Elekes Ferenc  Éden Bádenben  Kisregény     2010

Miroszláv
Kényes dallam
Térkép a füvön
Adolf
Nem valódi
Beszél itt valaki angolul?
Pilseni sör
Vasárnap nem járnak
Afrodité
Moly és rozsda
Megíratlan levelek
Kellő komolyság
Helyi véletlen
A kitüntetés
Minden időben
A fekete notesz
Kedves Polixénia
Haramiák
Legyen világosság
Éden Bádenben

Egy napon azt kérdeztem Miroszlávtól, mégis, mi a te igazi neved, Miroszláv? Úgy vettem észre, téged itt többféle néven szólítanak. Miroszláv erre azt felelte, ha már Miroszlávnak szólítottam, akkor számomra legyen az ő neve Miroszláv. Neki teljesen mindegy. Ha pedig más hangzású néven szeretném őt megszólítani, akkor válasszak neki más hangzású nevet. Van időnk rá, úgy sincs semmi dolgunk, míg itt vagyunk, a menekültek táborában.

Miroszlávnak négy zsebe volt, tehát útlevele is négy. Egyenként kinyitotta az okmányait és mindenikhez rövid magyarázatot fűzött.

- Tessék, itt a magyar passzusom. Ebben magyar vagyok. Jó magyarnak lenni. Ha nincs barátja az embernek, legalább könnyen talál magának ellenséget. Jártam magyar földön, ott minden zöldre van festve. És mindenki költő. A mozdonyvezető, a miniszter is. Lehet, hogy ez lenne az én igazi passzusom, mert mindenik közül ezért fizettem legtöbbet. A tiltott határátlépést ebben az országban büntetik legsúlyosabban. Ha rádkiált a határőr, hogy állj, vagy lövök, akkor meg kell állni. Mert ha nem állsz meg, csakugyan lő. Ott nincs olyan, hogy csak kiáltja, de nem lő.

Mielőtt elszántam volna magam, hogy visszakérjem az útlevelem, azon az éjjelen jobbnak láttam, ha előbb megkérdezem Miroszlávtól, az én helyemben ő melyik utat választaná. El, vagy haza? Miroszláv azt felelte, attól függ, mit hagytam ott, ahonnan eljöttem. Ez a kérdés kulcsa.

Másnap jelentkeztem annál az ajtónál, ahol az útlevelet vissza lehet kérni. Kopogtam, nem nyitottak ajtót. De kinyílt egy közeli, bedeszkázott ablak, s azon kinézett egy jókedvű, borotvált arcú férfi. Azt kérdi, mit óhajtok. Mondom, az útlevelemet szeretném visszakapni, meggondoltam magam, mennék haza. Egy pillanat, mondta, s becsukta a bedeszkázott ablakot. Vártam. A bedeszkázott ablak mögött a vidám, borotvált arcú férfi halkan fütyörészett valami, számomra ismert dallamot. Kényes kis dallam, mondtam magamban, nincs benne semmi, esetleg annyi, hogy az élet úgyis tovaszáll... Úgy általában, tehát az enyém is. Azt fütyöli el most, az életemet, míg megtalálja az útlevelem. Bár ne találná meg. Legalább holnapig. Hátha meggondolom még magam holnapig. És nem megyek a te tanácsod után, Miroszláv.

De megtalálta. Meg. Megtalálta a bölcs bitang. Mert bölcs volt ez a vidám, borotvált arcú ember: elnézett hosszan, azt mondta, menni haza, Téka Teleki, Kulturpalast, Bolyai. Ragyogó ötlet, hercig gondolat, gratulálok. Itt az útlevele. Jó utat, vigyázzon magára! És becsukta az ablakot. Még álltam ott egy keveset, azon tűnődve, milyen egyszerű az élet: kinyitnak, vagy becsuknak előttünk valahol egy ablakot.

- Mit hagytam ott? Azt mondtad, ez a kérdés kulcsa. És én válaszoltam neked, Miroszláv. Csupán az otthonom hagytam ott, Miroszláv. A családomat, s a szüleimet. Egy szép falut hagytam ott és egy szép várost. A szép faluban kicsiny, szeszélyes hangulatú patakot hagytam, fűzfákat, rigókat és sármányokat. A szép városban festett födelű házakat, csöpögő vízcsapot. Egy-két barátot is talán, vagyis csapot-papot.

Ültünk a hatalmas fák alatt, a levélhullásos őszi délutánban. Nyolcan, vagy tízen. Előttünk, az elvékonyodott pázsitfüvön nagy térkép volt kiterítve. Az egész világ. Mindenki rámutatott arra a földrészre, országra, városra, ahová innen eljutni akart. Volt, aki három vagy négy országot is megjelölt, találgatta, melyik lenne jobb. Tekintetbe véve az időjárást, az ottani népek állítólagos természetét, de főleg azt, hol lehetne könnyebben megélni. Volt, aki nem törődött az időjárással, az idegen népek állítólagos természetével, sem a megélhetési lehetőségekkel. Csak azzal, hogy hol fogadják be. És mennyit kell várni a befogadásra.

A fiatalabbak finnyásak voltak, távoli országokra mutattak, főleg Amerikát jelölték meg, vagy Ausztráliát. És vitáztak szenvedélyesen, hol a legjobb.

- És a család? - érdeklődött tovább Miroszláv.

A kis csoportból egy fiatalabb azt kérdezte Miroszlávtól, mi baja van azzal az őrrel, mit törődik véle, miért nem hagyja, hogy menjen a maga útján. Ő csak egy őr, tőle nem függ semmi. Ma itt van, holnap nincs itt. Ilyen az őrök élete. Miroszláv jól megnézte magának ezt a fiatalt és azt válaszolta, az őr élete is élet. Mindenkivel törődni kell. Azzal is, akitől semmi nem függ. Csönd lett.

Már a térképet kezdték összehajtogatni, amikor Miroszláv felé fordulva azt a megjegyzést tettem, furcsa ember vagy te, Miroszláv... Miért lennék én furcsa ember, kérdezte Miroszláv. Mondom, azért vagy te furcsa ember, mert ebbe a táborba a menekültek többsége szökve jött, tiltott határokon át, útlevele sincs, neked pedig négy is van. És furcsa vagy azért is, mert a kiterített térképre reá sem néztél, nem mondtad, hová szeretnél innen eljutni. És azt is furcsának tekintem, hogy ilyen nagy buzgalommal érdeklődsz egy idegen tábori őr családja iránt.

