3.
A LÉTESÍTŐ OKOK SORÁBÓL VETT ISTENÉRV
*
A görög bölcselőktől idegen a világ gyökeres függőségének gondolata. A létesítő okságra támaszkodó istenérv bibliai eszmék hatására jelenik meg a filozófiában.
Platón rendszerében a Démiourgosz (a kaoszból kozmoszt formáló istenség) nem a világ teremtője, hanem a szabálytalan mozgás szabályossá rendezője (Timaiosz 29 e). Arisztotelész beszél ugyan a létesítő okról, de ezen nem a szoros értelemben vett létet adó okot érti, hanem a mozgás, a változás okát (vö. Metaphüszika 1013 a). A mozdulatlan mozgató nem a világ létének oka, hanem az örök világ mozgásainak irányítója.
A teremtésről szóló bibliai tanítás új tartalommal gazdagítja a létesítő ok és az okság elvének fogalmát. Hermasz-nak a Poimén (2. sz.) című művében azt olvassuk, hogy Isten "a nem-létezőből alkotott meg minden létezőt" (Mand. 1, 1). E felfogás hatására a teremtés a létesítő okság prototípusává válik.
Szent Ágoston azt tanítja, hogy Isten a világnak nem csupán rendezője, hanem teremtője és fenntartója (vö. De civitate Dei 12, 25; Confessiones 12, 6, 7; De Genesi ad litteram 4, 12, 22). A filozófia nyelvén ez azt jelenti, hogy Isten a világnak nem csupán mozgató oka, hanem a szó szoros értelmében létet adó és létben tartó oka.
A létesítő okságra épülő istenérv nyomai fölfedezhetők M. S. Boëthius, Algazel (1058-1111) és Májmúni Mózes műveiben is. Szent Anzelm a Monologion című művében fejti ki a létesítő okságra alapozott istenérvét.
Szent Bonaventura a Hexaemeron című művében következtet a világ teremtő okára (5, 29). Ő Szent Tamással ellentétben azt tanítja, hogy a világ öröktől való teremtése nemcsak a hit szempontjából, hanem filozófiailag is lehetetlen (II Sent. 1, 1, 1, 2).
A létesítő okok sorából vett istenérv klasszikus megfogalmazása Aquinói Szent Tamás nevéhez fűződik. A Summa theologiae-ban található érv a híres "öt út" második tagja (I q. 2 a. 3). Az itt felvázolt gondolatmenetet a görög aitia (ok) szó alapján etiológiai vagy aitiológiai érvnek szokták nevezni.
**
AZ ÉRV MEGFOGALMAZÁSA SZENT TAMÁSNÁL
Az érv logikája a következő: A) A létesítő ok és az okozat közötti összefüggést a filozófia a tapasztalat alapján állítja. B) Az okozatok teljes magyarázatához a létesítő okok sorait kell föltételeznünk, mert semmi sem lehet önmagának létesítő oka. C) Minthogy a lényegileg egymás alá rendelt létesítő okok sorában nem lehet a végtelenbe menni, fel kell tételeznünk valamiféle első létesítő okot, akit Istennek nevezünk.
A) A második út a létesítő okságból indul ki. Ez az út nem megismétlése az elsőnek, mert az első út a dolgok változásának, levésének okát (causa tou fieri) vizsgálta, a második út pedig a dolgok létének okát (causa tou esse) keresi.
"A második utat a létesítő ok megfontolásából vesszük" - mondja Aquinói Szent Tamás (I q. 2 a. 3).
Ez a megfontolás filozófiai vizsgálódást jelent, és nem egyszerűen az érzéki tapasztalat adatainak rögzítését. Igaz ugyan, hogy az ok és az okozat közti szükségszerű kapcsolatra többnyire az érzékelő tapasztalat is utal, de az ok és az okozat közti szükségszerű kapcsolatot mégsem az érzékelés, hanem a szellemi belátás tárja föl. Így az okok vizsgálata a metafizikára tartozik (II Phys. lect. 5; V Met. lect. 1).
Ha abból indulunk ki, hogy a létesítő ok (causa efficiens) az okozat létére gyakorol hatást (V Met. lect. 1), akkor elsődleges értelemben a teremtő okot kell létesítő oknak neveznünk. Másodlagos értelemben azonban a mozgató okot is "létesítő" oknak tekinthetjük. Ennek alapján Szent Tamás különbséget tesz a szoros és a tág értelemben vett létesítő ok között.
