Előszó

A tihanyi apátság 1055-ben kiállított alapítólevele a magyar nyelv történetének egyik legbecsesebb emléke. Ennek ellenére a nyelvészeti szakirodalom - különösen az utóbbi bő fél évszázadban - talán kevésbé foglalkozott vele olyan mértékben, mint amennyire jelentősége miatt a figyelem megilletné. Emögött többrendbeli okokat látok meghúzódni.

A Tihanyi alapítólevél szórványemlékként - még ha első eredetiben fennmaradt hiteles oklevelünk is - mint nyelvtörténeti forrás nyilvánvalóan nem veheti fel a versenyt régi szövegemlékeinkkel, hiszen ez utóbbiak a nyelvi vizsgálatoknak összehasonlíthatatlanul bőségesebb lehetőségeit kínálják a kutatók számára. Ebből adódóan a nyelvtörténetírás figyelme egyre erősebben irányul azok felé a területek felé, amelyekhez a szórványok egyáltalán nem vagy legfeljebb alig-alig nyújthatnak kutatási anyagot: elsősorban a történeti mondat- és szövegtan felé, de jórészt még az alaktan is ezek mellett említhető. Azok a kérdéskörök, amelyekre a szórványemlékek elemzése révén valóban releváns, korai voltuk miatt pedig bizonyos összefüggésekben meghatározó válaszok adhatók: a szókincstörténet, a helyesírás- és hangtörténet mint a nyelvtörténetírás legrégibb időktől művelt s ezáltal legkidolgozottabb (vagy legalábbis annak tekintett) területei manapság kevésbé vannak szem előtt. Ennek okai között azt is megemlíthetjük, hogy e téren - éppen a fentiekben mondottak miatt - a vizsgálatok legfeljebb egyes részkérdésekben kecsegtetik újabb eredményekkel a kutatókat.

Van annak azonban egy további, ugyancsak tudománytörténeti oka is, hogy első eredetiben fennmaradt oklevelünk ügye a nyelvtörténeti kutatásokban újabban jóval ritkábban jött elő, mint ahogyan az a forrás fontossága miatt indokolt lenne. BÁRCZI GÉZA a Tihanyi alapítólevélről írott nagyszerű monográfiájában (1951) igen alaposan, részletekbe menően s ugyanakkor átfogó igénnyel elemezte e nyelvemlékünket: eredményeire, megállapításaira a kutatók ma is nagy biztonsággal és bizalommal támaszkodhatnak. A megjelenése óta eltelt több mint fél évszázad bizonyította, hogy BÁRCZI munkáját összességében a magyar nyelvtörténetírás egyik legidőtállóbb művének tarthatjuk, elsősorban szerzőjének a nyelvi tényeket tisztelő és fölöttébb mértéktartó elemző magatartása miatt.

BÁRCZI könyvének tudományos értékeit mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ZELLIGER ERZSÉBET a Tihanyi alapítólevél 950. évfordulójának tiszteletére megjelentetett (elsősorban tudományos ismeretterjesztő céllal írott) munkájában (2005) az oklevél egyes szórványait bemutatva szinte alig kényszerült BÁRCZI megállapításainak kiegészítésére vagy pláne korrekciójára. BÁRCZI könyvének súlyát és hatását jelzi az is, hogy nyelvtörténészeink - ha valahol az alapítólevélről esett szó - mint forráshoz többnyire nem feltétlenül magához az oklevélhez fordultak segítségért, hanem sokkal inkább BÁRCZI monográfiájához.

Azt, hogy BÁRCZIhoz képest a Tihanyi alapítólevél egészéről vagy bármely részletéről nem könnyű újat mondani, magam is megtapasztalhattam annak kapcsán, hogy a tihanyi apátság és a Magyar Tudományos Akadémia az oklevél kiadásának 950. évfordulója tiszteletére rendezett emlékülésen előadás megtartására kért fel. Ahogyan azonban a megtisztelő felkérésnek eleget téve mind jobban belemélyedtem az oklevél magyar nyelvtörténeti problematikájába, másrészről pedig még inkább az ebből levont nyelvészeti eredményeknek a történettudományi, különösképpen népességtörténeti hasznosításába, úgy egyre inkább szükségét láttam annak, hogy az e körben levont tanulságokat összegzően is megfogalmazzam. Erre késztetett egyrészt a Tihanyi alapítólevél kiemelkedő magyar nyelvtörténeti jelentősége: az ilyen fontosságú források esetében az apróbb kiegészítéseknek is megnő a szerepük, s olykor e megjegyzéseknek önmagukon jóval túl mutató tanulságaik is lehetnek. De ugyanezt követelte meg tőlem BÁRCZI GÉZA művének - amely egyébként debreceni egyetemi tanári működésének utolsó évében látott napvilágot - a feltétlen tisztelete is: az oklevél kapcsán felmerülő problémák újra tárgyalása sokkal inkább a monográfia erejét, nem pedig a gyengéit bizonyította.

A 2005-ös jubileumi év kapcsán a Tihanyi alapítólevél körül kissé megpezsdülő kutatásokba bekapcsolódva s azt talán némileg gerjesztve is, tanulmányokban próbáltam tisztázni az oklevél általam legfontosabbnak vélt kérdéseit, mígnem kutatómunkámnak olyan meghatározó, sőt megkerülhetetlen problémájává vált ez a tematika, hogy az akkoriban készülő akadémiai doktori értekezésemnek is részévé tettem. Ilyen módon a tudományos közvélemény is több szálon kapcsolódhatott elképzeléseimhez, s a különböző vélemények, értékelések fényében magam is ismételten újragondolhattam az oklevél legkényesebb részleteit. Mind a megerősítés, mind pedig az újragondolásra késztetés terén fontos szerepük volt értekezésem bírálóinak: Szathmári Istvánnak, Zelliger Erzsébetnek és Érszegi Gézának; hasznos megjegyzéseiket ez úton is köszönöm.

Munkám során kiváló együttműködés alakult ki Szentgyörgyi Rudolf kollégámmal, akinek e téren megmutatkozó érzékenységére 2005-ben megjelent precíz szövegközlése és értő fordítása kapcsán figyeltem fel. Nagy örömömre szolgált, hogy kérésemre - némi finomításokat követően - vállalta e kötetben is a szöveg közzétételét. Ezért köszönettel tartozom neki. Hálás köszönet illeti Tóth Valériát is, aki az alapítólevéllel kapcsolatos kutatásaimban mindvégig segítségemre volt, könyvem elkészültét pedig lektorként is segítette, sőt a technikai szerkesztés időigényes és fáradságos munkáját is magára vállalta.

A szerző
Debrecen, 2010. március 31.