A négy útlevele közül egy sem ér semmit. Mindenik elfuserált hamisítvány. Nem ő hamisította, hanem a jóakarói.

Estefelé valamiért átrendezték a hálószobákat. Miroszláv szerint a vezetőséget az a szempont vezérelte, hogy egy szobában ne csak egészen fiatalok legyenek, hanem idősebbek is. A mi hálónkba három Erdélyből való fiatal került. Miroszláv és én voltunk az idősebbek. Lefekvés előtt Miroszláv egy kis előadást tartott a fiataloknak arról, miképpen vigyázzanak a pénzükre, ha van pénzük. És az irataikra, mert azok most már kezdtek szaporodni. Hordják a pénzüket mindig magukkal, mélyen zsebre rakva, éjjelre pedig tegyék a párnájuk alá. Az egyik beszédesebb fiú azt mondta Miroszlávnak, olyant csak az utálatos, bizalmatlan vénasszonyok csinálnak egy családban, hogy éjjelre párnájuk alá teszik a pénzüket. Ő nem fél attól, hogy valaki éjjel elveszi a másik pénzét ebben a szobában. Mert mi itt egy család vagyunk, egy a sorsa mind az ötünknek, ő nem teszi azt a kevés vagyonát a párnája alá. Ha valamelyik mégis elcsenné a kicsi pénzét, akkor csak vigye, jól megveri miatta őt a Fönnvaló.

- Hogy neked milyen egy tapló fejed van, Adolf! Hát nem beszéltük meg többször is ezt a témát, még mielőtt elszöktünk volna hazulról? Hát még mindig nem jegyezted meg eléggé, hogy Hitlernek is Adolf volt a neve? Hát nem tisztáztuk végérvényesen, hogy ezt a nevet a világon sehol nem kedvelik? Pedig le is leszögeztük. Hányszor szögezzük még le, Adolf?

- Nem felejtettem el, hogy ezt már leszögeztük - mondta Adolf. - De azt sem felejtem el, amit anyám mondott a régi időkről. Azt mondta, hogy ő kényszermunkára ítélt zsidókat mentett meg a pusztulástól. És anyám még azt is mondta, ne törődjek a nevemmel, amit cselekszem, azzal törődjek egész életemben. Nem tehetek arról, hogy erre a névre kereszteltek. Adolf vagyok immár, kinek mi köze van hozzá?

Miroszláv ekkor megszólalt: nekem. Nekem van közöm. Több közöm van, mint annak a tábori őrnek a családjához, akinek az imént köszöntem. Ezt az Adolf-ügyet így nem hagyjuk. Holnap hajnalban indulunk Bécsbe. Aki velünk akar jönni, jöhet. Nagy házba viszlek téged, Adolf. A zsidók központjába.

- Olyan nincs, hogy téged valaki újra megkereszteljen - mondta Miroszláv. - De olyan van, hogy abban a központban, aki akarja, elmondhatja, segített-e üldözött embereken valaki az ő családjából. Te szépen elmondod, amit anyádtól hallottál. Ezt a történetet ott följegyzik és csatolják a nevedhez, Adolfhoz. Hogy bármikor megnézhessék, ha úgy adódik, miféle emberek vannak a te családodban. Ez egy olyan pont, ami elkísér a világban a te útjaidon.

Kis tér van a nagy ház előtt. A kis téren sok galamb. Üde öltözetű, kialvatlan szemű öregek dobálnak magvakat a galamboknak. Ahogy az egy igazi városhoz illik.

Adolf megigazítja ingének gallérját, hogy rendesebb kinézete legyen, ha a bizottság elé kerül a zsidók központjában. Látni rajta, nyugtalan. Miroszláv azt mondja, gyere utánam. És mennek ketten a bizottság elé. A nagy házba. Megyek én is. Egy idős, hajlott hátú, szemüveges férfi a bizottság. Azt kérdi Miroszlávtól, miben segíthetne. Miroszláv Adolfra mutat és előadja jövetelünk célját:

- Ez a fiatalember menekült, akárcsak mi. Itt vagyunk a táborban. De neki Adolf a neve, és ezzel a névvel nehezen boldogul, ha valamelyik ország őt befogadja. Ezen a néven kellene valamit fényesíteni. Én javasoltam, hogy eljöjjünk ide és adjuk elő, hogy Adolf édesanyja üldözött zsidókat mentett meg az éhenhalástól annak idején. Azt reméljük, ha ezt az emberséges tettet Adolf nevéhez csatolnák, bármelyik ország könnyebben befogadná a barátunkat...

- Elhiszem - mondja a szemüveges férfi. - Adolf, ön írja meg az édesanyjának, hogy derék asszony. Mást nem tehetek. Sok szerencsét kívánok ott, ahová befogadják. Kérem a következőt...

Kint, a nagy ház előtt megpillantjuk a kutyás fiatalembert. Velünk lakott, mielőtt átrendezték volna a hálószobánkat. Nem telt el úgy nap, hogy ne hozta volna szóba a zsidóságát. Kutyákat idomított Pesten. Fölsorolta, milyen fajta kutyákat és milyen módszerekkel idomított. Megrendelésre. És hogy azt szeretné folytatni az új hazájában is, ahová befogadják. A táborban tudta meg, állítólag hamarabb intézik a kivándorlási papírjait, ha zsidó mivoltát igazolni tudja. Azért jött most ide, hogy ezt bejelentse.

- Képzeljétek el, milyen kérdéseket tett föl nekem ez a szigorú ember! Hogy melyik zsinagógába szoktam járni? Mondom, a Dob utcaiba. Jól van, mondta. Akkor mondjam meg, hol van abban a Dob utcai zsinagógában a Frigyszekrény? És milyen anyagból van előtte a függöny? És milyen jelképek vannak a kárpiton? És hol ég az örökmécses? És mi van a zsinagóga kertjében? Én csakugyan jártam ott, de nem jegyeztem meg ezeket a részleteket. És tudjátok, mit mondott nekem a végén ez a szigorú ember? Azt mondta, nem vagyok valódi. Finomabban mondta, de ez volt az értelme. Márpedig én valódi vagyok. Mint maga, Jézus.