A tág értelemben vett létesítő ok azonos a mozgató okkal. A mozgató ok annyiban létesítő ok, amennyiben "elővezeti" az anyag lehetőségeiben rejlő formát (eductio formae), vagy előkészíti az anyagot az új forma befogadására (dispositio materiae). Ebben az értelemben mondja Szent Tamás: "a létesítő ok annyiban oka a dolognak, hogy formát vezet be, vagy rendezi az anyagot" (De potentia q. 5 a. 1). Ez azonban nem igazi létesítés, mert a tág értelemben vett létesítő okság már előfeltételezi a változtatható "alapanyagot", a változtatható létet (De potentia q. 3 a. 4; II Sent. d. 1 q. 1 a. 3 ad 5).
Szoros értelemben csak a teremtő ok (causa creans) nevezhető létesítő oknak: "teremteni annyi, mint a dolgok létét szoros értelemben okozni vagy létrehozni" (I q. 45 a. 6). Az igazi létesítés a lét okozása, azaz a véges lét összetevőinek (anyag és forma) létrehozása és létben tartása. A szoros értelemben vett létesítő ok nem előfeltételezi a változtatható létet (II q. 65 a. 3). Ilyen létesítő okságra csak az a lény képes, aki át tudja hidalni a semmi és a valami között húzódó végtelen szakadékot (I q. 45 a. 5; I q. 8 a. 1; De potentia q. 3 a. 4).
A szoros és a tág értelemben vett létesítő ok megkülönböztetésével Szent Tamás a filozófiai és a szaktudományos okság elvének különbségére hívja fel a figyelmet.
A szaktudományos oknyomozás horizontális síkon az események mozgató okait kutatja: az egyik eseményt a másik eseményből magyarázza. A szaktudományos okság elve (az oksági szabály) azt mondja ki, hogy ha valami történik, akkor az utóbbi esemény olyan megelőző eseményre vezetendő vissza, amelyből az utóbbi szükségszerűen vagy statisztikai valószínűséggel következik. Minthogy a szaktudomány csak a létezők változásának okát keresi, sosem adhat teljes magyarázatot az okozatok létére és mibenlétére.
A filozófiai oknyomozás vertikális vonalon a lét okait kutatja, vagyis azoknak a létezőknek és lételveknek (anyag és forma) létesítő és fenntartó okait keresi, amelyekkel az események megtörténnek. A filozófiai okság elve azt fogalmazza meg, hogy mindannak, ami csak feltételesen van (ami el is maradhatott volna, vagy másként is lehetne), elégséges alapja, magyarázata kell, hogy legyen. Minthogy a filozófia arra keres magyarázatot, hogy miért vannak a létezők, és miért olyanok, amilyenek, a filozófiai oknyomozás azzal az igénnyel lép fel, hogy az okozatok létére és mibenlétére teljes magyarázatot adjon.
B) Az okozatok teljes magyarázatához a létesítő okok különféle sorait kell feltételeznünk: ugyanis semmi sem lehet önmagának létesítő oka.
"Az érzékelhető világban ugyanis a létesítő okok sorozataival találkozunk. Nem találkozunk azonban olyasmivel, és ez nem is lehetséges, hogy valami önmagának létesítő oka legyen, mert akkor előbb kellene lennie önmagánál, ami lehetetlen" (I q. 2 a. 3).
Ez a megállapítás arra a józan belátásra épül, hogy mindaz, ami létrejön, valami más által jön létre (I-II q. 75 a. 1 sed contra; VII Met. lect. 6). A létesítő ok maga is létesítő okot követel, és így tovább: a létesítő okok láncát az emberi gondolkodás az érzékelő tapasztalat alapján feltételezi.
A létesítő okok kétféle módon kapcsolódhatnak egymáshoz, és ennek megfelelően különbözik egymástól a lényegileg (per se) és a járulékosan (per accidens) összekapcsolódó létesítő okok láncolata (De causis lect. 1). Az elsőt - éppen úgy, mint a mozgató okok esetében - vertikális sornak nevezhetjük, mert ez az okozatnak metafizikai okait tartalmazza. A másodikat horizontális sornak tekinthetjük, mert ez az okozat empirikus létesítő okait foglalja magában.
A lényegileg egymás alá rendelt létesítő okok sorát így jellemezhetjük: e sorban a második okok és az okozat léte, valamint fennmaradása teljes mértékben az első októl függ (az első ok szoros értelemben vett létesítő ok); e sorban a létesítő okok hierarchiát alkotnak, azaz egyik a másikat ontológiailag múlja felül (az első ok nem időben, hanem ontológiailag első); e sorban az első oknak ténylegesen jelen kell lennie az okozat létrehozása és fennmaradása idején.
