12.
ISTEN EGYETLENSÉGE, ÖRÖKKÉVALÓSÁGA ÉS MINDENÜTT JELENVALÓSÁGA
*
Xenophanész a mitikus hagyományoknak hátat fordítva hirdeti, hogy "egyetlen az isten, legnagyobb az istenek és az emberek között" (Diels B 23). Szókratész, Platón és Arisztotelész a mítosz nyelvét használva időnként istenekről beszél. Filozófiájukból azonban nyilvánvaló, hogy csak egyetlen valódi Isten lehetséges. A keresztény gondolkodók és az újplatonikus bölcselők csak egyetlen igaz Istent ismernek. Ireneusz Isten egyetlenségét hirdeti (Adversus haereses 2, 1, 1). Tertullianus szerint Isten a legfőbb nagyság. Ám "a legfőbb nagyságnak szükségszerűen egyetlennek kell lennie - ami egyenlő azzal, hogy nincs párja - különben nem lesz a legfőbb nagyság" (Adversus Marcionem 1, 3). Plótinosz a titokzatos isteni alapot Egy-nek és egyetlennek nevezi. Szent Ágoston a manicheista fölfogás ellenében védelmezi Isten egyetlenségének tételét. M. S. Boëthius felfogásában az Egy, a Jó és Isten egy és ugyanaz a valóság (vö. De consolatione philosophiae 3, 11-12). Dionüsziosz Areopagitész szavai szerint "az egyetlen Jó és Szép egyedülállóan oka mind a számtalan sok szépnek, jónak" (Peri theión onomatón 4). J. Scotus Eriugena, Canterburyi Anzelm, Nagy Szent Albert, Szent Bonaventura, valamint az arab és a zsidó bölcselők számára sem kétséges, hogy csak egyetlen Isten létezik.
Aquinói Tamás a görög bölcselők és a keresztény gondolkodók felfogásával egybehangzóan állítja, hogy "Isten a legteljesebb módon egy" (I q. 11 a. 4).
Az isteni egyetlenség (unicitas) fogalma: Istent nem olyan értelemben mondjuk egynek, mint ahogyan egynek nevezzük a meghatározott fajba vagy nembe (genusba) tartozó létezők egy-egy példányát (unitas individualitatis, unitas specifica); ő ugyanis felette áll a filozófiai értelemben vett fajok és nemek világának. Ám olyan értelemben sem nevezhetjük egynek, mint ahogyan egynek mondjuk a számsor első tagját vagy valamelyik egységét (unitas numerica); ő ugyanis felülmúlja a számok világát. Isten abszolút értelemben egy: az ő egysége a szó legszorosabb értelmében egyetlenség.
Isten egyetlenségének igazolása:
a) A tökéletességi fokozatokból vett istenérv szerint Isten végtelenül tökéletes lény. "De ha több isten lenne, különbözniük kellene egymástól. Következésképp valami megilletné az egyiket, ami hiányozna a másikból. Ha ez a valami fogyatékosság lenne, tulajdonosa nem lenne minden további nélkül tökéletes; ha pedig valami tökéletesség lenne, ez hiányozna a többiből. Lehetetlen tehát, hogy több isten legyen" (I q. 11 a. 3).
b) A teleologikus istenérv rámutat, hogy a világ egységes rendjének alapja az egyetlen és értelmes Isten. Ha több isten lenne, ezek az egységes rendet csak abban az esetben biztosíthatnák, ha állandóan tekintettel lennének egymás tevékenységére. Ez azonban azt jelentené, hogy tevékenységükben függenének egymástól, és így egyikük sem lenne abszolút valóság (vö. I q. 11 a. 3).
c) A világ végső lehetőségi feltétele egyszerű valóság. Ha több isten lenne, mindegyik istennek rendelkeznie kellene valamivel (isteni természettel), ami által az istenek fajába vagy nemébe tartozna, s ugyanakkor mindegyikben kellene lennie valamiféle (egyedivé tevő) tökéletességnek is, ami által a többitől különbözne. Ebben az esetben azonban a közös természetből és az egyedivé tevő elvből összetevődő istenek közül egyik sem lenne egyszerű. Ezért csak egyetlen Isten lehetséges (vö. I q. 11 a. 3; Compendium theologiae 15).