- Nem vagyok én filmrendező, Miroszláv. De Ausztrália csakugyan jó országnak tűnik, Miroszláv...

- Dehogy költöm! Ezt például egy csomag cigarettáért vettem attól a pozsonyi sráctól, akinek az amerikai nagybácsija kezességet vállalt érte, s egy héttel ezelőtt el is ment Amerikába. Láthattad, sokan jönnek autóval, aztán ha megkapják az utazási papírjaikat, ők mennek, az autó marad. Annak, akinek szüksége van rá. Énnekem nincs szükségem három autóra, de majd elajándékozom őket, ha úgy adódik. Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor valaki egy autóra vágyik, s én azt mondhatom neki, nesze, adok neked egy autót! Csak úgy. Én is úgy kaptam. Nincs ennél nagyobb öröm - s a vállamra csapott Miroszláv.

Épp akartam mondani, furcsa ember vagy te, Miroszláv! De nem mondtam, mert ő megelőzött.

- Ennek mi nagyon örülünk, mondta a titkárnő és föltette a vékonykeretes szemüvegét. - Sajnos, az ügy nem egyszerű. Követségünk illetékese ráadásul jelenleg szabadságát tölti, nincs akivel érdemben lehetne beszélni. Esetleg egy hónap múlva szívesen látjuk az urat. Mást nem tudok mondani.

- Jól ráijesztettél a követségi titkárnőre, Miroszláv - mondtam gúnyos hangsúllyal, hazafelé menet. Most rághatja szegény a rózsaszínű körmeit, hogy elszalasztotta a hollywoodi filmrendezőt és nem lesz Ausztráliának jó filmje ebben az életben...

Adolfék kitapasztalták, hogy hat üres sörösüvegért ott ingyen adnak két sört. Mi is összeszedtünk hat eldobott üveget, s beültünk a kocsmába, sörözni. Jó üzlet volt ez. Egy ideig. Egyszer azt mondja Miroszláv, vigyünk tizenkét üveget, az már négy sör. Vittünk. És azért is két sört kaptunk. Nem értettük a kocsmáros logikáját. És vittünk négy üres üveget. Akkor is két sört kaptunk. Soha nem kérdeztük meg a kocsmárostól, mi ebben a logika, így soha nem is ittunk két sörnél többet. Vittünk néhány útbaeső üveget számolatlanul, s beültünk sörözni.

Egy napon valamivel szomorúbbak lehettünk, mint máskor, én például az otthoniakra gondoltam, úgyhogy nem volt elég a két ingyen sör. Kértem még kettőt. Amikor ki akartam fizetni, a kocsmáros intett, hogy ez is ingyen van, de mi történt velünk, hogy abbahagytuk a szemét összeszedését? Ebben már volt logika. Nem az üres üvegekért kaptuk hát cserébe a sörünket, hanem a környéken eldobott szemét eltakarításáért.

Azt mondtam Miroszlávnak, rendben van, a sikertelen bécsi út végére tegyünk pontot, tehát sörözzünk, de üres üveget nem viszünk. A vendégem vagy, Miroszláv! A környékbeli szemét összeszedése nem illik egy hollywoodi filmrendezőhöz, sem pedig hozzád, akinek négy útlevele és három autója van. Hadd rágja a körmeit a mi kocsmárosunk is, ne csak a követségi titkárnő.

Miroszláv erre azt felelte, az én gondolkodásommal nem szabad nekimenni a nagyvilágnak. A menekült ember ne sértődjék meg semmiért és ne legyen büszke semmire. Azért menekült.

Miroszláv intett, hogy menjek vele. Mentem utána. Kiértünk a hegyoldalba, Miroszláv megállt az osztrák ember előtt, köszönt és azt mondta, nekünk semmi dolgunk nincs, szívesen segítünk. Az osztrák azt felelte, a fekete munka tiltva van. Miroszláv, mintha a saját kertjében lett volna, leült a földre és fölvett egy ott heverő faágat. Nagy kört rajzolt a porba azzal a faággal és azt mondta az osztráknak:

- Tegyük fel, ez Bécs központja. Innen utak ágaznak el, terek és házak vannak mindenfelé. Mint a tenyeremet, úgy ismerem ezt a helyet. A Szőcs-brigádban dolgoztam. Egyik nap vízvezetéket raktunk le, másnap aszfaltot öntöttünk. Ács is vagyok és kőműves is. Ez a Szőcs-brigád csinált maguknak fővárost. Hogy legyen ahol járjanak a népek, és víz legyen a házakban. Feketén dolgoztam ebben a brigádban és nem egy eldugott helyen, mint ez a kopár oldal, hanem a központban. Sok mesterséget megtanultam, de főleg azt, hogy az ellenőrök vasárnap nem járnak. Tudom, hogy tiltva van a fekete munka. Ezért nem volt nekem sokszor vasárnapom.

De Bécsnek minden nap vasárnapja van! Tessék megnézni, mi van vasárnapokon a főváros központjában! Vigasság, szépen öltözött emberek és nyugalom. Az én fekete munkám is benne van ebben a nyugalomban. Kinek árt, ha eljövünk vasárnap többen ide és fölhúzzuk azt a kerítést? Ausztriának biztosan nem. Mi nem akarunk rosszat ennek az országnak. A menekültek többsége számára ez az ország csupán egy megálló. És ha egy megállóban az eldobott cigarettavéget fölveszi valaki a földről, azzal bűnt követ el? Ön is jól tudhatja, a menekült nem vállalhat munkát, míg nincs erre engedélye. A törvény szerint. De milyen törvény az, mely eltűri, hogy mi itt egész nap csak nézzük egymást és semmit ne dolgozzunk? Ne lopj. Értem. Nem lopunk. De hogy valakin ne segíthessünk, az olyan törvényt betartani bűn! Mi nem vagyunk bűnözők.

Az oldalon lefelé jövet mondom Miroszlávnak, nem lesz bajunk ebből, Miroszláv? Még a végén törvénysértés miatt elküldenek haza. Hogy csak sportoljunk ott, ahonnan jöttünk, ne egy osztrák hegyoldalban.

