véleménynyel, ugyan azon tárgynak több jelentést ad, az olvasó tetszésére bízva mintegy, azt választani közőle, 's azzal élni, mellyiket saját nézetihez képest legjobbnak véli: önkényt teszi műszótárát bábellé, 's egész helyett még félnél is aligha roszabbat nem adott. Csekély ítéletem szerint, ha idegen tárgynak már egyszer magyar nevet akarunk adni, adjuk azt egészben, nem pedig vagy-vagy-al; azaz: adjuk határozottan, minden tétova nélkül ráfogva, hogy azt úgy és nem másképen hívják. Ha jó-e az a' szó vagy nem? ám taglalgassa aztán az, ki jobban ért hozzá, és cserélje fel helyesebbel; addig azonba éljen vele, kinek szükség van rá - majd jól fog ez a rosznak vélt szó hangzani, ha mindenki' nyelvén forog!

Ílly nézetekből indulva, ámbár ezen Könyvnyomdászati Műszótárban ugyan azon egy tárgynak több jelentést is adhattam volna: mégis - kevés kivétellel - csak egyet, előttem a' legjobbnak látszót tettem ki, inkább akarván határozottan bizonyost adni elő, mint határozatlanul olly bizonytalant, mellynek még ezután kellene a' közvélemény' itélőszékétől beavattatást nyerni. Hisz' így mikor lesz megállapitott műszavunk, 's mikor fogjuk egymást saját anyai nyelvünkön megérteni? főkép' mi könyvnyomtatók, kik közt - önnön hazánkban - tiszta magyar ajkú ugy áll a' Némethez képest, mint egy - százhoz!

(De most már, 1855-ben, nem úgy van, mert magyar születésű is van elég.)