2.
A "MOZGÁSBÓL" VETT ISTENÉRV
*
A létezők mozgásából, változásából kiinduló istenérvet a filozófusok az ókortól kezdődően használták.
Platón a Phaidrosz (245 c-e) és a Nomoi (893-899) című műveiben utal arra, hogy minden mozgás valamilyen önmagát mozgató valóságot feltételez. Ez az önmagát mozgató valóság a lélek (a csillagok lelke vagy a világlélek). Arisztotelész mesterénél rendszeresebb formában fejti ki a mozgásból vett istenérvet. A Phüszika című művében a mozgás tényéből indul ki. Megállapítja, hogy mindazt, ami mozog, valami más mozgatja. Minthogy azonban a mozgatók és mozgatottak sorában nem lehet a végtelenbe menni, föl kell tételeznünk valamiféle mozdulatlan mozgatót. Arisztotelésznek ez az érve az öröknek tartott helyváltoztató mozgásból indul ki, és olyan mozdulatlan mozgatóhoz jut, amely a mozgatottakkal azonos rendbe tartozik (Phüszika 241 b - 258 b). A Metaphüszika-ban filozofikusabb formában adja elő az érvet, és a mozgás tényéből kiindulva olyan egyetlen és személyes mozdulatlan mozgatóhoz jut, aki tiszta megvalósultság. Jóllehet az ókori filozófus több mozdulatlan mozgatót is említ (a szférák szellemei), ezeket annak az egyetlen és abszolút mozdulatlan mozgatónak rendeli alá, aki a többi mozgatót célként, illetve a vágy tárgyaként mozgatja (Metaphüszika 1071 b-1074 a).
M. T. Cicero (106-43) az érv platóni változatát ismerteti (Disputationes Tusculanae II). M. S. Boëthius (480-524) a De consolatione philosophiae című művében említi az érvet (3, 12). Májmúni Mózes (1135-1205) a Tévelygők kalauza című művében az érv arisztotelészi feldolgozását ismerteti (Móre Növuchim II). Nagy Szent Albert (1193-1280) a Liber de causis-ban utal a mozgásból vett istenbizonyítékra.
A mozgásból vett istenérv klasszikus megfogalmazása Aquinói Szent Tamás nevéhez fűződik. Ő Arisztotelész nyomdokain halad, jóllehet elutasítja a mozgás örökkévalóságára vonatkozó arisztotelészi föltevést (XII Metaphysicorum lectio 5). A Summa contra Gentiles című művében részletesen tárgyalja a bizonyítékot, de Arisztotelész tévedéseit is követi, amennyiben a filozófiai bizonyításba az ókori világkép elemeit is belekeveri (ScG. I, 13). A Summa theologica-ban megtisztítja az érvet az ókori világkép téves elemeitől, és tiszta filozófiai bizonyítást ad. Az itt előadott gondolatmenet a híres öt istenérv ("öt út") első tagja (I q. 2 a. 3). Ezt az érvet a görög kinészisz (mozgás) szó alapján kinesziológiai bizonyításnak szokták nevezni.
**
AZ ÉRV MEGFOGALMAZÁSA SZENT TAMÁSNÁL
A skolasztika fejedelme a következő módon építi fel a mozgásból vett istenérvet: A) A világban van mozgás. B) Mindazt, ami mozog, valami más mozgatja: a világban a mozgatók és mozgatottak soraival találkozunk. C) Minthogy a lényegileg egymás alá rendelt mozgatók sorában nem lehet a végtelenbe menni, föl kell tételeznünk valamiféle első mozdulatlan mozgatót, akit Istennek nevezünk.
A) Szent Tamás öt istenérvének első tagja abból indul ki, hogy a mozgás tapasztalati tény.
"Az első és legvilágosabb út az, amelyet a mozgásból veszünk. Bizonyos ugyanis, az érzékek is tanúsítják, hogy van valami, ami mozog ebben a világban" (I q. 2 a. 3).
