AMBRUS ZOLTÁN
VEZETŐ ELMÉK
IRODALMI KARCOLATOK
BUDAPEST
MDCCCCXIII
RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.
TARTALOM
DICKENS. Taine
Hippolyte - Anglia irodalom-történetéről irt munkájában - egy
helyütt[1]
ezt irja Dickensről: "Alapjában véve Dickens valamennyi regénye
ez egy mondásba foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek; igazi
öröm csak a sziv megindulásaiban van; az érzelem teszi az egész
embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre,
a fényüzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomoruság
iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit
érhet, mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni
a gyöngéd lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt,
minden korban virágzanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, a szánalom,
a bocsánat a legszebb az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az
ömlengés, a gyöngédség, a köny a legédesebb ezen a világon. Élni
semmi; hatalmasnak, bölcsnek, hiresnek lenni kevés; hasznosnak lenni
nem elég. Csak az élt és csak az ember, aki sirt a jótett emlékére,
melyet adott, vagy amelyet kapott." Valóban
ez a foglalata, tartalma, összes tanulsága minden Dickens-regénynek.
És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb csodálói, akik halálukig
nem felejthetik Copperfield-et és Dombey-t, akik egy életen át a
szivökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik ugy emlékeznek Pegotty
bárkájára, mintha maguk is ott laktak volna gyermekkorukban, arra a
kérdésre, hogy mi az alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága, mi a
problémája Copperfield-nek, Dombey-nek stb., vagy hogy micsoda
gondolatokat hirdet Dickensnek egyik s mily másokat a többi regénye,
nem tudnának egyebet felelni, csak azokat az általánosságokat,
amelyeket Taine tizenöt sorba tömöritett. Dickens regényeinek nincs
egységes, vagy vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges
gondolatköre; mindannyi csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet
Twist
Olivér? Mi
a tanulsága A
mi közös barátunk-nak?
Melyik szenvedélyt festi Nickleby?
Melyek
azok a lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni Kis
Dorrit főcélja?
Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a hosszu
regényeknek nincsen egy
tárgya;
vagyis tárgyuk: az emberi élet a maga nagy változatosságában, minden
viszontagságával, a sokféle ember, a lét egész óceánja. Talán
valamelyes kivételkép szerepelhetnének: Barnaby
Rudge, a
Puszta ház
s
leginkább a Nehéz
idők. Ezek
előszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két
Dickensnek kedves eszmét, még némi irányzatossággal is
meggyanusithatók, de a leginkább kiemelkedő gondolat, a könyvet
valamelyest jellemző eszme, az irányzatosság ezekben is elvész az
emberek, a tárgyak, az események szines rajzában. Talán sohase volt
nagy iró, akinek oly kevéssé lett volna becsvágya, hogy müvészi
alkotása bizonyos kiválasztott tárgynak, valamely uralkodó
gondolatnak adjon testet, az eszmevilágnak egyik vagy másik körére
vessen fényt, s a szenvedélyek megfigyelésének, vizsgálatának
valamely különös tanulságát illusztrálja. Régebben
senki se akadt fönn azon, hogy Dickens sok-sok kötetéből ugyszólván
egyetlenegy "uralkodó gondolat"-ot se lehet kihámozni, s
legföljebb ilyen tanulságokat merithetünk: viseljünk gondot az
elhagyott gyermekekre, ne vessük meg a kevésbbé müvelteket, irtsuk ki
magunkból a durva önzést, s a pozitiv, kalmári szellemet, mert ez
nevetségessé és boldogtalanná tesz stb. De ma már Dickens
müveinek ez a jellemzetessége nagyon föltünő jelenség. Az utolsó
félszázad alatt a regény akkorát változott, hogy szinte mássá
alakult. E nagy átalakulásnak egyik fő-jelensége: a gondolat roppant
térfoglalása az elbeszélés birodalmában. A mai iró nem ir regényt
határozott tárgy, téma nélkül; akár rövidebb, akár hosszabb az
elbeszélés, valamely különleges kérdéssel foglalkozik. Az elbeszélés
bizonyos eset vagy bizonyos szenvedély fejlődésének
monografiája. Az irók nagy többsége problémákat fejteget; a
regényirás előkelőségei pláne a szociológus szerepére vállalkoznak, s
ha az uj területen, melyre elkalandoztak, nagyobb eredményekre nem
hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan irányt, mely a
közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a jelent. Általában
elmondhatni, hogy a mai regényiró nemcsak müvész akar lenni,
hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul mükedvelő szociológus. És
ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szinte fontosabbnak
látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely mintha csak ennek az
eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem magáért van, hanem egy
bizonyos célért. Ebben
a korszakban a Dickens-regények témátlansága - témátlanok, mint maga
az élet, mint maga a természet - vagy pontosabban szólva: vezérlő
gondolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tünhetik föl.
Mintha nem ötven esztendő, hanem több száz év választaná el Dickens
Károlyt a mai iróktól. Mintha Copperfield
közelebb
állna Amadis-hoz,
mint a legujabb idők regényeihez. Aki nem olvasta Dickenst, ebből a
nagy különbségből azt következtethetné, hogy Dickens már
elavult. És
csakugyan elavulhatott volna, mert szemben azokkal a nyugtalan és
csak tudni vágyó müveltekkel, akik az artisztikus müben is csupán a
gondolatot keresik, a kevésbbé müveltekre, akiket pártolt és
védett, nem támaszkodhatott: az egyszerü gondolkozásu emberek,
akiknek lelki jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés számára,
népszerüségét nem tartották volna fönn. Nem tartották volna fönn
hálából, mert a sokaság nem ismer hálát, és nem tartották volna fönn
a lelki rokonság erejénél fogva, mert a nép fiai Dickens
érzés-világába minden lelki jelességeikkel se igen tudnak
fölemelkedni. Azonkivül Dickens a kevésbbé müvelteknek soha se volt
könnyü olvasmány. Képekkel halmozott, érzéssel telitett,
idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező, bonyodalmas
és nagyon is egyéni stilusát a könnyüvérü olvasó mindig nehézkesnek
találta. De
Dickens nem avult el. Nem avult el, noha müveinek hosszabb életét egy
másik veszedelem is fenyegette. Ez a veszedelem abból eredt, hogy
Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és izlésének
sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, a tartós
müvészi hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a hatalmas, a
viharos, a tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett és
tartózkodott, s nemcsak a gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnak is
csupán egy szükebb körére szoritkozott, az embereknek nem egész
lelkivilágát rajzolta, hanem csak azt a világot, mely őt
érdekelte, mely érzelmességét megremegtette. Azért
voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő szellemek, ugy
találták, hogy Dickens tulságosan erkölcsös. Akkor történt ez, mikor
divatossá lett a szenvedély igazát hirdetni a társadalommal és a
törvényekkel szemben. E tanitásnak a hivei hibának vélték, hogy
Dickens a szerelmet nem emeli minden kötelesség fölé, noha ez felelne
meg a természetnek. Hogy nála a természetnek meg kell hajolnia a
társadalom érdeke előtt. Hogy csak tisztességes nőket fest, soha
azokat, akik a szenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra ad
kedvet s nem a szerelemre. Sokallták, hogy Nickleby-ben,
Chuzzlewit-ben,
Dombey-ban
csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind tisztességes ifju
lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy házasságainak
száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni egész Angliát. Hogy
soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély égő lehelletét; hogy
nem dicsőit egy szenvedélyt sem. Dickensnek
ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az angol
gyakorlati szellemnek tulajdonitották, mely nem akarja, hogy az
irodalom megrontsa a gyakorlati életet. Szerintök az angol szellem
nem engedi meg, hogy a müvész elváljék az embertől, hogy elváljék
lelkiismeretétől s elveszitse szem elől a gyakorlati élet
szükségleteit. Az angol - igy okoskodtak - kegyelettel van a család
iránt; nem akarja, hogy az irodalom oly szenvedélyeket fessen, melyek
megtámadják a családi életet. A protestáns lélek megtartott valamit a
puritánok szigoruságából az örömmel és a szenvedélyekkel szemben. Szóval,
Dickens emlitett tartózkodását az angol közönségnek tulajdonitották.
De az angol közönség nem mindig ily követelő s az angol iró nem mind
alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak minden regényiró,
hanem egyszersmind minden angol között. Ennek a tartózkodásnak az
okait tehát igazságosan csak az egyéni hajlandóságokban lehet
keresni. Az
idő haladt. A szenvedély igazát hirdetni a törvénynyel és a
társadalommal szemben immár nem divatos. Mindenki egyetért abban,
hogy az érzés isteni, a törvény földi, s hogy a természet
parancsa szentebb, mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni
kellett, ma senki se mond ellent; a tanitást mindenki aláirja, de az
apostolokat senki se olvassa többé. Elavultak. Dickens
nem avult el. Kortársai közül ő az egyetlen, aki olvasóközönségének
egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége nőttön-nő. A régibb irók
közül csak neki vannak fanatikusai; minden országban, minden
nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul sokan olvassák. A szó
legjobb értelmében nemzetközi iró; népszerü nálunk is. S akik
olvassák, nem felejtik. Copperfield-et,
Dombey-t,
a Karácsonyi
ének-et
szivébe zárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint gyermekkorának
vagy első szerelmének emlékeit. Emlékezetében, mondhatni: életében,
Dickens egészen más helyet foglal el, mint a többi iró; külön helyet.
Valóban mintha századok választanák el tőlünk, mert immár egészen
bizonyosan klasszikus. Klasszikus, aki hasonlithatatlan, páratlan
szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett élő
erő, mert az uj nemzedék ebben a szeretetben követi a régit.
Regényeinek külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a
Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a szép
helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban mindnyájan
elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok mindenkorra
részét tegyék az életünknek. Lépten-nyomon
látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s minden arra mutat,
hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az érdekes problémák
fejtegetőinek s a mélyjáratu eszmék hangoztatóinak nagy többségét már
elfeledte a világ, amint elfeledte a sziv jogainak ékesszavu
védelmezőit. Miért?
Mert valamely irodalmi münek a maradandósága nem attól függ, hogy
van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos tanulságul, utmutatóul
is szolgálhat, szóval, hogy van-e irányitó eszméje, avagy nincs. Az
értőnek minden
tanulság;
tehát az a munka is, mely nem bizonyitgat semmit. Az élet annyira
tele van tanulsággal, hogy annál, aki az életet hiven tükrözi,
semmiféle eszmének bebizonyitása nem nyujthat több okulást. Továbbá:
mert az iró értékét nem az határozza meg, hogy a rosszak vagy a jók
világát, a szenvedélyek viharának fordulatait, vagy az érzelmesek
csöndes lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a választott világot
mily
erővel tudja
az olvasó lelke elé varázsolni, hogy munkájában mennyi
az élet. Végül:
mert Dickens a két legnagyobb irói kvalitás adományával született;
két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy valakit
halhatatlanná tegyen. A
szóbanforgó irói képességeket az esztétika nem osztályozta és nem
helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott nekik.
Talán azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen
más nézőpontból itélte meg az irodalmi müveket, mint a mi korunk
gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő kvalitásokat
kereste bennök. Közkeletü
elnevezés hiján az emlitett legelsőrangu irói adományok egyikét
elevenitő, vagy még pontosabban: jelenitő erőnek lehetne mondani. Az
irónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kivánt világot -
az embereket, a dolgokat, az eseményeket - olyan erővel, olyan
világosan s olyan tökéletességgel tudja az olvasó lelke előtt
megjeleniteni, hogy ennek recipiáló organumában ugyanazokat a
képzeteket keltse föl, amelyek ő benne éltek. Ez
a kiváltképpen irói és a maga tiszta valóságában ritka tehetség
Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen kevés
irónál, s csakis a legnagyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez az erő?
Bizonnyal az iró képzeletének a hatalmában. És ez? Az iró látásában.
Dickens oly tisztán, oly részletességgel, oly tökéletesen, annyira
minden oldalukról, oly világosan - "mintha villamfénynél nézné,
mi előttünk sötétben van" - oly elevenen látja a dolgokat,
- tekintete annyit fog át egyszerre s oly csodálatos szabatossággal,
ideges érzékenységével, érzelmességének rendkivüli
fogékonyságával ugy átérzi az embereket, oly teljesen megérti s oly
hiven reprodukálja nemcsak vezető indulataikat, hanem minden
kicsinyességöket, - temperamentumával, örökkön nyugtalan,
szüntelen izzó képzeletével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi
lelket önt beléjök, - ugy eleveniti meg az alakokat, környezetüket, a
házat, a várost, melyben laknak, a szelet, mely befütyül az
ablakukon, s melyet az iró képzelete megszemélyesit, - annyi szint,
oly szabatos formát ad a tárgyaknak, amelyeket nemcsak leir, hanem
valósággal érzékeltet, olyan, néha kisérteties varázslattal jeleniti
meg az eseményeket, - látszólagos müvészietlenségével, ismétléseivel,
melyek, mint a refrain, hangulatot keltenek, epikus bőbeszédüségével,
melylyel eleven képzelete voltaképpen uj meg uj világosságot áraszt,
a látott és érzett dolgoknak oly illuzióját tudja fölébreszteni, hogy
az olvasóban sorra föltámadnak ugyanazok a képzetek, amelyek az
iróban életre keltek, hogy az olvasó valóban maga előtt látja a
tárgyakat, teljesen megérti az alakokat s láthatatlan tanuja az
eseményeknek, tökéletesen beleéli magát a szerző világába, ugy, hogy
mire végére ér a hosszu epikus münek, nemcsak megértett, hanem átélt
valamit,
nemcsak oly intenzive látott, mint csupán a valóságban szokta, hanem
élménynyel gazdagodott. De ebben
már része van az iró másik nagy képességének is, mert ez a képesség
nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a két testvér, mint
az összenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik adományt, mely
Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlenség erejének, vagy
kommunikativ erőnek lehetne nevezni. Az első
irói tulajdon az iró képzeletében, emez az iró érzelmességében,
érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, érző szivvel
beszélve alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel
eleveniti, jeleniti meg előttünk, együttérzésre kényszeriti az
olvasót. Ki nem
állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens közvetetlensége,
érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában nyilatkozik meg, s
mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyit, páratlan hatásu, s
e hatás természetes. Mert
a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, rombolásainak
stb. rajza lehet nagyszerü, tehát érdeklődést keltő, tanulságos,
megrenditő, megrázó, ha ugy tetszik: tisztitó hatásu. De mindezt az
iró csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnek csak az
értelmére vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát nem érzi át a
hőssel. Mennyivel intenzivebb a hatás, mikor az iró együttérzésre
birja olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál
érzelmesebb alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együtt érezünk
velök. Velök mosolygunk és könnyezünk, elérzékenyedünk, sirunk;
nemcsak olvasunk, nemcsak megértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk
valamit, nemcsak szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásában: érzünk
és élünk is. Mikor végére érünk a könyvének, nemcsak értelmi
gyönyörködés, hanem átérzett gyönyörüségek után vagyunk, nem csupán
ugy éreztünk, mint a szép szemlélője, hanem abban a titokzatos,
isteni eredetü kielégülésben volt részünk, amelyet csak az érzelmi
élet, az átélt dolgok adnak meg. S minthogy az ember ebben a
tekintetben változik a legkevésbbé, Dickensre nézve bizonyosabb,
mint korunk bármelyik nagy regényirójára nézve, hogy hagyatékát az
eljövendő századok is meg fogják becsülni. Balzac-ot
a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges hajlandóság ugyan
soha se hiányzott belőle, - kora fiatalságában sok mindenfélét
összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek,
neki magának sem, - de huszonötesztendős korában nem az volt a
szándéka, hogy majd az irásból fog megélni. Gazdagságra és hatalomra
áhitozott; az a mohó vágy, a tetterővel párosult ábrándosságnak az a
nyugtalansága hajtotta, melyet Rastignac lelkivilágával ő magyarázott
meg a legtökéletesebben, s tudta, hogy célját csak vállalkozással
érheti el, munkával soha. Azért elhatározta, hogy fölhagy az irással
és üzletember lesz. Négy esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak
csapott föl, aztán nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan
vállalkozásokba is, amelyeknek már semmi köze az irodalomhoz. De a
szerencse semmiben sem kedvezett neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott
meg, hanem roppant adósságokba bonyolódott. A négy év alatt, mig a
gazdagságot hajszolta, annyi terhet vett a nyakába, hogy azután egész
életén át, husz esztendőn keresztül, nem lehetett egyéb célja,
minthogy a tartozásait törleszsze. Nem maradt más választása, mint
ismét hozzálátni az iráshoz, s keresetéből, keserves munkájának
sovány eredményéből elégiteni ki, időről-időre, hitelezőit, akiktől
végképpen sohase szabadulhatott meg. Két ember munkáját kellett
végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie, amennyiből
megélhet, ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy adósságait
törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és békéjét.
A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, aminő Balzac-ot,
akit az a rövid kaland, hogy négy évig vadászhatott a pénzre, a
szerencsére, husz esztendei rabszolga-munkára kárhoztatott. De
megadással viselte sorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát.
Ennek a munkának a nagyságáról a következők adhatnak fogalmat. Balzac
mindössze ötven évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg.
És nem irt könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes
volt, hogy minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha
se jutott eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak;
ellenkezőleg, a módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó.
Közben az ismeretek rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden
tudomány, minden mesterség érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy
természettudományos módszerrel dolgozzék, hogy munkái egy
filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást magyarázva, egységes
egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak azokkal a
nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is, amelyekkel a
tudós és a filozófus találkozik. Számitsuk ehhez, hogy koronkint
később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává tette, s
ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem tudta
magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv
foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába,
ahol ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal,
hogy egy uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani. De csak ezeknek az
ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának élt.
Munkáinak a puszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy husz év alatt annyi
betüt irhatott le, csak az a tény magyarázza meg, hogy mindennap
fölkelt éjfélkor és megszakitás nélkül dolgozott délig; néha, mikor
hitelezői nagyon nyakgatták, délután hat óráig is; mindig
lámpafénynél, zárt ablaktáblák mellett, azzal küzdve az álom és
fáradság ellen, hogy munkaközben tömérdek feketekávét ivott meg. Ez a
munkásság még akkor is tiszteletreméltó, ha véletlenül csupa
léhaságot ir. Müveinek kivételes értéke azonban munkásságát
páratlanul nagyszerünek láttatja; a "Comédie humaine"
olvasóinak el kell ismerniök, hogy ezt az emberfölötti munkát csak
egy óriás végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkával végre is
megölte magát. Mert
ez a kilencvenhét, különböző cimü, de jobbára egybefüggő mü, melyet
Balzac kénytelenségből irt, ezer gond és a tervezgetés lázainak
közepett, kínnal, verejtékkel, a költő, a tudós és a bölcselő minden
becsvágyával és egy középkori barát lelkiismeretességével, pihenést
nem ismerve, izgatószerekből gyüjtve a hozzávaló testi erőt: egyike a
legnagyobbszerü, leghatalmasabb irodalmi monumentumoknak. Kevés
szóval nem igen lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France[2]
igy akar lapidáris kifejezést adni Balzac jelentőségének: Balzac
munkái egy egész világ, Balzac az istenek egyike. Taine[3]
pedig: Shakspere-rel és Saint-Simonnal Balzac a leggazdagabb tárháza
az emberi természetről összegyüjtött dokumentumainknak. Oldjuk föl
ezeket a jellemzéseket alkotó elemeikre. Balzac
regényeinek a "Comédie humaine" közös cimet adta, ezzel
is jelezni akarva, hogy voltaképpen egy drámát kiván szemünk elé
tárni: az érdek és a szenvedély, az érvényesülésre törekvés és a
kielégitést követelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely száz meg
száz képből áll. Ebben a nagy drámában a szinhely különböző: a
cselekvés hol a családi, a magánélet elzárkózottságában játszik,
hol a vidéki társaséletet jellemzi; más helyütt a szinhely: Páris, és
ismét más helyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-cimeket is ad
regényei egy-egy csoportjának: Scènes
de la vie privée, Scènes de le vie de province, Scènes
de la vie parisenne, Scènes de la vie politique, Scènes
de la vie militaire, Scènes de la vie de campagne, Études
philosophiques stb.
A szinhelyet mindenütt a szakember körülményességével irja le,
annak a tételnek hódolva, hogy a környezet jelentékeny befolyást
gyakorol az ember életére. Ebben a reálisnak festett világban mintegy
kétezer személyt szerepeltet. A kétezer szereplőnek nagy része
megjelenik két, három, néha sok regényben; néhányan mindig a
háttérben maradnak; többen hol az előtérbe kerülnek, hol csak a
háttérben jelennek meg; sokan állandóan az előtérben szerepelnek;
néhányan oly közel jutnak hozzánk, hogy ugy ismerjük gondolkozásukat,
hibáikat és erényeiket, külsejüket, szavukjárását, mintha valósággal
élnének. Történetük összefügg; egyiké kiegésziti a másikét. Mintha
nem csupán a képzelet világában szerepeltek volna: szinte egész
életrajzuk megállapitható, ha a róluk szóló adatokat összekeressük a
kilencvenhét különböző munkából. (Ezt a munkát el is végezték:
Cerfberr és Christophe, kiknek könyve, "Le Répertoire de la
Comédie humaine", kitünő cicerónéül szolgálhat annak, aki a
Balzac világában ki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közül
mintegy huszan shakspere-i alakokká magasodnak előttünk; a
szenvedélynek akkora hatalmát látjuk, annyi nagyságot találunk
bennök. De ezeken kivül még igen soknak oly reliefet tud adni az
alkotó müvész, hogy felejthetetlenekké válnak. És megelevenedik
majdnem az egész sokaság; élettelen, nehezen elképzelhető, vagy olyan
alak, aki csak az iró szócsöve, igen kevés találkozik közöttük.
Mindezek együtt csodálatos erővel tükrözik azt a társadalmat, melyben
Balzac élt; ez az iró a maga korának legélesebben látó hisztórikusa,
és csak igen kevés korszak talált ilyen történetirót. A
képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket Balzacnál
látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési módszerének
tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi a
részleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Az ember belső
élete nyomot hagy külsőségein, hozzátartozandóságán, mozdulatain,
szavajárásán; tehát az iró sorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának
egyénisége megnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat az elemeket,
melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Az embert az formálja, a mit
eszik, a mit lát, a mit olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami
környezi, a szokásai, melyek második természetévé válnak, az
események, melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja
alakjainak antecedenciáit, s mindezekből megállapitja egész életét.
De Balzac nemcsak tudós, filozófus is. Nemcsak látja az életet,
megérti a dolgok egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a
számtalan láthatatlan szállal összefüzött, különnemü, egymástól
távolesőnek tetsző dolgok egymáshoz tartozóságát, láncolatát,
hierarchiáját meghatározzák. És ama részletekből, melyekkel
alakjainak életet ad, kialakitja egyszersmind korának a történetét. Balzac
Honoré müködése korszakot alkot a regényirás történetében. Az ő
föllépésétől lehet számitani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a
regényirodalomban való érvényesülését, amely irányzat a regényirás
anyagát és módszerét egészen, s részben a szellemét is átformálta.
Balzac regényei másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők,
mint a korábban irott regények, a Stendhal néven iró Henri Beyle
munkáit kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, utána, s
bizonyos részt éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a müfaj is
átalakul s a tizenkilencedik századbeli regény más tárgyakról szól,
más hurokat penget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál,
mint a régi regény, amelytől jóformán csak az alapformákat vette át.
A naturalisztikus irányzatnak a tizenkilencedik század
regényirodalmára való befolyása oly nagy, hogy akkora hatásra
előbb semmiféle irodalmi áramlat nem hivatkozhatott; az uj szellem
hatása a külföldi irodalmakban is rendkivüli; a francia regényirás
jelesei közül pedig jóformán egy se vonta ki magát e befolyás alól.
Ezen a helyen elégséges a jelenkori és a régi regények nyilvánvaló,
ismeretes nagy különbségeire hivatkoznunk. Ez az átalakulás nem
pusztán irodalmi jelentőségü; ama nagy különbségek a régi és az uj
idők filozófiai fölfogásainak különbözőségéből erednek. Balzac a
regényirók közül a legelsők egyike, aki a világegyetem és az ember
megitélésében arra az álláspontra helyezkedik, melyet ma
természettudományosnak szokás mondani. E fölfogás szerint
az ember nem középpontja a világegyetemnek, nem független lény,
csak erő, mint minden egyéb; az erény nem ideál többé, csak
produktum, mint a jó bor. E fölfogás alapján állva, Balzac az egész
természetet reklamálja a müvészet számára; nemcsak a virágot,
hanem a rovart is; nem ismer szennyet; a rossz épp ugy érdekli, mint
a jó, s a rossz, ha monstruózusan nagy, még jobban, mint a jó. És a
szerencsétlenség meg a bün, ha rut is, pláne ha nagyszerüen rut,
inkább foglalkoztatja mint a kellemességek és az erény. Nem lehet
szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti jogosultságának
kérdéséről. A naturalisztikus irányzat iskolákat teremtett, s az
érvényesülés során, az eszme fejlődésének különböző álláspontjain, ez
iskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis jelszavakat. Az a
hamis jelszó, melylyel az iskola az igazságot egyedül ez irányzat
számára akarta lefoglalni, noha mindig, minden müvészet az igazságot
kereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állott is - és az a
másik hamis jelszó, melylyel az iskola müvészei a természettudomány
tekintélyét és csalhatatlanságát követelték ugynevezett
vizsgálódásaik - voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s
szükségképpen igazi tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik -
számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és
haszna felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus
irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a
müvészet birodalmában nagy szolgálatokat tett. De
mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a
müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik müvész
beleesett, magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság
előtt. Annyival könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat
alapját tevő fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a
mindnyájunkban élő boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és
szépre áhitozik. Már ez magában is megmagyarázza, hogy a
naturalisztikus irányzat több kárhoztatásban részesült, mint
elismerésben, s hogy az elitélésből kijutott az atyamesternek,
Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt, a gonoszság erejét, az
eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a szenvedélyt, a monomaniát
festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel szemben kétkedő, s
hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van némi igazság; de e
kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy Balzac az erényt is jól
látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a legmelegebb
rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy regényeiben nem
kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy nőalakjai között több
a tiszta, mint a bünös lény, s hogy például Grandet Eugéniának egy
nagy részlete helyet foglalhatna a "Szentek életé"-ben; s
hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is főképpen a
nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben nem
kevésbbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban. Az
a nagy szerep, mely a "modern" regény megalkotásában
Balzacnak jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő
nagy és kicsi irókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti
jelentőséget ad Balzac husz esztendős regényirói munkásságának. De
müveinek maradandóságát nem ez az érdem biztositja. Állhatott
volna Balzac bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott
metafizikai eszmék szolgálatában: ha nem is inaugurált egy uj
szellemi irányt, ha nem is végez uttörő munkát, ha sokáig
termékenyitő hatás nélkül marad is, mint maradt vagy egy félszázadon
át a már nevezett Stendhal, ha nem is formálhat vala jogot arra, hogy
a jelenkori francia regény atyamesterének tekintsük: munkái
kikerülték volna a mulandóságot, az idő fölfedezte volna őt, mint
fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem érdemében van, hanem
lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a mit tett, hanem
abban, hogy ki volt. Balzac nem
szokta a "lángelme" szót használni: az "intuició"
volt a kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek erejével
az ember néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a
láthatatlan okok és okozatok egész seregét pillantja meg; az a
második látás, melyet a prófétáknak, az elaltatott "médiumoknak"
és a nagy költőknek tulajdonitunk. "Az intuició köti össze a
látható világot az ismeretlen világokkal" - mondja Balzac. Ez
az intuició a legnagyobb költőkben sem volt hatalmasabb, mint
Balzacban, az egy Shaksperet kivéve. Ez
a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete
nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában,
invenciójának kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem
példátlan, helylyel-közzel shakespere-i erejében nyilatkozik meg.
Minderre itt éppen csak rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott
benne, hogy minő hallucinációk tartották néha fogva a képzelet
világában, annak, aki munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös
anekdoták nyujthatnak némi fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a
való élet eseményeit összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek
képzeletét foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe,
alakjainak gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket
ujságolta el regényeinek képzelt eseményeit: "Képzeljétek,
Félix megházasodik! Egy Grandville-leányt vesz el. Jó partit csinál,
mert a Grandvilleok gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit
sokba került a családnak." Máskor olyanokat kérdezett tőlük,
amikből kiderült, hogy azt hiszi: ők is tudnak azokról az
eseményekről, melyek csak képzeletében zajlottak le. És
temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete. Rendkivüli
fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal, hogy
egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a
pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és
pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett:
ez életének története. Rendkivüli
teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, csodálatos hatalmu
logika s az ötleteknek egy tüzhányója pusztult el benne. A feje
folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott
tréfáktól; tuláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet,
a munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából
következtek: nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta
magát, nem volt tőle idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon
jó fiu volt, aki anyjával és nőtestvérével szemben végtelen
gyöngédséget tanusitott. A naivság se hiányzott belőle; szeretett
nagyokat nevetni, legszivesebben a drasztikus dolgokon; közlékeny
volt, hiu és hetvenkedő, de egy cseppet se gőgös, mindig őszinte és
igaz: ime, ezek az intimitásai. Balzac
a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stilusával. Ezt a
stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott
homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos
képet; emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek
egymásnak; ott, ahol a pedáns enciklopedista vagy a mükedvelő
bölcselő szól belőle, nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak
mindezért bőséges kárpótlást nyujt gondolatainak, ötleteinek
hasonlithatatlan gazdagsága, fényüzése a ragyogó képekkel, a
megragadó hasonlatokkal, a festői vagy plasztikus
kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. Olyan
mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan relief-et
tudott adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy
volt lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott
Shakspere-hez; de aligha volt még egy, aki minduntalan oly közel járt
volna hozzá. Flaubert
Gusztáv apja, Flaubert Akhilles, előbb Dupuytren asszisztense,
később, harminc éven át, a roueni kórház igazgató-főorvosa volt.
Flaubert Akhilles házasságából három gyermek született: két fiu és
egy leány, aki huszonegyéves korában halt meg. Az idősebbik fiu az
orvosi pályára lépett s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának.
Az ifjabbik fiu, Gusztáv, 1821. december 12-én született. Apja
kivánságára jogot hallgatott, de a bölcselet és az irodalom jobban
érdekelte és többet foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az
irodalom vonzotta; harmincéves koráig azonban nem irt semmit, egy
sort se. Kevéssel azután, hogy egyetemi tanulmányait befejezte, apja
meghalt. Az örökölt vagyon biztositotta megélhetését és
függetlenségét. Az irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához
látott, előbb utra kelt. Bejárta Olaszországot, Egyiptomot,
Kis-Ázsiát. Négy évig volt uton; azután hazatért, s visszavonult
birtokára, a Rouen közelében lévő Croissetba. Itt valóságos
remeteségben élt, s majdnem öt évig dolgozott, éjjel-nappal, első
regényén. Ez a regény 1856. október elsejétől december tizenötödikéig
a Revue de Paris cimü folyóiratban jelent meg. Ahogy az utolsó
közlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a Revue de Paris
szerkesztőjét, nyomdászát és Flaubert-t pörbe fogta, azon a
cimen, hogy regényük sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést.
Időközben Lamartine is elolvasta a regényt, s irt az ismeretlen
szerzőnek, hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert
meglátogatta az agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyon hosszu idő
óta semmit se olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a Revue
de Paris-ban olvasott regény, Flaubert megemlitette, hogy pörbe
fogták. Lamartine azt felelte neki: "Mindenesetre csodálatos,
hogy ez megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia biró, aki
önt elitélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene
korunknak." Lamartine jóslata beteljesedett; a tárgyalást 1857
január 31-én és február 7-ikén tartották meg; és Sénard, volt
igazságügyminiszter, védőbeszéde után, a három vádlottat
fölmentették. Franciaország megmenekült attól a szégyentől, hogy
birái megbélyegezzék azt a könyvet, mely százada irodalmának egyik
dicsősége. Mert Flaubert első regénye, az a könyv, amelyen majdnem öt
évig dolgozott, s melyet megjelenése után pörbe fogtak: Bovaryné
volt. * Bovarynéban
mondja Flaubert: "A nagyon is teli lélekből az érzés néha a
legüresebb metaforákban, s a legelcsépeltebb szólamokban árad ki;
mert soha senki se tudja pontosan kifejezni se a vágyait, se a
felfogását, se a fájdalmait; mert az emberi szó csak egy repedt üst,
amelyen legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dallamokat verhetünk
ki akkor, amikor szeretnők elérzékenyiteni a csillagokat!" Ha volt
valaki, aki ki tudta fejezni felfogását és érzéseit, - aki bámulatos
pontosságra tudott szert tenni annak kifejezésében, amit látott, amit
képzelt, amit gondolt, amit érzett és éreztetni akart, - ha volt
valaki, aki olyannyira urává tudott lenni a szónak, mint a legnagyobb
irómüvészek közül is csak igen kevesen, - ha volt valaki, aki az
emberi szóból, ebből a repedt üstből, olyan zenét tudott kicsalni,
amelyre, ha a csillagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell
érzékenyednie, - ha volt valaki, aki nagy müvészként játszott ezen a
tökéletlen hangszeren és "legfeljebb medvetáncoltatásra
alkalmas dallamaival" látomásait a maguk tökéletességében és
világosságában tudta megörökiteni: ez az isten kegyelméből való nagy
müvész Bovaryné szerzője volt. Pedig nem a könnyebb részt
választotta, s nem bibelődött azzal, amit nem nehéz elmondani. Mindig
a legnehezebben kifejezhetőt igyekezett kifejezni; azt, ami a
természetben és ennek legcsodálatosabb alakulatában: az emberi
lélekben, a legkevésbbé megfogható; amit nem lehet elemezni,
amit meglátni is csak a különösen megáldott szem lát meg, amit
kifejezni a legnagyobbaknak való feladat. Mik a tárgyai? A titkok,
melyek az emberi lélek mélyén rejtőznek; a lelki munka hosszu
folyamata, mely két, egymást gyorsan követő cselekvés között zajlik
le; gondolataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a
komplexumoknak más ilyenekkel összeütközése, kölcsönös egymásra való
hatásuk, és a külső világgal való küzködésük; az az egész titokzatos
életmüködés, amelynek csak a jelenségeit láthatjuk a cselekvésben,
olyanformán, mint ahogy a villamos erő müködését a szikrában, a
fényben; az a nagy rejtelem, melyet csak a divináció ismerhet meg a
maga szövevényességében. Aztán egybefüggésünk a természettel; az
emberi élet, a szerves élet és a szervetlen élet között való
kapcsolatok, hasonlóságok; megismerése annak, hogy a természet hogyan
példázza érzéseinket, hogy az egységes nagy életben mi is csak
példázat vagyunk, mennyire ugyanaz történik bennünk, ami a külső
világban, mennyire egyek vagyunk a körülöttünk levő dolgokkal. Aztán
egybefüggésünk a világrenddel; az örökkön megfejthetetlen
ellentmondás, hogy mig egyfelől: minden képzelgésünk ellenére csak
részecskéi, porszemei vagyunk környezetünknek, másfelől: az, ami a
végzetünket kovácsolja, mégis kevésbbé a környezet hatása, mint
inkább és főképpen az, ami bennünk van, s valójában a végzetünkkel is
egyek vagyunk. És Flaubert mindezt nem magyarázgatja: csak
megvilágitja, egyetlen szóval. Soha se volt irómüvész, aki mélyebbre
látott, és soha se volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott,
gondolt, érzett, elképzelt. * Bovaryné
tulajdonképpen nem folyamatos elbeszélés, ha ez alatt azt értjük,
hogy az elbeszélő egyforma, epikus kényelmességgel időzik a
főjeleneteknél és az epizódoknál, továbbá az ezeket összekötő vagy
magyarázó, kevésbbé jelentős részleteknél. Bovaryné inkább
képek sorozata. A mintegy négyszáz oldalra terjedő könyvben száz meg
száz, sőt talán ezer kép van, mert Flaubert nemcsak elbeszél,
valósággal megfesti történetének összes jeleneteit. A képek közeit
egy pár szóval hidalja át, amelyek oly tökéletesen fejeznek ki minden
szükségest, hogy hézagot nem hagynak. Különben is a sok száz kép
olyan gyorsan váltakozik, és annyira összefügg ugy az előtte lévővel,
mint a következővel, hogy mint a kinematográf sok felvétele, folyton
de alig észrevehetően változó egységes egészet formál. Ezt a sok száz
képet Flaubert a nagy realista irók részletfestő müvészetével alkotja
meg; azt mondhatni: a miniature-festő módjára, aki minden kis
részletet megrajzol és megfest. Minden egyes apró jelenetben látjuk
az egész környezetet; ha valaki illusztrálni merné Flaubert-t: a
képzeletének nem jutna semmi szerep, csak azt kellene lerajzolnia
pontosan, amit Flaubert szóval pontosan lerajzolt és lefestett. Az
előadásnak ez a módszere a rajongó és környezetéből kikivánkozó
vidéki asszony történetének csodálatos életet ad: minduntalan látjuk
őt és környezetét, velük élünk. S az előadásnak ez a módszere
mintát adott az ujabb francia irodalomnak: olyan hatással volt, amely
alól a leghatalmasabb tehetségek sem vonhatták ki magukat, s ezért
vallják Goncourt, Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akik
Flaubert óta "realista" regényt irtak, Flaubert-t
mesterüknek. De ha
Flaubert fest, mindig egy-két szóval, ugyszólván egyetlen szóval
fest. Tömörségéhez és szabatosságához semmi sem fogható, ama
klasszikusok iratai se, akik tömörségükről, szükszavuságukról,
kifejezéseik rövidségéről és erejéről hiresek. Flaubertnek a szóval
való gazdálkodása s az a müvészi erőfeszitése, hogy mindig megkeresse
és megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban fedi és
egyesegyedül fejezi ki tökéletesen a gondolatot: páratlan, példátlan.
Mintha egy-egy négyszáz oldalas kötetébe bele akarta volna szoritani
egy-egy fél élet minden eredményét, mindent, a mit látott, érzett,
gondolt, képzelt, s a körülötte lévő egész világot, mintha azt
óhajtotta volna, hogy egy ilyen könyve tükre legyen egy egész
civilizációnak, hü tükre, mely mindent láttat, nagyot és kicsit,
szépet, nem szépet, jót, rosszat, minden emberit: mindig annak az
ambiciójával irt, akinek minden szavát márványba vésik és annak a
müvészetével, aki méltó erre. Természetes
tehát, hogy alkotásai nemcsak a divináció, hanem egyszersmind nehéz,
gyötrelmes munka eredményei. Esztendőket töltött el idegölő
munkásságban, mig egy-egy kötetét kiadta a kezéből; lázban,
szenvedések között irt; minden mondata gondot és fáradtságot okozott
neki; minden könyve kinos vajudásból született. Néha napokig
emésztődve, gyötrődve keresett egy-egy kifejezést; és igen
bántotta, hogy első regényében, minden figyelmessége ellenére,
benn felejtett egy kettős genitivust. De ez meg
is látszik az irásain. Más harminc kötetre higitotta volna fel azt az
anyagot, melyet Flaubert egy kötetbe tömöritett. Flaubertnél nincs
fölösleges szó; szavai tökéletesen fedik a fogalmakat s mondatai a
képet. Néha egy-egy szava megvilágit egy egész jelenetet vagy
tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az interpunkció is jelent, az
elhallgatás is mond valamit. A sorok közé még egyszer annyit rejt,
mint amennyit megir. Képeinek olyan nagy perspektivája van,
amilyet csak Shaksperenél látni. És
nyelvének színpompája, prózájának zenéje is kétségbeejtheti a
forditót. Az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti semmiféle
forditás. A leglelkiismeretesebb forditás is csak a tartalommal
számolhat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma
tökéletességét. * Nincs
könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon oly sok, igaz és szép képet
adna a mi világunkról, mint Bovaryné.
Ez a vidéki történet, mely
azt mondja el, hogy az exaltáltság, a rossz nevelés és a fényűzés
vágya hogyan sodorja bele Bovarynét a házasságtörésbe, minden bünbe,
és hogyan kergeti a halálba, a mivel szintén bűnt követ el:
egyszersmind bámulatos képét adja a mi időnknek, annak, hogy milyen
emberek éltek korunkban s mily viszonyok között. Mert bár Flaubert
jóformán csak a kis Yonville lakóit szerepelteti: regényében szerepet
juttat majdnem minden emberi törekvésnek, vágynak, temperamentumnak,
majdnem minden önzésnek, hiuságnak, ostobaságnak, bűnnek
és majdnem minden jónak. Yonville
egy egész világot szimbolizál és Flaubert a földnek azt a zugát,
melynek közepén Yonville terül el s melynek világvárosa: Rouen, oly
hasonlithatatlan tökéletességgel irja le, ahogyan senki se irta le se
Rómát, se Párist, se Veneziát. És ha mindennek el kellene pusztulnia,
amit a tizenkilencedik század alkotott, csak egyetlenegy kötet
maradhatna meg, arra a célra, hogy fogalmat adjon azoknak az
embereknek, akik csak századok mulva fognak születni, a XIX.
századról: hogy minél többet tudjanak meg arról, milyen volt a világ
a Napoleon utáni időkben, utolsó emlékül Bovarynét kellene
választani. Ma
már nem kell vitatkozni Pinard államügyészszel azon, hogy erkölcsös
könyv-e Bovaryné?
Csak régente nézhették
erkölcstelen könyvnek azt, amely azt irja le, hogy az alapjában jó és
legnemesebb hajlandóságokkal teli embert is mint sodorhatja bele a
bűnbe a helyzetével való elégedetlenség, a messzi világokról és a
szép holmikról való álmodozás, a fényűzés vágya, - amely azt mutatja
meg, mily végzetes az első ballépés s mily rettenetesek a bűn
következései. Emelkedettebb szellemű morált ma még nem tudunk
elképzelni, mint amilyen ezé a könyvé, mely a maga egészében: a
kötelesség glorifikálása és amely a gyönge, gyámoltalan, ostoba
emberben is felmagasztalja a kötelességteljesitést s megállapitja a
jó és kötelesség-teljesitő ember szupremaciáját minden másféle
emberrel szemben, bármily csillogó tulajdonok ékesitik is ez
utóbbiakat. Valaki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes;
mert a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy az ember
kikivánkozzék szerényebb helyzetéből valami jobb helyzetbe, s
Bovaryné, kinek tragikuma: a fényüzés vágya, tulajdonképpen csak
áldozat, mert hiszen vágyakozása természetes... De ez a valaki csak
Homais ur lehet. Salammbô,
L'Éducation sentimentale, La Tentation de saint Antoine,
Hérodias, Un Coeur simple, Le Candidat, Le Château des coeurs,
Flaubert többi müvei, nem
vetekedhetnek Bovarynéval
- ilyen művet a
legszerencsésebbek is csak egyet alkothatnak - de Salammbô
és az Éducation
sentimentale szintén hatalmas
alkotások s a többiek is tele vannak szépséggel. Ferdinand
Brunetièret ugyan ez utóbbi müvek egyike-másika a Bovaryné
Binetjére emlékezteti, aki
folyton, folyton esztergályoz, de Bovaryné
előtt még ő, Ferdinand
Brunetière is - aki, a
régóta halott és soha se alkalmatlan Bossuet nagyobb dicsőségére,
kukacként rágta végig magát az egész XIX. századbeli francia
irodalmon, hogy táplálékul nagy nyelvhibákat keressen a nagy
költőkben - még Ferdinand
Brunetière is kénytelen kalapot emelni. Kétféle
Goncourt-regényt ismerünk; olyat, amelyet ketten irtak: Edmond és
Jules de Goncourt - ilyenek: Charles
Demailly, Soeur Philomène, Renée Mauperin, Germinie Lacerteux
stb. - és olyat, amelyet
Edmond de Goncourt egyedül irt - ilyenek: La
fille Élisa, Les Frères Zemganno, La Faustin és
Chérie. -
Az utóbbiak, összességükben, nem gyöngébb munkák, mint amazok
általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek: a művészi kifejezés
erejét nézve sem, bár Edmond de Goncourt már nem volt fiatal ember,
mikor egyedül kezdett irni. Tul járt ötvenötödik évén, a mikor vagy
nyolc évi szótlanság után, ujra kezébe vette a tollat, melyet öcscse
halálakor elhajitott. Ambiciójának szárnyait ekkorra már megtépdeste
a sok viszontagság: a mélyen érzett gyász s még előbb a csalódás
és a keserüség, amelyet az a körülmény, hogy sorsát meg kellett
osztania második énjével, nem felezett meg, hanem megsokszorozott. De
noha most már egyedül, sulyos csapások és vereségek után, az ifjuság
mindent kibiró ereje nélkül kezdte ujra a küzdelmet: ez nem igen
látszott meg az irásain; a munkakedve és a munkabirása talán kevesebb
lett, de azokat a kvalitásokat, melyek a Goncourt-nevet ismertté
tették, öcscse halálakor nem veszitette el. Ő maga többször
nyilatkozott ugy, hogy kettejük közül Jules volt a tehetségesebbik, a
nagyobb művész, a hatalmasabb képzelő erő s a kedvesebb előadó,
- hogy kettejük közül Jules volt a poéta s hogy ő Jules halála után
ugy járt, mint Bertrand de Born: "szelleméből nem maradt meg
sem az egész, sem a fél". Hanem ezeket a nyilván tulzó
szavakat, amelyeket a posthumus szeretet és a kegyelet sugallt,
magánas munkássága megcáfolta. Ebből az irodalmi
másodvirágzásból keletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen már
megérzik, hogy egy kissé későn termett; Chérienek
például, legalább a szerkezetén
és formáján, tagadhatatlanul meglátszik, hogy iróját már hatalmába
ejtette a szenilitás. De azok között a regények között is, amelyeket
ketten s a férfikor java erejében irtak, akad egy-két munka, amely
éppen nem mérkőzhetik később irt, kiváló alkotásaikkal, - amely
mintha szerencsétlen inspiráció s mintha már megfogyatkozott erő
terméke volna; másfelül pedig, ha Chérie
kétségtelen dekadencia jeleit
mutatja, viszont a Frères
Zemganno, melyet Edmond
kilenc évvel Jules halála után irt, semmivel se értéktelenebb, mint
legszebb munkáik: Soeur
Philoméne vagy Germinie
Lacerteux. Az összes
Goncourt-regények közül a Frères
Zemganno-nak volt
a legnagyobb, legáltalánosabb sikere; s az a nagy tábor, mely a
Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem akarta elismerni - a
naturalizmustól borzadozók és idegenkedők tábora - a Frères
Zemganno megjelenése után
hallatta először a megbecsülés és a méltatás szavait. Ebből és
ama másik jelenségből, hogy Edmond de Goncourt regényei, akár a
lényeget, akár a formát tekintjük, ugyanarra a lélekre vallanak,
melyet az Edmond és Jules de Goncourt regényeiből ismertünk meg -
mert az életfelfogás, az ember és az egész természet látása, a
szellemi irány, a jellemző és a festő erő, az előadás módja, a
sajátos szerkezet és a stilus e munkáknak mind a két csoportjában
ugyanegy - az következnék, hogy a Goncourt-testvérek közül, akármit
mondanak a kegyelet-sugallta sorok, Edmond volt a nagyobb erő, a
különb müvész, a poéta, és hogy az összes Goncourt-regények igazi
szerzője Edmond de Goncourt. Jules csak a segitőtárs volt. De minden
jel arra mutat, hogy ez a következtetés sem fedi a valóságot. Nemcsak
Napló-juk
ide vágó följegyzései vallanak
arra, hogy Jules ereje egyenlő volt az Edmondéval, s nemcsak a Frères
Zemganno sejteti - mert a
Zemganno-testvérek ők maguk - hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volt a
tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben tulszárnyalta bátyját,
hanem főképpen az, hogy (bár Edmond hetvennégy évig élt, Jules pedig
már negyven éves korában meghalt) a Goncourtok produkciójának
kétharmadrésze a Jules életének utolsó tiz évére esik: kétségtelenné
teszi, hogy Edmond, egyedül, a regények jórészét sohase irta volna
meg s kétségtelenné teszi a két testvér szellemi egyenranguságát. Azért,
ha a Goncourt-regényeket néhány szóval jellemezni óhajtjuk,
fölösleges a Goncourtok munkáit két osztályba csoportositani, bár
abból, hogy a cimlapokon két különböző cég szerepel, az első
pillanatra szükségesnek látszanék. Összességében tekinthetjük egész
munkásságukat, mert ez a munkásság két egyforma erő alkotása,
két olyan iróé, akik ugyanazokkal a képességekkel rendelkeztek,
s akik képességeiket mindig ugyanegy célnak szentelték. Amire a többi
irói szövetkezésnél, a többi társszerzőnél még nem volt eset - mert
például más Meilhac, más Halévy, s ismét más Meilhac & Halévy -
róluk elmondhatni, hogy összes munkáikból, két különböző irói cég
munkásságából, tulajdonképpen egyazon irói egyéniség szól. Ennek a
páratlan jelenségnek a magyarázata egyszerüen az, hogy ez a két ember
két test volt, de egy lélek, ugyanaz a lélek. Egyformán gondolkoztak,
mindig együtt éreztek, s még az ötleteik is egyszerre támadtak. Mint
Gianniról és Nelloról irja Edmond: a két testvér agyában a gondolatok
oly egyszerre keletkeztek, hogy hosszabb hallgatás után ugyanazt a
dolgot kezdték elmondani egymásnak. Gianni és Nello annyira egymásra
voltak utalva, hogy a másik távollétében mindegyiket az az aggodalmas
érzés fogta el, mintha csak félig élne. Amelyik elment hazulról,
magával vitte a másiknak a megfigyelő képességét is; s a másik otthon
csak szivarozni és aggódni tudott. De csak a kénytelenség választotta
el őket egymástól; egyiküknek se kellett az olyan élvezet, amelyben a
másiknak nem lehetett része; és egyetlen egy napra se hagyták el
egymást soha. A
"két test - egy lélek" (amit házastársakról szokás
mondani) rendesen frázis; itt nem frázis és nem tulzás. Mint a
képzelt Gianni és Nello, Edmond és Jules ikerlelkek voltak; azt
lehetne mondani: összenőtt lelkek. A sziámi ikrek testi összenőttsége
nem ritkább természeti csoda, mint az ilyen lelki összenőttség;
sziámi ikreket, Dódikákat és Rádikákat, stb. minden évtized produkál,
olyan esetekről ellenben, amilyen a Goncourt-oké volt, csak
nagyritkán hallani. S kiváló lelkeknél a Goncourtok esete eddigelé
páratlan. De ez a
természeti csoda se megérthetetlen; s a Zemganno-testvérekről szóló
példázat teljes világosságot vet erre a kivételes esetre. Egész
életüket megérthetjük ebből a meséből; a csodának csak az alapeleme
marad rendkivüli, tökéletesen meg nem magyarázható, a természet
titokzatos erőforrásaira utaló jelenség: az a csodálatosan nagy és
mély testvéri szeretet, mely conditio sine qua non-ja volt ennek a
lelki összeforrottságnak. Az igazán meleg testvéri szeretet az
életben nem olyan mindennapos valami, mint az ifjusági iratokban;
gyakran látni hideg, közömbös, sőt ellenséges testvéreket; a nagy
érzelmi és érdek-összeütközések csak a legjobbak testvéri szeretetét
nem teszik próbára; s még az önzetlen, gyöngéd, igazán szerető
testvéreket is sokszor elidegeniti egymástól, vagy legalább
elhidegiti egymás iránt, a "loin des yeux", a más
világban élés, az elszokás, a kor, az uj család, stb. Arra a nagyfoku
testvéri szeretetre, mely önzéstelenségével, áldozatra készségével,
lemondani tudásával, s más összeköttetéstől való idegenkedésével
versenyezni képes azzal a szeretettel is, melyet a szülők és
gyermekek, vagy házastársak, szerelmesek közt látni, kevés a példa.
És ez a két ember jobban szerette egymást, mint a legtöbb házastárs,
a legtöbb szerelmes pár, jobban, mint a legtöbb fiu az apját, s
akárhány apa a fiát. De ennek a nagy és mély - más, erősebb érzést
szinte kizáró - testvéri szeretetnek a kivételessége is megérthetővé
válik, mert sok magyarázatot lel mindenekelőtt egyéniségükben: a mély
érzelmességben, mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s
idegrendszerük rendkivüli finomságában, mely szinte
predesztinálta őket arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségével
óvakodjanak az uj érzelmektől s lelkük minden gyöngédségét megőrizzék
a tulajdon vérükből való hozzájoktartozó számára, - bőséges
magyarázatot lel továbbá azokban a körülményekben, melyek egész
életüket megértetik: egymásra utaltságukban s a köztük lévő jókora
korkülönbségben, mely az idősebb testvér érzését szinte apai, a
fiatalabbikét pedig szinte fiui szeretetté dagasztja, - abban, hogy
az idősebb testvér a fiatalabbiknak nevelője, mentora, gyámja és
egész családja, - a közös ambiczióban és a közös munkában való
összeforrottságban, - összeszokásukban, és végül abban, hogy
ambicziók majdnem kizárják az érzéki életet. Edmond
nyolc évvel volt Julesnél idősebb (Edmond 1822-ben született, Jules
1830-ban). Az örökölt vagyon megmentette őket a pénzszerzés
gondjaitól. Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a műtárgyak
gyüjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: az irodalom. Az
ambició talán jobban izgatta az idősebb testvért, mint a fiatalabbat,
de a rátermettség Julesben talán még nagyobb volt, mint bátyjában,
mesterében. Jules 1870-ben halt meg; gyönge szervezetü ember volt,
valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, ha tétlen marad. De lehet,
hogy erejének tulfeszitése, a lázas munka ölte meg; s lehet, hogy
siettette halálát a sok csalódás és keserüség, az a tapasztalat, hogy
a folyton várt nagy siker helyett ujra meg ujra csak félsikerrel és
csak rosszakarattal találkoznak. A
Frères Zemganno
példázata legalább ezt
sejteti, pedig ennek a regénynek egyes helyei többet mondanak róluk
és életükről, mint bármely életrajzi adat, mint a Levelek
és Napló
összes vallomásai. Mialatt a
mesélgetés teljes szabadságával él: egészen nyiltan beszél a gyászoló
testvér. Gianni
és Nello clownok. A trapezen végzik mutatványaikat, olyanformán, mint
az angol cirkusz-bohócok, akik "elmésséget vittek bele az
erőmutatványokba, a szatirikus szinjáték egy uj fajtáját találták
fel, s ugyszólván ujjá fejlesztették a commedia dell'arte-t".
Testestül-lelkestül a mesterségüknek élnek; elolvassák az ugrás és
ellensulyozás gyakorlatairól szóló régi könyveket, s gyönyörködnek
abban, ha mesterségüket egy-egy órára ugy gyakorolhatják, ahogy
kétszáz évvel ezelőtt őseik, a hajdani ugró művészek; előbbre akarják
vinni a művészetüket; mindig valami ujat és nagyot tervelnek;
fel akarnak ugrani olyan magasra, amilyen magasra ember még nem
ugrott soha. Gianni
tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikor teljes árvaságra jutottak,
Gianni már művész. Ő lett kis öcscsének tanitója, nevelője, egész
családja. Senkit se szeret öcscsén kivül. Életét a mesterségének
szentelte, és annak a feladatnak, hogy társává neveli Nellot, magánál
is nagyobb művészszé. "Az
a hűség, bizalom és hit - ugy itt, mint a következőkben Szüry Dénes
forditását idézem, - amelylyel néha az öregebb testvéren csügg a
fiatalabb, az az imádattal határos, ártatlan bámulat, amely olyan
ideálnak tekinti azt az ő saját véréből való lényt, hogy titkon egész
hévteljes szeretettel formálja magát is a minta szerint, megvolt
Nelloban is, aki oly szenvedélyes ragaszkodással viseltetett
Gianni iránt, mint soha senki a világon, a bátyja irányában."
Később már "voltak olyan együttes mutatványaik, ahol erejük,
hajlékonyságuk és fürgeségük egészen egybeforrt, s amelyeknél a két
érintkező test egyetértésének csak percnyi hiánya is egyikükre vagy
mind a kettejükre sulyos vészszel járhatott. De olyan kölcsönös testi
megértés lakott ebben a két fivérben, hogy náluk a csukló- és
nyujtó-izmoknak valamely mozgáshoz szükséges egyetértő akarata a két
test egy akaratául jelentkezett. Két ember izmainak, együttes
erőmutatványoknál jelentkező ez a rejtett egyértelmüsége, - az apai
és fiui dédelgetés jellegével biró gyöngéd érintkezés, - izomnak
izomhoz intézett kérdések szakadatlan sora, - idegnek ideghez szóló:
"csak rajta!" válasza - két test érzésének egy ugyanazon
aggálya, egyikük életének szüntelenül a másik vállára dobása s
együttes vészben a mentésnek is együttes gondolata - olyan lelki
kapcsot alkotott a fivérekben, amely az ösztönszerü ragaszkodást
még erősebb bilincsekbe kötözte, s még erősebbé fejlesztette bennük
azt a természettől nyert ösztönszerü hajlamukat, hogy nekik egymást
szeretniök kell." "Mindannak,
amit Gianni kitalált: Nello volt a disze, virága s a bája." Gianni
folyton tervei: "Hónapok óta módolgatom a dolgot s egy kissé
már borzongok is, hogy még hány hónap kell a sikerhez... Hányszor
kell abbahagynunk a terveinket, mert visszariaszt az idő és az a
jelentéktelen hatás, amelyet a közönségre esetleg gyakorolhat..."
Pedig utól akarja érni Leotard-t, a trapez-királyt, s e célból kutat,
"kutat szakadatlanul, mint ahogy' a mathematikus egy
tétel megoldását keresi..." "Örökkön munkában lévő agya a
lehetetlennek lehetővé tételén kutatott szakadatlanul. Felforgatni
vágyott, ő, az egyszerü clown, egy kis természeti törvényt, a
kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttire tört; megvetette azt,
amit a közönséges gondolkodás tart kivihetetlennek; lenézte azokat a
gyakorlatokat, amelyeket a légtornászat és az egyensulyozás terén ez
ideig tartottak a művészi ügyesség netovábbjának és kicsinyléssel
forditotta el tekintetét az olyanféle segédeszközöktől, mint a szék,
a golyó és a trapez... Gyakran élt abban a hitben, hogy testet is
öltött a villanó eszme, gyakran elfogta a felfedezést kisérő,
pillanatnyi, lázas gyönyörérzés, amelyet azonban az első kisérletnél
nyomban követett a lemondás. Egy váratlan akadály, amelyet az
eszmealkotás rögtönös és mámoritó heve nem lát, visszalökte egy
csapással a semmiségbe..." Mig
Giannit "egy rögeszme, egy kórság" bántja, az, hogy
"minden áron ki akar találni olyas valamit, ami hirnevet szerez
nekik", Nello erre az álláspontra helyezkedik: "Amit te
kitalálsz, azt én a nyakam kitörése árán is megteszem, de a
kitalálás, az a te dolgod; én megnyugszom benned; engem kielégitenek
azok a kis pajzán ostobáskodások, amelyeket bohóckodásaim közben
rögtönösen kitalálok." A
közös munka egyre jobban összefűzi őket. "Munkájok oly egymásba
folyó s annyira együttesen haladó volt, hogy csakis együtt érhette
őket a helyeslés; hogy dicséretben, gáncsban, sohase választotta el
őket egymástól a közönség, hogy kettejökben egy önszeretet, egy
hiuság, egy büszkeség volt bántható vagy dédelgethető." "A
cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknak mindig tettre kész
ruganyossága érdekében órákon át otthon végzett gyakorlataik, az
előretörés állandóan nyugtalanitó gondja s agyuknak uj és uj
alkotásokra irányzott örökös munkája elnyomta bennük a vér hevét,
elnyomta a munkára csak félerőt forditó életnek kicsapongásokra vivő
kisértéseit. Megvolt bennük az utolsó husz év olasz atlétáinak az
őskor viadoraitól egyenes vonalon öröklött az a hagyománya, hogy
papi életre kell szoritkozniok; hogy csakis a Bacchussal és Vénussal
való szakitás árán őrizhetik meg teljességében az erejöket." "Az
ugrás, a lágy izomzatu, tömör hustömegnek a légben lebegésre
szükséges szárnyak nélkül való pillanatnyi fölrepülése a földről, ha
rendkivüli magasságot tud elérni: csodaszámba megy"... Gianni
ilyen csodaugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondja Giannit,
aki "élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgokat próbáltasson,
amelyekről előre tudja, hogy teljes lehetetlenség"... De Gianni
nem nyugszik. "Sok próbára s ujból és ujból kezdésre volt
szükség, hogy biztosságra jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása
által okozott rázkódás ellenére is megtartsa az egyensulyt, s hogy
tulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja meg azt. S mikor az ifjabb
már azt hitte, hogy célnál vannak, Gianni még mindig
ellensulyoztatta, s egyik veszélyes ugrásból a másikba sodorta őt, s
minthogy minden támasz nélkül ugráltak egyik a másikra, csakis
mozdulataik rendkivüli egyöntetüségére és egyetértésére lehetett
épiteniök." Annak
a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régóta tervel, a rendkivülisége
"nem ragadhatja meg a nagytömeget, nem okozza a veszedelem, a
halálveszedelem borzongását, amit pedig magában rejt a gyakorlat"...
csak a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, hogy "az
rendkivül erős dolog"... És mégis, ez a nehezen kivihető
gyakorlat, amelyet ők hóditottak meg a lehetőségnek, jóllehet igen
egyszerü dolognak látszik, mert annyira nem tör külső hatásra, hogy a
nagytömeg elragadtatására nem is számithat, akármilyen egyszerü
dolognak látszik, katasztrófához vezet. De itt már gonoszság játszik
közre. Egy amerikai lovarnő, aki szemet vetett Nellora, s akit Nello
kifigurázott, boszuból megvesztegeti az istállószolgát, hogy egy
őrizetlen pillanatban cserélje ki a mutatványhoz szükséges
eszközök egyikét. Ennek a cserének az a következése, hogy Gianni
is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri a lábát. Egy
darabig remélik, hogy Nello tökéletesen föl fog épülni, s hónapok
mulva ismét folytathatja a mesterségét. De Giannit gyötri a
lelkifurdalás: "Milyen ostoba voltam!... Miért ne maradhattunk
volna meg a magunk egyszerüségében.?!... mire való volt uj utat
keresni?!... Hogy elmondhassák rólunk, hogy tettünk egy olyan ugrást,
amelyet nem tett meg senki más!... Pedig mi megtehettük volna!... Ó,
nyomoruság!... És mit hozott neki?... Én, én vagyok az oka... benne
nem volt meg az a szentséges vágy!... én voltam az, aki nógattam...
és ő engedett... hisz a vizbe is beleugrott volna a szavamra!..." "Eszébe
jutott fivérének nembánomságra hajló természete, amely dicsvágy,
erőkifejtés nélkül szeretett élni, könnyedén, egy napról a másra.
Eszébe jutott, hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az ő
nagyratörésre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülő
ridegsége. Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétes irányba terelte
fivérét, midőn az ő eszméinek áldozta ifju életét." S a regény
vége ez: Reménységük
szétfoszlik; nem áltathatják magukat tovább: Nello örökre sánta
marad. Gianni észreveszi, hogy Nellonak fáj, ha ő gyakorlatait végzi
a trapezen. Ettől fogva titokban, éjjel gyakorolja magát. De Nello
egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem messze tőle... Négykézláb
lemászik a lépcsőn, s meglesi Giannit. "Oly
nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornász nem vette őt észre. S
aztán térden maradva nézte, hogy micsoda őrült rohammal repül
fivérének ép tagoktól duzzadó hatalmas alakja. S amint igy maga előtt
látta teljességében a férfierőt, megszállta az a gondolat, hogy
Gianni sohase fog lemondani tudni a cirkuszról, s erre a gondolatra
keserves zokogás tört ki belőle. Gianni megriadva a zokogástól,
hirtelen ülő helyzetet vett a trapezen, a homályban botorkáló
csomagszerü dolog felé irányitotta a fejét s nyomban olyan hatalmas
erővel lökve ki lába alól a trapezt, hogy ez repülésében bezuzta az
ablakos ajtót, fivérénél termett s ölébe kapta őt. Egymás nyakába
borultan sirtak mind a ketten és sokáig tartott, szó kiejtése nélkül,
a sirás. Egyszerre csak egy lemondásteljes bucsupillantással
végigsurrant hivatása összes szerein az öregebb s aztán igy kiáltott
fel: - Ölelj
meg, gyermekem!... Meghaltak a Zemganno-fivérek!... Csak két
hegedü-cincogó maradt meg belőlük... akik vonót fognak kezelni
ezentul... székeken ülve." Ime,
a Zemganno-testvérek és a Goncourtok életének regénye. Mert hiszen a
trapez, meg a többi, csak példázat. Gianniban az a szenvedély lobog,
amelyet az irodalom ébreszt. Ambiciója az iróművész nagyratörése. Az
uj ut, amelyet keres, az, amelyre később Zola, Daudet és a többiek
lépnek; küzdelmeiket és balsikereiket az okozza, hogy Gianni nem akar
taposott ösvényen járni, hogy olyan dolgokra tör, amelyeket a
közönséges gondolkozás irodalmi lehetetlenségnek tart, hogy Germinie
Lacerteux-vel olyan
téren kezd kutatni, ahol előtte még nem jártak, s olyat produkál,
amit a tömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az a temérdek
rosszakaratu lélek, aki a művészen boszulja meg, amit az ember vét,
mert hiszen a legkedvesebb gyermek is számtalan hiuságot sebez meg.
Ami Nello testi épségét megőrli: az a lázas irói munka. Tragikumuk,
hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyának az áldozata, s
hogy Edmondban még akkor is él az irodalom szenvedélye, mikor Julest
a testvéri szeretetből vállalt - neki, a gyöngének, halálos - munka
már rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond testvéri szeretetének
feláldozza szenvedélyét, minden szép tervét, olthatatlan becsvágyát,
s elhajitja a tollat,... amelyet csak akkor vesz ujra a kezébe,
amikor öcscse már nyolc év óta halott. Edmond
de Goncourt, keserüségeinek egy kitörése alkalmával, arra
hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobb megbecsülésre tarthatnak
számot, mint amilyenben részesülnek, ha egyébért nem, ezeknél az
érdemeiknél fogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnak
szentelték. Ők ismertették meg a művelt világgal a japánok
művészetét. Az ő történelmi kutatásuk és irásművészetük ujra
megelevenitette a tizennyolcadik századot. Végre, ők a naturalizmus
uttörői, s megteremtői az első naturalista regénynek, melynek a cime:
Germinie Lacerteux. A
rosszakaratu kicsinylés, mely
halálukig üldözte a Goncourtokat, könnyen végezhet ezekkel az
érdemekkel, valamint Edmond de Goncourtnak azzal az ötödik érdemével
is, hogy a műtárgyak gyönyörü gyüjteményét szedte össze, s hogy
jelentékeny vagyonát a francia iróknak hagyta (mert ennek a vagyonnak
a kamatait ma tizenegy iró élvezi: a "Goncourt-akadémia"
tiz tagja, s egy tizenegyedik, aki "az esztendő legjobb
regényével" megnyeri a Goncourt-dijat.) Az utóbbi érdemhez nem
kell egyéb, csak: vagyon, meg az a fátum, hogy az örökhagyónak
ne legyenek gyermekei. Hogy egész életüket az irodalomnak szentelték,
szép, de Franciaországban akárhány iró van, aki ugyanezt elmondhatja
magáról, jóllehet sokkal több nehézséggel küzd, mint amennyit a
Goncourtok ismertek. Hogy megismertették Európával a japánok
művészetét, ez érdem; de bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem
volna ismeretlen a Goncourtok nélkül sem. Hogy a XVIII. század
szellemi életéről szóló köteteik jelentékenyen hozzájárultak e
letünt világ irodalmi megelevenitéséhez, tagadhatatlan; de ebben az
érdemben sok, meglehetősen ismeretlen nevü iróval osztoznak, akik
erről a világról nem kevésbbé kitünő könyveket irtak. Hogy végre
Germinie Lacerteux-nek
a megjelenése nevezetes
dátum a naturalizmus történetében, ez igaz - mert hiszen az
Assomoir-nak
Germinie Lacerteux az
"előfutár"-ja (ugyszólván: a Keresztelő Jánosa), sőt az
Assomoir-nak
minden ugynevezett ujitása benne van már "in nuce"
Germinie Lacerteux-ben
- de mindez csak
irodalomtörténeti érdem. S annyival kétesebb becsü irodalomtörténeti
érdem, mert maga a naturalizmus, az elv, a reform-törekvés, soha se
diadalmaskodott, s csak annyiban vezetett sikerre, hogy valóban
nagygyá nőttek irók, akik eleinte a naturalizmus zászlaja alatt
küzdöttek, nagygyá nőttek, nem a naturalizmus erejénél, igazánál
fogva, hanem a naturalizmus ellenére. Csökkenti végül ennek az
irodalomtörténeti nevezetességnek az értékét az is, hogy ami a
Goncourtok és a Zola alkotásaiban igazán nagybecsü, csak igen csekély
részben "uj dolog"; a Goncourtok és Zola a realizmus
három nagy Leotard-ja: Balzac, Stendhal és Flaubert fegyvereivel
győztek; ezek után az igazi hóditók után ők már csak igen kevéssé
tágithatták az irodalmi igazság birodalmát; s az a terület, amelyet
még meg akartak hóditani, tulesvén a természetalkotta határokon, nem
eshetett hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoztak is
érte. Később
Edmond de Goncourt maga is másképpen gondolkozott Germinie
Lacerteux irodalomtörténeti
jelentőségéről. A dolgoknak az az izekre szedése - irja 1879-ben, -
melyet a társadalom alsó rétegének megfestésében Zola és ők
alkalmaztak, csak bevezetése egy nehezebb munkának, amelyet még csak
ezentul kell megcsinálni... és kezdetleges bevezetése, mert a nép
asszonya vagy férfia nagyon egyszerü lény, akit könnyü jól megismerni
és izekre szedni... a nehezebb munka az előkelő világ bonyolult lelkü
férfiának és asszonyának irodalmi megalkotása volna... behatolni a
tulfinomultság civilizáltjainak lényébe, megismerni ezek
bonyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból a
lényeget... s a realizmusnak nem az a föladata, hogy kizáróan csak a
visszataszitót irja meg, hanem hogy müvészi irással megörökitse
a szépet is, s igaz tükröt adjon a megfinomodott lelkü lényekről,
persze nem képzelgések, hanem olyan lelkiismeretes tanulmány
alapján, mint amilyennel ők a rutat vizsgálták.. a megfigyelések
végtelen sorának egész tárháza kellene ehhez, a szemüvegen ellesett
vonások ezrei, s az emberi dokumentumok nagy sokaságának
egybegyüjtése, (a minőt később Chérie
megirásakor gyüjtött össze,
meglehetősen eredménytelenül, mert nyilvánvaló, hogy ez a könyve
sikerült a legkevésbbé)... az irodalom fiataljai csakis ezen a téren
arathatnak sikert s nem az irodalmi pocsolya talaján, ahol már épen
eleget dolgoztak elődeik (tudniillik Zola és ők). Igy
irt 1879-ben, amikor már ujra nagy tervek foglalkoztatták - a Faustin
és Chérie
tervei - s amikor már
Germinie Lacerteux,
mindennapossá lett sujetjével,
meghaladott valaminek tünt fel előtte. Mint Gianni, aki lenézte azt,
amit mások, vagy ők már megcsináltak, aki szakadatlanul
kutatott, s mindig az ujat kereste, "ami még nem volt", -
ujra tervelt, haláláig tervelt, hogy magasabbra ugorhasson, mint
amily magasra ember valaha ugrott. Közben azonban, szinte elnézést
kérve azért, hogy - a gyötrelmes munkától fáradtan, idegbajtól
gyötörten, öregen, rossz lelkiállapotban - egy kissé belecsömörlött a
nagyon is igazi igazságba s most, üdülésül, a képzelet világából
merit: megirta a Frères
Zemganno-t, ezt
az "emlékezéssel vegyes álmot", kisérletét "a
költői realizmus terén", legszebb és legigazabb regényét. Az
"érdemeik!" Bizonynyal volt érdemük, amelyért
megbecsülésre, sőt hódolatra tarthattak számot, de nem az, hogy hivek
maradtak az irodalomhoz, hogy fölfedezték Japánt, hogy jó könyveket
irtak a tizennyolcadik századról, s hogy bejegyezték nevüket a
naturalizmus annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igazi
érdemük, a nagy érdemük az volt, hogy egy halom szép regénynyel
gazdagitották Franciaország szellemi kincstárát, mely közvagyona az
egész emberiségnek. Regényeiket
nem ölte meg az, hogy - Gianni nógatására - nagyon is keresték az
ujat, ami még nem volt,
hogy oda akartak ugrani, ahová az
irodalom, természeténél fogva, nem hatolhat el, s hogy a naturalizmus
olyan területekre csábitotta őket, ahol a kutatás épen nem az ő finom
lelköknek való volt. Mikor elvből, hajlandóságaik és izlésük
ellenére, a rútat turkálták: akkor is poéták maradtak; álmodozók,
mint Nello, és nagyratörők, mint Gianni. Nem ölte meg Germinie
Lacerteux-t sem,
hogy uj ösvényt keresve, olyan utra léptek vele, amely zsákutcába
visz. Germinie Lacerteux
csakugyan az első, igazán
naturalista regény. Izekre szedése egy egészen az öntudatlanságig
egyszerü lénynek. Egy szegény cselédlányról szól, akiben megvolna
minden jóra vezető hajlandóság s minden jóra való készség, aki
azonban csak: asszonyi állat. Jó, mint egy kutya, de az
asszonyiságban is csak állat. Ennél a (primitiv lényeknél valóban
gyakori) nagy nyomoruságánál és jókora öntudatlanságánál fogva, a gaz
férfinak, aki kizsákmányolja, mindenre rávehető, vak eszközévé válik,
s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros halálba, hogy végül tetemét a
közös sirba vessék. A történet éppen nem vonzó; a regény fakturája
olyan, mintha ez a könyv a naturalista regény mintájául készült
volna; tárgy, főalak, analizis, előadásmód: mind ama receptre
emlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a naturalizmus
csak alapelvét, témáit és előadási módszerét tudta rákényszeriteni a
Goncourtokra; temperamentumukat nem tudta megkötni s költői vénájukat
nem tudta kiszáritani. Hiába tudóskodnak, a költő minduntalan
fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állat természetrajzát
kezdi "tanulmányozni", olykor megütődik egy-egy
fölösleges vagy bántó részleten, de mikor végére ér a könyvnek,
mintha egy nagyon szomoru románcot olvasott volna; románcot, melynek
kis meséje nemcsak gondolkodóba ejti, hanem szinte merengővé teszi,
románcot, mely egy idegen, zord világról szól és azért mégis
megkapja, megrenditi és megborzongatja a más világból való olvasót.
És csak ekkor tudja meg, hogy már régóta a könyv hatása alatt állott,
s hogy ez a hatás egyre fokozódott, mert olvasás közben valahonnan
mind jobban és jobban érezte a tragikum hideg levegőáramlatát, nem
azét a tragikumét, melynek forrása az egyéni elhatározás, a
lehető legszabadabb akarat, hanem azét a sokkal hatalmasabb
tragikumét, amelyet először az antik sorstragédiák reveláltak,
fenségesen komor képeket adva arról, hogy milyen vadul rázott porszem
az ember azokban a gigási harcokban, melyeket az istenek vivnak meg a
földön, az istenek, vagy más szóval: az emberben és az ember körül
lévő titokzatos erők. Sok olvasó
lehet, aki szeretné, ha kitörölhetne Germinie Lacerteux-ből
néhány sort, egy-egy rövid fejezetet, egypár henye leiró részletet, -
aminél semmisem könnyebb; lehetnek, de már jóval kevesebben, akik
Germinie történetében nem találják meg a tragikumot; akadhat olyan
olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény, minden naturalizmusának
ellenére, voltaképpen költemény. De nem képzelhető olyan olvasó, aki
csodálattal ne adózzék az erős lelkü Varandeuil kisasszony rajzának.