- Nem. Nem lesz bajunk ebből, mert az a terület nincs bekerítve, bárki végigmehet rajta. Mi úgy megyünk végig, hogy közben fölállítjuk az oszlopokat. Meglátod, a helyük meg lesz jelölve. Az osztrák is ember...

- Ó, ne mondjon ilyent, megmondta az az asszony a blokkból, aki éppen a csipkét rázta ki az ablakon, hogy maga tudja, melyik az Afrodité bejárata. A főtér felől magasan ki van írva, hogy szépségszalon, hajfestés, pedikűr, ilyesmi. És valahol itt, hátul kell bemenni.

- Annyira. Nagyon megszerettük. Tudja, ott tisztaság van, jó utak, jó ételek, sok fény, nem pedig szemét, mint errefelé. Szóval más minden. Na, lássuk, hol is van az az Afrodité... Aztán vigyázzon magára! Még előfordulhat, hogy találkozunk valahol, mint akkor, abban a raktárban, a ruhák között...

... Emlékszel, Miroszláv, mit kerestünk mi abban a raktárban, a ruhák között? Munkaruhát kerestünk, hogy ne koszoljuk össze a rajtunk lévőt a betonkerítés fölállításakor, a kitűzött vasárnapon. Te vittél oda minket abba a raktárba. Hogy mi volt ott, Istenem, mi volt ott! Hegyek, Miroszláv, hegyek, ruhákból. Te jól ismerted azt a raktárt, s az ottani rendet is. Hogy ott minden van, csak éppen rend nincs. A földön halomban hevert a sok bőrkabát, szőrme, pléd, paplan, farmer, bársony terítő, függöny, táska, lábbeli, tigriscsíkos, gyíkmintás nadrág, hózentráger, tapodtuk a sokféle kreppet, pamutot, miseinget, cipőnkbe akadtak rojtok, bojtok, lepattantak a díszes gombok, pitykék a zöld mellényekről, selymeken léptünk át, tüllökön, béléseken, ez az Adolf nem bírt magával, röhögve próbált föl egy dekoltált menyasszonyi ruhát, vadászkalapot, bőszárú csizmát, filmezni lett volna érdemes az elszabadult tobzódást a szabadság s bőség mámorában, te pedig rászóltál a fiúkra, csak lassan, fiúk, nem azért jöttünk, hogy lábbal tapossuk ami itt van a lábunk előtt halomban, nem azért jöttünk, keressetek magatoknak munkaruhát a kerítéshez, megígértük annak az osztráknak, én ajánlottam föl a segítséget.

Abban a raktárban láttam meg ezt a kalapos cigányt, aki ma, évek múltán bekiáltott a kapun, itthon van-e főúr? Afroditét keresi hajfestés végett. Akkor nem is figyeltem rá, csak köszöntünk, most pedig azt mondja nekem, még előfordulhat, hogy találkozunk valahol, mint rég, abban a raktárban, a ruhák között.

Unalmas őszi eső cseperészett odakint, hamar sötétedett, elcsöndesült a nagy ház. Úgy tűnt, mintha már mindent megbeszéltünk volna. Az ablakon kinézni sem volt érdemes. Mert mit láthattunk volna odakint? A kopár hegyoldalt, s a hosszú kerítést. Ezt is megbeszéltük. Úgy látszik, nem eléggé. Mert villanyoltás után valaki közülünk rendszerint mégis megemlítette a hosszú kerítést. Vagy így, vagy úgy.

- Rég nem járt a hegyoldalban az a félős osztrák...

- Igen, de egy sör mégis magától értetődne...

- Nem csinálta volna meg ő tavaszig sem egyedül...

- Ez mind igaz, Miroszláv - mondta az egyik -, de mi nem alamizsnát osztogattunk. Mi megdolgoztunk azért, hogy annak az embernek kerítése legyen. Mit gondolsz, kinek van több vagyona, neki-e, vagy nekünk? Mert nekünk semmink sincs. Láttad a raktárban azt a rengeteg ruhát. Azt mind ők dobták le magukról, mert annyi van nekik, hogy nincs már ahová tegyék. És hiába emlegeted Máté evangéliumát, nézd meg a Prédikátor könyvét is. Abban az van, hogy ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti. Ezek pedig annyi kincset összegyűjtöttek már, azt sem tudják, mennyi mindenük van...

- Láttam - mondta Miroszláv -, ismerem azt a raktárt. De vigyázz, mit beszélsz, mert ebből az jő ki, hogy ti vagytok a disznók, akik megtapossák mások gyöngyeit. És van ebben igazság, mert ahogy hallom, ti azt az osztrákot is megszaggatnátok. Egy söritalért, vagy bármiért. És azt szeretnétek, hogy titeket valahol befogadjanak. Nem jó ebben az életben hitványnak lenni.

Egy késő délután jó paksaméta levélborítékkal, bélyeggel fölszerelve tért haza a három fiatal. Körbeülték az asztalt és nekifogtak a levélírásnak. Adolf gyöngybetűkkel írta a megszólítást: Drága jó szüleim! És alá is húzta.

Miroszláv azt monda, ő más dolgába nem szeret beleavatkozni, de nem tanácsos innen levelet írni. Minden olyan levelet fölbontanak valahol, amit a tábor körzetében adtak fel. Ez az ő tapasztalata. Legjobb, ha képeslapot küldenek, s azt Bécsben dobják be egy postaládába. Feladó nélkül. Ameddig nincs végleges letelepedési okmány, addig el kell halasztani a levélírást. Sőt, egészen el kell halasztani. Nemrég történt, megállt egy autó a tábor előtt és gépfegyverrel lőttek az udvaron sétáló menekültek közé. Talán épp azon a részen, ahol a fűre kiterített térképet nézegették.