Problémák és válaszok:
a) Probléma: A politeizmus az istenek sokaságát hirdeti. A henoteizmus (gör. eisz: egy; theosz: isten) csak egy isten tiszteletét írja elő, de több isten létezését is lehetségesnek tartja. A manicheista felfogás (amely a 3. sz.-i perzsa Mani-ról kapta nevét) szerint két isteni elv van: az egyik a jónak, a másik a rossznak a szerzője (Ormuzd-Ahriman).
Válasz: A logikusan végiggondolt politeizmus az abszolút valóság tagadásához, vagyis ateizmushoz vezet (jóllehet a politeizmust valló ember e következménynek nem mindig ébred tudatára). A manicheista felfogás is tarthatatlan. A manicheizmusban szereplő "jó isten" ugyanis korlátozott lény, és így valójában nem Isten. A "rossz isten" vagy minden szempontból rossz, vagy csak részlegesen rossz. Tekintettel arra, hogy a rossz a létezőt megillető tökéletesség hiánya (léthiány), a feltétlenül rossz isten a teljes léthiány, azaz semmi. A viszonylagosan rossz isten pedig korlátozott, tökéletlen lény, és így valójában nem Isten.
b) Probléma: Egynek csak azt nevezhetjük, ami alárendelődik a számok világának. Számlálni pedig csak azokat a dolgokat tudjuk, amelyek nem vagy faj tekintetében megegyeznek egymással. B. Spinoza ezzel kapcsolatban írja: "valamilyen dolgot csak akkor nevezhetünk egynek vagy egyetlennek, miután más dolgot is gondoltunk, amely... egyezik vele" (Levelezés, 50.). Istent tehát csak abban az esetben nevezhetnénk egynek vagy egyetlennek, ha több isten létezne.
Válasz: Isten nem abban az értelemben egyetlen, hogy az általánosnak (a nemnek vagy a fajnak) egyik esete, hanem abban az értelemben, hogy tökéletessége nem sokszorozható, és nem tartozik a filozófiai értelemben vett nemek vagy fajok világába. Egyetlensége mégsem jelent tökéletlenséget, mert ő a nemek és a fajok világának tökéletességeit virtuálisan és kiváló módon birtokolja.
**
Platón filozófiájában a Szép örökkévaló, nem keletkező és nem pusztuló valóság (vö. Szümposzion 210-211). Arisztotelész szerint "Isten az örökkévaló és tökéletes élő lény, ennélfogva élet és folytonos, örökkévaló lét a tulajdona" (Metaphüszika 1072 b). A keresztény Tertullianus azt mondja, hogy "az örökkévalóságnak nincs ideje". Ezért "Isten olyan idegen a kezdettől és a végtől, mint az időtől" (Adversus Marcionem 1, 8). Szent Ágoston szerint Istenben nincs múlt és jövő, mert benne minden örök jelenvalóság (vö. Enarr. in Ps. 101, 2). Vallomásaiban pedig így ír Istenről: "Te nem időben előzöd meg az időt, mert így nem előznél meg minden időt. De minden múlt előtt ott jársz fölséges örökkévalóságod szüntelen jelenével, és fölébe magasztosulsz minden jövendőnek, mert azok jövendők, és ha megérkeznek, máris múltba hullanak. Te azonban ugyanaz maradsz, és éveid el nem fogynak" (Confessiones 11, 13, 16). M. S. Boëthius a következő módon próbálja körülírni Isten örökkévalóságát: "az örökkévalóság a határok közé nem szorítható lét teljességének egyszerre való és tökéletes birtoklása" (De consolatione philosophiae 5, 6). Dionüsziosz Areopagitész szerint a Szép és a Jó "egylényegű, örökkön egy, kezdet és vég nélküli" valóság (Peri theión onomatón 4). J. Scotus Eriugena ugyanígy vélekedik Istenről (vö. De divisione Naturae). Canterburyi Anzelm tanításában az isteni örökkévalóság nem más, mint a tökéletesen együtt-létező határtalan élet (vö. Monologion 20-24).