A mozgáson (motus) Aquinói Tamás Arisztotelészhez hasonlóan nemcsak a helyváltoztató mozgást érti, hanem a kifejezést tág értelemben használja, és mindenfajta változást mozgásnak nevez. Így mozgás a lényegi változás (keletkezés, pusztulás), a mennyiségi változás (növekedés, fogyás), a járulékos minőségi változás (a szín, a hang, az íz stb. változása) és a hely-, illetve helyzetváltoztató mozgás (III Physicorum lect. 1; V Phys. lect. 3). Ezekhez hasonlóan mozgásnak tekintendők a tevékenység különféle fajtái, így az ész és az akarat műveletei is (I q. 105 a. 3; I-II q. 9 a. 6).
A tág értelemben vett mozgásról, azaz a változásról Szent Tamás a következő "meghatározást" adja: "a mozgás a lehetőségi létnek mint lehetőségi létnek a megvalósulása" (III Phys. lect. 2). "Mozgatni ugyanis nem más, mint valamit lehetőségi létből megvalósult létbe vezetni" (I q. 2 a. 3).
A mozgás a létező lehetőségi létének befejezetlen megvalósulása, átmenete a lehetőségből a megvalósultságba. A megvalósulás szóval azt jelöljük, hogy a mozgásban a létezőnek valamilyen korábbi lehetősége megvalósulásba kerül; a "lehetőség mint lehetőség" kifejezés pedig arra utal, hogy a mozgás nem csupán valamiféle lehetőség megvalósultsága, hanem megvalósulási folyamat (III Phys. lect. 2). Példa: a lehetőség szerint meleg víz a melegedés szempontjából még nincs mozgásban; amikor pedig már ténylegesen meleg, akkor már nincs mozgásban. Melegítés közben azonban mozog: megvalósultságban van korábbi képességi melegségére nézve, de lehetőségben van a további megvalósult melegségre nézve. Éppen ez a mozgás: egyszerre megvalósultság és lehetőség, a kettő dinamikus keveréke.
A mozgató ok (causa movens) "a változás és a megnyugvás első elve" (V Met. lect. 2), azaz olyan valóság (actus), amely valamilyen lehetőséget megvalósulásba visz. Filozófiai szempontból a mozgató ok nem az empirikus létező egésze, hanem annak formája: "a természeti létező nem a maga egésze szerint tevékeny, hanem formája alapján hat, amely által megvalósultságban van" (De potentia q. 3 a. 1). A forma a létező érthető szerkezete, felépítésének logikája és működési elve, amelynek erejében a létező hatást tud kifejteni. Így a forma az empirikusan ellenőrizhető tevékenység transzcendentális alapja. Ezt azért fontos tudnunk, mert például az élőlények önmozgása esetében a mozgató ok nem az élőlénytől különböző konkrét létező, hanem az élőlény formája, amely megvalósultságként mozgatja az élőlény anyagát, azaz lehetőségi létét.
A mozgató ok kétféle lehet: "az egyik a főok, amely saját formája alapján hat, és ez, amennyiben ok, kiválóbb, mint az okozat. A másik az eszköz-ok, amely nem saját formája erejében tevékeny, hanem annyiban, amennyiben más mozgatja, és ennek nem kell kiválóbbnak lennie az okozatnál, miként a fűrész sem kiválóbb a háznál" (De malo q. 4 a. 1 ad 15).
B) Aquinói Tamás általános érvényű alapelvnek tartja, hogy mindazt, ami mozog, más mozgatja (omne quod movetur ab alio movetur). Ez az alapelv a mozgatók és mozgatottak különféle sorozatait föltételezi.
"Márpedig mindazt, ami mozog, valami más mozgatja. Semmi sem mozog ugyanis, hacsak nincs lehetőségi létben ahhoz képest, ami felé mozog. Valami pedig annyiban mozgat, amennyiben megvalósultságban van; mozgatni ugyanis semmi más, mint valamit lehetőségi létből megvalósult létbe vezetni. Ám nem lehet valamit lehetőségi létből megvalósult létbe vezetni, csak valós lét által: ahogyan a ténylegesen meleg, miként a tűz, a fát, amely lehetőség szerint meleg, ténylegesen meleggé teszi, s ezáltal mozgatja és változtatja azt. Nem lehet azonban, hogy ugyanaz egyszerre legyen megvalósultságban és lehetőségi létben ugyanabban a vonatkozásban, hanem csak különböző vonatkozásokban: ami ugyanis ténylegesen meleg, nem lehet ugyanakkor lehetőség szerint meleg, hanem ugyanakkor lehetőség szerint hideg. Lehetetlen tehát, hogy valami ugyanabban a vonatkozásban és ugyanolyan módon mozgató és mozgatott legyen, vagy önmagát mozgassa. Szükségszerű tehát, hogy mindazt, ami mozog, valami más mozgassa."