Ha Germinie Lacerteux-ben nem volna semmi egyéb: maga ez a
rembrandti erejü portrait megóvná a kora feledéstől a Goncourtok
nevét. Bizonyára
sokkal szerencsésebben választották meg a tárgyat, amikor Soeur
Philoméne-t irták meg. Ez a téma rájok várt. Egy apáca barátságot
köt a kórház egyik segédorvosával. Kölcsönösen segitségére
vannak egymásnak munkájokban; az orvos elbeszélget vele arról, hogy
mi történik "odakünn", és Filoména testvér elmerengve
hallgatja. Eltitkolja, hogy sajnálni kezdi teljes lemondását, és nem
is sejti, hogy valami vágyódást érez. Barniert is érdekli Filoména
testvér, s mikor az orvosnövendékek az ápoló apácákat teszik
élcelgetésük céltáblájává, kikel ellenük, az érzésnek azzal a
sajátságos formáju megnyilatkozásával, amelyből Flers és Caillavet, a
Les sentiers de la vertu szerzői, a mai idők egyik legnagyobb
szinpadi sikerét csiholták ki. Filoména testvér nem tud erről;
szeretné egészen megtériteni Barniert, aki még legkevésbbé istentelen
egész környezetében, s ugy beszél az orvossal, akiben nem elég erős a
hit, mint a betegeivel. Nem is gyanitja, hogy kisértésbe eshetik:
elkárhozni vele; csak arra gondol, hogy ő talán megmentheti ennek az
embernek az üdvösségét. E célból jó cselekedeteinek segitő
társává teszi; elküldözgeti szegényeihez, s imádkozik érte. Egy kis
közösségük még inkább összefüzi őket: a kórházban meghal egy asszony,
akinek az árvájáról az apáca és az orvos fognak gondoskodni. Még
ekkor se sejtik, hogy szeretik egymást. De uj beteget hoznak a
kórházba: egy nyomorult asszonyi teremtést, akit valaha Barnier
csábitott el. A beteget Barniernek kell megoperálnia. Az
elzüllött Romaine emlékei s a szeretettel vegyes részvét, melyet
Barnier a szerencsétlen teremtés iránt tanusit, fölébresztik az apáca
féltékenységét. Most már megtudja, hogy szereti Barniert;
lelkifurdalás és aggodalom fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben
föltámadt a mult, bánatában ivásnak adja magát. Az ittasság egy
pillanatában kitör belőle, amit az apáca iránt érez; ez fölháborodva
löki el magától a részeg embert. Barnier, aki Romaine halálával
magamagát vádolja, s akit uj és reménytelen szerelme lázassá,
kétségbeesetté tesz, megöli magát. Egy boncolás után szándékosan
szurja meg magát a késével. Ki van teritve; egy barátja virraszt
mellette. A virrasztó elszunnyad; kábultságában ugy rémlik neki,
mintha egy fehér alak jelennék meg a szobában... a fehér alak
letérdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találja meg azt a
hajfürtöt, amelyet azért vágott le, hogy barátja édes anyjának
elvigye az utolsó emléket. Ebben a
regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a jellemző
tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától annyira
megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd
érzések elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és
csodálatosan fejlett idegrendszerre való rendkivüli finomság. De
megtaláljuk ezt a tulajdonságot többi regényeiben is. Charles
Demailly-t és Renée Mauperin-t olvasták vagy olvasni
fogják mindazok, akik ismerni akarják az ujabb regényirodalomnak
legalább a leghiresebb, legtöbbet emlegetett alkotásait. Ezek a
regények legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs olyan gyönge, olyan
kevéssé sikerült munkájuk, amelyből ki ne tünnék megfigyelésük
gazdagsága, emberismeretük mélysége és irnitudásuk virtuózitása. Talán egy
kissé visszaéltek ezzel a virtuózitásukkal. Talán többet akartak
festeni, paletta nélkül, mint a mennyit tollal lehet; talán néha a
természetesség rovására keresték a formát és a szineket - ha igen,
nagy gyötrelmekkel, folytonos verejtékezéssel adóztak azért a
szenvedelmükért, hogy mesterségükben folyton a lehetetlent
próbálták, hogy mindig a legnehezebben kivihetőt sóvárogták, s hogy,
mint Gianni és Nello, "olyan magasra akartak ugrani, amilyen
magasra ember nem ugrott soha". (Milyen fizikai szenvedésükbe
került az alkotás, többször elmondják Napló-jukban.) Talán
abban is van valami igazság, hogy nagyon is átadták magukat
érzékenységüknek, s alkotó hevüknek nem váltak mindig uraivá: a
tökéletesség, a melyért vivódtak, nem adatott meg nekik. De lázas
"gyakorlataik" közben annyi müvészit produkáltak, hogy a
"modern olympiai játékok évkönyveiben" méltán került
nevök a leghiresebb nevek mellé, abba a sorba, melyet "a
nagy Leotard" kezd meg. Az ötvenes
évek közepén, valamelyik februári napon, egy közellátó, fázékony,
éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken szorongatva zsebében az
utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; Nimes-ből jött, a "dallal
telt mezők" vidékéről; az irodalomnak és az irodalomból akart
élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog mentek a Quartier Latin
felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy hordár targoncán vitte
utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse szemében gazdagnak tünt fel,
a kocsi fényűzését még nem engedhette meg magának. Titkári állást
töltött be egy öreg ur mellett, aki az emlékiratait mondta tollba
neki s e munkájáért hetvenöt frank havi fizetést kapott az öreg
urtól. Ebből a hetvenöt frankból szándékoztak megélni addig, amig a
szerencse az ifjabbikra is rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig
váratott magára. A lányos arcu fiatalabbik testvér hónapokon át
dologtalanul kóborolt az Odéon körül; az egyetlen foglalkozása
az volt, hogy a hires embereket leste. Verseit és cikkeit az ujságok
nem közölték. Egyszer egy tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy
cikkét elfogadta. De Orsini éppen akkor hajitotta el bombáját; a
megbizhatatlan hirlapokat üldözni kezdték, a tizedrangu ujság
megjelenését örökre eltiltották, s a cikk nem jelenhetett meg. E
katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és a henyélésnek élt;
egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul hűséges közönsége
volt a Gambetta kávéházi orációinak. Közben egy verskötetet állitott
össze. Amoureuses cimen. Házalni kezdett vele, sorra járta az
összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik kiadónál,
csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet kapta:
"Az ur nincs itthon." Végre véletlenül megismerkedett egy
obskurus kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent.
Ettől fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró
elbeszéléseit; bejutott a Figaro-hoz s az Odéon előadatta
egy egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire Algériában érte
utól, mert a bohém-élet megrenditette egészségét s már huszonkét
éves korában hozzá kellett látnia, hogy a gyógyulást keresse. Most már
nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e nagy kedvnek meg
nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó sikerrel. Második
szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek rendkivüli értékét
csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor szegődött hozzá
állandó kisérőül, mikor megirta első regényét s ez a regény a francia
akadémia feltünően hangzó dicséretét szerezte meg neki. Időközben
bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s ez a gyakorlati
érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett magának
"pozició"-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén
nagyobb polcra jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert
"név"-re. Ujságcikkeit mindenütt szivesen fogadták,
szindarabjait sikerrel adták elő, regényei hamar találtak kiadót és
olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató, elmeélre és tanultságra
valló munkái meg is érdemelték a közönség figyelmét. De a sors csak
hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha emezt megvárakoztatta,
kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér huzta a rövidebbet.
Gyorsan tett szert a közepes sikerre, de aztán örökre ott rekedt azon
a pozición, ahová hamarosan jutott el; a fiatalabbik testvér
ellenben, miután sokáig küzdött a balszerencsével és nem egy szűk
esztendőt bőjtölt át, olyan sikereket ért meg, aminőket a végzet csak
a kiválasztottak számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt a francia
irodalom egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse Daudet
nevét pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik
testvér mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét,
mint jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert Fromont óta
maga a vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik
testvért jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a
vésővel dolgozó Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül a
legszükségesebbet, nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla,
hogy: Alphonse Daudet, francia regényiró, Nimes városában született
1840-ben. Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi
ki, annak elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig
ketten-hárman tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan
általános hatást, amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, amilyen
kivételes, olyan megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez az oly
sokáig hiába várt, de aztán annál gazdagabb kárpótlással érkezett,
kivételes és megérdemelt siker? Mi magyarázza meg Daudet kései,
de szinte páratlanul messze terjedő hatását? Minő tulajdonságok
erejénél fogva küzdötte fel magát a megpróbáltatások sebesültje az
irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az irásaiban, ami végre is
megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami okos, ügyes, elmés
bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a bátyja munkáival
hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü felelni. Elég
általánosságban annyit mondani, hogy: Alphonse Daudet költő volt, a
bátyja pedig csak jó iró-mesterember, amilyen akad száz meg száz;
vagy igy distingválni: Erneste Daudet: a jó iró-munkás, akiből nem
hiányzik se a tartalmasság, se az érdekesség, csak a kiváló
egyéniség, Alphonse Daudet pedig: a zseni. De ha Alphonse Daudet-t a
francia regényirodalom korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását
emezek sikereihez mérjük: a feleletet már nem üthetjük el ily
rövidesen. Olyan
általános tetszés, amilyen Daudet-nak, a többi nagy francia
regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy hatást
tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak távoleső
régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség zömét soha
se tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a
Goncourt-okat mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja
értékelni. Zola az olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint előtte
senki, de munkássága majdnem ugyanannyi gyülölettel találkozott, mint
amennyi méltánylással. A hatás általánossága dolgában csak Guy
de Maupassant vetekedhetik Daudet-val, de Daudet több szivet hóditott
meg, mint Maupassant. Daudet mindenkit elragadott. A
legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A művésziért
rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg lelkeket, akik
az olvasmányban csak a szórakozás vagy az elérzékenyülés szerét
keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb franciákra is elfogult
itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet diadallal járta be.
Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész világot. Pedig
irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói egyénisége nem oly
eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A többiek mind uj ösvényeket
nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, érzésvilágunk számára uj
területeket fedeztek fel. Daudet a régi nyomokon járt s csak egy
zsenivel gazdagitotta a francia irodalmat. Azért irói egyénisége nem
határozható meg oly kevés szóval, mint a többieké. Hogy miben állott
Balzacnak, Stendhalnak, Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és
Maupassantnak az eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak
ama tulajdonságaik, amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány
szóval el lehet mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg
ily könnyedén; neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé. Hogy az
imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: még egy
nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes népszerüségét
Fromont és Jack alapitották meg. Ezek a regények nem
tökéletes munkák, talán nem is legelső rangu alkotások. Mind a kettőn
nagyon érezhető Dickens és Flaubert hatása. De Fromont nem
vetekedhetik Bovaryné-val. Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos
tanulmány a kicsinyes viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről.
Csakhogy Fromont-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz,
nem oly minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint
Bovaryné-ban, hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről,
amelynek erejénél fogva néha egy pár szóval nagy perspektivákat nyit
és egész horizonokat világit meg, ne is beszéljünk. A mese
Fromont-ban inkább a szórakoztatás célját, mint az
igazságot szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak a
külsőségeikkel hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra
termett; aki a szerencsétlenségben "átalakul"; aki sokáig
kicsinyes, de alkalomadtán fenségessé válik. Fromont-ban a
tárgy se egységes; az alap-problémának természetes kifejlesztését
előbb késlelteti, majd zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit
nyomon követő második probléma: a kereskedelmi becsület problémája.
Egészben Fromont inkább finom és érdekes, mint hatalmas munka.
Ha mégis sokkal általánosabban tetszett, mint Bovaryné: ezt
nem tulajdonithatjuk a Fromont-ban is bőven található
artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, mely Dickens
figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői alakját Daudet
már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett végtelenül finom
szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet Fromont-ban kibékiti
a hétköznapi morált, tartózkodik a szerelmi élet rejtelmeinek az
érintésétől, kigyomlálja megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s
mint igazságosztó azok álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben
csak angyalokat vagy ördögöket látnak. Jack
se
kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü részletekben; Dargenton
alakja bármely mesterhez méltó - Jack anyjának alakja már kissé
felszinesen rajzolt - de az első résznek akaratlanul Nickleby-ból
kölcsönzött milieuje itt nem hat az igazság erejével. Az
elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen
gimnáziumában karrikaturákat találunk, melyeknek külsőségein
meglátszik az angol eredet. És Jack
aligha
tett volna olyan nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény gyönyörü
részletei megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen, akiknek jól
esett elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek a sirás
is "mulatság", élvezet. Alphonse
Daudetban több az érzelmesség s különösen több a szabadon bugyogó,
könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia regényirók
bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el látását s
megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi nyomon, amely
irónia kellemesen ringatja át az olvasót a meghatottságból egy másik,
az előbbivel szinte ellentétes szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az
érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s
ért a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy
több benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu
rá: Tartarin:
s hogy
több érzéke van a humor, az érzelmességből fakadó nemesebb vidámság
iránt is, mint amennyit a franciákban rendesen találunk, annak
számtalan kis elbeszélése, regényalakjainak egész sokasága s nagyobb
műveinek akárhány részlete fényes bizonyságai. Megvan benne, ami
csaknem az egész francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen, hogy
lelki rokonságra közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy
vetélytársaihoz, akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy
célra tört és egy ösvényen haladt. Ez
bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az
olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a
felviditó elemet keresik, - akiknél a történetben az a fő, hogy "jól
végződjék", vagyis, hogy a szerző, miután alaposan
meginditotta, összefacsargatta, agyon ijesztgette
szivünket, miután egy párszor jól megnevettetett és jól megríkatott,
a mindnyájunkban élő boldogulási ösztön szerint mérje ki alakjai
számára az "igazságot" s a maga világában a gondviselést
pótolja, amit a való világban az élet rendesen elmulaszt, - azoknak
az olvasóknak, akik a regényt aszerint értékelik, amint több vagy
kevesebb, és jobb vagy kevésbé jólelkü alakok szerepelnek benne, akik
nem bocsátják meg az irónak, ha annyi rossz embert szerepeltet, mint
amennyit az élet produkál, - azoknak az olvasóknak végül, akiknek
esztetikai elve mindössze annyi, hogy: az élet csunya oldalairól
pedig a regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen ezek elől menekül
az ember a könyvek közé, - azoknak az olvasóknak, akik a
regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig mindenekfelett
illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett Fromont,
Jack és A
nábob hol
elérzékenyitő, hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató, érdekes és
illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált
lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, - ha ez utóbbiak nem is éppen
tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos idealizmusnak
élnek - az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb korukban is gyermekek
maradnak, szóval mindazokat, akik a könyvekben leginkább azt keresik,
amivel az élet többnyire adós marad: Daudetnak könnyü volt
meghóditania. És ez a sokaság hiven kitartott mellette Numa
Roumestan, Sapho, a
Királyok a
számüzetésben, az
Evangelista
nő, a
Halhatatlan,
stb.
megjelenésének idején is, bár e későbbi munkáiban Daudet már kevésbé
tartotta számon a nagyközönség sokféle érzékenységét s bár e
regények egyike-másika - Sapho
például -
a benne felhalmozódott keserüséggel és váratlan szókimondásával
megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen elveszitheti a sokaság
kegyét. De mivel
nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben elégithetők ki, a
válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik munkáiban főképpen
az életigazságot és a művészetet keresték, a komplikáltabb lelküeket,
akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották össze? Mindenekelőtt:
irásművészetével. Sokáig tartott, mig ennek elismerését kivivhatta.
Fromont
megjelenése
idején még nagy nyelvbeli helytelenségeket, hibákat vetettek a
szemére. De aztán észre kellett venni, hogy ez az iró, akit délvidéki
szabadosságaiért egy párszor közepes birálók leckéztettek, mestere a
szavakkal való megelevenités müvészetének, a szófüzés egy bizonyos
fokon tul éppen nem egyszerü, szép játékának. Észre kellett venni,
hogy e tekintetben is egészen sajátos intuició lakik benne. Hogy
olyan szavakat talál, amelyek mélyen bevilágitanak egy-egy alak
lelkébe, s olyanokat, melyek az olvasónak emlékezetébe vésik valamely
cselekvés egyes jeleneteit. Zsenijének ezzel a feltünő vonásával
vivta ki, hogy, miután Fromont
és Jack
kiemelték
az ismeretlenségből, nemsokára "az irodalomban is"
általánosan elismerték. Bajos lett volna tovább is lekicsinyelni,
mert nyilvánvalóvá lett, hogy irásművészet dolgában sok nagy
riválisát tulszárnyalja. És jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes
betegség, mely harminc esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s
mely nemcsak testét őrölte meg, hanem végezetül lelkére is
rásulyosodott, - megtámadta ugyan tehetségét, olyannyira, hogy
utolsó éveiben keletkezett munkái erőtlenség és fáradtság nyomait
viselik magukon, de irásművészete, adományainak e legfeltűnőbbje,
végig nem lankadt, nemcsak hogy nem lankadt, ellenkezőleg annyira
tulfinomodott, mint néha haldokló szivbajosoknál látni, hogy náluk az
öt érzék valamelyike annyira kiélesedik, amennyire ez az egészséges
embernél nem tapasztalható. Érdekes képet ad erről a rendkivüli
irásművészetről A
három csöndes mise cimü
karácsonyi meséje, melyben a szavak ritmusa valami stilszerüen
misztikus, és mégis élénk melodiával kiséri a misztikus és
egyszersmind tréfásan hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet
már félig zene; a mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a
Provence-ról van szó, Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő
is. A
másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: előadásának
kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan eredt ez a
megnyerő és ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a leghamarább ugy
adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez a sajátság hol
tünt fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, amelyeknek nagy részét még
fiatalkorában irta meg, s amelyeket később Contes
du lundi, Lettres de mon moulin, Le Petit Chose, Les Femmes
d'artistes stb.
cimen adott ki. Ezekben a kis elbeszélésekben legelőször a fiatal
álmodozó, a költő szólalt meg. Az álmodozó, aki szinte fél a
valóságtól, aki csupa érzékenység, aki kicsinységek miatt
szenved és kicsinységekben tud gyönyörködni, aki megsiratja
gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a szülőföldtől, melyet
elhagyott, attól a kis világtól, melynek fölfedezője és királya volt.
A költő, akinek érzékenysége oly nagy, mint a gyermekeké, s akinek,
mert maga is tud sirni, megvan az az adománya, hogy meg tudja rikatni
az embereket s gyermekességeivel kövér, meleg könycseppeket csal ki a
szemükből. És ez a poéta, akit ismeretlensége, a sorssal küzködése,
éveken át tétlenségre, henyélésre, ácsorgásra, szemlélődésre
kárhoztatott, mikor irni kezd, mikor már megirhatja, ami
foglalkoztatja: csak azt irja meg, amit látott, a Provence-ot,
Algériát, Páris bohémvilágát, a kicsinyes embereket, akik között él,
a furcsa szalónokat, ahova bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy
amit az ember lát, érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak
elképzel. Észreveszi milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, -
hogy az élet mulatságos látvány, - hogy minden emberben bolondos
ellentétek rejtőznek, - hogy semmi se oly megkapó, mint az a játék,
amelyet az élet és a halál játszanak az emberrel, olyan dolgokat
találva ki számunkra, amelyek mindig meglepnek, s hol megnevettetnek,
hol meginditanak. Az, amit lát, nem sorvasztja el benne az álmodozót.
A sok megfigyelés után is megmarad költőnek, aki, mialatt hiven irja
le, amit látott, közben nem rejti el megindulását; s mert nem
titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az olvasóban is. De
egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki semmit, csak azt
irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne magában
visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek meghatóaknak
tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését célozzák;
ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is elérzékenyitette, élénk
szeme fölfedezi a megható jelenséget környező élet derüs momentumait,
iróniája ellenőrzi a tragikumba belekukkanó furcsaságokat, tetten éri
a legszomorubb dolgok közelében is ott rejtőzködő humort, s valami
veleszületett könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden
csipős tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik
hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy' egy könnyü ekipázs
hajtat el a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken
keresztül, a mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át. És
nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. Tagadhatatlan, hogy
nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint apróságai. A nagy ideák nem
igen csábitották; nem voltak világ-reformáló eszméi,
gondolkozása mindvégig fölötte konzervativ maradt, s csak a maga
körének kisebb-nagyobb dolgai foglalkoztatták, a világnak az a része,
mely ezen kivül esett, nem igen érdekelte. Iratainak összességéből,
de kivált egyik-másik regényének alapeszméjéből azt lehet
következtetni, hogy az ismeretek világában meglehetősen tájékozatlan
volt, s hogy az őt közelebbről nem érdeklő dolgokról naivan,
felületesen gondolkozott. Valószinü, hogy nem sokkal több "ideá"-ja
volt, mint amennyi egy provence-i troubadour-nak. De ha e tekintetben
gazdagabb: ennek aligha látta volna hasznát. A nagy ideák
kifejtéséhez ereje elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az
arányos fölépités, a logikus elrendezés művészete sohase volt erős
oldala; a művészi oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány
regényéből még az egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek
tulajdonképpen hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között
jóformán csak az alakok vissza-visszatérése alkotja meg az
összefüggést. Tehetségének ebből a fogyatékából ered, hogy nagy
munkái éppen nem egyenlő értéküek; hogy van regénye, amelyik csupa
gyönyörüség, s van, amelyik csupán néhány fényes lapjával különbözik
a regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered, hogy java
regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró néhány
szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami
iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, a
továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett érdeklődés
kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy regény helyett
két-három regényt ad, melyek közül legalább egy befejezetlen marad;
néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja el. Innen ered végül,
hogy több regényében van - s nem egy - néha ragyogó, néha gyöngébb
fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem tartozik a tárgyhoz. Utolsó
regényei szinben is halványabbak, mint az elsők; kevesebb bennök az
elevenség, de ez már a kifejlődött betegség árnyéka. Daudet azok közé
az irók közé tartozik, akik munkájukkal a legjobban megdolgoztatták
az idegeiket; az utolsó stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot
kellett hagynia az irásain is. De
a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy munkái
gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott is
ugyanaz az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó
elbeszélő, aki izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses
megfigyelést kapunk, amelyeket egy nagyon izgékony képzeletü, finom
érzéseknek élő poéta ad elő, a legtökéletesebb irásmüvészettel.
Az a mindig munkás képzelet, mely a köznapi jelenségekben is
divinálja a költői vonást, s az az aeol-hárfaszerüen finom
érzékenység, mely a legcsekélyebb benyomásra is megremeg, ritkán jár
együtt magasfoku éleslátással. Daudetban együtt vannak ezek a
tulajdonságok, s talán Jules Lemaitre[4]
világitja meg legjobban ezt az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis
eredeti, pár szóval nem könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor
azt mondja: Daudet-t nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül
kifejlődöttsége különbözteti meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem
különböző, szinte ellentétes tehetségeknek összetalálkozása, és
az, hogy ezek az együtt ritkán jelentkező tehetségek mind igen nagy
mértékben vannak meg benne. Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike,
hogy aki csupa képzelet, érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel
sohase szolgált egyebet, csak: a valóság folytonos figyelésével
koronkint megpillantható egyetemes örök igazságot. I. Azoknak,
akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik évéhez, vagy
ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők vénei talán
soha se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott nekik az a
különös élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, a felnőtt
ember megfigyelő képességével nézhették végig egy csodálatos irói
pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább gyorsuló iramban
haladását s hirtelen megszüntét, egy példátlanul munkás és küzdelmes
- a müvelt világot egyre jobban érdeklő, izgató s olykor lázba ejtő -
életnek egész lezajlását, egy sikerekben kivételesen gazdag, a
közvetetlen hatást tekintve meglehetősen páratlan, a maga
érdekességében egyetlen irói sorsnak egész leforgását, egy hatalmas
akaratu és hegyeket mozgató erejü embernek a nagy sokasággal szemben
való egész győzelmes harcát, egy tapogatózva és bukdácsolva meginduló
irónak a világhirhez, a köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható
dicsőséghez, az általános megbotránkozástól az általános
elismertséghez vezető egész viszontagságos utját, egy éhenkórász
ujságirónak a titánok módjára csatázó forradalmárrá való átváltozását
s ennek a forradalmárnak jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit,
összes diadalait. Ez a
csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a meteorfutásról
szóló, többnyire ok nélkül emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért
hitelét vesztett hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése
megkezdődött, addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a
Pantheonba, nem egészen harminc esztendő folyt le. Harminc
esztendő bizonyára nagy idő az egyes ember életében, de a gondolatok
világában harminc esztendő csak egy pillanat. És ha azt az óriási
hatást és ellenhatást, azt a temérdek elváltozást, azt a nagy
átalakulást tekintjük, amelyek a Zola pályafutása nyomán keletkeztek,
ha körülnézünk azon a nagy területen, ahol ez a pályafutás nyomot
hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez nem egészen harminc
esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?! Hol a tavalyi
hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra szállott, már
régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté immár az
az iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még
megérte, hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került
ki, végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van
ma már a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután
megtette a maga rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és nagyon
sokat használt, uj irányoknak, uj törekvéseknek adta át a vezető
szerepet; és alapitója, bár az aggkort nem érhette meg, jóval tulélte
magát az iskolát. Fiatal irók, akik itt kezdték, ujabb irányokból még
ujabb irányokba kalandoztak azóta; és volt a mesternek olyan
tanitványa is, aki az iskola elszánt harcosaként kezdte, majd kivált
az iskolából, szakitott minden iskolával s azóta már jó régen
átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy de Maupassant-tól
kezdve a legeslegujabb irókig - és nemcsak a franciákat kell
számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is - alig akad egy-kettő, aki
egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a naturalizmusnak, legalább
a naturalizmus egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó,
amikor tulélte az iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen
fölébe nőtt minden iskolának, a magáénak is. Még
bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem egészen
harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket tekintjük,
amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda
megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy
ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további
kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket
talált szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös
csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott
gondolatot, érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga
ellen a közizlés felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt;
nem volt mérsékelt; nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott
erőt; nem alkudott meg semmivel, még a filozofikus kételkedés józan
intelmeivel sem. Fanatikus volt, mint azok, akiket megtámadott;
örömét találta a harcban; olyannyira hitt a maga igazában, olyannyira
nem tekintett ezen kivül semmi más, elképzelhető igazságra, s
olyannyira az élet örömét találta a küzdelemben, hogy megtámadott
megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az ő igazánál erősebbek, de
nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért szenvedélyesebb viták talán
soha se hangzottak el irodalmi tárgyról, mint az ő könyveiről. De
nagy egyénisége és hatalmas aktivitása egyre több ellenséget
fegyverzett le. Milyen kis tábor volt körülötte akkor, mikor a Bien
public szerkesztősége, az olvasóközönség felzudulása
következtében az Assomoir folytatásának közlését egyszerüen
megszüntette! És mikor meghalt, már nem igen akadt, aki irói
egyéniségének a nagyságát letagadni igyekezett volna; temetésén
ugyanaz az Anatole France tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a
legkitartóbban és a legtöbb tehetséggel gunyolta. De
mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily sikerek
voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre leforditották, a
világ minden tájékán olvasták, olyan példányszámban, aminőről előbb a
könyvkereskedők nem is álmodtak, és hatása a munkássága nyomán
világszerte jelentkező irodalomra ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan
szemmellátható és olyan mélyreható volt, aminővel élő iró talán
soha se dicsekedhetett. Nem egészen harminc esztendő választotta el
attól az időtől, amikor rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt
frankra vadászva bolyongott Páris utcáin és nemcsak a legjobban
olvasott, a legtöbb anyagi sikert élvező irója volt a világnak, hanem
egyszersmind az az irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása,
legtöbb epigonja, legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki,
mert eddigelé páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát
izgató problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi
jelentőségre tett szert. Mikor egy
ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit kidöntötte az élők
sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és az anyagiakban
egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, akinek a szava a
legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy irodalmi hatásában,
mint munkásságának társadalmi jelentőségében, a legintenzivebben
fénylett és a legnagyobb távolságokba hatolt el. Mi mindent kellett
legyőznie, amig idáig juthatott, a nehézségekhez mérten oly rövid
időn! Még sokáig
fognak foglalkozni - az irodalomtörténet kétségtelenül részletesen -
azzal a kérdéssel: mily erőnek köszönhette, hogy győzött,
és hogy, mig iskolája még életében megbukott, ő
maga, aki olyan alant, olyan tétovázva kezdette, majd később olyan
nagy hatalmaknak üzent hadat, végre is - és küzdelmeihez arányitva
igen rövid időn - eljuthatott a Pantheonba? Néhány szóban talán igy
lehet felelni erre a kérdésre. Bizonyára
megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi jelentősége. Az,
hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és merész társadalmi
agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen egygyé forrott a
cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a legteljesebb készültséggel,
mindenesetre szokatlan bátorsággal tárgyalta a kort leginkább izgató
problémákat s ha ezzel milliók érdeklődését keltette fel, akkor,
amikor arra került a sor, hogy tanitásának logikus következéseképpen
a cselekvés terére lépjen, nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem
kilépett a társadalmi küzdőtérre - s nem játszotta el a milliók
érdeklődését. Az, hogy ez az illetlen beszédü, de tisztalelkü,
fanatikus hitü, s a maga igazában vakon bizó, de a maga igazságait
és a maga lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős
ember, ha kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont,
valamint egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el
magában az irótól, és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, ahogyan
az iró gondolkozott. Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója volt,
hanem egyszersmind férfi, aki a maga igazáért mindig kész volt
belemenni bármely küzdelembe, a maga érdekének ellenére is,
kényelmének árán, mindennek árán, s élete alkonyán is hajlandó volt
csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért, mindenét exponálva -
aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ tiszteletét. Megkönnyitette
továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó hatalmas akaraterő
parancsának engedve, aránylag igen rövid időn óriási munkát
végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól megmagyarázta;
semmi fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a sokaságot,
hogy a maga igazának minél több hivőt és harcost hódithasson. Harcra
készsége és ernyedetlensége, cselekvő ereje és munkássága
igazán a gigászokra emlékeztetett, s győzelmében bizonyára része van
a legnagyobb emberi energiának, a robinsoni türelemnek, kitartásnak
és fáradhatatlanságnak. De mégse
győzhetett volna a lángelméje nélkül. II. Zola
életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az életrajz
nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró életének
utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos könyv cimének
a felsorolásából. Zola Emil
1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát Aixben töltötte
- ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett - s csak tizennyolcéves
korában került vissza Párisba. Az egyetemi előadásokat nem sok
eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton megbukott, s ezután az
első csatavesztés után, azon a cimen, hogy iró akar lenni, néhány
évig bohém-életet élt. Verseket faragott, amelyek nem kellettek
senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön át nem csinált egyebet,
csak folytonosan apró kölcsönök után szaladgált. Az az ember, aki
később olyan rengeteg munkát végzett! Vannak a sorsnak ilyen iróniái.
Lola Montez, a hires táncosnő, négyesztendős korában még nem tudott
járni. Guy de
Maupassant - aki 1883-ban irt barátjáról és akkor még mesteréről -
érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, amelyet Zola
bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy Zola, aki akkor
"többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe", egy télen
jó sokáig csak olajba mártott kenyérből élt - az olajat Aix-ből
küldték a szülei - és minthogy többször a legszükségesebb ruhanemüit
is kénytelen volt a zálogházba küldeni, akárhányszor egy hétig se
mozdult ki a szobájából, ahol az ágytakarójába burkolózva járkált fel
s alá. Ez
a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes
könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől
fogva Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, -
ezekről a kisérletekről később maga se tartott sokat - hanem annál
több prózát, bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A
Hachette-cégnél eltöltött néhány évből valók első elbeszélés-kötete:
a Contes à Ninon, La
Confession de Claude, amely
regényében bohém-életének élményeit dolgozta fel, Thérèse
Raquin, az első munkája,
amelyen már meglátszanak az "oroszlánkörmök" s az emennél
sokkal gyöngébb Madeleine
Férat. Mindezek
akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi más mai iró,
Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a Hachette-cégtől, a
Figaro-hoz
került, s előbb a
képkiállitásokról irt cikkei, majd azok az irásai, amelyben
a maga irodalmi elméletét fejtegette, feltünést keltettek. A
"naturalizmus" katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit
később könyvalakban is kiadta: Mes
Haines, Documents littéraires, le Roman expérimental, Romanciers
naturalistes, Nos auteurs dramatiques, le Naturalisme au théâtre
és Une
campagne cimen. Mindezek
a könyvek azóta már el is avultak, mert Zola itéletei közül a könnyen
megdönthetők, a meg nem állók azóta már végképpen lekerültek a
napirendről, a meg nem támadhatókat pedig a későbbi birálat
tüzetesebben és jobban megokolta, - mert a bennük olvasható
életrevaló eszméket mások szerencsésebben propagálták és már átvitték
a köztudatba - és főképpen, mert messzemenő következtetéseit,
legvégső konkluzióit elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő,
a következő nemzedékek ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és
tudományosabb szellemü, élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak
egy vélemény lehet Zolának a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal
több benne a tévedés, mint az, ami fejtegetéseiből megállhat. És
mégis, ez a nagyon is tökéletlen munkásság, ez a sok botlás,
mondhatni: ez a nagy eltévelyedés vezette Zola ölébe a Sikert, a
meretrixek legléhábbikát, aki sokáig sehogyse akart Zolára
rámosolyogni, s aki előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem vett
észre, Thérèse Raquin
mellett pedig közömbösen
haladt el. Aztán
hozzáfogott a Rougon-Macquart-ciklus
husz regényének a megirásához. Minden esztendőben megirt egy
négyszáz-ötszáz oldalas kötetet; husz év alatt elkészült mind a husz
regénynyel - ahogyan maga elé szabta a feladatot. És voltaképpen ez a
nagy munka az ő története. A
Rougon-Macquart-cziklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A
Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második
császárság idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok
történtek, és Zola nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De
már a ciklus második darabja: La
Curée és az ötödik: La
Faute de l'Abbé Mouret éppen
olyan rendü és rangu remekmüvek, mint az Assomoir
vagy a Germinal.
Mindamellett az előbbiek
hatása meg se közelitette azoknak a köteteknek a hatását, amelyek az
Assomoir után
jelentek meg. A "Curée" és "Mouret Abbé" csak
a litterátus embereknek tetszett; a nagyközönségnek még nem kellett
Zola. De mi történik? Az Assomoir
és Nana
szókimondása
megbotránkoztatta az egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot,
amely semmi egyebet nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek
a minden botrány iránt érdeklődő nagy tömegnek "Shocking"-ot
kiabáló lármája - Zolát a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette. Mire
a Rougon-Macquart-cziklus
utolsó kötete is megjelent, a
legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola megérdemelte a
világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az
igazságszeretetével, a társadalom nagy kérdései iránt való odaadó
érdeklődésével, történetirói lelkiismeretességével - mert cziklusában
saját korának a történetét akarta megirni - és nemcsak
nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban nagyszerü irói munkásságával
(mert hiszen az ő "történet"-ei, korrajzai: voltakép a mi
korunkról irt epikus költemények). A
Rougon-Macquart-cziklus
befejezése után Zola, aki a
mellett, hogy minden évben elkészitette a maga nagy regényét,
időközben az ujságok és folyóiratok hasábjain is bámulatos
munkásságot fejtett ki, nem pihent meg, hanem a korábbiaknál is
nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a három városról,
Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel, amelyek, ha nem is
éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem talán inkább
nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az
értékükből; továbbá a Termékenység-gel.
Az ő termékenysége
kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen
hirtelen meg nem semmisitette ezt az óriási munkaerőt. 1902
szeptember 29-ikén ölte meg a széngáz. Utolsó
éveinek - és egész életének - egyetlen nagy eseménye: a
Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit
meggyőzhetett arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen
nagy irónak, még nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért
életének erről a jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni
fölösleges volna. III. Zolában,
amint a cselekvő ember összeforrott az iróval, az alkotó összeforrott
az elmélet emberével. Haláláig nem tágitott az elméletétől; makacs
volt és meg nem alkuvó: soha se lehetett meggyőzni semminő
tévedéséről. És mert aszerint igyekezett irni, amint ez az elmélet
értelmezte irói lelkiismeretének a sugallatát: szentül hitte, hogy
alkotásai teljesen megfelelnek annak az elméletnek, amelyet oly
hosszan és részletesen, annyi tüzzel és soha meg nem rendülő hittel
fejtegetett. Bizonyára
tiltakozott volna, ha előre tudja, hogy a posthumus birálat Zolát, az
alkotót, külön akarja választani Zolától, a naturalizmus
megalapitójától. Meg volt győződve róla, hogy a
Rougon-Macquart-cziklusról
csak ugy lehet szó, mint az ő müvészeti elveinek a
megtestesüléséről. Tévedett.
Ma már lehetetlen egy füst alatt tárgyalni le Zola regényeit s a
Zola-féle naturalizmust. Az alkotót szét kell választani az
elmélet emberétől. A
naturalizmus megbukott; a Rougon-Macquart-cziklus
alkotója ellenben diadalmaskodott azokon, akik regényeinek értékét
kisebbiteni vagy éppen letagadni igyekeztek. Az elmélet
nem győzhetett; nemcsak hogy konkluziói nem, még alaptétele se
állotta ki az idő kritikáját. Miután jó darabig izgatta, néhány éven
át lázban s még sokáig forrongásban tartotta számtalan iró és
festőmüvész lelkét, most már végképpen a müvészettörténeté; épp olyan
letárgyalt ügy, mint a Victor Hugo müvészeti dogmái. Amint
emennek a régibb iskolának, a naturalizmus néven ismeretes müvészeti
iránynak is megvolt a maga üdvös hatása. Több, lelkiismeretesebb,
szabatosabb megfigyelésre sarkalta az irókat és a müvészeket;
bebizonyitotta a pontos részlet-munkának a müvészeti értékét, üldözte
és irtotta a müvészeti lelkiismeretlenség és hanyagság minden
kinövését: a "fejből" és "hasból" való,
a természet, a minták megfigyelése nélkül való munkát, az utánzást, a
banalitást, a "cliché"-t, a "másodkézből"
való dolgozást, a müvészet természetével ellentétes müvészeti
kölcsönt, az eredetiséget hazudó müvészeti csalást, a szellemi
lustaságot, a konvencziók piaczi forgalmát stb.; közremunkált annak
mindenféle megmagyarázásában, hogy a müvész nem maradhat a tulajdon
kora alatt és mögött, hanem az államférfinál és a közgazdánál is
jobban, teljesebben kell értenie korát és együtt kell éreznie
korával, továbbá, hogy a tudományos szellem, a már elért
szellemi eredmények minél tökéletesebb ismerete nem árthat a
müvészetnek, és semmi ok sincs rá, hogy a müvész közelebb legyen
lelkével az analfabétákhoz, mint a müveltekhez - és mindezzel a
naturalizmusnak csak egyik-másik érdemére lehetett rámutatnunk. De
ha a naturalizmusnak voltak üdvös eredményei is, alapelve és az ebből
levont következtetés nem győzhetett a szellemi küzdőtéren, mert
az egész elmélet egy nagy tévedésen épült. Zola
tanitása in ultima analysi ez: a képzeletet ki kell küszöbölni a
müvészetből; a müvész feladata a megfigyelés, kötelessége: hogy
lelkiismeretesen irja le azt, amit látott; csak a tökéletes igazság
teremthet müvészi munkát; nem lehet más mintánk, csak az élet, mert
nem gondolhatunk el semmit, amit az érzékeinkkel nem foghatunk fel;
ha tehát át akarjuk alakitani azt, amit az élet mutat, csak
szörnyüségeket találhatunk ki; már pedig ami nem pontosan igaz, az
már átalakitott valami, következésképpen: csak szörnyüség; a
képzeletnek tehát a müvészetben nem lehet helye, csak a
tökéletes igazságnak, amelyet láttunk, megfigyeltünk, quod erat
demonstrandum. A
Rougon-Macquart-ok megteremtője, akiből, bármennyire vonzódott a
tudományossághoz, hiányzott az ehhez okvetetlenül szükséges
filozófiai érzék, soha se látta át, hogy tanitásában egy nagy tévedés
és egy nagy belső ellentmondás rejtőzik. Nem látta ezt át még akkor
se, amikor - igen jól - igy határozta meg a maga müvészetét: "La
nature vue à travers un
tempérament". Tökéletes igazság, abszolut igazság, vagy hogy a
mesterét megtagadó Guy de Maupassant pompás szavával éljünk:
száraz igazság nem
létezik. A természet, az élet más-más képet mutat, a szerint, hogy a
kép melyik tükörben tükröződik, mert minden "megfigyelő"
csak egy-egy tükör; nem is szólva arról, hogy a megfigyelt is, a
megfigyelő is csupa folytonos, örök változás. Amit érzékeinkkel
felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes korlátjai
között az ember számára nincs és el se képzelhető a "pontosan
igaz"), hanem már átalakitott, az érzékeinken át, az
érzékeinkkel átalakitott valami. És mintha megfigyelésünk külön volna
választható a képzeletünktől! Mintha, amikor megfigyelni akarunk,
a képzeletet elolthatnók magunkban, olyanformán, mint ahogy
lecsavarjuk a villamos körte gombját! Mintha képzeletünk nem müködnék
akaratunk ellenére is, mindig, akkor is, amikor "az
érzékeinkkel felfogunk és elgondolunk valamit!" Mintha a
képzelet az érzékelésünktől és gondolkozásunktól
elválasztható, kényünktől függő valami volna és nem olyan lelki
müködés, mely nem tart szünetet, hanem ugyancsak dolgozik akkor,
amikor "felfogunk és elgondolunk!" Mintha abban, ahogyan
a "temperamentum" a természetet tükrözi, nem volna
okvetetlenül része a képzeletnek, mintha a képzelet egyáltalán
kiküszöbölhető volna bárminő lelki müködésből! De
szükségtelen belebocsátkozni Zola elméletének a taglalásába.
Elmélete, alig hogy elhangzott, már "meghaladott álláspont"-tá
lett; és elméletét a leghatalmasabban éppen az ő munkái czáfolták
meg. Ezek a munkák éppen a nagy képzelő-erőnek a remekmüvei.
Legjelesebb munkáinak az elemzése alkalmat adhatna annak
bebizonyitására, hogy a képzelet e nagy ellenségében mily hatalmas
képzelő-erő dolgozott, hogy végül is meghóditsa a szókimondó irónak
az egész világ, tehát a megbotránkoztatott milliók csodálatát is. Itt
elég rámutatni a nagy irónak arra a hajlandóságára, hogy szivesen
nagyit és nagy kedvvel fedez fel jelképeket ("mindig küzd ez
ellen a hajlandósága ellen, - mondja Guy de Maupassant, - de mindig
enged neki"), vagy utalni arra, hogy csak az ő hatalmas
képzelete tudta az olvasó számára szinte érzékelhetővé tenni a tömeg
életét (például: főképpen a Germinal-ban,
de majdnem mindegyik nagy munkájában, mert Zola az első iró,
akinél a tömeg is él,
és hogy ez a hatalmas képzelet
életet tud adni az élettelen dolgoknak, a tárgyaknak, a nem mindig
vonzó tárgyaknak is, amire a Ventre
de Paris, a
Faute de l'abbé Mouret,
az Au
bonheur des dames stb. bőven
adja a példát. Képzeletével,
költői erejével hóditotta meg az egész világ csodálatát, és a
naturalizmus apostolát bátran romantikusnak lehetne mondani, mint
Victor Hugot, ha ugyan a "romantikus" jelző valami sokat
mondana. De ennek a szónak a jelentése nagyon is tág, s mostanában a
"romantikus"-sá minősités nem igen mond egyebet, mint
hogy az illető más témákban és más módon kereste a költőit, mint az
utána érkezők. Az utóbb érkező nemzedék mindenkiben romantikust lát,
akinek az irodalmi procédé-je már megunottá vagy legalább nagyon
ismertté vált, és mindenki az "igazság" nevében lép fel,
aki valami ujat, vagy jobban mondva: valami mást próbál. Az
idősebb Dumasnak husz esztendős korában nem igen volt mire
támaszkodnia. Apjától, Alexandre Davy-Dumas tábornoktól, aki
szent-domingói születésü mulatt - fehér apa és néger anya gyermeke -
volt, csak nagy testierőt és szerencsés véralkatot örökölt, de
vagyont nem. Tanulni pedig olyan keveset tanult, hogy hasonló lelki
elhanyagoltságra a francia irók életrajzaiban aligha van még egy
másik példa. Otthon tanulgatott valami keveset egy szegény abbétól,
aki maga sem dicsekedhetett sok ismerettel, de éppen csak hogy
analfabéta nem maradt, az irás-olvasáson kivül egyebet nem
tudott. Özvegy édesanyja nyakán éldegélt Villers-Cotterets-ben és
semmittevéssel foglalkozott, abban a hiszemben, hogy maradt annyijok,
amiből megélhet. Kiderült, hogy tévedett; anyja egy napon kénytelen
volt megvallani neki, hogy örökségük nagyobbik részét fölemésztették
az adósságok, a többit pedig már fölélték. Tehát munkához kellett
látnia, de mihez? - hiszen semmire se készült, és semmit se tudott!
Kétszázötvenhárom frankjuk maradt; nem életjáradékul, hanem összesen
kétszázötvenhárom frankjuk. Ebből kétszázat az anyjánál hagyott,
ötvenhárommal pedig elutazott Párisba. Nem valami kitünően
fölfegyverkezve indult neki az élet küzdelmeinek, de volt kedve az
élethez, volt bátorsága küzködni, bizott magában, - és már ez is
valami. Minthogy egyebet nem tudott, csak irni és olvasni,
cimszalagok irásával kezdte meg a kenyérkeresetet, és igaza volt, ha
bizott magában, mert a szerencsére nem sokáig kellett várnia. Hat
évvel később, 1829-ben, a Théâtre Français előadta III.
Henrik és udvara cimü
történelmi drámáját, s ennek a szindarabnak olyan kivételes
sikere volt, hogy ez a siker Dumast egyszerre hires iróvá tette. Nem
kellett többé küzködnie a megélhetésért; a szinházigazgatók, az
ujságok szerkesztői, a könyvkiadók törték magukat a kéziratáért, és
az akkori viszonyokhoz mérten roppant összegekkel versengtek,
hogy munkáit megszerezhessék. Huszonhatéves korától fogva haláláig -
hatvannyolcadik évében járt, amikor meghalt - fejedelmi jövedelmet
szerzett a munkásságával, de fejedelmi bőkezüséggel és minden
bohémséget megcsufoló könnyelmüséggel el is szórta, amit megkeresett,
és halálos ágyán igy tréfálkozott a fiával, aki már régen nagyobb
hirü volt nála, s épp oly gazdag, józan és takarékos, mint amily
vagyontalan, könnyelmü és tékozló ő maga: "Rossz sáfár voltam,
elköltöttem az egész családi vagyont. Mert én ötvenhárom frankot
örököltem az apámtól, és látod, terád már csak tiz frank marad!"
A mai olvasó, ha csak nagyon jól nem ismeri az akkori idők s
különösen a "romantikus" mozgalom történetét, III.
Henrik és udvará-nak
elolvasása után - mert ma már
sehol se játszszák ezt a hajdan oly divatos szindarabot - nem értheti
meg, hogy mivel hódithatta meg ez a dráma Dumas kortársait. Nem
értheti meg Antony és VII.
Károly óriási sikerét, és
azt, hogy Dumas harminc és egynehány darabja közül a nagy többséget
mi tette zajos hatásuvá. Ezeknek a drámáknak a legjobbjaiban
bizonyára sok elevenségnek látszó mozgalmasság van; egyes jeleneteik
talán ma is hatnának; megvan bennök az a szinpadismeret, mely minden
szini hatás conditio sine qua non-ja, sőt - meglehetősen fejlett
fokon - az a drámairói érzék is, amely legnagyobb hatalommal
eddigelé az ifjabbik Dumasnál nyilatkozott meg. De olyan igazi
drámát, amelyben a mai néző is gyönyörködni tudna, se III.
Henrik-ben, se
az idősebb Dumas más szindarabjaiban nem találunk. Nekünk
az ő alakjai történelmi vagy költött nevet viselő bábuk, amelyek nem
élnek. Mért hatottak mégis a maguk idejében? - ez már csak
irodalomtörténeti kérdés, amelyre ehelyütt csak ilyen rövid feleletet
adhatunk: mert mindez abban az időben csupa realitásnak tünt fel;
mert a romantikusok (Victor Hugo és Dumas) drámairói reformja mégis
csak a fejlődés étape-ját jelentette - ami mindjárt nem tünik fel
előttünk érthetetlennek, ha drámáikat nem a mai drámairással, hanem
azzal a produkcióval hasonlitjuk össze, amelyik őket megelőzte. Hogy
mi tünik fel realitásnak, az időről-időre gyorsabban változó, mint
azok képzelik, akik mindig csak a jelennel törődnek és nem
pillantanak minduntalan a multba Bizonyosak lehetünk benne, hogy
abból, amit a mai közönség a mai szinpadon megrázó igazságnak talál,
a jövő igen sokat fog lenézően visszautasitani; a jövő épp olyan
ritkán lesz kegyelmes irántunk, mint amilyen ritkán vagyunk mi
kegyelmesek a multtal szemben: ez örök törvény. De az
idősebb Dumasnak nemcsak a drámái avultak el ijesztően hamar.
Öregkorában látnia kellett, mily sebesen kaszál a mulandóság az
irodalom berkeiben is. És mig a szinpadi diadalokról könnyü szivvel
mondhatott le, mert ezekről véletlenül éppen a fia javára kellett
lemondania: akármilyen gondtalan természetü ember volt, bizonyára
rosszul esett neki, hogy meg kellett érnie regényei vonzóerejének
megdöbbentően rohamos hanyatlását is. Pedig
a regényirásban még nagyobb sikerei voltak, mint a szinpadon. Itt is
csak a tapsokhoz szokott hozzá, de a regényirásban olyan
népszerüségre tett szert, mint a maga idejéig soha senki. Volt idő, a
mikor nemcsak a nagy tömeg olvasta, hanem mindenki; amikor a sokaság
csakis őt olvasta. Volt idő - és ez a rá nézve szerencsés korszak jó
sokáig tartott - amikor csak az ő regényei voltak kapósak, amikor
minden szerkesztő és minden könyvkiadó csak az ő regényeiért
vetélkedett, amikor munkáiért mindaddig hallatlan, előbb nem is
álmodott honoráriumokat fizettek, amikor öt-hat regényt irt
egyszerre - mert munkakedvét, dolgosságát, munkabirását és
leleményességét valóban csak bámulni lehet - és ez még mind kevés
volt az érte lelkesedő olvasónak. Minden
nagy agilitásával, bármily hihetetlenül könnyen dolgozott, lehetetlen
volt annyit irnia, amennyit követeltek tőle, de - mert az arany
csábitásának nem tudott ellentállni - ugy segitett magán, hogy
dolgozótársakat alkalmazott. Kiszámitották, hogy két emberélet sem
volna elégséges rá, hogy valaki annyit irhasson, mint amennyi
munka az idősebb Dumas nevével jelent meg. Erre a bizonyitékra
különben soha se volt szükség, mert mindenki tudta, hogy sok
Dumas-regény megirásában nem csekély része van Anicet-Bourgeoisnak,
Gérard de Nervalnak, Souvestrenek, Auguste Maquetnak, és más iróknak
is. Ennek a nem titkolt, régóta közismeretü dolognak a Dumas-regények
megitélésénél azért nem lehet nagyobb jelentőséget tulajdonitani,
mert kimutatható, hogy itt nem lehet szó a névnek egyszerü
bérbeadásáról, hanem valóban csak a társas munkáról. Kimutatható
főképpen abból, hogy a joggal gyanusitott Dumas-regények egy
cseppet se hasonlitanak Anicet-Bourgeoisnak, Gérard de Nervalnak,
Souvestrenek és Maquetnak egyéb - a maguk nevével megjelent -
munkáihoz; ellenben a kétségtelenül kollaborációból keletkezett
Dumas-regények mindegyike ugy hasonlit a többi Dumas-regényhez
(azokhoz is, amelyekről bizonyos, hogy Dumas maga irta), mint egyik
tojás a másikhoz. De Dumas halála után ismeretessé vált az is, hogy
Dumas miképpen dolgozott szerzőtársaival. Kétféleképpen. Néha
elolvasta az eléje terjesztett "anyagot", a már kész
regényt s ha elfogadta - mert az ilyen "sujet"-kkel
szemben igen válogatós volt - az egészet megirta ujra, a maga izlése
szerint, a maga sajátos előadásában, sok változtatással és a tulajdon
szavaival. Máskor teljesen kidolgozott vázlatot adott át a
szerzőtársnak, akire csak az a feladat várt, hogy stilizálja meg ezt
az anyagot és ereszsze minél higabb lére, foglalja minél terjengősebb
párbeszédekbe. Ez érthetővé teszi, hogy a sok dolgozótárs ellenére is
valamennyi Dumas-regényen rajta van Dumas egyéniségének a
cachet-ja. Pedig megesett rajta, hogy miután kollaborációban egy
Dauzet nevü urral, aki akkor érkezett meg Egyiptomból, utirajzokat
adott ki Egyiptomról, feltámadt benne a vágy, hogy maga is megnézi
azokat a helyeket, amelyeket - már leirt. Akármilyen furcsának tünik
fel az utirajzirásnak ez a módja, nincs mért nevetnünk azokat a hű
olvasókat, akik az olvasmányban legelsőbb is a Dumas-gyár bélyegét
keresték s akiknek az érdeklődését csak a Dumas neve tudta
fölkelteni. Ezek a Dumas-regényekben bizonyára csak az előadás
könnyedségét, elevenségét, ötletességét keresték, és ezeket a
sajátosságait Dumas bele tudta tenni dolgozótársak segitségével irt
munkáiba is. Hanem,
mialatt lázasan folyt a társas munkálkodás, az idők megváltoztak. Uj
irók érkeztek s uj közönség keletkezett, amelynek a regénynyel
szemben már másféle követelései voltak, mint az idősebb Dumast
ünneplő sokaságnak, - amely a regényben egészen mást keresett, nem
azt, amit Dumasnál találni. Ennek az átalakulásnak természetes
következményeképpen Dumasnak, - aki továbbra is ugyanaz maradt,
aki volt, és még sokáig maradt ugyanaz - meg kellett érnie, hogy
amilyen tulzott ünneplésben volt része valaha, olyan tulzott
szigorusággal kell találkoznia azoknál, akik vele szemben már a jövőt
képviselték. Nemcsak hogy egyre apadt a népszerüsége és fogyott
hiveinek a tábora, a körülötte nyüzsgő uj emberek serege, mely egyre
növekedett, mind ridegebbé, s végül határozottan igazságtalanná vált
iránta. Életének utolsó évtizedében már gyakran kellett hallania
egész roppant irodalmi podgyászáról, hogy: "mindez nem
irodalom." Ez
az itélet türelmetlenül igazságtalan. Az irodalomnak bizonyára
magasabb rendü céljai is vannak annál a célnál, amelyet az idősebb
Dumas szolgált. Dumas igénytelen volt; soha se tört magasabbra, mint
hogy: gyönyörködtesse, vagy legalább szórakoztassa az olvasót. Ennél
kétségtelenül magasabb rendü irodalmi cél: az olvasót nemcsak
gyönyörködtetni, hanem egyszersmind tanitani, gondolkozóba ejteni,
figyelmét a minden embert érdeklő társadalmi problémákra forditani.
De annak az irónak, aki - mert gondolkozása zavaros és tudása
sekélyes - csak tévedésből tévedésbe bukdácsol, és akármint
erőködik tanitani, végső eredményben nem gyönyörködtetett és nem
tanitott: az ilyen irónak, bármily szép volt a célja, mégis csak
kevesebb köze van az irodalomhoz, mint annak a másiknak, aki csak
szórakoztatni akart, de ezt a célját elérte, mert a maga céljával is
erősebbnek bizonyult sok versenytársánál. Az
idősebb Dumas irodalmi becsvágya talán nem volt több, mint:
szórakoztatni az olvasót, vagy egyszerüen: mulattatni - hogy még
inkább kicsinyitsük a célt. De a maga terrénumán kitünő tudott lenni
előadásának érdekességével és kedvességével. És mert megvolt benne,
még pedig igen magas fokon a képzelet elevenségéből fakadó
megjelentető és érzékeltető erő, az a tulajdonság, mely az irói
hatásnak az alapföltétele, de egyszersmind az irodalmi működéshez
megkivánt tehetségek legszükségesebbike: irodalmi podgyászát nem
lehet kiközösiteni az irodalomból, abban az időben sem, amikor az iró
és olvasó érdeklődése az ő meséitől messzeeső kérdések felé fordult. Versenytárs
nélkül való szórakoztatója tudott lenni kortársainak: ez az érdeme;
de többet ért el, mint csak az érdemességet, mert képzelete
elevenségével, leleményességével és kimerithetetlen
frisseségével, de kivált imént emlitett irói erejével fel tudott
emelkedni a nagy mesemondók közé. Ez a jogcime arra, hogy ne
felejtsék el végképpen. Mert
a mese, ha most, az elkeseredett gazdasági küzdelmek korszakában nem
is divatos, s csak az emberiség gyermekkorából megmaradt,
használhatatlanná vált játékszernek tünik fel a felületes gondolkozás
előtt - mégis halhatatlan. Nemcsak mindig volt; a mával nem halt meg,
csak alszik, mint a bibliai leányzó; fel fog támadni és élni fog
mindaddig, amig el nem következik az emberiségnek minden
szenvedésétől való "megváltás"-a - ami egyelőre még igen
messze van. Élni fog, mert egy örök emberi szükségérzetnek felel meg:
a vigasztalódás szükségének. A mai kor e helyett a vigasz helyett
ahhoz a reményhez fordult, hogy elkeseredett harcai majd csak ki
fogják vivni a nagy megváltást. De ha majd ki fog ábrándulni ebből a
reménységből, s tapasztalni fogja, hogy a kiküzdött eredmények több
csalódást hoznak, mint kielégülést, az emberiség át fogja látni, hogy
ujra meg ujra vissza kell térnie a vigasztalódás kereséséhez. Mi
a mese alapjában véve? Igyekezet, melylyel az ember a természettel
szemben vivott egyenlőtlen, kegyetlen, szinte kétségbeejtő
küzdelemben a bátorságát erősitgeti. Nem csupán önáltatás,
narkotikum, melylyel az ember a felejtést keresi, nem csupán csak az
öntudatlanságba való visszakivánkozás, hanem egyszersmind valami
homályos, sejtelmes reménységnek a keresése. A sanyargatott ember
gyönyörködik azokban a képekben, amelyek a hozzá hasonlót a
tapasztalat jelenségeinél erősebbnek és minden tekintetben különbnek,
bátorságában, tehetségeiben, aktivitásában, hatni tudásában és
erényeiben fejlettebbnek mutatják és azzal biztatják, hogy a
természet erői, az ellenséges erők, nemcsak hogy nem
legyőzhetetlenek, hanem hovatovább mindinkább legyőzöttek - azzal
biztatják, hogy a sárkánynak mindennap kevesebb feje lesz egygyel. Ez
nemcsak a felejtés, hanem egyuttal a reménység keresése - amiről az
emberiség még sokáig nem mondhat le, ha már kinőtt is
gyermekruháiból. Azért
nem valószinű, hogy a nagy mesemondókat hamarosan el fogja felejteni
a világ. Ellenkezőleg, ők azok, a kik leginkább számot
tarthatnak rá, hogy az utókor időnkint vissza-vissza fog térni
hozzájok, s talán gyakrabban, mint a tanítókhoz, a kiknek a végső
eredményeit, legelmésebb útmutatásait mindig hamarosan túlszárnyalja
a jövő. És
a míg a mesemondókról végképen le nem mond a mindegyre küzködő ember,
a ki minél tovább küzd és minél többet ér el, annál inkább úgy
találja, hogy: "plus ça
change, plus c'est la même chose" - addig az
idősebb Dumas se veszti el minden
olvasóját. Mindig lesznek, a kik úgy fognak érezni, hogy Monte-Cristo
az ő szenvedéseiket is megtorolta, és mindig lesznek, a kik
gyönyörködni fognak D'Artagnanban, Athosban, Porthosban és
Aramisban, a kik oly vígasztalóan erősek! Sokszor
szemére vetették az öreg Dumasnak, hogy történelmi tárgyu regényei
nem igen respektálják a történelem bizonyosságait. És tagadhatatlan,
hogy a história nézőpontjából a Három
testőr és folytatásai, meg
Dumas más históriai tárgyú regényei távolról sem olyan megbízható
munkák, mint például a Walter Scott történelmi regényei, a melyek
adatbeli pontosságukkal bízvást helyettesíthetik a históriai
kézikönyveket, kivált annak az olvasónak, a kit főképpen csak a kor
rajza érdekel. Az öreg Dumas nem sokat törődött a pontossággal; talán
nem is tudta jól a történelmet, a mint hogy a tudás soha se volt erős
oldala. És mégis egy kiváló franczia író kétségbeesetten
panaszkodott: "Sajnos, mindnyájan a Dumas-regényekből szereztük
franczia történelmi ismereteinket, nemcsak a nép, hanem a műveltek
nagy sokasága is!" Ez a megrovás voltaképpen dicséret. Mert
hogyan eshetett meg, hogy még a műveltek sokasága is históriai
ismereteket gyűjtött ebből a megbizhatatlan forrásból? Mégis kellett
valami figyelemreméltónak lennie ezekben a mesékben! Igenis, van
bennök efféle érték is. Mert az idősebb Dumas regényei a milyen
megbizhatatlanok az adatok dolgában, olyan hiven tükrözik a kor
szineit és - a lelkét is. És
ezt nem lehet kicsinyelni. Ne tessék a Három
testőr-ben históriát
keresni, csak mesét. Ez a mese jobban jellemzi a kort sok
vitathatatlan adatnál, s igy még tanitja is egy kevéssé azt az
olvasót, a ki amugy sem olvasná el a vitathatatlan adatokat, mert
mindezt unalmasnak találja. "Mémoires
de M. d'Artagnan, capitaine-lieutenant de la première
compagnie des mousquetaires
du roi, contenant quantité de choses particulières et secrètes
qui se sont passées sous le régne de Louis le Grand, par Sandras des
Courtilz"... ez az a könyv,
amelyből az idősebb Dumas a Három
testőr anyagát meritette. Aki
elolvassa előbb ezt a régi munkát, amely csupa történelem, s aztán a
Három testőr-t,
- amelyet az idősebb Dumas
egyedül irt - el fogja ismerni, hogy az idősebb Dumas az
elbeszélésnek, vagy mondjuk a mese-költésnek és előadásnak olyan
müvésze volt, akit, ha most nem is divatos, még sokáig fognak olvasni
a később érkezők. I. Hetvenhárom
éves korában is "az ifjabbik" Dumas maradt: Alexandre
Dumas fils; és
szobrára is rávésték a "fils" szócskát, amelyet egész
életén át viselt, hogy a neve ne legyen teljesen azonos azzal a
névvel, amelyet apja, a nagy mesemondó, tett hiressé. Pedig abban az
időben, amikor már a fiu is átköltözött az árnyékok közé, és amikor
mind a két iró, aki valaha a Dumas nevet viselte, gyors egymásutánban
szoborhoz jutott: akkorára már a második iró jóval tulnőtt az elsőn. Több,
mint egy félszázaddal előbb, abban az időpontban, amikor a fiu is
irogatni kezdett, az apa az irodalmi dicsőség teljességét élvezte. A
szinházakban az ő sikerei voltak a leghangosabbak; a nagy
olvasóközönség csak az ő regényeit falta, s az ő nevével jelzett
kötetek, ujság-cikkek, meg regény-folytatások több fogyasztóra
találtak, mint a többi nyomtatvány együttvéve; felolvasásaival uj
divatot teremtett s ezen a téren Európaszerte olyan sikerre tett
szert, amelyet azóta se haladott meg senki. Az Alexandre
Dumas névnek olyan varázsa
volt, hogy - mert a regényirók legnépszerübbike és a causeur-ök
legkedvesebbike nem onthatott annyi kéziratot, amennyi a közönség
étvágyát kielégithette volna - maga a név is bérlet tárgya és drágán
fizetett árucikk lett. Ebben az időben tehát az Alexandre
Dumas név, ez az ujra meg
ujra aranyakra váltható, aranycsengésü név csak az apát jelenthette,
és nem a hasonló nevü fiut, aki, mialatt mások az apja nevével sok
pénzt kerestek, verseket és elbeszéléseket irogatott, hogy ő is nevet
teremtsen magának és becsületet szerezzen a megkülönböztető "fils"
szócskának. De
- egyik példájául annak az örök jelenségnek, hogy a fiatalság mindig
keresztülgázol az öregeken és hogy az uj nemzedék nem folytatja
tanitványként az elődei munkáját, hanem előbb félig lerombolja, amit
amazok épitettek és csak azt épiti tovább, amit a birálata megkimélt
- a világszerte hires regényiró maga adott életet a riválisának,
annak, aki arra volt hivatva, hogy a leghamarább, legelsőképpen
homályositsa el az ő nagy hirnevét. Fia, abban a korban, mikor mások
még csak a véralkatuk sugallatának élnek, már sokat dolgozott; egy
kötetre való vers, sok elbeszélés és egy nem igen méltatott regény
közzététele után megirta a Kaméliás
hölgy történetét, előbb
regény, utóbb szindarab formájában; és ha ennek a regénynek a
sikere - minthogy most már két Dumas-ról lehetett beszélni - a
nagyhirü irót, a korábban egyszerüen Alexandre Dumast, Alexandre
Dumas père-ré
kisebbitette: a szindarab hatása még nagyobb volt. A Kaméliás
hölgy-gyel a drámairásnak egy
uj korszaka kezdődött, egy uj irány jutott szóhoz és a lelkeken való
hatalomhoz, amely uj irány véget vetett a "romantikus dráma"
sikereinek és az irodalomtörténetbe utasitotta azt az iskolát,
amelynek az idősebb Dumas egyik nagymestere volt. Az
ifjabbik Dumas komolyabb ember volt, mint apja, a könnyelmü, tékozló,
vén fiu. Komolyabb volt irónak is; sokkal tartalmasabb, hatalmasabb,
nagyobb. Ennek megfelelően a hatása is mélyebb, nem olyan felszines,
mint az apjáé. Lelkének nagy ereje - gondolkozásának eredetisége,
irásművészetének tökéletessége, szinarany elmésségének fénye - már
igen korán vezérszerephez juttatták a nagymultu francia irodalomban,
s ezt a vezérszerepet élete végéig megtartotta. A maga korában,
teljes félszázadon át, a francia irodalom vezérkarának előbb egyik
legelső, utóbb a legelső tisztje volt. Ebben a vezérkarban (és ezen
kivül is) voltak vele egyenranguak, de - mindig a lelkeken való
hatalmat tekintve - senki, aki a hatás mélységére, a szellemi
befolyásra, a gondolatnak a cselekvésbe, a társadalmi életbe való
átvitelére, szóval a lelki hatalomnak az érvényesitésére nézve őt
meghaladta volna. És abban az időben, mikor Alexandre
Dumas père-nek a
szindarabjai majdnem végképpen letüntek a szinházak játékrendjéről,
regényei pedig - iszonyu hirtelenséggel - kiszorultak a válogatósak
könyvtárából s népies olvasmánynyá, az ifjuság, a naivabb nők, a
félig műveltek szellemi táplálékává fokozódtak le: a legnagyobb
tekintély, amelylyel az a kor irót tisztelt meg, élethosszig való
haszonélvezetül Dumas fils-nek
jutott ki. Most már ő volt az Alexandre
Dumas; sőt egyszerüen
Dumas lett,
mert azok, akiknek élén járt, az apját már elfeledték. Csak ő maga
ragaszkodott a megkülönböztető "fils" szócskához.
Nemcsak a mindenkit kötelező szerénységből, s nemcsak kegyeletből,
fiui szeretetből, mely az emléket se hagyja el; igy sugallta
igazság-érzete, apja irói egyéniségének őszinte megbecsülése, az a
hite, hogy apja nevezetesebb iró s nagyobb ember volt, mint ő. És egy
pontban csakugyan igazat kell adnunk neki, amikor apja emlékét
védelmezi, szemben azzal a korai felejtéssel, mely épp oly meg nem
érdemelt volt, mint a mily tulságos a hajdani példátlan népszerüség:
abban, hogy a megváltozott izlésnek, a más tárgyak felé forduló és
másféle formákat kedvelő ujabb korszellemnek nincs joga lekicsinyelni
a Dumas père
munkásságát. Ha az elmésen,
bájosan, hol mulattatóan, hol meghatóan mesélő apánál a fiu
sokkal nagyobb iró volt: amaz is nagy volt a mesélésben. És ha a
mesélés ma - már jóideje - nem divat, ez csak muló jelenség; azért a
mese mégis halhatatlan. Nemcsak csillogó, apró türkizekkel ékes s
abrakadabrákkal tarkált köntöse fogja mindenkor vonzani a sokaságot,
ugy a naiv kiváncsiakat, mint a megismerhetetlen, a csak sejthető, a
titokzatos iránt érdeklődő, szenvedélyes talányfejtőket, a
megismerés kiábrándultjait, a valóságtól meggyötörteket és az
elfásultakat, a hétköznapiasságtól megcsömörlötteket, - nemcsak a
kipróbált hatásu, gazdag forma, amelybe oly sok minden belefér, amely
minden más műformánál bővebb, hajlithatóbb, s amilyen
selyemkönnyüségü és puhaságu, olyan mindent felölelően széttárható
is, nemcsak ez a legrégibb és legtartósabb műfaj fogja még a messze
jövőben is minduntalan megejteni az irókat, - a mesének a lényege is
örök, mert a mese egy örök emberi szükségletnek felel meg. Amig az
embereket a valóság nem fogja tökéletesen kielégiteni - és erre még
sokáig várhatunk - addig a mese halhatatlan. Ebből a
halhatatlanságból bizonyos rész okvetetlenül kijut a Dumas
père nevü nagy
mesemondónak is. És ha tömérdek kötetét mostanában vastag fekete por
fedi, mert a mai embert - különösen a műveltebbeket, az igazán
tudnivágyókat és a csak tudákosokat - egyéb dolgok jobban érdeklik,
mint az ő történetei: a meg nem érdemelt korai felejtés ellen máris
feltámadó reakció nem egy tünete arra vall, hogy legszebb meséi -
például a Három testőr -
meg fognak maradni az emberiség emlékezetében. Mert hisz a
"halhatatlanság" nem jelent egyebet, minthogy bizonyos
emberi munkálatokhoz sokféle nem kedvező áramlat lezajlása után is
ujra meg ujra visszatér egyesek, de egész sokaságot alkotó egyesek
érdeklődése, s már elavultnak vélt alkotások is ujra meg ujra
fölkeltik a jóval később érkezők figyelmét. Az
ifjabbik Dumas fáradhatatlanul védelmezte apjának sokfelől
megtámadott irodalmi dicsőségét, a benne élő rendkivül finom,
nemesen kifejlett, nagy igazságérzettel - mindennel szemben
intranzigens, nagy magaslatról igen mélyre lehatoló
igazságszeretetével, azzal a nagyon ritka tulajdonságával, mely irói
egyéniségének talán legnagyobbszerü vonása volt - teljes
meggyőződéssel, vagy talán: szent hittel, a logika páncéljával
vértezett, fényes elméjének minden dialektikai készségével. És
kivételesen egy kis elfogultsággal is, mert nagyon szerette apját, s
a minden családiasságból kivetkőzött öreg bohém iránt olyan mindent
elnéző fiui gyöngédséggel, olyan tántorithatatlan tisztelettel
és olyan sirigtartó, mindig éber kegyelettel viseltetett,
aminőre az életben és a multról szóló följegyzésekben csak igen
ritkán találunk példát. Ez annál
jellemzetesebb, mert minden mentsége meg lett volna rá, ha véletlenül
elidegenedik egy kissé az apjától. Az idősebb Dumas kegyetlen volt az
ifjunak az anyjához. Ez a nő olyan volt, olyannak bizonyult, akit nem
lett volna szabad elcsábitani és azután egyszerüen elhagyni.
És az ifju Dumas imádta az anyját, aki egy életen át sinylette
csábitójának könnyüvérüségét, aki őt, amig az apja tékozolt,
szegényes, becsületes munkájából nevelte fel, aki őt azzá nevelte -
amivé lett. De az
idősebb Dumas apának se volt komolyabb, mint mátkának, s a fiát épp
ugy végképpen elhagyta, sorsára bizta, mint valamivel előbb az
elcsábitott leányt, akit alig hogy anyává tett, már le is rázott a
nyakáról. Szerette a fiát a maga módja szerint; a Kaméliás hölgy
óriási sikere őt tette a legboldogabbá. Büszke volt a fiára, s
tetszett neki, hogy az a merész ujitó, aki az első kiheverhetetlen
csapást mérte az ő romantikájukra, aki az ő és társai iskoláját
szétveri, elsöpri, éppen az ő vére. De szeretete kimerült az
ölelgetésben; és amint előbb nem jutott eszébe, hogy a gyermekéről
gondoskodnia kellene, később se háborgatta a gond, hogy mit tehetne
már ifjuvá serdült fia érdekében. És mialatt az egyébként jólelkü és
szeretetreméltó vén fiu a sokat kereső, de még többet költő pazarlók
gondtalan, lármás, élvezetben gazdag életét élte, vidám idegenek és
mind a két nembeli paraziták között: fiának a teljesen magukra
hagyott szegény ifjak nehéz sorsát kellett kiállnia, mindaddig, mig a
verejtékes munkában való kitartásával, a maga erejéből fel nem
küzdötte magát az első nagy sikerig. Szerencséjére ez nem sokáig
váratott magára; s a nagykoruság nemcsak érett embernek találta -
edzett akaratu, komoly, öntudatos férfinak, aki nyugodtan nézhetett a
jövő elé, mert a multja már kipróbálta - hanem egyszersmind ama
kivételek egyikének, akik már a férfikor küszöbén megnyerték első -
az egész életre mindig döntő jelentőségü - nagy csatájukat. Kevéssel
ez után valóságos gyámja lett az apjának; rajta volt, hogy rendezze a
javithatatlan bohém fölötte zilált anyagi viszonyait; s az idősebb
Dumas mindenkinek elpanaszolta: "A fiam fölfedezi az
adósságaimat. Kikutatja azokat a hitelezőimet is, akik nyomomat
vesztették, akik már békén hagytak!" Kétségtelenül ennek a
sajátságos - apa és fiu közt mindenesetre szokatlan - viszonynak
köszönhető az ifjabbik Dumas egyik legderüsebb szindarabja: a Tékozló
apa, mely (bizonyára máshonnan szerzett) meséjének ellenére is
rávilágit a két Dumas alakjára. Az életen
és ezen a szindarab-témán kivül a tékozló apa, aki fejedelmi vagyont
vert el, de minden reggel pénztelenül ébredt fel, a fiának, aki pedig
gyermekkorában és első ifjusága idején ugyancsak rászorult volna az
apai segitségre, soha se adott egyebet, csak a nevét. Nem kellett
volna odaadnia, de odaadta neki; és ez volt az egyetlen, amit nem
pazarolt el. Fia uj fényt szerzett ennek a névnek; fényesebbé tette,
mint valaha volt. De talán a
zsenialitását is apjától örökölte; ha mást nem is örökölhetett tőle,
ezt csakugyan örökölhette. Meglehet; de a szivét és a jellemét már
bizonynyal az anyjától kapta, az elhagyott leánytól. Ez a nő nevelte
azzá, amivé lett; ennek a nőnek a szenvedései formálták iróvá, - azzá
a reformátorrá, aki átalakitotta korának a drámáját (azt a műfajt,
amely a legtöbb emberhez szól, s melynek hatása a legnagyobb), - aki
a szinpadot megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak
(amivel a szinpad is nyert, mert megszerzett valamit a templom
nemességéből), - aki korának társadalmát az erkölcs kérdéseinek
lelkiismeretesebb, kevésbbé felszines vizsgálatára
szoktatta, - aki minden egyéni vagy osztály-önzést megbélyegző
magasabbrendü igazság-érzéssel és az egyházatyák szinte tulságosan
finom megkülönböztető képességével világitván rá a törvények, az
előitéletek, a szokások, a becézett konvenciók ferdeségeire, a
szinházak egyre növekedő közönségét, tehát a részben léhákból álló
sokaságot is komolyságra kényszeritette, - aki az egyetemességben egy
meg nem ismerhető, de megérezhető felsőbb világrend működését látva,
mindig az emberi rendeltetés és kötelesség törvényeit kereste, nagyon
különböző irodalmi formákban, de mindig egyforma írómüvészettel.
Gyermekkori benyomásai irányitották egész irodalmi munkásságát; s még
a hatvanéves korában irt Denise-ben is megtalálhatjuk anyjának
a könyeit. Ennek a nőnek tulajdonithatjuk: nagy részvétét az
elbukottak iránt, - tüzes meggyőződését, amely szerint: vannak, akik
méltók rá, hogy a bukásból fölemelkedhessenek, - és egész életén
át tartó törekvését, hogy erre a társadalom megadja a módot. II. A jelenkor
egyik legnagyobb moralistája s a tizenkilencedik századbeli francia
drámairás nagymestere, az ifjabbik Dumas, 1824. julius 28-án
született Párisban és 1897, november 27-én halt meg, marlyi birtokán.