Aquinói Tamás Istent örökkévalónak mondja, és azt állítja, hogy az örökkévalóság kizárólag Isten tulajdonsága (vö. ScG. I, 15; I q. 10 a. 3).
Az örökkévalóság (aeternitas) fogalma: A skolasztika a tartam (lat. duratio: megmaradás, létben-maradás, tartam) három változatáról beszél (vö. I Sent. d. 19. q. 2 a. 1). Az idő olyan tartam, amelyben egymásra következő állapotok vannak. Az időbeli fennállás a világ létezőinek jellemzője, mert e létezők léte és tevékenysége egymást követő állapotok sorozatában valósul meg. A tartam másik változatát a középkori bölcselet aevum-nak nevezi. Az aevum olyan tartam, amely önmagában véve kizárja az egymást követő állapotokat, de van kezdete, és mellékesen egymást követő állapotok is kapcsolódhatnak hozzá. A középkori teológia szerint az aevum az angyalok létmódjának jellemzője: az angyalok léte kizárja az egymást követő állapotokat (az időbeliséget), de létüknek van kezdete, s van időbeli tevékenységük (vö. I q. 10 a. 5). A tartam harmadik változata az örökkévalóság, amiről Aquinói Tamás Boëthius nyomán a következő körülírást adja: "az örökkévalóság a határtalan életnek egyszerre való és tökéletes birtoklása" (I q. 10 a. 1). Az örökkévalóság olyan tartam, amely kizárja az egymást követő állapotokat, nincs kezdete és vége, s egymást követő állapotok járulékosan sem kapcsolódhatnak hozzá. Az örökkévalóság mint az időbeliséget és az aevumot kizáró tartam kizárólag Isten sajátossága.
Isten örökkévalóságának igazolása:
a) Örökkévaló csak a lehetőségi létet kizáró, változatlan valóság lehet; a változó, a lehetőségi létet megvalósító létező ugyanis időbeli (vö. I q. 10 a. 2). Az istenérvek rámutatnak, hogy Isten színtiszta és végtelen valóság. Tehát az isteni lét örökkévalóság.
b) Az örökkévalóságnak nincs kezdete és vége. Örökkévaló azonban csak az a valóság lehet, amely lényege erejében létezik. Mert mindazok a létezők, amelyek nem lényegük erejében léteznek, hanem valamilyen oknak köszönhetik létüket, kezdettel bírnak, s legalábbis lehetőségileg tartamuk lezárulása is fenyegeti őket (vö. ScG. I, 15). A létesítő okok sorából és az esetlegességből vett istenérv rámutat, hogy Isten lényege erejében feltétlen szükségszerűséggel létezik. Ezért az isteni lét örökkévaló.
c) Örökkévaló csak olyan valóság lehet, amelynek létéhez még járulékosan sem kapcsolódhat időbeli (azaz a lehetőségi létből a valóságba tartó) tevékenység. A filozófiai reflexió rámutat, hogy Isten valamennyi tevékenysége azonos az örök isteni lényeggel, jóllehet e tevékenységek eredményének megnyilvánulása nem szükségszerűen "örök" (vö. ScG. II, 9; II, 35). Minthogy a tevékenységek csak Istenben azonosak az örök isteni lényeggel, örökkévalónak csak Istent nevezhetjük.
Problémák és válaszok:
a) Probléma: Ha az örökkévaló Isten együtt létezik az időbeli dolgokkal, mint a nagyon hosszú vonal a vele párhuzamosan futó rövidebb vonallal, valamiképpen Istennek is időbeli valóságnak kell lennie.