"Ha tehát az, ami mozgat, maga is mozog, szükséges, hogy azt is valami más mozgassa, és hogy amazt megint más" (I q. 2 a. 3).
Az alapelv szerint a szoros értelemben vett önmozgás lehetetlen: ha ugyanis valami szoros értelemben mozgatná önmagát, egyszerre kellene ugyanabból a szempontból lehetőségben és megvalósultságban lennie - ez azonban nem lehetséges. A tág értelemben vett önmozgás azonban lehetséges, és a "mindazt, ami mozog, valami más mozgatja" elv ebben az esetben is érvényes: a megvalósultság vagy forma - a létező egyik metafizikai összetevőjeként - mozgatja ugyanannak a létezőnek lehetőségi létét vagy anyagát. Ezért írja Szent Tamás: "nem lehetséges, hogy valami önmagát mozgassa, hacsak nem oszlik két részre, amelyeknek egyike a mozgató és a másik a mozgatott" (III q. 32 a. 4). A "részeken" természetesen nem fizikai, hanem metafizikai összetevőket kell értenünk. Önmozgással mozognak például a lélekkel rendelkező lények, amelyekben a lélek (az élőlény felépítésének és működésének programja) valós formaként mozgat. Szent Tamás példái gyakorta azt sugallják, hogy a mozgató és a mozgatott egymástól empirikusan különböző konkrét létezők (miként a tűz és a fa, a kéz és a bot stb.). A középkori filozófus azonban nemcsak erre gondol. Az élőlények esetében ugyanis nyilvánvaló, hogy a mozgató és a mozgatott nem két különböző létező, hanem két egymást föltételező metafizikai lételv (forma és anyag) ugyanazon a létezőn belül.
Megjegyezzük, hogy a "mindazt, ami mozog, más mozgatja" elvet még a kívülről jövő mozgatás esetében sem úgy kell értenünk, hogy a mozgatott létező teljesen passzív módon fogadja be a mozgatást. Ha ugyanis valamilyen létező lehetőségi léte külső hatásra megvalósultságba kerül, ez a megvalósultság amellett, hogy kívülről jövő hatás eredménye, egyszersmind a mozgatott létező saját tevékenységének is eredménye.
Ahol mozgást tapasztalunk, ott a "mindazt, ami mozog, más mozgatja" elv értelmében mozgatók és mozgatottak sorát kell föltételeznünk. A mozgatott létezőn belüli vagy kívüli megvalósultság ugyanis csak abban az esetben mozgathat, ha közben maga is átmegy az elsődleges megvalósultság (actus primus) állapotából a második valóság (actus secundus) állapotába. Ez azonban azt jelenti, hogy maga is mozgatóra szorul, és így tovább.
A mozgató okok kétféle módon kapcsolódhatnak egymáshoz, és ennek megfelelően különbözik egymástól a lényegileg (per se) és a járulékosan (per accidens) összekapcsolódó mozgató okok láncolata (De veritate q. 2 a. 10). Az elsőt vertikális sornak nevezhetjük, mert a mozgás metafizikai feltételeihez vezet, a másodikat pedig horizontális sornak tekinthetjük, mert a mozgás empirikus okait tartalmazza.
A lényegileg egymás alá rendelt mozgató okok sorát így jellemezhetjük: e sorban a második mozgató (akár egy, akár több második van) lényegileg rendelődik alá az elsőnek, azaz csak az első ok erejében hozhatja létre a kívánt mozgást (De causis lect. 1); e sorban a mozgató okok hierarchiát alkotnak, azaz egyik a másikat ontológiailag múlja felül (az első nem időben, hanem ontológiailag első); e sorban az első és a második oknak a mozgatáskor ténylegesen együtt kell lennie (ScG. I, 13).