- Sokféle menekült van a világon. Van, akit hazájában üldöznek, mert olyan a rendszer. Van, aki a szerencséjét szeretné kipróbálni. Vannak bűnözők, akik valahol valami rosszat követtek el és elszöktek a törvény szigora elől. Ez a tábor egy olyan rosta, ahol megnézik, kinek mi oka volt a menekülésre. A bűnözőket például sehol nem fogadják be. Tíz napig zárt osztályon tartanak mindenkit. Ti is csak azután jöhettetek ki. Nem akadtatok fönn a rostán, nem toloncoltak ki az országból. Most már választhattok magatoknak országot. Ameddig itt vagytok, ha szabadon is, de állandó megfigyelés alatt tartanak. Az a lövöldözés állítólag azért történt, mert valaki le akart számolni valakivel. Én például nem szeretném, ha összetévesztenének egy bűnözővel. Tévedésből sem szeretnék meghalni. Nem mondom, hogy kellemetlen következményei lesznek, ha innen levelet írtok haza. De az biztos, hogy nem jó leveleket irogatni. A megíratlan levelek nem bonyolítják az ember életét.

- A megíratlan leveleket például szépen el lehet mondani. Majd mondd el nekünk, hogy milyen emberek között élsz, s hogyan - mondta Miroszláv, aki ezt a megoldást valószínűleg most találta ki.

- Tudatom magukkal, hogy mi már munkába állottunk. Még vasárnap is dolgozunk, mégpedig keményen. Igaz, nem a favágási szakmában, mert itt a kerítést cementből való oszlopokra szerelik, de hát az is kerítés. Pénzt még nem kaptunk, de az osztrák tulajdonos meg sem ígérte. Legalább éberen tartom a karjaimat, hogy el ne aludjanak Kanadában. Mi hárman ismerjük egymást, erről nincs mit írjak. De van itt még két idősebb ember, akikkel egy szobában unatkozunk. Az egyiket úgy hívják, hogy Miroszláv. Ő szerezte a munkát, olyan ügyes és három autója is van már. Igaz, hogy azok rozogák. A másik, a legidősebb, ő a mester. Nem tudom, milyen szakmában mester, de az örökös töprengéséből és a kopaszságából ezt vettem ki magamnak. Megvagyunk, ne búsuljanak. Aztán még írok Kanadából, innen nem merek, mert van úgy, hogy éppen lőnek.

Adolf, és barátja, Jenő vihogva hallgatták a Lóri fogalmazását, Miroszláv azt mondta:

- Drága jó szüleim! Jól volnék. De szinte név nélkül maradtam, mert az Adolfot itt nem szeretik. Kár is volt, hogy magammal hoztam. Anyám, magáról jó hírek terjengenek a fővárosban, vagyis Bécsben. Azt mondták, írjam meg magának, hogy maga derék asszony. Hát most megírtam magának. Hogy tudja. Aztán valahogy csak lesz. Csók, Adolf.

- Drága szüleim, ide jól bevágott az ősz. Állandóan esik. Annyi finom gúnyát tudnék maguknak hazavinni, hogy még a csűrben sem férne el. Legalább nem fázunk meg, ha jő a tél. Mert jő. Az idevalósi népek csak egyszer vesznek föl magukra egy ruhát, másnap már dobják is el. Hátra se néznek, hogy hová esik. Jó világ van. Éppen olyan, mint ahogy Amerikából írta a szomszéd, aki megtollasodott. Maguk is meg tudnának itt tollasodni, mert még pihepaplanból is hegyek vannak a raktárban. Ha legközelebb megyek haza, viszek apámnak birgerli csizmát, zöld kalapot, zerge tollakkal a tetején. Fájinul néz ki. Ne törjék rajtam a fejüket, jó emberekkel vagyunk körülvéve, már nincs kerítés, azt átléptük. A következő levelem Amerikából megy haza. Csak egyszer érjek én is oda. Öleli magukat fiuk, Jenő, a messzi távolból.

- Láttál te már apró gyermeket, aki futballozni tanul? Az apró gyermek jó messzire elmegy, onnan fut neki a labdának, hogy erősebb legyen a rúgása. Nekiszalad, s mielőtt a labdáig érne, megáll, még lép vagy kettőt hátrafelé, azután rúg bele, amekkorát tud. Valahogy így voltam én is, amikor elmentem jó messzire. Neki is futottam nyugatnak, majd megálltam, s léptem néhányat visszafelé. Most ebben a helyzetben vagyok, Lóri. Úgy nézek ki, mint az apró gyermek. Nagyot akartam az elmenéssel, de megtorpantam. Még most sem tudom, akarjak-e nagyot, vagy ne akarjak. Talán már késő, Lóri.

- Ez azért van, mert maga mindennek kellő komolysággal megy neki. Megfigyeltem magát. Nem biztos, hogy mindig jó a kellő komolyság. Mert például ha mi is jó alaposan meggondoljuk, miért vesszük nyakunkba a nagyvilágot, lehet, a nagyvilág nem is engedi, hogy a nyakunkba vegyük.

- Volt itt a táborban két idősebb férfi. Az egyiket állandóan rágta a lelkiismerete, hogy elhagyta a szülőföldjét, pedig őt már kicsiny gyermekkorában jó hazafinak nevelték. Sokszor meg sem kóstolta az ebédjét, étvágya nem volt, csak piszkálta a tányért, s amikor más végig aludta a délutánt, ő gondokba merülve járkált fel, s alá az udvaron. Beszélt magában. És beszélt hangosan is. Egyedül, mint akinek hiányzik egy kereke, vagy eggyel több kereke van. Valaki hallotta, mindegyre azt hajtogatta, nem lesz egy sótartóm, az sem lesz, egy árva sótartóm, kezdhetem elölről az életemet. Aztán belebolondult a gondjaiba. Úgy vitték haza innen, betegen.

Hagyta, hogy megverjék sakkban, pedig ő volt a jobb. Ha elment a bécsi busz az orra előtt, legyintett, jön majd másik. Ez az ember nem fogott semmihez "kellő komolysággal" - ahogyan Lóri fejezte ki magát. Egy napon elsőként szólították, hol van az a sokat röhincselő ember, mert megkapta a befogadó papírokat Kanadába. Nem tudom, mit jelent az a kellő komolyság. Gondolom azt, hogy annyi kell belőle, amennyi éppen szükséges. Semmivel se több.

- Mindenkinek van valamilyen célja. Nekem is. Csakhogy én nem tűzöm magam elé a céljaimat. Minden nap kitűzi célomat a helyi véletlen.