Válasz: Isten és az időbeli dolgok együtt létezését nem úgy kell felfognunk, hogy az időfolyam egy részének vagy egészének Istenben is megfelel valamiféle rövidebb vagy hosszabb tartam. Az örökkévalóság és az idő kapcsolatát inkább úgy kell elgondolnunk, hogy a végtelen isteni lét a maga osztatlan teljességében van jelen minden időpillanat számára, és ugyanígy van jelen az időfolyam egésze számára is: valahogy úgy, mint ahogy a kör középpontja egyszerre és osztatlanul van jelen a kerületi ívek számára (vö. ScG. I, 66).
b) Probléma: Ha Istennek tudomása van a világ egymást követő eseményeiről, valamiképpen az isteni ismerettevékenységnek is időbelinek kell lennie. S minthogy az isteni ismerettevékenység azonos Isten lényegével, az isteni lét sem szabadulhat ki az idő fogságából.
Válasz: Isten egyszerre, örök jelenben fogja fel a világ egymást követő eseményeit, jóllehet az események egymásra következését is látja. E titokzatos isteni látás misztérium az ember számára, de távoli hasonlóságáról mégis fogalmat alkothatunk, ha figyelembe vesszük, hogyan fogjuk fel a dallamot: a dallam egészét halljuk, s közben a hangok egymásra következését is felfogjuk.
***
Platón szerint a Jó átsugárzik az ideák és az árnyak világán. Arisztotelész rendszerében az isteni valóság mozgató tevékenységével van jelen a világban. A sztoikus bölcselők azt tanítják, hogy az ember és a természet világát az isteni Logosz hatja át (vö. Diogenész Laertiosz, Bión kai gnómón 7, 86). A keresztény és az újplatonikus gondolkodók Isten világ felettiségét hirdetik, de azt is állítják, hogy Isten jelen van a világban. Szent Cyprianus szerint Isten mindenütt jelen van, ő mindent lát és mindent hall (vö. De oratione Dominica 4). Szent Ágoston így ír az isteni jelenlétről: "Isten mindenütt egész, és sehonnan sincs kizárva. Nincs semmiféle bilincsbe verve. Jelenlétének hatalmával betölti az eget és a földet" (De civitate Dei 7, 30; vö. Ep. 187, 4, 11). Dionüsziosz Areopagitész azt tanítja, hogy a mindenek alkotója mindenre alászáll, anélkül, hogy önmagából kilépne (vö. Peri theión onomatón 4). J. Scotus Eriugena szerint az isteni jóság kiárad a teremtésbe (vö. De divisione Naturae 3, 4). Szent Anzelm a Monologion című művében beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról (Monologion 20-24).
Annak ellenére, hogy az isteni lét mérhetetlenül felülmúlja a világot, "Isten jelen van minden dologban, éspedig bensőleg" - mondja Szent Tamás (I q. 8 a. 1). A mindenütt jelenvalóság kizárólag Isten tulajdonsága (vö. I q. 8 a. 4).
Az isteni mindenütt jelenvalóság (ubiquitas; omnipraesentia) fogalma: Isten mindent betöltő jelenléte (praesentia repletiva) különbözik a testek térbelileg körülírható jelenlététől (praesentia circumscriptiva), de különbözik az emberi lélek térre határolódó jelenlététől (praesentia definitiva) is. Az isteni lét mindenütt jelenvalósága azt jelenti, hogy Isten lényegével és hatalmával tökéletesen áthatja a véges létezők világát, anélkül azonban, hogy a véges létezők belső alkotóelemévé válna. Isten immanens (lat. immanens: benne maradó), azaz áthatja a világot, ugyanakkor transzcendens (lat. transcendens: felülmúló), azaz végtelenül túlszárnyalja a világot (vö. I q. 8 a. 3; I q. 28 a. 1 ad 3; II-II q. 81 a. 4). S minthogy Isten áthatja a világot, és különbözik is tőle: "semmi sincs úgy távol tőle, hogy önmagában ne tartalmazná az Istent. A dolgokról csak annyiban mondható, hogy távol állnak Istentől, amennyiben a természet vagy a kegyelem rendjében nem hasonlók hozzá, mint ahogy ennek megfelelően Isten természete kiválóságánál fogva mindent felülmúl" (I q. 8 a. 1 ad 3). Az immanenciával egyenes arányban álló transzcendenciát a lét "kétsarkú" természete, belső polaritása magyarázza. A lét belső polaritása azt jelenti, hogy minél teljesebben valósítja meg a létező a létet, annál inkább azonos másokkal, egyszersmind annál inkább önmaga. Ezért mondja Szent Tamás, hogy minél közelebb van valami Istenhez (azaz minél jobban azonosul a lét teljességével), annál inkább önmaga (vö. De veritate q. 22 a. 4). A véges létezők csak korlátozott, tökéletlen módon valósítják meg a létet, ezért egymással való azonosságuk, és így egymástól való különbözőségük (függetlenségük) is viszonylagos. Isten azonban a lét teljessége: ő tökéletesen áthatja a tőle különböző létezők világát, s ugyanakkor végtelenül felülmúlja őket, azaz a legteljesebb módon független tőlük.