Ha Szent Tamás példáját (De veritate q. 2 a. 10) kissé módosítjuk, ezt a hierarchiát a következő módon szemléltethetjük: a lélek és képességei mozgatják az idegeket, az idegek az izmokat, az izmok a kezet, és a kéz az értelmes szöveget író ceruzát. Ebben a példában a lélek és képességei (az idegek, az izmok és a kéz érthető szerkezete, működési elve) metafizikai valóságként a ceruza mozgásának "első oka"; az idegek, az izmok és a kéz empirikus mozgatókként a ceruza mozgásának második okait alkotják.
A járulékosan összekapcsolódó mozgató okok sorának jellemzőit így összegezhetjük: e sorban az első ok csak mellékesen befolyásolja a második mozgató ok működését (De causis lect. 1); e sorban az első és a második mozgató okok ontológiailag azonos szinten helyezkednek el (az első csak időben első); e sorban az első mozgató oknak nem kell ténylegesen jelen lennie ahhoz, hogy a második ok kifejthesse mozgató tevékenységét.
A járulékosan összekapcsolódó mozgató okok sorát a következő példa szemlélteti: az erős napsütés hatására megváltoznak a légköri viszonyok, a légköri viszonyok változása vihart eredményez, a viharos szél bevágja az ablakot, a becsapódó ablak leveri a virágvázát. Ebben a sorban mind az első, mind a második mozgató okok empirikus tényezők.
C) Minthogy a lényegileg egymás alá rendelt mozgató okok hierarchiájában nem lehet a végtelenbe menni, el kell jutnunk valamiféle első mozdulatlan mozgatóhoz, akit Istennek nevezünk.
"Itt azonban nem lehet a végtelenbe menni, mivel így nem lenne valami első mozgató s következésképp semmiféle más mozgató sem, minthogy a másodlagos mozgatók nem mozgatnak, csak azáltal, hogy mozgatja őket az első mozgató: miként a bot sem mozoghat, csak azáltal, hogy mozgatja a kéz. Tehát szükségszerű eljutnunk valami első mozgatóhoz, amit semmi sem mozgat, és ezt mindenki Istennek gondolja" (I q. 2 a. 3).
Arra a kérdésre, hogy adott esetben miért kell föltételeznünk a lényegileg egymás alá rendelt mozgatók sorát, Szent Tamás nyomán a következő választ adhatjuk: az okozatok rendje megfelel az okok rendjének (De potentia q. 3 a. 4). Vannak olyan mozgások (okozatok), amelyeket csak ontológiailag különféle szintű mozgató okok együttműködésével tudunk megmagyarázni. Másként fogalmazva: bizonyos mozgásokra csak akkor adhatunk teljes magyarázatot, ha e mozgásokat, illetve a bennük elkülöníthető mozzanatokat lényegileg alárendelt mozgatók sorára vezetjük vissza. Az ilyen sorozatban a legalacsonyabb szintű mozgató okot részleges oknak (causa particularis), a felette állót egyetemes oknak (causa universalis) és a legfelsőt legegyetemesebb oknak (causa simpliciter universalis) nevezzük (VI Met. lect. 3).
A mozgató okok vertikális sorát mind a természeti, mind az emberi akarattól függő mozgásokban fölfedezhetjük.
Természeti mozgás például a magzat fejlődése.
A magzat fejlődésének részleges mozgató oka a két szülő lelke, illetve a kódolt formában létező genetikai program, amely a két szülő lelkének eszközeként hozza létre a mozgást (vö. De malo q. 4 a. 1 ad 15; VII Met. lect. 8; I q. 118 a. 1 ad 3). Megjegyezzük, hogy Szent Tamás ebben az összefüggésben csak az apa lelkéről és a hímivarsejt (semen = mag, hímivarsejt) szerkezetéről beszél, mert a korabeli felfogás az anyának csak passzív szerepet tulajdonított a magzati fejlődésben. E szaktudományos jellegű tévedés azonban lényegtelen a filozófiai mondanivaló szempontjából.