Nem ugy dőlt ki, mint az apja, aki sok esztendővel élte tul a maga
ephemer sikereit, hanem mint az egész müvelt világ egyik
legfigyelmesebben hallgatott irója, akinek a szava a gondolkozók
világának mindegyik rétegében a legtartósabb hatást keltette, s a
legteljesebb megbecsüléssel találkozott, - akinek az irodalmi
dicsőségét a mindent megemésztő idő még nem kezdte ki. Haláláig a
kombattans irodalomhoz tartozott; hetvenhárom évet élt, de a kor nem
sodorta el az aktivitás teréről, ahol még fiatalon vezérszerepet
hóditott magának. Utolsó darabját már be se fejezhette; remekei közül
Denise és Francillon öregkorából valók: a többi: a Demi
monde, Alfonz ur, a Kaméliás hölgy, a Nők barátja ma
is játékrenden van mindenütt, ahol a szinház nem alsórendü mulató,
hanem a gondolat küzdőtere. Szelleme
mindvégig friss, termékeny és vezető erejü maradt. Hosszabb férfikor
- korábban kezdődő és későbben végződő - csak igen kevés halandónak
adatott, irónak talán soha. Abban a korban, mikor mások még küzködnek
és kisérleteznek, ő már ivott a diadal aranyserlegéből, s felküzdötte
magát a legelső sorba. És ha a sikert megtartani nehezebb, mint
megszerezni, ő e tekintetben is a kivételek közé tartozott, mert a
siker vagy ötven éven át soha egy percre se távozott oldala mellől. A
későbben érkezők nem hagyták maguk mögött, a fiatal Franciaország
nem rohant keresztül fölötte; mindvégig legfelül haladt abban a
szellemi fluktuációban, melynek a csodáit rövidesen irodalomnak
nevezzük; követői nem kerültek elébe, nem haladták meg, s mikor
meghalt, a francia irodalom marsall-botja esett ki a kezéből. Ezt a
kivételes sorsot bizonyára főképpen annak a két nagy tulajdonának
köszönheti, amelyeket, amilyen ritkaságok, olyan nagy becsben
tartanak a franciák: irása tökéletességének és drámairói
zsenialitásának. Az ifjabbik Dumas prózája a mai idők legfényesebb
francia stilusa. Tisztaságra, világosságra, rövidségre, továbbá
tartalmasságra, a könnyedséggel párosult tömörségre, aztán
szinességre, elmésségre, a kifejezés csillogására, ragyogására, tehát
a kiválóan "gall" irói tulajdonságokra nézve csak a XVII.
század klasszikusai vetélkedhetnek vele. Senkinek se voltak olyan
gyujtó szavai, mint neki; szelleme nem szikrázott, hanem
sugárkévékben özönlött; hasonlatai nemcsak ragyogtak, hanem
mint a villamos reflektor, egész horizonokat világitottak be. S hogy
milyen hatások forrásává válhatik ez a rendkivüli adomány egy
drámairói zseni hatalmában, azt csak nála láthattuk igazán. Mert mind
a két tulajdonság nem adatott meg egyszerre a mi időnkben senkinek
se, csak éppen neki. A nagy
stilisták rendesen nem drámairók (talán mert nem szivesen állnak
szóba a tömeggel), s a szinpad mesterei stilus dolgában rendesen nem
számitanak. Scribe-et alig lehet irónak mondani; Sardounak a stilusa,
a legenyhébben szólva, hétköznapi. Dumas pedig a másik tulajdonra
nézve is épp oly nagy, mint az irásművészet tekintetében. Sardou a
szinpadi mesterkedésnek olyan fortélyaival és fogásaival állott elő,
mint senki más; de a nemesebb értelemben vett dráma-alkotásnak Dumas
a nagymestere. Amaz a drámairásnak a virtuóz-za, emez az igazi
müvésze. Dumas a mi időnknek - ha Ibsen óta nem is az egyetlen - de
mindenesetre az első drámairói zsenije, s a legmesszibb multból
is csak kevesen versenyezhetnek vele a drámairás mestere ciméért. Ezeknek a
tulajdonainak köszönhette tartós tekintélyét s diadalai legnagyobb
részét, de jelentőségét századunk irodalmában mégsem ezek az együtt
olyan ritkán jelentkező tulajdonok, vagy e ritka találkozás
erejénél fogva elért kivételes sikerei adják meg neki, hanem: irásai
mélysége. Ő a mi
időnk egyik legnagyobb s legszenvedélyesebb gondolkozója, a
legkomolyabb lelkü s legintranzigensebb moralistája. Azokat az
erkölcsi kételyeket, melyek a mai ember talán bűnös, de mégis
érzékeny lelkiismeretét szüntelenül nyugtalanitják, csak igen-igen
kevesen fejezték ki hasonló mélységgel és igazsággal, senki
hatalmasabban, senki finomabb s világosabb formában. A
tizenkilencedik században Renan-on kivül nem volt iró, akit a
lelkiismeret kérdései erősebben foglalkoztattak volna, s aki az ember
rendeltetéséről, társadalmi helyzetéről, kötelességeiről,
mélyebben járó gondolatokat adott volna az emberiségnek. Nála szószék
a szinpad is, ahol ma már nagyobb propagandát lehet csinálni a
kötelességről szóló leckéknek, mint bárhol másutt, s ez a morális
nyugtalanság, amelylyel igazát keresi, ez az ideális törekvés,
amelylyel az embert leginkább érdeklő dolgoknak a mélyére igyekszik
látni, hogy magunkon, - és igy sorsunkon is - javithassunk, hogy
egymásnak az életet elviselhetőbbé tehessük: ez az ideális
törekvés az ő nagy eredetisége, ezek a moralistaleckék az ő nagy
hagyománya. Hogy a
mindmostanáig szellemi rabszolgaságra kárhoztatott asszonyi léleknek
ő a legtisztábban látó analizálója, s egyuttal - talán épen
azért - legmelegebb, legékesebb szavu ügyvédje: az már szinte
másodsorba tartozó, egyszerü következése annak, amire itt, sajnos,
éppen csak hogy rámutathattunk. III. Azzal a
meglehetősen közkeletü felfogással szemben, mely jogosnak tartja, ha
az erkölcs kérdéseiben mindenki illetékes birónak tartja magát, sőt
azt is, ha mindenki önmagát tartja a képzelhető legilletékesebb
birónak, - tehát egy igen elterjedt nézettel szemben, mely talán
Kantnak a lelkiismeret és az erkölcs viszonyáról szóló elméletéből
fakadt, - legyen szabad egy durva példázattal hozakodnunk elő. A
kutya szaglása sokkal finomabb, mint a macskáé; de a másfajta
kutyának nincs olyan szimatja, mint a vizslának: a vizslák közül a
pointernek a szimatja sokkal finomabb, mint a többi vizsláé; és még a
pointernek is vannak nemesitett fajai, amelyeknek szimatja még
finomabb, mint a többi pointeré. Az igen fejlett érzék mindig sokkal
ritkább, mint a durva. És ez nem csupán addig igaz, amig csak az
érzékszervek müködéséről van szó. Még inkább megáll ez a tétel, ha a
még komplikáltabb agymüködésről szólunk. Ha ritka az érzékszerv
rendkivüli fejlettsége, még ritkább az az aptitudo, mely a
gondolkozás nehezebb vagy finomabb müveleteire képesit: a szellemi
tehetség, mint történelmi eredmény. Hogy rövidségre
kényszeritve, durva vázlatossággal folytathassuk: az erősen fejlett
számolóképesség ritkább, mint például a nyelvek megtanulásának a
tehetsége; és a filozófiai érzék még ritkább, mint a jelentékeny
számoló-képesség. És még a filozófiai érzékkel se jár együtt mindig
az ethika problémái iránt való különös érzék. (Talán mert a
gondolkozás, noha feladatai itt is a legnagyobbak közül valók, sehol
se ily magára hagyatott.) A nagy, erősen kifejlett s igen
megfinomodott erkölcsi érzék éppen nem olyan közönséges valami, mint
sokan képzelik; ellenkezőleg: a legnagyobb ritkaságok egyike. Ahhoz,
hogy valaki jó sebész legyen: sok ismeret, tájékozottság, kitünő
szem, biztos kéz, lelki határozottság stb. szükséges;
annak, hogy valaki az erkölcs kérdéseit boncolhassa, alapföltétele:
hogy még inkább, fokozottabb mértékben ura legyen mindezeknek a
tulajdonoknak. Ahhoz is sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem,
biztos kéz, lelki határozottság stb. szükséges, hogy a hajóskapitány
el tudja vezetni hajóját az óceánon át, talán viharok közepett, talán
váratlan bajok közt, egyik állomásról a másikra. De a moralista
mindig csillagtalan éjjel vezeti hajóját a nagy fekete vizen; nem
tudja: honnan, és nem tudja: hová. Mert itt is az "Ignorabimus"
vizei fölött lebegünk; és a képességein kivül semmi egyebe, csak az
az egy kis nyomorult iránytűje! Az
erkölcs! De hát melyik erkölcs? Minden népnek más erkölcsei vannak;
ahány fokkülönbség van a legfejlettebb műveltség és a pápua majdnem
állatias müveletlensége között, annyiféle az erkölcse. Mások a
müveltek erkölcsei, és mások a vadak erkölcsei, de a vadaknak is
vannak erkölcsei. Még a pápuáknak is valamelyes. Minden időnek más
erkölcsei voltak, és ugyanazon időben is más az erkölcs más-más
helyütt. Ugyanazon népnek az erkölcsei is folyton változnak: az
erkölcs ugyszólván együtt változik az idővel és a nemzetekkel. De
amikor és ahol a civilizáció megjelenik, nyomában már felbukkan az
erkölcs. Mindig megvolt, mióta két ember találkozott. Azóta folyton
van, mindenütt. És mintha csak ugy fejlődnék, mint az egész világ.
Tehát van egy erkölcs is? De hát akkor mi az "az
erkölcs"? Honnan ered? Mi a tartalma? Mi a célja? Az
"amoralisták" és az "immoralisták"
elméleteiről nem szólva - ezeknek az elméleteknek anyja: a
Tudatlanság, s apja: a Logika Hiánya - csak a vallás felel
határozottan az itt fölvetett kérdésekre. Az erkölcs: az ő erkölcse.
S megadja a választ minden e tekintetben elképzelhető kérdésre.
Megadja a szabályokat, az utasitásokat, megszabja a büntetéseket és a
jutalmakat is. Ez felelet. De a filozóf tovább kutat. És ahogy
megindult, már meg kell állapodnia. Fennakad az első kérdésnél.
Honnan ered az erkölcs? A lelkiismeretből? A részvétből? A társadalmi
szükségből, a közös érdekből? Minden ujabb föltevés gyöngébb,
mint a másik volt; mindegyik homályos, ujabb határozatlanságokkal
takarózó; mindegyik voltaképpen csak ujabb kérdésekkel üti el a
feleletet. Az utolsó föltevés már el is sikkasztja azt, amit keres:
magát az erkölcsöt. Még legtöbbet ér a racionalisták felelete, hogy:
az erkölcs a megismerhetetlenségből ered, mint a természeti erők. Ez
legalább nem mond semmit. De tovább.
Akárhonnan ered, mi a tartalma? Csupa találgatás. És végre is mi a
célja? Sötétség. És a
filozófnak látnia kell, hogy egy eleven energiával van dolga, mely
éppen oly örök, mint a fény, vagy a villamosság; talán azonos is
ezekkel... De egyebet lehetetlen kideritenie. És azért mégis ki kell
igazodnia az erkölcs részletkérdéseiben; tessék kiigazodni! Hanem a
fizikus se tudja, hogy mi a fény és mi a villamosság! Sokat tud erről
is, arról is; csodákat manipulál velök, de arra a kérdésre, hogy:
micsoda hát a villamosság? és micsoda a fény? - csak föltevésekkel
tud felelni, amelyekről maga is elismeri, hogy semmivel se
bizonyithatók vagy pláne már tarthatatlanok. Azért mégis
haladnia kell a maga utján. És a
moralista is halad a maga utján. Tovább vezeti a hajót a fekete
éjszakában, a mély viz fölött. Nincs vele egyéb, amire támaszkodjék,
csak az a kis iránytü, az a kevés ismeret, amelyet egyátalán meg
lehet szerezni, és természetadta különös képességei. IV. Az
ifjabbik Dumas regényeiben - kivált a Kaméliás hölgyben és a
Clémenceau-pörben - megtalálhatjuk ennek a nagy embernek
minden jellemző irói tulajdonát. Nem szólva a Clémenceau-pörről,
melynek a szinpadra való átdolgozása nem a Dumas munkája, a Kaméliás
hölgy-ről irt regény jóval tökéletesebb kompozició, mint a dráma.
A szinpad korlátjai sokat kiszoritottak abból, ami a regényben
művészi; ennek az igazságaiból az akkor még hatalmas szinházi
konvenció sok követelőzése el is ferditett, mondhatni: meghamisitott
egyet-mást, talán nem is keveset. Hogy ezek a regények mégis kevésbbé
hiresek, mint Dumasnak a szinművei, ez csak annak a következése, hogy
a szinpadon előadott mű hatása és ekhója sokszorta nagyobb, mint a
könyvé. De téved, aki a két egyforma cimü munka különböző hatásából
és különösen a szinmű zajos multjából és sikerének tartósságából
itélve azt képzeli, hogy a Kaméliás hölgy-ről szóló regény
csak első vázlata volt a ma is sokat szereplő szindarabnak.
Éppen ellenkezőleg áll a dolog: a teljes képet nem a dráma adja,
hanem a regény. A Clémenceau-pört pedig Dumas csak
regény-alakban irta meg. Ez a két kis remekmű nem ad fogalmat
Dumasnak drámairói hatalmáról, de annál teljesebben ismerteti meg a
nagy iróművészt és a nagy moralistát. Azok, akik
Cherbuliez-t fölületesen, félig-meddig, inkább csak hirből, vagy
legfeljebb a meséiből ismerik: bizonyára meglepődnek azon, hogy
vannak, - még pedig szigoru birálók, - akik ezt a svájci származásu
francia elbeszélőt az elsőrangu irók közé sorozzák. Cherbuliez-t
nálunk, Magyarországon, jóval kevésbbé becsülik, mint érdemli, s ez
alighanem onnan van, hogy fölötte hiányosan ismerik, ami az iró
hirnevére rosszabb, mint ha egészen ismeretlen marad. Egy kis
tulzással azt lehetne mondani, hogy akárhányan annál rosszabbul
ismerik, annál inkább félreismerik ezt az irót, minél több
Cherbuliez-regényt olvastak: rossz forditásban. Minthogy
véletlenül kitünő meseszövő is, akinek történetei a naiv lelkületü
olvasót is érdekelhetik: Cherbuliez abban a kétes értékü szerencsében
részesült, hogy majdnem valamennyi regényét leforditották
németre és magyarra. Ne higyjük, hogy a németek mindannyian olyan
lelkiismeretes forditók, amilyeneknek a jóhirük után tartjuk őket; és
ne tagadjuk le, hogy nálunk a jó regényforditás sokáig ritkaság,
szinte kivétel volt. A sok magyar Cherbuliez között is kevesebb a
pontos, mint a rossz forditás; sajnos, az a forditó, aki a forditás
munkájának könnyebbsége érdekében megcsonkitja az eredeti szöveget,
aki lenyirbál a meséről minden olyan helyet, ahol a szerző egy kissé
belemélyed a tárgyba, s aki nem azt irja, amit a szerző, csak valami
olyanformát: az ilyen forditó nálunk, még ma is, épp olyan gyakori
jelenség, mint az az iró, aki felsőbbséggel becsüli le a külföldi
irodalom jeleseit, de azért üres óráiban eredeti drámát kanyarit az
olasz szinműből, a francia regény párbeszédeiből, vagy akármiből, ami
a kezeügyébe kerül. Cherbuliez-vel is sokszor megesett, hogy munkája
csak megcsonkitott alakban jutott el a magyar olvasóhoz; s
természetes, hogy az olyan forditásból, mely az eredetinek jóformán
csak a vázát adja, a szerző legfeljebb ügyes elbeszélőnek látszik. Nem sokkal
több megbecsülést szerzett Cherbuliez azok körében, akik talán
valamelyik könnyedébb hangu regényéből, s ezenkivül inkább csak
hirből ismerik. Általánosan ismeretes róla, hogy Franciaországban se
tett szert hangzatos sikerekre, hogy hazájában se hóditotta meg az
olvasók nagy sokaságát, hogy munkái a francia irók viszonyaihoz
mérten kevés kiadásban keltek el, s kevésbbé ismeretes az, hogy soha
se pályázott a népszerüségre. Sokan tudják róla, hogy kivételesen
szivesen látott vendég volt a Revue des Deux Mondes-nál, ennél
a tiszteskoru, meglehetősen konzervativ szellemü folyóiratnál,
amelynek minden világrészben vannak olvasói, csakhogy ezek az olvasók
majdnem mindannyian egy-egy szükebb körhöz: az arisztokráciához, a
műveltség és a tudás kitünőségeihez, vagy azokhoz a szerencsésekhez
tartoznak, akik jómódban, nyugalomban, talán tétlenségben élnek,
s mert minden érdeklődésüket a szépnek szentelhetik, külön izlést
arrogálnak maguknak. Ismeretes az is, hogy ezeknek a több
világrészben elszórtan, nem is egyforma életviszonyok közt élő, de
meglehetősen egyforma gondolkozásu és izlésü, kiváltságos helyzetü
embereknek évtizedeken át Cherbuliez volt a legkedvesebb regényirója.
És ez, a helyett, hogy annak kutatására adna alkalmat: mily erővel
hódithatta meg ezeket a finnyásakat? - bizonyos előitéletet támaszt
vele szemben. A Revue Des Deux Mondes iránya, szelleme, hangja
már olyan ismert, hogy olvasója szinte tipus. Akik ezeket a sárga
boritéku füzeteket a parkokban, az angol kényelemmel berendezett
szobákban, vagy a könyvtár-termekben forgatják: jólétben és
kényelemben, vagy legalább gondtalan igénytelenségben, csöndben,
nyugalomban és visszavonultságban élő emberek, akik szeretik az elmés
embereket, a jó könyveket és a szép dolgokat, de főképpen csak a
maguk világa iránt érdeklődnek, nem igen tudnak és nem is igen
akarnak tudni a köreiken kivül felhangzó zsivajról, a nagy tömeg
életéről, az előre igyekvők és a kenyérkeresők piaci lármájáról, a
visszataszitó nyomoruságokról, amelyeket látni is kellemetlen, a
sokaság elégedetlenségéről, a bünös, szennyes és rossz
szagu emberek elkeseredett s legtöbbször igazságtalan
panaszairól, melyekkel a végzet helyett másokat vádolnak, stb. stb. -
mondjuk csak a fődolgot: a társadalmi reform-törekvésekről. Ki
hódithatná meg ezeket a finnyás jóllakottakat, ha nem az: aki csak
róluk beszél, hizeleg előitéleteiknek, mulattató történeteket mesél
és elmésségeket mond nekik, szóval az udvari poétájuk?! És Cherbuliez
munkáiban csakugyan van valami, ami mintha megerősitené azt a vádat,
melyet ebből a sikeréből azok kovácsolnak, akik őt csupán hirből,
vagy kevéssé ismerik. Nem tudja eltitkolni se a műveltségét, se az
elmésségét, regényeiben feltünően sokszor szerepeltet olyanokat, akik
a kiváltságos körökhez tartoznak, szivesebben beszél az élet kellemes
oldalairól, mint a nagy nyomoruságokról, izlése sokat foglalkozik a
szép dolgokkal és nem szereti a rossz szagot, sőt bizonyos az is,
hogy konzervativ gondolkozásu, és nem reformer. De ha
egészen megismerjük ezt a nagy látókörü irót, aki törvényes
leszármazója az igazán "gall szellemü" francia iróknak,
aki azonban kivételes műveltségével a görög bölcsek szelleméből
is elsajátitott valamit: meggyőződünk róla, hogy a vele szemben
táplált előitélet csak a látszaton alapul, s hogy azoknak a vádja,
akik kissé messziről itélik meg, igazságtalan. Cherbuliez a
jóllakottakat ugyanazzal a felsőbbséggel nézi, mint a nyomoruságban
élőket: a filozófus felsőbbségével; szerenitása nem az
elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból, amelyben, -
miután nagy vivódások után megbékélt a világrenddel és legyőzte
magát, - menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben, az élet
kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem
vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből leszürt
bölcseség, melyet egy müvész fejez ki. Meggyőződünk róla, hogy jobb
szive van, mint azoknak, akiknek valóságos mestersége: az
elérzékenyités; hogy nem undorodik a nyomoruság látványától, és
ha az e látványnyal való foglalkozást nem használja a hatás
eszközéül: azért mond le erről, mert a nyomoruságok feltárásától nem
remél orvoslást, ellenben a szépet valami általános üditő szernek
tekinti; hogy ha nem sürget reformokat s nem harcol vivmányokért,
nem azért marad passzivitásban, mintha közömbösen nézné a milliók
szenvedését, vagy mintha nem hinne a megváltás lehetőségében, hanem
mert nem hisz az elképzelhető reformok csodatevő erejében, mert még
nem látja az utat, mely valami jobbhoz vezet. Cherbuliez szkeptikus;
nem vár eredményt azoktól a vivmányoktól, amelyekben sokan már a
megváltást, vagy legalább az általános boldogulás lépcsőjét látják;
nagyon jól ismeri az emberiség történetét, tudósa a társadalmi
tudományoknak, nem osztozik azok bizakodásában, akik a
nekibuzdulástól már sikereket várnak, visszaretten azoktól az
áldozatoktól, amelyekbe a harc belekerülhet, félti a küzdelemtől a
kevés meglévő jót. Annyira szkeptikus, hogy - egyik filozofáló
munkájában - egy kissé még a haladásban is kételkedik: ezért
konzervativ. De ugyanaz
a nagy tudás, mely kételkedővé, konzervativ gondolkozásuvá, és a
társadalmi harcokkal szemben csöndes szemlélővé tette, minthogy az
ismereteknek ekkora rengetegét lehetetlen végképpen eltitkolni és
minthogy kivételes müveltsége el-elárulja magát regényeinek
egyes lapjain is: még egy előitéletet támasztott vele szemben. Azt,
hogy sokkal inkább tudós, kritikus és bölcselő, semhogy számottevő
poéta lehessen. Ezt az előitéletet olyanok hangoztatják, akik
félig-meddig ismerik; akik egy vagy két könyvét olvasták, s
véletlenül azok egyikét, amelyekben pár perczre a tudós is megszólal;
akik munkáiból talán nem olvastak annyit, mint amennyit magáról az
iróról olvastak. És az, amit egyéniségéről, életfolyásáról itt
vagy amott olvashatunk, bizonynyal ad némi alapot ennek az
előitéletnek: Cherbuliez élettörténete tökéletesen ugy hangzik, mint
egy tudós, kritikus vagy bölcselő biográfiája, és az az egyéniség,
melyet ebből az élettörténetből valamelyest megismerünk, a
külsőségekre nézve meglepően hasonlit ahhoz az alakhoz, melyet a
tudós fogalma kelt fel képzeletünkben. Életfolyásának
feljegyzésreméltó részletei ezek: Cherbuliez
hazája: Svájc, szülővárosa: Genf, az a város, melyben a német
gondolkodás és a francia szellem találkoznak, s mely, egyformán közel
lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, egy kis
kozmopoliszszá vált; az a város, amelyben már akkor hirdették, hogy a
tudományos kutatás az emberi lélek legszentebb joga és kötelessége,
mikor ezt a már kissé elfeledett tételt hirdetni veszedelmes dolog
volt; az a város, melyben ennek a történelmi emléknek megfelelő élet
folyt, századokon át. Cherbuliez francia eredetü családból
származott, mely a huguenotta-üldözés idején települt meg Svájcban;
ugy látszik, kételkedésének csirája megvolt már őseiben is. Ez a
család a tudomány és irodalom szolgálatában folytatott hosszas
tevékenységéről vált a maga körében ismeretessé. A regényiró nagyapja
Svájc legjobb nevü könyvkiadója volt; apja az ó-kori irodalom tanára
a genfi egyetemen; egyik nagybátyja jogtanár és ujságszerkesztő;
másik nagybátyja szintén iró. Még nagynénje is szorgalmas munkása
volt az irodalomnak: forditásai sok német klasszikust ismertettek meg
a franciákkal, többek közt Kleist Henriket. A regényiró 1828-ban
született. A család hagyományai és első kedves tanitómestere:
Töppfer Rudolf, aki gimnáziumi tanár volt Genfben, hamarosan
eldöntötték sorsát. Először a genfi egyetemen hallgatja a filozófiát,
ahol Reid tanait hirdetik, de Cherbuliez Victor Arisztoteleszt és
Kantot olvassa. Aztán Párisba megy, ahol Eugéne Burnouf tanitványa, s
szanszkrit nyelvet tanul, de mindennap eljár a Louvre képtárába és
valamelyik szinházba. Aztán a bonni egyetemen, ahol hosszabb időt
tölt, megismerkedik Hegel filozófiájával, egyébként pedig
csak a zenének él s egy kissé belebolondul Beethovenbe. Egy évre
Berlinbe megy s ott megbarátkozik Schellinggel. Majd hosszabb
utazásra indul: bejárja Francia-, Olasz- és Görögországot,
Konstantinápolyt és Kis-Ázsiát. Arkheologiával kezd foglalkozni, és e
szakbeli tanulmányainak eredménye az a félig tudományos, félig
szatirikus mű ("Un cheval de Phidias"), melylyel először
jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ezt a könyvét Görögországban
irja meg, és azokat a vázlatokat is, amelyekből Bizancz történetét
akarja összeállitani. Bizancz története megiratlanul marad, de a
gyüjtött anyag nem vesz el egészen. Hogy Kostia gróf cimü
regényében Kostia gróf és Gilbert, akik azon a munkán fáradoznak,
amelyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos tanulásról
tanuskodó megjegyzéseket váltanak, a Görögországban töltött évek
emléke. Időközben egyetemi tanárnak hivják meg Bonnba, de nem fogadja
el a tanári széket. Tovább utazik, bejárja az orosz birodalmat,
később Spanyolországot. Ekkor már politikával is foglalkozik; kiadja
L'Espagne politique és L'Allemagne volitique
cimü köteteit. Utazásai közben ethnologiai ismereteket szerez;
mikor megpihen, az összehasonlitó nyelvészettel rendszeresen kezd
foglalkozni, a szanszkrit nyelvnek tudósává válik. Később egy
filozófiai kötetet ad ki, majd a renaissance és a görög művészet
történetéről ir, aztán összegyüjti kritikáit és esztétikai
értekezéseit, végül letelepszik Párisban, francia alattvalóvá
honosittatja magát, s G. Valbert álnéven, mely épp oly hiressé válik,
mint igazi neve, haláláig szorgalmas és kitünő munkása a
publicisztikának. Mindenesetre
furcsának tünik fel, hogy ez az életrajz egy regényiróról szól. Gyanu
támad bennünk, hogy a felsorolt sokféle munkálkodás kissé fölületes
lehetett, hogy kapkodva, rendszertelenül gyüjtötte ismereteit,
de talán egy téren se volt alapos tudós. A legilletékesebbek itélete
azonban mást mond. Még különösebbé teszi a dolgot az, hogy
Cherbuliez, bár nem ért el igen nagy kort, - hetven évig élt, -
nemcsak egy-két, hanem nagyon sok regényt irt. És ennek a
meglehetősen kivételes jelenségnek csupán az szolgálhat valamelyes
magyarázatául, hogy Cherbuliez soha se foglalkozott egyébbel, mint
tanulással és irodalmi munkálkodással. Nem vállalt hivatalt,
tanárságot se; amig utazott és csak gyüjtötte az ismereteket, egy kis
örökségből élt, később az irásaiból. Meg akarta őrizni és meg is
őrizte vizsgálódásának, érdeklődésének, foglalkozásának teljes
függetlenségét, képzeletének, szemlélődésének, gondolkozásának
egész szabadságát. Huguenotta-ivadék és genfi polgár módjára járta be
a világot és élte végig az életet. De hát
megférhet-e egymással két ily nagyon különböző foglalkozás, anélkül,
hogy ez a kettősség rovására ne essék mind a kettőnek? Lehet-e valaki
tudós és regényiró egyszerre, anélkül, hogy a költő meg ne rontsa a
tudóst, s a tudós meg ne bénitsa a költőt? Bizonyára kevesebb példa
van rá, hogy e kettő, ha egy személyben találkozik: segiti egymást,
mint az ellenkezőre. Végre is ez a kétféle szellemi munkásság más-más
képességeket kiván; az egyik mindenekelőtt képzeletet, a másik
főképpen itéletet. És az egyik képesség kifejlesztése azzal járhat,
hogy a másik, melyet amaz hosszas tétlenségre kárhoztat, elernyed,
megzsibbad, talán elsorvad. Ritkaság, hogy mind a kettő egyformán és
harmónikusan fejlődhetik. És itt az alapja annak az előitéletnek,
mely Cherbuliez-vel szemben is föltámadt, azok körében, akik
szükségtelennek találják ezt az irót közelebbről is megismerni.
A tudós hirneve bizalmatlanságot kelt a regényiró iránt. Annyi
tagadhatatlan, hogy az erudició gyakran halála a költői teremtő
erőnek. De néha nem halála, hanem ellenkezőleg: forrása. És már
akkor, mikor Cherbuliez a tudós rovott előéletével terhelten,
első regényeivel jelent meg a nyilvánosság előtt, előre megfelelt az
erudicióval vádolt regényirókkal szemben mindig föltámadó előitéletre
Émile Montégut, a francia kritika egyik kitünősége, aki ilyenformán
ügyvédkedett Kostia gróf szerzője mellett: Igaz, hogy a sokat
tudás megárthat a képzeletnek, s hogy a költő, aki nagy erudició
terhét szedi magára, elsorvaszthatja inspirációját... Igaz, hogy a
tudatlanság olyan hatalmas bátorságot és egyenességet ad,
melyet semmi se pótolhat... Igaz, hogy a tudomány körültekintésre és
óvatosságra tanit, s ezek az erények éppen az ellentétjei azoknak,
amelyek a képzeletet segitik... Igaz, hogy a tudatlanság nem támadja
meg a költő eredetiségét, nem tolja a költő elméje és látomásai
közé olvasmányainak emlékeit, és végül erősiti a költőnek magában
való bizodalmát... De se azok az irók, akiknek csak a tudatlanság
adott szárnyakat, se azok, akik mindenüket szendergő emlékezetük
álomképeiből szedték, nem igazi irók... Az igazán nagy tehetségnek az
erudició nem akadály, hanem fegyver, melylyel a képzeletnek uj
területeket hódit meg... Mert a tudás nem ugy gazdagitja a
képzeletet, mint egy butorgyüjtemény, melylyel teletömik a házat,
hanem mint a táplálék, mely erőssé teszi a testet... Az igazi költő
lelkében az ismeretekkel valami olyas történik, mint az a vegyi
folyamat, amelylyel a szervezet a táplálékot szétbontja,
szétválasztja, átalakitja, vérré késziti... Az ismeret, a kritika: a
tizedik múzsa; mert hiszen a kritika nem egyéb, mint a dolgok
lényegének és összefüggésének magyarázata, következésképpen: a
költészet egyik forrása, talán valamennyi közül a legbővebb és a
leginkább termékenyitő... Micsoda ismeretlen mezőket nyitott meg a
kritika például Goethe inspirációjának!... S a század nagy költőinek
jóformán mindenikében nagy erudiciót találunk... Csak Byron és
Lamartine azok, akik mindent egyéniségüknek köszönhetnek és
kiszámithatjuk-e, hogy nyertek-e, vagy veszitettek a kritikától való
idegenkedésükkel?!... Cherbuliez-t, mint kritikust, képzeletének
ereje tette kiválóvá; és Cherbuliez-nek, a regényirónak,
képzeletét ismeretei nem gyöngitették meg, csak gazdagabbá tették. Montégut
ezt Kostia gróf, a Becsületes asszony regénye és Méré Paula
megjelenése után mondta el, de Cherbuliez később se cáfolt rá
erre az elismerésre. Bolski, Brohl, Holdenis Meta, Noirel, Miss
Rovel s végül a Vörösek és feketék azok a regényei,
amelyekben regényirói egyénisége, mely csupa szeretetreméltóság, a
leginkább megragadja az olvasót, mert sok kedvessége mellett ezekben
találjuk meg elevenitő és jellemző erejét teljes frisseségében;
életfelfogása itt hatol le a legmélyebbre; fantáziája itt nyilatkozik
meg a legszerencsésebben; előadásában itt van a legtöbb fény és szin;
ezek a legtökéletesebb munkái. De sok regénye közül bármelyiket
olvassuk: itt-ott, egy-egy megjegyzésben talán ráismerünk a tudósra,
mert olyan részleteket emlit, amelyek elárulják nagy műveltségét,
hanem ezt a tudóst soha se kapjuk rajta azon, hogy akkor szólal meg,
amikor az olvasó a költő szavát várja. Vagy a tudós nehézkessége
nyilvánul-e meg előadásában? A legkönnyedebb hangu, a legfinomabb és
legelmésebb causeur, akit képzelni lehet; mindig eleven,
fáradhatatlan, s iróniája, amily találó, olyan derüs, olyan
gyönyörködtető. Vagy ráismerhetünk-e a pedánsul részletező tudósra
abban, aki ezeket a bájos meséket mondja el, a primitivek
elevenségével és a tulfinomultak ötletességével? Felnőttek számára
nem lehet meséket kitalálni, amelyek jobban szórakoztassanak és
több gondolatot keltsenek. A tudós rövidlátását veszszük-e észre
mindig kedves és mindig igaz alakjainak jellemzésén? Emberismerete
komorrá tenné elbeszélését, ha mindent megértése nem volna oly
elnéző. A szobatudós eleveniti-e meg azt a sok külön világot,
amelyben meséi játszanak, vagy inkább a peregrinus költő? És az a
meghatározhatatlan valami, ami mind e munkáknak ugyszólván a lelke, a
tudós kicsinyességekben gyönyörködő elégedettségét tükrözi-e, vagy
inkább a költő rezignációját, a költőét, aki a kellemesben, a
bájosban, a szépben keres, ha nem is feledést, legalább
vigasztalást?! Georges
Sand leveleinek megjelenése alkalmával az irodalomtörténet krónikásai
sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e két nagyon különböző
lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti viszonyáról. Ezek a
kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök és jellemök,
gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a müvészetről való
felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt érzelmeik egy
közös vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták magyarázni
szoros szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését.
Kétségtelen, hogy e viszony természetét illetőleg a
Flaubert levelei[5]
már csak azért sem mondhatnak többet, mint a Georges Sand-éi, mert a
croisset-i bölcs hijjával volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó
természetének s azt a művészi elvét, melyet a "személyiség
megtagadásá"-nak szokott nevezgetni, még leveleiben is
bámulatos következetességgel dédelgette. De mégis, ha a Flaubert
levelezése e tekintetben uj adatok forrásául nem is tekinthető, sok
olyast tartalmaz, ami a legnagyobb óvatossággal rejtegetett
egyéniségéből elárul egy-egy érdekesebb vonást. Flaubert
nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, sarkig érő, sötét
köpönyeg alatt, amelybe burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu
szellemet, mely a tényeket nem egyszerüen látja, mint mindannyiunk,
hanem kettőzötten; először tisztán magukban véve, s másodszor mint
tanulmányozni való anyagot, mint uj tények anyját. Kivételes
temperamentumot, mely nem dobja magát azzal a közvetetlenséggel az
életbe, mint a közönséges emberek, még kevésbbé azzal az
extázissal, azzal a kitárt lélekkel, amelylyel a legtöbb költő. Egy
hatodik érzéket, melynek természete azt hozza magával, hogy
tulajdonosa máskép él, fut, fárad és szeret, mint a derék Prudhomme:
kevesebb ösztönszerüséggel s több tudatossággal. Ha örömet érez,
elhalványitja, ha fájdalmat szenved, elmélyiti, ha szeret, elmérgezi
érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó erővel, melylyel magának ezekről
az érzésekről legeredetibb veleszületett hajlamának
hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha valaki a bölcselkedés e
fajta hajlamával születik s ahhoz a természet beláthatatlan
termékenyitése következtében még artisztikus erőt is örököl, akkor ez
a valaki, a szerint, amint tehetségét a körülmények megérlelik, a mi
korunkban vagy regényiró lesz, vagy kritikus. Bármelyikké fog
kifejlődni, mind a kettőnek anyagát magában hordja halálig. Mert
voltaképpen, a regényiró és a kritikus a lényegben nem különböznek
egymástól; céljuk homogén; módszerük, melylyel az igazság
megismerésére törekednek, azonos; artisztikus eljárásuk, melylyel
igazságaikat feltálalják, egy és ugyanaz. Körülbelül annyiban
különböznek, mint az egyes törvények megalkotói és ezek
kodifikátorai. A regényiró anyag-világa tágabb: a még meg nem irt
igazságok; a kritikusé szükebb: a már megirtak. Az egyik
közvetetlenül a dolgokból, a másik már megállapitott igazságok
közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan párhuzamos uton.
Természetes, a regényiró szót legszükebb, s egészen modern értelmében
értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint Edmond de Goncourt
panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi jobban illik, mint a
"regényiró" szó nevetségesen semmitmondó, sőt bizonyos
értelemben paradox használata. Vegyük elő a Bouvard
et Pécuchet-t,
igyekezzünk
elfelejteni, hogy ennek a gigási torzónak a szerzője valamikor a
Madame Bovary-t irta, s kérdezzük meg magunktól: regény-e ez, vagy
kritikai mü? Bizonynyal nem tudunk határozottan felelni. Mind a
kettőnek az elemei megtalálhatók benne; egyrészt annak, másrészt
ennek mondható. Aki azt mondaná róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az
emberi természet egyik legáltalánosabb vonásának
marionett-figurákban való megtestesitése, épp ugy igazat
mondana, mint aki in ultima analisi az emberi értelem és tudomány
széditően mély kritikájának vagy az emberi elme által elkövetett
tévedések monografia-szerü történetének mondaná. Igazat mondana,
csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen a maga nemében
azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel organikusan egyesiti
magában két, a lényegben egyező, de a formában rendkivül eltérő
irodalmi műfajnak ugy alap- mint alaki tulajdonságait. Igazi "homo
duplex" benne az iró; ép annyira kritikus, mint regényiró. Az a
csodálatos tájékozottság, amelylyel a tudományok végetlen
labirintusában mozog, egyesülve az itéletnek azzal a
biztosságával, mely álmélkodást kelt a szakértőben - mindenkit
meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életének (mely nagy vonásaiban még
ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly kivételesen tág látókörü
ismerője volt, mint annak az életnek, melyet maga körül a
természetben láthatott. A Tentation
de Saint Antoine olvasói
is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség megerősitéséül szolgál.
Hogyan történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez
hasonlóval a maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte
Beuve dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul,
ugyszólván rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki
belőle nagyobb alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből sikerül
egyet-mást megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet erre a
kérdésre, mint föltevés megállhat. Azt
kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem fejezi,
hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely életének
fő-munkája lett volna s melyhez a Saint
Antoine, az
Éducation
sentimentale és
Bouvard et
Pécuchet csak
előtanulmányok. Élete
módja, melyet ezekből a levelekből ismerünk meg igazán, s egy különös
kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor lett ismeretes,
egyenesen utalnak erre a föltevésre. Flaubert
Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja gondoskodásából
rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a kénytelen és
rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének s még annyi
fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a mi világunkban
érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult barátjain is. Ezek
persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol lakott, senkit sem akart
megismerni, s a jámbor croisset-iak olyanformán tekinthettek a
rejtelmes Gusztáv
ur-ra,
akit csak az
erdőben s a réteken láthattak, mint ahogy a Renan bretonjai a
csodálatos Bonhomme
Système-re.
Mindennapos
társaságát hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött, süket,
félig vak öreg asszony - akit látnia is fájdalom volt - és unokahuga
alkották, akinek nem lehetett egyéb hibája, mint hogy éppen a
Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető kritika csak
az lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott levelezésében
egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?... voltaképpen a könyvei
voltak az egyetlen társasága. Ha kimozdult Croisset-ból s néha-néha
Rouenba vagy Párisba rándult, ez csak azért történt, hogy a nyilvános
könyvtárakban fölkeresse azokat a könyveket, melyekhez magán-ember
csak ezen az egyetlen módon férhet. Barátai, az a kevés ember, akit
szeretett: mindenekelőtt Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a
francia irodalom még sok elismeréssel tartozik), Georges Sand és
Turgenyeff, Sainte Beuve és még egy-kettő, nem tudták magányából
kicsalni. Éveken át kéri őket magához, de utánok nem megy. Georges
Sand-nak, aki többször hivta őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta,
miért remetéskedik igy: "Ismerem magamat. Ha három napra
Nohantba mennék, ez három hónapi álmadozásba kerülne nekem. Pedig
sietnem kell." Mindig sietett. Egy percet sem akart veszteni,
mert minden idejére szüksége volt. Azok mellett a nehézségek mellett,
amelyeket neki az irás okozott, nem is lehetett máskép. Csak a
leveleiben elősorolt számszerü följegyzések adhatnak képzetet
arról a roppant fáradságról, melynek árán művészetét vásárolta.
Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy sort napokon át javitgatott,
mig végre megtalálta a helyes kifejezést. Ugyanezzel az aggódó
lelkiismeretességgel olvasott mindent, amit tárgyai körébe tartozónak
vélt. Ugyanegy időben "ásta el magát" az 1848-iki
hirlapok olvasásába, a szentatyák irataiba, jezsuita regényekbe a
szent szűzről, monografiákba a fayenceról, végre a szocializmus és a
pedagógia irodalmába. Szórakozásul ugyanakkor Spinozát olvasta. Természetes,
hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában él, sokkal
érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem iránt, mint a
dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az igazságot annak
annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és sokkal többféle
formában bántja az "igazságtalanság", mint azét, aki
egy szük világban igyekszik mélyre hatolni. A közönséges ember meg
sem érti azt, ami Flaubertnek szenvedést okozott; a szakértő mosolyog
a maga ismeretvilágába eső naivságokon s nem fogékony a másféle
tévedések iránt. Flaubert egy testvér szeretetével karolt át
mindenkit, aki bármely téren csak egy lépéssel többet tett az igazság
felé, mint elődei, de valósággal elkeseredett a könnyelmüségen,
melylyel az "Igazság" szent nevét a léhák és
tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a legfelső
fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több
szórakozásban részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen
hagyott volna. A természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, amelyet
a viszonyok zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga irja, nagy
erőfeszitésekre volt szüksége, hogy összeszedje magát s minden
csekélységre "ki ne áradjon." (Ez lehetett az ok, amiért
"vén romantikus"-nak nevezte magát s nem az az
állitólagos artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de Maupassant
erőnek erejével a Victor Hugo iskolájához igyekszik közeliteni.)
S mert mindent, ami - a jelenben vagy multban - a legtávolabbról is
érdekelhette, figyelemmel kisért, örökös ingerlékenységben élt. "Ha
öreg leszek, irta Georges Sand-hoz, kritikát fogok irni: ez meg fog
könnyiteni, mert gyakran szinte fullasztanak a visszafojtott
véleményeim." Másutt rövid programmot ad arról a módról is,
melylyel ezt a tervét megvalósitani akarja: "Legjobb azokat a
dolgokat, melyek bennünket kétségbe ejtenek, lefesteni egészen
egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!" Ehhez
az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, hogy az ő
munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely őt idegen
igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, hogy oly
roppant fáradsággal alkotott munkái maga iránt is kétkedővé tették.
Kezdett magával szemben is elégedetlen lenni. "Érzem, hogy
már vén tehén vagyok" - irja egy helyt végtelen keserüséggel.
Mindig és mindenütt az "emberi balgaság" tengerárját
látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő, amikor alkalma volt ezt
egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az 1870. és 1871-iki évek
barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu és nevelésü lelkét.
(Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való kéjelgés s az emberi
balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális elvekhez.)
Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani különös
"gyüjteményét." Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz: "Gyülölöm
a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban annak mondanak),
azaz a kegyelemmel való föllengzést az igazságosság rovására, a
jog megtagadását, egy szóval a társadalom elleni harcot. A
Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott a
latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz
gazdag volt, hanem mert egyszerüen gazdag volt... Azt hinni, hogy a
köztársaság minden vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt
képzelni, hogy a pápa csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig csak
istenek. Az
utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő bohózatot
rendezett hiveinek, névszerint "A versaillesi gyilkosok"-at.
Miben kell hát hinni? Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna
megszabadulni az "elvek"-től s hozzá fogni a tudományhoz,
a vizsgálódáshoz. Az egyedül észszerü dolog (mindig visszatérek
erre) egy mandarin-kormány volna, feltéve, hogy ezek a mandarinok
tudjanak valamit, sőt tudjanak sokat. A nép örökös kiskoru s mindig
utolsó rangban lesz a társadalmi hierarchiában, mert csak szám,
tömeg, a korláttalan. Keveset ér, ha sok paraszt tud olvasni s nem
hallgat a papjára, de rendkivül fontos, hogy legyenek olyan emberek,
mint Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák az emberek. Csak egy
törvényes arisztokracia megalapitásával boldogulhatunk, értve ez
alatt egy oly többséget, mely valami más egyébből alakul, mint
számból." Majd azt
bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit juttatta az
örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja: "Mennyivel
célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd: Napoleon); a
békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában nem tört ki
forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem
Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek lebontani
házukat, mihelyt tüzet fog a kemény... Ebben a negyedórában Páris
tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. Különben
Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli állapotban élt.
Az emberek elvesztették a jónak és rossznak, a szépnek és rutnak
minden ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó évek kritikájára.
Miféle különbséget tett ez a fenséges és a nevetséges között? Mennyi
tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! "Sült vagy főtt -
ugyanaz", s éppen akkor mennyi szolgalelküség a napi
véleménynyel, a divatos lapossággal szemben!... Minden hamis volt.
Hamis realizmus, hamis hadsereg, hamis hitel s hamis öröm-leányok...
És ez a hamisság, (mely talán a romantizmusnak a következménye, s
annak a felsőbbségnek, amelyet a szenvedély a formán, s az ihlettség
a szabályon kivivott) ez a hamisság, mondom, főkép az itéletben
nyilatkozott meg. Dicsérték a szinésznőt, nem mint művészt, hanem
mint jó anyát! Azt követelték a művészettől, hogy erkölcsös, a
bölcsészettől, hogy mindenki előtt érthető, a vétektől, hogy
illedelmes legyen, végre a tudománytól, hogy szálljon alá a néphez". Mikor
ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem mindennapi anyagot,
mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb része. Anyag
lett volna ez "az emberi balgaság történetéhez."
Guy de Maupassant előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az
"itélet hamisságainak," a legnagyobbak tévedéseinek egy
minden időkről szóló bámulatosan gazdag gyüjteménye ez. Kezdve
egyszerü történelmi botlásokon, melyeket csak egy bámulatosan éles
elme s rendkivül fegyelmezett emlékezet fedezhetett fel, égbekiáltó
tévedésekig, mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem mindig
olvasott, de félve tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint
Veuillotból. Erős idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az
embert egy kis szellemi nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a
Flaubert mélyen keserü hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt
mindenüvé elható, messzelátó kritikája vezette. Flaubert
a meg nem irt könyvvel, melynek a "Bouvard et Pécuchet"
csak előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta
volna, alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben
kételkedhetünk, de abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy nagy
kritikai művet temettek el. Azok a tulajdonságok, melyeket ezekben a
levelekben az egyes irói személyiségekre és művészi elvekre tett
megjegyzésekből kiolvashatni, csak megerősithetik a régibb könyvei
által keltett csodálatot. Megalkuvása a különböző művészi
rendszerekkel talán nem nyerte volna meg korának tetszését. De
bizonynyal ép oly plasztikus kifejezésre találtak volna mélyen járó
kritikai igazságai, melyeket csak töredékeiben láttunk, mint
eklekticizmusa, melyet szabatosan kifejtett a következő sorokban:
"Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki ugy találja, hogy a
legszebb templom az volna, mely egyesitené magában a strassburgi
templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját és a Parthenon
porticusát stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim vannak. Innen zavarom
és tehetetlenségem." Kritikusnak
is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek antik módra
tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert követő imádója.
Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de azért monotheista.
(1884.) I. A
második császárság aranyozott kora - mely hasonlóan a biblia festett
koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében pusztitó
rothadást, - bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, sohasem
részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes megtámadtatásokban, mint a
képzeletnek és tapasztalatnak sejtszöveteiből életre kelt
az az alakcsoport, mely a Zola regényeiben e társadalom irodalmi
kifejezője kivánt lenni. A Rougonok és Macquartok rosszhirü családja
a kárhoztatások egész fergetegét vonta magára, ahányszor csak -
Saccard Renée elbukása óta - hallatott magáról. Barbár erejü
ivadékai, melyek - meg kell vallani, - nem dicsekedhetnek
kifogástalan ismeretséggel, elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a
jó erkölcsök megsértése cimén nem kerültek törvényszék elé, de sokáig
annyi kő célpontjául szolgáltak, amennyi elég volna számukra akár
családi sirboltnak, akár hatalmas monumentumnak. És ha a
legkülönbözőbb s leghevesebb megtámadások raja épp oly hüséges
előfutárja volna valamely biztosan bekövetkező és századokra ható
irodalmi jövőnek, mint amilyen bizonyos kisérője minden nagyszabásu
és jól végzett munkának, akkor az utolsó kétségnek is el kellene
oszlania a Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége
felől. A Curée megjelenése
óta a fegyelmezett okoskodás emberei versengtek az avatatlan,
esztelen vádaskodással a legsulyosabb itélet nyilvánitásában,
mihelyt egy uj "corpus delicti" arra alkalmat adott: és
ha az irodalmi előkelőségek a "legteljesebb tisztelet"
hangján, mint királyi fogolylyal bántak a kitünő forradalmárral,
bánásmódjuk még sokkal kegyetlenebb volt, mint a bőszült
korlátoltságé. Fejére olvasták az itélet minden atyáskodó hangu
szókészletét, s nem sokalták meg az elvénhedt, makacs iskolásság
legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü arisztokratái persze a
legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző tudósok, kiknek
betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró kürtöseinek
nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül s
kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, - elrémülve a
nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid nyugalmától,
megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük merevségével
"pereat"-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a
tiszteletére bálványt emelt. S a zaj mindannyiszor megujult,
ahányszor a merész iró megszólalt. Zola tanitványai persze teljes
erejükből igyekeztek tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál
mindenütt jelen való ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett
tárcairó-kiváltságok játszották az első hegedüt. Pruderie kisasszony,
kinek arca a piros festék alatt is kékké vált a haragtól Nana
és Trublot bűneinek
hallatára, sikoltozott; a kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent
büvkörében annak a frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált
őrzik, átkokat dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem
klinikájának neveztek, lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás
hangján itélték a tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész
zürzavara kerekedett. Az előkelők, akik tizenhatodik századbeli
muskétával vonultak ki s a "Revue des Deux Mondes"
rongyolt lobogóját lengetve indultak a szent háboruba, vagy a Dottore
jelmezét a tekintélyek áthatatlan vértezetével cserélve fel, kovás
puskát vettek vállukra - ódon fegyvereiket csörtették, a nap
krónikásai pedig, akikből a macskazene rendezőinek nagy tömege
került ki, füzfasipjukat próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján
ismert dallamokat adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova
félszázadosak voltak. Gunyos verseit meg kellett hallgatniok
mindazoknak, akik részt vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében.
Stendhal, akinek regényeit a legfőbb itélőszék: az asszonyos,
kellemest szerető Sainte-Beuve egyszerüen "utálatos"-oknak
találta; Balzac, akire jelentéktelen emberek az őrültség és a
romlottság bélyegét sütötték, Flaubert, akit pornográfként hurcolták
meg közhatóságok előtt, sokat tudtak róluk. A
komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát alkotta,
régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása divatossá lett. A
tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on kellene kezdeni, aki ennek
a vádnak az eredetével kivánna foglalkozni. A moralisták nyomában
mindenütt ott találhatni ezt a vádat, habár még alaktalanul,
határozott idomot nem öltve. Alakot nyerni, jegecedni, a dokumentáló
irodalom erősebben forradalmi hatása alatt kezdett. Az
uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban terjeszkedett
ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom fontosságát, a megalkotás
nemességét és végre az alapvető, egyénitő irói sajátság előkelőségét
tagadta meg. Birotteau-ban
nem találtak több érdekest, és
értéket, mint a mennyi egy üzleti könyvben lehet, a Stendhal
Julien-jét ("Le rouge et le noir") kicsinyelték s
Bovaryné morálját
észre sem akarták venni. A vád még erősebben tartotta magát
artisztikus szempontból. Balzacban a Taine "hozsannah"-jáig
nem akarták az irót ünnepelni, Stendhalról maga Balzac is
hirdette (a "Chartreuse de Parme"-nak a Revue
Parisienne-ben kiadott
birálatában), hogy nem ért az alakba öntés mesterségéhez és
Flaubertről, a gondolatnak erről a szobrászáról, egészen komolyan
állitották, hogy a részletezés megölte a művészetét. Elsőrangu irói
tulajdont éppen nem ismertek el bennök. A "Comédie humaine"-t
a maga egészében egy eszelős fotografus müvének tekintették; Beyle
Henrik gondolatainak legmélyén nem találtak egyebet egy kis
elmésségnél és sok extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót
kerestek, ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène
Sue lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t
klasszikusként emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi
hagyatékával együtt átszállt az örökösökre: a Goncourt-okra.
"Germinie Lacerteux"-t
épp ugy kiseprüzték a jó házból, mint később a szegény "arany
legyet", Nanát. És Zola nagy sikerei idején se hallgatott el a
"régi dal, régi gyülölségről." Az a kifogás, hogy a Zola
megfigyelései értéktelenek, leirásai müvészet nélkül valók s
egyéniségének fajsulya alacsony, az előbb emlitettek unokája
volt. Ennek a vádnak mind a három kiterjedésében való mérlegeléséhez
alkalmul szolgálhat a Hölgyek
öröme is. * Alig lehet
képzelni valamit, ami kevésbbé "regényes" és annyira
"legujabb"-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya.
A maga szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről
van szó, melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis
kereskedelem ódon fészkei ellenében, és amelyben az örök természeti
elvnek megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut győzelemre. Az Au
Bonheur des Dames egy nagy áruház, mely előttünk egy eddig
kevéssé ismert szocziális tényező nagy társadalmi fontosságát van
hivatva bizonyitani. A könyv
szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét jelzik. A
gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az ujabb
kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára helyezkedett.
Ennek az elvnek a megtestesülései az áruházak. Merkúrnak ezek a
divatos bazilikái nagy tőkével, nagy eszközökkel, nagy személyzettel
dolgoznak s mindazokkal a segédszerekkel, melyeket a kor vivmányai
nyujtanak, mindazoknak az iparágaknak a felhasználásával, melyek
a modern fényüzési vágy kielégitésére alkalmasak; roppant koczkázat
súlya alatt versengenek, hogy tőkéjüket folytonosan megujithassák s e
czélra a vakmerőségig használják fegyverüket: az alacsony árakat,
hogy áruikon minél gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal
helyettesitve, tőkéjüknek kamatját nyerjék meg. E rendszer
megalkotója a regényben: Mouret Octave. Nem a legjobb cég a
"Pot-bouille" olvasói előtt, akik emlékeznek, hogy az
élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos szoknyavadászat. Azóta
megférfiasodott s korszakot alkotó kereskedőt fedezett fel magában.
Megőrizte szoknya-imádatát, de most már ő vált asszonyvilága
középpontjává. Mint a rongynak koronátlan királya trónol közöttük,
alattvalói között. Ez az ő hadserege, erre épitette hatalmát. Az
asszonyra számitott, aki ha még oly megingathatatlan is a férfival
szemben, nem képes ellentállni a rongy csábitásának, arra az
asszonyra, akinek élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a
költekező-mánia, mint Martynénak, s akinek őrültsége a
csipkelopás, mint Boves grófnénak. Az asszonynak emelt templomot a
"Bonheur"-ben, s az asszonyt használta fel eszközül,
amikor megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a gyakorlati
észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a milliókban
való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár
terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik,
vesztére a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem
patriarkális, de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, mint
növekedik a "Bonheur" fénye és káprázatos
hatása, sóváran látják, hogyan tökéletesedik müködése, melyben az
egyén elenyészik s a személyzet, mint a gépben a kerékmü egyes
részei, csak a köz javára végzi feladatát. A lélektelenség, mely a
"Bonheur" falanszterszerü szervezetét jellemzi, a
nyomorult életküzdelem, melyet kormányzatának minden intézkedése
elősegit, mind csak hatalmának növelésére valók. A szerény boltok
lakói, noha a szörny elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg
akarja vásárolni a tetőt is a fejök felől, nem adják meg magukat s
elfogadják az aránytalan harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik
puszta kövein is. Elébe állnak - végső romlásukra; a "Bonheur"
egyenkint tiporja el őket. Az egyik családnál az apától a vagyont, a
leánytól jegyesét, az anyától gyermekét rabolja el; a másikat, aki
oktalan versenyre kel vele, az öngyilkossági kisérletig üldözi;
a harmadikat kiüzi házából, annak ellenére, hogy a makacs öreg ott
marad egykori jóléte romjain, mig a tetőt le nem bontják a feje
fölött. És a kolosszus, megőrizve nyugodt közömbösségét, mint a
teljes gőzzel eleresztett gép, rohan tovább, nem törődve a holtakkal,
akiket utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina: a forradalom
vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre. A "Bonheur
des Dames" tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely végzete a
haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet logikájával
szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek. Bele
illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy regény
keretébe? - kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az a nagy
pör, melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben inditottak, nem
egyéb, mint ennek a kérdésnek szabatosabb körülirása. A
"Bonheur"-rel szemben ilyenformán lehetne ennek alakot
adni: A
regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a
fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, - kérkedéssel
utasitván el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés
kellemességét s az előadás kényes választékosságát, - hozzászoktatott
ugyan bizonyos puritánszerüséghez, melyet soha se tekinthetünk
egyébnek, mint a müvészet megrablásának: mégsem
elégedhetünk meg a regényben - emberek, emberek és ismét csak emberek
helyett - kétes értékü igazságok bizonyitásával. Ime, a "Bonheur"-ben
már csak osztályok vannak, már csak két elem él; a köztük folyó harc
s nem egyesek foglalják el figyelmünket, hogy aztán kárpótlásul egy
tanulsággal legyünk gazdagabbakká. Vajjon fölkelthető-e
érdeklődésünk egy egész osztály iránt? A kiskereskedelem száz
számra menő és egyes alakjaiban elmosódó, pusztuló népe iránt
érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több sajnálkozást, mint a
lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e a sorsukból kifolyó
tanulság, hogy érte ötszáz lapon - melyek közül nem egy fárasztó -
keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény formája e "felnőttek
oktatásá"-t, noha a regénynek, mint költői műfajnak, a célja a
gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat? A felelet
annál egyszerübb, mert egy megengedésen lehet kezdeni. Valószinüleg
jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött ügynek egyetlen, erős
és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt mondani szokták, a
"hősi" szerep a "Bonheur"-ben három egyén
közt oszlik meg. De Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a
mozgató szenvedély, a "Bonheur" elleni gyűlölet a
közös; jellemvonásaik nemcsak hogy nem mosódnak el és nem válnak
szintelenekké a hasonlóság révén, hanem a legélesebb ellentétekben
kerülnek egymással szembe és éppen különböző, bővebben jellemzetes
helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét. Még
határozottabban jellemzők ezek az iró modorára nézve. Zola még mindig
szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt pedig nagy
szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden oldaláról.
Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb beszédü. De nem
kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé hatalmas ezek
érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja van, hogy egy
magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt szerepet
juttat. Akik
tagadják egy ilyen magasabb cél lehetőségét, rendesen ezzel az ősrégi
tantétellel hozakodnak elő: "la fiction est faite pour plaire
et non pour instruire." A mondás nem éppen tetszetős; de ha még
oly bűvölő ereje volna is, nem juttat hozzá a kérdés megoldásához.
Mert lehetetlen figyelmen kivül hagyni azt, hogy ma a regény és a
fikció többé nem azonos fogalmak. A modern és a régi meséltető regény
közt épp oly nagy a különbség, mint a villamos fény és Aladin
csodalámpája közt. Valójában a regény egész története nem egyéb, mint
annak felsorolása, hogy a fikció miképp veszitette el apránkint annak
az uradalomnak a legnagyobb részét, melyben azelőtt korlátlan
hatalmasság volt. Századokkal ezelőtt, a gusto picaresco uralkodása
idején, a regényben már nem csupán az elbeszélés mellékes, de a
jellemzés is másodrendüvé válik egy magasabb czél mellett, mely az
akkori idők szelleméhez képest nem ugyanaz - bár hasonló természetü -
volt, mint amelyről most szó van. A
bölcselők századában a "magasabb czél" érdekében
megkövetelt igazságok kizárják maguk közül a fikcziót s a képzelmi
elemtől teljesen ment regény "filozófiai"-nak nevezi
magát. De ezek csak tapogatózások. Félreismerhetetlen az evolució az
oknyomozó irodalom életrekeltekor; az inventiv elem szerepe
teljesen jelentéktelenné válik s a regényiró átveszi a régi
moralisták szerepét. Részt követel a pap és az orvos hivatásából s a
filozófokkal több közösséget vállal, mint a költőkkel. Féltékenyen
őrzi a művész szabadságát és megköveteli, hogy elismerjék benne a
szigoru tudományosságot. Uj igazságok keresését ismeri el legfőbb
czéljának és ezek hirdetését vallja legmagasztosabb feladatának.
Komolylyá válik nála, amit Stendhal gúnyosan mondott az egész
századról: "hozzá szól mindenhez és nincs az az alapigazság,
amelyről szavát elmondani ne tartaná kötelességének". És ezek a
tudálékos, tanitgató regényirók korántsem a kontárok közül valók; az
uj elveket a mesterek egész sora testesiti meg, melyek hatása - még
az orthodox táborra is - nagy arányu. Voltaképp hát egy általános,
bár törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak
idején felelnie kellett. Igaz - és ez a magyarázata annak a
meglehetősen hosszantartó felháborodásnak, amelyet az "Assomoir"
és "Nana" támasztottak - hogy maga az elv soha se
tolakodott elő oly határozottan, mereven, követelőleg, mint ezt
Zolánál láthatni. Stendhal bizonynyal elrémült volna attól a
brutális, barbár, fékezetlen, kicsapongó erőtől, melylyel Zola tétele
bizonyitására tör. Az a száraz határozottság, melylyel minden
fölösleges szót számüzve, minden porszemnyi adatot felhalmoz,
hogy szinte parancsolólag tukmálja rá gondolatát az olvasóra, nagy
erőssége néha, de gyöngéje is. Hanem ez már egy más, artisztikus
kérdést érint. Akkor
tehát, amikor a fikczió már elvesztette a regényben uralkodószerepét
s amikor a regényiró és a moralista között többé nem lehetett
megvonni a határvonalat: Zolának volt rá oka, hogy a történelmi
fejlődés alapján állónak tartsa magát, amikor a szocziológus
szerepében állott ki a fórumra s a regényolvasó nagyközönségtől
követelt meghallgatást. Hogy aztán ez a szereplése meg fogja-e nyerni
a messzi jövő, az elkövetkező századok elismerését, az már más
kérdés. Annyi bizonyos, hogy "ujitás"-ának kezdetben a
legkevésbbé se sikerült megszereznie a filozófusok itélőszékének az
igazolását. A kritika tekintélyei ugy itéltek róla, hogy rossz
próféta, mert eszméi elvesznek a lényegtelen megfigyelések és szavak
áradatában, és ezért adatai magasabb érték, tárgyai pedig általános
érdek hijjával valók. Edmond Scherer, a régi "szép szellemek"
hagyományainak lovagias erényü őre, aki soha se mulasztotta el
kijelenteni pair-i tiltakozását, valahányszor a "misera plebs
contribuens" az irodalom portikuszába akart tolakodni - könnyed
gúnynyal fejezte ki ezt az itéletet, amikor "minden filantróp
érzülete mellett" sem tudta megérteni: kit érdekelhet egy
részeg kőmüves nyomorának a története?! A "Ventre de
Paris" birálatában ismételte álmélkodó kérdését, mellékesen
nagyot bókolva annak a régi tannak, mely csak a nagy szenvedélyeknek
nyitja meg a müvészetek kapuját. Mintha ebben a regényben semmi
egyébről nem volna szó, mint vágott husról, ugy találta, hogy "csak
a henteseket érdekelheti". Aki még emlékezett rá, hogy "César
Birotteau"-t valaha a kereskedősegédek olvasmányának nevezték,
ebben a vádban törvényes örököst kellett üdvözölnie. Nagyon
egyszerü a klisét a "Bonheur"-re alkalmazni. Elmondhatni,
hogy a selymek és csipkék, bármily bűvölőek is különben, végtelenül
unalmasak a leirásban. Meg lehet támadni az áruház tömkelegének,
szervezetének, tömérdek osztályának részletes leirását; tiltakozni
lehet az "előkelő születésü" költészet nevében a szövetek
árainak hallatára. Sőt a szó tágabb értelmében "szatócskodás"-nak
is nevezhetni a regényiró előadását. Mindebben volna egy szemernyi
igazság: az óriási anyag több helyütt tulcsapott korlátain. A
környezet, amelyben a regény játszik, valóban nem tartozik a
legérdekesebb dolgok közé. Mint Stendhalnak a "Chartreuse de
Parme" irása idején a "Code civil", Zolának, mig
ezt a regényét irta, az áruházak árjegyzékei lehettek a napi
olvasmánya. Igy a részletezések nem mindenütt vonzók. De bármilyenek
is ezek - mert joggal utalhat valaki arra is, hogy mily művészettel
önt Zola ebbe a száraz tárgyba életet - nem akadhat fenn ezen a
részletezésen senki, aki az eszmét keresi. Föltéve, hogy a könyv
húsz-harmincz lapja eldobni való, még mindig marad egy könyv,
amelylyel számolni kell, nemcsak azért, mert elsőrangu irói
tulajdonságok alkották meg, hanem, mert a lehető legközelebbről
érinti élete kérdését annak az osztálynak, mely a modern élet egyik
legfontosabb funkczióját teljesiti s az értelmesek világának egyik
legerősebb, leginkább életrevaló elemét alkotja. Igaz, hogy az
eszmei tartalom, melyet ez a könyv kifejez, nem megtámadhatatlan s
nem minden részletében meggyőző. A czélnak kettős és éppen nem
párhuzamos természete miatt a könyv hatása zavaros. Zola, amikor erős
logikával küzd a nagy áruházak igaza mellett s egyszersmind megindit
az ellene feltámadt szenvedély áldozatainak sorsa iránt, nem
kerülhetett ki egy belső ellentmondást. Olyanformán, mint
Sainte-Beuve, akinek mély elméje a maga korában találta meg a
csodálni való tanulmányt, szive pedig a régiekkel volt, - elméje a
győztes eszme szolgálatában áll, de érzése a bukottakkal van. Ezért az a
benyomás, melyet a regény az elfogulatlan olvasóra tesz, nem tiszta.
Aztán meg a tétel bizonyitása sem minden kétséget kizáró. Mouret
vállalkozása kalandos; a "Bonheur" győzelmének
szükségszerüségéről inkább csak a másik elem magatartása győz meg.
Tulajdonképpen Mouret csak a kereskedelem Monte-Christoja. De
mindez keveset von le az eszme súlyából. Mindenkinek át kell látnia,
hogy nem utszéli igazságról van szó, hanem egy olyan nagyfontosságu
szocziális kérdésről, amely még megoldásra vár. Abban a korszakban,
mikor a művészeteknek és az irodalomnak az alapvető jellegét a
racionalizmus adja meg, egy könyvet, mely a kor világrendjeként
szereplő kapitalizmust működésében, az embert pedig - környezetében,
foglalkozásában lepi meg, még akkor se lehetne kicsinyelni, ha a kort
mozgató eszmék iránt kevesebb lelkesülésről és a meggyőződésnek
kisebb erejéről tenne tanuságot, mint az Au Bonheur des Dames. Mialatt a
könyv alapvető eszméjével foglalkoztunk, nem volt alkalmunk emliteni
a regénynek azt a személyét, akinek lelki elemzése a puszta
gondolatnak a költői mezt adja meg. És pedig azért nem, mert Zola
nagy koncepcionális tévedéssel - ezt a két összetartozó dolgot csak
részben hozta összeköttetésbe. A főalak a regényben versengő két elem
- az igazi "hős"-ök - egyikét sem képviselheti; inkább a
kapcsot alkotja közöttük aszerint, amint az iró személyes
benyomásának megfelelően érzelmeivel a szenvedő, gondolkozásával a
győztes elemnek válik osztályosává. Egy fiatal
leány érkezik Párisba, kis öcscseit vezetve, szegényen, egyedül az
erejébe és munkakedvébe vetett bizalommal s azzal a hittel, hogy
jómódu rokonaiban támaszra fog találni. Ebben a hitében azonnal
csalódnia kell. Bauduék elég jó emberek, de a boltjukkal szemben
pompázó Bonheur már a bukás utjára juttatta őket; rájok nem
támaszkodhatik. Sorsa kápráztató fényü áruházba vezeti, ahol nem
minden habozás nélkül kopogtat be. Ott szemben a Vieil Elbeuf,
melyet elhagyott, ócska cégével és kihalt ablakaival oly rútnak, oly
nyomorultnak tünik fel előtte annak a fényüzésnek és annak a
zajos életnek a láttára, amelynek a közelébe hirtelen belekerült,
hogy valami lelkifurdalásféle szoritja össze szivét. De a csábitás
nagyobb, semhogy leküzdhetné: elfogadja a szerény alkalmazást,
melylyel megkinálják. Ettől fogva csak a munkának él, hogy testvéreit
is fentarthassa: a Bonheur-ben ugy sincs másféle élet.
Elhagyatva, elveszve érzi magát ebben a nagy gépben, melynek iszonyu
mozgása megreszketteti. A falanszter-élet minden nyomorát
megismeri; minden társánál csak bántalmat talál, egyetlen embert, egy
férfi-alkalmazottat kivéve, aki bár nem különb, mint a többi, sima
udvariasságával végtelen hálát és lassan ébredő szerelmi érzést kelt
Denise szivében. Gyöngédtelenséget kell tapasztalnia még a vásárlók
részéről is; egy előkelő nő, akiről tudja, hogy Mouret kedvese, bántó
megjegyzést tesz fejletlen, szűzies vállaira, és sorsának ura, akire,
mint felsőbbséges lényre tekint, nem látja meg a szemében égő
könnycseppeket, mint ahogy a szultán nem látja meg a szerencsétlen
odaliszkot, aki nem oly szerencsés, hogy tessék neki. Sokszor kell
átéreznie helyzete súlyosságát, de az elérzékenyedés pillanataiban is
fentartja szüntelen éber elméje s valami vitézkedés, mely arra
készti, hogy megállja helyét gyöngén és egyedül, vidáman dacolva a
nehéz kötelességgel, amelyet magára vállalt. Minden akadálylyal
szemben megőrzi a meggyőzhetetlen kedvességét, mely természetének
alapvonása. Egy férfi megtörnék annak a munkának a sulya alatt,
amelyet zaj és panasz nélkül teljesit; átszenvedi a selyemruhás
nyomoruság minden keservét, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen
könnyen menekülhetne ezektől. Egyik társnője, az egyetlen résztvevő
lélek, aki barátságosan szól hozzá, szánalomból igyekszik rábeszélni,
hogy szeretőt válasszon: ez az egyetlen mód, melylyel a párisi
munkásnő megszabadulhat az éhhaláltól. Erre az ajánlatra válasza csak
ez: "nem; nem tehetem." Nem lázad fel; meg van győződve
róla, hogy mindenkinek, aki egyedül áll és szabad, joga van ugy
rendeznie be az életét, amint akarja; nem engedelmeskedik
erkölcsi eszméknek, egyszerüen csak egyenes esze és egészséges
természete tartja fenn abban a becsületességben, amelyben él. A forró
lehellet, mely közelébe ér s lassankint fölkelti benne az asszonyt,
érintetlenül hagyja gyermeki békéjét. Az első szerelmi szó, amelyet
hall, zokogásra fakasztja, de csak azért, mert arra gondol, hogy ha
az a férfi szólt volna hozzá valaha ilyen gyöngéden, aki iránt az
első, most már elmosódott rokonérzést táplálta, talán nem lett volna
ereje ellentállania. Ennek a
másiknak szilárd, elutasitó választ ad s halad a maga becsületes
utján tovább, nem törődve azzal a rágalommal, melylyel illetik. Ettől
pedig senki se kiméli meg; magában Mouretban is fölébred a gyanu,
hogy talán a szerelem szépitette olyan sugárzóvá, mint amilyennek
egyszerre találja. Anélkül, hogy tudná miért, fájlalja ezt a
gondolatot, de számot sem adva magának benyomásairól, nem akadályozza
meg, hogy Deniset a nyári elbocsátások idején el ne üzzék. A leány
fájdalom nélkül távozik; az utolsó kötelék, mely oda fűzte, a régi
ideál egy otromba sértése következtében elszakadt; de egy még nem is
sejtett, most alakuló szerelmi érzéssel a magasabb lénynek látszó
Mouret iránt vonul be abba a padlásszobába, melyet a vén Bourras, a
Bonheur halálos ellensége ajánl fel neki. Alkalmazást hiába keres, de
meg tudja szokni a nélkülözést s ezután sem akarja elfogadni a kedves
mentő karját. Egyszer Mouretval találkozik, aki megadja neki azt az
elégtételt, hogy elismeri a tévedését. Ez a találkozás nem marad
következés nélkül és Denise nemsokára diadalmasan tér vissza az
áruházba, ahol mint a legfőbb hatalmasság pártfogoltját, most már
tisztelettel fogadják. Helyzete teljesen megváltozik; mindenki Mouret
kedvesét látja benne. Csak tőle függ, hogy azzá legyen; egy megalázó
jelenet, melyben a féltékeny Desforgesné részesiti, Mouret-t teljesen
részére hóditja. De a leány, bár égeti a vágy lángja, melylyel Mouret
hozzáközeledik, és bár barátjai és ellenségei, az emberek és a sors
egyformán bukását akarják, erélyesen visszautasitja azt az ajánlatot,
melyre parancsolója rászánja magát. És ellentáll szilárdan, csupán a
boldogság egy ösztönébe, a nyugalmas élet utáni vágyba kapaszkodva;
nem az erény eszméjének enged; fél a szeretőtől. S az óriás vagyon
ura, aki azt hiszi, hogy kezében tartja a francia gyáripar sorsát,
nem képes ennek az elárusitó leánynak a csókját megvásárolni. Nem
használ a gyanusitása, a fenyegetőzése; Denise lemond arról, hogy
gazdájából derék embert faragjon s hasznára legyen befolyásával
munkástársainak: távozni készül a jobblétből a bizonytalanba. Erre
Mouret megadja magát: feleségül veszi. Bizonynyal
nagyon egyszerü, mondhatni szegényes történet, mely csak lazán függ
össze magával a kiskereskedelem epopoeájával. Denise éppen csak a
közvetitő korlátolt szerepét játszsza, aszerint, amint épp ugy
osztályosává válik Mouret elvének, mint részesévé amazok
szerencsétlenségének. Beleszól a Bonheur munkáskérdésébe,
közbenjár Mouretnál a szenvedőkért, ott terem, ahol szükölködő
barátainak hasznára lehet és megjelenik a Bonheur első
áldozatának, Baudu Géneviévenek a temetésén, (amely a megdőlt
kiskereskedelem sirbatételével egyazon meginditó jelenségnek
tűnik fel az olvasó előtt): ennyi mindaz, ami a versengő elemek
sorsából a Denise-ével közös. Mégis, minthogy a főtárgyat csak nyugvó
állapotában, legfeljebb egyes képekben - mint a temetés megrázó
jelenetében - látja az olvasó, éppen ebből az aránytalanul
nagyra-nőtt epizódból itélhető meg legtisztábban az, amit ebben a
regényben megalkotásnak tekinthetni. Nem csupán az alakba öntés
művészetét értjük ez alatt, de egyszersmind azt a mikéntet, melylyel
az iró szint ad felhalmozott és elrendezett anyagának, -
azt "a több szellemet", melyet a költő magából lehel a
megfigyelt s hiven megtestesitett jellemekbe, egyszóval, az egyéni
morált, amely a műnek, mint egésznek, különleges jellegét adja meg.
Ennek az egyéni morálnak a nemességét, emelkedettségét sokan nem
akarták Zolában meglátni. Veszett nevét voltaképp ez alapon
költötték; s azért nem lehetetlen, hogy az Au Bonheur des
Dames-ban mellesleg ezzel akart tüntetni, amikor világosabban
fejtette ki erkölcsi elveit, mint valaha, s közös alapra lépve az
általános morállal, elfogadott valamit ennek romantikus felfogásából
is, de bizonyos rideg őszinteség és szigoruság hangsulyozásával
különböztette meg a magáét amannak a többel biztató világnézetétől.
Ez a morál, mely csak kötelességet ismer, de érdemet nem, - a
józanság, az ész törvénye, s nem a szivé, nem az erkölcsé. Ime, a
Denise becsülete nem erény, hanem erős akarat. Mikor azoknak a
csábitásoknak, melyekre szivében a természet hangja igennel válaszol,
ellentáll, nem erkölcsi elvnek, nem törvénynek engedelmeskedik; nem
ismerheti, nem tisztelheti ezt a törvényt, amelynek csak az áthágását
látja; a mindennapos jelenség hozzászoktatta, hogy ne is találjon az
"elbukás"-ban semmi megróni valót. Józansága, okossága,
egészséges természete óvja meg a bukástól. Elméje a társadalmi
viszonyokkal, amelyben él, összeférhetetlennek látja ezt a
lehetőséget; csak benseje sugallatát követi s anélkül, hogy a
számitásnak csak a gondolata is megvillanna benne, a jólét után való
ösztönszerü vágyból utasitja el magától azt, amiben szűzies képzelme
csupán baj és nyomoruság forrását látja. Természete nem türi meg a
szennyet, s az erős akarat, mely nála megsérthetetlen szelidségben
nyilvánul, távoltartja mindentől, ami szennyes. Bizonyos,
hogy a Denise morálja eltér a legáltalánosabb moráltól, sőt a Zola
erkölcsi felfogása egyáltalán különbözik attól is, amelyből
csirázott: a pozitivisták erkölcstanától. De valljuk meg, hogy az a
legáltalánosabb rendszer is nagyon határozatlanul jelentkezik az
emberek sziveiben; s aki megengedi, hogy többféle morál lehet
tiszteletreméltó, s nem csupán a hitből eredő, annak el kell
ismernie, hogy a Zola erkölcsi felfogása nem a legalacsonyabbak közül
való. Ez a felfogás, eltérőleg amattól, mely az erényt a szivjóságban
és az önmegtartóztatásban kereste, a becsületet erő és
akarat kifejezésének látja... és végre is, ez se immoralitás. De
gondolkozzunk erről a nagy kérdésről akármiképpen, nem igen lehet
tagadni, hogy a tizenkilencedik század utolsó negyedének francia
regényirodalma, a Goncourt-ok Varandeuil kisasszonyán kivül, nem
mutathat fel jellemet, melyben a becsületesség erélye határozottabb,
erősebb és tisztább kifejezést nyert volna, mint Denise-ében. E
részben tehát bajos a Bonheur megalkotásától minden nemességet
elvitatni. Több
joggal kritizálható ez a regény tisztán artisztikus tekintetből, noha
Zola a Bonheur-ben hatalmasabb művésznek mutatkozik, mint
majdnem mindegyik, előbb irt regényében. Kétségtelen, hogy
Zolának éppen a művészete fogja leghamarabb megszerezni azt az
általános elismerést, amelyért ez a nagyerejü iró oly hosszan
fáradozott hiába. De természetesen neki is azon kellett kezdenie,
hogy minden művészetet elvitattak tőle. A francia irodalom, mely az
irás művészeinek oly bámulatos légióit egyesiti magában, mindig
szükkeblüen bánt az irás reformerjeivel a maguk idejében, hogy aztán
uzsorás kamattal adja vissza nekik, amit tőlük régebben megtagadott.
Minden evoluciónak előbb meg kellett teremnie a "saját külön"
kritikáját, hogy e tekintetben is méltánylásra találhasson.
Milyen kicsinylés fogadta a harmincas évek nagy művészeti
forradalmát! A "Gazette de France" Cromwell
előszavának a formájáról is örökre emlékezetes megvetéssel
nyilatkozott. A dokumentáló regényirók se lehettek kivételek a
szabály alól s Balzacnak és követőinek még egyre várniok kell az őket
megillető, nemcsak, hogy igazságos, hanem egyszersmind kellően alapos
és kellően részletező kritikáira. Csak ez a kritika fogja megfelelően
méltatni a Zola nagy erejét és gazdagságát, s ez a kritika meg fogja
védelmezni azt az áradozást is, amely Zola ellenlábasainak fegyverül
szolgált arra, hogy Zola leirásainak az értékét elvitathassák.
Szerintök - noha Zolának ismert művészeti elvei a regényben a külső
érzékités sulypontját a leirásra helyezik - a leirás Zolánál
élettelen és "Zola egész betütengerénél többet mondana egyetlen
világitó szó." Ami ezt a
"világitó szó"-t illeti, ez is azok közé a jelszók közé
tartozik, amelyek nevében a legnagyobb visszaéléseket követik el.
