Előszó (részlet)

Manapság minden valamirevaló közéleti szereplőt, ha elérte hatvanadik vagy hetvenedik évét, ünnepelni szokás; üdvözléssel, bankettel, tanítványai, jóbarátai által megírt emlékkönyvekkel. Most is egy közéleti szereplőről van szó, aki nevét nem a politika vagy tudományos divat napi értékű annaleseibe írta be, hanem beírta azt a magyar művészet aranykönyvébe, be magába a magyar örökkévalóságba. Erkel Ferencz születésének százéves évfordulójára készült ez az emlékkönyv.

A magyar tudományosság anyagi eszközökben némely téren, például a művészet- és zenetörténet terén, munkaerőkben is igen szegény, ami különben csak egymásból ered. Félszáz év alatt a magyar zenetörténet csak egynéhány magvas értekezést produkált (Mátrai, Bartalus, Ponori-Thewrewk, Bogisich, Kálmán Farkas) és egynéhány igen nagy érdemű népszerűsítőt (Káldy Gyula, Eötvös K.) s aztán vége. Mikor pár év előtt közel egy évtizedes munkával a magyar népdal első pragmatikai történetét megírtuk, folyton töprengtünk azon, hogy el fog következni és el fog mulni legnagyobb zenészünknek, Erkel Ferencznek centennariuma anélkül, hogy emlékét a magyarság valami maradandó, hozzáméltó könyvvel meg tudná ülni; nincs róla egyetlen egy forrásmunkának, sem kimerítő életrajznak, sem műveinek részletes ismertetése. De hát hogy is! A magyar tudományos élet olyan szervezetlen és anyagi eszközökben annyira szegény, hogy a gond nélkül dolgozók itt is kedvteléseiket űzik, az ahhoz értők meg kenyér után kénytelenek futkosni. Félszáz esztendő alatt nem akadt magyar zenész - pedig európai hírű zeneintézeteink vannak -, aki Erkel partituráit csak egyetlenegyszer is áttanulmányozta volna! Aztán csodálkozzék valaki, hogy zenénk vagy fejletlen, vagy internaczionális jellegű, mikor a magunkét nem is ismerjük, de még nem is akarjuk ismerni. Így aztán ingadozunk naczionalista (régente egyúttal naturalista) elzárkózás és az internaczionális fejlettségnek kozmopolitizmusa között s mint Bálnak hamis prófétái, az írás szavai szerint "sántikálunk tovább mindkét oldalunkra". Nem lehetett habozni! Ha még nehezebb viszonyok, munkatársak teljes híjával belekezdhettünk és megírhattuk a magyar népdal történetet, meg kellett csinálnunk erre a nagy ünnepi évfordulóra az Erkel-Emlékkönyvet is, különösen amikor már munkatársak is akadtak.

Mert már akadtak! Ahogy a pusztában lakó hívőket hívogatja a messziről fehérlő templom tornya buzgó istentiszteletre, úgy hívott bennünket valamennyiünket ez a szép és magasztos czél: Erkel emlékének - az ő művein kívül is - megörökítése, megünneplése, jelentőségének méltatása és népszerűsítése. Kultusz ez is, egy nagy-nagy magyarnak kultusza!

[...]

Mi azt hisszük, hogy amint az irodalomtörténeti, újabb időben a műtörténeti kutatás nálunk széles körökben meghonosult, úgy meg fog honosulni idővel a zenetörténeti kutatás és munkálkodás is és hogy ennek a tudományágnak mindig egyik legdicsőbb tárgya lesz Erkel Ferencz élete és működése.

Budapest, 1910 október havában.
Dr. Fabó Bertalan