A magzat fejlődésének egyetemes mozgató oka azoknak a rendszereknek érthető szerkezete és működési elve, amelyek keretében a részleges mozgató ok kifejtheti hatását. Ilyen rendszerek: az anyai szervezet, az anya életét biztosító ökológiai rendszer, a naprendszer, a galaxis stb. Ezek a részleges mozgató ok felett állnak, mert mozgató okságuk a fajnak több vagy minden egyedére kiterjed (vö. De potentia q. 3 a. 7). E rendszerek logikáját és működési elvét Szent Tamás többnyire a calor coeli (az ég hője), a corpus coeleste (az égitest), a sol (a Nap), vagy a virtus coeli (az ég ereje) szimbolikus kifejezésekkel jelöli (vö. II Sent. d. 18 q. 2 a. 3; I q. 115 a. 3 ad 2; VII Met. lect. 8). A teológus Tamás szerint e rendszerek logikáját és működését az angyalok (tiszta formák) tevékenysége biztosítja (I q. 110 a. 1; Opusculum IX). A középkori filozófus azt akarja mondani, hogy a részleges mozgató okok működése sokféle rendszer logikájának függvénye, és ezt még annak is el kell ismernie, aki történetesen tagadja az angyalok létét.
A magzat fejlődésének legegyetemesebb mozgató oka Isten. Erre a föltételezésre azért van szükség, mert a különféle rendszerek összhangja és logikus együttműködése további magyarázatot követel. Aquinói Tamás ezt a magyarázatot abban látja, hogy e különféle rendszerek az egységes isteni logika erejében fejtik ki mozgató tevékenységüket (vö. ScG. I, 42). Az egybehangolt rendszerek közvetítésével Isten mozgatja a részleges mozgató okokat, és ő irányítja célra működésüket (vö. De potentia q. 3 a. 7). Így "... az ember teste egyaránt formálódik Istennek mint első és fő hatóoknak erejében, s ugyanakkor a magnak, mint másodlagos hatóoknak erejében..." (ScG. II, 89). Ezt nem úgy kell felfognunk, mintha a magzat fejlődését részben Isten, részben a természeti hatóok eredményezné, hanem úgy, hogy mindkettő az egészet hozza létre, de más és más módon; mint ahogyan az egész okozatot az első oknak és ugyanakkor az eszköz-oknak is tulajdonítjuk (vö. ScG. III, 70).
A természeti mozgató okokhoz hasonlóan a képességeket mozgató emberi akarat is alárendelődik az isteni mozgatónak.
A lélek valamennyi képessége két szempontból szorul mozgatóra: a tevékenység gyakorlását és motiválását illetően (I-II q. 9 a. 1). Az akarattól függő lelki képességeket az akarat mozgatja (ScG. I, 72). Minthogy azonban az akarat nincs mindig az akarás állapotában, mozgásba lendülése magyarázatot igényel. Szent Tamás szerint elégséges és hatékony módon csak Isten tudja mozgatni az emberi akaratot: egyrészt úgy, hogy egyetemes értékként vonzást gyakorol az akaratra, másrészt úgy, hogy az akarat szabadságának meghagyásával ő idézi elő az akarás első mozzanatát (Opusculum IX; I q. 105 a. 4; De malo q. 6 a. un.; IV Sent. d. 49 q. 1 a. 3 q. 2). Az isteni mozgatás az ember öntevékeny és szabad akarását eredményezi.
A lényegileg alárendelt mozgató okok sorában nem lehet a végtelenbe menni, hanem el kell jutni valamiféle első mozgatóhoz: "A mozgatók és mozgatottak egymásnak alárendelt sorában, amelyben az egyik valamiféle rend szerint mozgatja a másikat, szükségszerű fölfedeznünk, hogy ha eltávolítjuk az első mozgatót, vagy az megszűnik mozgatni, akkor semelyik másik sem fog mozgatni, sem mozogni: mivel az első a mozgás oka valamennyi másik számára. Ám ha az egymásnak alárendelt mozgatók és mozgatottak végtelen számúak, nem lesz valamiféle első mozgató, hanem mindegyik mintegy középső mozgató lesz. Tehát semelyik másik nem mozoghat, és így semmi sem fog mozogni a világban" (ScG. I, 13; vö. I-II q. 1 a. 4).