Bizonyos, hogy a kifejezés ereje nem a szavak számától függ, de ad
absurdum nem lehet vinni a dolgot és száz szó mégis csak többet mond,
mint egy. Ezek a bizonyos, sokat kifejező szók gyakran igazi
"lucus"-ok "a non lucendo", és gyakran minden
pompás mezük mellett is temérdek homály és félremagyarázás forrásai;
azért az uj ösvényeket kereső regény, mely mindenekelőtt egyszerü és
világos akar lenni, csak félve nyúl hozzájuk. Zola is előbb apróra
részletez s csak ha mindent megmagyarázott, akkor kisérletezik a
bűvös szavakkal, és van benne annyi erő, hogy ilyenkor nagyon éles,
tiszta fényben mutatja a lelkiismeretesen rajzolt képet; vannak olyan
mindent egybefoglaló végszói, amelyeket nehéz elfeledni. De mindez
mellékes; a Zola művészetét maga az állapitja meg, hogy leirásainak
meg van az az egyéni szine, mely egyedül biztosithat nekik életet. Az
a fagyos, lucskos nagyváros, mely oly idegenül hat az érkező
Denise-re, semmiesetre sem a fotográfiák Párisa; a "Bonheur",
mely mint világitó torony vonja magához a sötétben tévelygő leányt
vagy a nap ragyogásában, mint diadalmaskodó látomány tünik fel a
haldokló Bauduné előtt, valóban nemcsak áruhalom. A szövetek, a
selymek és a csipkék rejtelmes életet élnek ebben a munkában; s ennek
az életnek a kábitó hatását látjuk azokon, akik érte teszik tönkre
magukat. Kép, mely erősebben éreztetné a rongy hatalmát, mint
Desforgesnénál a csipkemutogatás leirása, nem egyhamar fog
teremni. A vizió, melyben Bauduék lángolni látják a sötétben a
"Bonheur"-t, mint egy óriási hámort, ahol fantasztikus
fényben járó fekete árnyékok romlásukat kovácsolják - rendkivül
gazdag kolorista műve. Az élet nem hiányzik ezekből a leirásokból és
ha van bennök felesleg, ez - egy kis romantika. Ezt a szót
kerülgettük már kezdettől fogva. A szándékolt nagy ellentmondásban,
mely az eszmei czélban meglepett, a keresztény morálhoz való
közeledésében, a jellemzésnek a kontraszttal ható némely
modorosságában és ezekben a bő, buja szinekben annak a
szellemiránynak a hatására ismerünk, amelyet Zola oly
elkeseredetten támadott meg, s amelynek megsértéséért az emlitett
vádakat vonta fejére. A tárgy nem okozhatta egyedül ezeknek a
jelenségeknek az összetalálkozását; ugyanezekre a nyomokra korábbi
munkáiban is ráakadhatni. Kétségtelenül, Zola sokkal kevésbbé
purista, mint bármelyik mestere. A fiatalság fogékony éveit a
romantizmus befolyása alatt élte át, s azt az állitását, hogy húsz
éves korában lirai verseket irt, Hugó Victor modorában, leghiresebb
regényei se czáfolják meg. Mint Théophile Gautier, aki költő és
kritikus létére is csak festő maradt, a hogyan kezdte, Zolából is,
valószinüleg akarata ellenére, egy kissé mindig kitör a lirikus.
Korántsem állithatni, hogy ez nála uralkodó tulajdonság volna; de ha
az iró szivének legbensejében nemcsak egyetlen szó van beirva, -
amint a nagy franczia kritikus állitotta - ugy a rejtett szók között
bizonynyal ez is helyet foglal, ami nem érdektelen jelenség annál,
akit közönségesen a legtulzóbb petroleurnek szokás tartani. (1884.) II. Elkezdve
a franczia irodalom korifeusaitól le egészen az utolsó kis idegen
ujságiróig, aki Ahn és Ollendorf segitségével tanulmányozta az
"Assomoir" szerzőjét, mindenki elmondta róla a magáét.
Letárgyalták a rendszerét, sőt el is siratták; taglalták metódusának
jelentőségét, s kimutatták, miben különbözik azoktól, akik ennek a
módszernek az alkalmazásában elődei voltak; rámutattak arra a
sajátságos jelentőségre, hogy egyénisége mikép törte át rendszerének
korlátait, s mennyiben tudott alkalmazkodni módszeréhez; analizálták
legkiválóbb adományát, az összes irodalmak történetében
páratlanul álló megfigyelő erejét; jellemezték stiljének minden
különlegességét, kimutatták, mily erővel teljes és brutális az exakt
leirásban, mily festői és fantaszta akarata ellenére, mily darabos és
kevéssé válogatós modorában, és a többit, nagyon sok "s a
többit". Elmondtak róla mindent, ami elmondani való volt, s
azon kivül mindenfélét, amit fölösleges volt elmondani. Nagyon nehéz
lett uj dolgokkal állani elő, Zolát illetőleg, akkép, hogy az igazság
se szenvedjen, és a mellett az értekező se magát ne ismételje, se
másokat. Ez
a nehéz dolog sikerült egy irónőnek: Pardo Bazan Emiliának, aki egy
bizonyos lokális naturalizmus kedvelt képviselője Spanyolországban. A
Pardo Bazan asszony "naturalizmus"-a katólikusnak mondja
magát, s már ebből is látható, hogy nagyban különbözik a Zoláétól. A
mi nem akadályozta az elmés irónőt abban, hogy Zolát a legjobban meg
ne értse s a legelevenebb irói arczképet ne vesse papirra az
anyanaturalizmus pontifex maximusáról. Nem
volna asszony, ha hallgatna a hires irónak a külsejéről. Sulyt helyez
rá, mennyire különbözik Zola azoktól az irói előkelőségektől, akiknek
arczáról is leolvasható volt lelkük fenköltsége vagy fellengőssége -
a hogy tetszik; milyen más jelenség, mint amilyen az Apolló-fejü
Byron, a hosszú hajú, finom vonású Musset, az érdekes, elegáns,
arisztokratikus arczú Lamartine vagy Châteaubriand volt. "Sem
atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a
választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé
szinpadias vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga java
idejében, és amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, úgy érzi,
mintha ezt a jelenséget soha se tudná elfeledni. A
Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki egyebet, csak
a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig egész külseje
megfelel annak a prózaiságnak, mely élete filozófiáját jellemzi. Ha Zolának
a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a regényeiben
alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe azt mondja,
hogy ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent megszépit, amihez csak
hozzányul. Inkább
jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben semmi nyoma
az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy ellensége a
költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak. Mint
a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan Flauberthez,
azzal dicsekszik, hogy inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek;
kissé asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert
a nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az
önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne.
Sokszor beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg
szeretettel, benső barátsággal. A családi élete csöndes, példaszerű,
kerüli a társaságot, s annak a tervének él, hogy nejével
visszavonuljon valami békés kis faluba. Ilyen
a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá teszik a
lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern elvetemültségnek,
bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert megriasztó krónikása. Azt
mondja magáról: "Nagyon ártalmatlan ember vagyok s kissé
sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs." Szent
Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja Balzac-ot.
Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a Zola
jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: - az
ökör. Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly kitartással,
nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, - lépésről-lépésre,
fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő köveket, akadályokat. Mint
az a derék állat, nem kedves, nem elegáns, nem vidám. A formái nem
szépek, a járása nem könnyed. S mint az ökör: szolid, maradandó
munkát végez. Hanem van
egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg Zolában: a
szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már bikává változik,
és pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg ellenfelét, s a kinek
durva bőre elviseli a kritika szurásait. Valami érzékeny, kényes
természetü ember belehalt volna abba a sok megtámadtatásba és
inzultusba, amelyeket Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette
közömbösen, csak ösztönzésnek és sarkantyuzásnak tekintett, hogy
annál tüzesebben folytassa a küzdelmet." Ha
a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát,
találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot
értjük, mely épp ugy erénye a Germinal
szerzőjének, mint annak az emberséges
állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet azelőtt Zola sokáig el
tudott takarni a módszeréből következő tárgyilagossággal, a
Germinal-ból minden
kétséget kizáróan előtünik: ebben egyik legnagyobb érdekességét
találjuk meg ennek a hatalmas könyvnek. Talán soha se volt könyv,
melyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott
volna meg, mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében. Azok
iránt a boldogtalanok iránt, akik "ugy beleeszik magukat a
bányába, mint a szu valamely vén fába", olyan részvétet
kelt ez a könyv, hogy a Germinal olvasása
után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni is a szénre, mely
annyi verejték árán kerül a kályha elé. És napokig látja az ember a
"Voreux"-t egészen feketén, ahol a szén finom pora fekete
porral lepi be a sikságot, a fákat, az utakat, az egész földet,
napokig, akár csak a spanyol irónő a választékosságot, a rejtelmes
varázst, és az előkelő, kissé szinpadias vonást, amelyet, mikor a
nagy költők arcára gondol, alig tud elfelejteni. S hogy mit
használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? Járul-e majd
valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás dolgában a
kiegyenlités napja hamarabb elkövetkezzék? "Jób nem tuda erre
felelni." Megismerni a bajt, bizonyára első lépés a javuláshoz. III. A
Réve után
sokan azt várták, hogy Zola ezentul, tekintettel az akadémiára,
igyekezni fog brutalitását fékezni és szögletességeit
takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább pesszimisták?)
alaposan csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett remete. Mert bár
tisztátalanság és durvaság dolgában a Bête
humaine nem olyan kiadós,
mint a Terre vagy
a Pot-bouille, de
bizony Zola ebben a pontban se vált valami nagyon tartózkodóvá; ami
pedig tárgyalási módjának ismert nehézkességeit s már megszokott
félszegségeit illeti: modorossága soha se volt annyira kiáltó, olyan
rikitóan feltünő, mint ebben a regényében. A hatalmas medve nem
tanult meg cepperlizni az akadémia kedvéért, sőt mintha tüntetni
akart volna ismeretes otrombaságával. Mintha meg akarta volna
mutatni: "Már én csak ilyen lomposan járok. Tehetem, mert erős
vagyok." S mintha jelenteni kivánta volna az akadémiának: "Ha
kellek igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se bánom, de megváltozni
semmi kedvem." A
Bête humaine-ben
Saulus szól hozzánk, s nem a
megjósolt Paulus, aki Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki
tizenhat éves kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött
Saulus, aki szinte kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja
az Assomoir iróját. Ezt a
következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a legkevésbbé lehetett
gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök "epikusa" a
gyilkolás ösztönének "megirásához" jutott. Ha előbb nem
nyujtotta kezét szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor se
cselekedte, amikor ahhoz készült, hogy vérben gázoljon. Kétségtelen,
hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, amelyben az
álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a nagy egyéniség,
mint a többiekben, de - hiába - az Álom
világa nem az ő birodalma.
Nem mintha ő benne magában nem lakozott volna álmodozó érzék;
ellenkezőleg. Akik jól kiismerték, tudják, hogy a mi időnknek ő volt
az egyik legnagyobb vizionáriusa. De, sajátságos (és
biografusának majd foglalkoznia kell ezzel a Zwiespalt der Naturral)
nem volt érzéke, fogékonysága a mások álmai, hallucinációi és viziói
iránt. Hiányzott belőle az a magasabb rendü "faculté de
comprendre", melylyel bele tudott volna illeszkedni azoknak a
világába, akiknek legyőzhetetlen hajlandóságuk van a merengésre,
akiket a homály és a rejtelmesség bolygó csillaga vonz, akik az
Ismeretlen és Láthatatlan chevalier errant-jai. Mig másokat a
sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az árnyék, a fantóm ejt
álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu vizionáriusban a
konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak obligát kirakatai, a
mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a hallucináló erőt.
Amint vannak emberek, akiket a természet csöndje, az erdő suttogása,
a sirok körül röpködő méhek zümmögése illetetlenül hágy, ellenben az
utcai zaj, kocsizörgés és a gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik,
ha egyedül bolyonganak a réten, a havi költségvetésükre
gondolnak, a sokaság között azonban mint alvajárók sétálnak, mig egy
oldalbadöfés föl nem ébreszti őket. A
Rêve ugy
illett Zolához, mint - hogy is mondta Szász Móric?! - mint a macskára
a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit rusztikusabb. És bár a magyar
géniusz ebben a pillanatban a "tehen"-et sugja nekem,
mégis csak a macskánál maradok.) Hanem
ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van szó, ennek
már embere tudott lenni. Mindnyájan
tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a legrövidebben igy
rekapitulálhatók: 1. Roubaud
megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt az öreg
Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét tőrbe
csalja, és aztán segitségére legyen, mikor az öreget meggyilkolja. A bün
tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki a véres
tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik rájuk, a
maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi viszony
fejlődik. A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. Fokról-fokra
elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a pénzhez,
amelyet csak azért szedett el áldozatától, hogy a vizsgálatot
félrevezesse. 2. Misard
lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer frankért. Azt
hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja elrejtett pénzét. De
Misardné inkább meghal, semhogy kincsét odaadja. 3. Flóra,
aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja gyilkolni
Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát idéz elő,
melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, Sévérine is
élve kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát. 4.
Jacques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki terhükre
van. De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jacques-ból kitör régi
mániája: az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli meg. Aztán
elmenekül. A gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el is itélik. 5.
Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, megöli Jacques-ot s
vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők kihaltak. Mindez
a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a nyugati vasutnak
páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. A regényből
meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott lakók
életmódjával, a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és érkezése
rendjével stb. A fölösleges részletek egész raja provokálja azt az
olcsó gunyolódást, hogy a vasutakra vonatkozó minden hasznos
tudnivaló benne van a regényben, csak a helyek ára hiányzik belőle.
Vagy, hogy ebben a genreban csak egy tökéletesebb munka van a
Zoláénál: a vasuti Utmutató. De
bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró részletezések,
mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi köze van a vasutnak
a gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola nem is igyekszik
felelni. S ez regényének az egyik legnagyobb gyöngéje. Korábbi
regényeiben a cselekvény mindig természetes keretében folyt le;
ez volt az első eset rá, hogy: sokat hánytorgatott milieuje
mondvacsinált, levegőből kapott. Magában a
mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, hogy fölösleges
egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a valótlanság, akár a
müvészet szokás-jogának, akár az "exakt igazság"
kivánalmainak nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi bizonyos,
hogy az "exakt igazság"-tól kevés nagy iró rugaszkodott
el messzebbre, mint ez a naturalistát játszó nagy romantikus, aki a
kompozició világossága kedvéért néha olyan konvenciókhoz is
folyamodik, amelyek kezdetlegesebbek, mint az "idő- és
hely-egység" elavult konvenciója. Még
zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen kivételes
betegség. Hogy micsoda mániáról van szó, Zola tizszer is
megmagyarázza, anélkül, hogy meg tudná értetni. Jacques-ot
koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi kéjnek adná át
magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a rohama, a szomju
vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi sérelmeket, melyekre
mintha csak homályosan emlékezett volna... Ennek a bajnak az eredete
nagyon messzire nyult; oka az a sok rossz volt, melyet a fajtájabeli
férfiaknak okoztak az asszonyok, az első árulás óta, mely még a
barlangban történt. A troglodytha ember idejétől fogva, nemzedékeken
és nemzedékeken keresztül férfiról férfira szállott hagyomány
ez. Annak a szükségét érzi, hogy holtan teritse maga elé a nőt, mint
egy zsákmányt, melyet örökre elragadott a többi férfitól...
Ilyenformán szól a magyarázat. Ez
a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan őrültek,
mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a világban, mert,
fájdalom, őrültség dolgában a "varietas mundi"
elképzelhetetlenül óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade
márki óta, aki a tizennyolcadik század végén ugyanerről a
dologról a Zoláénál sokkal részletesebb és világosabb magyarázatot
adott, minden idegorvos tud erről az egészséges lelkü ember előtt oly
nehezen megérthető, rettenetes hajlandóságról, s ha soha se is látott
ilyen beteget, tudja, hogy vannak rémséges őrültek, akiknek csak a
vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi meg az érzéki gyönyört. A
rettenetes és soha meg nem talált "hasfölmetsző Jack",
aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme, kétségtelenül az
őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy hasonló dolog
"datur in natura", az eset még nem válik "igaz"-zá.
"Igaz" csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques
Lantier pedig rébusz előttük, akár a kétfejü borju vagy az ötlábu
kecske. Csak azokat az alakokat értjük meg, melyekben a jellemző, a
nagy vonások, ha nem is azonosak, de legalább rokonok a mi
jellemvonásainkkal, az átlag-embert jellemző fő-tulajdonokkal. És
tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem idegenebb, mint a mániának ez
a fajtája. Ha a "barlang"-idők óta egyéb változás nem
történt is az "emberi állat"-tal, bizonyára szelidebb
lett valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A vasutak
korszakának embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő vonását,
de okvetetlenül a "gyilkolási ösztön" fejlődött vissza
benne a legnyilvánvalóbban. A jelenkor embere, akinek az iró szól,
még akkor is irtózik a vérontástól, mikor a legprimitivebb érzéseiben
sértve "kriziseken megy át", tehát arra az ösztönre érez
magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a könyv tárgyal. De
végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő ösztönnek a
kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola szerint
kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok a
dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier
psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják
felcsigázni a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a
"leküzdhetetlen vágy"-at, mely "ősrégi sérelmeket"
kiván megboszulni, mert ennek a velleitásnak már a nyoma is kiveszett
belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum akad elénkbe, amelyben ez
a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával nyilatkozik,
megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem találjuk meg
benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi objektumot. Ez az
"exakt igazság"? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez képest
Quasimodo realitás és Han d'Islande próza. Mert ami a Bête
humaine-ben lényeges, az
csupa fantazmagória, tegyük hozzá: olyan fantazmagória, mely egyes
részleteiben csodálatosan megragadó s egészben is a nagystilü
alkotás jeleivel ékes. Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az
államtitkár jellemzésében, egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat
odysszeájában, stb., ugyanaz a nagy erő nyilvánul meg, amely az
Assomoir-t
kreálta. Ez az erő tudvalevőleg
az élettelen dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A lokomotiv
ennek a regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a "Lison"
(Lison egy állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a
szerző fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd
ugy, mint egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól
kell tartani, majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul
stb stb. Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van
egy nagy vonás is. "Lison" az Ariosto szárnyas lovát
juttatja eszünkbe. IV. Mikor, a
hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola Emil kiadta
Rougonék szerencséje cimü regényét, s közzé tette programmját,
melyben elmondta, hogy ez a regény csak első darabja egy husz kötetre
tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel állók bizonyára
mosolyogtak. Egy harmincötesztendős ember, aki idegesebb legtöbb
kollégájánál, s ugy fél a haláltól, mint egy sápkóros gyerek - és ez
a ciklopsz-önbizalomra valló terv! Meg akarja irni egy képzelt család
történetét a második császárság idején, s ebben a keretben meg akarja
irni a második császárság egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor
összes nagy kérdéseit, analizálni akarja minden szociális bajunkat,
meg akarja kritizálni a társadalom összes osztályait. Amellett
mindennap ir egy cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen másképp
akar irni, mint ahogy eddigelé irtak. Mennyi szándék, holott az élet
oly rövid! Alighanem csak a felesége vette komolyan ezt az
impertinens programmot. Mint a Goncourt-ék naplójából látjuk, a
legjobb barátai se igen hitték, hogy a sokat emlegetett ciklus valaha
készen lesz. Nem telt
bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család történetének
husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust is, melynek három
város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. Néhány évvel az után,
hogy a Rougonék szerencséje megjelent, a csak kis körben
ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb irója lett, aki
nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai napig hallatlan
könyvpiaci sikereket ért el, s közben a világirodalom nagyságai közé
küzdötte fel magát. Mindent megcsinált, amit akart. Megirta III.
Napoleon korának a történetét, a fődolgokat jobban foglalva össze,
mint bármely históriai könyv; elmondta ideáit a szociális kérdésről,
a háboruról, leirta a katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok,
a vállalkozók, a bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a
szinház, a nagy áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az
ábrándozók világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való
küzdelem összes nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a
középosztályt és a harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant
vitatkozásokat támasztott, fanatikus követőkre talált, le is
viharzott, de csak miután páratlanul termékenyitő hatással volt az
egész világirodalomra. Kreált végre egy uj esztétikát, melynek
alapelve az eszményités tagadása, s melynek nincs hatalmasabb
cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó s mindent fantasztikus
szinekben és arányokban látó irói zsenije. S csinálta
mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria olyan rémségei
között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, nem ismer. Mekkora
erő, milyen munkabirás, micsoda akarat! És miután
mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre térjen. Mert még
nem mondott el mindent, amit mondani akart. Ha
valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második ciklusának
megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, mint tiz
más ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a "nulla dies
sine linea". (Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) Elér
mindent, amit anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont szerzett,
bátran pihenhetett volna. A dicsőségből is kivette a részét;
Charpentier és Fasquelle szalmaszinü kötetei mind az öt világrészbe
elvitték a nevét. S ha sokat harcolt ideáiért, tételeinek és
formáinak védelmében, bizonynyal elmondhatta, inkább, mint bárki más,
hogy non sine gloria militavit. És végre, nem lett volna csoda, ha
ugyanakkor, amikor második ciklusát is befejezte, végképpen kedvét
veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja, hogy soha többé tollat nem
vesz a kezébe. A müveltek
emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör, amelynek ő volt
az igazi "hős"-e. Szót emelt egy ember érdekében, akinek
az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a messzire
elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, aminőre a
legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai fanatizmus a
szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, aminővel az akció és
a propaganda emberei is csak ritkán találkoznak s iró talán soha se
állott szemben. Ő, aki részesévé tudott lenni a francia zseni
dicsőségének, pörének tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat
hallhatott maga körül; az utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy
pár napig az élete se volt biztonságban. Mert védelmére kelt egy
hazaárulással vádolt s meglehet, igazságtalanul elitélt embernek, s
mert ugyanekkor állitólag megsértett egy-két magasrangu, azóta kissé
kompromittált katonát: el kellett türnie az üldözés minden fajtáját s
a szabadságvesztést csak ugy kerülhette el, mint a középkor
igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: "le
dernier des misérables." Szerencse, hogy a nagy embereket,
akiknek a vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet
"lefokozni", mint a szimplex kapitányokat; megtörtént
volna Zolával ez is. Hogy
került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, minden más
országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen deliriumba, csak ő
tudta volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy tudta szerepeltetni,
mint se előtte, se utána, soha semmiféle iró. És csak ő tudta volna
leirni, mi mehet végbe egy olyan nagy ember lelkében, aki teljesen
önzéstelenül, a humanitás nevében száll sikra egy elkárhozott ember
érdekében, s ezért a nemes cselekedetért kénytelen elviselni mindazt,
ami a gonosztevőkkel szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha
se érdekelte a régi világ; milyen könyvet irhatott volna
Szokrateszről! De őt
tovább is csak a ma foglalkoztatta; a jelen, mely
Franciaország határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és
haragosa: Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem
tárgyalta a maga esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve,
végképp elhallgasson. Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy
munkáját, s megkezdte a harmadik ciklust, pedig első ciklusa is bőven
elég volna egy emberéletre. Napról-napra megirta penzumát, csakugy,
mint otthon tette; s tán még jobban sietett, mint máskor, mert sok
időt vesztett a pöre idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál,
hogy lehetne hazacitálni s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel
lepte meg a világot, hogy: ime, elkészült az uj ciklus első nagy
regénye. A cime: Termékenység. Ismét a
társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan bajjal,
amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a depopulatiónak
nevezett baj megfigyelését kár teljesen a statisztikusokra
bizni; s ki elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, akinek a szava ma
még sokkal több embert ejt gondolkodóba, mint a ridegen okoskodó
szociológusé? Persze, az eféle témák tárgyalásához a Zola bátorsága,
szókimondása és érzékeltető hatalma kellett. Hisz erről a bajról
beszélni se szokás, Zoláig csak a tudósok könyveiben olvashattunk
róla. És mig az egész világ belenyugodott, hogy csak hadd végezzen
ezzel a kellemetlen témával a tudomány, amely megállapit, de nem
figyelmeztet, nem prédikál s nem leckéztet meg senkit: a nem
emlegetett, nem firtatott, s az egyes emberre nézve közömbösnek
látszó veszedelem egyre jobban aláássa a nemzetek életerejét. A baj
talán sehol se olyan ijesztő, mint Franciaországban, amelynek a
népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban csökken. Ha ez a
nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy fog élni, ahogy ma,
egy-két század mulva nem lesz többé francia a világon. De ha a baj
Franciaországban fejlődött legtovább, immár jelentkezik az egész
müvelt világon. Azért mindenütt érdekelnie kellett a komolyan
gondolkozókat, hogy a Termékenység irója miből deriválja a
bajt, minő szociális hatásokat tulajdonit neki, s micsoda
orvosszerekre gondol. Annak,
hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és emberi érzés
ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a magyar
"istenáldásá"-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az
egyik a gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek
fölnevelése s exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró a
családfőre, tehát hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az
univerzális idegesség, az asszony félelme az áldott állapottól, a
meggyöngült női fizikum rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az
anyasággal járó bajoktól, az ifjuság és szépség elvesztésétől, stb.
stb. Zola a
Termékenység-ben, több család életét rajzolva, a
társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében,
tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj legelső
sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, melyben a
gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon egyre több
lesz az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre nagyobb a
nyomor. Az egész
világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az utolsó nagy
munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha nemeslelküsége miatt
hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a köztiszteletet s
otthonának békéjét, soha se veszithette el a Franciaországon kivül
élő müvelteknek a tiszteletét. Ez is valami. AZ
UJKORI DEMOKRITOSZ. I. A
kereszténység eredete, Renan
életének nagy monumentuma, bizonyára sokkal teljesebben foglalja
magában irója lelkét, mint azok a könyvek, amelyeket Renan lirájának
nevezhetünk: más-más időben irt és más-más cimen publikált
emlékezései. És sokkal teljesebben tükrözi ezt a gazdag lelket, mint
az aprólékos emlékezések bármily bőszavu és változatos gyüjteménye
tükrözhetné. De azért Renan lirájának is - és különösen annak a
kötetnek, amelyet Gyermekkori
és ifjukori emlékek cimen
tett közzé[6]
- nagy az érdekessége. Azonkivül tudniillik, hogy a legszebben irt
vallomások közé tartoznak, amelyeket a memoár-irodalom valaha
felmutathatott, nagyon becses adalékot szolgáltatnak korunk
psyché-jének a megismeréséhez. Mert
meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, mint Renan
(egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük az eszmék
matadorait rőffel), - és meglehet, hogy Renannak a kortársai között
voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb és közvetlenebb
szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, csak éppen emlitsük
meg, hogy ujabban kezdik a Renan tudományát és kutatásai eredményét
alábecsülni), - de hiába keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a
tudósok, akár a költők között azt a gondolkozót, akinek a gondolat-
és érzés-világa annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek
a lelke annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely
korának legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut
a mai kritika aranynak, Diderot-t és D'Alembert-t pedig csak
papirnak értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval
több rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia
két kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben
láttatja a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a
Vallomások
irójának
arcképe. A tizenkilencedik század Krónoszának vonásait senki se
viseli arcán oly határozottan, mint Renan. Nem mond ennek ellene az,
hogy Renannak egyik főképpen megkülönböztető, ugyszólván
szó szerint "uralkodó" vonása: bizonyos homályos vallási
érzület. Sőt az emlitett hasonlatosságnak itt rejlik a leginkább
nyilvánvaló, legkönnyebben fölismerhető bizonyitéka. Ez az idő,
mely tuladva egy emberöltőket kinzott, meddő kételyen, s gyermekesnek
találva a XVIII. század merev tagadását, kutató s elemző szemmel és
oly óriási eszköz segitségével, mint amilyen a Bacon módszere, nézett
bele a világegyetembe, - szükségkép eljutott a Renan homályos vallási
érzületéhez, amint látta, hogy a XVIII. század álma a világegyetem
rationalis megfejtéséről valósithatatlan, - hogy a tudomány a
viszonyitott jelenségek végtelen kapcsolatán egy végső okra
visszamenni képtelen, hogy az experimentális kutatás eredménye
mindössze az a pár szó, mely a tudományt a természetfölötti problemák
megoldására mindörökre képtelennek mondja. Tudni azt, hogy van
megismerhetetlen, egy lépés vissza az absoluthoz; aki megszédül,
midőn észreveszi a tudomány közelgő csődjét, ösztönszerüleg
kapaszkodik a vallás düledező, de az idővel még mindig dacoló
oszlopaiba. A századot megtöltő pessimismus tehát csak a vallás
renaissance-a. Akik ebben a sensibilitásban szenvednek, vannak
legalább is annyian, mint a tagadás fanatikusai. Sensibilitásról
szólunk, mert vallásosságnak nem nevezhető az a szellemi
ingerlékenység, mely ilyképpen tesz fogékonynyá az absolut eszméi
iránt. A kornak ez a fogékonysága az iránt, ami a vallásban a
legmisztikusabb, tükröződik vissza az Emlékek
minden
lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után, melyet a német
gondolkodásnak, a természettudományoknak és a vallási hagyományok
eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, de melyért tudományos
vizsgálatai eredményében nem nyert kárpótlást, kisért benne
lépten-nyomon. Ismét és most már nem tárgya mögött, de leplezetlenül
előttünk áll az alaktalan, vallásos természetü sensibilitás, mely az
egész "Kereszténység eredeté"-nek alaphangját adta meg.
Teljesen ráismerünk a kereszténység nagy elemzőjére, ki rengeteg
kritikáját egy vallásos hymnussal kezdi. Maga mondja, hogy mint a
breton halász, aki a tengerben elsülyedt, mondai Is város harangjait
véli hallani, egy lelkében eltemetett világ fel-felzsongó hangjait
hallgatja. És legbelsejéből előtör a szó, mely őt és korát a
legerősebben jellemezheti: "Minden lépésemet egy hit vezérli,
mely már nem él bennem." Ez
a poétai lelki feszültség természetesen nem az Emlékek-ben
nyilatkozik
meg először. Az a tudomány, melynek hieroglifáit élete legnagyobb
részén át betüzgette, a lehető legtágabb teret engedi a kutató
képzeletének; és korunk, mely az orvosban is megkövetel egy bizonyos
mértékü intuitiót, a költőével csaknem azonos szerepet szán a
történetirónak; mert a geometriai megfejtésekben senki sem hisz
többé, mióta a filozófia az Észnek a tizennyolcadik században
proklamált korláttalan pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé
szoritotta. A képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig
tisztán kivehető az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék
egyik elmés kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de
psychologie contemporaine), hasonlóvá tette a "Kereszténység
eredetét" a Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama
festményeihez, amelyeken a művész a maga arcát is odafestette azok
közé, akik az urat körülveszik. Ép
oly átlátszó subjectivitása "bölcselmi beszélgetései"-ben
és moralis értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán
legkevésbbé akkor, midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve
szokta volt erősiteni, hogy minden müvelt és okos ember egy költőt
hord magában, egy költőt, aki "meghalt huszonkétéves
korában." Még legellenségesebb érzésü olvasója is egy
ilyen holt költőt tisztelt Renanban. Az Emlékek,
ellenkezőleg
a Jean Paul holtjaival, akik kikelnek sirjukból és tanuságot tesznek
róla, hogy nincs isten, - napvilágra kerülnek és tanuságot tesznek
arról, hogy ez a költő él és soha se hal meg. A parányi tények,
melyeket ezek az emlékek magukban foglalnak, a legmegragadóbb,
legmeginditóbb érzések közvetetlen hatását keltik, ugy, hogy az olyan
olvasó, aki odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését, attól a
pillanattól, mikor ez körben táncolva énekli: Il
pleut, il pleut, bergére -
végre maga is hallani véli Is városának megkonduló harangjait. Nem
pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények sorozata. A
költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész fajával közös
vonása. Anyjától gascon vért kapott, s talán épp ennek köszönheti a
kereszténység nagy kritikáját, de apjáról és születése helyéről
breton eredetü. Költői hajlama, idealismusa, rajongása közös a breton
bardokéval, akiknek utolsó példányaitól gyermekkori danáit
hallotta, egyező a bretagnei papokéval, akiknek élete egész első
ifjuságának példányképe volt. "A breton faj jellemző vonása -
irja ő maga - az idealismus, egy erkölcsi vagy értelmi cél keresése,
mely gyakran tévesztett, de mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem
volt alkalmatlanabb az iparra, a kereskedelemre. Mindent
megkaphatni tőle becsületből; ami nyereség, előtte méltatlan a nemes
emberhez; csak az a szép foglalkozás szemében, amely nem hoz
jövedelmet, például a katonáé, a tengerészé, a papé, s az igazi
nemesé, aki csak szokott hasznát veszi földjének, anélkül, hogy azt
bőviteni, gazdagitani óhajtaná." Ez a breton idealismus és
rajongás, mely annak idején az ismeretes szakitáshoz vezette ősei
egyházával szemben, tükröződik vissza a könyv minden lapjáról s
gyülik, mint egy gyujtópontba, az Ima
az Acropolison cimü
fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő imában, amelyben az
antik széphez fohászkodik, a legmodernebb sensibilitás
félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. "Későn
ismertelek meg, tökéletes szép. Egy bölcselkedés - kétségen kivül
fonák tanitás - elhitette velem, hogy a jó és rossz, a gyönyör és a
fájdalom, a szép és a rut, az ész és az őrültség olyan
megkülönböztethetetlen árnyalatokkal fonódnak egymásba, mint a galamb
nyakán a tollak. Semmit se szeretni, semmit sem gyülölni korlátlanul
- tehát bölcseség... Ha valamely társadalom, filozófia vagy vallás
birtokában lett volna az absolut igazságnak, ez a társadalom,
filozófia, vallás legyőzte volna a többit s ma már egyedül élne.
Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték magukat, csalódtak;
látjuk világosan. Képzelhetjük-e esztelen elbizakodottság nélkül,
hogy a jövő bennünket nem ugy fog megitélni, mint mi a multat? Ime,
ily káromlásokat sugall mélyen megrontott lelkem." Ezek
a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az Emlékek-ben
egymásra
sorakoznak, az eszmék legujabb áradatából valók. Azért, még ha költői
értéke nem is tudná eljuttatni a nagyközönséghez az irásművészetnek
ezt a remekét, Renan lirája s kivált a Gyermek-
és az ifjukori emlékek mindig
érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen a könyvön, mint
szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk korunk szellemi
vivódásainak képét. (1883.) II. A
Gyermek-
és ifjukori emlékek folytatása[7]
1892-ben jelent meg a párisi könyvpiacon s olyan érdeklődést keltett,
amilyenben komoly olvasmánynak ritkán van része. Néhány nap alatt ugy
szétkapkodták, akár csak valami kényes tárgyu regényt. A nagy
tudósnak ez a könyvárusi sikere nem volt meglepő, mert ámbár a
mindenről tájékozott emberek mindjobban kiszoritják a világból az
igazán müvelteket, ilyenek is vannak s reméljük, lesznek mindig. És
az igazán műveltek abban az időben nem igen láthattak élő embert, aki
az istenről és a szerelemről eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat
tudott volna mondani nekik, mint aminőket Renannak köszönhettek;
pedig hát voltaképpen csak ez a két téma az, amely megérdemli, hogy
törjük rajta a fejünket, legalább: csak ez a két téma az, melynek
fejtegetésébe soha se fárad bele az emberiség. De, hogy
ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel találkozott,
azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az előszavának
kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót nemcsak azért
találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét maga-magáról szólt benne,
hanem különösen azért, mert ugy vélekedett, hogy Renannak
valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha ezekben a feltünően jókedvü,
nagy lelkibékével, csaknem enyelegve irt sorokban valami filozófiai
végrendelet-félét keresett: nem is járt rossz nyomon. Renan
ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. Elmondja, hogy
öregségének nagy munkáját: Izrael
népének történetét (mely
élete fő-művét: a Kereszténység
eredetét teljessé
teszi) immár befejezte. Az átnézésével ugyan még nem készült el, s
igy hosszu idő telhetik bele, mig az utolsó kötetek is kikerülnek a
sajtó alól, de maga a munka megvan s ha ő holnap meg találna halni, a
könyv egy jó korrektor segitségével megjelenhetik. Egyéb, kisebb
jelentőségü munkálatai is közel vannak a befejezéshez, s az
anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes emberek folytatják.
"Mindez - irja - nagy lelki megelégedésemre szolgál s azt
hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden tartozásomat, most
már mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül adhatom át magam
annak az örömnek, hogy e szertekallódott, s tán kissé frivol
apróságokat összegyüjtsem." A
frivol lapok között ott van az Examen
de conscience is,
az a filozófiai "mérleg"-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem
szánhatta rá magát, hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert
másként ugy tetszett volna neki, mintha dezertálni akarna azoktól a
problémáktól, amelyeknek örökkön megszállva kell tartaniok minden
nemes életet. "Azóta - igy folytatja - nem igen módosult a
világnézetem. Mindinkább hiszem, hogy szörnyen keveset tudunk abból,
amit legjobban szeretnénk tudni. Filozófia dolgában: bizzunk a
végtelen jóságban s óvakodjunk a mohó tudnivágyástól, mely ugyis
hiábavaló. Semmit se nyerünk vele, ha sokat alkalmatlankodunk az
igazságnak s ha mindennap a nyakán lógunk. Az igazság siket és hideg;
a mi nagy tüzünk nem inditja meg.
Die neue
Philosophie... Die neuere Philosophie... Die neueste Philosophie...
Istenem, milyen gyerekesek az ilyen egymásra licitálások! Mire való
igy veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! Várjunk; meglehet, hogy
végtére se találunk semmit, vagy ki tudja: hogy az igazság nem nagyon
szomoru-e? Ne siessünk olyan nagyon megismerni." Ime
az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az egész
magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi "semmit sem
tudunk", a montaigne-i árnyalattal: "abból, amit a
legjobban szeretnénk tudni", aztán ez a pyrrhoni megvetése
a savanyu szőlőnek: "veszekedni a tévedés elsőbbségéért!",
majd a pozitivista praktikus tagadás: "végtére se találunk
semmit". Mindez a régi dal. De ime az utolsó kétely: vajjon az
igazság nem nagyon szomoru-e? Ez már ő... hanem hallgassuk csak
tovább. Bántja
az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az ifjuságnak,
kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És ezt a
tanácsot adja nekik: "Mulassanak kedves barátaim, hisz husz
évesek: dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a
metafizika foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, a
geologia, a historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és nagyobb
fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven vagy ötven
év mulva, amit én nem fogok megtudni soha! Hány problémának a
megoldását fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. Vilmos császár? Mire
fog vezetni a nemzetiségek érdekeinek az ellenkezése? Hogy fog
alakulni a szociális kérdés? Lesz-e valami abból a mozgalomból, mely
nevét a szocializmustól kölcsönözte? Mi lesz a pápaság sorsa a közel
jövőben? Fájdalom, én csak találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom
soha, mig önök, önök mint fait accompli-kat fogják szemlélni ezeket a
rejtelmeket!... Sokat hallottam mesélni azokról az arab
végrendelkezésekről, melyekkel az örökhagyó donációkat tett oly
kikötéssel, hogy az utód ki fog menni a sirhoz, értesiteni a
halottat, ha a franciák elfoglalnák az országot... És csakugyan,
koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, amelyet ha siromba suttogna
valaki, megreszkettetne ugy, hogy, feltámasztana. De annyiszor
olvastam a bibliában, hogy a scheol
mélyén
nem tudjuk, hogy mi történik a földön, nem hallunk többé semmit és
nem emlékszünk már semmire!... Nem, nem teszek efféle klauzulát a
végrendeletemhez." Ezek már a
nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az fantóm, nincs más
mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek magatokat tovább:
nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok megtudni. Meg fogjátok
tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, vagy pedig fumiste?
Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat is. Mindez nagyon
mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, hogy mindaz, amit mi
a tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, otromba tévedés, gyerekes
önáltatás volt és sáros csizmáitokat fogjátok dörgölni azokhoz az
ideákhoz, melyek nekünk a legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én
már akkor, szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek
temetve, mert meglehet, ha csak kicsit volnék halott, némelyik
ujságra a szivem akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó fedelét...
Mulassatok, husz évesek vagytok! Haladjunk
tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filozófiával közelebbről,
ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a különös Gambrinus
prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen öt-tiz percet, melyet
nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni el. A vidámság
apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az ifju
pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész
Franciaország, s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a
haláltól való félelem. "Mért lázongani azok ellen az igazságok
ellen, melyek olyan régiek, mint maga a világ? Tegnap fedeztük fel,
hogy az ember gyönge és veszendő portéka?... Sajnálom a fiatalokat,
akiket hatalmába ejtett s elemészt a pesszimizmus, az a pesszimizmus,
mely semmi áron sem akar vigasztalódni. Az antik sirokon gyakran
olvasni: "Bátorság, kedves X. Y., senki sem halhatatlan,
Heraklesz is meghalt." Ezt a vigasztalást kissé gyöngének
találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus Aurelius,
kedves barátaim, jóság tekintetében fölötte állott mindnyájunknak s
Marcus Aurelius megelégedett vele." És ártatlan arccal toldja
meg ezt a vigasztalást egy másikkal: "Haljunk meg nyugodtan, a
világ meg lesz nélkülünk is; biztositva van a fennállása jó időre...
A tudomány jövőjéről biztos kezességünk van... Nyugodtak lehetünk.
Ezer év mulva, reméljük, a világ megtalálja a módot: pótolni az
elfogyott kőszenet s az elfogyott Erényt." Ime
a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól elválasztja.
(A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.) Gambrinus
csak mérsékelten sajnálja az életet; ha Marcus Aureliusnak is meg
kellett
halnia: quid tunc miser sum dicturus? A fordulat igazán bájos. Ez az
alázatos és igazság-kereső keresztény maradványa a szkeptikusban. A
hivatkozás a stoikusra pedig annál kedvesebb, mert hisz az érzés,
melyet kifejez, a hindu dajkatejjel került a vérébe. Az élet
elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt csal a mi
nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül mulattatja. Az
utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; hallgassuk
meg a próféciáit és tisztában leszünk vele. "Rossz
napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, ennyi már
bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s előre látható
a nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s mikor organizált
önzés fogja helyettesiteni a szeretetet és a feláldozást... Azt a két
dolgot, mely eddig még
ellent tudott
állni a tekintélyek ellen támadó erőnek, magával fogja sodorni a nagy
vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai feneketlenek." De hát
vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk elképzelni a
világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van irva, a
lelkiismeret, az ideál, a belső hang - ezek mind puszta illuziók-e? "Nem,
nem - felel erre a kérdésre. - Hasonló dolgokban a formális tagadás
épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A párhuzamos vonalak
találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a végtelenben... Meg
vagyok győződve, hogy egyszer határozottan ki fog derülni, hogy a
legjobb részt választotta, aki az erényt választotta... Ha az
erény jó befektetés volna, a pénzemberek, akik igen okos urak,
már régen észrevették volna; mind erényesek volnának. Nem, az erény
rossz befektetés a véges rendben; de a végtelenben az ellenmondások
elmosódnak, a tagadás elenyészik... Semmi sem bizonyitja, hogy van a
világon egy központi tudat, egy szellemi erő, mely mindennek a
középpontja, semmi sem bizonyitja, hogy a világegyetemnek lelke van;
de semmi sem bizonyitja az ellenkezőt sem. Nem veszünk észre a
világegyetemen semmiféle jelt, melyet egy akaró és gondolkozó erő
cselekvésének mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és ezer
század óta semmiféle ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer
század semmi a végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative
nagyon rövid egy más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette
intézkedéseit egy kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem
nyul többé az apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz,
ami a görebek mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei
szerint történik: hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat
szerepelt a kisérlet kezdetén s egy akarat fog szerepelni a kisérlet
végén. Azalatt millió és millió mikróba keletkezhetett a készülékben.
Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő értelmük volna hozzá, azt
mondhatnák: "Ezt a világot nem igazgatja különös akarat."
És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt ők
megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését
tekintve, tévednének." "Amit
mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda között...
Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne mondjunk le a
temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen morális hanyatlás
következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi hanyatlás is, ha a
vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk vallás nélkül, mert mások
vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik nem hisznek, magával
sodorja a nagy tömeg, mely többé-kevésbbé hivő; de ha egy nap a
tömegből kiveszne a hit, maguk a bátrak is lanyhán mennének a
rohamra. Az emberiség, ha nem hisz a lélek halhatatlanságában, sokkal
kevesebbet ér, sokkal kevesebbre képes, mint addig, amig hisz
benne. Az ember értéke egyenes arányban áll azzal a vallásos
érzéssel, melyet első neveltetéséből kapott... A vallásos érzületü
emberek egy árnyékból élnek. Mi egy árnyéknak az árnyékából. Miből
fognak élni az utánunk érkezők?" Mit
igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, embereket,
kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a szeretetet. Egy
világ vallás és erény nélkül! Mintha csak azt képzelnők: világ,
melyben nem lesz többé tavasz. Világ, melyben az Anya csak állami
hivatalnok, a Szerelem csak határidő-üzlet lesz, világ, melyben
Leonidásnak át kell költöznie a mythológiába, s melyben a lemondást,
az áldozatot és a mártiromságot épp oly kevéssé fogják megérteni,
mint mi nem értjük, hogy egykor voltak csoda-virágok, olyan magasak,
mint ma a fák... szinte az égig értek! Pedig az Idő
feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely ebbe a világba vezet.
De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket annak a szórakozásnak
a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola, a szindikusok
szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni fogjátok uj
naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását... Mulassatok, husz
évesek vagytok. Ha azonban
véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: "Nem, ez
nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, hogy nem
lehet." Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk a
legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, hogy
nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit mondjatok:
"Hátha mégsem?!... Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még
ezeket az utolsó kedves képzeteket?!..." Nincsen kizárva. A
kékben minden lehetséges. Még az is, ami nekünk kedves. Reméljetek.
Remélni nem kerül semmibe. Persze,
ugy tetszik, ez a világ nem akként van berendezve, hogy a
reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent
reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha
megelégszünk a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy
Igazságnak lennie a világegyetemben, egy czentrális Igazságnak,
melylyel a mi fogalmaink az igazságról azonegy szövetből készültek,
melynek csak egy parányi része a belénk oltott igazságérzet. Ne
reméljük magunknak azt, amit nem remélünk az oroszlánnak vagy a
birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen czentrális Igazság, de a
birka, a birka mindenesetre be van csapva. De
kövessük nevető-bölcsészünket szó szerint: "Ne
vitatkozzunk a vallásnak se dózisán, se formuláján; szoritkozzunk
arra, hogy ne tagadjunk; őrizzük meg az ismeretlennek a
kategóriáját, az álmodás lehetőségét. Nem következés, hogy a
kinyilatkoztatottnak mondott vallásokkal a vallásos érzés is eltünjék
a világból. A kereszténység nagyon nehézkesekké, nagyon követelőkké
tett bennünket. A menyországot akarjuk, nem kevesebbet s minden áron
akarjuk. Elégedjünk meg kevesebbel is. Néhány esztendővel ezelőtt
Rothschild báró az izraelita konzisztóriumban igen élénken vitatta,
hogy a lélek halhatatlanságának a tana benne van a Mózes vallásában.
Egy tudós zsidóember, aki a régibb iskolához tartozik, a következő
megjegyzéssel beszélte ezt nekem: "Igazán érthetetlen. Egy
ilyen gazdag ember!... s ráadásul még a paradicsomot is akarja!...
Hagyja azt nekünk, szegény ördögöknek!" "A
középkor e tekintetben igazán filozófiai szellemben gondolkozott. Az
állatokkal akkor emberségesebben bántak, mint az emberekkel. Az
embereknek, akikre örökélet várt, panasz nélkül kellett elviselniök
minden igazságtalanságot; ellenben az állatok, hogy a gondviselés
számadása rendben legyen velök szemben, már ezen a világon megkapták
a jutalmát annak, a mi jót cselekedtek. Beszélik, hogy kegyes apáczák
a Szüz iránti ájtatosságra megtanitottak egy szarvas-ünőt. A kis
állat letérdepelt a szent kép előtt egy imavánkosra, s csupa áhitat
volt. A szarvas-üszőknek nem lévén halhatatlan lelkük,
következésképp, pártfogoltjuk nem juthatván a paradicsomba, az
apáczák lelkiismeretbeli kötelességüknek tartották, hogy kis
pártfogoltjuk itt a földön jutalomban részesüljön jó viseletéért s
elhalmozták édességekkel. Hasonló dolgot olvasni a remeték
történetében. Az oroszlán, akit szent Antal hivott, eltemetni szent
Pált, nagy buzgalommal dolgozik karmaival s ilyképp megássa a sirt.
Jutalomképpen szent Antal áldását adja rá, melynek az a hatása, hogy
az oroszlán mindjárt talál utjában egy birkát, melyet természetesen
nem késlekedik megenni. E történetben az igazságnak elég van téve, ha
az oroszlánt tekintjük; vajjon ugy van-e a birkát tekintve is? Nem,
megvallom. Világos, hogy a világ egész organizációjában semmi nyoma a
birkák Igazságának." "Mint
az apáczák szarvas-ünője, szokjunk hozzá, jobb sors hiján,
megelégedni az apró édességekkel; igyekezzünk örömet találni
bennök. Legyünk szigoruak magunk iránt, de ne tegyük szegénynyé az
életet. Ne hallgassunk e tekintetben a mi korunk raffinált iróira. Ne
foszszuk meg az emberiséget örömeitől; gyönyörködjünk benne, ha
látjuk, hogy élvezi örömeit. Mások öröme nagy részét teszi a
miénknek; s voltaképp ebben áll egy tisztességes élet legnagyobb
jutalma, ami a vidámság." "Gyakran
szememre vetették, hogy sokat prédikálom ezt a vallást, mely
látszólag könnyü, de a valóságban a legnehezebb valamennyi közül. A
vidámsághoz nem elég az akarat... okvetetlenül kell hozzá, hogy
az ember meg legyen elégedve az életével. Az én életem az volt, amit
akartam, amit én a legjobbnak képzeltem. Ha ujra kellene kezdenem,
nem sokat változtatnék rajta. Másrészt, nem félek a jövőtől"... S
a derült végrendelkező itt magáról kezd beszélni. Nem fél a
biografiájától s nem fél a legendától sem. Nem tart tőle, hogy ötszáz
év multán ugy emlegetik, mint akit Rothschild egy millióval vásárolt
meg a Jézus élete irására. Csak a hamis szövegektől tart. Sokat
idéztek tőle, amit soha se mondott, s kijelenti, hogy csak azt ismeri
el magáénak, amin rajta van a Calmann Lévy ház jegye. És elenyeleg
rosszhiszemü kritikusaival. Majd a levelezőire tér át s ezek közt
arra a jó lélekre, aki minden hónapban emlékezteti, hogy: van pokol.
Demokritoszunk ábrándos sóhajjal jegyzi meg a biztatásra, hogy:
amen, a pokol is jobb, mint semmi. Különben megvallja, inkább a
purgatóriumra számitott, erre a "melankolikus és kedves"
helyre, melyet roppant parknak képzel, végtelen gyertyánfa-alléekkal,
ahol a sarkvidék homálya borong... (Az elképzelés gyönyörü,
Dante-szerü; vagy ha ugy tetszik: ezt a képet egy Perugino festette
egy Meissonnier tudásával. De ezt már tessék elolvasni.) Különben -
szól lemondással - legyen meg az Ur akarata... Elmondja
aztán, hogy keleti ismerősei nem haragudtak rá soha; betudták a
javára, hogy soha sem kételkedett az Atya Istenben. És igy folytatja: "Higyjünk
Istenben, mindnyájunk Atyjában s ne tagadjuk a lehetőségét, hogy lesz
egy nap, mely az igazságszolgáltatás végső
napja lesz.
Mi soha sem voltunk azokban a tragikus helyzetekben, melyeknek
az Isten bizonyos tekintetben a bizalmasa s szükségképpen
vigasztalója. De kérdem: a tiszta nő, akit igazságtalanul vádolnak, -
vagy: egy helyrehozhatatlan birósági tévedés ártatlan áldozata, - egy
férfi, aki meghal, önfeláldozásból, vagy egy bölcs, akit barbár
katonák feszitenek kinpadra - mit tegyen, ha nem azt, hogy föltekint
az égre!... Hol keressen tanut, ha nem odafenn? S még a mi békés
életünkben is, melyben a nagy megpróbáltatások ritkák, hányszor
érezzük szükségét, hogy a dolgok abszolut igazságára hivatkozzunk,
hogy azt mondjuk neki: "Beszélj, beszélj!" Az efajta
momentumok talán azok, amelyekben igazunk van. És mégis, ami
hallatlan, soha semmi jele, hogy protestálásunk valamit meginditott
volna. Mikor Nimród fellőtte nyilait az égbe, a nyilak véresen
hullottak vissza. Mi, fájdalom, nem kapunk feleletet. Oh, Isten, akit
imádunk akaratunk ellenére, akihez naponkint huszszor imádkozunk
öntudatlanul, beh elrejtőztél!" Aztán
visszatér arra, amivel kezdette. Mentegeti a kötetét. Azt mondja,
hogy ez az utolsó kis gyüjtemény teljessé teszi Emlékei-t,
amelyeket
munkássága lényegéhez tartozóknak vél. Akár növelik, akár kisebbitik,
ugymond, filozófikus tekintélyét ezek az emlékezések, minden esetre
világot vetnek nézeteinek, itéleteinek keletkezésére. "Asszonyok
és papok neveltek - irja - és ebben lelhetni meg a nyitját minden
képességemnek és minden hibámnak." S a pár sornyi rajz, melyet
ezen az alapon maga-magáról rögtönöz, egy kis remeklés, mely teli van
légies gyöngédséggel övéi, s a legfinomabb iróniával önmaga iránt. "Az
embert - ugymond - egész életén át üldözik azok a leányfejek,
amelyeket tizenhatéves korában látott. Igy van, hogy minduntalan
vissza-visszatérek ezekhez a majdnem elmosódott régi képekhez. Ha e
részben tulmentem az illendőség határain: mentsen az a türelem,
melylyel a közönség "Emlékeim"-et
fogadta. De meg kell jegyeznem, hogy ha hibáztam, e hibában része van
a filozófiámnak is. Ugy hiszem, hogy bizonyos általános kérdésekre
nézve a társaságban élő emberek, látszólag felületes
józanságukkal helyesebben itélnek, mint a katedra emberei. Jobban
látják az élő összeséget. A szerelemnek nincsen filozófusa. Pedig hát
én most is ugy találom, hogy a szerelem nagyon különös egy misztérium
s a legvilágosabban látható kapocs, mely bennünket a világegyetemhez
füz. E pontot illetőleg teli vagyok mondanivalóval s untalan
szeretném fejtegetni, ujra meg ujra, amit részletekben már többször
elmondottam." "Hogyan
beszélhet ön arról, kérdezhetné tőlem valaki, amit oly kevéssé ismer?
Oh, ami ezt illeti, protestálok. Efféle dolgokban nagyon járatosnak
lenni annyi, mint nem illetékesnek lenni. A középkor legmeginditóbb
csodája az, amelyet Gauthier de Coinci beszél a laoni diakonról.
Ennek a szegény embernek roppant mártiromságba került tisztasági
fogadalmát megtartania. Egyszer, a kisértésektől gyötörtetve, könyek
között aludt el. A Szüz megjelent neki álmában, keblét ajkához
értette s megitatta tejével. Ez az isteni ambrózia meggyógyitotta
örökre. A szerelemnek ilyen álma után, élete hátralevő éveiben, el
lehetett a valóság nélkül." "A
tizenhetedik század érzése, mely annyira különbözött a középkorétól,
hasonló példát mutat. Arnauldnak igaza volt A
gyakori áldozásról irt könyvében. A
janzenisták, igen helyesen, ugy gondolkoztak, hogy a visszaélés az
áldozással, megfosztja ezt izétől, varázsától. Ugyanezt mondhatni a
szerelemről. Azok beszélnek róla a legjobban, akik legkevésbbé éltek
vissza vele s akik vallási cselekedetnek tekintették. Igen, vallási
cselekedetnek, szent pillanatnak, melyben az ember tulemelkedik
megszokott középszerüségén, élvező és szerető képességeit a
maguk teljességében érzi át s egyszersmind átoltja az életet... A
szerelem épp olyan örök, mint a vallás. A szerelem a legnagyobb
bizonyitéka annak, hogy van Isten; a szerelem a köldökzsinór
köztünk és a természet között; a szerelem a mi igazi közlekedésünk a
végtelennel." "Örök
atya, köszönöm neked az életet. Az élet édes és becses vala nekem,
mert kedves és előkelő lelkü lények között éltem, akik nem engedték,
hogy valaha kétségeim lehessenek szándékaid felől. Nem voltam bün
nélkül; voltak hibáim, mint mindenkinek; de bármit mondjanak is
rólam, soha sem követtem el nagyon rossz cselekedetet. Kivántam, hogy
jöjjön el a te országod s hiszek benne, hogy el fog jönni. Mikor régi
hitemet elvesztettem, nem sirtam és nem zsörtölődtem ellened; a
balszerencsét jó szivvel viseltem. Sirni gyávaság lett volna, ellened
zsörtölődni: a legotrombább minden képtelenség közül." Nem, a
legotrombább dolog minden képtelenség közül az volna, ha a
vidámságnak erről az ujkori apostoláról anekdota-gyüjteményeket és
weberiádákat neveznének el. III. Farsang
közepén, táncoló párok seregében, mialatt a harántsipok üvöltöznek,
az oboj bug, s az álorcások suttognak - a Ma éppen ugy mulat, mint a
Hajdan, az emberi elme nem talált fel se egy uj bünt, se egy uj
mulatságot - sápadt fiatalok közt, akik már felejteni akarnak és
szomoru öregek mellett haladva el, akiknek nincsen többé mire
emlékezniök, egyszerre egy különös alak jelenik meg, akin az első
pillantásra látni, hogy nem ebből a világból való. Megismerik; a
táncoló párok illedelmesen nyitnak utat előtte, a sápadt fiatalok
érdeklődve közelednek, huzódnak hozzá, s a szomoru öregek, remegő,
hunyorgó szempilláik alól kiváncsi és sötét pillantásokat vetnek
feléje. Halk, tisztelettel teli suttogás támad körülötte; a
tudatlanokat felvilágositják. Ez ő, a mi korunk profétája. Az, aki a
lelkek vezére volt az utolsó évtizekben; az egyetlen mester, akinek
szavára az utolsó nemzedék még áhitattal tudott hallgatni. Talán az
utolsó próféta, akit ismernünk adatott; mert meglehet, nem lesznek
többé próféták. Nem, nem
ugy jelenik meg a mulatók seregében mint Péter apostol a Sergiolus
orgiáján, vagy mint az anabaptisták az opera ballerinái között. A
szava nem szór átkokat, a karja nem mutat egy szörnyü tisztitóhely
felé, ajka nem nyilik ama vontatott, panaszos zsolozsmára, amely oly
megrázó ellentéte a balletzenének. Ez nem a dörgedelmek prófétája.
Arcán mosolygás, örök, megfagyott, szelid és türelmes mosolygás; a
szava nyájas. A vigság vallását prédikálja. De ez a
mosoly rettentőbb, mint a régi próféták dörgedelmei, s a vigság
vallása a legridegebb, a legszomorubb minden vallások közül. Ah, ugy
várnók ajkáról ezeket a szigoru szókat: "Tartsatok bünbánatot!"
De nem mondja. Azt
mondja, hogy: "Táncoljatok, mulassatok, tegyetek, amit akartok,
különösen: igyekezzetek vigak lenni. Ugyis minden mindegy, minden
mindegy. Miért törnétek magatokat? Az igazságért? Nem tudom,
hogy van-e igazság. Ha van, nem a mi számunkra van, örökre elzárták
előlünk. Soha se tudunk meg semmit, élni nem érdemes, s meghalni
mégis borzasztó, a jövő vigasztalan, a világ világ lesz a mi
erőfeszitéseink nélkül is. Az erény ki fog menni a divatból, hogy a
lelkiismeret illuzió-e vagy nem, se tagadni, se állitani nem lehet.
Nem tudunk, nem is fogunk soha se tudni semmit, csak azt, hogy minden
hiába való, s hogy ezen a világon csak egy kedves dolog van: a
tévedéseink. A világ meg lesz erény nélkül, morál nélkül, vallás
nélkül, bár talán elvesztésüket sajnálhatjuk egy kissé, mert mindez
jó volt annak, akinek csatáznia kellett. De mindegy, minden mindegy.
Táncoljatok, mulassatok, vétkezzetek, ha akartok, de igyekezzetek
vigak lenni. Nézzetek engem, én mindig vig vagyok." És
csakugyan vig, ijesztően vig. Egy
hosszu, dicsőséges élet végén, királyi müvének befejezése után, a
nyugalom és a lelki béke éveinek derüjével mondja ezeket a próféta;
ez a különös vigasság a lenyugvó nap utolsó sugara. Minő testamentum! És az a
próféta mondja, aki lemondás, türelem dolgában leginkább
megközelitette a próféták prófétáját. Aki nem ismerte a mulatságot,
az örömet, a vétket, csak a munkát, s aki, mig mi földhöz ragadtan a
földnek éltünk, vivódott helyettünk az égiekkel; az, aki e kornak
minden embere közül a legtöbbet gondolt a vallás és morál
kérdéseivel. A mi követünk, akit megbiztunk, hogy keresse meg
nekünk a mennyek kapuját. Semmi
kétség, a mi követünk ugy járt, mint az Ibsen Alvingnéja; mire az
élet határához ért, elvesztette az utolsó illuziót is. Csakhogy mig
Alvingné fellázad, tombol és kétségbe van esve, a mi prófétánk vig és
mosolyog. "Egyetlen
szkeptikus szó, mely szeretett és tisztelt ajkáról siklik le, több
hitet rombol le, mint egy voltairiánus könyvtár összes limlomja"
- mondotta valaki, aki ismeri a világot. Ez a
mosolygás is megriasztóbbnak tünik fel, mint ezer nagyképü tudós
hatalmas, mindent leromboló bizonyitásai. A farsangolók nem nagyon
buzdulnak fel ezen a furcsa biztatáson. Minden ajkon ott az ijedt
kérdés: - De hát
akkor mi marad a lelkünknek?... Pedig a lelkünknek kell valami,
akármi, de valami kell! Táncoljunk, mulassunk! Mért? Ugyan van rá
okunk! Ha minden mindegy, akkor még a vétek is elveszti a varázsát.
Nem, nem lehetünk ilyen szegényen! Legalább a vétkünket add
vissza!... Vigasztalj meg, mosolygó próféta, nagyon megrémitettél
bennünket! Adj valamit elvesztett világaink helyett! A próféta
kitalálja ezeket a gondolatokat, s felel, ahogy tud, vállat vonva: - Végre
is, minden lehetséges. A legokosabb, amit tehetünk, az, ha remélünk. Ez az
utolsó szava. IV. Halálát
közeledni érezvén, még egyszer összegyüjtötte embereit, akik
munkájában segitségére voltak és elmondta nekik utolsó akaratját,
mint tették hajdan ama pátriárkák, akiknek történetét ő tőle
tudjuk. Beszámolt a hátramaradóknak nagy munkája legvégső részével,
melynek a gyümölcsei már csak a mieink, megköszönte ragaszkodásukat
és elbucsuzott tőlük. Aztán szeretettel teli szókat váltott övéivel:
feleségével, lányával, fiával, és családja körében csöndesen,
nyugodtan behunyta szemét. Meghalt, fájdalom és agonia nélkül. Az Ur
kegyelmesebb volt iránta, mint azok, akik az Ő nevében már előre
elitélték, s megadta neki azt a szép halált, amelyet maga kivánt. A
nemes halált, amint ő nevezte. Meghalni tudva, kibékülve
sorsunkkal, abban a nyugodt érzésben, hogy kötelességünket
betöltöttük s elvégeztük, amiért elküldtek bennünket - ezt nevezte ő
nemes halálnak, s ilyenben volt része. Mint szent élt, s mint szent
halt meg. És meghalt
benne a legnemesebb, a legigazabb és lelki tehetségekben leggazdagabb
férfiu, akit e kornak látnia adatott. Nem volt nála nemesebb senki,
mert a kötelességről senkinek sem lehettek emelkedettebb képzetei,
mint azok, amelyekkel ő ismertette meg ezt a kort, s másrészt
nincs, akinek egész élete harmonikusabb lehetne a tulajdon
ideáljaival, mint az övé volt a maga eszményeivel. Nem volt
nála igazabb senki, mert senki sem volt szigorubb önmaga és senki sem
türelmesebb mások iránt. És nem voltak, nincsenek, nem lehetnek az
övénél magasabb rendü lelki tehetségek, mert nem volt senki,
akinek gondolkozása szabadabb, s ismeretei gazdagabbak lettek volna,
és viszont nem volt senki, aki gondolkozásának és ismereteinek
korlátait tisztábban látta volna, mint ő. Hogy nem hagyott hátra egy
filozófiai "rendszert", mely tiz-husz esztendeig
talán divatos lett volna, abban az összes filozófiai rendszerek nagy
csődje után ne keressünk semmi csodálni valót. Igy volt ő leghivebb
kifejezője a mi időnk szellemének, amely elvesztette hitét a
rendszerekben, de azért szivesebben filozofál, mint eddig bármelyik
kor; mert a rendszerek időhöz kötöttek, ellenben a filozofálás örök.
Vagy ha ugy tetszik: rendszer volt ebben a rendszernélküliségben,
mint a Hamlet őrültségében. Különben:
ne sajnáljuk, hogy ő nem állitott fel nekünk kategóriákat, tartós
használatra. Az ő gondolatai szerettek szárnyalni; fiókokba dugni
nehéz lett volna őket. De ám
vitatkozzunk erről is, mint sok egyébről, ami ebben a nagy emberben
annyi kicsinyes birálgatás tárgya volt - kiről hallottunk
ellentétesebb véleményeket, mint éppen ő róla?! - egy dologban, azt
hiszem, mindnyájan egyetértünk. Abban, hogy a jelen idő legnagyobb
poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a mélyére,
s aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknek a
misztériumoknak a rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek
fölszinét. * Egy
anekdotát beszélnek róla, mely illusztrálja sorsát. Valahol
Olaszországban utazott, s egy este éppen le akart feküdni, mikor
látogatója akadt. A fogadó szobalánya állitott be hozzá, azzal a
kéréssel, hogy mondjon neki számokat, amelyeket ő aztán betehessen a
lutriba. A
szobalány ugyanis a templomban, a szószékről sokszor hallotta a Renan
nevét. Nem volt egészen tisztában vele: vajjon szent-e vagy ördög, de
mikor megtudta, hogy ez a sokat emlegetett személy ott van
megszállva az ő fogadójukban, elhatározta, hogy nem szalasztja el a
kitünő alkalmat, hanem kopogtat a szerencse ajtaján. Ugy
gondolkozott: ha Renan szent, akkor bizonyosan jók lesznek a számai,
ha ördög, akkor még bizonyosabban. Renan nem
mondott neki számokat s attól fogva hiába csengetett vizért. A
szobalány nem tudta megbocsátani neki, hogy megtagadta tőle a
szerencsét. Ahogy
ezzel a szobalánynyal, ugy járt később a Zoilusaival is. Ezek sem
tudták megbocsátani neki, hogy nem adott számokat a másvilágra.
Kételyeiért senkit sem üldözött többet sem a vak gyülölség, sem a
léha irónia. Immáron
nincsenek többé kételyei. Vajjon, amint szelid melancholiával
enyelgett egyik utolsó iratában, a tisztitó hely árnyas, homályos
gyertyánfa-alléei megnyilnak-e előtte? Reméljük, hogy az Ur
mindvégig kegyelmesebb lesz iránta, mint azok a hipokriták, akik
hittel a szájukon s megtört fogadalmakkal csuháikon belül, annyira
elrágalmazták, s annyi keserüséget okoztak ennek a jó, igaz,
szent, nagy embernek. I. 1893
március 5-én a párisi Rue des Beaux-Arts csöndes, komor házainak
egyikében egy nagy iró halt meg: egy az igazán nagyok közül, akinek
rendkivüli jelentőségét azonban nehéz volna belefoglalni bármiféle
hangzatos mondásba. Az a hatalmas egyéniség, mely ebben a Taine nevü,
szürkeszakállu, jelentéktelen alaku öreg professzorban lakott, éppen
különös bonyolultságánál és sokféle gazdagságánál fogva
tünik el az elől, aki rövid, epigrammatikus sirfeliratban akarná
jellemezni az ő nagyságát. Sőt a szavak, amelyek elmondhatnák a Taine
mesés munkásságát és ennek a munkásságnak sokféle, mélyreható
jelentőségét, mintha szinte csufolódnának azzal, aki őt a
magasztalásban pazar, de szóban fukar gyászbeszédek rövidségével
akarná méltatni; ha hirtelenében felsoroljuk a sok titulust,
melyeknek a legkisebbikével is méltó a legnagyobb irodalmi
dicsőségre: ezek a titulusok ugy csoportosulnak előttünk, mintha őt
kisebbiteni akarnák. Mert melyek is ezek a titulusok? Nagy filozófus
volt, de szisztéma és iskola nélkül, aki a psychologia terén tett
vizsgálódásokon kivül, megelégedett a filozófusok és a filozófiai
rendszerek kritizálásával. Nagy kritikus volt, aki azonban
kritikáiban megmaradt filozófusnak, kritikus, aki tanulmányaiban
csak analizált és konstatált s a kritikából kizárta azt, amit előtte
a kritika lényegének tekintettek: az itéletet. Nagy hisztorikus volt,
de azok közül a hisztorikusok közül való, akik hiába üznek kultuszt a
dokumentumokból: minél nagyobb egyéniségek, annál nagyobb poéták.
Végre nagy irómüvész s szabad óráiban nagy poéta is - például, mikor
utirajzokat irt - aki azonban soha sem szólt a nagyközönségnek s aki
valójában nem is volt hozzáférhető, csak a felsőbb tizezreknek. Csakhogy
épp ezek az apró "azonban"-ok állapitják meg az ő
dicsőségét, tanuskodván róla, hogy mindenben, bármihez fogott, az a
nagy egyéniség maradt, aki hivatva volt rá, hogy Darwin mellett a
legtartósabb s legmélyebbre ható befolyással legyen ennek a századnak
egész irodalmára. (Néhány
szóban is hányszor kellett a "nagy" szóhoz folyamodnunk
ahhoz a szóhoz, amelylyel a legtöbb visszaélés történik s amely olyan
keveset mond!... és mégis mindenkinek el kell ismernie, hogy a
felsorolt területeken Taine-nek éppen a "nagy"-ság a
megkülönböztető vonása!) Ritka
eset, hogy egy kiváló irodalmi alak, aki egyszerre tudós, filozóf és
költő, oly tisztán kifejezhető legyen azonegy ideában, hogy
egy nagy irói egyéniség annyira össze legyen forrva valamely
generális eszmével, mint Taine a "környezet"-ről szóló
doktrinával. S ez a doktrina, mely vezér-ideája a Taine egész
impozáns munkásságának, olyan körutat tett az eszmék világában,
aminővel századunkban a fejlődés törvényén kivül nem dicsekedhetik
semmiféle idea. A "milieu"-ről szóló doktrina
megváltoztatta a kritika egész irányát, megadta a kegyelemdöfést
a dogmatikus kritikának, szárnyat adott a szubjektiv kritikának,
türelmesebbé, igazságosabbá tette a közizlést, s uj érdeklődéseket
tudott kelteni minden ép fantáziában. A história-irásban diadalra
vezette a Buckle-féle elvet a Carlyleéval szemben, a
belletrisztikában utját egyengette az ujabb reális irányzatoknak,
rehabilitálta Balzacot és Stendhalt s mély hatással volt a
képzőmüvészeti kritikára is. A
környezetről szóló doktrina... nem, nem szabad csak igy per tangentem
beszélni erről a doktrináról. De ki nem ismeri ezt a doktrinát?
Annyira vérré vált az irodalomban, annyira közhelylyé népszerüsödött,
annyira Columbus tojása immár, hogy az is vallja, akinek sejtelme
sincs róla többé, hogy tulajdonképp kinek a gondolatát idézi. A
valamelyest gondolkodók egy roppant tömege esküszik ma a
tainizmus-ra, anélkül, hogy tudná, kinek köszönheti a
gondolatvilágát, mint ahogy néptribunok szónokolnak, nem is
gyanitva, hogy Diderot-t citálják. És ha uton-utfélen hallani, hogy:
az erény és a bün, a jó és a rossz produktumok, mint az ecet, ha
Homais ur azt bizonyitgatja, hogy Lionardo da Vinci csak a
renaissance Olaszországában csinálhatta meg a Giocondá-t, vagy hogy
Spencer fantáziáját csak Anglia köde tehette tündérekben oly
bőségessé, hogy Dickens humora John Bull rideg szokásai nélkül soha
sem hajtott volna oly gyönyörü virágokat, ha minduntalan Tainetől
eredő okoskodásokat, következtetéseket, itéleteket hallunk
olyanoktól is, akik soha se hallottak Taineről: ne higyjük azt, hogy
ez csak afféle jelenség, mint amikor a páholynyitó kisasszonyokon,
akik a hercegnőtől elvették a szinházi jegyet, még percekig megérezni
a papirlapról tovaillanó drága illatszer szagát. A "milieu"-elmélet
akkora hatással volt Taine kortársaira, hogy az utána következő
nemzedék már szinte erre a gondolkodásra hajlandóan, ugyszólván erre
a világlátásra formált szemmel jött a világra. "A
szellemi müvek nemzője nemcsak maga az ész. Az egész ember hozzájárul
megalkotásukhoz; jelleme, nevelése és élete, multja és
jelene, szenvedélyei és összes képességei, erényei és bünei, lelkének
minden kis része, cselekedeteinek összes apróságai nyomot hagynak
azon, amit gondol és azon, amit ir." Ezek a
sorok a Nouveaux Essais-ből valók s mint látnivaló, részét
teszik a környezetről szóló doktrinának. Annak, aki
majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett esnie, hogy ezt
a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte Taine formulázza
és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához jutnia, lelki
hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: lesz egy kis
dolga a Taine "multjával, szenvedélyeivel és cselekedeteinek
apróságaival." Ezt a multat megismerni, ezeknek az
apróságoknak nyomára jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos
prófétának. Ami nagy emberünk élete meglehetősen a nyilvánosság
mögött folyt le. Minden arra vall, hogy élete néhány szép s ránk
nézve is emlékezetes utazáson, meg azon kivül, ami multjából a
családjáé volt, nem állott egyébből, csak tanulásból s munkából. A
Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves korában már
kész tudós. Az École Normale-ban, ahol Franciaország legkitünőbb
ifjai végzik utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön tanári
kathedrára lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond
About, az osztály "ördög"-e, ő a "nagy kacika",
a tekintélyes kolléga, az eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon,
"egy ember, aki mindent tud". Még gyerekember, mikor
megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s pár év mulva sem rendez
négyeseket, hanem befejez egy mintaszerü monografiát La Fontaine-ről.
Aztán hosszu sorozata a tanári sikereknek, meg ezek a munkák, melyek
még nálunk sem egészen ismeretlenek: Az angol irodalom története, A
19-ik század francia filozófusai, nagy munkája az Értelem-ről, az
Essai-k és az ujabb essai-k. A müvészet filozófiája, Az ideál a
müvészetben, spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és végre
históriai remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime, életének
egész története. De talán ez is valami. Miközben
utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták rá, hogy
elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel szerepeljen a
nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról nagyon nem
tetszett a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon jellemzése
még kevésbbé a bonapartistáknak. Bőséges része volt a sértő
támadásokban, de ez sem birhatta rá, hogy énjével foglalkoztassa
a világot, mely pedig eléggé érdeklődött iránta. Gyülölte a feltünést
s ebbeli érzékenységében odáig ment, hogy sohasem fotografáltatta le
magát. Arcképét hiába is kerestetné a hires emberek fényképeinek az
amatőrje: arcképét csak könyveiben lehet megtalálni. II. Valaki
haldoklik. Ott
fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, Blanche doktor
ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék az irgalmas
testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy feszület. Egy
feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat foglalkoztatta.
Szőnyegek és képek, bibelot-k és elektromos lámpák nincsenek a
szobában. Egy asztalkán öt szál gardénia; az a virág, amelyet
legjobban szeretett. Nem tudni, ki küldte. Lábujjhegyen járnak
körülötte. Az inspekciós az óráját nézi. És
artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről egykor
bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi érzések
zenéje. * Ők
nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább forognak
a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, csak ő.
Vagy talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják valamelyik epigon
regényét. Illatos leveleik szépen elzárva pihennek egy titkos
fiókban, kék pántlikával összekötve. Örökre. Valahol egy kis
Madeleine-től azt kérdi Boireau ur "Mit szól a Dagnan-Bouveret
képéhez?" És a kis Madeleine a müveltséget kötelező
lelkesedéssel felel: "Oh, gyönyörü! Különösen az esküvő
pár... nekem különösen az esküvő pár tetszik." S fájdalmasan,
szeliden mosolyog hozzá, mint egy antik érmen látható királynő-fej,
nem tudni miért fájdalmasan s nem tudni miért szeliden. Nincs ott
a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy kemence
mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy
new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent
Ilona-szigetén. És nincs
ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad sejtenie semmit, mert
ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit tartozik ő rá, minő
ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy szempár, mely
többet látott, mint más százezer és százezer szem együtt véve. Ő csak
azt látná, hogy vége, vége az ő szegény, bolond fiának!... * Az
inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s majdnem
leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a szolgálat. A soror
halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, melyeket átéreznek
azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s melyekben az, aki megérti
őket, nem talál egyebet, csak szavakat. Az
inspekciós ásit. Szeretne elmenni a Moulin-Rouge-ba. Egy
eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná megirni,
ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki ott
fekszik azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt sem. * Oh, mi
dicső, nagy elme törik itt össze végkép!... Udvarfi, hős, tudós... A
szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre tenni, disze
és virága!... De hát mit
vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda szu rágta meg
ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél magasabbat,
amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott soha?! Oh, jaj
annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, aki földi
szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki betekintett a
szaiszi fátyol mögé! * Még csak
egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik legcsodálatosabb irói
zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes és Goethe már várják az
ujon érkezőt: - Isten
hozott, kedves Guy! Amaz soha
se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna ilyen
találkozás, meglehet, igy felelne: - A
szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés volt
közöttünk; azt akarom elvégezni vele. * A jövendő
krónikásai pedig fel fogják jegyezni: Volt
egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de
Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és jó,
okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon és
magába tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt
különb nála se szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek
jelen voltak keresztelőjén. Csak
rózsákon járt s a villik minden rögöt félretoltak utjából. Az
isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És korai,
borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés lehessen s ne
ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az öregséget. - - - - - -
- - - Az 1893.
évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól Melbourne-ig,
mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság csak eljuthat,
hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás munkájában,
megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő emberek
milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok mind az öt
földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi időnk
legolvasottabb irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb alakja volt a
kényesen finom izlésü irodalmi szalónoknak s egyszersmind legjobb
ismerőse azoknak az egyszerü embereknek, akik csak a hirlapok
tárcáiból tudnak meg egyet-mást a nagy irodalmi mozgalmakból,
meghalt, miután negyvenéves korában olyan tüneményes irodalmi
pályafutás állott mögötte, aminőre régóta nem volt példa, és miután
két teljes esztendőt reménytelen és vigasztalan elmetompultságban
töltött egy harmadrangu, de elég olcsó gyógyintézetben. Az alkotó
erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig megriaszt bennünket,
nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni egy nagyon kedves
ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet csodáit és az
emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival annyiszor találkoztak
össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig megriaszt és mélyen
megrendit kiváltképpen azért, mert ebben a szörnyü végben a régi
görögök rettentő Anánkéját kell felismernünk. Hogyan, hát
csakugyan igaza volna a borzasztó olasz doktornak, aki azt állitja,
hogy a zseni minden szikrájáért az őrültség egy-egy iszonyatos
órájával kell fizetni?! Hogyan, hát ilyen végre kellett jutnia a
"legegészségesebb" irói egyéniségnek, pusztán azért, mert
mint Prometheüsz, tüzet lopott az égből?!... Ime, ránk,
szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és kiengesztelő
momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, amelynek ilyen
rettentő az ára! Nincs, aki
ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az egész világ
irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a müvelődésnek
legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, hogy a mi
időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor Boccaccióját. És
minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb hatalmu és
legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse,
a halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik legtisztább látásu
ismerője az emberi szivnek, az emberi lélekben jól megférő
bonyolultságoknak és ellentmondásoknak, az emberi ösztönök
egymásra hatásából kialakuló szövevényeknek, másfelől pedig az
egész természetnek, a világ és az ember kapcsolatának, a dolgok és az
emberi élet egybefüggésének és talán legkivált a természeti szép
mindenféle fajta, kis és nagy forrásának. Tehát: a mi időnk lelkéhez
szóló filozóf, akinek keserüségeit többen érezték át, mint a
Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik nyelvén beszélt,
amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek) s
azonkivül egyik legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi
szomoru időnknek, amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem
epedett a rejtelmes, a megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen
s a nem hitt, de annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre
titokzatos után. Tudós
doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért kellett
kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol mögött
levőket kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel
igyekeztek ellesni és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat,
amely erőfeszitések már emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb
volt a veszteségünk; mert hisz ebben az esetben a kötelesség áldozata
és pedig olyan kötelességé, melynél fenségesebbet nem ismer az emberi
képzelet. Öntudat
nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a mély
kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal
előbb megkezdette. A nagy iró, aki a Notre Coeur-t megalkotta
s oly megkapó és megriasztó dolgokat tudott elmondani a szivek és
vesék titkaiból, egy félesztendő óta nem tudta, hogy létezik, nem
tudott magáról többet, mint egy gügyögő gyerek. Mégsem aludt el
csendesen; az utolsó napja nagyon kegyetlen volt. Az élet csupa
szenvedés, de a szenvedés még tart ott is, ahol az élet már
bevégződött. III. Amikor
Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint beszentelték, hogy aztán
átszállitsák a Père
Lachaise holttestégető
kamarájába, a Temps olvasói
közül bizonyára sokan gondoltak a párisi gyászszertartásra; és
alkalmasint találkoztak ezek között a kegyeletesek között, akik
ugyanabban az órában, mikor ott az "Et cum Lazaro"
elhangzott, messze a párisi
szinházaktól, s messze a Père Lachaise-től,
ilyenforma bucsuztatót mondogattak magukban: -
Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg barát,
kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több örömet
szereztél nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket napról-napra
látok. Nem olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s megint szegényebb
vagyok egy gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, minden reakczió
nélkül való, tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem fogok
hasonlóval pótolni. Isten veled! Hálásan gondolok Rád, és mély
sajnálkozással. Hálásan, mert utolérhetetlen kedvességgel beszéltél
nekem kicsinyes, hiábavaló s a nagy természettől távol eső dolgokról,
melyek azonban Neked is, nekem is kedvesek valának. És mély
sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint más, hogy szegény,
perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző dolog foglalta el
gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda egész életedet.
Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek benne, levegő járja
át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy roppant mennybolt néz
ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa érdekes rejtelem; csak ki
kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk körül látunk, mindaz
magasztos misztérium. De te nem láttad a fákat, a virágokat; az erdő
varázslatos világa bezárt könyv maradt előtted. Nem hallottad se a
patak csörgedezését, se az óczeán harsogását; nem hallottad a vadak
bőgését, s nem a madarak énekét. A csillagok elől fedett
butikokba rejtőztél, ahol gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a
növények életének felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot
mozgató erők törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven
esztendeig éltél s meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni
érdemes. Egy festett világnak éltél, mely majom módra csufolja az
isteni Természetet, melyben minden ál, hamis, hazug, a durván mázolt
bokortól le az asszonyok mosolyáig, s Te e temérdek álság közepett
pápaszemeddel hitványságok törvényeit kerested. És ugy haltál meg,
ahogy éltél; szemben a misztériumok misztériumával, sejtelme nélkül
annak, mi történik veled, gyermekes gondolatok közt forgolódtál
halálos ágyadban s ezek voltak utolsó szavaid: "Még egyszer meg
kell néznem a Torrent-t;
azt hiszem, félreértették
ezt a szindarabot, s helytelenül itélte meg a sajtó is, meg a
közönség is..." Isten veled, szegény, perverzus, öreg gyermek,
aki egy kimérának éltél s aki annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál
beszélni ezekről a kicsinyességekről, mint soha senki más! Hetven
évig élni annak, hogy az ember folyton azzal foglalkozzék: vajjon az
ünneprendező jól csinálta-e meg a scène
à faire-t, kellően
preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá tudta-e tenni, amit mondani
akart s amit már százan meg százan elmondtak előtte! Hetven évig
vitatkozni arról: helyesen fintorgatták-e az arcukat
nevetségesen hiu, szenátor modoru bajazzók és hamis zuzáju, rossz
máju, lábujjaik hegyéig romlott, tarka rongyokban páváskodó "petite
femme"-ok, akik egy pár sornyi reklámért cigánykereket vetettek
előtte! Hetven évig polemizálni izlésről, dikcióról s nem tudom még
miről, "divette"-ekkel, akik mintha arra születtek volna,
hogy az eredendő vétket testesitsék meg, s akiket már a tudós asszony
ugy mártott bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt ki belőle! És
soha, egy pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá illő-e ennek
a mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis besogne-nak? A
szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette, mint
ahogy mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján
Cluny, Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak
komédia legyen. Bizonyára
az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De nem hitt az
Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, ük-unokaöccse az
enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé Prudhomme urnak is.
Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint Prudhomme ur mondaná,
ez egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, már jó eleve, hogy
holttestét annak idején - egykor, sokára - égessék el; s teljesiteni
fogják a kivánságát. Igy még halála után is távol marad az
anyaföldtől; hamvai is csarnokban fognak pihenni. Sir nem domborul
fölötte; zöld hant gyepágy nem fogja fedni; fejfa nem jelöli meg
pihenőjét; s a petite femme-ok nem mehetnek el nyugvóhelyéhez, leróni
a hála adóját; a lelkek órájában nem táncolnak körülötte villik,
vérpirossal bélelt gyászruhában. A
PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA Minden
korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, melyek a kor
aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy vagyunk ezekkel
a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó ismerőseinkkel, akikkel
rövid ideig találkozunk egy kissé mindenütt; egy darabig otthon
vannak minden társaságban, ahol megfordulunk; mindennap váltunk velük
egy-két szót, mert divatos és jó modoru emberek; egyszerre csak
eszünkbe jut, hogy ismerőseinket nem látjuk többé és - ezt valóban
nem hittük volna - félév óta nem vettük észre hiányát; a neve sem
akar eszünkbe jutni. Jött és ment, mint Arthus király, senki sem
tudja, honnan hová. Ez a mai jó ismerősünk, a mai analizáló kor
képviselője egy kissé felületes, de különben igen elmés ember,
foglalkozására nézve orvos. Szeret egy kissé pózba állani boncoló
késével, de egyébként igen finom ember; amit az is bizonyit, hogy még
nem untuk meg, noha már eleget láttuk. Láttuk, amint kidugta fejét
egyik-másik nagy folió tudományos könyv mögül, hallottuk, amint
kritikusokkal és irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük
szereplését tömérdek regényben, minden este mint "rezonnőrt"
köszöntjük a szinházban, sőt meglepetésünkre, néha, mikor
falura rándulunk egyik vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez,
gazdánk helyett őt találjuk, szép verseket szavalva, melyek
mindegyikének refrénje: Névrose[8].
Egy szép
napon persze el fog tünni, mint a többiek. Où sont les neiges
d'antan? Hol van Bietris,
hol van Allys? - mint Villon mester mondaná. Ki emlékszik még azokra,
akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik még azokkal a
perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly szeretetre méltók
voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy ifju,
zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az akkori
irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma már, ha
Stendhal hőse, a Rouge
et le Noir Julienje
ránk nem marad, nem is tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen
forradalmak után, az általános politikai enerváció idején, egy
nemzedék, mely kimerülten a nagyratörés küzdelmeitől, a
semmittevés és semmire vágyódás furiáival adta össze magát, rajongott
a blaséért, aki csak annyit hisz, mint a sevillai burlador, hogy:
kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem becsüli, mint ezt a
mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak volt egy ideálja,
aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt ifjuságát,
akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a szerelem, aki
laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, frakkosan és
fehérnyakkendősen hever az utca sarában, mindannyiszor, ahányszor
csak megjelen a maga frisseségében a rózsaujju hajnal. Az apró
Rollák megnépesitették a regényeket és szinházakat épp ugy, mint a
kártyabarlangokat és a Pandarusok termeit. Persze, hamar kimultak,
végelgyöngülésben. Helyettük uj emberek jöttek, egészen más
természetüek, de nem kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki
emlékezhetik; még nem is veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a
demokrácia izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy
Demos könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged
meg magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a
Suez-csatornát csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat
készitettek, nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak kormosan
és széntől sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, akik mind
alagutakat furtak ki és grófkisasszonyokat vettek feleségül,
minek utána elmondták nézeteiket a születés és a munka
arisztokráciájáról. A "munka" (elöl egy, néha
két, sőt néha három "m" betüvel) - volt a devise, melynek
csak a szinpadon való hangoztatása is sokunk életét keseritette meg.
Szerencsére, a gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma
már a leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett
Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell
olvasniok. A tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy gyermekeknek,
Guignolra van szükségünk, de unjuk Guignolt mindig ugyanabban a
ruhában. Most a dottore kosztümjében látjuk a legszivesebben. Az
uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, lancettájával, sőt
egész nécessairejével együtt is jobban elszivelhető, mint elődei.
Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, mint régebbi ismerőseinké.
Nem tolja eszméit nyakunkra, s ha valamiben feszélyez, ugy azáltal
teszi, hogy engedelemkérés nélkül kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat,
megvillanyoz, s aztán kijelenti, hogy betegek az idegeink, nekem is,
önnek is, mindnyájunknak. Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele.
Nem ad tanácsokat, csak tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az
egyén érdektelen előtte; csak tényeket keres, minél több apró,
világos kis tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok
után járva, mint a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes
értekezést tart a társadalom vibrióiról, regényekben legörömestebb
mutogatja a szerelem klinikáját, tudósok és bölcselők előtt szivesen
beszél az uj törvényeket jelző uj kór-jelenségekről s ha
verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy valamit megtudjon
általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé mindig affektál, de
azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az
irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt nem
valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint a régi
könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép rajongó
papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok legfőbb érdeme
egy érzelem volt, egy misztikus vonzalom a müvészihez, életük
szeretkezés az irodalommal, magáért az irodalomért és az élvezetért,
melyet nekik az nyujtott. Az uj emberek más fából valók. Hidegek,
mint maga a tudomány, melynek önző szeretői, mig elődeik a szépnek
lángoló trubadurjai voltak. Az irodalom nem céljuk, csak egy mező,
melyen kutatásaiknak tér nyilik. Nem érdekli őket jobban, mint a
társadalmi tudományok, vagy a statisztika s ha mégis
vizsgálódásra készti őket, csak annak tulajdonitható, hogy az
irodalom tükörnek látszik, melyben a morális élet mindenféle
természetü tüneményei a legszembetünőbben mutatkoznak. Minthogy
eszközük éppen az általánositás, nem zárkóznak egy irodalomba s nem
táplálnak hazafias előitéleteket. Az alakot számitáson kivül hagyják,
a költőt megfosztják fényes szavaitól, mint vén Aeskuláp a
szégyenkező fiatal női pácienst ruháitól, és az egyes esetekben csak
általánosabb tünemények jeleit keresve, kapcsolatos okokat találnak s
azok alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy
közbetegséget, mely ellen nem tudnak orvosságot. Efféle
orvos a kritikusok közt Bourget Pál,[9]
aki öt különleges eset, öt modern iró lelki életéből következtetve,
egy általános betegséget
bizonyit ránk, melyben mindnyájan szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt
nem valami "ouvrage à longue haleine"-ben, hanem
egy könnyü, látszólag egység nélküli, elegáns könyvben, melynek
érdekelnie kell minden mai olvasót. Hogyne, mikor egy még alig ismert
közös gyöngeségünkről van szó, mikor a boncoló asztalra feszitett
lelkek legkedvesebb iróinké s mikor maga az értekező legkevésbbé sem
az utolsó ember. Aki
csak egy kissé szemügyre veszi a doktor urat, az első pillanatra
láthatja, hogy egészen beleillik a Nouvelle
Revue finom
szalonjába. Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben "bien
ganté et bien coiffé". Szeretetreméltóan beszél mindenről,
amire a szó kerül, mint aki járatos a politikában, ért a
képzőmüvészetekhez, sokat utazott és teljesen a mai tudomány
szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik, hogy nagyon
helyén van a Journal
des Débats kitünő
tudósainak és szépiróinak diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok
irodalmat ismer, nem olyan formán, mint az irodalmi "kőmüvesek",
- hogy a Taine szavát használjam - hanem amint az "épitőmesterek"
szokták azokat ismerni. Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a
jellemzetest, világos feje: elrendezni az észlelt jelenségeket s
különös adománya a kifejezésben: költői és mégis geometriailag
szabatos alakot adni érzéseinek, gondolatainak. Ilyen választékosan
csak a választottak szólnak. Nem csodálnám, ha fiatal asszonyok
rajonganának a doktor urért. Ők azon sem akadnának fönn, hogy
némelykor egy kissé keresetten képletes és mesterkélten költőieskedő,
máskor meg nagyon is elvont és homályos, ámbár jóhiszemüen és
nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja a szavait, de
legalább glaszé-keztyübe. Az,
amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt iró,
akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak
elhomályosuló foltjairól leolvashassuk közös betegségüket, választott
iróink, akik mindannyian befolyással voltak képzeteink, érzéseink
alakulásaira. Ki ne ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a kép, mely
mindenikünket megragadott tizennyolcéves korunkban, Don Juan aux
enfers, a Styxen átkelt és áldozataira hidegen, büszkén visszatekintő
csábitó képe felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz emberek közt is,
akiknek életében az egyetlen kaland az volt, hogy a lépcsőn
összeütköztek a mosónéjuk lányával, sokan lesznek, akik kivülről
tudják a Vámpirt: Toi, qui
comme un coup de couteau s
hevültek az abban égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is
mindenkinek ismernie és szeretnie kell, aki életében csak három
regényt olvasott, hiszen Bovary Emma - e szegény női Don
Quijote - történetét épp ugy
fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a
Caractèrest, persze
"ad usum Delphini" kiadásokban. És Renan? Ő a század
szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben világos, kritikus
elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális lelkülete állottak és állanak
egymással szemben. Vagy Taine? Akiben, ha a tudós nem érdekel,
érdekel a bölcselő, ha az sem, akkor a nép-pszichológ vagy a
történetiró, az irodalombuvár vagy a mükritikus, de mindenesetre
az iró, aki elsősorban és mindenekfölött a szó legnagyobb
müvészei közül való. Ami Stendhalt illeti, neki valóban joga van
kettőzött figyelemre. Könyvei félszázados álmot aludtak, de uj
életre keltek s a Dornröschen bennük rejlett örök fiatalságával
ingerelnek, hogy foglalkozzunk velük s helyrehozzuk egész nemzedékek
mulasztását. "1880 táján fognak engem olvasni" - irta
volt Balzacnak: s a világ most igazat adni kénytelen neki, aki annyi
igazságot adott a világnak. Ez a csodás szellem, aki mint az arab
regékben szokott történni, eleinte egy pár poros kötetbe volt
elzárva, aztán kitörve azokból, hirtelen megnőtt s föléje kerekedve
egykoron győztes vetélytársainak, melléje nőtt a század legnagyobb
szellemeinek: csak most lett igazán modern, holtan is közelebb álló
korunk lelkéhez, mint sokan a nagy élők közül. Vagy talán
nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje és müvészete,
amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, de meg nem
talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban fejezték ki el nem
rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami más az, ami egy
titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü "homme supérieur"-ök
és névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad meg bennünket
Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi természetü, finoman
érzéki képzelem, mely a kedves boudoir-ját indus pagodává változtatja
át, ahol homályos világnál rejtelmes illatok szállnak a légben s egy
titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó tánczát igézetéül szegény,
megittasult redingoteos kigyóknak? Egészen más, mondja doktor
Bourget. Ő is, mint a többiek, egyéniségök varázsával csak békóban
tartanak, ha már egyszer le tudtak kötni; ami e zseniális elmék
rabjaivá tesz bennünket, az: betegségök. A kóranyag, mely bennök
dult, minket is emészt s a közös szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb
összeköttetésbe. Azért
- igy folyik a következtetés - ezek a kivételes, beteg szellemek
nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden varázsuk,
csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a gyöngéket.
Aki közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. - Nézzék önök
azt a piros arczu fiatal embert - figyelmeztet orvosunk - aki, nem
látva a lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a közelében röpködő
fiatal lánykák boldog csicsergését, tanulóasztalára dőlve bujja a
Fleurs du mal-t,
vagy a Jézus életét: el fog
veszni. Rövid időn intoxicálva lesz. Kérem: "intoxicálva". Látni
való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e könyvekben
afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő kérdéssé
sápad ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az orvos
urtól. A ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson rengeteg
könyvét elolvastuk (az "ideges jelenségekről") s ebben
bebizonyitva láttuk, hogy az ideg betegségei mennyire kontagiózusak,
mindannyiszor megijedünk, ha valahol uj ismeretséget kell
kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy kézszoritás által valami
myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges meningitis?! Oh, nekünk
avatatlanoknak, roppant respektusunk van az orvosi tudomány iránt! Bourget
kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s második szavával megmondja,
hogy a betegség, melyről beszél: a pesszimizmus. Zavarba
esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és sokszor
vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést követtek el: a
"reál" és az "ideál". Ezekről már azt is
olvastuk valahol, hogy nagy tévedés azt hinni, mintha a "reális"
volna a "reál" s az "ideális" az "ideál".
Ellenkezőleg, az egyik a másik, és a másik az egyik. A
"pesszimizmus"-sal még nem jutottunk ennyire, de
bizonyos, hogy ha tizen összeállunk róla vitatkozni, nem leszünk
ketten, akik ugyanegy dolgot értsünk alatta. Kérdezzünk meg egy
bölcselkedőt, talán: "az élethez való akarat tagadását"
fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében Hartmannból vagy
Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró előtt: "ah,
igen - fog kiáltani örvendve - a század betegsége!" És szép
tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, be
fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a "század betegsége"
ölte meg s mi cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz,
hogy voltakép az Apulejus arany szamarát is a század betegsége
hajtotta a mágiára, mikor még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette
köztudomásu sorsát. Forduljunk egy világfihoz, mosolyogni fog.
"Pesszimizmus - ugymond - szó, melyet a költők találtak ki.
Azok, akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes részeikben burleszk
arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel emlitik azt a
kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak mondunk."
Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán buvik ki a
felelet alól: "Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint idegesség,
a nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges állapotát. Mindenki
tudja, hogy ennek milyen befolyása van az agyvelő müködésére. A többi
mind lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne
hallja a fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka." Bourget
Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki emellett még
az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét sem, sőt
általában nem ad világos választ erre a legfontosabb kérdésre.
Kétségen kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy látszik, ez
az ördöngős szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére szolgál. Mint
a katholikus dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb értelemben kell
venni, hogy megérthessük. Bourget valószinüleg valamely rejtelmes
aeont képzel alatta, mely mindig más-más alakba öltözik: Baudelaire
előtt Mephisto selyem köpenyével, keztyüsen jelenik meg, kezében
arany billikommal, melyben tüznyelvü xeresi és bóditó mákony
keverednek; a croisseti remetét ellenben a pusztai szent Antal
hiányos kosztümjében kisérti. Legalább a megszállottakon egészen más
és más természetü hatások mutatkoznak. Bourget apróra elemzi e
hatásokat, de adós marad annak megfejtésével, mi teszi a misztikus
aeon lényegét. Hogy a könyv hangulatában maradjunk: a kórtünetek
fölsorolása kiszoritja annak a magyarázatát, mennyiben azonos
eredetüek és természetüek ezek az oly különböző jelekben
nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző bajról van szó, mely egyik
sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik rokon valamiben egy
hatodikhoz, amelyről csak a sorok között olvashatni. Ez
magának Bourgetnak a "pesszimizmus"-a. A sok közül ezt
lehet a legkomolyabban venni, noha Bourget a tárgyilagosság finom
leplével takargatja. Akármilyen feketéknek irja is le a dolgokat, nem
akarja bevallani, hogy fekete üvegen át szemlélődve értekezik róluk.
Még könyve resuméjében is kitér a határozott szinvallás elől: "Vizsgáltam
egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; egy regényirót,
Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most jutottam végére egy
szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, amelyikben a kritikus és a
képzelmi iró a legszorosabban egyesülnek, és ennél az öt nagy
franciánál ugyanarra az általános semmiségtől megundorodott
filozófiára találtam. Ez a filozófia, mely érzéki és romlott
Baudelairenél, megfinomitott s kissé föllengős Renannál, tudatos és
fölháborodott Flaubertnél, szintén tudatos, de egyszersmind lemondó
Tainenél, épp oly sötét, de bátrabb a Rouge
et le Noir irójánál. Igazat
kell-e adnunk e rémületes csömörnek, melyet a legmagasztosabb elmék
éreznek az élet hiába való erőlködéseivel szemben? És az ember a
müvelődés által valóban nem ért-e el egyebet, mint hogy bonyolultabbá
tette barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt hiszem, hogy azok
kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak, éppen ugy, mint
én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott fölkiáltással
válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már megoldás, ha valaki,
mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz érzéseinek ellenébe
állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki látja végzete sötét
örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény és aki nem fél." Ez
a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó csaknem
kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, hogy maga
Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva int. Annál
rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha szubjektiv érzései
segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük érteni és ismerni a
"pirosarcu fiatal embert", aki ahelyett, hogy üde kis
lánykáknak udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes mérget. És ha
az epilogusból felénk sugárzó kevés világnál ujra nézzük és egymáshoz
hasonlitjuk a meglepő és szellemes ötleteket, melyekkel a szerző
bennünket meghajigált, s melyek, miután kezünkből kisiklottak, most
körülöttünk szétszórtan hevernek, kezd derengeni előttünk végre az
is, mi lehet az az "általános semmiségtől való megcsömörlés",
amely mindnyájunkat fenyeget, ha a veszedelmes könyvek
egyikét-másikát kezünkbe veszszük. Valóban, ujra meg kell
szerkesztenünk magunkban a Bourget zseniális, de konfuzus könyvét,
hogy tisztán felállithassuk az alapvető igazságot, melyre
szükségünk van. Lehetetlen belőle egyetlen passzust idézni, melyben a
könyv eszméjét összpontositva találhatnók. Álljon itt egy pár szó a
sokat emlitett baj eredetéről s egy gondolatsor annak hatásáról,
amint azt az egész könyvből kivehettük. Mindnyájan
vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben részesültünk. A
benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden bizonynyal elhatározó
volt életünkre. A szellemi világ megismerése, bármiképp talált
is az bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. Kétféle eset szokott
bekövetkezni. Vagy alkalmas anyagok voltunk e revelációhoz, vagy nem.
Ha természetünk a misztikusra hajló, lelkünk, midőn hisz, nem
elégszik meg egy eszmében való hittel. Látjuk az Istent. Nem szó, nem
jelkép, nem elvont fogalom az ránk nézve, hanem valóságos lény,
melynek társaságában ugy élünk, mint egy atyával, aki minket szeret,
ismer és megért. Ez az illuzió oly édes és oly erős, hogy ha egyszer
eltünt, nem lehet azt alsóbbrendü, kevésbbé intenziv képzetekkel
helyettesiteni. Aki a mákony mámorát megismerte, annak a bor hitvány,
émelyitő. És amidőn lépést tartunk századunkkal, megfosztjuk magunkat
e kedves képzetektől; lelkünk sérülést szenved, melyen át
elillan minden gyönyör. A másik eset nem jobb emennél. Lehet, hogy a
szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel ismertük meg. Hittünk
Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük azt élőnek és személynek.
Kielégitett bennünket egy hit az eszmékben, elvont hit, mely
mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak dogma kellett, nem látomány.
Első hitünket könnyen helyettesitjük más hittel; egyikünk hisz a
szabadságban, másikunk a társadalmi rendben; ez a forradalomban, az a
tudományban. Ezeket azonban sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a
másikat, amelynek gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S
amint a sok foghuzás fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos
fájdalommal jár, melyet rendesen általános melancholia követ. Láthatni,
Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen kacérkodik a
vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az urias, izléses,
vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem hasonlit ama jó papok
naiv rajongásához, akiktől a magasztos eszmevilágot megismerni
tanultuk. Jól berendezett embernek van vallása, amint van kényelmes
lakása, lovai és ismeretsége a balletben. Mert illik, hogy
minden legyen, amire kényelmi tekintetből szüksége van. Bourget Pál
ugy találja, hogy vallás nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az
ő szellemes ajánlatára bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen
kényelmi szert megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is
tiszteletre méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja
is. De
egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság nemcsak a mi
századunk büne - ettől az elmélettől Bourget még igen távol van -
miért nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly pregnánsul, miért
halványitja el éppen a mi időnk arculatát? Lapozgassunk; a Bourget
könyve erre is igyekszik megfelelni. A
pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a társadalmak
gyökerén. Hogy mégis ez a "finom szörny" soha sem
tátogatta nyomorát erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában,
akkor, mikor az életnek annyi föltétele tökéletesedik, annak nem
lehet egyéb oka, mint maga ez a tökéletesedés, mely ugy elkényezteti
lelkünket, hogy azt képtelenné teszi a boldogságra. Azok, akik
hisznek a haladásban, nem akarták észre venni kényelmesebb létünk és
teljesebb neveltetésünk e rémitő váltságdiját. Irodalmunk
elsötétedésében korunk társadalmi rázkódtatásainak muló hatását
látták. Sokkal inkább valószinü, hogy ez a melancholia
kikerülhetetlen következménye annak az ellentétnek, mely a
civilizáció szülte vágyak s a külső okok valósága közt áll be,
annyival inkább, mert Európa egyik végétől a másikig a modern
társadalom ennek a melancholiának ugyanazokat a lényegükben
megegyező s csak a fajok szerint egyes árnyalatokban különböző
jeleit mutatja. Általános elteltség e világ elégtelenségeivel szemben
lázitja föl a szlávokat, a germánokat és latinokat, s nyilvánul az
elsőknél a nihilizmusban, amazoknál a pesszimizmusban, emezeknél a
névrose különféle, rendkivüli nemeiben. A szentpétervári összeesküvők
gyilkos dühe, Schopenhauer könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s
a naturalista regényirók bőszült embergyülölete - az élet
megtagadásának ugyanazt a szellemét tüntetik föl, mely minden nap
jobban elhomályositja a nyugati civilizációt. Kétségen kivül távol
vagyunk a planéta öngyilkosságától, a kétségbeesés theoretikusainak
legfőbb vágyától. De lassan s biztosan növekszik a hit a természet
nagy banqueroutejában, mely ugy látszik, a huszadik század szomoru
hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár betörés meg nem menti a
nagyon elgondolkozott emberiséget a maga gondolatának fáradtságától. Tehát a
vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz után, amelynek
azt mondhassuk: "maradj, oly szép vagy!" - egy szóval, a
régi dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az országutra lehet
tévedni. Ez
a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, hanem az
öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt
kidühöngte magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik
legjelentősebb karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen e
pesszimizmus elleni visszahatásban találhatjuk föl
legkönnyebben. Sőt erős a hitünk, hogy az, ami Stendhalt ma oly közel
hozza sziveinkhez, első sorban éppen az, hogy ama beteges áramlatban
is meg tudta óvni lelki egészségét. Átjárhatatlan iróniával vette
körül magát! Valóban,
se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a többi négy iróról
el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan megtámadta volna őket a
"század baja", mint amilyen szépen kiszinezve előadja. De
legkevésbbé Beyleről. Az öt iró közül talán ő - a leghosszabb idő óta
halott - áll legközelebb korunkhoz szellemének irányánál és
természeténél fogva. Könyvei, ellentétben azokkal a hires munkákkal,
melyek rövid ideig királyi ünnepeltetést élnek, mig egyik napról a
másikra megvénülve ébrednek föl, mint a szép Pécopin, most élik
másodvirágzásukat. Nemcsak azért, mert Taine egy egész iskolát
nevelt föl abban a hitben, mely Stendhalt a század legnagyobb
psychologjának vallja, s talán azért sem, mert a regényben -
figyelmen kivül hagyva e helyt az artisztikus tekinteteket - a
legnagyobbat alkotta meg, amire a század képes volt. (A legnagyobb
értelmi erők a képzelmi világban az ő teremtményei; hősei éppen oly
zseniálisak, éppen ugy rendelkeznek a mély lelki látással s elemző
hatalommal, mint ő maga.) A világ ujra előveszi könyveit,
mert miután átszenvedte a sensualismust és az ecclecticismust (és még
egyéb izmus-okat is, köztük a Bourget kedves pesszimizmusát)
fölemelkedett ahhoz a racionalizmus rostáján átszürt pozitiv
filozófiához, melyet egy jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte
fog rendszerbe önteni s melyet Beyle előre látott s alkalmazott. Ennek
a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli éleslátásával
velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha sem méltányoltak
eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni megkisérlették. Lelki
egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, melylyel fölül tudott
emelkedni az elméje előtt összeütköző ellentéteken - azt a
készséget, melylyel mélyére nyult az igazságnak, nem félve, hogy
megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, - azt a bátorságot, melylyel
fölhagyta a czéltalan küzdelmet, - iróniáját, melylyel hidegen
birálni tudta olyan érzéseit, amilyenek a gyöngébbeknek életébe
kerülnek. Ha valaki, ugy bizonyára ő ment volt ama hányattatástól,
amelyet, legyen az bármily természetü, a pesszimizmus fogalma
kifejez. Nyugodt szellem volt. Ugy látszik, Bourget is érezte ezt,
midőn megjegyezte a különbséget közte és Byron közt, "akinek
hasztalan küzdéseitől Stendhal vele született finomsága s még inkább
átható elemző ereje által meg volt óva". Igy hát bátran
olvashatják fiatal embereink a Rouge
et le Noir-t, még
nem ég Ucalegon. (1884.) KEZTYÜS
KEZÜ IRÓK. A
nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek beszélni
Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a legnagyobb irói
dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az egész fiatal
Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a Fourchambault-család
hires
szerzője előtt is. "Hagyjanak nekem békét - dörmögött Augier -
azzal a szomoru
disznó-val!...
Később, mikor
arról volt szó, hogy Balzac-nak szobrot kell emelni, ugyanezzel az
okadással tagadta meg az aláirást. "Balzac - szólt kategoricze
- csak egy szomoru disznó volt." S végre, mikor a Vitel-dijat,
a franczia akadémia legnagyobb jutalmát, Paul Bourget-nak adták ki, a
következetes drámairó ismét ezzel a kritikával kisérte votum
separatum-át. "Bourget - szólt - csak egy szomoru disznó".
Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a pittoreszk mondást. (S mily
fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső utódja az
akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!) Nem
mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna feljebbezhetetlen.
Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü stilusában maradjunk, inkább
azt lehetne mondani, hogy Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem
disznó, hogy Balzac talán disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre:
vadkan), de egy cseppet sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt
elmondhatjuk akárminek, csak szomorunak és disznónak nem. Hanem
hát a kritika szabad és független, különösen az akadémiai. Stendhal-nak
és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit mondanak róluk. De
Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a sodrából. Nem mintha
nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. Mert bár az ifjabb Dumas
óta nem volt példa gyorsabb irodalmi karrierre, mint aminőt az
ujabbkori franczia irodalomnak ez az enfant gâté-ja csinált: nemcsak
a magasztalásokból vette ki a részét, hanem a tüszurásokból is.
A könnyedébb irodalmi enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a
kritika kissé erős volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t,
mint az a másik kritika, mely a Mensonges
egy
jelentéktelennek látszó passzusát vette czélba. A
Mensonges
ugyanis
valóságos elragadtatásba ejtette a kritikusokat. Csak a Figaro egyik
névtelen olvasónője tett egy gonosz megjegyzést a regény hősnőjének,
Madame de Moraines-nek a füzőjére. Ha Bourget ur azt hiszi - igy
hangzott a kegyetlen kritika - hogy egy hölgy, aki a
Faubourg-Saint-Germain világához tartozik, képes magára venni -
fekete selyemfüzőt (ilyet dob le magáról Moraines-né asszony a
Mensonges-ban)
akkor Bourget
ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott - füzőben. A
megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj
Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu
kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt és
tapasztalt. A Cruelle
Énigme, a
Crime
d'amour és
a Mensonges
épp ugy
föltételezik a galáns multat, mint az Essais
de psychologie contemporaine az
École Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az Essais
sikere
óta az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett a
Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem
maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, mint
akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami hiba, ugy
ez nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes marquis volt. Az
igazi marquis-k nem tökéletesek. Az
a "füző"-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De
ez se hozta ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az
Augier mot-ja, melyet a Physiologie
de l'amour moderne-ben
felpanaszol.
Persze, az obszczénitás vádja kétszeresen fájhat annak, akinek egész
életében csak egy határozott eszménye volt: a Választékosság, s aki
akkor, amikor ezt a kritikát mondják róla, egy milliomos és igen jó
házból való kisasszonynak a vőlegénye. Annyira
bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a Physiologie-ban
egyszer s
mindenkorra átadta szerelmi tapasztalatainak apró eredményeit az
olvasóközönségnek[10]
(mint ahogy más ember elégeti a szerelmes leveleit): jónak látja az
Augier mot-jára (bár diszkrét és rejtett formában) egy vallomást
tenni. E vallomás szerint az Augier vádja annál igazságtalanabb, mert
ő, ha könyveiben merész szavu is, a valóságban tiszta életü. Ez
a vallomás annál érdekesebb, mert nem egyetlen a maga nemében. Zola
ugyanezzel dicsekedett. Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant
koronkint "csak az tette álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni
valója, semmi kedves kis vétke, amire nem is olyan rosszul esnék
visszaemlékezni"... Folytatni lehetne egészen Antoine-ig, a
Théâtre
Libre igazgatójáig,
aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt, ha nem él tiszta
életet, az igazgató simpliciter elkergeti... Amire még
Paphnucius, az alexandriai anachoréta se mert volna gondolni. Mindenesetre
jellemző, hogy a fin
de siècle irodalmát,
mely a "merészség"-eket illetőleg elment a legutolsó
határokig, olyanoknak köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros
kávéházi nótát juttatják eszünkbe: "Jesszesz, jesszesz, so
solid!" Bezzeg a romantikusok, akik nagy eszmék felhőin
lovagoltak, egészen máskép szórakoztak entre eux, mint a bün mai
vizionáriusai. Maxime Du Camp egyik könyvében (Théophile
Gautier) érdekes
eseteket beszél el arról, hogy miképpen mulattak az iró-emberek e
század első felében. Alton-Shée meg még egy páran - irja Maxime Du
Camp - mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a
bourgeois-t. Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel
állitottak be a Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött,
a fekete dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok,
akik közt számos "Ifju Francziaország" volt, járták
javában. Egyszerre a fekete dominó kivált a többi közül, lelökte
magáról a fekete dominót s a következő pillanatban olyan kosztümben
állt a bámészkodó bourgeois-k között, mint amilyet Éva viselhetett, a
fügefalevél divat előtt. A rendőrök tulságosnak találták a
kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az Ifju Francziaország
kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy egész
rendőrcsapat nem érkezett, a mikor aztán a hölgyet visszabujtatták
dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban igy értették az
irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon gondolkoztak. A
fin de
siècle irók
(ezt a kifejezést, mely azóta banálissá lett, tudvalevőleg Bourget
találta ki) ha könyveikben merészek is, mindenesetre hivatkozhatnak
rá, hogy ugy könyveikben, mint a valóságban, komolyabban veszik az
életet, mint elődeik. Ha szabadszájuak, ebben csak az egyházatyákhoz
hasonlitanak. És őszintébbek is elődeiknél. Nem hallgatják el ama
morális kérdéseket, amelyek bizonyára minden czivilizáltabb embert
nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne történjék, ősi
konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános nagy
nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival
felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a
therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az
egészségesebbek közül valók. A Bourget
komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, semhogy az Augier
gyakran használt ötlete vele szemben igazolható volna. Már csak azért
is, mert Bourget, amily komoly, épp oly illedelmes, s ha őszinte,
őszinteségét nem mondhatni olyan meztelennek, mint a naturalisták
némely revelációit. A
Physiologie
de l'amour moderne-ben,
mely
legintimusabb gondolatait tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik
alakját, a Mensonges-beli
Claude
Larchert beszélteti. A Mensonges
olvasói
emlékeznek, hogy René de Vincinek, a regény hősének, kinek Madame de
Moraines-vel való szerencsétlen szerelmi története a regénynek
főtárgya, van egy idősebb jó barátja, akinek a neve Claude Larcher.
Ez a Claude a Mensonges-ban
egy Colette
Rigaud nevü kis szinésznőbe szerelmes; Colette szereti is Larchert a
maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy
füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes
szerelemtől, de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold Harfagar
király homlokán és Harold Harfagar király ismét békésen ül a
tengerfenéken. A
Physiologie-ban
Bourget ugy
szerepel, mint ennek a Claude Larchernek a végrendeleti végrehajtója
és kiadója. Nem rejtőzik el, hanem elburkolózik. Ami izlésre vall.
Mert ha egy-egy szót tulságosan bizalmasnak kellene tartanunk, nem
tehetnők érte felelőssé az irót magát, hanem csak az alakot, akit
beszéltet. S
Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A Mensonges
Larcher-je
szól e könyv lapjairól, akinek a szava sokban különböző a Bourget
szavától. Bourget regényeinek előadásában mindig megőrzi a
filozóf közömbösségét, Claude Larcher-ban sok a keserűség és az
önguny, sőt van némi póz is. De
akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, hogy e
gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos megfigyelések,
melyeket egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne tessék e könyvben
egy nagy ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját mindenki könyv nélkül
tudja) s még kevésbbé azokat az axiomákat, melyek kerek, rövid és
fordulatos alakban semmit sem mondanak. Nem egy "bölcs
mondás"-gyártó könyve ez, hanem egy filozófusé, aki mellesleg
költő is. * Bourgetnak
a Barricade-ig sok nagy sikerben volt része. De sikereit a
Mensonges és a Physiologie de l'amour moderne után
csak szaporithatta, már nem növelhette. A Mensonges és a
Physiologie megjelenésének idején volt a legdivatosabb; minden
alakja közül irodalmi alteregojának, Claude Larchernek sikerült a
legtöbbet beszéltetnie magáról. És - különös találkozása az irodalmi
elmulásnak meg az egész élet elmulásának! - Feuillet Octave, akit
Bourget szoritott ki az előkelő világ kegyéből, éppen az nap halt
meg, amikor a Physiologie megjelent s az egyszerre sokat
emlegetett Claude Larcher a maga elméletével, elmés paradoxonaival,
s egész szerelmi filozófiájával elözönlötte a párisi könyvkereskedők
és bukinisták kirakatait. Feuillet hetvennyolcz éves korában halt meg
s a halálával nagy szenvedésekből szabadult ki. Amióta fia, akit
valósággal bálványozott, hirtelen meghalt, a testben-lélekben megtört
öreg iró folyton betegeskedett; s életének ebben a szomoru, végső
időszakában meg kellett érnie hajdani dicsőségének tökéletes
elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s az elegáns világ
agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül állott,
kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények, hidegebb,
tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg tudtak felelni az
uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete utolsó évtizedeiben
a világ sora nagyot változott. Ő, akinek Camors ur-a a második
császárság idejében (a Feydeau Fanny-jával) hallatlan realitás
számba ment, csak mint a Szegény ifju legendárius szerzője,
mint az elvirágzott idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az
uj, idegen generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori
kisérleteit a realitásra élesen kritizálták; Camors ur-ban,
Julia Tréceur-ben, meg a többi ujabb stilü regényében "a
vitriolnak és az opoponaxnak olyan furcsa keverékét"
találták, mely egy cseppet sem volt inyére a körülötte egyre növekedő
kritikus generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak hivek hozzá,
akik régebben is a romantikust, a Szegény ifju érzelmes iróját
szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák mulnak, de ennek az
izlésnek, mely előszeretettel keresi az érzelmes, a meginditó, a
gyöngéd és nemes vonásokat, ha kell, az irreálisban is: ennek az
izlésnek mindig lesznek és pedig állhatatos hivei. Az irreális iránti
érzéket mindnyájan ott hordjuk lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv
és gyöngéd lelkek, akik a költészetben nem keresnek egyebet, mint épp
ama vigasztalást, melyet csak az irreális adhat meg az embernek.
Mindnyájan az illuziók Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az
ujabb irók közül senkinek a hivására sem jelent meg oly készségesen,
oly gyakran, oly fényes öltözetben, mint éppen a Szegény ifju
költőjének. A lovagiasságnak és a kötelesség-érzetnek egész
kodexét össze lehet állitani a Feuillet regényeiből; a vallásos, a
finom, a gyöngéd és a lángoló érzelmeket, ezeket a fájdalom, oly
ritka, de egyszersmind oly szép érzéseket a modern regényirodalomban
Feuillet szólaltatta meg a legékesebben, a legmelegebb s legszinesebb
szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt; hőseiül csak keztyüs kezü
embereket választott; a Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia
császárné udvarának irt; de az elegáns világban, melyet képzelme
kreált, mely a valóságban tán sohase létezett, s mely kicsinyes
választékosságaival a mai kritikus szemek előtt tán avultas izlésünek
tünik fel: ebben a képzelt világban a kicsiny emberek tán még jobban
gyönyörködtek, mint azok, akiknek első sorban szólott. Leányának
szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye valóban még inkább
megértette, mint a leánya. A Szegény ifju története csak a
franczia közönség kezén több mint egy millió példányban forog. S
leforditották minden európai nyelvre; még ázsiai nyelveken is
megjelent e könyv. Későbbi regényei közül csak a materiálizmus ellen
irt Camors ur közelitette meg a Szegény ifju sikerét.
De nagyon tetszettek: a vallásos irányu Szibill története is,
meg a nagyvilági házasság kérdését tárgyaló regényei, melyek a
következő sorrendben jelentek meg: A kis grófnő, Trécoeur Julia,
Fülöp szerelme, Egy nő naplója, Nagyvilági házasság, Egy párisi nő
története, Az özvegy, A halott. Ez elbeszéléseknek egyik
legnagyobb érdekességét drámaiságuk teszi; s valóban Feuillet mint
drámairó is az elsők sorába tartozik. A Szegény ifju-n kivül,
mely csak szinre alkalmazása hires regényének, a következő szinmüvei
arattak sikert: A fehér hajszál, A kisértés, Az erdő szépe,
Julia, A sphynx, Egy párisi regény és főkép Montjoye. Fia
halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak "Serment
d'artiste" volt, két évvel később megirta az Honneur
d'artiste-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt,
mint ameddig zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig
fogják gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket. I. Bashkirtseff
Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves korában. Néhány
festmény és pasztell maradt utána, meg egy iráscsomó, melyet azóta
publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való
levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek[11]
csak 1891-ben jelentek meg. Ezek a
posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak. Egy
kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama
dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi halhatatlanságra
aspirálnak. Amint hogy általában azok, akik huszonnegyedik évük
betöltése előtt, tehát abban a korban halnak el, amikor még Nagy
Sándor sem tett semmit a halhatatlanságra, még ha lirikusoknak
születtek is, nem igen tarthatnak rá számot, hogy hosszu ideig fognak
élni az emberek emlékezetében. És
mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány
között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra
produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra,
mint a Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek
az intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ
régen nem érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai
napság passzionálnak. Pedig
e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval vetette
papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a
Madame d'Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e
sebtében firkált naplójegyzetek vagy telegramm-stilusban irt billet-k
között ne tessék keresni semmi rokonságot. A tizennyolcadik században
a napló és a levél igen tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès
irták őket,
nem annyira a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés
részét tette a társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész
végtelenség volt. A levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és
a társadalmi lét nagy kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit,
jellemezni igyekezett a szomszédját, a barátjait, egész környezetét:
szóval irt, de omnibus et quibusdam aliis, a lehető legszabadabb
formában, de a lehető legnagyobb irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben
az értelemben, senki sem ir leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt
nem igen irunk a hozzánk tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen,
előkelően és kényelmesen, mint a mult században élt a társaság;
sietve élünk s nem érünk rá értekezni a leveleinkben; leveleinkben
csak a legszükségesebbre, a tudatni vagy a kérdezni valóra
szoritkozunk. És ehhez képest a levelezés nem irodalmi aréna többé,
ahol az emberek mutogatják magukat, hanem afféle szellemi budoár,
ahol elárulnak egyet-mást a lelkükből kiváncsi, idegen szemek előtt.
S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való, mint egy-egy
emberi lélek, a levéliró énje; mivel hogy az "én" oly
csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön
karakterizálja magát a telegramm-stilus szószegénységében is. A
Bashkirtseff Mária levelei olyannyira fin
de siècle irományok,
hogy a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtuk.
Nincs e levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a
galéria számára. E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa
intimitások. De éppen ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az
előttünk levő intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem
közönséges, olyan elsőrangu, prima klasszis én, a közlések pedig oly
őszinték és olyan mélységesen intimusak, hogy a képzelhető
legbecsesebb anyagot szolgáltatják annak a jövő századbeli
curieuxnek - a más idők más fából faragott emberének - aki majdan
érdeklődni fog az iránt, hogy: mik voltak ama legtitkosabb érzések és
gondolatok, amelyek a mi időnk emberét nyugtalanitották, gyötörték,
vigasztalták és álmokba ringatták? Bizonyos,
hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez az egy
dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját mely
irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a
maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák
tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban
megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk
róla, hogy Ohnet György urnak a regényei, melyek sokáig millió és
millió példányban forogtak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt
intriguálni, mint ahogy bennünket nem csábitanak Richardsonnak az
erényes szolgálóról és más erényes lényekről irt elbeszélései.
Elképzelhetjük, hogy igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok
vagyunk; hogy az egész Buckle-ben csak egy zseniális paradoxont fog
találni; hogy tulteszi magát rajta, amint mi tultettük magunkat
például Montesquieu-n. Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás
gyerek korában többet fog tudni, mint amennyit Darwin tudott; s hogy
a Fajok
eredetét utszélinek
fogja találni, amint mi utszélinek találjuk Diderot-t. De
kitalálhatjuk róla azt is, hogy az elmult korszak embere,
legmélységesebb vágyaival, szenvedéseivel és apró gyönyörüségeivel
egyetemben épp ugy fogja érdekelni, mint érdekelt bennünket az
emberiség történetében minden határkő, a troglodittól kezdve a
szalónok emberéig. Mert valószinü ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és
jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos lesz hozzánk. A misztikusnak -
varázsa lesz rá is. S mióta az ember gondolkozik és töprenkedik,
nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint: az ember maga. Bizonyára
ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány vallomásai
nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak
megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva
egy huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet,
s meg fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány
egy kivételes, felsőbb rendü lény, lelkében megtalálhatni a század
minden nyugtalanságát, vivódásait, nagyratörését,
hányattatásait, összes vágyait és csalódásait, a mindennapos
küzködések salakjától menten, kristallizálva. Sőt
ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária
iratai szinte predesztinálva volnának arra a szerepre, melyet
emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves
leányunk minden malaszttal teljes. Mert hát
ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával rendelkezik?
Egy kiválóan előkelő, a lehető leginkább előkelő lélek, aki a lehető
legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni. Kétségtelenül
az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a legkevesebbek
adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen előkelő
lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes őszinteséghez
kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden esprit
supérieur képes
rá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, akik kastélyaikba bocsátanak
minden idegent, megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke házának
összes kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy rejtett
szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen ritka
nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau Vallomásai-nak
szupremácziáját
a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával szemben minden
időre biztositja. A nagy Jean Jacques-nál persze jelentékeny
heroizmus és még nagyobb önbizalom segitette elő a kivételes
közlékenységet; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se tulságos
önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki
nincsen titkolni valója. Ez a
szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a napló és
a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária
az "homme supériuer"-ök között is a kiváltságosak közé
tartozik. A természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan
javakkal ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre
disztingválta őt még az éliteben is. Önök
szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele: a
függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az
emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz
tapasztó kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a
kicsinyes gondoktól és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez
semmi köze, a teljesen szabad látókör, a fölülemelkedettség minden
földi nélkülözésen, a fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a
teljes lelki szabadság, a "jobbik rész", melyet Mária
választott magának. Ezt a
lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel
biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek. A
természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel,
aminőt csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely minden müvészeti
ágban képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s
legnemesebb alkotásokra; és megáldotta forró, nagy szivvel, mely csak
a jóra és nemesre termett. A körülmények megáldották hihetetlen
gazdagsággal, a legmagasabb rang minden czifraságaival és azokkal az
apró kellemetességekkel, melyet a mai társaságban csak a kivételes
születés szerez meg; megáldották mesés müveltséggel, az ünnepeltetés
minden örömével; szóval megáldották mindazokkal a jókkal, melyek a
köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is, melyek után csak a
választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan, leányul halt meg,
megismervén a szerelemből mindazt, ami benne égi, s menten maradva
attól a melanchóliától, melyet az érzéki örömök hagynak a lélekben.
Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak utolsó
napjaiban ismerte meg, hogy egy meghülés következtében halt meg,
hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől
elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint, hanem egyszerre hervad el. Ne
botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsulyozom
anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E
kétféle függetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk
konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos gondok, a
nélkülözések, melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha
időlegesen is, de jó részben s mindenesetre, elvonnak a szellemi
dolgoktól. Intenziv és zavartalan lelki életet szegény ember nem
élhet; a nyomor nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a
módja, föltéve, hogy van hozzá egyebe is. De - sajátságos - az
egyenlőség e korszakában a vagyon csorba, ha a rang koronája nem
egésziti ki. A mi demokratavilágunkban vannak társadalmi örömök,
melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni, vannak nélkülözések,
melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő. Sebastopol
védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte ezeket a
nélkülözéseket sem. Ahol ő megfordult - s a kozmopolita előkelő világ
minden bevehetetlen vára tárva volt előtte - mindenütt mint a
társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a
szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszeritették
erre a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. A levelei között négy
arczképét láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj
oldaláról ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura
de'Dianti fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier
arczának a fensége, és valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a
Parisienne-é, egy kissé azé a lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem,
ennek a lánynak nem kellett megismernie a versengés aggodalmait;
a tárgytalan féltékenység és az irigység nyomasztó érzései nem
alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi csalódás nem alázta meg.
Az életerőt és az ifjuságot mint testvéreit üdvözölte. Ismerős volt a
muzsák mindenikével; és része volt a szellem lucullusi
gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom éves
leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves
korában mindent olvasott, ami görögül, latinul, francziául, angolul,
olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó hive volt Platónak
és mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi
fölény, intellektuális befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik
érzékével látott, kitalált, divinált és érezett ott, ahol a
legzseniálisabb férfi is csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt
minden malaszttal. Gratia plena. Ennyi
együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie azt
az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi
szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is teremtette. II. A
gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek tetszik,
elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e földön
értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a naplójában, meg a
levelezésében megtalálni a mi időnk minden nyugtalanságát, minden
törekedését és minden csalódását. De hát mi baja lehet egy lelki és
testi kincsekben egyformán gazdag, minden materiálisban
bővelkedő fiatal leánynak, akit az istenek és az emberek egyformán
elkényeztettek? Ugy látszik, igen sok. Naplójában, leveleiben
lapozgatva, ujból megszerezhetjük a banális tapasztalatot, hogy ami
megvan, az nem számit, s hogy minél kivételesebb egyéniségről van
szó, annál több a nélkülözése. Az embernek mindig hiányzik valamije,
ha egyéb nem, hiányzanak neki a hétköznapi privácziók, amelyek
szintén jók valamire, s amelyek általában nem oly rettentő dolgok,
mint azok tartják, akiknek a legtöbb részük van benne. Mindaz,
amit a század az emberi élet kényelmesebbé tételére fölfedezett, ott
van a lábainál. És része van mindabban, ami millióknak csak
álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De mindennek a világon megvan
a maga váltságdija; s ő is megfizet mindezekért. Csak a szenvedés van
ingyen, mely közös sorsa minden idők minden emberének. S ha
Bashkirtseff Mária a jövő olvasóját főképp azért fogja érdekelni,
mert lelkében nyomot hagytak a XIX. századbeli haute vie minden
örömei, s mindaz a melancholia, melyekkel ezekért az örömökért meg
kellett fizetnie: mindnyájunkat érdekelhet életéből az a rész, amely
az örök, a banális szenvedésé volt. Levelei
nem tárják, nem terpesztgetik elénk, de nem is titkolják el előttünk
ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb érdeklődésünk
tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. Irójuknak nem az
volt a czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse velünk; sőt látni
való, hogy egyáltalán semmi czélja sem volt, s teljességgel nem
számitott rá, hogy a holta után pózba kell állnia a leveleivel. E
levelek legnagyobb részének (különösen a korábbi időből valóknak) nem
igen van mélyebben járó témája, mint hogy: "Küldjék utánam a
fehér napernyőmet", vagy: "Pincio, a kutyám, elveszett",
avagy tán legfeljebb: "Tessék telegrafálni Worthnak,
Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat küldjék Nizzába,
ahonnan majd utánam küldik." Azért ne lepje meg az olvasót, ha
elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő
sóhajokból, szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból,
megérthető ellenmondásokból stb. - messzire menő következtetéseket
állitunk össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van
könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat össze
kell keresgélnünk, hogy egymás mellett a jelentéktelenebbeknek látszó
intimitások is beszédesekké, kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes
léleknek a házába nem tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a Sánta
Ördög Madrid palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az
ablakai fölötte kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet
alkothatunk magunknak az intérieurről. Mielőtt
kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a rejtekeibe,
igyekezzünk megismerni az egész kivételes exisztencziát. A világot,
melyben él, környezetét, foglalkozásait; vagy például: egyik
szeszélyét a másik után. Az apróságokat, melyekben benne lehet az
egész nagy lélek. A gyermeket, akiben benne lehet a nagy ember. A
Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel
kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben gondtalanul,
csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek nyüzsögnek-mozognak.
Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra vannak együtt. Nagypapák
és nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, fiatal mamák és testvérkék,
akiket mintha csak skatulyából vettek volna ki. A felnőttek
összeülnek közönségnek, a gyermekek pedig rögtönzött szinpadra
lépnek, ahol élőképeket ábrázolnak. Ott van az ismeretes
Virágistennő, egy egészséges kis Nyár, az obligát Najád, fehér
ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az alvó Ámort nézi, és a négy
évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia Bashkirtseff. A szinhely
Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet home-mal ismertet meg
bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában irta. Szándékosan
irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz neveket a magunk
kiejtése szerint szoktuk irni. De ez a név a maga kozmopolita
ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek volna változtatni a
betüin. Ez az angolos "sh", s ez a francziásan irt orosz
"eff" végzet, igy együtt, olyan kifejezők, az egész név
ugy illik erre a kozmopolita családra, hogy szinte hamisitásnak
tünnék fel előttem oroszabbnak tüntetni fel, mint aminő valójában. Mert
Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, amig mi egy
vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, mint a
vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa,
ahol a társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a maga
világában érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, pátriája:
Flórencz, a téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: Páris;
rendes kiránduló pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban,
Wiesbadenben és Spaaban; s megfordulnak - még Oroszországban is. A
második levélben, mely másfél évvel későbbről való, mint az
első, már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit hozzon neki a külföldről,
ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián kivül) mennek, igazán
nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van együtt; a különböző
tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain vannak a
világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával van; a
testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik helyen, s
Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa különben
valóságos férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy levél, melyről
később szólunk, némi világot vet rá: miért? Tizenhárom
éves korából Máriának csak egy levele maradt. E levélből megtudjuk,
hogy már tud oroszul, francziául, angolul és olaszul s hogy komolyan,
de igen komolyan tanul latinul és németül. Egyébként igen szeretne
jelen lenni a baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s igy
csak olvasnia lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral
sokat boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk. A
következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból irja.
Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett az
ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét tisztán
hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak igen jól
esik ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé fog lenni.
Anatole France, aki naplójáról igen melegen emlékezik meg (La Vie
Littéraire II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff Máriának rendkivüli
terjedelmü (három oktávos) s igazán fenomenális hangja volt. Az
ábránd azonban, hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még csak két
esztendeig látogatja meg álmaiban. Két esztendeig ingadozik a
festészet és az énekmüvészet között. 1876-tól kezdve leveleiben mind
sürübben van szó egy torokbajról s mind ritkábban énekmüvészetről. Spaaban
megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. "A mi
elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és
fenséges dolgokra nézve." Különben, őszintén szólva, a grotta
kevésbbé foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében érzi
magát. Ma még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. És itt
van az ő egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky gróf,
Souvaroff herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük,
hogy csak a herczegek számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a
tizennégyéves kisleány még nagyon meg fog változni. Most persze sokat
ad a D. gróf véleményére s D. gróf azt mondta, hogy: "a kis
leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz olyan, mint a mamája".
Ez a megjegyzés boldoggá teszi; a mamája igen kedves hozzá, s Moussia
ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó barátok lesznek. A szerencsétlen
kis leány sohasem volt gyermek. 1875-ből
már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája
Schlangenbadban vannak. "El se képzeli kedvesem, - irja a
nevelőnőjének - micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten,
azt hiszem, a sirban sokkal mulatságosabb lehet az állapot... Ha
meggondolom (és pedig gyakran gondolok rá), hogy az ember csak
egyszer él, csak szidni tudom magamat, hogy a májas hurkák országában
töltöm az időmet... A vidék gyönyörü... de a balustrade-okra senki
sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus és festői lépcsők
üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök eléggé
szánakozni magamon..." Későbbi
leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, azt vallja,
hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte a franczia
határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta fékezni az
elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. "Rossz leány
vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez rosszul
esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat után
itélnek meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd szivü,
de hát, Istenem!..." Szegény kis teremtés boldog, mint
oroszlánszivü Richárd, mikor megszökhetett osztrák fogságából.
Schlangenbad nem az ő tizenöt éves temperamentumának való hely volt;
mig most, Párisban ugy érzi magát, mint a hal a vizben. Nagynénjével,
Romanoffné asszonynyal, sorra járja összes szállitóit, akik
"valóságos angyalok s nem is olyan drágák, mint hitte."
Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a majom L., s
az összes nizzai ismerősök. Szóval Párisban otthon érzi magát, és
hamarosan kiheveri Schlangenbadot. Ne
itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént e
vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a
természet iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak el,
hogy a társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben a
tizenöt éves szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel van
dolgunk; s a fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. A
magánosság csak azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott
békés ént, vagy egy nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek
oda; legyen bár ez a nagy érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy
fájdalom. Az ember ugy van alkotva, hogy mindig kell neki a társaság;
csakhogy ezt a társaságot megadhatja neki az egyetlen egy gondolattal
való elfoglaltság is. Azoknak, akiknek ezt még keresniök kell, s
akiknek a világ még szüz föld, a remeteség börtön. S a börtön még
akkor is türhetetlen, mikor paradicsomhoz hasonló. E vallomások tehát
nagyon természetesek. Moussia még csak tizenöt éves. Óvakodjunk
megitélni idejekorán. S
óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit látogatja. Ne
állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak herczegekből és
szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk róla, hogy a
bevásárlások sportja csak ideig-óráig mulattatja. "A legnagyobb
gyötrelem rám nézve - irja később - Mária nénémmel kóborolni. Most is
mindnyájan oda vannak; elmentek a Bon-Marchéba. Én itthon maradtam,
bezárkóztam a szobámba, ami százszor kellemesebb rám nézve, mint
egyik magazinból a másikba csatangolni." S otthon,
bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon kisasszonynyal, a
nevelőnőjével, akihez a legtöbb levelet irja: "Mi az, ha egy nő
csak ugy, egészen egyszerüen, szereti önt, oh, ura a teremtésnek!
Érdemes-e megbecsülni, ha mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember
közönséges lélek. Persze, ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a
porba omlik ön előtt, akkor már ön is megérti, egész nagyságát,
szerelmének a nagyságát. Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza
magát..." Ennek a
levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. Valószinüleg csak
akadémikus értekezés az egész; később legalább alkalmunk lesz ilyen
meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, mely annyi irót és
poétát foglalkoztatott, ilyen különösen persziflálja, mindenesetre
jellemző egy tizenöt éves leányra, pedig ez a gondolat gyakran
felháboritja. Valami két évvel később, amikor Faure valóságos
elragadtatásba ejti Mephistopheles-ével, - mely "maga volt a
megtestesült sátán" - elárulja előttünk, hogy Faustnak a
tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak, nem visszataszitónak -
ismétli még több hévvel - hanem egyszerüen utálatosnak. A női
méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik Moussiánál. Dans les âmes
bien nées la valeur n'attend pas le nombre des années - mondja
Corneille. De térjünk
vissza ennek a nomád exisztencziának a megfigyeléséhez. "Olyan
kellemetlen az, - irja Moussia egyik barátnőjének - hogy az ember
évenkint egy vagy kétszer találkozik azzal, akit szeret, vált vele
egy pár szót, aztán ujra, amint előbb voltunk, egyikünk az egyik
végén a világnak, a másik a másikon." De azért beletalálja
magát a table d'hôte-életbe. "A table d'hôte-nál
nagyon mulatságosak az emberek. Vannak köztük braziliaiak, akik
folyton néznek és folyton követnek. Ez nem minden: van köztük egy
kedves kis angol is, aki folyvást sóhajtozik; ez nem minden: van
köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz... ez nem
minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa öröm,
mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol négy
sorban haladnak a kocsik." Minduntalan megbotránkozik a férfiak
rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, most minden
rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait talál, hogy
azt hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát Nizzában tavaly
szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de nagyon! Nizza az ő
hazája, Nizza növelte őt fel, Nizza tette egészségessé, Nizza adta
meg arczának szép piros szinét. És Nizza oly elragadó szeptemberben!
Reggel: az ég, a tenger, a hegyek. Este: megint az ég, megint a
tenger, megint a hegyek. Oly boldog volt ott, hogy nem kivánt többé
semmit, hanem imádattal borult le a végtelenség előtt. "Te azt
nem érted - irja kuzinjának - mert sohasem tapasztaltad, s én nem
tudom magamat megértetni. El nem képzeled, mennyire kétségbe
vagyok esve, ahányszor csak azt akarom megértetni, amit érezek. Ugy
érzem ilyenkor magamat, mint az az ember, akinek boszorkánynyomása
van, s aki álmában nem bir kiáltani!... Különben soha semmiféle irás
nem adhat valamit érő képet erről a reális életről. Hogy fejezze ki
az ember az emlékeknek ezeket a parfümjeit!... kitalálhatunk és
alkothatunk, igen, de másolni képtelenek vagyunk... Hiába érez az
ember, miközben ir, csak ismert szók kerülnek ki a tollunk alól:
erdő, hegyek, ég, hold, stb. stb." Hanem kevéssel azután
tudatják vele, hogy a szülei villát és birtokot vásároltak Nizzában,
s egyszerre vége a lelkesülésének. "Csak Párisban lehet élni -
irja nagynénéjének - másutt mindenütt csak vegetál az ember, de nem
él. Ha arra gondolok, hogy Nizzában maradunk, szeretném a falba verni
a fejemet... Eladni oroszországi földjeinkből és vásárolni Nizzában!
Hisz ez őrültség!..." De az utóirat megmagyarázza a tizenötéves
fő összes ellentmondásait: "Ime az arczképem, mint Mignon, az
élőképekből." III. Ha Moussia
álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, mikor azt hiszi,
hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. Nizza az imént még
az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak tünt fel előtte, de
az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye szerint, annak, ami
már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S Moussia beleszokott már
a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem változó életmód gondolata
rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e pillanatban rajong Párisért.
Azt az időt éli, mikor Páris a világ egyetlen városának tetszik
a fiatal lélek előtt. "Ön tudja - irja nagynénjének, önönmagát
ironizálva - hogy ki nem állhatom a boulevardokon és a boltokban való
ténfergést. Egyedüli gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt,
teli tüdővel szivni magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a
természetet... a kocsikat és a toilette-eket." Majd másutt igy
csufolja ki a tulajdon hangulatát: "Ha tudná, milyen szép
Páris! Laferriére-nél (a hires szabónál) nagy ujság van. Karolina
fürdőre ment. A magas sovány helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel
legalább azt csinálom, amit akarok." Néhány hónap multán vége
ennek a lelkesülésnek. Egy rossz órában, mikor "szerencsétlen
mandolineja csak panaszos hangokat ad", azt irja, hogy utálja
Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. Mikor Flórenczből ujra
ellátogat oda, már Monte-Carlónál rózsaszinüvé válik az arcza, s
ujjong örömében, mikor megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a világ
legszebb városa, majd Róma, eltalálják-e, miért? "A kivonulás
az operából nagyon szép; a csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven,
száz meg száz férfiból álló corridor közepette halad el az ember,
aminő corridor Nizzában is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány
személy alkotja ezt az ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az
operából. Szeretem ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem
ezt a száz meg száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az
emberek, helyet engednek." Mindezek az apró lelki
ellenmondások, folyton váltakozó hangulatok és gyermekes szeszélyek
bizonyára nagyon rávallanak a nőre, főképen a leányra, és legfőképen
a tizenhat éves leányra. De e remek leány alakját nem is találhatnók
oly vonzónak és megnyerőnek, aminőnek látjuk, ha a tipikus vonásokat
nem fedezhetnők fel benne. Rendkivüli leány ez (rendkivülivé teszik
ritka intellektuális képességei, kivételes müveltsége, s a
természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos természet
felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az
utánunk jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem
legalább, hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine Thomas
Graindorge-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss
impressziók s inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a mi
korunk asszonyát a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a Hubertine
Auclerc-ek után itélni meg. Ezekből a szórványosan jelentkező
alakokból igen merész dolog volna arra következtetni, hogy a nőiesség
fogyatéka hozzátartoznék a mi időnk asszonyának
jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának tárgyszeretetét ugyis
zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak az az amerikaias,
vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine Graindorge-ában
jegyzett fel, s mely a Goncourt szeretetreméltó Chérie-jében
is megtalálható. Moussia a Chérie-knek, a monde üvegházi
virágainak egy pompás példánya; s e levelezés olvasóit semmiesetre
sem fogja meglepni az a Goncourt-hoz intézett levél, melyben Moussia
névtelenül és nagy titokban, felajánlja naplója használatát Chérie
irójának, aki tudvalevőleg azt a különös kérést intézte olvasónőihez,
hogy mint a gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus közléseikkel.
Moussiá-ban ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius allure-ök, az
amerikai maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk róla, nem
lehet figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és
bébé-hangulatait. Egy szép,
előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik évét, már körül
van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat sóhajtozók seregétől.
Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a szellő, mely ebből
a sok sóhajtásból kerekedik. Még nincs tizenhatéves, mikor Rómából a
következő levelet irja atyjának: "Ön
mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit se tettem,
ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem vesztettem
el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel minden jó
nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom kikérni
tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy azt
az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja meg
tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára emlitette
önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, A. biborosnak
az unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy
férjhez menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s remélem,
hogy meg is fogja adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s megvan
bennök minden tetszetős tulajdonság. Rám nézve közömbösek. Remélem,
felelni fog a levelemre, s a legmélyebb tisztelettel maradok mindig
engedelmes leánya." A biboros
öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a legállhatatosabb minden
udvarlója közül. Moussia azonban egy cseppet sem törődik vele.
Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama teljesen ismeretlen fiatal
ember iránt, aki a szinházban, az egész előadás alatt "ugy
nézett rá, mint egy kis bolond." Ha nem tudunk olvasni a sorok
között, ugy tünik fel előttünk, hogy Moussiát most csak a báli ruhái
foglalkoztatják. Mert a római farsang alatt temérdek dolga van
Worth-nak, Laferriére-nek, Reboux-nak, Ferry-nek, Vertus-nek, meg az
öltözetek minden boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban
komolyabb jelölt, semhogy a család és az ismerősök csak ugy
egykönnyen napirendre térjenek fölötte. Anyja pártját fogja a
szimpatikus kérőnek, s azzal akar hatni Moussiára, hogy a kis olasz
gróf kétségbe van esve. Moussia nem tehet róla, hogy Pietro
szerencsétlen; "miért nincs több energiája?!" Persze, a
kis grófnak megvan az a nagy hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet
Neró szobrára, melyet Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A
távolabb állók mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro
semmi hatást se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy
barátnője, aki hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat;
Moussia kifakad s boszuságában előáll összes "szerelmei"
történetével: "Nem
győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen közömbös rám
nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy nekem soha egy
pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem akad meg rajtam,
száz esztendeig élhetnék mellette, s azt se tudnám, hogy létezik. Ami az
erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt részem; az
elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről van szó... Már csak
emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is emlékszem rá.
Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok volt az előre
fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, amivel tele
voltam minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a gazdagságom,
hogy nem tudtam vele mit csinálni. A második
lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A futtatásokon csak
csinos fiunak tünt fel előttem. Egy szép
nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu'il avait du
genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen elindulni
készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a coup de
foudre-nak neveztem. Emlékszik,
mit mondtam akkor este. Egyszerre csak belébolondultam, amint rám
tekintett a waggonom ablakán át. Nem tudom,
hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók megmagyarázhatatlanok,
érthetetlenek. Azóta
viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy hatást tett
volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az elektrikus,
különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás alkalmával ő
maga nem tett rám többé semmi impressziót, de visszaemlékeztem a
coup de foudre-ra, s ennek puszta emlékére is ujra átéltem ezt
a különös érzést, csaknem oly erősen, mint az első alkalommal. S még ma
is igy vagyok vele, bár az egész csak nagy ritkán jut eszembe." Ha ezeket
a "szerelmeit" se veszi komolyan, a szegény Pietronak még
rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. "Nagyon
unatkozom - irja - de azért csak nem fogok belehabarodni valami
üresfejü urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a
fajtája egy cseppet se csábit." A római farsangon három
udvarlóját kosarazza ki, s a szerencsétlenül járt kérők e
levelekben csak mint komikus alakok szerepelnek, az egyik például
mindig a szolgájával, mint "Milord és lakája." A
gavallérok csak arra valók neki, hogy legyenek, akiknek a rovására
kópéságokat követhet el. Sodenből két német herczeget meg egy bárót
üldöz el a malicziáival, akik közül egyik szerelmesebb, mint a másik.
Egyik leghevesebb imádójának a következő billet doux-val
adja ki az utlevelet: "Levelének
az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul provokál olyan
tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még akkor is, amikor nem
kérik. 1. Ne
beszéljen soha jogokról, amelyeket adnak önnek, vagy
kedvezésekről, amelyeket nem tagadnak meg öntől, ami valamivel
helyesebb beszéd... 2. Soha se
küldjön vissza gitárt rossz állapotban. 3. Ha
verekedni akar, soha se várja meg, amig megsértik önt. S végre,
éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a megnyugtató válasznak a
reménye nélkül, amely válaszban azt felelik önnek, hogy levelét
elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a nyilvánosságnak." Egy
könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban keres
vigasztalást, még kedélyesebben végez: "Azt
kérdi, kedves barátom, hogyan fogadtam a nagy ujságot. Elégedetlenül,
dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat mindazon, ami az
asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy tetejéről
beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi megvallani a
gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve vagyunk. De hát mi
történik önnel? Önre nézve is ütött az az óra, melyben az énekesnők
alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt mondhassa
róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy van! de ha
mégis e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a szóban forgó
cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam önben. Én önt már
valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak kezdtem tekinteni...
képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a Louvre privát-kezekbe
megy át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a magam előnyére, amint
botrányosnak találnám, ha e monumentumokat másnak adnák és nem
nekem... Ami szintén bizarr, de az én szememben némileg menthető
volna. Ön áltatja
magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára... Tudom, azt
mondja magában: Én, ez egészen más... Mint mindazok, akikkel
megesett, a dolog. Nem
kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti le az
utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a zenedarab
lesz ez, amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a kisérő... ön fog
kisérni ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De ezek a
figyelmeztetések fölöslegesek, most már semmi sem fogja a nagy
eseményt meggátolni; annak az embernek, aki annyi szenvedélyt
korbácsolt fel, annyi szivet tört meg, annyi hüség-esküt tagozott
széjjel, végzetszerüleg meg kell házasodnia. Ez az expiáczió." Tulajdonképpen
a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére Didon az egyetlen
férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik neki a prédikátor
ragyogó, intelligens szeme, modorának disztinkcziója,
szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem akadályozza benne,
hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires szónok nagyon is tudja a
hirességét, hogy megszokta az adorálást, s hogy a lárma, melyet
körülötte csapnak, az uj Savonarolát egyszerüen boldoggá teszi. Nem
kerüli el figyelmét a prédikátor hanghordozásának a modorossága; s
kényes nagyvilági fülecskéjét megütik a barát theatralis szokásai,
amint a legegyszerübb társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a
dörgedelmességig ereszti meg, stb. - De elpirul a gondolatra, hogy ez
a nagy kamasz barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a
tapasztalat megboszantja. "Még csak az volna hátra, hogy
elpiruljak, mikor róla beszélnek!... Pedig igazán hatással lehetne
rám, s megvallom, semmi kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte,
hogy ellátogat hozzánk, s egy pillanatig azt óhajtottam magamban,
hogy ne váltsa be igéretét. De ez ostobaság, s most már nincs egyéb
kivánságom, mint hogy lefesthessem." Ekkora
hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem tud szert
tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a pillanat első,
utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat után fölveti a
"vagy-vagy" kérdését. Moussia csak játszik vele. S később
igy irja le e szczénát bátyjának: "-
Mondtam, hogy szeretem önt... s ha az, akit szeretünk, leány: ebből
az állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak egy ut
van. Vagy-vagy. Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide visszatérnem. - És miért
nem? (A naivot adtam.) - Mert
nagyon szenvedek. És sirni
kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami gyermeki,
valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte a könyeit,
mindent elrontott. - Ej, ej -
feleltem, s nem is nevettem hozzá - most meg már könyezik is! De,
kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, nem törüli le
vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a könycsepp
kicsordult." - - - - - -
- - - S ujabb
félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes csak annyit
merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg minden
reménytől? "Mindig reméljen, még akkor is, ha egész
kategórikusan nem-et mondok is." "Végre
is - nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához irt levélben
- én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy szeret, én módot
nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen magának. Eddig van.
Hát nem mulatságos ez?" Nem, ő
maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De hát akkor
miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja erre a
kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében: "Pietro
csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne halljam meg tőle
lelkemnek a sirámait. Une musique pour couvrir les lamentations de
mon âme." IV. Az
a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis grófjai csak
apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók egyébre, mint hogy
felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: nem lepi meg a
levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már oly időtájt,
mikor még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak valamely
különös nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a nyugtalanság
egyre erősebb és közlékenyebb. "Nekem - irja Colignon
kisasszonyhoz tizenhatéves korában - aki hét ember helyett óhajtottam
élni, alig van egy fertály-életem..." pedig - folytatja -
"Isten nem azért ruházott fel a mindent
látás képességével, hogy
hiába kinozzon, s hogy semmire se használhassam adományait."
Majd később: "Azt a kevély álmot dédelgettem, hogy majdan egy
nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s oly önző
szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint arra a
képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket az
aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám oka...
Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen dologra
tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet sikerüljön."
A napló világosabban beszél e tekintetben, mint a levelek.
"Határtalanul nagyravágyó és hiu vagyok - irja egy
helyütt. - S ha meggondolja az ember, hogy vannak, akik képesek
beleszeretni egy ilyen teremtésbe, talán mert nem tudják, hogy
milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést... eh, azért mégis
belebolondulnának!" Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné
magát, ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen
becsületes és naiv is az arcza. "Ime, igy van az, ha az ember
maga - canaille."
De mit Pietro! Az ő álma:
megjelenni, ragyogni, tündökölni. Emészti a dicsőség vágya. "Ha
királynő volnék!" - ez a rendes sóhajtása. Rómában járva, igy
kiált fel: "Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus Aurelius, Nero,
Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én volnék az
ördög!" s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább
kivételes müvészi dicsőségről álmodik. "Mi vagyok én? - irja
anyjának. - Semmi. S mi akarok lenni? Minden." De hogyan? Csak
kettő között választhat: az ének és a festészet között. "Az
egyikkel a pillanat legnagyobb diadalait, a másikkal az örök
dicsőséget lehet elérni" - tanakodik magában. A hires tenorok:
Rapsaïd és Soria nagyon elfoglalják és nagyon érdeklik. Faust
nizzai előadása olyan
lelkesedésbe ejti, aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze
szokott lenni; igaz, hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés
öröme, s az a tudat, hogy páholyában egy eleven szobor s nem egy
akárminő kisasszony impresszióját teszi. Majd Aida-ról
ir gyönyörü lapot, jeléül, hogy a
zenének még folyton nagy vonzó ereje van reá, de már Verdi remekét
egy képhez hasonlitja, s ilyen refleksziókba bocsátkozik: "A
zene arra tesz hajlandóvá, hogy adjuk át magunkat az életnek, a
könyeknek, a vigságnak, a szerelemnek, mig a festés olyan munka, mely
fölemel a földről, s közömbössé tesz minden iránt, kivéve a
müvészetünket." S ugy látszik, egy darabig habozik a két
müvészet között. Még ezután is vissza-visszatér az álom Catalaniról:
de később mind sürübbek a torok-bántalmak, mind gyakoriabbak a
látogatások Biarritzba, Cannesba, Nápoly kék ege alá, s az
énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika. Hanem
azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart nyugtalansága,
elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs megelégedve magával és
sehol se érzi jól magát, akárhová megy. "Nem tudom mit
csinálunk - irja - s utálom magamat. Rendkivül kellemetlen érzés ez;
az ember ugy van, mint a sovány asszony a fürdőben: hiába szalad,
követik a lábai." S
ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az az
ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott
dicsőséget. A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai
fejlesztik ki nála. Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti
mükincsei eleinte csak azt a gondolatot ébresztik fel benne, hogy:
miért nem öltözködnek az emberek ugy, mint régen, mikor a mostani
divatnál csunyábbat már nem is lehetne kitalálni? Szeme eleinte csak
a portrékon akad meg; s a szobrok közül csak a rosszul formált lábu
Vénuszok intriguálják, talán azért, mert neki nagyon formás kis lába
van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára már Rafaelt kritizálja, s
nem tud eltelni a Fornarina nézésével. Kevéssel utóbb meg
müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s hevesen, fiatal és
kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy a görög
szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni képtelenség.
Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai között, s már
1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott el Flórenczbe és
Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak festészettel
foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy nagyon
unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt. Mária
1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, melynek
legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a tanulásnak.
Ez időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az operaházi
sorti-knak, a képviselőházi csatangolásoknak, a Worth-ruháknak; szó
sincs többé a kis grófokról és a lóversenyek hőseiről. Adieu,
kosarak, vége a szüretnek! Régi szórakozásai csupa
hiuságoknak tünnek fel előtte, s egész lelkével csak a képeinek él.
Leveleiben most már nem találunk egyebet, mint mütermek plánumait,
kép- és szobor-kritikákat, atelier-históriákat. A poltavai
kormányzóság messzeségében, és spanyolországi utján is csak a
munkaterveivel van tele. S az uj életmód szinte fölfrissiti a
lelkét. Az élet azelőtt üresnek tünt fel előtte. "Ezen a mi
világunkon - irja - mindaz, ami nem szomoru, nagyon ostoba, s mindaz,
ami nem ostoba, nagyon szomoru." Mindent nélkülözött, mert
mindent akart - mondja róla Anatole France. - Most, hogy csak egy a
vágya, nem olyan szegény többé. Munkakörében valami lelki-békét
talál. S Andrey (ezzel
a névvel szignálta első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb
lény, mint aminő az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang
csendül meg leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi
szellemmel, s amellett mily megnyerő természetességgel tud
eltréfálózni!) Érdeklődni kezd a tömeg, a szegények élete iránt;
tüzes republikánussá válik, el-elpolitizál, s egy minden irányban
független ujságra vágyakozik. És szakadatlanul dolgozik! A "grande
médaille" álma nem enged pihenést neki, s mikor egy-egy
"mention honorable"-lal kitüntetik, ez csak fokozottabb
munkásságra sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs
megelégedve, s panaszkodik is a mesterének: "Józanon itélem meg
magamat, s mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat,
amit ön harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is
kevéssé haragszom önre... Ha az ember jót akar valakinek, s igazán
azt hiszi, hogy az illető beleful a vizbe, bizony nem szép dolog
ólomdarabokat dugni a szerencsétlen zsebeibe... De inkább
elhibázok egy érdekes és igazán érzett tanulmányt, mint hogy
modelláljak... Mindössze három éve, hogy festek. Ez rengeteg idő az
én türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges értelemben véve a
dolgot... Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a festményeimnek
nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót nagy
betegség után, folytonos láz közt csináltam... Látni való, hogy ön
nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt mondani
egy embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, hogy: "Ön!
ön már nem tud semmit!" Hisz ez valóságos morális gyilkolás,
kegyetlenebb, mint a másik..." Nem, semmi áron se akar
lemondani álmáról, s beteges érzékenysége szinte megköveteli, hogy
álmában ne háboritsák, hanem ringassák el szép csöndesen... Ekközben
tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál árnyéka megjelenik a
küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már volna miért élni, s
ime - nem lehetnek többé illuziói!... Mindent oly szépnek lát, minden
tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! Görcsösen ragaszkodik
bele a tova illanó létbe, de gyermeki sirámairól csak naplója beszél.
Leveleiben nincs terhére senkinek a panaszaival. Ezeknek
az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen sajátszerü.
Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres fel velük,
akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire pszichológok, költők
és moralisták. Nem mondja meg határozottan, mit vár a nagy
szellemekkel való légies érintkezéstől, de látnivaló, hogy nem a
"szép szellemek" köznapi kiváncsisága vezérli hozzájuk.
Ezek a levelek csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, nyugtalan
női lélek subtilis érzés- és impresszió-árnyalatai oly magas
szellemmel vannak benne megörökitve, hogy e pszichológiai raritásnak
a mását hiába keresnők az egész világirodalomban. E levelekre
Bashkirtseff Mária nem kapott olyan válaszokat, aminőket remélt.
Felhagyott a kisérlettel. Azok
után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól följegyeztek,
gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek mindegyike
lehel, egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: Bastien Lepage
volt. Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a nagy festővel,
akinek régóta legrajongóbb tisztelője volt. Bastien Lepage akkor már
sokat szenvedett a tüdőbaj miatt, mely később megölte. Mária
menthetetlenül a halálé volt. S a végzet ugy akarta, hogy e két
halálra itélt szivében kihajtson a szerelemnek egy halvány, kései
virága... Az utolsó napokban Bastien Lepage mindennap fölvitette
magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek. Miről? Talán a napfényről,
a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a Jaufre Rudel és Melisande
találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor. Tulvilági galanteriákban
multak el a perczek és az órák. Napok már nem voltak hátra.
Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt meg, a Bastien Lepage
karjai között. A
jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják érdekelni e
levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak tünnek fel, s
inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy alaknak az életében
jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel nyilvánulnak.
Érdekelni fogja például a jövő olvasóját az ellenmondásoknak az a nem
leplezett sokasága, mely a Bashkirtseff Mária lelkében helyet talált.
A mi korunk emberét mindenekelőtt az ellenmondásoknak ez a szövevénye
karakterizálja. A mult alakjai egészben véve hivek voltak egy-egy
filozófiához, egy-egy általános felfogáshoz, ha cserélgették is
koronkint a világnézeteiket és felfogásaikat. Arra, hogy az
ember ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez
s a tulajdon hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged
uralmat maga felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi
gondolkozás történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern
ember a lét nagy kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember,
ha nem tartotta magát semmiféle valláshoz, tartotta magát egy
tetszése szerinti filozófiához, melyet, ha módositgatott is a
tulajdon használatára, egészen soha se lökött el magától. Ma, a
raczionalizmus csődbe jutása, s a materializmuson épült népies
filozofémák komikus krachja után bárminemü filozófa még inkább
diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern ember
tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott, hogy
semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, még a
legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb
képtelenséget. Ugy találja, hogy illuzió és
illuzió között a régi mese többet
ért, mint az ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira emlékezvén, s
ezekre legalább kegyelettel gondol, mig az ujabbak csak a
kiábrándulás boszuságával töltik el. S tulhajtva pyrrhonizmusát, a
semmivel sem törődés álláspontjára helyezkedik. A "que
scais-je" az idők folyamán "je m'en fiche"-sé
torzul. Az ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy megadja
magát mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez
képest vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu,
Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff
Mária reggel és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt
tagadja, hogy: van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a jövendőjét
kérdi tőle, este kineveti pére Didont, az összes egyházatyákat,
Aristotelest, Kantot, Schopenhauert, Comte Ágostont és Herbert
Spencert, s nem tesz kivételt önmagával sem. Egy
másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk emberét: az
élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való ideges félelem.
Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében igazán uj, s
mondhatni fin de siècle.
Az évezredek óta, mióta az
ember eszmél, s lelki vivódásait a papyrusokon közölni tudja azokkal
is, akik még nem éltek az ő halála órájában: soha se volt rá eset,
hogy a halál gondolata ily roppant, mozdulatlan, sötét felleget
vetett volna az emberi gondolkozás tükrére, az irodalomra, mint a mi
időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál gondolatának egyformán sujtónak
kellett lennie minden élőre, minden időben; honnan van tehát, hogy e
rettenetes gondolattal való örök évődés csak épp a mi korunk szomoru
kiváltsága? A gondolkodás földhöz ragadtságában, vagy az idegek
elernyedtségében, az általános hypochondriában találhatjuk fel e
jelenség okát? Annyi bizonyos, hogy e rémes hangulat folytonossága a
cselekvés századának nehéz válsága gyanánt tünik fel a figyelmes szem
előtt. És különös, mig az arany-korban, mikor az élet becsének az
ember még naivul tudott örvendeni, az élet elvesztésének a képzete
nem járt ilyen válságokkal: a rémlátások mai napság legfőkép azokat
látogatják meg, akik az elveszteni valónak, a féltett életnek az
értékét korábban a legkevésbbé tudták megbecsülni. A
jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e jellemvonásaival
rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan összefüggésben van még
néhány ismert, gyakran vitatott karakterisztikona a jelenkornak: az
élni sietés mániája, az ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy,
melylyel elég sajátszerüen együtt jár az élvezetekre való
képtelenség, a szerelmi gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett,
hanem a fogékonyságnak, a gyulékonyságnak az a fogyatékossága, melyet
az ujkori moralisták az impuissance
d'aimer elnevezésével
jelölnek. Ugy fogja találni, hogy ezekhez a jellemvonásokhoz okozati
összefüggésben járul hozzá: az általános meggyőződéstelenség, az
elvek lazasága, a hajlékony, impresszionista gondolkozás-mód, az elme
örök nyugtalansága és szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a
gunyra, a nem-bánomságra való hajlandósága. S hogy e jellemvonások
mily "elváltozásokat" idézhetnek elő egy női lélekben,
erre aligha talál jobb példákat azoknál, amelyeket a Bashkirtseff
Mária leveleiből és naplójából merithet. Aztán
meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában ismerheti meg
azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen ismeretlen
volt: annak a nőnek a tipusát, aki
szüzi testében a jó és a rossz
teljes tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás csömöre
elbetegiti, anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha része lett
volna. Megismerhet
egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor emberi
szörnyetegének, a megtestesült homo-duplexnek női példányát,
akinek átka az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze,
lesse és figyelje a másikat. Megismerheti
e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, melylyel a jelen
embere az Igazság rajongó szeretete nevében fölfedi társai előtt
minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s büszkélkedik a
meztelenségével. Megismerhet
egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet játszani az emberiség
történetében, s aki lelki éberségével máris fölényben van
vetélytársa, az egykori zsarnok felett. Megismerheti
az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével és müveltsége
kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés intuiczió
kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde Barine-ok egy
egálisát. És
végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember kibékitő
vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A mi időnk
emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az egy
vonás bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre
mellette szól a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és
formidábilis vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében élték
le penziójuk napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei miatt, örökös
meghasonlásban van önmagával. EGY
IRÓ GAVALLÉR. Négy
vaskos kötet, melyek cime: Vallomások,
alkalmat adott Arsène
Houssaye barátainak, akik pedig voltak elegen, hogy az 1885-ik évben
még egyszer felrázzák lethargiájából a jó öreg
akadémiát, ilyen értelmü szavakkal: "Ime, egy virgoncz legény,
"ung gentil compaignon", ahogy ősapáink mondták; ötven
éve már, hogy udvarol minden cocottenek, s neked, ó cocotteok
legszeszélyesebbike; nos, hogy tetszik?" Hát
sehogyse tetszett. A negyven irigylésre méltó karosszéknek, ha
véletlenül mindannyian egyszerre veszitenék is el a gazdáikat, mind a
negyven gazdát, megvannak a maga predesztinált uj gazdái. És
Houssaye csak a negyvenegyedikkel vigasztalhatta magát, a
"kimaradtak" hires karosszékével, melynek történetét ő
irta meg, Molièretől
Bérangerig. De mi neki Hekuba s az utókor minden dicsősége? Megirta
rég, hogy ő csak a jelennek ir, nem is a tudós, öreg jelennek, hanem
a huszonötéves, vidám, szép jelennek, mely drága ruhában jár és az
Avenue de Friedlandon lakik. S aztán,
elég része volt az ünnepeltetésben, hogy ne kivánja meg az utókor
tömjénezését is. Ama kiválóan szerencsés irók közé tartozott, akiknek
minden lépte egy-egy sikert szerzett. Olyan megnyerő irói egyénisége
volt, hogy a prestiget, melyet két kézzel előlegeztek neki, ötven
kötettel sem tudta elpazarolni. Mindig előkelő irónak tartották,
akinek sok olyan szabad, ami más közönséges halandónak tiltott
gyümölcs. A
Tiltott gyümölcs, meg
a Rózsaszinü bünök, -
a Párisi szörnyek és
a Vétkes szerelmek egy
szóval az az irodalom, amely velin papiron prédikálja az erkölcsöt, s
meztelen vignette-tel
szégyenkezik a kirakatokban: ime ez az Arsène Houssaye hatása.
Ezeknek a könyveknek a szerzői,
nevezzék őket Monseletnek vagy Catulle Mendésnak, Gypnek vagy
Maizeroynak, irjanak finoman, vagy elijesztően, - egyformán Arsène
Houssayetól kapták azt az
ihletet, mely serdülő zsenialitásukat a hiányos öltözetü irodalmi
ideál kicsapongó kultuszára csábitotta. A különböző dekameronok és a
lenge tárcza-novellák szerzői méltán nevezték Houssaye-t szeretett
mesterüknek. Ő volt az, aki a kemény papirt és a szépnyomást irodalmi
müfajjá tette, ő volt az, aki először követelte a filozófia
tekintélyét a kétértelmü anekdotának. Párisban,
ahol sohasem voltak szükében elmés embereknek, ennyi irodalmi hatás
is elegendő jele annak, hogy az, aki ekkora iskolát tudott csinálni,
nincs érdekes irói tulajdonságok nélkül. Csak
ezekről az egyéni vonásokról szólok a következő sorokban; a
Vallomások tartalmával
nem foglalkozom. Ami e vallomásoknak jelentőséget adott, az ugy sem
magában a könyvben van. Mert bár nem érdektelenek azok a küzdelmek,
melyekre Houssaye a Comédie szinészeivel
szemben kényszeritve volt - szinházi igazgatóságának apró eseményei
jelentéktelenek s eredménytelenek voltak. A hét év alatt (1849-1856),
mikor Molière házában ő
rendelkezett, a Théâtre Français ügyei oly rosszul álltak,
mint azóta soha. Nem sokkal nyomatékosabbak azok a közlések sem,
amelyek széles összeköttetéseinek köszönhetők. Rachelről, Mussetről,
ma már teljes lehetetlen valami eddig nem ismertet mondani. Hüséges
barátaik siettek följegyezni balgaságaikat; az adomák róluk,
valamint Théophile Gautier-ről, Gérard de Nervalról, Roqueplanról, s
az egész romantikus táborról, régóta közkézen forognak. Megirtak
egymásról mindent, ami csak megirható volt, néha még azt is, amit nem
kellett volna megirni. Houssaye többi barátai közül: Jules Janin,
Paul de Saint-Victor és a még kisebbek meg épen elvesztették minden
érdekességüket. Jules Janin! Ki az, aki ma csak egyetlen elmés
mondását idézné? A találékony, ügyes, néha szellemes fő nem
csillogtatja többé leleményét; elmult érdekessége, amint elmult ő
maga is; nem élte tul csak az egy Holt
szamár. De az
elmult és a halhatatlan irói nevezetességek barátja, mindnyájuk
Maeczenása, a hajdani vendéglátó jó fiu, még sokáig szerepelt -
mindig fiatalon, mindig legényesen - mint amateurje minden szép
dolognak és hetven éves korában is megmaradt annak a gavallérnak, aki
III. Napoleon udvarában olyan sokat beszéltetett magáról. * Regényiró
sorsa, hogy valamelyik alakjában, természetesen a legérdekesebbikben,
vagy abban, amelyiknek lelki életét a legtöbb előszeretettel
festette, olvasói rendesen őt magát akarják felismerni. És ez igen
természetes; hisz olyan nehéz azt elképzelni, hogy a képzelet embere,
aki megfigyeléseit, benyomásait áthelyezi
egy nem
létező világba, ne keressen ott egy kis
helyet maga
magának is! Még nehezebb föltételezni, hogy a szigoru elemző, aki
megszokta szétszedni az emberi lelket, ne vegye górcsöve alá épp azt
a lelket, amelyet legközelebb talál és amelyet a lehető
legjobban ismer. Aztán meg olyan sok iró akadt, aki csakugyan
igazolta a közönségnek ezt a várakozását. Az iró-népség hiu népség;
szereti magát mentegetni, hogy ha rászorult; vagy mikor erre semmi
szüksége, szereti magát megmagyarázni, nehogy félreértsék. A
dolog természetében van, hogy az ilyen magyarázatokat még akkor sem
lehet készpénznek venni, hogy ha önéletrajzok; elkezdve a "Wahrheit
und Dichtung"-tól, le, a legszerényebb "vallomások"-ig,
ezek is mindannyian mesék; hát még a regények! Nincs sikamlósabb
dolog, mint ezeknek a szentjánosbogár fényével keresni az irót,
akinek lelke mélyébe látni "ezer gyertyafényt helyettesitő"
világitó készülékekkel is csak kevesen képesek, olyan tudományos
készülékekkel sem, amilyenek a kritika mestereinek filozófiai
módszerei. És amily nehéz ez a kutatás, vagy jobban mondva
kémlelődés, épp oly haszontalan is. Előre is tudhatni, hogy amily
bőszivüséggel ad kölcsön az iró a maga lelkéből alakjainak, épp oly
féltékenyen őrzi a maga egészét, mert hisz az felerészben gyöngékből,
hibákból és tévedésekből áll, hogy ha nem betegségekből, bünökből és
oktalanságokból is. Hogy az iró oda feküdjék a bonczolóasztalra,
ahhoz nem elég egy Balzacnak az objektivitása, ahhoz egy Vesale
András önmegtagadása kellene. Balzac, aki a saját alakjait mintegy
vizióban látta maga előtt, s akiről Taine feljegyezte, hogy
barátainak hireket mondott alakjairól, mint a valóban élőkről szokás,
bizonyára meg volt áldva azzal az adománynyal, hogy szinte kikeljen
önmagából, s magát is,
mint minden
alakját, ugyszólván magán kivül lássa. Mégis, amint regényei minden
nagy egyéniségében van valami brutálisan Balzac-szerü, nincs azok
között egyetlen sem, akit csak közel rokonának is lehetne mondani. Balzactól
Houssaye-ig - ki nem ismeri a közmondást? - csak egy lépés.
Houssaye-nek is van egy nagy egyénisége, aki (mint a Balzac nagy
alakjai: Vautrin, Nucingen, Rastignac vissza-visszatérnek számos
regényben) megjelenik majdnem minden nagyobb munkájában. Ez: Octave,
Parisis herczeg, az ugynevezett "Don Juan de Parisis."
Annak a regény-cziklusnak, amelyet Houssaye Les
comédies parisiennes közös
czime alá foglalt, amint hogy Balzac is "Comédie humaine"-nek
nevezte a maga regény-csomóját, Parisis a hőse, s ugyszólván a
hazajáró lelke. Ez a modern Don Juan a császárság lyonjának a typusa,
egy bálványozott "cocodés", a kinek minden sikerül.
Houssayet is sikerült ünnepeltté tennie. A Grandes
dames és
folytatásai neki köszönhetik, hogy irójokat "mester"-nek
kezdték czimezgetni. A népszerüvé vált alakban Houssayet magát
vélték fölismerni, s neki nem jutott eszébe tiltakozni, hogy
brilliáns hóditójával ne azonositsák. Ez a hallgatag elismerés
azonban egy olvasót sem fog alterálni, aki meggyőződött arról, hogy
az iró soha sem egy az alakjával. Egy pár lap, s mindenki belátja,
hogy Parisis csak fantazmagória, az pedig, aki e tömérdek lapot
teleirta, végre is élő lény. Hanem az a körülmény, hogy az iró türte
az összehasonlitást, sőt az azonositást, nem lehet érdektelen.
Mindenesetre jellemző rá nézve, milyenek a formái annak a fantomnak,
melynek ürességébe a maga lelkét akarta lehelni. Egy
verskötetben, mely akkortájt jelent meg, a Georges de Lys
Tubarózsái-ban,
van egy
költemény, melynek "Parisis" a czime. A Houssaye hősét
énekli meg, amint hogy vannak versek, melyek Didoról, Gretchenről,
Don Juanról szólanak. A csodálat megnyilatkozása ez, azé a meghatott,
naiv csodálaté, amely tányérra, óralapra és dohánytartóra festi a
kedves költői alakot. Ime Parisis a tányéron, prózai, de hüséges
forditásban: "Don
Juannak nevezed magad. De hisz te nem vagy az! Don Juan egy utópia
álmodozója, akit mindjárt elfog a kiábrándulás és az undor, mihelyest
szivta a virág illatát. Parisis visszaemlékszik szerelmeire és
szereti azokat. Minden könyvből gyönyört merit s emlékében ujra
olvassa a kiszakitott lapot... - Parisis boldog. Szive, mely mindig
telve vágygyal, tétovázás nélkül egyenesen megy czélja felé. Parisis
boldog, mert mindig szeret... Az elmult szerelem nem hagy szivében
ürt. Don Juanon rajta ül a szenvedés ólomszin bélyege. Don Juan,
mihelyt győzött, nem szerette többé szerelmeit! - Parisis a nőért
imádta a nőt; mindegyikből tudta élvezni a szépet, a nélkül, hogy a
tökéletest a valóságban kereste volna. Mindnyájoké volt,
időről-időre, testestül-lelkestül; s mindnyájan kaptak hatalmas szive
lángjából, abból a lángból, melyben a kéj az emberi Ideált szüli. -
(A kép egy kissé képtelen, de legalább meg lehet érteni s ezt nem
minden költői képről lehet elmondani.) Jertek herczegnők, marquisek,
kiáltsátok, hogy nevét örökre bevéste lelketekbe; Alice, Violette,
gyönyörü viziók, akik büszkén vallottátok, hogy neki
meghódoltatok, s akik elkárhoznátok, hogy még egyszer fölleljétek,
jertek, mondjátok el, hogy álmotok ideálja ő! - Ó mester! szivedet
enyémnek érzem, bár nincs zsenim, mint neked, hogy méltón
megénekeljem ezt a hőst, aki lelked mélyéből született. Mégis érzem
őt szivemben dobogni. (Közbevetőleg szólva: ez a Georges de Lys
katonatiszt volt; látnivaló, hogy egy azok közül, akiknek erénye a
szép elv: ahány szállás, annyi szerelem.) Lovelace szerelme irónia
volt, Don Juan álma utópia: Parisis szerelmének a neve: Hit! - Hit a
szerelemben, melyet Lovelace tagadott, melyben Don Juan kételkedett,
folyton keresve azt s nem látva, hogy minduntalan lábai előtt hever;
Parisis megtalálta, szemtől-szembe állt vele s nem kért tőle mást,
csak azt az égi kegyelmet, hogy mindig szerethessen, a szerelem
után." C'est
du pur Musset - mondaná Jules Janin, amint megirta a "Comédies
parisiennes"-ről: "C'est du pur Balzac". A mai
olvasó azonban, aki kevésbbé könnyen lelkesülő, mint volt a néhai jó
"tárcza-király", valószinüleg naivnak fogja találni ezt a
költői ömlengést s mindenekelőtt sajnálni fogja a költőt, aki oly
közel járt ahhoz, hogy megértse Don Juant - valamennyi s bármelyik
Don Juant - s mégis oly roppant rosszul kommentálja őt. Mindegy; ez a
vers elég világosan mondja el azt, amit Houssaye Parisisában
kifejezni akart. Ez
az alak azonban nem csupán "ideál", hanem tipus is kiván
lenni. Parisis a második császárság "muscadin"-je,
környezete e világ erkölcseit akarja visszatükröztetni. E világ
persze csak az udvar és az előkelőség világa. Houssaye számtalan elő-
és utószavában nem győzi eléggé hangsulyozni, hogy a mi e körön kivül
van, az számára nem létezik. De egyszersmind reklamálja e világ
fölényét minden kivüle állóval szemben. Egy helyt a következőket
mondja: "Jól
tudom, hogy ha valaki Balzac-kal versenyezni akar, csökönyösen kell
ragaszkodnia a vérszegény polgárok rajzához, s rövidlátó
aprólékosságokban kell tanulmányoznia a közönségesség végtelen
kicsinyeit. S akkor a regény doktorai a Prudhomme ur hangján
kiáltoznak: "Mennyire ez az!" De micsoda! Egy
együgyüségnek a fotográfiája! A szoba-regényiró, aki ugy él, mint egy
medve, ha valaha fölment volna a Champs-Elysées hires onyx-lépcsőjén,
oly messze érezte volna magát Páristól, mint ha Japánban, egy
porczellántoronyban járna. De azért tagadja, hogy létezik az, amit
nem lát, mikor kinéz az ablakon. Azt mondták rám, hogy Párisnak csak
egy szegletét festem. Aki manapság Párist egy képben akarná
feltüntetni, olyan ügyességre volna szüksége, mint annak a régi
müvésznek volt, aki az Iliás egész szövegét rávéste egy pajzsra.
Páris száz világot foglal magában: én azt választottam, mely a
legregényesebb, legkülönösebb, melyben a legtöbb szenvedély
van, jól tudva, hogy az igazság soha sem veszti el jogait. Arra a
szemrehányásra, hogy ismeretlen világot festek, a Paul de Saint
Victor, Barbey d'Aurevilly és Banville arany hangján felelek
meg: "A nagy Balzac halála óta egy uj világ keletkezett, melyet
láttunk alakulni, összeomlani és ujból
feltámadni. Ennek a világnak nem volna történetirója, ha Arsène
Houssaye, aki elég jól megfigyelhette erkölcseit, nem irta volna meg
ezt a Comédie
parisiénne-t."[12] A
Commédies
parisiennes tehát kiegészitése, sőt betetőzése kivánt lenni annak a
nagy münek, amelyet szerzője egésznek gondolt, s Comédie
humaine-nek
nevezett.
Valóban, ebből a hatvan és egynéhány kötetből csaknem teljesen
hiányzik az előkelő világ. Tele vannak a mesterségek embereivel s az
arany más rabszolgáival, akik többé-kevésbbé, de a leggyakrabban
mégis becsületes uton törnek e sárga lidércz után. Egyebekben is
nagyon nélkülözik a nemes világ erkölcseit. Hiszen - hogy Balzac
legnagyobb kritikusát, Tainet idézzem - "alkotójukból is
hiányzott a valódi nemesség; Balzacnak semmi érzéke sem volt a
delikát dolgok iránt; bonczoló kezei bemocskolták a szemérmes
lényeket; elrutitották a rutságot." A Balzac világa alantas,
bár telve van hatalmas alakokkal. Titánok azok, kik a föld mélyében
kovácsolják óriás miveiket, az izzó arany halvány világa mellett. Monografiát
irni a magas körök erkölcseiről, arról a világról, melynek uralkodó
szenvedélyét nem a meggazdagodás vágya, hanem egyéb, emelkedettebb
érdekek szitják, bizonyára kiváló müvészhez méltó feladat. A
nagyvilág sima padlóján hozni müködésbe olyan erőket, amilyen egy
Grandet emberfeletti akarata, egy Brideau ördögi elszántsága, vagy
egy Hulot rémitő szenvedélye, oly nagy munka, amely hatalmas kezü
alkotót kiván. Azért, aki
elolvasta a Houssaye programmját, érdeklődve fogja végignézni Parisis
herczeget, azon a hires onyx lépcsőn, ott a Champs-Elysées mögött. Az
első, ami az olvasónak feltünik Parisis herczeg történetében, az,
hogy a tizenkét kötetes regénycsomónak Parisison kivül más szereplője
nincs. Nincsenek körülötte, csak puszta nevek. A férfiak, hivják őket
Montjoyeuxnek vagy Rio herczegnek, Santa Cruznak vagy Georges
d'Aspremont-nak, mindannyian csak apró Parisisok. Ugyanaz a
foglalkozásuk, azaz mindannyian semmittevők, hősei az álarcos
báloknak s Herkulesei a cabinet particulier-knek; ugyanaz a
gondolkozásuk, azaz egyik sem gondol egyébre, mint vig lakomára s
apró hóditásokra; ugyanaz az érzésük, azaz egyik sem érez
semmit, hacsak azt a sajnálatot nem, amit Neró, hogy nem birhatnak
minden nőt. Ugyanazt teszik, ugyanazt az életet élik, s ugyanazt a
nyelvet beszélik, mint Parisis, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy
más sorrendben jutnak a nőkhöz, másféle lépcsőt készittetnek és nem
éppen onyx-ot, és mikor ezt a lépcsőt használatba veszik, még
keresettebb elmésségekkel fogadják hölgyüket, mint Parisis herczeg
szokta. Épp oly ellenállhatatlanok s épp oly csodált lények az alsóbb
régiók előtt, mint nagy előképük; mindenki szerelmes beléjük, mint
amabba; ugyannyira, hogy öreg milliomosok, akik ezeket az urakat csak
hirből ismerik, sietnek meghalni s rájuk hagyni millióikat, égve a
vágytól, hogy összekapargatott kincseik elegánsan repüljenek el. (Aki
nem hiszi, nézze meg a Les
parisiennes első
kötetét, ahol Georges d'Aspremont-t, abban a pillanatban, mikor
magát megöngyilkolni készül, egy ismeretlen milliomos ur igy
segiti ki a pillanatnyi zavarból.) Egyik olyan, mint a másik, s csak
annyiban különböznek egymástól, mint a sakktábla koczkái, egyik
fehér, a másik fekete, egyik szőke, a másik barna. Az olvasó, ha nem
rendelkezik különös memóriával a neveket illetőleg, jól teszi, ha
megszámozza őket. Ami a
nőket illeti, szintén ilyenformán áll a dolog. Houssaye azt mondja
valahol, hogy Parisis története "női arczképekből és nők
leveleiből áll, melyek a párisi magas világ legbájosabb titkait
foglalják magukban". Nos, ezeknek a leveleknek stilusa,
helyesirása nagyon egyforma, az arczképek ugyanazok, csak a
jelmezekben különböznek egymástól. Egyik a nagyvilági nő báli
toilettejében van, másik szinész-kosztümöt visel, a harmadik nagyon
nyárias öltözetben ült a fotográfus elé; nem tudom, mi lehet. Ezeket
már a haj szine sem különbözteti meg egymástól, - mert ki tudhatná,
minő szin lappang a szép, vöröslő fürtök alatt, - sőt azt sem, hogy a
hajadoni, vagy a férjezett statushoz tartoznak-e? Ezt a körülményt a
Houssaye hősnői nem szokták tudomásul venni. Csak egyetlen pontról
lehet megismerni, hogy mégis kétféle kategóriába tartoznak, arról a
pontról, amelyről a jegyzők szoktak beszélni, akik tudvalevőleg a
számok emberei. Houssayenak a legelmésebb mondása az, hogy van nő,
aki a szerelmet a mások pénzének tartja. Aki a "Comédies
parisiennes"-t irta, az csak ezt az egyetlen nőt ismerte. S ha
ismert még egy másikat is, ez amattól csak annyiban különbözött, hogy
szerelem dolgában kommunista volt ugyan, - de amint hogy vannak
ideális kommunisták is - lemondott a vagyonfelosztásról. Ezeknek
a nőknek, akik oly könnyen gyuladnak, mint a gyufa, s akik oly
könnyen dobják magukat az utszélre, mint más ember az elhasznált
gyufaszálat dobja a kövezetre, - ezeknek a nőknek szultánja Parisis
herczeg. Megérdemelte
őket, eleget foglalkozott velük. Tizenkét köteten át nem tesz
egyebet, mint hogy váltogatja az odaliszkeket, mint a keztyüt. Az
igaz, hogy némi czeremóniával teszi. Mikor álarczos bálba megy, Faust
jelmezét ölti magára, s hogy alkalomszerü elmésségekkel hóditgathassa
a hölgyeket, előkészületül Goethet olvassa. Egyszer aztán talál egy
Gretchenre, akit nem lehet idézetekkel elszéditeni: elveszi
feleségül. Aztán a "Grandes dames" végén, forma szerint
meghal, párbajban. De - ne "kiáltsatok, Alice, Violette,
gyönyörü viziók", - a "Courtisanes du monde"-ban
ismét feltámad s ezzel tökéletesen meghal a legjobb hiszemü olvasóra
nézve is, aki eddig a legnagyobb türelemmel vette tudomásul párbajait
és egyéb izléstelenségeit, - s aki a morál filozófia révén elnézte
azt is, hogy az ideális hős mily ügyesen és mily nagyuri módon él a
mások vagyonából. A feltámadás azonban, a magas körök Rocamboleját
teljesen egyenlővé teszi a csapszékek és csapóajtók hősével, s ennél
a pontnál megszünik az irodalom. Paul
de Saint-Victor, akinek sokat meg lehet bocsátani, mert sokat és
szépet irt, barátsága tuláradásában azt mondta Parisis herczeg
történetéről, hogy száz év mulva, mint a XIX. század intimus
emlékiratait fogják olvasni. Lehet, de csak abban az esetben, ha
akkorra a "Comédie humaine"-ből egy papirszeletke sem
marad hirmondónak. Addig, mig ez meg nem történik, az utolsó
liontypusnak mégis csak Rastignac-ot kell tartanunk, mindama sötét
dolgok daczára, melyeket lehetetlen emlékétől elválasztani. De ha
lion-typust nem is szolgáltatott a második császárság a regénynek, ez
fenn fogja tartani courtisanejainak emlékét. Ő volt ugyan, aki a
franczia-porosz háboru kitörésekor, regénycziklusának végére, e
büszke szavakat irta: "és most, itt nyugszik egy világ, melynek
külön lapja lesz a történelemben", - de nagyon valószinü, hogy
ennek a külön lapnak az lesz a czime, hogy: Nana. * Ami a
Houssaye irói arczképén dandy-szerü, nem az, hogy mester-munkájául
egy balul sikerült dandy-typust választott, ámbár a Parisis üressége
és ennek az ürességnek a bálványozása, az iróban is egy gavallér
léhaságát sejteti. De
Houssayenak egész gondolkozása és gondolkozásának minden formája a
dandyre vall, ha ugyan szabad e mulékony értelmü szóval jelölni azt a
mindig élő tipust, mely a hajdani cortegianotól a legutoljára
emlegetett "gommeux"-ig, minden változatában ugyanazokat
a belső sajátságokat mutatta. A dandynek
nincs filozófiája. Nagyon nehéz suly volna ez a telivér paripák
könnyü lovasának. Minthogy minden idejét a nagyvilági élet foglalja
el, nincs alkalma az elvont dolgokkal foglalkozni; később aztán el is
veszti a kontempláczióra való képességét: mert ehhez is training
kell. Azt a pár szemer bölcselkedést, amire a nagyvilági életben
szüksége van, készen kapja másoktól, akiknek ez a mesterségük, amint
készen kapja a ruhát, amelyet visel. S mivel az utolsó divat még
mindig az, amely a XVIII. században nyert a szalónba bebocsáttatást,
a dandy született szkeptikus. De mert ő sem ment attól, amitől senki
sem szabad, s mert vannak negyedórái, amikor a "föld felett
valókról" gondolkoznia kell: ezek az óriás kérdések őt
erőtlenül találják. Ennélfogva babonás. Houssaye is az. A "Comédies
Parisiennes" több példáját mutatja e furcsaságnak. Nemcsak
Parisis hisz a jóslatban, az iró is hiszi a Parisisok legendáját és
azoknak sulyos végzetét kérlelhetetlen pontossággal teljesiti. A dandy
életének czélja a nő. Nem egy nő, nem egy nehány nő, hanem minden nő.
A végtelen kultusszal, melylyel nekik áldoz s mely természetes
következménye annak, hogy a nagyvilági élet megteremtői s fentartói
az asszonyok, - sajátságosan egyeztet össze bizonyos képtelen
megvetést, melyre a hajlamot XVIII. századbeli apáitól örökölte s
mely részben a mult század szabadabb erkölcseinek, részben a maga
könnyebb sikereinek a következése. A nő bálvány előtte, de olyan
bálvány, aminő az afrikai vadaké, akik isteneiket házi butornak
használják, s akik bálványaikat elhajitják, mihelyt a házi czélokra
nem alkalmasak. Ez a szkeptikus imádat a dandy kizárólagos sajátsága.
Rátalálni erre a vonásra Houssayeben is. A Comédies Parisiennes
telve van az asszonyok aljasságaival, melyeket - mint Houssaye
valamelyik barátja irta - egy "szkeptikus" jegyzett
fel, de olyan szkeptikus, akinek vannak negyedórái, amikor mindent
megbocsát. "Ó asszony, asszony, asszony!" - sóhajtott fel
valahol a Grandes dames irója Beaumarchaisval. És ellágyulása
pillanataiban a Dumas fils társadalmi doktorkodását negélyezi, s azt
a tanácsot adja, hogy akik megtámadják a nőt, kezdjék ezt a
védelemmel. Másutt, csak ugy mellékesen, türelmetlenül panaszolja,
hogy az apasági keresetnek nincs helye. Hanem aztán csakhamar eldobja
a társadalom sebeit nyitogató scalpellumot, s gunyolja, amit
előbb szánt. Csakugyan a védelemmel kezdi s a támadással végzi. És ha
kedve volna minden ötletét axiomában fejezni ki, sokszor szólalna meg
olyan formán, mint az operette-miniszter: "Az asszony minden
baj oka, csakis az asszony, csakis az asszony." Ekközben pedig
nagy előszeretettel ir egy könyvet a demi-mondaine-ek és az
extra-mondaine-ek kedves büneiről Ezeregyéjszaka czim alatt. A dandy
nem tud semmit komolyan, de a müveltség máza tökéletes rajta. A
világban, melyben él, mindenhez hozzá szólnak: irodalomhoz és
müvészethez, politikához és tudományhoz, természetesen csak
könnyen és fölületesen, mert nem illik olyat mondani, a mit valaki
esetleg nem érthet meg, mert jó izlésü ember kerüli a nagyképüséget,
s mert végre ott a legfőbb czél csak az, hogy az ember visszatetszést
ne keltsen s nevetségessé ne váljék. A dandy tehát, hogy mindenhez
hozzászólhasson, minden iránt érdeklődik; de semmi érdeke, hogy
bármely kérdésnek komolyan a mélyébe nézzen. Nem is teszi. Figyelme
kettőzött olyan dolgokkal szemben, amelyek asszonyokkal, szinházzal,
s mindazzal foglalkoznak, ami mindig napi érdekü. Ismereteit tehát
egy részről az általános felületesség, más részről a szalonszerü
dolgok előszeretete jellemzi. Ez különbözteti meg a Houssaye "komoly"
munkáit is, mások hasonló tárgyu könyveitől. Ó, járatos ő sokféle
dologban. Hozzászól a történelemhez, s megirja La Valliére k. a. és
Montespan életét; aztán egyet gondol, s hálával eltelve ama hires
asszony iránt, aki a forradalom alatt megkisérlette feltámasztani a
megölt szalon-életet, Madame Tallien-t dicsőiti. Ennek a könyvnek:
"Notre Dame de Thermidor" a czime, melynél, csak az
a másik jellemzetesebb, amelyikkel az irodalmi essai terére lépett.
Ez Voltaire-Királyról szól. Szereti a XVIII. századot, s a kort
tárgyaló "tanulmányaiban" lelkesedéssel beszél
Delaclosról, a "Liaisons dangereuses" szerzőjéről. Ért a
müvészetekhez is; könyvet ir a flamand festőkről, a franczia
müvészekről, de nem feledkezik meg Lionardo da Vinciről sem.
Érdekesek azok a könyvei is, amelyek különböző korbeli szinésznők
méltatásával foglalkoznak, például ez a hangzatos czimü:
"Princesses de comédie et déesses d'opéra". Sainte
Beuve nem irt olyan könnyüséggel egy hétfői czikket, mint Houssaye
egy kötetet. Nagyon jellemzik e könyvek tartalmát a külsőségek,
melyekbe öltözve megjelentek. A finom, kemény papir, másodvirágzását
Houssaye-nek köszöni. Verseit metszetekkel, tanulmányait
arczképekkel adta ki, és soha sem mulasztotta el köteteit hol
Velenczében, hol Nizzában lakó, három csillaggal jegyzett
herczegnőknek ajánlani. A dandy
nem ugy beszél, mint más ember, igénytelenül és természetesen. Neki
mestersége másokat, rendesen persze a nőt, megnyerni; hivatása
tetszeni s azért kötelessége szellemesnek lenni. Az ötlet pedig olyan
dolog, aminek nehéz parancsolni; annak, aki erőlteti, rendesen balul
sikerül. A Houssaye elméssége olyan, mint az álarczos báloké. Elvétve
találni benne egy jó mondást, de mennyit kell lenyelni addig, mig
erre a mot-ra ráakadunk! Ha finom akar lenni, azt mondja: "a
szerelem - Dániel az oroszlán-veremben." Mikor vidámságot akar
kelteni, azt mondatja egy szellemes nővel: "nem vagyok
térkép s nem szeretem a geographokat." Idézetei hasonlitanak
szép szavaihoz. Ezek közül legjellemzetesebb az, hogy a "Mains
pleines de roses, pleines d'or et pleines de sang"-ban,
Goethe és La Harpe között idézi Octave de Parisist: "Ez a
mosolygó szép asszony a szerelmet és a halált adja neked. De mi az
élet szerelem nélkül?" A dandy
sorsa: ünnepeltetés, de csak addig, mig napról-napra megjelen a
társaságban. Ha egyszer eltünik, másnap már nem tudnak róla semmit.
Ez a Houssaye sorsa is. Lehet ugyan, hogy könyveit halála után is
sokan fogják forgatni. De a Coeur Dámát még többen forgatják, s még
sincs semmi köze az irodalomhoz.
(1885.) I. Aphrodite
istenasszony 1896. évvel a mi Urunk Jézus Krisztus születése után
megjelent Páris városának piaczán, s szokásához hiven, lázba ejtett
mintegy ötvenezer szegény halandót. Pedig nem is a maga isteni
meztelenségében, hanem papirosba öltözötten jelent meg; s nem is az
egész világ, csak egyes választottak előtt mutatkozott, a minden
piacznál kisebb könyves-piaczon. Szóval - mert hiszen a türelmes
olvasó érti már ezt a mi éktelenül sallangos ujságirói nyelvünket -
Párisban 1896. telén szenzácziós sikere volt egy könyvnek, melynek
hősnője: Aphrodite. Azaz, tulajdonképpen nem is Aphrodite, hanem egy
alexandriai hetaira, aki szép volt, mint maga az Anadyomene, s aki
életének egy magasztos pillanatában ugy jelenhetett meg Alexandria
népe előtt, hogy az álmélkodó sokaság a földre szállott Aphroditének
nézte. Ennek a
csodás szépségü alexandriai leánynak a históriája Pierre Louys-t egy
pár hónap alatt hires iróvá tette. Pierre Louys akkor huszonöt
esztendős fiatal ember volt, akiről Aphrodite-je előtt
édes-keveset tudott a világ. Irt ugyan már vagy öt-hat kötetet; mint
jó hellenista, leforditotta Meleagert, s forditott egyebeket is; de
ezek a munkái egy szük baráti körön kivül nem igen keltettek
figyelmet. Annál nagyobb feltünést okozott Aphrodite-je; az
első kiadásokat valósággal szétkapkodták, egy hétig minden párisi
ujság az uj csillagról czikkezett, s Louys egy szép nap arra ébredt,
hogy többet beszélnek róla, mint Sarah Bernhardtról. Párisban még
megtörténik ilyesmi. Ez a két szó: "irodalmi esemény" ott
még nem puszta frázis, amelynek nincs és nem lehet értelme. Másutt
müvésznek, irónak, okvetetlenül levelenkint kell szednie a
borostyánt, ha ugyan jut neki a borostyánból; de Párisban még vannak
"jöttem, láttam, győztem" diadalok, s ezekből a teli
sikerekből nincs kizárva az az iró sem, aki "csak"
könyvet ir, és nem szindarabot. Az a
könyvárusi siker, amely Aphrodite-nek jutott osztályrészül,
bizonyára Párisban sem mindennapi dolog. Pár nap alatt ötvenöt
kiadást kapkodtak el belőle. Ekkora "rekord" ott is igen
kevés irónak adatott, s a franczia irodalomnak van akárhány
kitünősége, aki soha se viszi többre két-három kiadásnál. De még
ennél is nevezetesebb jelenség, hogy Aphrodite néhány hónap alatt
iskolát csinált. A nagy sikerek nyomában felburjánzó apró utánzatok
máris megtermettek; s a franczia könyvpiaczot immár valósággal
elárasztják az antik tárgyu novellák és regények, Aphrodite
nyomában a Ledák, Ariadnék és Dianák egész sora kompareált; egy
egész mythológia. Egyre több a fiatal iró, aki a Pierre Louys
eszközeivel próbál szerencsét, s ha sikerük jóval kevesebb is,
annyi bizonyos, hogy a müfajt egy időre divatossá tették. Mindez
rendkivüli dolog; de az már csoda, ami következik. Ennek a franczia
könyvnek, igaz, hogy szükebb, ha ugy tetszik: legszükebb körben, de
nálunk is kivételes sikere volt. Eljutott oda is, ahol franczia
könyveket csak nagyritkán olvasnak; s az irók és müvészek kis
világában szinte rajongással beszéltek róla. Aligha volt még franczia
könyv, amelyet nálunk ennyien olvastak, s ennyien megszerettek. Egy
eleven Aphrodite sem szerezhetett volna rövidebb időn nagyobb
ismeretséget s ez nálunk, a könyv-gyülölet ősi földjén, történt!... Aphrodite-nek
ez a csodálatos hatása érdekesebb magánál a könyvnél is. Mert ezt a
hallatlan sikert maga a könyv nem magyarázza meg. * Egy
csodálatos szépségü hetaira sétál az alexandriai tengerparton.
Szemébe tünik egy férfinak, aki megszólitja: - Jőjj
velem. A hetaira
nem megy. A férfi
aranyat kinál neki. A leány mosolyog, s ismét nem-et mond. - Te nem
tudod, ki vagyok! - szól a férfi. - De igen
- felel a leány. (Chrysisnek hivják, s Galileából való.) - Te
Demetrios vagy, a szobrász, aki Aphrodite templomát épitette. Tudom,
hogy kedvese vagy Berenice királynőnek; tudom, hogy a királynő
imád, s hogy nevében te uralkodol. De rám nézve csak közönséges
rabszolga vagy; mert láttál, tehát szeretsz. Tudja azt
is, hogy Demetriost imádják a nők; hogy százat taszitott el magától,
s hogy egy tuczat halt meg miatta. Aztán elmondja, hogy ő Chrysis, az
egész világé. És még se megy el vele. Demetrios
azt hiszi, hogy elbánhatik vele erőszakkal Chrysis ettől sem fél.
Mert mit ér az?! -
Szeretsz. Tehát nemcsak azt akarod, hogy a tied legyek, hanem azt is,
hogy oda adjam magamat neked önként, egészen... S
Demetrios nem mond ellent neki. - Hanem,
tudod mit - folytatja Chrysis - tedd meg, amit kivánok, s akkor
szeretni foglak... Chrysis
eladó. De a föltételei kissé szigoruak. Három
büntettet követel Demetriostól. Egy tolvajlást, egy gyilkosságot és
egy szentségtörést. Lopja el s hozza el számára Bacchisnak, a
hetairának gyönyörü ezüst tükrét. Ölje meg egyik kedvesét, a főpap
feleségét s rabolja el tőle elefántcsont fésüjét. S végül lopózzék be
Aphrodite templomába, s lopja le az istennő nyakáról hétsoros
igazgyöngy nyakékét. Demetrios
dühbe jön, de Chrysis tovább suttog a fülébe: - Majd
meglátod, hogy az én szerelmem megéri, amit kérek érte... - Jó -
szól Demetrios - holnap megkapod mind a hármat... Demetrios
unja a királynét, s ugy találja, hogy Chrysis méltó rá, hogy
elkövesse érte a három büntettet. Méltó rá, mert képes volt ezt
követelni tőle. És
megtartja a szavát. Ellopja
Bacchistól az ezüst tükröt. Ezért a bünért Bacchis keresztre
szögezteti egyik rabszolganőjét, akit a lopással gyanusit. S Chrysis
tanuja a kivégzésnek. Demetrios tehát már müködik... Igen, már
müködik. Egy arany tüvel keresztül szurja alvó kedvesének a kebelét s
elrabolja az elefántcsont fésüt. A szegény asszony neki ajándékozta
volna örömmel, de Chrysis gyilkosságot kivánt... Aztán
meglopja az istennőt is; leoldja nyakáról az igazgyöngy-nyakéket;
megvan a harmadik büntett is. Bacchis
nagy zenebonát csap a tükre miatt; megtalálják a főpap nejének
holttestét; s rájönnek, hogy szörnyü kezek az istennőt megrabolták.
Az egész város forrongásban van. Chrysis büszkén, boldogan siet a
találkozóra. S egy
nagyravágyó gondolata támad. Demetrios, aki már ennyit megtett érte,
megölhetné a királynőt. Mért ne? Igy király lehetne. S akkor... akkor
ő királynéja lehetne ennek az egész birodalomnak, ő, Chrysis, a
hetaira!... Demetrios
már várja. -
Megtetted! Megtetted! - kiált Chrysis örömmel. - Igen -
szól Demetrios hidegen. -
Szeretlek, imádlak! - hálálkodik Chrysis. - Soha se éreztem azt, amit
most érzek! Most már tudom, mi a szerelem! Lásd, többet adok neked,
mint igértem. Neked adom a lelkemet is, amely szüz... Gyere, hagyjuk
el ezt a várost, menjünk el valahová, ahol nem lesz senki, csak mi
ketten. Olyan boldogok leszünk, mint soha senki e földön. Soha egy
szerető se tette meg azt, amit te értem tettél. De soha egy asszony
se szeretett ugy, mint ahogy én szeretlek! Csókolj meg! Demetrios
azonban csak egy mosolylyal felel. Majd igy szól: - Nem...
Isten veled. S ott
akarja hagyni. - Mi az?
Mit mondasz? - hebeg Chrysis. - Azt
mondom, hogy: isten veled. - Hogyan,
hát nem te vagy az, aki... - De igen.
Amint megigértem. - Akkor...
nem értelek. - Akár
értesz, akár nem, az mindegy, Isten veled. -
Demetrios! Ez a hang!... Könyörgök!... Hasztalan.
Demetrios minden könyörgésre hideg marad. S azt mondja a leánynak: - Igen,
megtettem, amit kivántál. S most át kellene adnom a három ajándékot,
cserébe azért az áldozatért, amit tőled kértem. Ha teljesitettem a
kivánságodat, azért történt, ugy-e, mert nagyra tartottam az
áldozatot, amit tőled kértem. Nos, most már nem tulajdonitok neki
ilyen nagy értéket, s nem kérek tőled semmit. Tégy te is ugy, mint én
s váljunk el. - Tartsd
meg az ajándékaidat! Téged akarlak! Csak téged!... - Tudom.
De én már nem akarlak. S elmondja
neki, hogy: - Elkéstél
vele. Már enyém voltál. -
Megőrültél? Mikor? Hol? -
Álmomban. Ah, mily szép voltál, Chrysis! Ezt a boldogságot csak
egyszer lehet érezni, másodszor nem. Nem vagyok olyan bolond, hogy
megrontsam a legédesebb emlékemet. Chrysis
azt hiszi, hogy Demetrios csufolódik vele, Demetrios folytatja: - Törődtél
vele, mikor elmondtad, mit kivánsz, hogy tönkre tehetem magamat, s
hogy e háromszoros gaztett emléke mindig megmarad bennem!... - Azért
tettem, hogy magamhoz kösselek. Nem lettél volna az enyém, ha odaadom
magamat. - Jó. Ugy
történt, amint akartad. Azt kivántad, hogy rabszolgád legyek. Az
voltam; nem sokáig ugyan, de az voltam. Most azonban kiszabaditom
magamat ebből a rabszolgaságból. - Én
vagyok a rabszolgád, Demetrios. Üss, verj, de szeress aztán! -
Utállak... - Ne
hazudj. Szeretsz. De szégyelled, hogy megtetted, amit kivántam.
Hallgass rám, drágám! Ha csak ez bánt, én még többet megteszek, mint
amit te tettél. Kész vagyok minden áldozatra, megteszek mindent, amit
kivánsz. Csak szeress! -
Megteszel mindent, amit kivánok? - Mindent. - Esküdjél
meg. Chrysis
megesküszik. - De mondd
hamar. Félek. - Én nem
kivánok tőled három ajándékot. Azt kivánom, hogy fogadd el a három
ajándékot, amelyre vágyódtál. Persze, te nem akartad használni se a
tükröt, se a fésüt, se a nyakéket. Lopott dolgokat nem szokás
viselni. Puszta kegyetlenségből kivántad, hogy ezt a három gaztettet
elkövessem. Nos hát használni fogod a tükröt, a hajadba tüzöd a
fésüt, s viselni fogod a nyakéket. S aztán
elmagyarázza neki, hogy egy elhagyatott helyen megleli a három
drágaságot. - A tükröt
a kezedbe veszed, a fésüt a hajadba tüzöd s a hét gyöngysort a
nyakadba akasztod. S aztán keresztül mégysz a városon. A királyné
katonái le fognak tartóztatni; de meglesz, amit kivántál, s napkelte
előtt meglátogatlak börtönödben. Chrysis
először vállat von. Csak nem lesz olyan bolond, hogy megtartsa a
szavát!... De aztán
fölébred benne a kiváncsiság. Látni akarja drága ajándékait,
megérinteni, legalább egy perczre. Hisz diadala csak akkor lesz
teljes!... Demetriost
majd csak visszahóditja valahogy. Mert bármily forrón szeresse is,
csak nem lesz oly őrült, hogy az élete árán igyekezzék megnyerni
szerelmét, mikor erre más mód is kinálkozik. Ámbár nem is
volna oly csunya vége: azután, hogy az egész világ előtt
büszkélkedhetett kincseivel, azután, hogy megismerhette a végtelen
szerelem minden boldogságát, meghalni egyszerre, egy pár pillanat
alatt... S
lassankint hatalmába ejti a kisértés. Elmegy a drágaságokért: hajába
dugja az elefántcsont fésüt, fölveszi a nyaklánczot, s megnézi magát
a tükörben... Aztán
magával viszi a rettentő drágaságokat. Ma olyan
dolgot fog látni a világ, aminőt nem látott ama nap óta, amikor az
istennő leszállott az Ida hegyére. Olyan dolgot fog látni, amilyet
még egyszer nem lát halandó szeme a világ végezetéig... S félig
álomban, elmegy a világitó toronyig. Nem veszik észre, hogy kinyitja
a nyolczemeletes vörös torony ajtaját s aztán becsapja maga után
az ajtót... Egyszerre
százezer torok kiáltja: -
Aphrodite! Aphrodite! A világitó
tornyot körülfutó csiga-lépcsőzeten egy meztelen női alak halad
felfelé mondhatatlan bájjal és méltósággal. Egyik kezében
biborszerü fátyol, melylyel az esti szellő játszik, másik kezében egy
tükör, melyben a hunyó nap visszatükrözik. S halad,
halad; talán felmegy az égbe... Chrysist
elfogják; börtönbe vetik; bürköt kell innia. Csak most
jő tudatára annak, mit cselekedett: s fiatal testében feltámad a
vágy: megszabadulni, élni... Demetrios
megjelenik a börtönben, de Chrysis hiába rohan elébe örömmel; végig
megőrzi fagyos nyugalmát. A börtönőr
már hozza a bürökkel teli serleget. Chrysis Demetriosra tekint, de az
másfelé néz. Chrysis
ajkához emeli a serleget, aztán kiiszsza a méregnek a felét. A másik
felét oda nyujtja Demetriosnak. Amaz nem kér belőle. Ekkor a
galileai leány felhajtja a serleget s kiiszsza a mérget az utolsó
cseppig. Ajakán keserü mosoly, melyben van egy kevés megvetés is. A bürök
gyorsan hat. Pár percz, egy kis szédülés; a láb, a térd érzéketlenné
válnak... Még egy tekintet Demetrios felé... Aztán a két szép szem
kialszik örökre. A jelen
levő katonák egyike azt véli, hogy a börtönben álló nagyurat valaha
gyöngéd emlékek füzhették a kivégzetthez s kardja hegyével levág a
kövön elterülő szőke hajból egy kis darabot. Demetrios
megérinti a puha hajfürtöt s lassankint szétmorzsolja ujjai között;
aztán rálép s összekeveri a porral... Végezetül
pedig megszerzi a holttestet, hogy lemintázza. Bezárkózik a halottal;
s a minta, a holttest, mintha szerelmi mámorban feküdnék előtte...
Orrlyukából egy vércsepp átszivárog félig nyilt ajkai közé. A müvész
pedig alkot s az agyag nemsokára formát ölt ujjai között. Ime, ez a
galileai Chrysis históriája. II. Elmondtam
Chrysis históriáját. Mire emlékeztet inkább ez a vázlat? Kelet
tanulságokkal teli meséire? Vagy nyugat drámáira, melyekben a
tanulság közömbös, ellenben a fődolog az, hogy: "Lám, ilyen az
élet; lám, ilyen dolgokra képes a szenvedély?" Kihez áll
közelebb ez a galileai leány? A mesebeli Százszorszépekhez? A
fabliau-k, a románczok és az operák hősnőihez? A fantasztikus
történetek szép szörnyeihez? Vagy ama nagy "amoureuse"-ökhöz,
akik a modern regény és dráma fölfedezései? Mese-e ez az Aphrodite?
Filozófiai elbeszélés, ahogy a mesét ujabban nevezik? Vagy
egyszerüen: regény, ami azt akarja mondani, hogy: "nem mese az,
gyermek?" Mi ez a Pierre Louys? Poéta, aki mesét mesére sző,
hogy a sok szines fantazmagóriával, mint megannyi lampionnal,
egy jelszót, egy nagy igazságot világitson meg, vagy regényiró, a
szónak mai értelmében, aki nem vadászsza az általános igazságokat,
hanem kiszakit abból, amit látott, egy darabot s azt mondja:
"Vegyétek; ez az élet." Ez a
kérdés egy cseppet sem mellékes. Ujabban a "conte bleu"
és a "conte philosophique" nagyon divatossá lett. Az
egyik is, a másik is, csak "költemény prózában".
Mindössze abban különböznek egymástól, hogy amaz csak a fantáziára
támaszkodik, emez pedig félig a képzeletre, félig az erudiczióra. De
mind a kettőnek, a dolog természeténél fogva, mások a törvényei, mint
a regénynek. A "conte" czélja mindig egy általános
igazság; ami a mesében van, mind csak arra van hivatva, hogy ezt az
igazságot illusztrálja. Ez a "conte" legfőbb törvénye.
Minél több benne a szin, annál elevenebb, tehát annál igazabb a mese;
s hogy a mesélő honnan veszi a szineit, az az ő dolga. Lehet festékes
palettája maga a szivárvány; a szép korlátai között nagy, igen nagy
az ő szabadsága. Ehhez képest alakjai lehetnek misztikusak,
lehetnek óriások és törpék, emberfölötti lények és szörnyetegek,
lehetnek százesztendős öregek, akik a gyermekek vagy a gnómok
nyelvén beszélnek, lehetnek öntudatlan lények, akiknek a testvérei a
madarak és a virágok. Fabulájának nincs egyéb törvénye, mint hogy
logikus, magával megegyező s harmonikus legyen; se az élettel, se a
kétszerkettővel nem kell számolnia. Megtörténik, hogy ez a fabula az
életből való; ilyenkor az iró fantasztikus világba helyezi az
alakjait; csillogó tarka-barka köntöst akaszt rájuk, hogy
felismerhetetlenné tegye őket s fabuláját tele szövi détailokkal,
melyek csupa hihetetlenségek: "Mese, mese, meskete."
Összehozza egy terembe három különböző világ gondolkozó világát,
három mesés figurában; s gyönyörködve olvassuk, mint gázol mesélőnk
azon, amit mi valóságnak tartunk. Mert mindez itt detail-kérdés; s
ebben a pontban a mesélőnek carte-blanche-a van. A regényirónál,
ellenkezőleg ebben a pontban van a "Hic Rhodus, hic salta".
A regényben a détail minden; ha a détail-ai nem igazak, az egész
regény nem ér egy hajitófát. Mese-e,
vagy regény Aphrodite? Egy párisi szobrász meg egy párisi
cocotte története: antik köntösbe bujtatott figurákkal, csodás
détail-okkal? Egy darabig azt hihetnők, igen. De aztán le kell
mondanunk erről a föltevésről. Helyezzük át gondolatban Demetriost és
Chrysist a mai életviszonyok közé - ahogy Sarcey szokta tenni
Corneille és Racine alakjaival, hogy örök időknek szóló igazságukat
bizonyitsa - s be kell látnunk, hogy drámájuk második része a mi
világunkban nemcsak materiális, hanem egyszersmind erkölcsi
lehetetlenség. A párisi szobrász boszut állhat, de nem állhat boszut
ilyen antik kegyetlenséggel. A mi időnkben nem képzelhető ember,
akiben a szép iránti érzék és a neronizmus oly békén megférjenek
egymással, mint Demetriosban. (Ne felejtsük el, hogy csak egy
szavába kerülne Chrysist megmenteni.) S itt nem egy
détailról van szó (mint aminő pl. Aphrodisia kivégzése, vagy a
főpapné meggyilkolása), hanem a dráma nagy fordulójáról. Szóval arról
a föltevésről, hogy egy antik mezbe bujtatott párisi történettel van
dolgunk, le kell mondanunk. De, ha Aphrodite mese, hol e
mesének a köteles "igazság"-a? A tanulság valami afféle
volna, aminő a Handschuh-é. Chrysis esete leginkább a Fräulein
Kunigunde esetéhez hasonlit, s az általános igazság ilyenformán
hangzanék: "Oh, asszonyok, ne követeljetek a férfiaktól nagy
hiuságotokban mindenféle szörnyüségeket; mert annak a
férfinak, aki képes megtenni ezeket a szörnyüségeket, rabszolgái
lesztek, sőt áldozatai." Ez valamivel több, s valamivel
kevesebb (mert nem oly kétségtelen), mint a Schiller kissé polgárias
"moralité"-ja. Semmi esetre se olyan ötlet, melyet
érdemes volna a históriás képek egész sorozatával bizonyitani. Ehhez
a gombhoz kissé kár lett volna himzett palástot varrni. De Pierre
Louys nem is ezért a tanulságért irta meg Aphrodité-jét.
Előszavában elmondja, hogy mit akart mondani. Ime, néhány szó ebből
az előszóból: "A
görögök a szerelmet a legfőbb erénynek, s minden nagy dolog
szülő-anyjának tekintették"... "Az
antik morál azt tartotta, hogy nincs szentebb dolog a nap alatt, mint
a fizikai szerelem s nincs szebb, mint az emberi test"... "Az
érzékiség az értelmi fejlődésnek egy titokzatos alapföltétele"... "Azok
a nagyvárosok, amelyeket az egész világ uralt, Babylon, Alexandria,
Athen, Róma, Velencze, Páris, valamely általános törvénynél fogva,
annál nagyobb kicsapongásban éltek, minél nagyobb volt a hatalmuk,
mintha feslettségük fényüknek alap-föltétele lett volna"... "Legyen
szabad azoknak, akik örökkön sajnálni fogják, hogy nem ismerhették a
földnek ezt a mámoros ifjuságát, melyet az antik világnak nevezünk,
gondolatban bele élni magukat ama korba"... stb. S huszonöt
évére hivatkozván, erősen kikel ama hipokriták ellen, akik a
szerelmet morállal etc. akarják fegyelmezni. Huszonötéves
emberekkel megesik, hogy ujra fölfedezik a szerelmet. (Ámbár vannak
rossz fiuk, akik előtt sokkal korábban nincs uj a nap alatt.) Ez a
lelkesedés mindig megnyerő, de valljuk meg, amit Louys az antik
világról kisüt, az olyan régi dolog, mint maga az antik világ. S
különös, ha könyve a szerelem himnusza és az antik világ
glorifikálása akar lenni, ezt a czélját meglehetős szerencsétlenül
szolgálja, mert mig a szerelemnek jóformán csak a perverzitásairól
beszél - a férfi és a nő közti szerelmet csak egy álom-képben irja le
- másrészt sokkal többet foglalkozik az antik világnak egyes
árnyék-oldalaival, mint minden "mámoros ifjuságá"-val.
Azok, akik Aphrodité-ben a szerelemnek élnek, többnyire igen
drágán fizetik meg mámoros ifjuságukat, pusztán azért, mert a
szerelemnek éltek. Aphrodisia, Touni, Chrysis, mennyi vér két-három
nap alatt!... S félő, hogy azok közül, akik nem ismerhették a földnek
ezt az ifjuságát, sokan találkoznak, akik nem fogják örökkön sajnálni
ezeket a szép időket, amikor Ámor és a halálfej minduntalan együtt
ólálkodtak az ágyak körül. A szerelem, végre, a körülményekhez
képest, ma is elég jól érzi magát, s a moralisták trucczára békén
végzi áldásos müködését; viszont azt, ami elmult: a keresztre
szögezést, a vértől csepegő arany tüt, meg a bürköt, bármily poétikus
és szines dolgok is különben, nem érdemes oly élénken sajnálni. Igy,
kényelmes szobában, lámpafénynél ülve, kivált ha az egyes fejezetek
között elgondoljuk, hogy igazságszolgáltatásunk jó, s hogy türhető
közbiztonsági viszonyok közt élünk: bizonyára gyönyörünek találjuk az
antik világot. Mindenesetre jobb olvasni róla, mint volt benne élni.
Aki ezt a világot elevenné tudja tenni a tagadhatatlanul nyárspolgár,
de ismeretre vágyó epigonok előtt: az kétségtelenül jó munkát
végzett. Még akkor is, ha csak a milieut sikerült elevenné tennie, az
emberek lelkét nem. Igaz, hogy
ez nem is volt könnyü dolog. Történeti regényt irni olyan alakokról,
akik több mint kétezer éve halottak! Pedig az előszó és a czimlap
("Moeurs antiques") igazat mondanak: csakugyan történeti
regénynyel van dolgunk. Ami az alakokon első pillanatra fantasztikus
köntösnek látszik, az kosztüm; a "couleur locale"
apróságai nem rózsafán termettek, hanem anyától lettek: nem puszta
fantázia, hanem egyszersmind az erudiczió alkotásai. S jegyezzük meg
mindjárt, hogy Louys kitünő ismerője annak a világnak, amelyet fest;
ahol vét, nem azért vét, mintha keveset tudna, hanem mert kitalál. Teljességgel
nem ambicziója, hogy oktasson bennünket. Ugy kell rájönnünk (a
Demetrios és Berenice királynő neveiből), hogy Aphrodite harmadfél
századdal időszámitásunk előtt, a harmadik Ptolemeus, Euergetes
idejében játszik. Ennek a felesége volt Berenice (ezen a néven a
második), aki kedvesét: Demetriost, féltékenységből megölette,
kitudódván, hogy Demetrios nemcsak Berenicenek, hanem Berenice
mamájának is udvarolt. Demetrios
tehát csak egy vérfolt a históriában. A legenda valamivel többet
mond. E szerint Berenice királyné, mikor magához tért első dühéből,
rettenetesen megbánta, hogy Demetriost kivégeztette, s
kétségbeesetten siratta meggyilkolt szeretőjét. Mély gyászában
levágta gyönyörü aranyszőke haját - nem akart többé a férfiaknak
tetszeni, mert hisz olyan férfi, mint Demetrios, nem lehetett még egy
a világon - s az arany szinü ékességét letette, Aphrodite
templomában, az istennő lábai elé. Az istenek azonban ellopták a
ragyogó szőkeséget s felvitték az égbe. Ott csillag lett belőle; az
asztronomusok ma is ugy hivják ezt a csillag-képletet, hogy: a
Berenice hajfürtjei. Pierre
Louys-nál Berenice csak mint másodrangu személy szerepel. Mint
elhanyagolt, de annál inkább lángoló kedves, akit Demetrios már
alaposan un. A szerző többször czélozgat rá, hogy ebből a dologból
még baj lesz, s hogy ez az asszony egykor még ki fogja végeztetni
Demetriost. De idáig már nem terjed a regény; ugy látszik, a szerző
maga is megelégelte a vért. Szóval, Berenice jóformán csak keresztül
sétál a regényen, pedig alighanem az ő mesés szépsége és legendás
szenvedélye volt az, ami e csillogással és vérrel teli könyv
megirásához az első ideát adta. Szőke haját át kellett engednie
Chrysisnek, s ez a szőke haj volt mindaz, amit Louys a legendából
megtartott. A história apró-cseprő adataival egyáltalán nem is
törődött, amivel különben nem hanyagolt el sokat, mert ezek az
adatok soványak, semmitmondók. De hát egy
történeti regénynek az értéke nem is attól függ, hogy mennyiben
támaszkodik az annalesekre, s hány véka históriai faktumot foglal
magában. Vannak történeti regények, melyek az adatok bősége és
hitelessége tekintetében vetekednek bármely kompendiummal, hanem
azért egy batkát sem érnek; viszont vannak mások, melyekben csak egy
morzsányi az adat, s mégis kitünőek, mert visszatükrözik az illető
kor lelkét. A történeti regény nem akkor jó, ha tele van hasznos
tudnivalóval, hanem ha meg tudja eleveniteni azt a világot, amelyről
beszél, s ha uj életre tudja kelteni azokat az embereket, akik ebben
az eltünt világban éreztek, gondolkoztak. A feladat
könnyebbik része Louysnak fényesen sikerült. Magát a milieut
rendkivüli erővel festette meg, s a hajdani Alexandriát, magát a
várost ugy meg tudta eleveniteni, hogy könyvének ezek a képei szinte
felejthetetlenek. Az ó-kor Párisát egész ragyogásában látjuk; s mily
üde szinek, mily lágy tónusok!... Louys pompás leiró, s a Didascalion
képe igazán mesteri. Itt nyilatkozik meg zsenialitása egész
teljességében; másutt... de várjunk. Siessünk megjegyezni, hogy ennek
az elsőrangu irói talentumnak egyes alkotó részei: a nagyon jó szem,
feltünő érzék a formák, a szinek, szóval a pittoresque iránt, üde
fantázia, melynek gazdagságait szolid, fiatal embernél példátlan
erudiczió növeli, s végül a kifejezésnek az a rendkivüli hatalma,
mely a primae classis irók kiváltsága. Nem nagy komponáló, nem valami
erős gondolkozó, s még kevésbbé kiváló psycholog; de született poéta,
még pedig olyan poéta, akiben egy festő veszett el. Röviden:
Théophile Gautier, második kiadásban. Épp oly
kedvelője az exotikusnak, a szinesnek, a bizarrnak, mint ama nagy
elődje. Az arany, a bibor, a rózsák és a csillagok, az elefántcsont,
a kagylók, a smaragd szinü bor- és a lángszinü szemek birodalmának
született trónkövetelője. S
amiképpen Théophile Gautier-t, az emberi lélekből Louys-t is csak a
rejtelmek érdeklik. Ő is csak abracadabrá-kat talál ott, de mig
Théophile Gautier valóságos Nostradamusa volt ezeknek a rejtelmeknek,
az ő abracadabrái megmaradnak ákom-bákomoknak. Alexandriát,
a várost, a tengerpart bellevue-jét, a parkok és a temetők egyes
paysage-ait, a lakások, a ruházat, a hajdankori életmód és
berendezkedés holt természetét, a letünt idők összes külsőségeit,
mesteri erővel tudta megeleveniteni, gyönyörü képet fest az agorán
nyüzsgő vagy a tengerparton fel s alá hullámzó tömegről, a
hetairák külön városáról (ezernégyszáz virág egy roppant kirakatban)
stb., de nem tudta megeleveniteni e letünt világból az embert. Mert
Demetrios és Chrysis nem azok, hanem szfinxek. Szfinxek,
nem azért, mert Demetriosnak a hirtelen szenvedélye, vállalkozása,
büntettei, intenziv álma,
lelki elváltozása, rögtönös kihülése, pokoli ötlete, utolsó
embertelensége és a halottal szemben tanusitott "esthetic"
kegyetlenségei, vagy Chrysis esztelen nagyravágyása, egy éj alatt
kivirágzott, végzetes szerelme, mesés, öngyilkos hiusága, stb., stb.,
hihetetleneknek tünnek fel. Oh, nem ezért. Mindezt érthetővé lehetett
volna tenni. Annyival inkább, mert az ember akkor közelebb volt a
bünhöz is, a nagysághoz is, mint mai napság, jobban értette a szépet
s kevésbbé irtózott a vértől, mint mi, vén gyermekek, s Demetrios, a
históriai, bizonyára szintén aczél-idegü legény volt, akiben nem
lakoztak keresztény gyöngédségek, s az "emberi szenvedésnek ama
tisztelete", amelyről Bourget beszél. Annyival inkább, mert az
asszonyi lélek, még a hetairában is, öröktől fogva képes volt minden
nagy dologra, különösen: vétekben, szerelemben és hiuságban. Nem ezért
szfinxek. Mindezt meg lehetett volna magyarázni, el lehetett volna
hitetni. De Louys nem magyaráz. Megveti az analizálást. Nem
kommentálja az alakjait. Igy akarja őket. Bizik benne, hogy igy is az
élet hatását teszik. De nem
teszik az élet hatását. Igazán
nem lett volna szükség rá, hogy kommentálja, ha ők maguk beszélnek.
De nem beszélnek. Drámájokból az egész Aphrodité-ben
nincs több, mint amennyit
vázlatom idézett. Két jelenet e dráma; szinte szó szerint adtam, amit
a hős és a hősnő lelki életükből velünk közölni méltóztatnak. Ez nem az
antik ember kevés-szavusága, ez a viziók élettelensége. S
hogy mihelyt beszéltetni kezdi az alakjait, mennyire tétovázó a Louys
tehetsége, arra, ime, egy pár szembeszökő példa. A fuvaros leány több
helyütt ugy beszél, mint a bölcsek és a költők; többek közt van egy
három oldalas szónoklata. Djala, a szolgáló leány, Chrysis bájait
dicséri. Ezek a hasonlatok (lapokon át) az Énekek
énekének apró utánzatai. Ez
még hagyján; végre is, Chrysis galileai leány. De annál különösebben
hangzanak az egymást szerető leányok vallomásai, meg Aphrodite
imádása, vagy tiz különböző ajkon. Ezekből a szavakból már nem görög
szellem szól; ezt a nyelvet csak az értheti meg, aki járatos az
erotikus irodalomban s ráismer Dsajadéva, a hindu költő hangjára. És
a lakoma! Mily hamisan hangzik Bacchis és társnői ajkán a Louys
filozófiája! Hisz épp azért voltak olyanok, aminők, mert életüket nem
"betegitette halványra" ez a meditálás! Mily más a Thaïs
bankettje! Amit a Thaïs
filozófusai mondanak, az akkori gondolkozás-világ, a maga különböző
árnyalataiban. Amit Bacchis lakomáján beszélnek, az a Louys sütetje. S
Louys előszavában Thaïs-t
kicsinyli! (Mert Thaïs
megtér; de hisz a paganizmusnak nincs gyönyörübb dicsérete, mint
ez a csudálatos remekmü! Igazán kár Anatole Francet juttatnia
eszünkbe. Ha Thaïs-ra,
vagy Flaubert Salammbo-jára
és Cleopatra-jára
gondolunk, ez Aphrodité-nek
nem igen válik előnyére. Mindegy; a
Louys nagy talentuma igy is sokat igér. De e tekintetben kissé
aggasztó jelenség, hogy Louys rosszhiszemü. Rosszhiszemü, akár Marcel
Prévost, csakhogy más arczot vág a dologhoz. Prévost szemenszedett
"pajzánságokat" válogat össze, s aztán a fejét csóválja
hozzá: "Ez nem helyes! Mindez nem helyes!" Louys
valamivel kevésbbé hipokrita. Ő csak helyesel, mindent helyesel... Erről
a témáról bajos beszélni. Szóval Aphrodite
tele van az "amor
lesbicus" képeivel, s ez nem lehet minden szándékosság nélkül.
Vannak dolgok, amelyekkel mindig bizton hatni, s ugy látszik, az a
nagy könyvárusi siker Louys-nak nem is volt olyan nagy meglepetés... Barátai
erre tudnak egy mentséget. Louys néhány esztendővel ezelőtt halálos
beteg volt, s ugyanakkor egy vagyont örökölt. Az orvosok kimondták rá
a szentencziát: két évig elélhet, tovább egy perczig se. Louys ugy
gondolkozott, hogy a hátra lévő két esztendő alatt kár volna
morfondálni; okosabb lesz elverni az örökséget s mulatva menni át a
halálba. (Mint a Dickens matrózai, akik, szemben a biztos halállal,
leitták magukat, s részegen mentek a másvilágra.) Kapta magát,
elutazott délre, s élt a szerelemnek. A két esztendő elmult, Louys
elverte az örökséget, s meggyógyult. Most irással kénytelen a
kenyerét megkeresni, de azóta mindig tele a feje erotikus képekkel.
Majd ki fogja heverni... Mindez nem
teszi érthetővé, mért kisértik éppen az "amor lesbicus"
viziói?... S mennyire gyönyörködik benne!... Majdnem annyira, mint
azok a cocotte-ok, akik a divatos könyvek leghüségesebb vásárlói. Ez
volna Aphrodite sikerének
titka? Nem. Ez jelenthet néhány ezer példányt, de az irodalmi sikert
nem az efféle érdeklődés csinálja. Hisz van egy egész "pajkos"
irodalom; alig hogy tengődik a szegény. Mi hát a
kivételes hatás titka, ha ezt a hatást se az ilyen kancsal
érdeklődés, se maga a könyv nem magyarázza meg? A rébusz
megfejtése, ugy hiszem, a következő: Nagyon
elszaporodtak a reáliskolák, számüztük a görög nyelvet, s kezdjük
belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk, önként, egy
világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a ragyogás. S most
kezdjük szánni-bánni büneinket. Immár boldogok vagyunk, ha valaki
erről a világról beszél nekünk, a melyről nemrégiben tudni se
akartunk. Fölfedezzük ujra, s bolondul örölünk neki. Vannak ily
fordulatok. Az arisztokrácziát soha se tartotta a világ olyan nagy
tiszteletben, mint amilyen tiszteletben tartjuk azóta, hogy meg van
fosztva kiváltságaitól. A
szépnek soha se volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a világ csupa
szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár. S a szerelem, az
egykor mindenható szerelem, soha se imponált annyira az embereknek,
mint ma, amikor immár távozóban van a világról, mint az utolsó
bölény. Egy
Willy álnév alá rejtőző franczia iró 1891-ben és 1892-ben három
kötetet[13]
tett közzé egy bizonyos Claudine viselt dolgairól. Az első kötetnek
"Claudine à
l'École" volt a czime; a másodiké: "Claudine à
Paris"; a harmadik kötet Claudine házaséletét irta le:
"Claudine en ménage" czimen. E három kötetnek olyan
könyvárusi siker jutott osztályrészül, aminőre
a kontinensen csak Zola hivatkozhatik. Az első kettőből rövid időn
százhuszezer példányt adtak el; a harmadikból még többet. A
hasonló anyagi eredmény Párisban se olyan mindennapos dolog, mint
ahogy nálunk sokan képzelik. Guy de Maupassant, akiben minden irói
erény megvolt arra, hogy az egész világnak tessék, soha se vitte
ennyire. Alphonse Daudet legszebb munkái - Fromont
és Sapho
kivételével
- nem értek el husznál több kiadást; Cherbuliez, aki a lelkesebb, de
egyszersmind finnyásabb regény-fogyasztók favorizált szállitója volt,
ötezer példányt se adhatott el egy-egy könyvéből. Az "Assomoir"-ról,
"Nana"-ról s még egy pár Zola-regényről nem beszélve,
amelyek rekordját eddig csak Angliában és Amerikában multák
felül, mindössze öt-hat franczia regény tett szert a Claudine-ét
megközelitő piaczi sikerre: Pierre Louys "Aphrodite"-je,
Marcel Prévost és Octave Mirbeau egyes kötetei, és még egy-kettő.