- Így éltem. Rábíztam magam a helyi véletlenekre... Egyszer Milánó felé utaztam vonattal. Útitársam, egy helyes modorú úr elmesélte, milyen nagy bajban van a szicíliai birtokával. Maholnap mindent széthordanak onnan a tolvajok, nem talál sehol egy megbízható embert, aki gondozná azt a birtokot. Mondtam, bízza rám. És én másnap ott voltam a milánói úr szicíliai birtokán. Két évet töltöttem ott. Megjavítottam a kapukat, falakat, ablakokat, bezsíroztam a kicsi traktorokat, öntöztem, szép lett az egész birtok. Havonta eljött az az úr, megnézte, mit műveltem, azt mondta, soha ilyen szép nem volt az a kert, a kastély, addig lakjam benne, ameddig kedvem tartja. Aztán egy napon bejelentette, eladta a birtokot. Nehéz szívvel jöttem el onnan, de legalább elmondhatom magamról, laktam már kastélyban is, nem csak kovártélyban. Ilyen a helyi véletlen. Van úgy, az embert fölkarolja, máskor útszélen hagyja.

- Akinek szerencséje van, útszélen is megél - folytatta később Miroszláv. - Nekem volt szerencsém. Épp az út szélén mentem Bécsben, ahol a Szőcs-brigád dolgozott. Valaki szólt, vigyázzak, mély az árok alattam, nézzek a lábam elé. Megigazítottam az elcsúszott deszkát. Szó szót hozott, s én néhány évig ott maradtam a Szőcs-brigádban. Feketén dolgoztam. Jó volt a társaság. Elmondhatom, ismerem Bécs közepét alulról is, nem csak felülről. Nem mindenki számára adódik ilyen alkalom. Annak a bizonyos helyi véletlennek köszönhetem, hogy láttam a fővárost, alulnézetből is. De ez még semmi. Fegyverraktárat őriztem jugóban, voltam dunai hajós, szállodai portás, önkéntes rendőr, kántor és utcaseprő. Ahogy előírta nekem a helyi véletlen.

Álltunk éppen, a lépcső korlátjának támaszkodva, amikor a tetőn sétáló galambok lepöttyintették Miroszláv nemrég, raktárban szerzett, szép kabátját. A mellén és a vállán fehérlett rajta egy-egy piciny folt. Miroszláv nem vette észre, oly hevesen magyarázott valamit valakinek.

Ebédeltünk. Mielőtt lefeküdtünk volna sziesztázni, Miroszláv egy szék karjára tette a kabátját, s úgy helyezte el, hogy rásüssön a nap, száradjanak rajta a frissen kapott kitüntetései.

- Kitüntetve? - kérdezte Miroszláv. - Nem is lett volna szép, hogy önmagamat tüntessem ki. Mert például Prágában én osztogattam a kitüntetéseket. Jobban mondva, tőlem is függött, milyenek lesznek a kitüntetések. Tőlem is függött... Az pedig úgy történt, hogy volt nékem szép szeretőm Prágában, úgy hívták: Olga. Ez az Olga ott dolgozott az országos könyvelosztó irodában, a központban.

- Az a nagy baj, hogy Lenin nem kell senkinek, könyveit nem lehet eladni. Teljes sorozatok hevernek a raktárban, díszkötésben. Empiriokriticizmus, minden. Itt járt egy fontos, politikai ember, aki azt mondta, két út áll előttem, egyéb semmi: vagy eladom Lenin összes műveit, s akkor engem kitüntetnek, vagy nem adom el és akkor kirúgnak a könyvelosztó központból. Mit tennél az én helyemben, Miroszláv? - kérdezte vállamra borulva az én Olgám.

Mondom, én eladnám Lenin összes műveit, Olga. A kitüntetés valamivel jobb, mint az elbocsátás. Milyen jól nézne ki a te világos, selyem blúzodon egy kitüntetés! Mégpedig kékes alapszínnel...

- Ezeket szíveskedjék összepászítani - mondtam -, hogy legyen belőlük egy kitüntetés. Felülre vésse ezt a fölírást: "Mindent a könyvért". És vigyázzon, az egésznek legyen kékes alapszíne. Ehhez ragaszkodom legjobban!

Ezzel az új jelvénnyel végigjártam a könyvesboltokat. Nem csak Prágában, hanem vidéki városokban is. Mindenütt a főnököt kerestem és fölmutattam a legújabb kitüntetést.

- Ez még csak mintapéldány. Mondhatnám úgy is, titok. Vegye úgy, nem is látta. Nemsokára egy szigorú bizottság fog kiszállni minden egyes könyvesboltba. Ez a bizottság megnézi, hol rendelték meg Lenin összes műveit. Ahol megrendelték, s kirakták a polcokra legelöl, ott kitüntetik a könyvesbolt vezetőjét. A többit tetszik tudni... - mondtam kellő titokzatossággal, mert tapasztaltam már, milyen nagy hatalma van annak a két szónak, hogy bizottság és kitüntetés. Tulajdonképpen annak a rendszernek ez a két szó volt az alappillére: bizottság és kitüntetés.

- Ez menne Julisnak - mondta Jenő.

Eljött a vasárnap. Miroszláv szépen megborotválkozott, lakkcipőt húzott, sötét ruhát vett magára és bejelentette, aki akar, mehet véle a templomba.

Nem volt messze a régi, kicsi templom. Lejött a csökött toronyból a harangozó, megállt Miroszláv előtt és azt mondta:

A hátsó sorból kivettem egy szépen bekötött könyvet. Az volt a címe: A szombatosok. A cím alatt, apróbb betűkkel ezt írta: Különös tekintettel Péchi Simon Főkanczellár életére és munkáira. Írta Dr. Kohn Sámuel. 1889.

Kinyitom a könyvet, találomra. Egy helyen ezt olvasom: "Akkori napokban - úgymond - hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedikátoroktól a praedicáló székből sok káromlásokat és módnélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calvinista és ariana (értsd: unitárius) religión valóktól disputálást hallottál volna!"

- Nem volt békesség soha a földön, Miroszláv! Még a prédikáló székből is káromkodtak.

Befejezéskor pedig lenézett reánk, és fölemelte a hangját: ...és te megmaradsz minden időben...