Ez a gondolatmenet azt a felismerést fogalmazza meg, hogy ha a mozgatók sorát vertikális irányban a végtelenbe nyújtjuk, csak a mozgás elégtelen alapjait sokszorozzuk anélkül, hogy magyarázatot adnánk a mozgásra. Minthogy a végtelen sorban nincs első tag, és a sor egyetlen tagja sem hordja önmagában mozgásának elégséges alapját, a végtelen sor egészének mozgása is elégséges alap nélkül marad. A valóság érthetőségét hirdető Szent Tamás ezt az álláspontot nem tudja elfogadni. Szerinte a mozgásnak, különösen a rendet növelő mozgásnak, elégséges alapja, magyarázata kell, hogy legyen.
Az érv nem a képességileg végtelen matematikai sor lehetetlenségét állítja. Szent Tamás szerint nincs akadálya annak, hogy a járulékosan összekapcsolódó mozgató okok (horizontális irányú) sorában a végtelenbe menjünk (I-II q. 1 a. 4). Azt állítja, hogy a világ időbeli végességét pusztán filozófiai úton nem tudjuk bizonyítani (I q. 46 a. 2), és ezzel burkoltan azt is elismeri, hogy az azonos ontológiai szinten álló (horizontálisan összekapcsolódó) mozgató okok sora képességi végtelent alkothat. Az ilyen képességileg végtelen sorban nincs első tag, és a tagok nincsenek ténylegesen együtt. Ám még az ilyen sor is feltételezi a sor fölött álló első mozgatót, azaz a mozgás végső lehetőségi feltételét.
Az érv konklúziója: Ahhoz, hogy a mozgásra teljes magyarázatot adhassunk, valamiféle első mozgatót kell feltételeznünk. A mozgatók végtelen sora ugyanis nem ad teljes magyarázatot a világban tapasztalható mozgásra. Minthogy az első mozgatónak mozdulatlannak kell lennie, nem lehet benne lehetőségi lét. Az első mozdulatlan mozgató (primum movens immobile) tehát színtiszta megvalósultság (actus purus). Tekintettel arra, hogy nincs benne összetettség, tevékenysége azonos lényegével és lényege azonos létével. S minthogy e tiszta megvalósultság korlátlan módon birtokolja a létet, végtelenül értelmes és személyes valóságnak kell lennie, aki tökéletességeivel messze felülmúlja (transcendens) az általa mozgatott világot. Ezt a végtelen és transzcendens valóságot Istennek nevezzük.
***
A mozgásból vett istenbizonyítékot nem mindenki tartja meggyőzőnek. Az érv ellenfelei vagy a mozgástörvényt (mindazt, ami mozog, más mozgatja) támadják, vagy azt a tételt vonják kétségbe, hogy a lényegileg alárendelt mozgató okok sorában nem lehet a végtelenbe menni.
a) J. Duns Scotus (1266-1308) azt állítja, hogy vannak olyan mozgató okok, amelyek virtuális (erő szerinti) megvalósultságban vannak bizonyos állapotokra nézve, azaz külső mozgató nélkül is létre tudják hozni ezeket az állapotokat (ilyen például az elemek természetes mozgása). Így ezek a mozgató okok egyszerre vannak virtuális megvalósultságban és második képességi létben - ami Scotus szerint nem ellentmondás (vö. Opus Oxoniense 501). Az ilyen mozgató okok esetében a külső mozgató csak ahhoz szükséges, hogy ezek az okok az első lehetőségi létből az első (virtuális) megvalósultságba kerüljenek (i. m. 206.).
Válasz: Nézetünk szerint a fenti álláspont helytelen, és nem cáfolja a mozgástörvényt. Egyrészt a virtuális megvalósultság is megvalósultság, és ez mozgatja a lehetőségi létet. Másrészt a virtuális megvalósultság működésbe lépéséhez is kell valami mozgató (akadályeltávolító, kioldó) tényező, és szükséges annak a rendszernek hatása is, amelyben a virtuális megvalósultsággal rendelkező létező "önmagát mozgatja".
b) Francisco Suarez (1548-1617) élesen bírálja Arisztotelésznek az ég mozgásáról és a mozgástörvényről vallott nézeteit (Disputationes metaphysicae d. 29 s. I, 7-17). A mozgásból vett érvet csak fizikai síkon értelmezi (csupán a természeti mozgásokat és csak az empirikus mozgató okokat veszi figyelembe), és az érvet ebben a formában nem tartja bizonyító erejűnek. Az a véleménye, hogy a "mindazt, ami mozog, más mozgatja" elv nem érvényes a mozgás minden fajtájára, és úgy gondolja, hogy az érv nem vezet szükségszerűen szellemi természetű első mozgatóhoz.