Isten mindenütt jelenvalóságának igazolása:
a) A létesítő ok ereje által van jelen az okozatban. Az istenérvek rámutatnak, hogy Isten a dolgok létet adó és fenntartó oka. Tehát mindaddig, amíg egy dolog léttel rendelkezik, Isten erejének jelen kell lennie benne. Minthogy azonban Isten ereje azonos az isteni lényeggel, Isten lényege szerint és közvetlenül van jelen minden dologban (vö. I q. 8 a. 1).
b) Az egyszerű valóság (miként az emberi lélek) osztatlanul van jelen az anyagi létező egészében és ennek részeiben. Isten egyszerű és végtelen valóság. "Tehát nem korlátozódik valamiféle nagy vagy kicsi helyre... hanem erejének mérhetetlenségével eléri mindazt, ami valamiféle helyen van" (ScG. III, 68).
c) A mindentudás az egyszerű tökéletességek közé tartozik. Ez a tökéletesség nem hiányozhat az isteni létből. Következésképp az isteni ismeret számára minden dolognak nyilvánvalónak kell lennie (vö. I q. 8 a. 3). A dolgok úgy vannak jelen Istenben, mint ahogy a megismert valóság a megismerő alanyban. Minthogy azonban az isteni ismerettevékenység azonos az isteni lényeggel, Isten lényege szerint és közvetlenül van jelen minden létezőben.
Problémák és válaszok:
a) Probléma: A panenteizmus (gör. pan en theó: minden istenben) egyik változata szerint a világ az isteni lét belső és szükségszerű módosulásaként Istenben van, de Isten mégsem oldódik fel egészen a világ létében, mert felül is múlja a világot.
Válasz: A panenteizmusnak ez a változata lényegében panteizmus, mert azzal, hogy a világot Isten részének és szükségszerű megnyilvánulásának tekinti, az isteni létet világtól függő létté teszi. Ez a felfogás azonban ellentmondásos abszolútumhoz vezet. A panenteizmusnak azonban elfogadható változata is van. Ez az elfogadható változat nemcsak azt állítja, hogy a világban jelenvaló Isten felülmúlja a világot, hanem azt is, hogy az Istenben levő világ is különbözik Istentől (azaz a világ nem az isteni lét része, hanem részesüléssel nyert hasonmása), s e világ szabad teremtés eredménye.
b) Probléma: A deizmus (lat. deus: Isten) eltúlozza Isten és a világ különbségét, és ezzel Isten mindenütt jelenvalóságát is tagadja. A deisták úgy gondolják, hogy Isten megteremtette a világot, de a teremtés után sorsára hagyta. Ő nem "hézagpótló isten", nem avatkozik bele a természetes okok láncolatába, hanem autonóm módon hagyja működni teremtményeit.
Válasz: A deisták helyesen hangsúlyozzák, hogy Isten nem hézagpótló isten, s hogy ő nem a természetes okok vetélytársa. Ugyanakkor megfeledkeznek arról, hogy a létezők esetlegesek, és fennmaradásukra csak az abszolút fenntartó alap posztulálásával adhatunk magyarázatot. Arra sem gondolnak, hogy a világ létezőit fenntartó és a világ létezőivel együttműködő isteni tevékenység nem rombolja le a létezők autonómiáját, hanem éppen önállóságukat biztosítja.