Még most is megvan az a fekete, vinilin-födelű noteszem, amelybe a legfontosabb címeket jegyeztem föl, nagy csavargásaim idején. Csak akkora ez a notesz, hogy két normális méretű levélbélyeg ha elférne rajta egymás mellett. Borítójára az van írva: Student. Made in China. A lapok szépen beosztva. Felül: Name, Address, Telephone.

Ezt a gyűrött, pecsétes noteszt olyan napokon vettem elő, amikor szükségét éreztem, hogy lássam, ha minden kötél szakad, kit hívhatnék segítségül. Legalább telefonon.

Nagy urat csináltak egyszer belőlem ott, de csupán egyetlen napra, egyetlen éjszakára. Többé nem megyek oda, abba a fényes palotába nem! Lenéztem vásott cipőmre is, eszembe jutott Tiborc panasza, a Bánk bán-ból: ..."hisz öszvekarmolázná a szegénynek patkója a szép síma padlatot!"

Igaz, cipőmön patkó nem volt, de én csak mondtam magamban, többé nem megyek oda. Mintha hívott volna valaki. És jöttek még elő Tiborctól hasonló mondatok: "- Ó, a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha zsebe tele van".

- Nézz ide, Miroszláv! Énnekem barátom volt ez a szegény ember, az Ohió mellől. Félkarú volt és félkarral egyedül építgette házát. Mint egy félszárnyú madár, rakosgatta, amit föl tudott emelni. Segítettem neki maltert kavarni, téglát hordani. Úgy döntöttem, kizárólag szegény embert tűrök meg a noteszemben, mégpedig a te tapasztalatod szellemében...

Keskeny, de aszfaltozott úton gyalogoltunk a régi kastélytól jó messzire. Céltalanul. Csak ritkán járt arra jármű. Ha jött, mi félreálltunk, találgattuk, miféle emberek ülhetnek benne. Az egyik fényes autó ablakából nagyobbacska gyermek könyökölt ki, haja lobogott a szélben. Mondom Miroszlávnak, jó helyre született ez a gyermek, Miroszláv...

- Került. Egy gyermektelen család. Mániájuk volt a káposzta. Ősszel nem este, lefekvés előtt mostam lábat, mint szokás, hanem reggel. Nekem kellett megtaposni a káposztát a hatalmas csebrekben. Sokszor estig tapostam, a só kirágta a talpamat. De azért szerettem ezt a taposást. Vicces volt és tele reménységgel. Hogy tavaszra csinálhatok magamnak egy kicsi szekeret. A káposztát ugyanis golyóscsapágyakkal nyomtatták meg, egészen új csapágyakkal. Polixénia férje megengedte, hogy három csapágyat tegyek félre, mert golyóscsapágyon könnyen gurulnak a kerekek. Hármat adott, pedig több is volt félretéve a káposztákhoz, de azt mondta, jó nekem a háromkerekű szekér, játék azt kormányozni. És különben is, minek egy gyermeknek négykerekű szekér?

Eljött március és én gondoltam, ideje, hogy kipróbáljam a szekeret. Volt ott, a ház előtt egy dombocska, oda fölvittem és elindultam véle lefelé a lejtőn. A golyóscsapágyas kerekek éktelenül felmorajlottak. Mire leértem, megteltek a házak ablakai ordibáló népekkel.

Két örömem lett volna gyermekkoromban. Egyik a fagylalt, a másik a kicsi szekér. Az elsőt elvitte a diftéria, a másikat Sztálin.

Emeletes, komor alkotmány a központi tábor épülete. Olyan, mint amilyeneket régi metszeteken lehet látni porosz laktanyákról. Előtte hektárnyi kert, vastagtörzsű, odvas fákkal, csoportosan tanyázó, sötét tollazatú madarakkal. Itt-ott szögesdrótok is megcsillannak a napsütésben, de értelmüket nehéz kivenni. Békés kert ez, a bejárat mellett fegyveres őr, tovább hirdetőoszlopok, -táblák, teleragasztva papírokkal.

Akik régebben jöttek, s már kint laktak valamelyik átalakított kastélyban, szállodában, bejártak ide, hogy megtudják a fejleményeket, főleg a sorsuk alakulását.

Már a kapuban kiabálást hallottunk. Belépve csődület fogadott. Miroszláv egyenesen feléjük tartott, hallván, hogy szerbül vitatkoznak.

- Menjen közéjük, ha van bátorsága, és csináljon rendet, Miroszláv. Haramiák! Maguk pedig húzódjanak félre, nehogy valami bajuk essék - figyelmeztetett bennünket az őr.

- Hát mi legyen az ilyen, akire az őr is reábízza sorsunkat? - mondja az idegen. És folytatja, a füstöt jó mélyen tüdőre szíva: - Tudjátok, miket mondott nekünk az a spicli? Mert látszik rajta, hogy spicli. Azt mondta, itt minden hozzá tartozik. Hogy ő a raktár felelőse. Jó gúnyák vannak az ő raktárában, mindenkit felöltöztet. Hogy baráti viszonyban van az őrrel, s annak családjával. És olyanokat mondott, hogy ő fontos tényező volt Koszovóban és ismeri az ottaniak természetét. Hogy az ő vallása olyan, mint a koszovóiak vallása. Hogy ők három dolgot imádnak, a cigarettát, a pálinkát és Istent. De az Isten ott kuporog megszeppenve a lelkük fenekén, s jól tennék, ha beszélgetnének véle, ne unatkozzék. Mert ő templomjáró ember és orgonán játszik a templomokban és zsoltárokat énekel és könyveket olvas. Most kérdem én, nem spicli az ilyen? Hogy lehet valakinek három olyan vallása, amelyben az egyik csak Isten, a többi cigaretta és pálinka? Ugye, hogy nem lehet? Csak ha spicli. És még azt is mondta, kastélyban lakik és három autója van. És hogy őt mindenki ismeri.