Válasz: Suarez kritikája csak akkor lenne helytálló, ha az érv valóban csak fizikai érv lenne. Láttuk azonban, hogy egyrészt Szent Tamás a metempirikus mozgató okokat is figyelembe veszi, másrészt az érvet az emberi akarattól függő szellemi mozgásokra is kiterjeszti.
c) A dialektikus materializmus két axiomatikus jellegű állítással akarja kiküszöbölni az első mozgatót. Az egyik állítás szerint az anyagnak lényegi, elidegeníthetetlen tulajdonsága az önmozgás (az ellentétek egységének és harcának törvénye egyetemes érvényű). A másik állítás azt mondja ki, hogy az anyagi világ örök, és így nincs szükség a mozgás első megindítójára.
Válasz: Ha elfogadjuk az első állítás igazát, az anyag "önmozgása" ebben az esetben is további magyarázatra szorul. Az ellentétek egységének és harcának törvénye ugyanis csak leírja, de nem magyarázza a mozgást; s főleg nem ad magyarázatot a rendet növelő mozgásokra. Ha a második állításból elfogadjuk a világ örökkévalóságának tételét (filozófiai szempontból Szent Tamás sem zárta ki ennek lehetőségét), ez egyenértékű azzal, hogy a mozgatók és mozgatottak horizontális sorának végtelenségét föltételezzük. A mozdulatlan mozgató azonban még ebben a föltételezésben sem válik feleslegessé: ha ugyanis e sorban egyetlen mozgató sem bírja önmagában mozgásának teljes magyarázatát, akkor a végtelen sor egésze sem fogja önmagában bírni mozgásának elégséges alapját. Szent Tamás érve nem arra épül, hogy a mozgásnak valamikor kezdődnie kellett, hanem arra, hogy a mozgás (különösen a rendszert alkotó és a rendet növelő mozgás) minden pillanatban elégséges alapot követel. A mozdulatlan mozgató természetesen nem a véges vagy végtelen sor elején áll, hanem "fölötte".
d) A modern logika oldaláról többnyire azzal támadják az érvet, hogy a végtelen sorban nincs ellentmondás, és ezért helytelen Szent Tamásnak az az állítása, amely szerint a lényegileg alárendelt mozgatók sorában nem lehet a végtelenbe menni.
Válasz: A mozgatóknak és a mozgatottaknak abban a végtelen sorában, amelyben minden tagot egy előtte álló mozgat, valóban nincs ellentmondás. Az is igaz, hogy az ilyen sornak nincs eleje. Mindezt azonban Aquinói Tamás is tudta! A középkori filozófus nem a végtelen horizontális sor lehetőségét vitatja, hanem a konkrét és rendet növelő mozgásokra akar elégséges magyarázatot adni. Márpedig egy olyan végtelen sorozat, amelyben egyetlen tag sem hordozza önmagában mozgásának elégséges alapját, sosem adhat teljes magyarázatot az itt és most létrejövő konkrét mozgásra. Ezért mondja Tamás: a mozgás elégséges alapjának keresése folyamán (a vertikális vonalon) nem mehetünk a végtelenbe, hanem el kell jutnunk a transzcendens első mozgatóhoz.
e) E. Le Roy (1870-1954) nyomán (Le problème de Dieu, 1929) többen azt kifogásolják, hogy ez az érv a mozgást mozdulatlan valóságokra és valamiféle sztatikus, merev abszolútumra vezeti vissza.
Válasz: A lehetőség és a megvalósultság nem mozdulatlan fizikai összetevők, hanem olyan metafizikai fogalmak, amelyek lehetővé teszik a mozgás dinamizmusának fogalmi leírását. A mozdulatlan mozgató sem merev létalap, hanem tiszta megvalósultság, aki végtelen fokban birtokolja az életet. Azt azonban el kell ismernünk, hogy erről az abszolút módon élő tiszta megvalósultságról megfelelő fogalmat sosem alkothatunk.