Megjegyzendő, hogy e sikerek mindegyikének volt valami külön
magyarázata. Octave Mirbeau tulajdonképpen pamfletista; példátlan,
százakat meg százakat sebző személyeskedései az egész élő
Francziaországot érdekelték; hallatlan szabadszájusága s a
disznólkodás terén kifejtett bravurjai meghóditották neki a közömbös
kiváncsiak sokaságát is. Pierre Louys "Aphrodite"-je, bár
kiváló müvészettel irt, de erotikával teli munka. A kétszinü és
ravasz Marcel Prévost nem olyan illetlen, mint amazok, de ő is az
erotikusoktól hóditott motivumokkal és sajátosságokkal tett szert
kivételes népszerüségére. Szóval
természetes, hogy fölébred a kiváncsiság: vajjon mi lehet ezekben az
uj regényekben, ami a sárga boritékos kötetek müvelt vevőinek ezt a
rendkivüli érdeklődését valamennyire megmagyarázhatja? Olyan irói
zseni nyilatkoznék meg a trilógiájában, amelynek az ereje egyszerre
megváltoztatta volna a dolgok rendjét, ez az uj Orfeusz meg tudná
inditani még a köveket is? Nem. Az első iv elolvasása után tisztában
lehetünk vele, hogy az álnevü szerző csak igen-igen ügyes iró. Akkor
hát mégis az erotika hatalmára kell gondolnunk - de mit lehet mondani
ebben a genreban, amit eddig még nem mondtak el? Lehetséges-e
Mirbeaut tulliczitálni? Ugy-e nem? Nos,
Claudine trilógiája nem erotikus képek gyüjteménye, nem pornografia.
Sokkal veszedelmesebb valami ez. A pornografia érzéki jelenetek
leirását adja, azzal az immorális, az irodalom hivatását megcsufoló
czélzattal, hogy izgatólag hasson az efféle ingert kivánó, beteges
képzeletre. Willy nem ad ilyes leirásokat; nem részletezi a
"jelenet"-eket, nem nyujt képeket, nem illetlen, valami
nagyon szabadszájunak se mondható. A tónusa irodalmi; a mondataiba,
vagy regényeinek egyes helyeibe, passzusaiba czenzura vagy biróság
nem igen köthetne bele. Meglehet, hogy akárhány tiszta lelkü asszony
egy kukkot se értene meg belőle. Willy nem a naivakhoz szól, hanem
azokhoz, akik megértik - s virágnyelven szól. Csak keresztülsiklik az
örvények felett (de mi van ezekben az örvényekben!...) és nem igen
mond olyat, amit egy szalonban nem ismételhetne el. Csakhogy ahhoz a
munkához képest, amelyet Willy végez, a pornografia szinte falusi
"gauloiserie"-nak tünik fel. Willy mellett Seingalti
Casanova Jakab egy nagyokat hazudó, jámbor öreg bácsi. Hogy
lehető röviden jellemezhessük ezt a trilógiát - Willy témája: a
perverzitás. Ez se uj dolog a franczia irodalomban. A már többször
emlitett Mirbeau egy egész hajórakomány ocsmányságot irt össze erről
a csunya tárgyról. Már előbb többen bevezették az irodalomba ezt a
visszataszitó sujet-t. A "Claudine en ménage" például
Adolphe Belot-nak "Mlle Giraud, ma femme" czimü könyvére
emlékeztet. De ez a régi iró-mesterember megelégedett egy
alap-disznósággal; neki ez is elég volt arra, hogy kierőszakolja a
kiváncsiságot és érdeklődést. Vakmerősége csak odáig terjedt, hogy
vakmerő témát választott; aztán nagy vigyázva tánczolta körül a
maga választotta psycho-pathologikus esetet. Rosszhiszemü volt, de
valósággal ártatlan Willyhez képest. Messziről mutogatott rá a
betegségre, s adta a szörnyüködőt. Willy egy cseppet se szörnyüködik;
ő már tul van azon, hogy ezt a betegséget szörnyünek találja.
Jóformán egyebet se lát maga körül, mint ilyes betegségeket. S mig
Mirbeau, a felháborodott szatirikust játszva, bocsánat a szóért, de
ráköpött a tulajdon kóreseteire, Willy lehajol betegeihez,
megértetni iparkodik s regényhősökké avatja fel őket. Jellemző
erre a munkára nézve, hogy csaknem valamennyi részletét le lehetne
forditani, ugyszólván minden aggodalom nélkül, de a tartalmát, a
meséjét szinte lehetetlen elmondani a magyar olvasónak, mert hisz a
kivonatolás munkája határozott szavakat kiván. Egy dologra mégis rá
kell mutatnunk, hogy megértessük, mi az, amiben Willy minden elődét
tulszárnyalja. A "Claudine en ménage" tárgya az a,
mondjuk igy: tulságos barátság, amelylyel Renaud felesége, Claudine,
egy Rézi nevü bécsi asszony iránt viseltetik. Rézi férjének nem
tetszik ez a barátság, bár Rézi rajta van, hogy barátnőjéhez való
vonzódását férje előtt futó ismeretségnek tüntesse fel,
Renaud ellenben protegálja és elősegiti az amugy is tulságos
bizalmasságot. Claudine, aki férjét is szereti, nemcsak a barátnőjét,
azzal bünhődik, hogy férje maga is megkedveli Rézit s hütlenné válik
feleségéhez, mert Rézi, aki különben nem olyan "kétlaki",
mint Claudine, kénytelen meghálálni a Renaud hihetetlenül tulságos
szivességeit. De ennyi
is elég a meséből arra, hogy kevés szóval meg lehessen mondani, mivel
liczitálta tul Willy nemcsak Mirbeauékat, hanem az egész régi módi
irodalmat, az antikot is ideértve. Willy Claudine és Rézi vonzalmának
fejlődését ugy adja elő, mint ahogy Octave Feuillet rajzolja "Julia
Trécoeur" szenvedélyének egyes étape-jait és elbukásának
körülményeit. Nem felfujt novella, egész regény ez; lelki
küzdelmekkel, kalandokkal, akadályokkal, a véletlen szereplésével, s
ehhez képest mindenféle metamorfózissal teljes regény, melyben az
emberek folyton-folyvást küzdenek az érzéseikkel, csak azért, hogy
végül elbukjanak. A betegek nem mint betegek, hanem mint érdekes
személyiségek, az érzelgős és szenvedélyeket rajzoló regény tetszetős
jelmezeiben jelennek meg az olvasó előtt. Olyan költőileg éreznek,
olyan intenziv lelki életet élnek, hogy - a Willy számitása
nyilvánvaló: mindez a Claudine-ok és Rézik számára van irva... De ez még
nem minden. Eddig két betegről volt szó, akik egy bizonyos
perverzitásban szenvednek; meg kellene emliteni egy harmadikat is,
akinek a perverzitása még undokabb; de itt van mindenekfelett a
főalak, Renaud, akinek egész gondolkozása, egész lelke: maga a
perverzitás. Ebből már kihalt minden természetes és erkölcsi érzés;
amire a normális ember csak irtózattal gondolhatna, rá nézve,
ellenkezőleg, csak érdekes és izgató. Meglehet, hogy élnek ilyen
teremtmények, akiket a teljes enerváltság kivetkőztetett egész
emberségükből, akiket a beteges kiváncsiság megrontott a lelkük
fenekéig, de ez már nem is a métely, hanem egyszerüen a rákfene. S
mig az első kettő legalább küzködik és gyötrődik, s akarata ellenére
enged az agyvelejében pusztitó betegségnek, ez a rákfene tudatos és
nyugodt, mint egy görög bölcs. Willy ezt az alakot tipusnak tekinti -
amivel bizonynyal eleget mondtunk. És
ez az,
ami Európa
müvelt regényolvasóit egy idő óta mindennél jobban érdekli! Mert az
ódiumot nem hárithatjuk egyes-egyedül Francziaországra. Tudvalevő,
hogy a franczia könyvpiacz sárga boritékos köteteinek egész
Európában, különösen Oroszországban, Belgiumban, Angliában,
Olaszországban, de Ausztria-Magyarországban, Romániában és
Németországban és másutt is, nevezetes klientélája van, mely az
amerikaival együtt csaknem akkora, mint a párisi vevőközönség.
(Francziaország vidéke valahova a liszta aljára kerülne.) Ez az, ami
a "nép"-nek kell, azaz hogy nem a népnek, nem a tömegnek,
hanem a müveltebbeknek, a kiválasztottaknak, a jómódban élőknek!
Európa müvelt társadalmát sulyosan vádolja ez a könyvárusi siker.
Mert ha azok a dolgok, amelyeket felemliteni is csak a legnagyobb
óvatossággal lehet, ennyire érdeklik a franczia könyvpiacz
klientéláját, ez nem jelenthet egyebet, minthogy a szóban forgó
közönség máskor is sokat foglalkozik, ha csak gondolatban is, a Willy
témáival. Nem jelenthet egyebet, mint hogy ez a közönség megérti a
Renaud-kat és Claudine-okat s ráismer bizonyos megfigyelésekre, vagy
legalább szivesen hall ezekről. Higyjük a jobbat, hogy ezt a könyvet
sok ezer cocotte vette meg, akik egyebet nem olvasnak: még ekkor is
sok ezer kötet esik másokra, s a Willy poézise iránt tanusitott
érdeklődés még ez esetben is graváló marad. Olyan
jelenség ez, mely kétségtelenné teszi, hogy Európa müveltjeinek az
erkölcse nagyon is türelmessé vált. A világhistóriának csak kiválóan
dekadens korszakaiban virágzott az e fajta irodalom: a Willy-féle
elbeszélők csak olyan időkben találtak meghallgatásra, amikor
elbeszéléseik főtárgya nem volt idegen dolog a müvelt sokaságra
nézve. Valaki
azt mondhatná: mit tartozik ez ránk? Magyarországon Willynek nincs
közönsége, s ez egyik jele, hogy Magyarországot nem fenyegeti az
emlitett erkölcsi nyavalya. Félő, hogy áltatjuk magunkat, ha ennyire
intaktnak tartjuk az állapotokat. A magyar könyvekből s ezek
visszhangjából persze nincs mit következtetni, egyszerüen azért, mert
a magyar könyveknek nem igen van visszhangja. De van egy aggasztó
jelenség. Szinházaink müsora e tekintetben rohamos változást mutat, s
a szinházi közönség viselkedése még nagyobb átalakulást. Olyan
szindarabok, melyek a mult század hetvenes éveiben általános erkölcsi
felháborodást keltettek (Kornélia, Fernande),
ma jámbor dolgoknak tünnek fel, s a párisi boulevard-darabok egyre
pikánsabb haut-goût-ját (azelőtt
a szelidebb is megütközést és visszatetszést keltett) egyre nagyobb
közönség méltányolja, asszonyok és leányok is. Ez már bizonyos
erkölcsi elernyedés tünete, s az ilyes szimptómák a legtöbbször
gyorsan következnek egymásra. Nem jó tehát elbizakodnunk; ezen a
téren az elővigyázat soha sincs korán. Mi
a tennivaló? A vesztegzár a külföldről érkező veszedelmes szellemi
termékekre? Erősebb ellenőrzése azoknak a dolgoknak, melyekkel az
üzleti szellem a tömeg s kivált a serdületlenek érzékiségére
spekulál? A nagyon is pajzán képes levelező lapok, a frivolitást
szolgáló élczlapok, az ál-aktstudiumok és az őszinte
sztereoszkóp-képek, az olcsón árult pornografikus iratok, az illetlen
kirakatok és a lelkiismeretlen "orvosi tanácsadó"-k egy
nagy szicziliai vecsernyéje? Ugy látszik, ebben az irányban nálunk is
megpróbálják a szokásos fél-intézkedéseket. De az
efajta intézkedések mindenekelőtt problematikus értéküek, és a
mellett alárendelt jelentőségüek is, mert efféle beavatkozással csak
a szimptomákat lehet eltüntetni, magát a bajt nem. A
fatalisztikusan gondolkozók ugy hiszik, hogy magával a bajjal szemben
állam és társadalom egyformán tehetetlen, mert mit lehessen
tenni az általános degeneráczió, az általános testi és lelki
elsatnyulás ellen? Ez a felfogás azt vallja, hogy minden immoralitás
örökölt dolog; folyománya, eredménye előbbi generácziók büneinek,
amely előbbi generácziókat nem lehet feltámasztani, jobb erkölcsökre
szoktatni s eredményesebb munkára serkenteni. Szerintök a baj megvan,
el kell számolni vele, s bele kell törődni. Nos, ez legalább is
nagyon vitatható. Mert a természetben megvan a regeneráló erő, csak
élni kell vele. Ha az öröklés olyan végzetes volna, mint ez a
felfogás vallja, a világ már régen nem volna világ. De minden élő
szervezet a regeneráczió, a megujhodás képességeit rejti magában; aki
időt nyer, mindent nyer, s mindegyik uj életben benne van a
megtisztulás lehetősége, s a nagyobb erő csirája. Persze a jó isten
csak akkor segiti meg az embert, ha az ember maga is igyekszik egy
kicsit. Nemcsak,
hogy nem lehetetlen a degeneráltság ellen való küzdelem: máris
történt valami a helyes irányban. A gondos testi nevelés kötelezővé
tétele, mely az ujabb idők egyik legkülönb vivmánya, már jelentős
lépés volt e felé a czél felé. S a testi nevelés üdvös hatása még
csak a következő nemzedékeken fog igazán meglátszani; ha az elődök is
annyit törődtek volna ezzel, mint a mai idő: a sokszor emlitett
tünetek most kisebb számban mutatkoznának, s Willynek nem volna
ekkora közönsége. A perverzitás, hogy egy "lucus a non
lucendo"-val szóljunk: a kimerültségből táplálkozik; mindaz,
ami a testi erőt s az ellentálló képességet fejleszti, javára válik
az erkölcsnek is. Mark
Twain szalasztotta ki a tollán azt a mondást, hogy a XIX. század
legérdekesebb jellemei: Napoleon és Keller Helén. Ez a mondás,
mely a Keller Helénben lakó óriási akaraterőt akarja jellemezni, Mark
Twainhez mérve is meglehetősen vadnak mondható, mert a két név egymás
mellé állitására teljesen józan elme nem találhat semmi alapot,
Keller Helén alakjának ilyen kiemelése meg nem okolható, s az
összehasonlitás fölötte szerencsétlen. Keller Helénről szólva Mark
Twain inkább Robinsont emlegethette volna. Az emberiség emlékezetében
élő történeti és képzeleti alakok közül Defoe hőse az, akinek
elmesélt életfolyása a legtöbb joggal hasonlitható össze a Keller
Helén multjával, mert Robinsonnak és Keller Helénnek van egy közös
vonása, amely csak kettőjüké: mind a ketten iszonyu munkát végeztek
azért, amit más ember ingyen kap, ami mindenki másnak az ölébe hull.
A józan Brandes mosolyog Mark Twainen, de ő is azt mondja, hogy
Keller Helént az emberiség történetében külön helyecske illeti meg;
inkább ugy mondhatta volna, - mert az emberiség életére, történetére
Keller Helén nem volt és nem lehet semmi befolyással - hogy Keller
Helént külön, szép, diszes hely illeti meg a kuriózumok történetében. Keller
Helén Amerikában született s másféléves korában, egy rettenetes
betegség után, elveszitette a látását és hallását. Másféléves korától
tiz éves koráig vak volt és süketnéma. Huszonnégyéves korában is vak
és süket, de már nem néma, sőt alkalomadtán szónok. Hét esztendős
koráig ugy növekedett, mint egy szerencsétlen kis vadállat. Nem látta
a napvilágot, a nagy természetet, nem hallott emberi hangot, a
világból nem ismert egyebet, csak magamagát és amit
megérinthetett. Lelkét nem igen foglalkoztatta egyéb, csak a düh,
hogy nem értetheti meg magát, a kivánságok, a harag, a féltékenység
és a rosszindulat. Huszonnégy
éves korában is (amikor a könyve minden müvelt nemzet nyelvén,
magyarul is megjelent) örök sötétség és örök csend fogja körül, de ez
a vak és süket leány ekkor már doktori vizsgálatra készül; a
cambridge-i (Massachussetts állam) egyetem "hallgatója"-ja;
tökéletesen beszél angolul, francziául és németül; ért, sőt ir:
latinul és görögül; ir kézzel és irógépen. Irónő, akinek világos
stilusát, tőzsgyökeres angolságát és judicziumát, érdekes, sajátos,
önálló itéletét általánosan dicsérik (bár, ugy látszik, fölötte
szigoruan itéli meg Macaulayt s Alfred de Musset-t.) Kiválóan müvelt
lény, aki tud aritmetikát, geometriát, fizikai geografiát, s
aki, miután tizennégy éves korában Julius Caesar De
bello gallico-ját, tizenhat
éves korában pedig Molièret, Racinet, Lafontaine-t, Homért,
Shakespearet, Burket olvasta, már néhány évvel ezelőtt
sikerrel állotta ki azt a képesitő vizsgálatot, amely a privatim
tanulókat az egyetem látogatására feljogositja. És nemcsak
müvelt elme, hanem jó, nemeslelkü, vidám ember, aki csak szép és csak
közhasznu dolgokkal foglalkozik, s akit a foglalkozása boldoggá tesz,
különb a legtöbb fiatal lénynél, mert csupa tudnivágyás és csupa
emberszeretet, akiben az önzés a képzelhető legkevesebb, és
különb a legtöbb embernél, mert ambicziói vakmerőek s akarata,
kitartása példátlan. Nem egy,
több csodának kellett szerepelnie ahhoz, hogy valaki olyan mélyről,
annyi nehézségen át, ilyen magaslatra juthasson. Az alapföltételről:
a jómódról, amely nélkül ez az értékes lélek hitványul pusztult volna
el, ne is beszéljünk. De Keller Helén mindenekelőtt a nevelés
csodája. Miss Sullivan nélkül Keller Helén ma nem volna nevezetesség
s a Miss Sullivan-ek épp olyan ritkák, mint a Keller Helének. Sajnos,
van némi igazuk azoknak, akik az iskolák egy részében butitó
intézeteket s a nevelők némelyikében embernyomoritókat látnak. Keller
Helénnek a bámulatos véletlen, vagy a gondviselés, egy pedagógiai
zsenit juttatott nevelőül. És olyan pedagógiai zsenit, akit a
szerencsétlenség irgalmas nővérré tett. A vakságból kigyógyitott Miss
Sullivannak a szegény kis vak és süketnéma leányka iránt érzett
mélységes részvéte volt szükséges ahhoz az angyali türelemhez,
amelyet Keller Helénnek a nevelése megkövetelt. Érdekes és jellemző,
egyrészt arra, hogy mennyire "nincs uj a nap alatt",
mennyire megvan minden jelenségnek a maga anteczedencziája, másrészt
arra, hogy az irodalom mekkora szolgálatokat tehet az emberiességnek
is, hogy Dickens volt az, a már halott Dickens, aki először ajánlott
nevelőnőt Keller Helénnek. Ez a nagy iró ugyanis amerikai rajzaiban
egy vak és süketnéma leánykáról is szól, akit, nyomoréksága ellenére,
megtanitanak egyre-másra. Ennek a rajznak az olvasása keltette fel
először azt a gondolatot, hogy hátha meg lehetne tanitani valamire a
hét esztendős Helént is?! És egy kis utazgatás, tanácskozás,
keresgélés után megtalálták Miss Sullivant. Hogyan
hajtotta végre Miss Sullivan, akinek az intelligencziája épp olyan
kiváló, mint amilyen kivételes volt az önfeláldozó-készsége, a
nevelésnek ezt a csodamüvét: Keller Helén autobiografiája részletesen
beszéli el s voltaképpen nem mond el egyebet. Türelem kell hozzá
végigolvasni, miképpen haladt előre, lassan-lassan, ez a hangyamunka,
amelynek az elvégzéséhez már nem is türelem, hanem valami égi
lelkibéke és a teljes lemondással egyesült kötelesség-teljesitésnek
valami kivételes, a karmelitákra emlékeztető tökéletessége kellett.
Miss Sullivan ugy tanitotta meg növendékét a világ ismeretére, hogy
ujjával mindent belerajzolt a kislány tenyerébe. A kezdet kezdete
némi fogalmat nyujt arról, milyen módon történt ez. A szerencsétlen
gyermek egy babával szokott játszani. Valahányszor ezt a kezében
tartotta, nevelője megfogta a másik kezét s lassan beleirta a kis
tenyérbe ezt a szót: doll (baba). A kislány eleinte nem ügyelt erre,
de később észrevette, hogy a tenyerébe irt jel s a másik kezében
tartott baba közt valami összefüggésnek kell lennie. Az utánzás
ösztöne dolgozni kezdett benne; ő is megkisérlette azt, amit Miss
Sullivan tett; s utóbb éppen ugy irta nevelője tenyerébe a jelt,
ahogyan emez szokta az ő kezébe, természetesen anélkül, hogy tudta
volna, mit müvel. Egyszer aztán Miss Sullivan nem adta oda neki a
babát, s mikor a kis leány sirni kezdett, addig ismételte a jelnek a
kis tenyérbe rajzolását, mig végre a gyermek is beleirta a "doll"
betüit formáló jelt a Miss Sullivan kezébe. Erre megkapta a babáját.
Később azután egy más, nagyobb babát adott neki Miss Sullivan s
megint csak ugyanazt a jelt irta a tenyerébe. Ebből lassanként
megértette a kislány, hogy mit mond a jel. Fölfedezése nagy örömmel
töltötte el; fölkereste anyját, beleirta anyja tenyerébe a "doll"
szót s boldogan mutatta neki a babáját. Igy tanitgatták tovább. A
"pohár viz" eleinte ugyanegy fogalom volt neki; de
forrásvizet kellett érintenie s megtudta: mi a "viz" és
mi a "pohár". Hogyan ismertette meg vele Miss Sullivan
sorra, ami megtapintható, hogyan magyarázta meg neki, hogyan érttette
meg vele az elvont fogalmakat, hogyan tanitotta meg a vakok irására
stb.: mindezt nagy részletességgel beszéli el az autobiográfia.
Szóval Miss Sullivan a türelmességével és a fáradhatatlanságával
pótolni igyekezett a fényt és a hangot, amit Keller Helénnek
megismernie nem adatott meg; örömöket okozott a szerencsétlennek,
életre keltette, kifejlesztette a képességeit, megmentett egy
már-már elveszett lelket. Hogy mennyit haladt előre három év alatt,
mutatja az, hogy milyen hamar tanult meg beszélni. Tiz esztendős volt
ekkor. Anyja megismerkedett valakivel, aki elbeszélte neki, hogy
Norvégiában ismert egy süketnéma és vak leánykát, akit megtanitottak
beszélni. (Ismét bebizonyult, hogy: semmi se uj a nap alatt.) Ez az
ujság lázassá tette Helént; akkor neki is meg kell tanulnia beszélni.
Nem nyugodott addig, mig családja fel nem kutatott egy tanitónőt, aki
sokat foglalkozott siketnémák és vakok oktatásával s aki vállalkozott
a nem könnyü feladatra. A tanulás ugy történt, hogy Helén ujjaival
megérintette a beszélő ajkait és gégéjét, megfigyelte ezek mozgását s
azután ezt a mozgást utánozni igyekezett. Tizenegy leczke után már
beszélt. Igen, mindez csoda: a nevelés csodája. És
- bizonyára - egyszersmind az energia csodája. Könnyü elképzelni,
micsoda lelkierő, mily kemény akarat kellett ahhoz, hogy az az
előrehaladás, amelyet a teljes öntudatlanságból kellett megtenni a
doktorátusig, tizenhét év alatt megtörténhessék, ilyen körülmények
között! Gondoljuk el, hogy Keller Helénnek, szellemi
előrehaladottsága mai fokán is, minden uj lépéséért, a továbbhaladás
minden csekélységéért, olyan nagy nehézségekkel kell küzdenie,
amelyeket mi nem ismerünk. Mennyire fel kellett használnia minden
idejét! Fáradtságot gyakran érezhetett, de pihenni sohase
pihenhetett. És neki is vannak rossz napjai; panaszkodik, hogy
néha minden jóakarata hiábavaló; ilyenkor órákkal többet kell
forditania valaminek a megtanulására, mint máskor, a jó
napjaiban. Kétségtelen, hogy energiájának nagy segitségére lehetett:
a folytonosan sóvárgó ambiczió ugyszólván mindennapos kielégülésének
hasonlithatatlanul édes öröme. Neki az előrehaladás minden egyes
határjelzője fokozott, hatványozott gyönyörüségeket jelentett, nem
csupán annyit, amennyit más embernek. Azon való öröme, hogy
megtalálja az utat a tőle elzárt világhoz, hogy egyre több és több
módja van közlekedni az emberekkel, hogy végül azok sorába léphet,
akik hasznos munkások az emberiség szolgálatában, az oly
nagy fáradság árán elért becses sikerek bizonyára megkettőztették
energiáját, s ha nem is könnyitették meg, de okvetetlenül
megédesitették munkáját. Mindamellett az ő helyén hányan dőltek
volna ki, talán a feleuton! Akármilyen sok jóleső érzéssel járt nehéz
munkája, annyi bizonyos, hogy ebben a vak és süket leányban gyönyörü
akarat lakozik; olyan lelkierő, amelyet érdemes volt megmenteni. De
a Keller Helén történetében még egy csodának kellett szerepelnie,
amelyet csak a természet csodájának mondhatni. Tizennyolcz vagy
tizenkilencz hónapos koráig Keller Helén látta az ég kékjét, a fák
zöldjét, hallott hangokat, voltak benyomásai. Ezeknek a benyomásoknak
soha semmi nyoma nem mutatkozott többé; abból, amit a másfél
esztendős gyermek látott és hallott, semmi se maradt meg a vak és
süketnéma gyermek emlékezetében. De akármennyire öntudatlan agyvelő
volt az, mely ama benyomásokat magába fogadta, akármennyire
eltokolódhattak és elrejtőzhettek ezek a benyomások a kis
nyomorék teremtés agyvelejében: hogy ezek a benyomások örökre,
egészen, tökéletesen elvesztek volna, hogy a lélek titokzatos
mühelyében nem tehettek-e valamelyes szolgálatot, nem járulhattak-e
bármi csekély részben a leányka szellemi képességeinek fejlődéséhez:
senki se tudhatja. És kérdés, hogy ha Keller Helén már születésétől
fogva vak és süketnéma, akkor is eljuthatott volna-e a szellemi
fejlődésnek ugyanarra a fokára, amelyről most tanuságot tesz.
Föltéve, hogy: igen, - csak még inkább áll az, hogy Keller Helén
esete nem történhetett volna meg (s hiábavaló lett volna ugy a
nevelés, mint az energia csodája) a természetének csodaszámba menően
ritka, rejtelmesen jótékony segitsége nélkül. S bizonynyal igazuk van
azoknak, akik, a Keller Helén esetéről szólva, a "hatodik
érzék"-ről és a titokzatos "belső látás"-ról
beszélnek. Mindez nem mond egyebet, csak utal arra a jelenségre,
amelyet a köztapasztalat is régóta ismer, hogy t. i. olyanoknak,
akiknek egy vagy két érzékszervük nem müködik, egyik vagy másik
müködő érzékszervük, nevezetesen: a tapintó érzékük, fejlettebb, mint
a normális emberé, és valószinüen nem csupán történelmi
eredményképpen (mert emezt a rendesnél nagyobb mértékben használják).
És ez természetes, mert hiszen az érzékelő erő voltaképpen egy, csak
a funkczionáriusai vannak öten. Azért a paradoxonok kedvelői ugy
mondhatnák, hogy: ebben a süket és vak leányban bámulatos az érzékelő
erő, és azokat az eredményeket, amelyekre hivatkozik, Keller Helén
sohase érhette volna el a természet ama csodaszámba menően ritka
adománya nélkül, amelyet ám nevezzünk "belső látás"-nak. De mik
ezek az eredmények? Mit ér, szubjektive, az a diadal, melyet Keller
Helén ennyi csoda segitségével, minden poklok ellenében kivivott?
(Mert hiszen objektive alig lehet valami nagy vivmányról beszélni; a
szolgálat, melyet Keller Helén oly iszonyu munka árán szerzett
képességeivel a köznek, az emberiségnek "a haladás érdekében"
tehet, nem igen haladja meg azt a szolgálatot, amelyet az
átlag-ember, a sok millió müvelt ember végez.) Mi a Keller Helén
személyes sikere? Mi haszna van roppant munkájából neki magának? Egy német
iró ilyenformán felel meg erre a kérdésre: Mi
haszna van? A képzelhető legnagyobb haszon: a boldogság! Keller Helén
ma a legboldogabb lény a földön. Mert csak az a boldog, aki maga
kovácsolja a boldogságát. Rendeltetésünk, hogy minél nagyobbra, a
lehető legnagyobbra törekedjünk; s ha elérjük, a magunk emberségéből,
azt, amire törekszünk: megszereztük a boldogságot. Ez a világrend.
Minden féreg rajta van, hogy javitson a helyzetén; a világegyetemben
káotikus ködtömegek akképpen rendezkednek el, hogy világokká
alakulnak át. Az egész mindenséget átható fejlődési törvénynek
feljebbtörő lelkünkkel való harmóniájából származik a legtisztább,
legtökéletesebb boldogság. Azért az az ember a legboldogabb, aki a
legjobban érzi ennek a fejlődésnek a szükségét, s aki egyszersmind,
akaratának és képességeinek erejénél fogva, a lehető legtöbbet érheti
el abból, amire törekszik. Minél nagyobbak az akadályok, minél több
és többféle a leküzdeni való nehézség: annál tökéletesebb a diadal s
annál nagyobb az ezen való boldogság-érzet. Minél tökéletlenebbek
eszközeink, amelyekkel a küzdelembe bocsátkozunk, annál
bizonyosabb a boldogságunk! Mindez
igen szép, de csak elmélet. Föltevés, melynek meglehetősen kevés a
bizonysága. Az
emberi boldogság titkát nem fejti meg semmiféle elmélet. A fejlődés
törvénye kétségtelen, de akik ezzel a törvénynyel minden nagy
kérdésre meg akarnak
felelni, nem érdemelnek több hitelt, mint azok, akik naivan vagy
rosszhiszemüen, csodaszert tudnak, mely minden betegséget
meggyógyit. A boldogság problémájának megoldásához a fejlődés
törvénye nem vitte közelebb az emberiséget. Hogy az örök törekvés
egyképpen törvénye az embernek és az egész mindenségnek, ebből még
nem következik, hogy ennek a rendeltetésnek a betöltése szükségképpen
kielégitené az embernek a boldogságra való vágyakozását. Sőt inkább
majdnem minden arra mutat, hogy ez, legalább magában,
teljességgel nem elégiti ki. A ködtömegekből alakult világok
erre nézve nem mondanak többet, mint hogy: nincs kivétel a fejlődés
törvénye alól. Nem is sejthetjük, mifajta s mekkora kielégüléssel
járhat, ha a féreg rendeltetését
betölti és helyzetén javitani igyekszik. Ezekre a példákra tehát
nincs miért hivatkozni. Csak az ember ismeretes előttünk valamelyest.
Az emberi boldogság problémáját pedig ennek a törvénynek az
általánossága még nem oldja meg. A jelenségek tömegére hivatkozva, az
idézett tétellel ellenkező állitást épp olyan joggal lehet vitatni;
más tételeket szintén. Semmi se mutatja, hogy olyanok, akik messzi
czélokat, vagy nagyobbszerü czélokat értek el, boldogabbak
volnának, mint akik kevésre törekedtek; hogy akik a legnagyobbra
törtek s a legtöbb akadályon át, a legtöbb nehézségen
győzedelmeskedtek, nagyobb boldogsághoz jutottak, mint akik
jelentéktelenebb és simább pályát futottak be. Abból, hogy ezek vagy
azok az elégedettségnek mennyi jelét s milyen jeleit adták, épp
ugy lehet következtetni jobbra, mint balra; özönlenek a példák,
amelyek egymásnak ellentmondanak. Hasonló joggal lehet bizonygatni
azt, hogy: az a legboldogabb ember, akinek az igénye a legkevesebb,
aki mindig csak olyan kis czélokat tüzött maga elé, amelyeket,
akaratának és képességeinek fölös erejénél fogva, könnyüszerrel
érhetett el. Vagy akár azt, hogy: a legboldogabb ember az, aki
szellemi czélokat nem ismert s zavartalanul nyugodt, tisztán állati
életet élt. Az kétségtelen, hogy a boldogsághoz harmónia kell, de
hogy a törekvésnek a rendeltetéssel való harmóniája elégséges-e
hozzá, az már nagyon is kétséges; valószinüen több, sőt minden
életföltétellel kiegyezkedő, tökéletes harmónia kell hozzá. Az
emberi boldogság probléma volt és probléma marad; minden elképzelhető
tétel csak találgatás, minden elképzelhető tétel vagy egészen téves,
vagy legalább is nagyon hézagos. Csak
föltevés tehát, és igen merész föltevés, hogy Keller Helén volna a
legboldogabb ember a világon. Nem lehetetlen, hogy - akármilyen
sajnálatraméltó lénynek tartják, akik a testi épséget mindenek fölé
értékelik - a boldogabb, s - bármily furcsán hangzik - az
elégedettebb lények közé tartozik, de Keller Helén, noha, érthetően,
tele van illuziókkal, maga se fogja elhinni, hogy a német tisztelője
nem tuloz, legalább egy kevéssé. Annyi azonban bizonyos, hogy Keller
Helénnek sok és nagy öröme volt, amelyek megjutalmazták rengeteg és
nagyon tiszteletreméltó, igazán ideális munkáját. Csakhogy
kérdés: számithat-e rá, hogy mindig örömök fogják jutalmazni
fáradozását, sőt még az is, nem fog-e elfáradni? Hogyha csakugyan
boldog, boldogságának alapja kissé törékeny. Ne felejtsük el, hogy ez
a vak leány egy kissé másnak képzeli a világot, mint amilyennek a
normális ember látja. Mindössze annyit ismer a világból, amennyit a
vakirással is megjelent jóakaratu oktató eszközök ismertetnek meg
belőle, ezenkivül csak azt, amit környezetétől tudhatott meg, s
környezetének mindig az volt az igyekezete, hogy mindent távol
tartsanak képzeletétől, ami nem szép s ami neki nem kellemes.
Boldogságának hirdetője is elismeri, hogy Keller Helén benyomásai
nagyon különböznek a mieinktől; boldogságának épülete tehát részben
bizonyos tudatlanságon nyugszik. Tudatlansága nagyobb világismeretnek
adhat helyet, s ez talán keserü lesz. Ideálizmusa, melylyel nemrégen
oly kedvesen lángolt a burok ügyéért, egészen szétfoszolhatik, mint
oly sok fiatalé. Már nem hisz; nem reméli lelkének halhatatlanságát.
Pedig még gyermek. Ma szórakoztatja az a játék, melyben a babát
irodalmi és politikai kérdések helyettesitik; ma még elküldözgeti
könyvét a külföldi kritikusoknak s megkérdezi tőlük: mit szólnak az ő
ritka munkájához? De meglehet, hogy nemsokára már nem fogja
szórakoztatni ez a játék. Mindig óvták minden tisztátalantól, s bár
tudja, hogy van egy világ, amelyből őt mostoha sorsa kizárta, ma még
ugy gondol a szerelem világára, mint a pun háborukra. De egy napon
megszólalhat benne valami s megirigyelheti a szerelem és az anyaság
örömeit. Máris érték csalódások és keserüségek; még gyermekkorában,
elég ostobán, plágiummal vádolták, s azt az örömet, hogy
mesécskéjével eldicsekedhetett, azzal fizette meg, hogy
inkvizicziónak vetették alá, s mert, ugy látszik, valami
reminiszczenczia ihlette meg, szégyenben maradt. De mi ez a keserüség
ahhoz képest, mely akkor érheti, ha véletlenül feltámad
benne a minden élőlényben természetes sóvárgás? Meg kell tudnia, hogy
hiába óhajtana szeretni: nincs, aki a vak és süket leányt szeresse.
Meg kell tudnia, hogy gigászi munkája gyerekség volt; hogy ez
a törekvés az, mely világokká
alakitja át a káotikus ködtömegeket, mely arra birja a
férgeket, hogy betöltsék rendeltetésüket és helyzetükön javitsanak;
hogy ez a törekvés a legkomolyabb emberi törekvés, s hogy ez a
törekvés hiábavaló. Gyönyörü jutalom volna fenségesen nagy
munkájáért, rettenetesen sok tanulásáért, ha ezt az egyet sohase
tudná meg. I. Bilse
hadnagy iskolát teremtett. A "teremteni" igét kell itt
használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását,
mint a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és
korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse
mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév
bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv
számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje
utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már gombamódra
termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte le a többi
kis helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini kaszárnyákat
s mindazt, amit az egyenruhák szellőztetésével egyáltalán leleplezni
lehetett. Hamarjában egész kis katonai irodalom keletkezett, melynek
egyik, nem éppen botrányhajhászó, de a már fölkeltett érdeklődésre
körmönfont okoskodással számitó termékét: a Takarodó
czimü szinmüvet a
Vigszinházban is előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy
darabig jóformán csak azt az uj müfajt szolgálta, amelyet
határozottan "katonai müfaj"-nak kell nevezni. De a hatás
nem szoritkozott Németországra. Azonnal találkoztak franczia és olasz
Bilsék is, akik leleplezték a franczia kis helyőrségeket és az olasz
kaszárnyák nem egészen angolos berendezkedését. Még egy osztrák tiszt
is akadt, aki inkognitójának megőrzésével hátrahagyott az
országuton egy könyvet, hogy könnyitsen a szivén s elmondhassa, ami
rosszat társairól tudott. Bilse itt, Bilse ott, Bilse mindenütt; ez a
név maradandó lesz. És
ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem
jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne fogyjanak.
Még Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők és angol
forditásaikért a kiadók, pedig talán az Egyesült-Államoknak van
legkevesebb baja a katonáival. Annak idején mindenki olvashatta,
hogy Bilse hadnagy a fel nem jogositott forditókkal, meg az
"utánnyomás"-ra vetemedő irodalmi kalózokkal szemben ugy
védte a jogait, mint egy nagy fölfedező a találmányát. Hogy fogságra
itélték s kizárták a hadseregből, ez sokáig aligha busitotta:
busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az állásvesztésért. Követői,
utánzói és az ezek által fölkeltett érdeklődés kiaknázói
hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. Olyan könyveken,
amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas szószaporitás a
feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a tiszt urak és a
kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az érdemrend:
"hatodik ezer", "tizedik ezer". "Szükséges,
hogy botrányok legyenek", - ez már régi dolog. Az emberek
mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól számit,
aki csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a botrány, ha
kapóssá is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy eredményekre,
aminők a Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet szert. Honnan
keletkezett hát az a rendkivüli piaczi siker, mely irigygyé tehette a
legnagyobb népszerüségnek örvendő franczia bohózat-irókat, az
ezerszer adott angol látványosságok gazdag szerzőit s a
pornografiával kaczérkodó nemzetközi elbeszélőket? Bilse és társai
véletlenül nagy irók volnának? Az egyenruha alatt Balzac-ok
rejtőztek, akik egy darabig nem méltóztattak irni, mert ez derogált
nekik, de mikor mérgükben tollat ragadtak, nyomban lefőzték a
hivatásos penna-rágókat? Szó sincs róla. Ezek a katonai regények -
nagyon kevés kivétellel - nem regények, hanem pamfletek, s a
Bilse-iskola irói nem irók, csak megirók. Egyetlenegy ember
találkozik közöttük, akiben tehetség is van: Baudissin gróf, az
Erstklassige Menschen
szerzője. Baudissin gróf
legalább gondolkozó fő s elég jó szemü megfigyelő; az előadásban sem
ügyetlen, mert "katonai humoreszk"-jeinek gyártása közben
némelyes irói gyakorlatot szerzett. A többiekről ennyi jót se
mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a fogyatékosságban
való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon furcsa szinben
tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy irodalmukból azt
kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar csakis a fizikum
dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, a legkicsinyesebb
anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy szellemi
erőkifejtésük egy kissé kompromittálja a katonai foglalkozást;
előadásuk formája: kizáróan az utszéli, s ami már régtől fogva
stereotyp. Maga az atyamester: Bilse épp olyan kevéssé született
irónak, mint nem született katonának. És ha arra számit, hogy ezentul
az irásból fog megélni, alighanem olyan csalódás várja, amilyen
Ferdinand Fabre-t érte, a "pap-regény" fölfedezőjét. Az
első regény, melyet Fabre a papokról irt, annak idején szenzácziót
keltett; Fabre-t a szemináriumok és a kolostorok Balzac-jának
kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát rövid időn
szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt még egy, még két, még tiz
regényt, valamennyit a papokról; de a közönség már a második
regénytől fogva ugy találta, hogy: "plus ça change, plus
c'est la même chose",
és Fabre-t nem olvasta többé. Pedig ez nem tartozott a
botrány-vadászat lesipuskásai
közé; kiváló iró volt, akinek a megfigyelései ma se vesztették el
becsöket, mig annak, amit Bilse Forbachban látott, csak addig volt
értéke, mig a "leleplezettek" sokasága végképpen ki nem
prüszkölte magát, kitünő reklámot szolgáltatva a csunya kis
pamfletnek. Annál
a föltevésnél, hogy Bilse és társai rászolgáltak nevezetességükre,
közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban forgó hamarjában
fölburjánzott katonai irodalom valami uj társadalmi irányzatot
szolgált s piaczi sikereit annak az érdemének köszönheti, hogy
először rántotta le a leplet olyan titkokról, melyeket a militárizmus
hatalmas szervezete eddigelé meg tudott őrizni háziügyének. De ez a
föltevés se állhat meg. A Bilse-iskola semmi olyat nem revelált, ami
eddig nem volt ismeretes; amit olyan fontoskodó részletességgel a
"terhelő tanuk" untató körülményességével tálal fel,
lényegében egy cseppet sem uj. Mióta az államok - egyre nagyobb
pénzáldozattal - állandó hadsereget tartanak, melyben a hierarchia
szükségesebb, mint bárhol: ennek a kolosszális intézménynek
megvannak a maga házibajai is, amelyek természetesek, mert
szervezetéből következnek, s mert természetesek, tehát örökletesek
is. A hadseregben a legnagyobb szükségesség: a fegyelem; másfelől: a
hadseregnek tekintélyt kell tartania mindennel szemben, ami kivüle
esik. Már pedig a fegyelem, minthogy semmiféle összesség nem áll
csupa tökéletes egyénből, nem tartható fenn anélkül, hogy egyesek
ezen a czimen visszaéléseket ne kövessenek el. És másfelől: a
tekintély fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a
hadsereget alkotó egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése -
minthogy a már emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg van a
maga határa - természetes nehézségekbe ütközik. Világos tehát, hogy a
tekintély fentartásának szüksége nyomán támadnak - az egyén
tökéletlenségének természetes folyományaképpen - hibák, melyek magát
az elvet szinte kigunyolják. Mióta hadseregek vannak és amig
hadseregek lesznek, mindig voltak és lesznek feljebbvalók, akik
alárendeltjeikkel emberség nélkül, brutálisan bánnak, s mindig voltak
és lesznek egyesek, akik már csak azért is, hogy fentarthassák azt a
dekórumot, melyet megőrizni kötelesek, alattomban olyan dolgokat
követnek el, amelyek a megőrzött látszatra ráczáfolnak s nemcsak a
dekórummal nem férnek össze, hanem éppenséggel nem illők
ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az illetők elfoglalnak. Már az, hogy a
hadsereg a maga kebelében külön törvényeket statuál, melyek szigoruan
büntetik az alárendeltekkel való kegyetlenkedést s a dekórum rovására
eső legkisebb hibát is: nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a
hadseregben minduntalan előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt
titok volt, hogy ennek a nagy és tekintélyes intézménynek melyek a
házi mizériái. Soha senki se tagadta le ezeket, s a mennyire
egyáltalán lehetett, igyekeztek segiteni a bajon, ugy preventiv, mint
megtorló intézkedésekkel. Hogy azonban a baj végképpen ki nem
irtható: ez nem volt féltve őrzött titok, ellenkezőleg, régen
ismeretes és sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez az enfant
terrible, aki mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer foglalkozott e
megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki katonatiszt volt
és költő, Servitude et
Grandeur militaires czimü
munkájában sok szemrehányást tesz a hadseregnek; alaposan letárgyalja
a fegyelemtartás kinövéseit, s tagadja annak parancsoló szükségét,
hogy a regula annyira fölébe kerekedjék a katona egyéniségének.
Persze Alfred de Vigny olyan formában vitatta ezt a fájó kérdést,
hogy egyaránt kiérdemelte ugy bajtársai, mint iró-kollégái
tiszteletét. Később Malot, Descaves, Margueritte regényirók hosszu
elbeszélő müvekben foglalkoztak a szegény katonatisztek czifra
nyomoruságával, a rájok rótt, rájok kényszeritett igényekkel, s
azokkal a bajokkal, melyek onnan keletkeznek, hogy a rendelkezésükre
bocsátott anyagi eszközök éppen nem állanak arányban ezekkel az
igényekkel. Még az se uj, hogy a katonaság bajainak nyomtatásban
való firtatásával csinos botrányt lehet csapni. Mintegy tizenöt évvel
ezelőtt Abel Hermant, Le
Cavalier Miserey czimü
regényében ugyanazokkal a vádakkal állott elő, amelyekkel
most Bilse és társai, s könyve, mely a franczia hadseregre azt
sütötte rá, hogy tisztjei közül igen sokan kegyetlenek, gyávák és
pénzért mindenre képesek, jókora szenzácziót, a hadseregben pedig
érthető felháborodást keltett. A megtámadott tisztikar előkelői azzal
feleltek a regényre, hogy kiadták a rendeletet napiparancsban: a
Cavalier Miserey minden
példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a
szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be kell
csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel
Hermantnak volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában
gyüjtött tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már
végképpen leszámolt. Bilse
és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a mérges
dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek mondják el,
olyanok, akik könyvük megjelenésének idején még szolgálatban
állottak. Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, hogy mit
mondanak; az érdekes az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a könyv kelt
figyelmet, hanem maga a szerző. A szerző érdekességét bizonyára
csökkenti az, hogy a legtöbbször szeretné megőrizni inkognitóját;
de okvetlenül számolt minden eshetőséggel, elkészült rá, hogy könnyen
fölfedezhetik, s ha fölfedezik: nemcsak hogy repülni fog a
hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy hosszabb ideig. Ezzel a
kilátással szemben a Bilsék tömeges jelentkezése kétségtelen jele
annak, hogy valami forradalmias szellem kezd lábrakapni mindenekelőtt
a német hadsereg egyes köreiben, de talán másutt is. Uj
még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy támasztékot nyujt
az osztályából kitaszitottnak és megbélyegzettnek: olyan pártfogást
igér, mely arra készti az elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a
reményében szembeszálljon az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás
és a megbélyegeztetés
önként előidézett veszedelmével is. Régente is megesett, hogy az
erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta a rovott
multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált,
melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan
bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha
körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség,
hogy valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen
kikerülhető, de igen kevéssé menthető cselekedettel saját jószántából
mondjon le társadalmi pozicziójáról, sőt a közbecsülésről is,
cserében azért a hathatós pártfogásért, amelyet az irodalom nyujthat,
cserében a sok kétgarasért, amelylyel a nyilvánosság a botrányt
honorálja. Azelőtt az
irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy reparálhassa a
becsületét; ma az irodalom ama csábitók között szerepel, akik
rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa hivatalos
tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a barátság vagy a
szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez a
diszkrécziójához füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi
helyzetét, s azt a tiszteletet, melyet esztendők fáradságos
munkájával szerzett. Bilséék
ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden elképzelhető adatot,
hogy a vagyontalan német tisztek titkolni kivánt, de annál több
leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy nyomoruságát minél szinesebben
illusztrálhassák. De ezt a nyomoruságot semmi se dokumentálja
olyan ékesszólón, mint a tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire
megvetették a pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És
amióta várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars
csak tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt
tallérokat is: mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas
gyorsasággal készitik el élményeik leirását, mily tömegesen
jelentkeznek az irói tantième-ekért!
A pénzért, ami oly iszonyuan
kell, még a pennarágásra is elszánják magukat, elmondják mindazt,
amit tudnak, elbeszélik felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek
hölgyeinek összes gyöngéit, elmondanák talán a tulajdon bajaikat is. Ez a nagy
készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk megleli bőséges
anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely könyveik tartalma
után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi sikerét, a tömegnek a
csekély érdekességü leleplezésekkel szemben tanusitott szertelen
érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék irói kvalitásaiban és
abban, hogy munkáik mi ujat tartalmaznak; a feleletet csak a tömeg
gondolkozásában találhatjuk meg. És itt egy ellenmondásra lelünk,
amely azonban már nem ismeretlen. Sikereik
alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, amelynek a
kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség érdeklődésére,
s a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb részei. A katonai
élet intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg képzeletét, mint a kulisszák
világának apró rejtelmei. A sokaság szemében a szinésznő mellett a
katonatiszt a mai társasélet legérdekesebb tipusa. A tisztikar,
minden más osztályon kivül és felett, első osztályt alkot, s a
respektusból, melyet joggal igényel, mindenki, aki hozzá tartozik,
kiveszi a maga részét. Minél inkább elmosódik a különbség polgár és
polgár, az egyik vagy a másik foglalkozás között, amelyek rangban ma
már nem igen differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban
sikert és vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen
nevezetesebb disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek
között, annál nagyobb hatással van a tömegre. A portepé viselői a
társaséletben bizonyos arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a
sokaság, mely egyre több és több vonalon követeli az
egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek hódol, annál inkább tisztel
mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani a katonatisztek életének
intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint bejuthatni egy
pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik, annál
nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél
sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé
hervadt szóvirágait. Erre
a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És könyveik
nemcsak a sövény mögül bámészkodókat elégitették ki, hanem azokat is,
akik a katona-regények tartalmából, de különösen abból, hogy a tiszt
urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták, hogy a hatalmas
német hadsereg egyes köreiben s itt-ott más hadseregek alantasabb
rétegeiben is, eddigelé hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen
nem katonai szellem kezd lábrakapni. Bilséék regényei
kétségtelenné teszik, hogy a zugolódó elégedetlenség, a forradalmi
szellem első megnyilvánulása már a hadseregek egyes rétegeibe is
befészkelte magát, s azt sejtetik, hogy a hadseregek egyre szaporodó
és növekedő házi mizériái lassanként ki fogják kezdeni ezt a
tiszteletreméltó intézményt. És a polgári társadalomnak talán
ugyanazok az elemei, amelyek tisztelettel és irigységgel teli
érdeklődéssel leskelődnek az arisztokratikus helyzetnek örvendő
tisztek intimitásaira, még akkor is, mikor ezek minden katonai
kötelességet megcsufolnak: ugyanezek az elemek ujjonganak,
mikor azt hiszik, hogy a szükséges és minden tiszteletre méltó
intézmény dekompozicziójának a tüneteit látják. A tömeg ma különb
egyesekből verődik össze, de naivitásában, ösztöneiben, indulataiban
ma is ugyanolyan, mint Shakspere-nek a "nép"-e. A tömeg
örök gyermek; vásott és korlátolt. II. A
sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas gróf,
irói nevén Freiherr von Schlicht Erstklassige
Menschen czimü, ugynevezett
regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható azoknak, akik nem
vitairatot, hanem tendencziák nélkül való szépirodalmi munkát akarnak
olvasni; igazi regénynek a legjobb akarattal se mondható.
Tessék-lássék meséje mindössze annyi, hogy egy polgári származásu
tiszt, akit olyan gárdaezredbe helyeztek át, ahol csupa előkelő
származásu tiszt szolgál, uj bajtársai körében a megalázások egész
kálváriáját járja végig, s végre is kénytelen tiszti rangjáról
lemondani, egyesegyedül a polgári származása miatt, ennekutána pedig
feleségül vesz egy katona-családból származó, előkelő, de szegény
leányt, akivel a gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg.
Ennyi mesével a legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se
elégszik meg, s ezt a mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják
fel hosszu elbeszéléssé. De
mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e könyvben; a
szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a társaságban való
viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat közöl róluk, rábizván
az olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza hallgatójára, hogy
ezekből az adatokból maga alkosson képet magának a legtöbbször
emlegetett figurák lelki világáról. De a sovány mesén, a szóra se
érdemes epizódokon s a nagyon fölületesen jellemzett alakokon kivül
van ebben a könyvben valami, ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő
regényolvasót nem is elégiti ki, megkapja azok figyelmét, akiket
ennek az ugynevezett regénynek a tárgya, milieuje s gondolatköre még
akkor is érdekel, ha ezekről nem valamely elsőrangu irómüvész szól,
hanem csak egy intelligens megfigyelő, aki sokat foglalkozott a
szóbanforgó tárgygyal, ügyesen irja le a részleteiben kevésbbé ismert
milieut, s helyes itélettel ismerteti ama kihatásainál fogva
általános érdekességü gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket
ad a német tisztek életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó
gondolkozásról és jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe,
melyekkel e képeket kiséri, beleszövi azt a kritikát, amelyet a
hagyományos katonai szellem ellen izgató, s a hadsereg reformálását
követelő, legujabb keletü "irodalom" ma már sok könyvben
hangoztat. Ha egy
kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra megismerkedünk a
hadsereg mai szervezetét vádoló összes panaszokkal, és megismerjük
egyszersmind minden részletükben azokat a viszonyokat is, amelyek a
nem mindig jóhiszemü Bilse-iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet
szolgáltattak. A
Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát ünnepen
találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a gravelottei
csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette magát, mert
legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele ott maradt a
csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási koszorut
kapnak, az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, fényes
lakomát, pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez alkalommal
összekötik az ezred uj kaszinó-épületének a felavatásával. Vendégeik
is vannak: az ulánustisztek,
akikkel iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba keveredni.
Mert mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az
ulánusok olyanforma felsőbbséggel
tekintenek le rájuk, mint aminővel ők tekintenek a
közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a hadsereg
"legfeudálisabb" elemét; tisztjeik között egy sincs, aki
nem előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy
köztük nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra,
hogy az ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy
czivil van jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen
készitette, a gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején
itt önkénteskedett. Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják a
bankettre. Hadd emlegesse egész életében, hogy micsoda szerencsében
volt része ezen az estén. Aztán meg kitünő reklám neki, hogy egy
tálból ehetett velük. Különben türhető embernek találják, mert
meglátszik a kezén, hogy manicure-rel ápoltatja. Miről
beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még előkelőbb
ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik
emezeknél, ha a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes
altisztet, aki nem elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt
ráköszöntött? Itt is, ott is ugyanaz történik; tudniillik csak két
megoldás képzelhető. Vagy: bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes
altiszttől az egész tisztikar előtt; vagy: a hadnagy "repül",
de amannak nem marad más választása, mint hogy agyonlőjje magát, mert
a felpofozott altisztből soha se lehet tiszt. Majd panaszkodnak, hogy
ma már tiszt lehet mindenki, akinek a családja a rendőrséggel nem
került konfliktusba. A vendéglátók eldicsekednek vele, hogy a
gárdaezredekben nincs senki, aki polgári családból származnék. Az
ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de bizonyára ő maga is
igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott, ahova nem való.
Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok akarnak maradni,
akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom első osztályát
alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása annak a
választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja. Egy
kissé "exprès", az olvasó számára beszélgetnek
igy; a valóságban talán egyébről
is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg lehet bocsátani a
regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a mondanivalóját. Az
bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az előadásban. Egyforma
foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, mindig sokat beszélgetnek
a mesterségük dolgairól, s ez a szabály talán sehol se
érvényesül annyira, mint a katonatiszteknél, akiket sokféle
érdeklődés, sokféle ismeretek nem igen vonnak el a közös témától. Az
se tünik fel tóditásnak, hogy sok "jó házból való"
hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud eltelni
szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül
jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy
egy ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden
igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki
tartózkodó és zárkózott, mert "ez előkelő", aki keveset
beszél, a szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s
teszi magát, mintha már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt
igy látta előkelő mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az
idősebb tiszt se, aki igy nyilatkozik: "Büszkeségünk, hogy
csekély eszközeink ellenére is azok maradhassunk, akik vagyunk"
- arra czélozván, hogy akárhány társának sok nélkülözést kell
elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel. Annyival
könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen ebben
a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik meg;
ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg
mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző
néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája a
hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban
találkozni, hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt előkelő
származásu fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a katonaság
rovására irni, ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a felfogás
érvényesül, hogy a tiszti állás első sorban a nemesi osztálynak való.
S kérdés, nem helyesebb-e, hogy itt az előkelőket ugyanazokra a
helyekre csoportositják "előkelő ezred"-eket formálván,
mintha szétszórnák őket a hadseregben, s az olyan konfliktusokat,
aminőt Baudissin gróf beszél el, nem csupán egy-két, hanem sok
ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá s szinte mindennapossá?! A
lakomán az udvar képviselője a
hivatalos tósztok után, kissé savanyu arczot vágva, mondja el a
felsőbb helyről hozott üzenetet, hogy az ünneplők uj bajtársat
kapnak, bizonyos Winkler személyében, akit valamelyik határszéli,
közönséges gyalogos ezredtől helyeztek át a gárdaezredhez. Maga
a hirhozó is igyekszik átsiklani a kellemetlen ujságon s örül, mikor
már másról beszélhet. A többieket valósággal konsternálja a hir; az
ezredestől a legfiatalabb hadnagyig mindegyik kétségbe van esve.
"Polgáriak lettünk!" - fut végig a suttogás a termen. És
éppen most! Alig hogy végre összejöttek az ulánusokkal, alig hogy
megvan az óhajtott barátság! Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak,
mert hiszen polgári származásu cseppent közéjök! És az ulánusok
csakugyan egyszerre elkezdenek feszengeni. De hogyan
kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy gazdag
gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek
szolgálatokat tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a
szülei kedvéért szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat
faragni belőle. Anyjának nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk
annál az előkelő ezrednél szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy
vannak ajtók, amelyeket a pénz nem nyit fel előttük. Az idősebb
Winkler tehát nagyszerü alapitványt tesz, amelyet nem lehet egyébbel
honorálni, mint hogy teljesitik a kérését, s fiát áthelyezik a
gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is, mindig a hiuság. Nemcsak
az arisztokraták hibája ez, hanem a többieké is, akik csak azért nem
arisztokraták, mert nem lehetnek azok. Baudissin
gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják az ezrednél a
Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem tartják közéjük
valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is okoznának neki
kellemetlenségeket, - pedig a vitairat csak igy bizonyithatná azt,
hogy a hadsereg szervezetében van a hiba - de beszámol vele, hogy a
szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben hogyan éreztetik vele a
polgári származását, milyen fagyosak maradnak hozzá, mennyire magára
hagyják s hányszor adják jelét azokban a társaságokban, ahol
mindnyájuknak meg kell jelenniök, hogy nem tartják magukkal
egyenrangunak. A regény folyamán Baudissin gróf alkalmat talál annak
hangsulyozására, hogy Winkler különb ember, mint többen azok közül,
akik lenézik, de hősét azért nem tudja valami rendkivül szimpatikussá
tenni, mert Winklernek csak folyton sebzett érzékenységét és
hiuságában való szenvedését látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig
szórhatja a pénzét, mig azok közül néhányan, akik "nem fogadják
be", gyakran vért izzadnak a garas hijján. Az apró
szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, szintén nem találjuk
szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül viselkednek vele szemben,
egyetlenegy embert kivéve. Nem igazságtalanok hozzá, csak
előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se szimpatikusnak, se eléggé
érthetőnek, hogy Winkler - bármennyiszer adják értésére bajtársai,
hogy szeretnék maguk közül kinézni - olyan sokáig türi ferde
helyzetét; s miután "daczból" egy jó darabig
kitartott, de aztán hirtelen megelégli a mulatságot, elhatározását
nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely arra készti, hogy
lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a mit nem tud türni, semmi
ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző, s ha
arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj
szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler
tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp
oly ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a
kedvező helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után
"valet"-et mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak.
Szóval, mikor Winkler megelégli a gárdaezrednél való
szolgálatot, az olvasó benyomása az, hogy: debuisset pridem, és mit
is keresett azon a gályán?! Ha
a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt katonatiszt,
teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek kedvéért
kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes Winklerrel: ez az iró
mögött rejtőzködő embernek bizonyára becsületére válik. Világos, hogy
Baudissin gróf nemes gondolkozásu, előitéletek nélkül való ember,
akiben nincsen osztálygőg és korlátoltság. De ebből nem következik,
hogy az, amit támad, csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint
amilyennek ő tünteti fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia
eltörlődjék, olyan társadalmi átalakulásoknak kellene
elkövetkezniök, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk. Egyelőre
a különböző foglalkozásokat nem tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a
szemetet söpri el, nem végez olyan értékes munkát, mint az, aki a
tudományt egy lépéssel előbbre viszi, és az, aki a kóbor kutyákat
fogdossa össze, nem tarthat számot akkora megbecsülésre, mint az
operatőr, akinek a tudásától, az eszétől, a szemétől és a kezétől
mindennap egy pár emberélet függ. A tekintélyből mindenekelőtt annyit
arrogálhat valaki, amennyi a foglalkozását megilleti, és a
sokféleképpen értékelhető, különböző foglalkozások között a katonáé
kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire elmosódik is a
hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen kicsinyeseknek
látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma még az emberi
akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki az életét
viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál rá,
mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját
életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem változik a
férfiasságról, amely ma még abban találja meg legvilágosabb
kifejezését, hogy valaki az életét is kész feláldozni valamely
közczélért vagy eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak bizonyos,
erejét és egyéniségét megillető föltételek közt hajlandó megalkudni
az élettel: a katonai hiuság természetes marad, s annak arrogálása,
hogy a katonai hivatás bizonyos morális fensőbbségben van számtalan,
a legtöbb békés foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon
némely ujabb elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is
érvényesül s alighanem érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá
nem válik; az élet, a "gyakorlat", a konvencziók, a
szokások, számtalan társadalmi jelenség mind bizonyitják, hogy
érvényesül. Ez a követelés csak ott válik esztelenséggé, kómikussá
vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol ez a követelés
az itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén jogaitól
megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát nem
respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges
arrogancziával egyesülten lép fel. Nem
esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab ovo elitél.
Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki tehetségnek
örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy csak éppen azok
a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak idején rangot szereztek
a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás nem megy odáig, hogy
minden főuri ivadék nemesebb anyagnak, vagy éppen kiválóságnak
születnék; hiszen talán az a hajdani kiválóság is csak nagyobb erő
vagy véletlen szerencse volt. De csak az elfogultság tagadhatja, hogy
az arisztokráczián általában igenis meglátszanak valamely régi
kiválóság, a régibb kultura, vagy legalább is a
nemzedékről-nemzedékre örökölt szerencsésebb életmód és testi jólét
hatásai; ha akad köztük akárhány, aki olyan canaille, mintha nem
rózsafán termett volna: összességük, egészben - s mindenütt a világon
- jobb emberanyag, mint a megfelelő számu szolga-ivadék; talán nem
épebb, de fejlettebb agy- és idegrendszerü. Azért a származáshoz
füződő előitélet tisztára babonának nem mondható; s az ősi névvel, a
ranggal és az ezekkel kapcsolatos egyéb, örökölt jókkal való
megelégedés igen érthető. De hiszen az arisztokratikus büszkeség
voltaképpen nem is abból áll, mintha az előkelők folyton az őseiken
lovagolnának; ez a büszkeség inkább a gondolkozásmód és az izlés
bizonyos közösségén alapszik s a leggyakrabban a másféle
gondolkozástól és másféle izléstől való idegenkedésben nyilatkozik
meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna némi ráczió és hogy a
tömegből való huzódozásuknak, még exkluzivitásuknak is, ne volna
elfogadható oka, vagy legalább némi alapja, magyarázata: bajos
állitani. Következésképpen ennek a büszkeségnek csak az elfajulásai
foglalkoztathatják a szatirikust. Baudissin
gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy vagy öt
canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. Ügyet se
vet rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, sok olyan
jótulajdonságról emlékszik meg, amelyek az arisztokraták
speczialitásai. (A szegény rokonok gyámolitása; a koldus
grófkisasszony nemes büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől
való huzódozása stb.) Nem veszi észre, hogy "a munka
emberei"-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi jót mondani,
s csak a hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül exponált
érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a fényes
nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes canaille-ok
elvetemültségén, de legtöbbet a tuczat-emberekkel foglalkozik,
akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el vannak telve
kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok. Nem
veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően,
barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben.
Nem tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen
szólnak hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá,
soha se bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor
rászolgál, nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak
vele, sőt még védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a
nyakába. De hát mit
is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a grófok közé? Nem
tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért találja jobbnak a
cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? Nem gondolta meg,
hogy ha olyan helyre törekszik, amelyet az előbbinél jobbnak,
finomabbnak, előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, ennek a helynek ára
van, amelyet az érzékenysége fog megfizetni? Vagy azt hitte, hogy a
pénzével mindent megfizethet? Mivel különb annak a hiusága, aki
szeretne a grófokhoz dörgölőzni, annak a grófnak a hiuságánál, aki
nem szeret a polgárral parolázni? Winklernek
nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. Előkelő
hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még csak
megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész
sokasága él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek
találhatja ezt a kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a
hadsereg rovására ir, nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete
fejleszti ki az önérzetnek ilyen nevetséges tultengését. Az
efajta visszásságok megvannak minden téren, nemcsak a tiszti
kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket Baudissin gróf
véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan embereken is,
akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin gróf regénye
is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik annyit, mint a
hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet szerepeltet,
akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett nevetnivaló
hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben a hiuság a
legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-gyáros. I. Már
jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a
nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. Ennek
a szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül ujságirói
szellem élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra eresztette,
alighanem maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés forma kedvéért egy
kicsit sokat talált mondani, tulzott, elvetette a sulykot. Ma a
mondása éppen olyan naivitásnak tünik fel előttünk, mint az a régi
felfogás, amely Szemirámisz függő kertjét meg a róduszi kolosszust
emlegette a világ csodáinak, és amely, ha álmélkodni és szörnyüködni
akart, a nyolczadik világ-csodájáról beszélt. Ma a sajtó nem a
nagyhatalmak egyike, nem az utolsó a nagyhatalmak között, hanem:
a legnagyobb hatalom a világon. Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a
kormányok és a törvényhozó testületek; hatalmasabb, mint a templomi
szószék, mint a tudomány és a müvészet; hatalmasabb, mint a mult és a
jelen legnagyobb szellemei; hatalmasabb a tőkénél; még a nagy
tömegeknél is hatalmasabb. Ali keze hosszu; hosszabb, mint bármelyik
mesebeli hősé. A krajczárért osztogatott betü jobban behálózza a
világ testét, mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő erőre semmi se
versenyezhet azzal az ugynevezett közvéleménynyel, amelyet
napról-napra a hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg
lehetne a sajtó nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna vele,
ellene törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden erő
eltörpül a sajtó - talán fölösleges megjegyezni, hogy nevezetesen és
főképpen a napisajtó - ereje mellett. A
több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a maihoz
képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára szerezte meg
ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését, de a napisajtó
hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető volt; látni
lehetett, látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, mint a
tengerben talált ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő
óriásira az Ezeregyéj halásza
előtt. A még ma is élő vének és a most öregedő emberek tanui voltak e
csodálatos föllendülés egész tüneményének, mert hiszen a szóbanforgó
mesés haladás alig egy negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez az
idősebb és legidősebb nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész
korát, sok tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a
nagyszerüségre páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban
átalakitó nagy találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb
jelenséget, mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán
sorakozik ez a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé
példátlanul nagy, azelőtt el se képzelt, nem is sejtett
eredményekhez. Jelentőségre nem igen alább való náluk; következései
hasonlóan mélyre s talán még messzebbre hatók. Ennek
az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki kellett
hivnia a kritikát. Nincs
az a hatalom, amelynek nevében kisebb vagy nagyobb visszaélések ne
történnének. És nincs az a nagy erő, amely, amellett, hogy állandóan
hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt vagy ott, károkat is ne
okozna. A sajtó nevében is sok bünt követnek el; a sajtó is okoz
károkat. És mióta a hirlapirás, melynek a hatalma lassankint a
politikai, a közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és a müvészeti
élet összes nagy mezőire kiterjeszkedett, minden tényezőre egyre
erősebben érezteti a maga kivételesen nagy befolyását: ezekről a
bünökről és ezekről a károkról mind több és több szó esik. Idővel
minden nagyon elhatalmasodó erő zsarnokinak tünik fel és minden
zsarnokság egyre több embert lázit fel. Az "antizsurnalisztikus"
tendencziának is a világra kellett jönnie, mert hiszen ez csak
természetes következése volt a sajtó minden térre kiterjeszkedő
rendkivüli befolyásának, mely persze az érdekeltek előtt, mihelyt a
nekik nem közömbös térről van szó, mindig tulságosnak tünik fel, mig
más téreken, a rájuk nézve idegen téren, ez a befolyás érthetőnek,
szinte magától értetődőnek tetszik. Az "antizsurnalisztikus"
tendenczia, ez a legujabb "ellen-áramlat", az utóbbi
időkben hamarosan annyi szimpátiát szerzett, hogy ma már a higgadtan
gondolkozók között is akadnak, akik egész komolyan fölvetik a
kérdést: vajjon a sajtó teljes és tökéletes szabadsága, amely
féktelenkedésekhez vezethet és ajtót nyit minden elképzelhető
visszaélésnek, összeegyeztethető-e az egyetemesség érdekével?
Mintha bizony a sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék fel a
mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit
helyezzük; mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna
elenyésző csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a
gondolat szabadsága és - ami ezzel ma már szinte egy - a sajtó teljes
és tökéletes szabadsága hajt az egyetemességnek. Mindig lesznek
hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a tengert?! Ehelyütt,
ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás okozott az
irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, bevezetésül meg kell
jegyeznem, hogy ezt a károsodást is jelentéktelennek tartom
ahhoz a roppant haszonhoz képest, amelyet a világ a hirlapirásnak
köszönhet. Ez a
károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség nézőpontjából
tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak azt az érdemét
nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle érdekének a napisajtó a
leghatalmasabb szószólója és oltalmazója. Csekélységnek
tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az általános kultura
nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A hirlapirás a kulturának
olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan ismert szolgálatokat
tett és tesz, - többek között, legelőször is, annyi embert emelt és
emel ki a teljes müveletlenségből - hogy ezek mellett a nagy
szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen aprósággá
zsugorodik. Végül, ha
legközelebbről, magának az irodalomnak a nézőpontjából mérlegeljük
ezt a károsodást, akkor is meg kell vallanunk, hogy a hirlapirás
magának az irodalomnak is több szolgálatot tett, mint amennyi kárt
okozott neki. Ha egyéb érdeme nem volna e tekintetben, csak az, hogy
a réginél sokszorosan nagyobb közönséget szerzett, nevelt az
irodalomnak, s ezzel az irodalom fejlődését is elősegitette, már ez
az egy érdeme is ellensulyozná az okozott kárt. Mindamellett
ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak azért is, mert némi
figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a jövőben ez a kár
is csökkenthető legyen. II. Hogy a
hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb életre (például
talán a társadalmi tudománynyal való tisztes frigyre) hivatott
irodalmat, - hogy, egy kis tulzással szólva, a hirlapirodalom
felszitta magába az irodalmat, vagy legalább az irók leginkább
számottevő részét: ez nem parcziális jelenség, nem csupán
magyarországi tünet. Mindenütt megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy
befolyása az irodalomra s az irodalom képének az a nagy átalakulása,
mely ezt a frigyet nyomon követte, másutt, a fejlettebb müveltségü
országokban, még korábban kezdődött. Valamivel korábban kezdődött, az
átalakulás proczesszusa lassubb volt, hosszabban tartott, s a
hirlapirásnak ez az uj honfoglalása, rohamos inváziója nem mindenütt
ért el olyan nagy eredményeket, mint nálunk. A nevezetesebb különbség
e tekintetben a nagy külföldi irodalmak és a magyar irodalom között
mindössze az, hogy a zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a
nagystilü fejlődés feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az
irodalom meghóditásához és vazallussá lefokozásához; másutt néhol
nagyobb ellentállással találkozott, s erejének megszerzéséhez és
kifejtéséhez, továbbá a térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre volt
szüksége, nemcsak az emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a
legtöbb kis országban, vagy még kevesebb időre, mint Japánban; végül
a zsurnalisztika ott, ahol nagy, fényes multu, százados tradicziókon
épült, már hatalmassá vált irodalmakat kellett befolyása alá
keritenie, mind e mai napig se lett olyan nagy urrá az irodalom
összes berkeiben, mint éppen nálunk. De
nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat az
elváltozásokat, amelyeket a mi irodalmi viszonyainkban - előbb csak a
körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az irodalmi
fejlődésben is - a hirlapirás gyors megerősödése és rohamos
térfoglalása idézett elő, jórészt a nagy külföldi irodalmakban is
megtalálhatjuk; megtalálhatjuk legalább, ha nem is az összes azonos
jelenségeket, ezeknek a jelenségeknek a mását vagy rokon tüneteit. És
az, amit az elfoglalt nézőpontból a mi irodalmi viszonyainkban
figyelhetünk meg, nem csupán "texaszi történet". Ezek a
hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is érdemes volna
némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás honfoglalása a
külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy ennek az
inváziónak másutt észlelhető következései miben különböznek attól,
amit itthon is láthatunk. De ez igen messzire vezetne. Azért
itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy a
zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative,
nagyobb, és sehol se ért el - a fődologban: a szellemi befolyás
dolgában - nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka
nyilvánvaló. Az egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta
sanyargatott, közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb bajokkal
küzdő országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott
társadalmi osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még zsenge,
a nivellálódás korszakában, amikor az idők szelleme hirtelen
igen nagy szerepet juttatott a nagy tömegeknek, a még nem eléggé
müvelt, nemrég teljesen müveletlen rétegeknek, a hirlapirás, melynek
roppant hatalma éppen a nagy tömegekre, a nem eléggé müvelt elemeken
való uralomra, befolyásra támaszkodik, nálunk kevesebb ellenállással
találkozhatott, mint azokban a nagy országokban, ahol a társadalom
vezetésre hivatott osztályai erősek, s ahol a tudomány, a müvészetek
és az irodalom befolyása hatalmas, megrendithetetlen. A másik ok
specziális. Nálunk az az idő, mikor a hirlapirás rohamosan fokozódó
lendülettel látott hozzá a hóditáshoz, összeesett azzal az
idővel, amikor relative békés, általában jó, s közgazdasági
tekintetben is elég kedvező évek után minden téren, s különösen az
irodalomban is, uj életnek nevezhető megerősödés kezdődött. Az
irodalomnak, alig hogy hozzájutott a fejlődés kedvezőbb
feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor is hatalmasabb
versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden - nem is csupán
szellemi - szükségletével, sokkal nagyobb közönséghez szólhatott és
már eszközeinél fogva is sokkal nagyobb hatásra számithatott.
Szövetkeznie kellett, mert hiszen a harcban nemcsak hogy okvetetlenül
a rövidebbet huzza, hanem a majdnem bizonyos nem kedvező esetben
olyan veszteségek is érhették volna, amelyeket egykönnyen nem igen
heverhet ki. Ennek az egyik részről számitásból kivánt, s a másik
részről kénytelen szövetkezésnek a hirlapirás nem vallotta kárát,
hanem az irodalom igen. Mert igaz ugyan, hogy a hirlapirás sok
tekintetben előre segitette az irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal,
hogy nagyobb közönséget szerzett neki, mint amekkora az irodalomnak
előbb volt, ha nem is akkorát, aminőt ez megérdemelt és más viszonyok
közt talán elérhetett volna; de ezért a segitségért roppant nagy árt
fizettetett magának: abban a nagy befolyásban, amelyet magára az
irodalomra is gyakorolt. A vadházasságban a hirlapirás lett az ur, a
diktáló, a parancsoló, s ha a másiknak is ő szerezte meg a száraz
kenyeret, ezért viszont olyan szolgálatokra kényszeritette
a másikat, amelyek emezt megalázták, amelyek emennek veleszületett
czéljaival nem egyezők, néha ellentétesek. A vadházasságba a
mindennap kenyérrel, de néha ütleggel is tartott Litteratura egy
tipegő kis leánykát hozott magával, a törvényes házasságából való kis
Belletristicát; ha ez az elhanyagolt, borzas kis Hamupipőke később is
elhanyagolt, fésületlen, rongyos és mezitlábas maradt: abban nem
kevés része van a mostoha apának. III. Aki a mai
idők irodalmának a történetét fogja megirni, szükségkép tüzetesen
fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak megpendithetünk. A
legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen az irók
legsajátosabb tulajdonságainak elhatárolása alkalmával, minduntalan
eléje fog tolakodni az a kérdés, hogy az illető munkásságán miben
mutatható ki a hirlapirás befolyása, - mi az müveiben, ami nem
individuális tulajdonságaiból eredt, s ezekhez talán nem is illik, -
irodalmi termeléséből min és mennyire látszik meg körülményeinek s
ezek közül legkivált a hirlapirodalommal való összeköttetésének a
következése. Nagyon különböző irói egyéniségek nagyon különböző
értékü müveiben feltünően sok közösséget fog találni, s a közös
vonásokban lehetetlen lesz fel nem ismernie a "zsurnalizmus"
hatását. Meglehet, éppen ebben a közösségben fogja felfedezni a mi
időnk irodalmának egyik legjellemzetesebb vonását; de azzal a
kérdéssel, amelyre itt csak rámutatunk, mindenesetre sok dolga lesz. Ma még
csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő irodalomtörténet-irója, de
azt már ma is meg lehet állapitani, hogy az utolsó negyedszázad
irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül egészen más képe volna. A "volna"
hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő játék. Az afféle
következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy ironizál, hogy
megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra pisze lett volna -
értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok jóslatai. Mert azonkivül,
hogy mindennek ugy kellett történnie, ahogyan történt, mivelhogy, ami
történik, az milliárd és milliárd tényező összetalálkozásának az
eredménye, ugyanennél az oknál fogva (hogy t. i. az ilyen
következtetéseknél a számitásból nem egy, hanem számtalan tényező
esik ki) a "volna", a meg nem történt, mindig
kiszámithatatlan, s az a találgatás, hogy mi történhetik, ha a
közreható tényezők helyett mások szerepelnek - gyermekesség. De a
"volna" szó néha csak szólás-mondás, amelybe
tulajdonképpen az itélet burkolózik. A csufondáros "ha nem
másztál volna fel, nem estél volna le" - már nem találgatás; ez
az utóbbi "volna" már kiszámitható. Sőt a legközelebbi
következtetésig a találgatásnak is megvan a maga jogossága, amig igen
nagy a valószinüsége. Ha arról van szó, hogy valaki, aki gazdag volt,
de a börzén mindenét elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem
játszik - ezt a következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben
találgatás is. Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a
következtetést, hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó
negyedszázad irodalmában sokkal több volna a komolyság, a
tartalmasság, az elmélyedés, és sokkal kevesebb a felületes, az
elnagyolt munka, s ha talán kevesebb az elevenség is, viszont
kevesebb az olyan tehetség, aki elforgácsolta magát. Meg lehet
koczkáztatni ezt az állitást arra a kétségtelen jelenségre
támaszkodva, hogy az utolsó negyedszázad irodalmában a tehetségek
sokkal különbek voltak, mint a produkczió. Hogy az a
szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás szövetséges-társára,
az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve károsnak bizonyult, és
hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon különböző temperamentumot
és - ami a fődolog - összeegyeztethetetlen czélokat vitt magával, az
egyik félre nézve nem lehetett nagyon áldásos: természetes. Elég arra
gondolnunk, mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek mennyire
más-más szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a közönséggel
szemben: és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a gyöngébbik, a
kevésbbé hatalmas félnek csak ártalmára lehetett. De mielőtt
erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is, hogy, ha a
hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem
szükségképpen van igy. Ha a hirlap ideális volna - ami alatt azt
értjük, hogy: csakis ideális czélokat szolgálna - akkor a hirlap és
az irodalom, az azonos czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára
lehetnének. De az ideális hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen
hirlap csak örökre eltemetett nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék
ki; minél tovább virágoznék, annál nagyobb összegeket emésztene fel;
és még igy is csupán egy kisebbségnek kellene, mert az ilyen hirlap a
mai nagy tömegnek nem szükséglete, az ilyen hirlapnak csak a mainál
sokkal magasabb foku czivilizáczióban lehet meg a kellő talaja.
Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az egyiknek - ha
természetesen tagadja is - egyetlen igazi czélja: az üzlet; a
másik mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a legjobb,
főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le,
mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése. Hasonlitsuk
össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb hirlapnak - amely
főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le -
elsőnek kitüzött czéljával és mindennapos törekvéseivel. (Talán
szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később, ha egyszerüen
hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a nagyobb organumait
értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat teljesitése; ezeké a
hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb összeköttetésben az
irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei gyakorolták a szóban
levő befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem játszó, akár naponkint,
akár időnkint megjelenő hirlapokra itt nem tekintünk, se a - talán
csak ideális czéloknak élő, de - a hatalomban csak igen kevéssé
részes folyóiratokra.) Az
irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt azt
értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.)
Még akkor is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a
tollat: amit mond, amit ir, azért mondja és irja, mert igy gondolja,
mert ez az érzése vagy a nézete, mert őt ez foglalkoztatja, vagy mert
erről akarja meggyőzni az ismeretlen olvasót. Ha ma már olykor
akad olyan iró is, aki csak azért tárgyal valamit, mert ez az
aktualitás, vagy mert ez az okfejtés az, amelyet a közönsége a
legszivesebben olvas: az ilyen eset mindenekelőtt elenyészően csekély
kivétel, és még ez a csekély - nem százalék, hanem - ezrelék is
voltaképpen csak burkolt hirlapirás. A
hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az egyetlen
mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló: az, hogy minél
inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre tegyen szert. Nála
ez létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely mellett minden egyéb
eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for life-ot alig ismeri,
mert hiszen az iró munkájának befejezésével egyszersmind anyagi
czélját is eléri - és eléri anélkül, hogy előbb szünettelen erre
kellett volna gondolnia - az ujság erőkifejtésének, igyekezetének
jelentékeny részét ez a létért való küzdelem emészti fel. Életének
törvényeit mindenekelőtt ez határozza meg; és eleve lemondatja arról,
hogy a közönséggel szemben bizonyos felsőbbséges álláspontra
helyezkedhessék. Mig az iró lóhátról beszélhet az olvasóval, az
ujságnak életérdeke, hogy az olvasónak kedvében járjon. És mig az iró
olyan arisztokratikus, olyan kis közönséget választhat magának,
amilyet éppen akar, az ujság nem mondhat le a közönségnek legkevésbbé
értelmes rétegéről se. Igyekeznie kell minél nagyobb közönségre
tennie szert, minél nagyobb tömegeket hóditani meg; és minthogy nem
mondhat le a félig müvelt vagy egészen müveletlen tömegről
se, amelynek a gondolkozása alantjáró, érzései felszinesek, ösztönei
a vadságtól meg nem tisztultak, megértő képessége minimális és izlése
sekélyes: alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez,
hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is. Már most
legyen szabad minden bizonyitás nélkül megállapitanunk, ami aligha
tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a szükségszerü törekvése
bizonyos természetellenességet rejt magában. Minden irásnak a
czélja valami hatás; már akár filozófiai, akár erkölcsi, akár
esztétikai hatás. Aki ezt a hatást el akarja érni, valamely
tekintetben némi felsőbbséget arrogál azzal szemben, akire hatni
akar, legalább abban, hogy valamit közöl vele, ami ennek uj, legalább
is olyan, amit az iró hamarább figyelt meg, mint az olvasó. Ennek a
hatásnak az eléréséhez az értelmi felsőbbség, a müveltség felsőbbsége
s minden egyéb felsőbbség - igen hasznosak; de az a szellemi vagy
morális felsőbbség, hogy a közlő kitart valamely gondolat mellett,
amelyhez a másikat is le akarja kötni: conditio sine qua non. A
természetes az, hogy az iró legyen a vezető, a cicerone, és az olvasó
a vezetett. Ha az iró nem emeli fel az olvasót, hanem leereszkedik az
olvasóhoz: ez természet-ellenes. És az a
hajlandóság, amely erre a természet-ellenességre csábit:
veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az
alkalmazkodásra való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől
fogantatott, arra született, hogy egy kissé mindig a közönséggel való
megalkuvásnak éljen. A
szövetségesek tehát - amelyek különben temperamentum dolgában se igen
összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed, felületes, tüzes és
gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra hajlik és szeret
elmélyedni - nagyon differálnak mindenekelőtt czéljaik tekintetében.
De a különböző czélokhoz képest, mindegyik a saját czéljainak
megfelelően, abban is, hogy miképpen fordulnak a közönséghez. Az iró
vagy a hasonlókhoz szól, és ilyenkor nem törődik a nagy tömeggel,
amelynek az ő beszéde kinai nyelv; vagy, ha a nagy tömeghez iparkodik
szólni, nem mond le az oktató, a nevelő szerepéről, és azon van, hogy
a nagy tömeget fölemelje az ő emelkedettebb gondolkozás-világába.
Akármit hirdet, fejteget, bizonyitgat vagy érzékeltet,
mondanivalóját nem szabja közönségének a várakozásához; azt, hogy mit
mondjon, nem teszi függővé senkinek a tetszésétől; még azt se, hogy
közölnivalóját miképpen adja elő, mert nála ezt se a közönség
reczipiáló képességére való tekintet szabályozza, és nem az a vágy,
hogy a szavai minél több emberben keltsenek érdeklődést, hanem
megállapodott nézetek, elvek, a maga esztétikája, müvészete vagy
logikája, egyszóval: az egyénisége. Tetszeni fog-e, lesz-e hatása
annak, amit mond: ez rá nézve csak másodrendü, utólagos, érzelmi
kérdés, amely csak akkor merül fel, amikor közölnivalóját már
elmondotta. Meglehet, hogy ha falra borsót hányt és szava
hatástalanul hangzik el - ezzel se törődik; beéri azzal, hogy azt
mondta el, aminek szükségét érezte, és ugy mondta el, ahogy isten
tudnia adta. A
hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez a
hatás ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében
járni nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek, nem
arrogálja azt a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató, a
nevelő szerepéről; ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik. Szereplése
a legjobb esetben a szónokéra emlékeztet, aki, hogy meggyőzze
hallgatóságát vagy legalább hatást érjen el, leereszkedik
közönségéhez, számot vet hallgatói megértő képességével és
alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben pedig
szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a szerepével
és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi, mert a
karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt
éljeneznek a leghangosabban. A czélok
és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a gyöngébbik
szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan
érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett
vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát. IV. Nem lehet
figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi hirlapjainknál - talán
azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a hirlap a közönségnek csak
legnaivabb és legmüveletlenebb részével, de ezzel folytonosan
érintkezett - egyik helyen kevésbbé, másutt inkább, de majdnem
mindenütt és mindig megvolt a hajlandóság arra, hogy az
olvasó-közönség szellemi szinvonalát nagyon is alábecsüljék. A
müvelt, gondolkozó, izléses, itélni tudó olvasók számát sokkal
kisebbnek tartották, mint amekkora mindig volt, s különösen
amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig tulságos figyelmet
szenteltek a nehezen meghóditható, a tyukkal-kalácscsal is hiába
édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik nemrégen még analfabéták
voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek állottak és végre mégis csak
honorálták a hirlapoknak velük való kaczérkodását, a krajczárjaikért
nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal. A hirlapok
természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott buzgóságra
serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt, hogy igen sok
helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá lett az a
vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett kifüggeszteni a
szerkesztőségek falára, mint a szokásos figyelmeztetést, hogy: "Az
idő pénz" - mert hiszen vérré vált az ujságirók ügyesebbjeiben
- az a vezérelv, amelyet talán igy lehetne megszövegezni: "Mi
nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly hang
kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba
elmélyedés; az alaposság; a "hosszabb lélekzetü" munka;
és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő
képességet vagy némi csekély ismeretet, például polgári iskolai
müveltséget kiván. Mi kell a
közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a viccz; az
anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a személykultusz." Ez a
vezérelv, mely "minden vonalon" érvényesült, nem
maradhatott hatás nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is
foglalkoztatott. És kiket nem foglalkoztatott? Az utolsó
negyedszázadnak majdnem összes iróit bevonta érdekkörébe; a
tehetségeseknek legalább is kilenczven százalékát. Ezekre
nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se olvasták a
munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet, ismeretességet nem
szereztek. A hirlap nekik, ha egyébként nem is szorultak volna rá,
ami ritkán történt meg, magasabb iskola volt, ahol diplomát,
kvalifikácziót kellett keresniök. Anélkül a minősités és nem éppen
nagy reklám nélkül, amelyet a hirlap adott nekik, nem boldogulhattak
volna a sokáig nem kedvező irodalmi viszonyok közepett, a lehető
legközömbösebb és legbizalmatlanabb közönség, a semmi iránt nem
érdeklődő Pató Pálok sokaságának figyelmét hiába lesve, kivált
azokban az időkben, amikor nálunk a nyilvánosságnak minden jogát
szinte egyedül a zsurnalisztika gyakorolta. Munkásságukért
a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha nemcsak a száraz
kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél többet adott a hirlap
az irónak, emennek viszont annál többet kellett adóznia ezért a
kedvezésért. Annál többet kellett feladnia a szabadságából, annál
többet kellett feláldoznia az egyéniségéből. Mert hiszen amit a
hirlap mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan munka volt, amely talán
megfelelt egyik vagy másik irói egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen
kevéssé illett. Igaz, a
hirlap rendszerint - mert itt-ott az ellenkező is megesett - nem
adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker föltételei oly
határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez csak igazodni,
alkalmazkodni lehetett, daczolni velük annyit jelentett volna, mint:
előre lemondani az érvényesülésről. És itt
jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá, még
sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése. Nálunk
a vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha egyáltalán
kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét megpróbálnak, de az
irói munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle példákért igazán "a
szomszédba kell mennünk"; olyan országokba, ahol fejlettebb a
kultura, mint nálunk. Még az olyan irók is kevesen vannak, akiket
valamely másféle foglalkozás tart el, s akik "üres óráikat"
áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb iró nálunk iró és hirlapiró
egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók, mint zsurnaliszták, a
kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább zsurnaliszták, mint
irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy része kenyerét
zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és keresi meg, s
minthogy - legalább a jelentékenyebb sikerig - a hirlap könnyebben és
bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, mint az az irodalmi
piacznak csufolt terrénum, amelyen még ma is csak a tankönyvek körül
észlelhető egy kis nyüzsgés: nagyon érthető, hogy a hirlap az iróknak
java erejét, java idejét, java munkásságát abszorbeálja. Igy
volt ez az utolsó negyedszázadban mindig, és igy volt már a
hirlapirás rohamosan fokozódó megerősödése előtt is. Ennek a
tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak viselniök kellett.
És viselték is. Egyéniségük
erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg magukat a velük szemben
is érvényesülő, szövetséges erőnek, de csak igen kevesen lehettek
közöttük, akiknek egyénisége ettől a befolyástól szabadon fejlődött,
akiknek irodalmi munkásságán ez a függés nem hagyott eltörölhetetlen
nyomokat. A legtöbbnek meg kellett alkudnia a parancsoló erővel. Mindenekelőtt
a legtöbbnek le kellett mondania arról, az egyiknek nagy időre, a
másiknak mindenkorra, hogy - ha talán kedvet érzett is erre -
valamely "hosszabb lélekzetü" munkának, egy-egy nagyobb
kompozicziónak szentelhesse a talentumát. Először azért, mert a
hirlap idejének, munkabirásának nagyobbik részét a zsurnalisztikai
munkára foglalta le. És már itt az irodalom veszteségének a
számlájára kell irnunk, hogy a hirlapirás értéktelen vagy muló értékü
munkára fogott olyan tehetségeket, amelyektől egyéb is kitelt volna,
amelyek, mialatt az efemeridák lomját növelték, azalatt is valami
értékesebbet alkothattak volna. De nem
csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, - talán éppen
akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még teljességében voltak, -
hanem azért is, mert a zsurnalisztika szelleme nem kedvezett a
"hosszabb lélekzetü" müveknek. A dogma ugy szólt, hogy a
közönség nem szereti a hosszu munkát, csak a rövidet, mert
türelmetlen, szórakozott, figyelmetlen, s a hirlap szinte kiirtotta
az irodalomból - mert hiszen ide a hirlapon át vezetett az ut - előbb
a nagyobb regényt, aztán a hosszabb elbeszélést is, hogy az előbbinek
a helyét a regénynyé felfujt novella, az utóbbinak a helyét pedig a
novellisztikus tárcza és a "rajz" foglalhassa el. Nem
tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik müfajban lehet
kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a tehetségtől függ. A
rövidség kultusza talán több haszon, mint kár. De végül az
irodalomnak ez is csak szegényitésére szolgált. Nagyobb
jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika egy időben - ezen az
időn, szerencsére, már tul vagyunk - az elevenség keresésének
örve alatt valósággal üldözte a komolyságot. Ebben az időben
mindaz, ami az olvasótól némi figyelmet, valami csekély ismeretet
vagy egy csepp erkölcsi komolyságot kiván, egyet jelentett az
unalmassággal. Az érdemes zsurnalisztának, a máskor "röviden és
vigan" iró tehetségnek néha elnézték, érdemeinek elismerése
fejében grácziából megengedték ezt az ugynevezett unalmasságot, de
ezt a munkát nem értékelték, csak megbocsátották. És az iróra nézve,
akármilyen leküzdhetetlen hajlama volt a komoly témák feszegetésére,
csak demoralizáló, sőt depraváló hatással lehetett az a tapasztalat,
hogy mig könnyedén elszórt ötleteit tulontul megbecsülték és a rá
forditott munkához mérten fényesen jutalmazták, azt a
munkáját, mely tehetségének jobb részét kivánta meg, s amelyen
megfeszitett erővel kellett dolgoznia, nemcsak hogy minden hatás
nélkül irta meg, de csak a többi, könnyedébb munkáival szerzett
hitelre támaszkodva, talán anyagi kárával bocsáthatta közre, és
ugyszólván szégyenkezve kellett - elkövetnie. A léhaság
sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem csupán az
anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való nagy
föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró
szellemnek, izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban,
később pedig az irodalomban, ahová mindez szükségképpen
átplántálódott. Ide
tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek feltüntetni, hogy a
hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan komoly témák feszegetését,
amelyek a serdületlen lányokat talán gondolkodóba ejthetik s
amelyek csakugyan nem ezek mulattatására valók. Kizárta azon a
czimen, hogy a hirlap a családok számára készül, s kizárta
ugyanakkor, mikor kis hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden
erkölcstelenségnek. Kizárta még a szépirodalmi produkczióból is, ami
végül ismét az irodalom veszteségét jelentette, mert ennek
éppenséggel nem vált javára, ha ez a - voltaképpen az erkölcsi
komolyság hiányából eredő - korlátozás a tehetségeket is
elszoktatta a "veszedelmes" moralizálástól, és ehelyett
az ártatlan, a könnyed, s talán semmitmondó témák keresésére utalta
vagy legalább buzditotta. Erről is ott kellett megemlékezni,
ahol a többi - ma már nem aktuális - léhaságról, ha ez nem is látszik
léhaságnak. A hirlap
talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen értékelte,
méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest, nagyban
hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok felé
a témák felé forduljanak, amelyek a "közönséget érdeklik".
Mi érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen
csak az imént hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt
féligmüveltekből vagy naiv lényekből állott, amelynek már a
figyelmesség is szellemi megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató
kicsinyességeken való vidám mókázás; a tulajdon gondolat-világuk: az
első bál és az effélék; mindaz, ami az idegeket vagy a gyermekes
kiváncsiságot izgatja: a "szenzácziós" és más hasonlók. A
hirlapnál elérhető sikerért versenyezve, az irók közül sokan tulzott
buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a közönséggel szemben
tanusitott - a füszeres-segédek nyájasságára emlékeztető - egy
cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a buzgalom nem emelte
a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell bizonyitgatni. A
hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség praedilectiójának
tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a megszokása nagyban
hozzá járult, hogy az irodalmi produkczióban is gyakori jelenség
az elnagyoltság; hogy a kompoziczió elhanyagolása és a megfigyelés
felszinessége egy időben szinte mindennapos irói hibává lett; hogy a
felületességet sokáig irói erénynek tekintették, mint az elevenség
jelét; hogy a könnyen érthetőség czimén az ürességet sok iró
tetszetősebbnek találta a tartalmasságnál; hogy a pongyola előadásmód
divatossá válhatott; hogy a jóizlés ellen jóizlésü és tehetséges irók
is sokat vétettek; hogy az irók többsége elszokott a hirlapnál
meg nem becsült mügondtól, sőt néha minden müvészi munkától; és hogy
végül annak következtében, mert a közönség és nyomában a hirlap a
szinházi mulatságot érdekesebbnek találta a könyveknél, a
kritika abból a nagy figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar
legsilányabb produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü,
értékesebb termékeinek jóformán semmit se juttatott. A
hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv és
nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók és a
germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem
ugyanannyit ártott, mint amennyit használt. A purifikáló mozgalomnak
kétféle tulzása is szegényitette a nyelvet. Az egyik tulzás az a
makacsság volt, amely az orthologia győzedelmes elveit kérlelhetetlen
következetességgel akarta érvényesiteni, s ki akart küszöbölni a
nyelvből minden helytelenül képzett szót, azokat is, amelyek már
gyökeret vertek, és azokat is, amelyek helyett csak elfogadhatatlan
furcsaságokat vagy idegen szókat tudott ajánlani. Ez a konokság nem
vetett számot azzal, hogy maga is beleesik a neológusok hibájába, és
nem vetett számot azzal se, hogy ha kellő szókészlet hijján az eddig
nem igen használt idegen szók egész tömegének adunk egyszerre
polgárjogot, voltaképpen cseberből vederbe esünk. Hogy ennek a
konokságnak végül visszavonulót kell fujnia, előre látható volt; ugy
is történt. De amikor ez megtörtént, akkorára már ez a fanatizmus jó
hosszu időre kiüldözött a forgalomból sok szükségest, különösen sok
szükséges finomabb árnyalatot. A másik tulzás pedig az volt, amely
semmit se fogadva el az orthológusoktól, még a szükséges jót se,
szeretettel ölelte keblére a neológia szörnyszülötteit és
árkon-bokron át üldözte az idegen szókat, még azokat is, amelyeknek
nincs magyar egyértékese, amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül
csak más jelentésü szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket
tudott ajánlani. Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt,
mint amennyit épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a
harczokból keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók nyelvérzékét,
s a sok ingadozás és kisérletezés valami különös határozatlanság
formájában hagyott nyomot az időközben irt munkákon. A győztes
tábor nem dicsekedhetik azzal, hogy következetes maradhatott; a
legyőzöttek nem adták meg magukat; a sokféle tapogatózás,
kisérletezés, az ellentétes elvek harcza vagy alkudozása nem vezetett
olyan megállapodásra, amely legalább egyelőre kielégitő lehetne; a
nyelv, akközben, hogy kétfelől is gyomlálták, minthogy a gyommal sok
szükségest is kivetettek belőle, többet veszitett kifejező erejéből,
mint amennyit tisztult; ha csak egy kis időre is, de szegényedett. Az
iróknak pedig sok tanakodás, ingadozás, s a következetesség
hajszolása közben kifejtett hosszantartó erőködés után át kellett
látniok, hogy ez a küzködés, mely csak csökkentette a kifejezésben
való bátorságukat és csak rontott nyelvük természetességén, müveik
stilusát szinben, árnyalásban szegényebbé tette, a nélkül, hogy a
nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné azt, amibe került.
Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel végződtek, a
hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de harczközben
szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a győzelem, emezé
a sebek. A
zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem
terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak egyebekben
is kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok tehetséget vont el
az irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban, hogy a hirlap sok
irói tehetséget kedvetlenitett el és hallgattatott el örökre,
azzal, hogy az elismerést nem az irói képességhez, hanem ahhoz mérten
osztogatta, hogy a hirlap mennyire vehette hasznát a nála dolgozók
képességeinek. A hirlapnál elérhető sikerért küzdők közül sok
tehetséges fiatal bukott ki a sorból csüggedten, aki az irodalomnak
hasznára lehetett volna, idejekorán elveszitve bátorságát a miatt,
hogy a hirlapnál nem tud érvényesülni és nem tud versenyezni
másokkal, akik minden irói tehetség hijján jelentékeny hirlapirói
sikereket érnek el - mert hiszen az irót csak az teszi, hogy tud-e
irni és van-e mit irnia, a hirlapirót pedig ezenkivül, vagy akár e
nélkül is, egészen másféle tulajdonságok: a szerencsés megjelenéstől
vagy a jó modortól kezdve az élelmességig. Még más
károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az irodalomnak jóval
több veszteséget okozott, semhogy az a haszon, amelyet
szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná. Azon kivül,
hogy a hirlap munkát adott az iróknak - ami az irodalomnak szintén
több kár volt, mint haszon, mert a zsurnalisztika szolgálatában az
irók félannyi irodalmi munkát se végeztek, mint másfélét - az
irodalom főképpen azt köszönheti a hirlapnak, hogy ez közönséget
nevelt az ő számára is, hogy megsokszorozta a közönséget, hogy
toborzotta, sőt kötéllel is fogta az olvasókat. De ha sok olvasót
szerzett az irodalomnak, a könyvnek, viszont sok olvasót vont el
tőle, mert a kötéllel fogott olvasót az ujság teljesen kielégiti. És
igy - különösen nálunk, Magyarországon - amit az egyik kezével adott,
a másik kezével visszavette. I. Valamelyik
németországi szinházban egyszer egy uj operettet adtak elő, Fogaras
szépei czimen. Az uj operett zenéjét egy Magyarországból
elszármazott muzsikus szerzette, szövegét pedig Mikszáth Kálmán egyik
legszebb regényéből egy ismert bécsi librettó-gyáros szerkesztette
össze. Az uj operettnek nagy sikere volt; a komponistát és a
szövegirót nem győzték eléggé ünnepelni. Hanem a helybeli Sarceyt,
ugy látszik, untatta, hogy tulontul sok dicséretet kell leirnia, s
hogy valamelyest könnyitsen kritikusi lelkiismeretén, nem állhatta
meg, hogy legalább egyet ne rugjon a felé az iró felé, aki neki a
legidegenebb volt. Bókkal halmozta el a zeneszerzőt s aztán
ilyenformán folytatta: "a Mikszáth név nekünk csak egy magyar
falut jelent; hanem ami a Léon Viktor müvészi munkáját illeti, ó, azt
nem lehet eléggé magasztalni!" Mindent dicsért a kisebb
körben bizonyára rettegett F. B. ur; lovaggá ütötte és zenegrófnak
nevezte ki elszármazott hazánkfiát, akinek a neve minket nem érdekel;
hozsannát zengett a derék - bécsi illetőségü - szinházi iparosnak,
aki "szinre alkalmazás" czimén ügyesen ácsolja össze azt
a sok szépet, ami mind másoknak jutott eszébe; de kitört belőle az
őserő és csak rugni tudott a felé a magyar iró felé, akinek a
képzelete virágaiból drótozták össze mindazt, ami ebben az operettnek
nevezett vásári mutatványban a megkülönböztető valami, mondjuk
röviden: a lélek volt. Abban, ha
valaki egy szép regény irásával alkalmat nyujt a szinházi iparczikkek
szállitóinak - akik ma már végképpen "eldifferencziálódtak"
az irodalomtól - hogy más szétrágni való hijján az ő termésén
élősködjenek: ebben a puszta tényben talán még az F. B. betüjegyeket
használó szigoru idegen se találhatott semmi megvetni valót, a
tudományos vizsgálódás semmiféle mikroszkópjával sem. Azzal se
szolgált rá Mikszáth Kálmán ennek a szigoru idegennek a
szánakozására, hogy olyan irodalmi vétket követett volna el, amely
nem állotta volna ki az ő kritikáját; mert hiszen a szigoru idegen -
a német nemzeti öntudat egész felsőbbségével és az efféle felsőbbség
birtokában gyönyörködő elmék gunyos finnyásságával - elzárkózott
Mikszáth munkájának megismerése elől: a Mikszáth név neki csak egy
magyar falut jelent, Mikszáth munkáit tehát nem tartotta érdemesnek
elolvasni. Azért bizvást meg lehet állapitani, ami az idegen lenézést
sugárzó vallomásából tisztára kiolvasható: ez a rugás annak idején
nem Mikszáth Kálmánnak szólt, hanem mindnyájunknak, akik magyarok
vagyunk. Nem az
első rugás volt ez és nem az utolsó. Az F. B. urak száma: légió. És
nem is valami különös jelenségképpen emlegetem itt ezt az esetet,
hanem mint gyönyörü példáját annak a - nem csupán gyanakodásnak és
bizalmatlanságnak, hanem - a vakságig eljutó elfogultságnak és
gyülölködésnek, amelylyel milliók és milliók itélnek meg bennünket -
mindenkit és mindent, aki és ami magyar - nemcsak Ausztriában és
Németországban, hanem most már az egész külföldön. Akik ebben
a gyakori jelenségben pusztán németgyülöletet láttak: azokat Björnson
és Tolsztoj példája alaposan kiábrándithatta. Ha Björnson, akinek az
irodalmi müködése életének utolsó korszakában már csak a demagógok
utszéli szólamainak vastag felkiáltójelekbe foglalása volt, Victor
Hugót és Zolát utánzó szinész-pózzal szavalhatta el, hogy: ő nem ül
le azon a helyen, ahol Apponyi, a tótok zsarnoka ül, - ha Tolsztoj
leirhatta azt a hihetetlen tájékozatlanságból eredő
mulatságos tévedést, hogy Apponyi vallási türelmetlenségből üldözi a
katholikus tótokat: akkor nem ámithatjuk többé magunkat azzal, hogy a
külföldön csak a német gyülölködés dolgozik ellenünk, hanem át kell
látnunk, hogy a magyargyülölet olyan lelki betegség, amely már egész
Európaszerte elharapózott. Messze
vezetne tárgyunktól azt vizsgálni, honnan eredt s hogyan terjedt el
ilyen rettenetesen ez a ránk nézve kétségtelenül káros s egyre
általánosabb gyülölködés, továbbá az a még általánosabb - a
tanultakat is megvesztegető, tehát még károsabb - előitélet,
idegenkedés és elfogultság, amelylyel mi magyarok most már mindenfelé
találkozunk. Ehelyütt arra kell szoritkoznunk, hogy összegezzük a
véleményünket, amelynek senki tapasztalata nem fog ellentmondani s
egyszerüen megjegyezzük, hogy ez az előitélet csakis politikai
okokból ered s - bár egyebekben is megnyilatkozik - nem csak
alapjában, hanem egész valóságában pusztán politikai tényező. Belső
ellenségeink és szövetséges, de szintén nem barátságos szomszédaink
hasznosnak vélték alaposan elrágalmazni bennünket a külföld előtt, s
minthogy erre a munkára nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot,
sikerült elérniök a czéljukat; és - nincs tovább. Minket a
kérdésnek egy másik részlete érdekel. Az a részlete, hogy mi magunk
miképpen reagálunk arra az igazságtalanságra, amelylyel most már
mindenütt találkozunk. Tökéletesen
azon a módon reagálunk, ahogyan reagáltunk arra a végtelen
közömbösségre, amelylyel századokon át találkoztunk. A külföld
azelőtt egyszerüen nem vett észre bennünket; és mi nem győztük
bámulni az idegen világot, amely olyan nagy, hogy nem kellünk, nem
létezünk neki. Most már lenéz és gyülöl bennünket; és mi annál
nagyobb tisztelettel adózunk neki. Mióta tudjuk, hogy: lenéz és
gyülöl, azóta irányában érzett tiszteletünk nem ismer határt.
Mértéktelen, gyermekes hiuságunk annyival inkább szomjazza a külföld
figyelmét és elismerését, minél határozottabb elutasitással
viszonozza a külföld epedő vonzalmunkat. Viszonyunk
a külfölddel mindig olyan természetü volt, hogy a japániak nevetnének
rajtunk, - ha ismernének. Viszonyunk sokáig semmiben sem különbözött
attól a viszonytól, amelyben Pizarro állott a pérui vadakkal. Pizarro
olcsón, nevetségesen olcsón megvásárolta a vadaktól azokat az
értékeket, amelyeket a természet adott nekik: a szinaranyat, s
mindazt, ami nem kevésbbé értékes, mint a szinarany; viszont drágán,
rettenetesen drágán eladta nekik a rossz, a félig-meddig
használhatatlanná vált, a kimustrált fegyvereit... hadd higyjék, hogy
hadakozhatnak vele! Minthogy semmi iparunk nem volt, mi
vásároltuk meg a legdrágábban a külföld legrosszabb iparczikkeit, és
boldogok voltunk, ha a külföldön eladhattuk, szöszért-borért, a
nyersterményeinket. Később, mikor a külföld fölismerte
életképességünket - nem az életrevalóságunkat!... a jó magyar szót
itt nem használhatjuk - és arra méltatott bennünket, hogy kihasználja
a szegénységünket: viszonyunk bensőbbé vált. Uzsora-kölcsönökkel
tisztelt meg bennünket, amelyeket siettünk elczigányozni, hogy ujabb
uzsora-kölcsönöket szerezhessünk kitünő pártfogónktól. Még
később, legutóbb, ha azon mozgolódunk, hogy egy kicsit megerősödjünk,
ha olyan valamit cselekszünk, ami előtte érthetetlen és nem
tetszetős, vagy ha nem is mukkanunk, de olyasmit hitetnek el vele
rólunk, amit magának megenged, de nem enged meg nekünk, azzal büntet
meg bennünket, hogy visszaküldi a papirjainkat, megvonja tőlünk
uzsora-kölcsöneinek áldásos jótékonyságát, arra figyelmeztet
bennünket, hogy Ausztriának adósai vagyunk, viselkedjünk hát
vele szemben illedelmesen, felmondja a barátságot, biztosit
bennünket változatlan közömbösségéről, sulyosbitva ezt uj keletü
idegenkedésével, növekedő lenézésével és megtisztelő
gyülölködésével, mi pedig kesergünk, kétségbeesünk, erőlködünk,
hogy igazoljuk magunkat, rajta vagyunk, hogy ujra vagy talán
végre-valahára először, kegyesen észrevegyen bennünket, kelletjük
magunkat, epedünk érte, egyre jobban tiszteljük és
igazságtalanságáért csak még inkább tiszteljük, verejtékezünk, hogy
pártfogására méltóknak mutatkozzunk, és viszonzatlan szerelmünkben,
egyre több keservvel teli viszonyunkban változatlanul mindig a
rövidebbet huzzuk. Tanulni
nem tanultunk tőle, mint a japánok. Nem mentünk el meglesni
arzenáljait és főképpen kulturája arzenálját - hogy viszonyunk:
egyenlő fegyverekkel vivott harcz legyen! - ellenben iszonyuan
erőlködünk, hogy magunkra irányozzuk a figyelmét, hogy fölébreszszük
benne azt az érdeklődést, amelyet csak hiuságunk szomjaz és
kicsikarjuk elismerését azzal, ami itthon - magától terem. Például:
nem a készültségünkkel, ami nincs, nem az erőnkre támaszkodó
önérzetünkkel, amely még csak a jövő zenéje, hanem: a
tehetségeinkkel. És mikor
az aggkorában meggyöngült elméjü Björnson, veszekedési mániájában
felbőszülten ekhózta azokat az ostobaságokat, amelyeket ellenségeink
adtak a szájába, mi nem nevettük ki a tudatlanságban megőszült
népéletrajzoló rémes tájékozatlanságból eredő okvetetlenkedését,
komikus haragját és puffogó szavait, mi csak lamentálni tudtunk azon,
hogy egy ilyen nagy elme, noha egy cseppet se ismer, ennyire
félreismer bennünket, egymást okoltuk a dementia senilisbe jutott
öreg ember eltévelyedéséért, ádázódtunk, hogy mindez semmit sem von
le azokból a halhatatlan irodalmi érdemekből, amelyeket a német
kiadók az ő safe depositjaként őriznek, tiszteletünk csak növekedett
iránta, minél nagyobbakat rugott a magyarságon, annál inkább
növekedett, azért ő nekünk mégis csak a "norvég óriás"
maradt; mióta ok nélkül tombolni kezdett, nekünk óriásibb volt, mint
valaha. Nem is
illett volna, hogy nagyságának a méreteit vizsgálgassuk. Ehhez jobban
kellett volna emlékezni a szindarabjaira és jobban kellett volna
ismerni egyéb munkáit. De az emlékezetünk sohasem volt jó és a
sokat olvasás soha se volt kenyerünk... hát csak inkább elismertük,
hogy ő az utolsó igazi próféta és hosszasan el-elkeseregtünk azon,
hogy ez egyszer, véletlenül éppen a mi rovásunkra téved. Imponált
nekünk, hogy a szava olyan messzire elhallatszott. Irigyeltük. És egy
kis eszmetársulással eszünkbe jutott, hogy: ime, a magyar
iróknak soha se volt ilyen világraszóló tekintélyük!... De hát honnan
is van az, hogy a külföld forditásban sem akarja észrevenni, nem
becsüli meg és nem olvassa a mi iróinkat? Akiket különben mi magunk
se becsülünk meg eléggé. II. Keserü
igazság, de igazság, hogy a külföldnek soha se kellettek a magyar
irók. Mert hogy mindenütt akadtak irástudók és más finom lelkü
emberek, néhol sokan, akik érdemök szerint méltatták Petőfit, Aranyt,
Madáchot, ez még nem a külföld. A külföld: a külföldi
nagyközönség. Ez,
valljuk meg, soha se méltatta a mi legnagyobbjainkat sem. A mi
büszkeségeink soha se váltak a külföldi nagyközönség előtt jól
ismertekké, népszerüekké, igazán "világhirü"-ekké; nevök
soha se lett olyanná, amelyet millió és millió külföldi, minden
kabátos ember, minden ujságolvasó ismer; munkáikat csak a
legmüveltebbek olvasták el, könyveik forditásait soha se vásárolták
sok példányban. Jókait minden európai nyelvre leforditották; de
munkái Németországban se leltek annyi olvasóra, amennyire sok
igen közepes iró, és Francziaországban soha se értek meg két kiadást,
ami azt jelenti, hogy ezer vevőre nem találtak. Hogy
régebben igy volt, ennek a jelentőségét még sokféle magyarázattal
kisebbithetjük. Régente a propagálás eszközei primitivek voltak.
Nagyjaink nem igen találtak elég jó forditókat. Ország és ország
közt nem volt olyan élénk az összeköttetés, mint ma. Nagyobb volt az
exkluzivitás, az idegenkedés a más nyelven iró jelesekkel szemben. De azóta
nagyot változott a világ. És mégis, Mikszáth-tal ugyanaz történt a
külföldön, ami Jókaival. Pedig a
nagyközönség ma már mindenütt olvassa az idegen irókat is. Az orosz,
az északi, az olasz, a spanyol iróknak temérdek olvasójuk van minden
országban (a franczia, angol és német irókról nem is szólva). Kis
nemzeteknek is vannak világhirü, mindenfelé nagyon olvasott iróik.
Van még a lengyelnek is; csak éppen a magyarnak nincs. Mit tudnak
ezek a külföldi irók: a svédek, a norvégek, a hollandok, a dánok, a
lengyel Sienkievic - aki például meglehetősen másodrangu munkával
hóditotta meg az egész világot - mit tudnak mindannyian, a mit a
magyar irók nem tudnak? Nemzeti
elfogultság szól belőlünk, amikor azt állitjuk, hogy: pedig nekünk is
vannak olyan iróink, akik kiállják a versenyt a népszerü
külföldiekkel? Még inkább
feltünő ez a jelenség, ha egyfelől az irodalom mai munkásságát,
másfelől az iróknak a nagyközönséghez való viszonyát tekintjük. Az
irodalom világszerte a korszakonkint el-elmuló, majd ujra meg ujra
jelentkező dekadenczia tüneteit mutatja. Az élő irók között
igazi nagyságok, akik előtte járnának koruknak és meghatározott
eszmények felé vezetnék a szellemi világot, nincsenek. Az utolsó
ilyen nagy iró Tolsztoj volt (minden nagy tévedése, minden
fanatizmusa, minden - kellő tudás hiányából eredő - naivitása
ellenére). Bizonyára
vannak a mai irodalomnak is kitünő, sőt nagynak nevezhető irói. De a
nagyokként emlegetett irók legtöbbje, noha világhirnek örvend, csak
talmi nagyság. És mégis
olyan sikerben van részük, aminőről az igazán nagy elődök nem is
álmodhattak. Nevük
olyan általánosan ismertté vált, könyveik olyan példányszámban
fogynak el, akkora olvasóközönségre tettek szert, hogy a multban
hiába keresnénk hasonló példákat. Igaz, hogy
eleve, az anyanyelvükön is nagyobb olvasóközönséghez szólnak, mint a
mi iróink. Igaz, hogy a reklám ma már az irodalomban is rendkivüli
szolgálatokat tesz. Igaz, hogy ezeknek a talmi nagyságoknak
meglehetősen segitségére van a külföldön egyre növekedő szellemi
csereforgalom. De miért,
hogy a velök való versenyben a mi jeleseink ma sem tudnak
érvényesülni? III. Miért nem
érvényesülnek a mi jeleseink a külföldön? Miért nem kell a külföldi
nagyközönségnek a magyar iró, és éppen csak a magyar iró nem, a
legnagyobbjaink sem? - erre a nem minden érdekesség nélkül való
kérdésre, amely egyébként inkább csak a hiuságunkat izgathatja
és sokkal kevésbbé az önérzetünket, már többször lehetett hallani
vagy olvasni olyan feleleteket, amelyek nyilván nem állhatnak meg. Sokan igy
okoskodtak: - Kevesen
vagyunk magyarok, a nyelvünket magunkon kivül senki se ismeri,
jeleseink többnyire rossz vagy gyönge forditókra találtak, akik
nem tudtak róluk hü képet adni, valójában a tolmácsolás után is
ismeretlenek maradtak, és bizony még sokáig tarthat, amig a kényelmes
és minden idegentől huzódozó más nyelvü olvasó alaposan megismeri,
következésképpen méltatni tudja őket. Erre az
okoskodásra a tapasztalat alaposan ráczáfol. De hiszen a lengyel
nyelvet se beszéli és érti senki a lengyeleken kivül és azért még a
meglehetősen másodrangu Sienkievic is meg tudta hóditani az egész
világ olvasóközönségét! A dán is kicsiny nemzet; a dán irónak se
könnyü a külföldre eljutnia és a forditásban is meghóditania az
idegen olvasót, de azért a kitünő Jacobsent mégis minden nyelven
olvassák! Mások, a
kishitüek hamarosan elhitték, amit osztrák szomszédaink találtak ki -
ha nem is éppen az osztrák közvélemény, de azok az osztrák irók és
ujságirók, akiknek erre a közvéleményre a legnagyobb hatásuk
van, noha a világirodalomban teljességgel nem tartoznak a világitó
fáklyák közé -: - Hja, a
magyar irodalom még nincs azon a fokon, amelyen már méltó volna a
külföld érdeklődésére! De hiszen
a külföld nem szokott fukarkodni érdeklődésével olyankor sem, amikor
kétségtelenül közepes irodalmi termékekről van szó! Egész sereg
franczia, angol és német irót nevezhetünk meg, akiknek a munkáit
idegen országokban is mohón olvassák, jóllehet kétségen kivül minden
tekintetben jelentéktelenebbek, mint a mi nagyjaink - és ezt még a
rosszakaratu elfogultság se tagadhatja. Ez is,
mint amaz, elfogadhatatlan magyarázat. És a hasonló tartalmu
megjegyzésekkel nem érdemes bővebben foglalkozni, vagy pláne,
példákra hivatkozva vitázni. Mindamellett
kell valami okának lennie, hogy iróink a külföldön nem tudnak tért
foglalni. Mi ez az ok? Ezt ugy
tudhatjuk meg, ha először megfigyeljük: melyek azok a külföldi
munkák, amelyek hazájukon kivül, forditásban is népszerüekké tudtak
válni, és másodszor, összefoglalva ezeket a megfigyeléseket,
megkeressük: mi a közös vonás azokban a müvekben, amelyek idegen
országokban is meg tudták szerezni a nagyközönség kegyét? Példák
emlegetése nélkül is meg lehet állapitani a következőket: Az angol
irók java a legtöbbször nem is jut el a kontinensre. Mig a Conan
Doyle-féle ponyvairodalmat és a Rider Haggard-féle, enyhén szólva
alig közepes regényirókat temérdek franczia, német és minden
nemzetbeli olvassa, a kiváló angol irókat vagy le se forditják idegen
nyelvekre, vagy nem igen veszi észre a külföldi közönség. Az igazán
kiválók közül mostanában csak az egy Kiplingnek sikerült külföldön is
népszerüvé válni. A franczia
irodalom exportálja a legtöbbet. De mig számtalan franczia irodalmi
iparos van, akiknek a munkáit a világ minden részében ismerik és
élvezik, mindig van a franczia irodalomban több elsőrangu iró,
akiket a külföldi nagyközönség egyáltalán nem ismer, akiknek a munkái
soha se jelennek meg idegen nyelven, vagy ha kivételesen le is
forditják ezeket, a külföldön könyveik nem hatnak. Az orosz
irók közül már a gyöngébbek is nagy közönségnek örvendtek az egész
világon, amikor a leghatalmasabbak egyikét, Goncsárovot, végre
fölfedezték a németek meg a francziák, és forditgatni kezdték -
eleinte csak kivonatosan. Az északi
irókat mindenfelé olvassák. De vannak kitünő északiak, akik a
hazájukon kivül majdnem egészen ismeretlenek maradtak, noha
értékesebb dolgokat alkottak, mint sok honfitársuk, akik mindenütt
népszerüek. A ma élő
olasz irók közül a legkülönbet, Vergát, nem ismerik olyan sokfelé és
távolról sem oly jól, mint a meglehetősen jelentéktelen D'Annunziot
és több más olasz középszerüséget. Alarcont, az ujabbkori spanyol
irodalom legnagyobb alakját, csak a halála után kezdték az idegen
országokban is megismerni, mig igen harmadrangu spanyol irók már a
föllépésük idején népszerüekké váltak a külföldön is. A német
iróknak végül igen nagy közönségük van mindenfelé, ahol németül
beszélnek, de forditásban csak kevesen váltak közülök idegen földön
is ismertekké. És ez a kisebbség véletlenül nagyobbrészt nem a
legjobb iróikból került ki. Mi
következik ebből? Az, hogy
nem a leforditott munkák értékétől függ, ellenkezőleg, az iró
irodalmi fajsulyától teljesen függetlenül történik, hogy az idegenben
is bemutatott munkát és iróját a külföldi közönség megkedveli-e. Az
idegen országokban népszerüekké válhatnak nemcsak a kitünők, hanem a
középszerüségek, sőt a csak félig-meddig irók is. Máskor a
legkülönbet se veszi észre, vagy ha kivételesen el is olvassa, nem
tudja méltatni a külföldi közönség. Az idegenben nem méltatott
kitünőek száma igen nagy; azoké, akik nem érdemelnek különösebb
figyelmet s a külföldön mégis népszerüekké válnak, még nagyobb. De ha nem
az iró értékétől függ, mitől függ hát, hogy az iró meg tudja-e
hóditani a külföldet is? Erre már
nem olyan könnyü a felelet. És alighanem tévednek azok, akik erre a
kérdésre egy mondatban akarnak megfelelni. Minden
arra vall, hogy a sok különböző - és nem csupán értékre különböző -
iró, aki népszerüséget tud szerezni idegen országokban is, ezt a
sikert különböző eszközökkel, ha nem is minden esetben más eszközzel
éri el. Bizonyára
nagy szerepe van itt például az exotizmus már több mint száz
esztendős kultuszának. A külföldi népszerüség megszerzésében,
ugy látszik, jelentékenyen segiti az irót, ha - akármekkora erővel,
néha talán minden müvészet nélkül - uj, teljesen ismeretlen világokat
tár fel az olvasónak. Ezt nemcsak földrajzi vagy ethnografiai
értelemben kell venni; nemcsak azokról az uj világokról van szó,
amelyeket az ethnologia és a folklore fedez fel. Az uj világ lehet a
közönséghez igen közel eső: az előbb észrevétlenül élőknek valahol a
szomszédságban rejtőző világa, amelyre az iró megfigyelései kezdik
ráirányozni a sokaság figyelmét. Sőt lehet az uj világ a
történelemnek valamely már elfelejtett korszaka is, amely - talán a
politikai vagy a társadalmi viszonyok bizonyos hasonlóságainál fogva
- már korábban, az iró fölfedezései előtt is, izgatni kezdte a jelen
érdeklődését. Nagyon
segitheti az irót a külföldi siker megszerzésében, ha megfigyelő
tehetségével olyan társadalmi rétegek vagy olyan küzdő táborok élete
felé fordul, amelyeknek a sorsa világszerte a leginkább érdekli az
olvasók nagy tömegét. Nagyon
segitheti, ha a legujabb eszme-áramlatok slepp-hordozójává szegődik. De a
legjobban segitheti, ha a szónoktól ellesett fogással pótolja, ami
belőle, az iróból, talán hiányzik, és nem arról meg nem ugy igyekszik
irni, ami őt a leginkább érdekli és ahogyan az isten tudnia adta,
hanem olyan tárgyakról és olyan módon, olyannyira a nagytömeg
szája-izéhez alkalmazkodva szól - talán minden eredetiség nélkül -
amely tárgyak a sokaság előtt a legérdekesebbek, és amely előadásmód
lehetővé teszi, hogy őt minél nagyobb tömeg érthesse meg és minél
könnyebben. Az
eszközök, amelyekkel nagyon különböző erejü irók idegen országokban
is meg tudják szerezni a népszerüséget, mások és mások. De ha nem
hagyjuk tekinteten kivül azt a kérdést sem, hogy az ilyen nagysikerü
munkák milyen fogadtatásban részesültek otthon, az iró hazájában,
ugy találjuk, hogy az idegen földön is népszerü munkáknak a sorsában
van ezenkivül még egy másik közös vonás is. Az, hogy
mindezek a munkák, mielőtt népszerüségre vergődtek a külföldön,
valamennyien, kivétel nélkül, nagy feltünést keltettek és rendkivüli
sikert arattak otthon, az iró hazájában is. Olyan
esetre, hogy a siker a külföldön kezdődött volna, nincsen példa. És ugy
látszik, az, hogy az iró a hazájában már megszerzett nagy siker
morális erejével induljon el az idegen országok kegyének
meghóditására: alapföltétele, conditio sine que non-ja a külföldi
népszerüségnek. A hazai
elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még soha egy irót
se tett nagygyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a jótállást megköveteli.
Figyelmének és bizalmának egy csekély részével se ajándékoz meg
senkit, aki mikor megjelenik előtte, nem hivatkozhatik tulajdon
népének hódolatára. Egyszerü vendégként se ereszti be magához azt,
aki a maga hazájában nem tartozik az irodalmi előkelőségek közé.
Legalább is irodalmi gróf legyen otthon, akinek csak egy pillanatnyi
figyelmet szentel. És
figyelmét, elismerését mindig, kivétel nélkül, csak a hazai jótállás
erejéig utalványozza. Mindenkinek csak annyi hitele van előtte,
ameddig otthon "jó" a vendég. A mi
kedvünkért nem tesz kivételt. Ellenkezőleg: irántunk a
legbizalmatlanabb. Velünk szemben - politikai intrikák sugalmazására
hallgatva - csupa előitélet. Már most,
ha ebben a tekintetben soha sem változó - és minden egyes esetben
meggyőződhetünk róla, hogy csak olyanokat ünnepel, akiknek
otthon már nagyobb ünneplésben is volt részük - hogyan várhatjuk,
hogy kegyével halmozza el a mi iróinkat, akiket mi magunk se
becsülünk meg eléggé, hogy népszerüek legyenek a külföldön azok, akik
itthon sem igazán népszerüek?! Van a mi
iróinknak nagy hazai reklámjuk, messzire hangzó, imponáló sikerük,
van elég nagy közönségük és egy egész ország hódolatának mondható
igazi elismerésük?! A
legnagyobbjainknak sincs. A legnagyobbjaink is hidegen hagyták az
ország lakosságának tulnyomóan nagy részét, még a legmüveltebb elemek
majoritását is, mert itt az irodalom még a müveltebbek majoritásának
is Hekuba. A főnemességnek, a dzsentrinek, a honorácziorok nagyobb
részének, a polgárságnak, - a szegényebbek világáról nem is szólva -
mondhatni: a müveltebb férfiak kilenczvenöt százalékának soha se
kellett a magyar irodalom; nálunk csak a müveltebb asszonyok, leányok
és fiatalemberek egy kis töredéke olvasta a mi iróinkat. Ujabban már
az utóbbiak se olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapitotta
volna valamelyest az "olvasóközönség"-et, ilyenről talán
nem is lehetne beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha
igazán nagy sikereik, igazán nagy közönségük. Vessünk
egy pillantást azokra a statisztikai adatokra, amelyek kimutatják,
hogy ma több mint harmincz olyan orosz iró van, akinek a munkái
fejedelmi vagyonként jövedelmeznek, - képzeljük el ebből, hogy ennek
a "barbár" földnek az irói mekkora közönségnek szólnak
otthon is, - jusson eszünkbe, hogy a mi nagy Jókaink, a legnagyobb
magyar irodalmi dicsőség szerencsés birtokosa, miután egy életen át
maga volt a megtestesült szorgalom, aggságában kénytelen volt
akkordmunkával keresni meg a kenyerét - és azután ne csodálkozzunk,
ha a külföld ma se akarja elhinni, hogy igenis vannak iróink, akik
méltók volnának kegyes figyelmére, amelylyel különben többször
tiszteli meg az érdemetlent, mint az igazán nagyot. I. Sardou
utolsó szindarabjának fél-sikere vagy inkább balsikere után bepörölte
a párisi "Matin" czimü ujságot, mert bukását vagy
sikerének megrövidülését annak tulajdonitotta, hogy az óriási
publiczitásu "Matin" már az előadás előtt gáncsoló,
gunyos, "levágó" birálatot közölt az uj szindarabról. Egy
Picard nevü szinmüiró, akivel szemben a "Matin"
hasonlóképpen járt el, okult Sardou példáján s szintén kártéritést
követelt a "Matin"-tól, pör utján, mint Sardou. Végül
Alvarez, a párisi Nagy Opera hires tenorja, egy másik ujságnak a
referensét pörölte be, amiért ez a zenekritikus azt irta, hogy
Alvarez "állandóan hamisan énekel". Alvarez ügyében a
biró hamarosan itélt: ezerötszáz frank kártéritésre kötelezte a
zenekritikust, aki ezután bizonyosan óvatosabb lett annak
megállapitásában, hogy ki és mikor énekel hamisan. Mikor ezek
a pörök megindultak a francia napilapok sokat irtak "a kritika
jogá"-ról. És abban az egyben mindenesetre igazuk volt, ha
sokat foglalkoztak a dologgal, mert ez a kérdés csakugyan megérett a
tüzetes tárgyalásra. De a kérdésnek nem a lényege foglalkoztatta
őket; csak a részletkérdéseken nyargaltak. Ami a fődolgot illeti,
hallgatag arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kritika jogát nem
korlátozhatja semmi. Érthető, mert hiszen a sajtó hatalma éppen azon
alapul, hogy mindenkivel és mindennel szemben kritikát gyakorol;
természetes tehát, ha nem akarja megengedni, hogy ehhez való "jogát"
vita tárgyává tegyék (amint például az egyház sem engedte meg a
dogmák vitatását), mert hiszen ennek a kérdésnek a puszta
feszegetése is mélyen belevág az érdekébe, s ha eltüri, hogy ebből a
"jog"-ából valamit elvitassanak, ez nem történhetik
hatalmi körének jelentékeny csorbulása nélkül. Hanem ezt a kérdést a
sajtó mégsem intézheti el "házilag". Ma már minden vita
tárgya; s akármekkora hatalom a sajtó, mégsem arrogálhat magának
minden kiváltságot, s főképpen azt nem, hogy mindazt, ami az ő
hatalmi körét érdekli, ki kellene vonni a szabad vizsgálódás és a
megvitatás szabadsága alól. Ha a kritika jog, a sajtó jogait is meg
lehet kritizálni. A kérdés
megérdemelné, hogy valaki egész térfogatában, minden vonatkozásában,
minden oldalról megvilágitsa; annyival inkább megérdemli, hogy
néha legalább rövidesen foglalkozzunk vele. * Számoljunk
le legelőször azzal a részletkérdéssel, amelyet nem minden
rosszhiszemüség nélkül helyeztek előtérbe, hogy eltereljék a
figyelmet a fődologról. A "Matin"
- a maga érdekében igen ügyesen - azon lovagolt, hogy ő nem köteles
alávetni magát annak a régi, álmos szokásnak, amely megelégedett
azzal, hogy a birálatot az előadás után közölte. Nem köteles
respektálni a szinházigazgatóknak azt a felfogását, hogy a főpróbára
meghivott sajtónak az előadás részleteiből a bemutató est előtt
semmit sem szabad elárulnia s különösen nem szabad előre leteremtenie
az uj darabot. Nem köteles tartózkodással viszonozni a szinházaknak
azt a figyelmességét, hogy könnyiteni akarva a birálók esti
munkáján, a sajtót is meghivják a különben zártkörü,
"magánjellegü" főpróbára. Az előrebirálás jobban megfelel
az ő czéljainak; az ujságirás fejlődése ma már megkivánja, hogy
szakitsanak a hagyományos szokással. Ha a szinházaknak ez nem
tetszik, hát ne hivják meg a főpróbára a sajtó képviselőit. Neki joga
van kritizálni, előbb csak ugy, mint utóbb; semmi köze a szinházak
és a szerző érdekéhez, ami pedig az illendőséget illeti, ezen
tulteszi magát, a közönsége érdekében, mert neki csak egy czélja van:
az, hogy minél gyorsabb és minél teljesebb informácziót nyujtson. Nem mondta
meg, de sejtette - és ez a "fejlődés" előre látható -
hogy előre fog birálni akkor is, ha nem hivják meg a főpróbára.
Mindig fog találni másolót, szinházi tisztviselőt, sugót vagy
szinészt, akinek az indiszkrécziójából előre megismerheti és előre
megbirálhatja az ujdonságot; módját fogja ejteni ennek még akkor is,
ha a szerző szakácsnéjától kell megszereznie az uj darab
kéziratát. Neki joga van a birálathoz, előbb csakugy, mint utóbb;
hogy honnan szerzi meg az ehhez szükséges tájékozódást, ez már az ő
dolga. A biró
persze nem tehette magáévá ezt a felfogást, s ha méltatta is a
"Matin"-nek a "fejlődés" és a "haladás"
érdekében kieszelt ujitását, nem helyezkedhetett arra az álláspontra,
hogy a "Matin" reformjának hirtelen megvalósitásával csak
az illendőséget sértette volna. Végre is kétségtelen, hogy ha egy
példátlan reklámmal dolgozó s ennek következtében példátlanul nagy
közönségnek szóló ujság már előre sujtó birálatot közöl valamely uj
szindarabról, ezzel igen sok embert elriaszt ennek a szindarabnak a
megtekintésétől, tehát kiszámithatatlan anyagi kárt okoz a
szerzőnek, s a szinháznak se használ. És ha a szinház nem is
panaszkodhatik, mert a "Matin"-nek a főpróbára való
meghivásával ő maga mulasztotta el a tulajdon érdekének
megvédését, Sardou joggal mondhatta, hogy viszont neki semmi köze
ahhoz, hogy mit kiván az ujságirás fejlődése s mit kiván a minél
gyorsabb informácziót mohón kereső olvasóközönség, sőt ahhoz sincs
köze, hogy kiket hi meg a szinház a főpróbára, - mindez nem ok rá,
hogy ő kénytelen legyen eltürni az anyagi megkárositást. De az
előrebirálás kérdése csak jelentéktelen részletkérdés. Napi kérdés,
amelyet néhány birói itélet bizonynyal hamarosan meg fog ölni. Ha a
biró hasonló esetekben háromszor vagy négyszer busás kártéritésre
fogja itélni az előre biráló ujságot: az ujságok fütyölni fognak az
ujságirás fejlődésének a szükségeire és ugy le fognak tenni a
reformról, mintha a "Matin" semmit se szólt volna. Ha
pedig az történik meg gyakrabban, hogy egyik-másik biróság annak a
felfogásnak ad igazat, a mely az előrebirálást megengedhetőnek
tartja: a szinházak meg fogják szüntetni a főpróbákat vagy pedig a
szerző fog szerződés utján gondoskodni arról, hogy anyagi érdekeiben
a főpróbák szokása ne károsithassa meg. Mindenesetre meg fogják
találni a módját annak, hogy, ha az ujságok előre is közölhetik a
birálatot, ezt csak nagy anyagi áldozatok árán, indiszkrécziók
megkeritésével tehessék, ami mindenesetre csökkenteni fogja az
ujságok ebbeli buzgalmát. Szóval, mihelyt akár a szinház, akár a
szerző nem nyujt rá módot, hogy az uj szindarabot az ujságok előre
megismerhessék, az előrebirálás kérdése azonnal elintéződik és pedig
nem ugy, ahogyan ezt a "Matin" állásfoglalása jósolta. Az igazi,
a jelentőséges, a jövőre is kiható, a kontroverziák elkerülése
végett, a mindegyre nagyobb komplikácziók kiküszöbölése czéljából
minél hamarább és okvetetlenül megoldandó kérdés az, hogy csakugyan
semmi se korlátozhatja-e a kritika jogát? - és igaza volt-e a
"Matin"-nek, amikor azt mondta, hogy: neki semmi köze a
szinházak és a szerzők érdekéhez, vagy nem volt igaza és bizony
köteles ezt az érdeket respektálni? * Régente
soha senkinek se jutott eszébe a kritika jogát vitatni. De régente
nem is fordultak elő hasonló esetek, mondhatni: visszaélések. Ha pedig
ez a kérdés azelőtt soha se merült fel, ebből nem következik az, hogy
ez a kérdés már régen el van döntve, ez a kérdés nem kérdés és hogy a
kritika joga korlátlan, ez vitathatatlan, szent dogma volna,
amely "ne nyulj hozzám". Csak az következik, hogy:
azelőtt ezt a kérdést nem volt érdemes fölvetni. Igenis,
ezt a kérdést a gazdasági élet komplikácziói vetették felszinre. Ameddig az
irodalmi produktum nem képviselt akkora anyagi értéket, hogy
fogadtatása, kedvező vagy nem kedvező megitélése, szerencséje vagy
balszerencséje nevezetes anyagi különbséget jelentett volna, ameddig
tehát a kritika, ha még oly nagy erkölcsi kárt is, de csak
jelentéktelen, szóra se méltó anyagi kárt okozhatott a szerzőnek:
ezzel a kérdéssel nem volt érdemes foglalkozni és nem is foglalkoztak
vele. De a
gazdasági élet nagy föllendülésével és specziálisan a szinházi iparág
csodálatos kivirágzásával a régi állapot a felismerhetetlenségig
megváltozott. Ma már
lehetetlen a gazdasági szempont figyelmen kivül hagyásával tekinteni
az irodalmi dolgokat. Ma már az irodalmi produktumban is meg kell
látnunk a felhalmozott munkát, mely bizonyos anyagi értéket is
képvisel s ennek az anyagi értéknek, a jogos tulajdon egy nemének a
védelméről semmiféle irodalmi szempontból nem lehet lemondani. Végül
ma már különösen az előadott szindarab olyan nagy anyagi értéket
képviselhet, hogy az ilyen szindarabnak sorsa a tulajdonosra nézve
néha a képzelhető legnagyobb anyagi előnyt, néha a képzelhető
legnagyobb anyagi kárt jelenti. És ezt a tulajdont, ezt az értéket
respektálnia kell még az irodalom érdekeinek is, mert még ezek se
állanak fölötte a tulajdon törvényének, amelyen az egész mai
társadalom berendezkedése alapul és nyugszik, ha már kissé inog is.
De különösen meg kell védeni ezt a tulajdont, ezt az értéket akkor,
amikor ezt nem is az irodalmi érdekek veszélyeztetik, hanem csak az
irodalmi érdekek hangoztatásával rosszhiszemüen visszaélő, álczázott
magánérdek, amely az igazság szavaival való játékot, képmutató módon
és nagyképüsködve, csak a tulajdon czéljaira használja. Rendet
kell teremteni ebben a kaoszban - akármilyen nehéz itt rendet
teremteni - legalább is olyan rendet, aminőnek egyebekben örvendünk. Mik ennek
a nehézségei és hol kereshetjük a kaoszból kivezető utat? II. Az elmélet
azt mondja: -
Természetes, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Azt a
szabadságot, hogy gondolkozzam, senki se veheti el tőlem. És minden
gondolatom kritika. Hogy gondolataimat szabadon közölhessem másokkal
is: ez azoknak az emberi jogoknak egyike, amelyek egyáltalán nem
vitathatók azóta, amióta a világ nem csupán satrapákból és
rabszolgákból áll. A szabadság itt kezdődik. A szabadságok elseje: a
gondolat szabadsága. És mindjárt másodika: a sajtószabadság. Nemcsak
az egyén joga, hanem egyszersmind a közszabadságok egyik biztositéka,
hogy gondolatait mindenki szabadon terjeszthesse, sajtó utján, a
nyomtatott betüvel is. A kritika joga? Ez nem kérdés. Persze hogy
korlátlan! Ez a sarkigazságok egyike. De a
gyakorlat igy szól: - Mindaz,
amit az elmélet mond, nagyon szép. Nagyon szép és nagyon szükséges.
És legnagyobbrészt megtámadhatatlan. Csak egy szó nem szép
abban, amit mond: a korlátlanság. Semmi se korlátlan - a
világegyetemet kivéve. Gondolataimat szabadon közölhetem másokkal,
de azért, ha megsértem valakinek a becsületét, a biróság mégis
elitél, még olyankor is, amikor az illető megitélésében igazam van.
Gondolataimat szabadon terjeszthetem sajtó utján, de ha olyan
diffamáló állitást nyomtatok ki valakiről, amelyet nem tudok
bebizonyitani, becsuknak, mint rágalmazót. A társadalom tehát megvédi
az egyest ugy anyagi, mint erkölcsi érdekében, a gondolat- és
sajtószabadság ellenére is. És ez még nem minden. A czivilizáczió
nyomán előkerülnek az ipar meg a kereskedelem és igy vagy ilyenformán
alkudoznak: "Nincs tiszteletreméltóbb valami, mint a gondolat-
és sajtószabadság!... Isten mentsen, hogy birálgató szóval illessük!
De ha a társadalom nem véd meg bennünket ennek a hatalomnak, ennek a
mindenhatóságnak a könnyen elképzelhető tulkapásai ellen, akkor -
nincs ipar és kereskedelem. Mert a mi szabad mozgásunk, sőt
megélhetésünk a belénk vetett bizodalmon alapszik, és ha ezt az ilyen
tulkapás könnyen és büntetlenül megrenditheti, akkor jobb, ha hozzá
se fogunk a munkához vagy a vállalkozáshoz. Szivesen elismerjük tehát
a birálat korlátlan jogát, de arra kérjük a társadalmat, adja meg
nekünk azt a konczessziót, hogy a mi dolgainkról a birálatban ne
lehessen szó, módolja ki nekünk a gondolat- és sajtószabadságtól azt
az engedményt, azt a kiváltságot, hogy a mi müködésünkre a
fölötte tisztelt birálat ne terjedhessen ki és jóhirünket nemcsak a
ráfogás, hanem még a leszólás és a lekicsinylés ellenében is csakugy
megvédhesse a társadalom, mint egyéb tulajdonunkat. Mert csak ezzel a
föltétellel lehet ipar, e föltétel nélkül nincs kereskedelem."
És ebbe a megalkuvásba belement a társadalom, hogy lehessen ipar és
kereskedés. Már pedig ez is csak korlátozása a kritikának, ugy-e?! Az elmélet
természetesen ragaszkodik az igazához, de a gyakorlat is meg tudja
védeni a maga igazát. És ha ön elhireszteli a városban vagy kiirja az
ujságba, hogy X. Y. suszter mindig rossz czipőt készitett önnek vagy
hogy N. N. kereskedő silány portékát árul, a suszter meg a kereskedő
beperlik önt és ön hiába akar bizonyitani, a pör vége az lesz, hogy
önt kártéritésre itélik, mert önnek nem szabad rontania a suszter
vagy a kereskedő üzletének jóhirét, noha ön nemcsak veleszületett
biráló jogával, a gondolatközlés és a sajtó szabadságával élt, hanem
még hozzá külön jogot váltott erre a birálatra, amikor pénzt adott
egy olyan tárgyért, amelyet nem tud használni. Budapesten
sokan emlékezhetnek még annak az urnak az esetére, aki évekig
mulatságot lelt benne, hogy nem éppen mélyreható kritikával s kevés
komolysággal, ötletesen, de szinte hires felületességgel birálgatott
"mindent és még egyebeket is": irókat, tudósokat,
szinészeket, képzőmüvészeket, néha politikusokat is, az utóbbiakat a
legtöbb szerencsével, mert az efféle birálathoz tökéletesen elég: a
világlátottság és egy pár mulattató ötlet. Egyszer az jutott eszébe,
hogy megkritizálja a budapesti vendéglőket. Talán minden dolog közül
a gasztronomiához értett a legjobban és ebben a birálatban
sok olyan igazságot mondott el, amelyet akkor Budapesten mindenki
tudott vagy - érezhetett. De azt a hibát követte el, hogy megnevezett
egy pár budapesti vendéglőst, s valamelyiküket kinevezte a
"generálszaft" feltalálójának. Az aposztrofált vendéglős
perelt s a birálót csinos pénzbirságra itélték - pedig irodalmi
müködésében talán soha se vezette több komolyság és soha se állott
elő általánosabban helyeselt megjegyzésekkel. Hogy a
hasonló példák se nálunk, se másutt nem gyakoriak, nagyon érthető. A
birálat már mindenütt megtanulta, hogy az iparral és a
kereskedelemmel szemben óvatosabbnak kell lennie, mint amikor másról
szól. * Az ipar és
kereskedelem müködését nemcsak a ráfogás, hanem a leszólás ellenében
is védelmezi a társadalom. Védelmet nyujt másféle munkának is; csak
éppen a tudományos, irodalmi és müvészeti munkát nem védi. Miért? Ez
a müködés nem volna olyan értékes, mint a többi? Ellenkezőleg;
értékesebb a többinél. És a birálatnak sehol sincs akkora hatása,
mint ezeken a területeken; többet használhat vagy árthat a
megbiráltnak, mint máshol. Bizonyára
itt a legszükségesebb - tehát a legtermészetesebb - a birálat
ellenőrző szereplése. De ez még nem ok rá, hogy a társadalom a
tudományos, az irodalmi és müvészi munkától megvonja azt a védelmet,
amelyet megad az ipari munkának s a kereskedő vállalkozásának. Számitsuk
ehhez, hogy a birálat jogával való visszaélés itt a legkönnyebb. Hogy
a kritika álarczát itt ölti a leggyakrabban magára a magánérdek, a
tisztességtelen verseny és az alantas boszuállás. És ezt a
visszaélést nem lehetne meggátolni vagy legalább megneheziteni, csak
azért, mert tudományos, irodalmi és müvészi munkáról van szó,
amelynek a kritika természetes ellenőrzője?! Hiszen a nagyobb
javak és értékek még gondosabb védelmet kivánnának! És akármilyen
kivánatos itt a birálat lelkiismeretes szereplése, semmi ok sincs a
védelem megtagadására, mihelyt könnyü megkülönböztetni az igazi
birálatot a birálat álarcza alá bujt érdektől. De hát ez
rendesen nem könnyü. Az érdeknek van gondja rá, hogy amikor a birálat
maszkját használja, nehezen lehessen leálczázni. Semmi se könnyebb,
mint ügyesen tettetni a jóhiszemüt és a birálót mimelni, amikor
valójában csak az érdek, a tisztességtelen verseny vagy a boszuállás
szól a képmutatóból. Nem kell ehhez egyéb, csak a közkeletü szólamok
hangoztatása, a nem őszinte, de annál kategórikusabb nemtetszés
kifejezése, egy kis rabulisztika, egy kis frazeologia. A közmondás
tuloz, mikor azt mondja, hogy nincs könnyebb, mint a hazugot és a
sánta kutyát utólérni. De bizony szaladni kell utána! S hazudni
könnyebb; nincs könnyebb, mint hazudni. Azért, ha
a társadalom védelmébe venné az effajta visszaélések ellenében a
tudományos, irodalmi és müvészi munkát is, temérdek pörnek és nagyon
bonyodalmas pöröknek néznénk elébe, amelyekben a biró nem könnyen
ismerné ki magát és még nehezebben tudna kifogástalanul
itélkezni. Attól a birótól, akire a társadalom ezt a munkát bizná,
azon a készültségen és azokon a képességeken kivül, amelyeket minden
birótól megvárhatunk, rendkivüli tájékozottságot és mindenféle
szakmához való hozzáértést kivánna ez a munka. Valósággal
speczialista birákat kellene alkalmazni. Ez az
egyik nehézség. A másik pedig: hogy a tudományos, irói és müvészi
munka védelmének ez a módja nagyon megnehezitené az igazi
birálat fölötte kivánatos müködését. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy
mihelyt ilyen fórumokhoz lehetne folyamodni, ezeket a fórumokat a
legjobban azok rohannák meg, akik csak képzelik, hogy sérelmet
szenvedtek, akiknek csak fáj a jóhiszemü, a tárgyias, a jogos
megitélés - ami végső eredményben csak az igazi birálat nem
igazolható molesztálására vezetne. Ezzel
szemben azonban az is kétségtelen, hogy az igazi birálatnak magának
is érdekében áll, hogy ne téveszszék össze a kritika álarczába bujt
érdekkel. Az, hogy ilyen is van, sőt orgiákat ül, neki árt a
legtöbbet; amikor az utóbbi őt érdemetlenül diszkreditálja, ő maga is
kárvallott, nemcsak a lebirált. Nagyon
valószinü tehát, hogy az igazi birálat, még a kellemetlen
következésnek: a gyakori molesztáltatásnak eltürésével is bele
nyugodnék, hogy a tudományos, irodalmi és müvészeti produkcziót
ilyenforma védelem sánczolja körül. Nemcsak a produkczióra, rá nézve
is fontos, hogy megkülönböztessék attól az ál-birálattól, amely az ő
nevével, hitelével és tekintélyével csak visszaél, nemcsak a
produkczió, sőt nem is csak az igazság rovására, hanem az ő rovására
is. És annak
fejében, hogy megszabadulhat ettől a rá nézve is kártékony,
mindenképpen csak ártalmas konkurrencziától, talán beleegyeznék abba
is, hogy "jog"-a ezentul ne legyen korlátlan.
Például a birálat hangjának a szabadsága dolgában miért ne tehetne
engedményeket?! Ámbátor,
attól fogva, mihelyt nincs visszaélés, ismét nem aktuális többé az az
elvi kérdés, hogy a kritika joga korlátlan-e avagy sem? A tudományos,
irodalmi és müvészi produkczió komoly munkásai kétségen kivül maguk
is igy felelnének erre a kérdésre: ám legyen az, de csakis az igazi
birálaté! A
nehézségek tehát nagyok, de nem leküzdhetetlenek. Mert
elképzelhető a megoldásnak olyan módja is, amely áthidalhatná az
elmélet és a gyakorlat között mutatkozó szakadékot. Elképzelhető a
megoldásnak olyan módja, amely orvosolhatná azt, amit a gyakorlat
panaszol, anélkül, hogy sértené azt az elvet, amelyet az elmélet
hirdet. Igy felelne tudniillik a fölvetett kérdésre: igenis, az igazi
birálat joga korlátlan, de semmi joga a birálat álarcza alá bujt
érdeknek. Itt is
valami olyanforma törvényt kellene statuálni - és nemcsak statuálni,
hanem érvényesiteni is - amelyet Deák Ferencz fejezett ki a
legrövidebben: "Hazudni nem szabad!" Hogyan
lehet elképzelni erre vonatkozó és ilyen törvényt, egy példa is
megvilágitja. A vakmerővé vált ál-birálatnak egyik legtöbbet használt
fegyvere: a ténybeli hazugság. Nem azt mondja: ez a könyv vagy ez a
szindarab rossz, én legalább rossznak tartom, hanem azt, hogy: ez a
könyv nem kell a közönségnek, ott maradt a kiadó nyakán, vagy: ezt a
szindarabot üres nézőtér előtt adják, noha tudja és bebizonyitható,
hogy a könyvnek majdnem minden példánya elkelt és hogy a szinház
mindannyiszor megtelik, ahányszor a leszólt szindarabot adják. De
mégis azt mondja, hogy: ez a könyv vagy ez a szindarab nem kell a
közönségnek, mert tisztában van vele, hogy ez jobban diszkreditálja a
könyvet vagy a darabot s inkább elriasztja a könyv elolvasásától vagy
a darab megnézésétől a később érkező közönséget, mint az ő
rosszhiszemü itélete, vagy legjobb esetben: véleménye. Az ilyen
bebizonyithatóan hazug állitás ha erkölcsi kárt nem is, de - egy kis
statisztikával könnyen kimutatható - anyagi kárt okoz a szerzőnek.
Miért ne volna ez a tudatos, kártevő hazugság a kártérités
kötelezettségével büntethető?! És miben korlátozná ez az igazi
birálat jogát?! Szóval a
kaoszból kivezető utat alighanem mégis csak ott kell keresgélniök a
tudományos, irodalmi és müvészi produkció munkásainak is, ahol a
többiek már megtalálták a modus vivendit. Itéljen a biró. Hogy a
tudományos, irodalmi és müvészi produkció legjobb munkásai mindig
elhanyagolták anyagi érdekeiknek a védelmét és hogy a tisztességtelen
versenynyel szemben való védekezésnek ehhez a módjához most is
többnyire csak az iparüzők, különösen a nagy iparüzők folyamodnak -
ez csak azt jelenti, hogy az igazi müvészek többnyire könnyelmüek s
hogy az iparüzők élelmesebbek. JEGYZETEK 1
Taine Hippolit Adolf: Az angol irodalom története. Forditotta
Csiky Gergely. Budapest, 1885., a Magyar Tudományos Akadémia
kiadása. Ötödik kötet. 2
Anatole France: La vie
littéraire, Paris, Calmann Lévy, 1888. 3
Taine: Nouveaux essais de
critique et d'historie, Paris, Hachette, 1865. 4
Jules Lemaitre:
Les Contemporains. Deûxième série. Paris, Lecène
et Oudin, 1886. 5
Lettres de Gustave
Flaubert à Georges Sand. Précédées d'une étude par Guy
de Maupassant. Paris, Charpentier, 1884. 6
Souvenirs d'enfance et de jeunesse, par Ernest
Renan. Paris, Calmann Lévy, 1883. 7
Feuilles détachées, faisant suite aux souvenirs
d'enfance et de jeunesse. Par Ernest Renan. Paris, Calmann
Lévy, 1892. 8
Les Névroses, par Maurice
Rollinat. Paris, 1883. 9
Paul Bourget: Essais de
psychologie contemporaine. (Baudelaire,
Renan, Flaubert, Taine, Stendhal.) Paris, Lemerre, 1883. 10
Physiologie de l'amour moderne. Fragments
posthumes d'un ouvrage de Claude Larcher recueillis et publiés
par Paul Bourget, son
exécuteur testamentaire. Paris, Lemerre, 1891. 11
Lettres de Marie Bashkirtseff. Paris, Charpentier,
1891. 12
"À propos des
Trois Duchesses." A "Trois Duchesses" IV-ik
kötetében. 13
Azóta egy negyediket is: "Claudine s'en va"
czimen és sok más kötetet más regényhősnőkről. Azóta megtudtuk
azt is, hogy Willy polgári neve: Gauthier-Villars.
BALZAC.
FLAUBERT.
A GONCOURT-TESTVÉREK.
DAUDET.
ZOLA.
AZ IDŐSEBB DUMAS.
AZ IFJABBIK DUMAS.
CHERBULIEZ.
FLAUBERT, MINT KRITIKUS.
ZOLA-REGÉNYEKRŐL.
AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.
NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL.
A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA.
KEZTYÜS KEZÜ IRÓK.
BASHKIRTSEFF MÁRIA
EGY IRÓ GAVALLÉR.
APHRODITE.
CLAUDINE.
KELLER HELÉN.
KATONA-REGÉNYEK.
IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.
IRODALMUNK S A KÜLFÖLD.
A KRITIKA JOGA.
A
"HÖLGYEK ÖRÖME."
GERMINAL.
AZ
EMBERI ÁLLAT.
Termékenység.
(Strófák
Renanról.)
TAINE.
GUY
DE MAUPASSANT.
SARCEY.
- Paul
Bourget föllépése. -
Dans mon coeur plaintif es entrée,
Toi,
qui forte comme un troupeau
De démons, vins, folle et parée...
etc.
- Bourget és Feuillet. -
- Arsène
Houssaye. -