- Igazat mondott ez az ember, a mi barátunk, Miroszláv - lépett kettőt előre Lóri. - Annyira igazat mondott, hogy csakugyan kastélyban lakik. Még Szicíliában is kastélyban lakott. Három nagy kapun lehetett bejutni arra a birtokra, ahol a kastélya állt. Ott is mindenki ismerte. Szicíliában! És ő templomjáró ember. És orgonán muzsikál a templomban és zsoltárokat énekel és könyveket olvas és nagy tisztelője a harangozó, s maga a pap is. És ha akarod tudni, Miroszláv bejáratos a zsidók központjába, az ausztrál nagykövetségre, továbbá osztrák családokhoz, akiknek nagy földjeik vannak a hegyoldalakban, s Miroszlávnak köszönhetik, hogy van kerítésük, nem járnak be a vadállatok a birtokukra. És jól vigyázz, mert Miroszláv, a mi barátunk nem csak Koszovóban volt tényező, hanem Prágában is az volt. Egyszer majdnem kitüntették. Mégpedig Lenin-renddel akarták kitüntetni, de hűtlen volt hozzá a szeretője, Olga, s ő mérgében nem fogadta el a kitüntetést. Mindenki ismeri őt Prágában, s Bécsben is. Majd, ha szerencséd lesz, te is megismered és akkor másképpen beszélsz róla.

Egy napon Miroszláv megszólította a fölfelé nézegető embert:

- Sok baj van ezekkel a házakkal - mondta az ember. - Az enyémmel főleg az a baj, hogy nem jó helyre építették. Nappal be lehet látni az udvarra, éjjel sötét van, kimenni sem merek. Gyanús egyének is járnak errefelé. Még leütik az embert...

- Kellene oda egy villanyoszlop, sötét van a kicsi ház előtt, fél az ott lakó ember. Gyanús egyének is járnak errefelé - mondta Miroszláv és a régi ház felé mutatott.

Másnap jött egy hatósági közeg. Hanyag öltözetű, pökhendi ember, hóna alatt iratokkal tömött táskát hordott.

- Szeretném, ha világosabb lenne a házam előtt, félek a sötétben és ki is rabolhatnak, gyanús egyének járnak errefelé - mondta az ember.

- Minek kell ide nagyobb világosság? Éjjel alszik az ember. És ha nagy a világosság, a tolvaj is könnyebben megtalál minden ellopni valót. Még az autó kerekeit is könnyebb fényességben leszerelni, mint sötétségben. A közelben menekültek tanyáznak, az is kitelik tőlük, hogy egy napon az autóját viszik el, nem a kerekét. Nem jó a nagy világosság és sok pénzbe is kerül az államnak - mondta a hatósági közeg.

- Tessék jól megnézni ezt a hatósági közeget: jól látszik rajta, művelt és jóságos ember. Ausztria, ez a művelt, rendezett ország el sem tűrné, hogy ügyeit a sötétség pártján álló, oktalanok intézzék. Nem üres kézzel jött ide, táskája tömve van hivatalos iratokkal. Azokat nem véletlenül hozta magával, hanem azért, hogy intézkedjen a villanypózna fölállításának dolgában. Meg vagyok győződve, ez az ember jól ismeri a görög bölcsekkel megesett történeteket is. Például azt a gyönyörű esetet, mely szerint, amikor a makedón hódító, Nagy Sándor bevonult Görögországba, hírét vette a különc bölcsnek, és meglátogatta Diogenészt, aki épp egy hordó előtt sütkérezett. "Nagy Sándor vagyok, a Világ ura" - szólt a makedón hadvezér. "Én meg Diogenész, a kutya" - válaszolta a bölcs. "Kérj tőlem bármit, teljesítem" - mondta a hódító. "Ne takard el előlem a Napot!" - felelte erre Diogenész.

"Ha nem ő lenne Nagy Sándor, akkor leginkább Diogenész szeretne lenni." -Ezt válaszolta Nagy Sándor - felelte Miroszláv.

Másnap nagy fényességet láttunk a régi ház kapuja előtt.

- Bárhová vigyen a sorsod, előbb nézz szét Bádenben. Ott van az éden, Bádenben. Ilyenkor, szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Állj meg a központban, a szobor mellett, hallgasd a rezesbandát. Vagy ülj le egy utcai padra, s nézd a sétáló embereket. Béke és nyugalom van Bádenben.

- Egy ideig a bádeni édent csodáltam. Belefáradtam, s leültem egy utcai padra, a buszmegállóban. Ott töltöttem a legtöbb időmet, Miroszláv.

- Boldogan élt egy ideig Bádenben. Szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Hallgatta a rezesbandát. Nézte a sétáló embereket Bádenben. Egyszer megunta a népek nyugalmát és boldogságát Bádenben. Gondolta, elutazik innen valahová, nem neki való ez a világ Bádenben. Vett is magának buszjegyet. Leült egy padra a buszmegállóban és ujjai közt lassan elmorzsolta azt a buszjegyet. Megvett és elmorzsolt ujjai közt minden nap egy buszjegyet. Utazni nem utazott sehová. És most már itt is marad örökre, Bádenben... Ennyi a történet, Miroszláv. Így telt a napom Bádenben.

- Mondok neked most valamit, Miroszláv! Ez volt az én utolsó napom Bádenben. És ebből a táborból is elmegyek. Örökre. Elmegyek haza, Miroszláv.

A lágerben élő donkihótok közül is kiemelkedik, álomvilágának és erkölcsiségének anakronisztikus tisztaságával egy különös figura, Miroszláv, aki több identitását biztosító több útlevelével, sajátos lágerfilozófiájával és tapasztalatával élhetővé és értelmessé teszi a donkihótok kényszerű várakozását. Eközben ugyanis mindannyian a hatóságok boldogító igen-jére várnak, hogy megtudhassák végre, milyen új lapot osztott le számukra a láthatatlan sorskovács, s hogy az vajon nyerő lesz-e avagy álomromboló kompromisszum, örök békétlenség, végzetes meghasonlás forrása?

Az író hangján megszólaló mesélő, maga is gyakorló donkihót, végül, két vállra fektetett szélmalmát felismerve, a lágerlétre és -sorsra mond határozott nem-et, ráhibázva a reá váró eshetőségek egyszerű egyenletére: lágerből lágeren át, csakis újabb lágerbe juthat az ember, ha képtelen fölszabadítani önmagát. Ahhoz pedig mindig jobb az otthon, az ólmeleg menedék, amelynek padlóján talán csak szalma van szétterítve, de az mégis maga a maradék remény.