Az ilyen módon alárendelt létesítő okok sorára a véges létezők világában nem találunk példát. A véges létezők ugyanis nem tudnak létet adni, és így létesítő okságuk csak a létezők mozgatására, változtatására korlátozódik.
A járulékosan összekapcsolódó létesítő okok sorának jellemzői a következők: e sorban a második okok és az okozat léte, valamint fennmaradása csak részben függ az első októl (az első ok csak tág értelemben vett létesítő ok); e sorban a létesítő okok ontológiailag azonos szinten helyezkednek el (az első ok csak időben első); e sorban az okozat létrehozása és fennmaradása idején az első oknak nem kell ténylegesen jelen lennie.
A járulékosan összekapcsolódó létesítő okok sorára a gyermek, apa, nagyapa stb. példáját vehetjük (vö. I q. 46 a. 2 ad 7). Az apa és a nagyapa a gyermek létének csupán részleges okai: a gyermek létrejötte és fennmaradása nem csak tőlük függ. A nagyapa, az apa és a gyermek ontológiailag azonos szinten helyezkedik el. A gyermek születésekor az apának és a nagyapának ténylegesen nem kell jelen lennie.
C) Minthogy a lényegileg egymás alá rendelt létesítő okok sorában nem lehet a végtelenbe menni, föl kell tételeznünk valamiféle első létesítő és fenntartó okot, akit Istennek nevezünk.
"De az sem lehetséges, hogy a létesítő okok sorozatában a végtelenbe menjünk. Mivel a rendezett létesítő okok valamennyi sorozatában az első oka a középsőnek, és a középső oka a végsőnek, legyen akár több, akár csak egy középső; az ok elvételével pedig elvétetik az okozat. Tehát ha nincs első a létesítő okok között, nem lesz végső, sem középső. Ám ha a létesítő okok sorozatában a végtelenbe megyünk, akkor nem lesz első létesítő ok, és így nem lesz végső okozat sem, sem középső létesítő okok, ami nyilvánvalóan hamis. Tehát szükséges föltennünk valami első létesítő okot, akit mindenki Istennek nevez" (I q. 2 a. 3).
Arra a kérdésre, hogy miért kell föltételeznünk a lényegileg egymás alá rendelt létesítő okok hierarchiáját, ugyanaz a válasz, mint a mozgató okok esetében: "szükséges, hogy az okok rendje megfeleljen az okozatok rendjének, mivel az okozatok arányban állnak okaikkal" (ScG. II, 15). Az okozatokban három létmozzanatot különböztethetünk meg: az okozat egyrészt egyed, másrészt meghatározott természettel rendelkezik (lényegi formája alapján meghatározott fajba tartozik), és léte van (De potentia q. 3 a. 4). E különféle létmozzanatokat különféle szintű létesítő okokra kell visszavezetnünk. A részleges ok csak az okozat egyediségét magyarázza: tudniillik azt, hogy valamilyen általános természet meghatározott egyedbe kerül. Az egyetemes ok (a forma elővezetésével) hozzájárul e természet kialakulásához és fennmaradásához, de nem ad létet e természetnek, azaz nem teremti az okozat formáját és anyagát. Az okozat és az egyetemes ok létének és fennmaradásának teljes magyarázatához fel kell tételeznünk valamiféle alapvető létesítő és fenntartó okot, és ezt a legegyetemesebb létesítő okot nevezzük Istennek.
A létesítő okok vertikális sorát mind a természeti, mind az emberi akarattól függő létesítő okságban posztulálnunk kell.
A természeti létesítő okság világába tartozik például az emlősök utódainak létrejövése.
Az utód létrejöttének részleges okai a szülőállatok. Létesítő okságuk azonban nem ad teljes magyarázatot az utód létére. A szülők csak tág értelemben vett létesítő okok. Az utód lényegi formáját, természetét (a genetikai programot) nem teremtik, hanem csak továbbadják. Létesítő okságuk csak abban áll, hogy a fajra jellemző természetet beleviszik valamilyen egyedbe (I q. 45 a. 5 ad 1). A szülők létesítő oksága az utód filozófiai értelemben vett anyagát is előfeltételezi. Ezen túlmenően a szülők léte is magyarázatra szorul.
Az utód létrejöttének egyetemes oka azoknak a rendszereknek a logikája, amelyeket Szent Tamás az "ég ereje", a "Nap", az "angyalok tevékenysége" stb. kifejezésekkel jelöl. Még ezek sem adnak azonban teljes magyarázatot az utód létére, mert ezek is csak mozgatók, azaz csak tág értelemben vett létesítő okok. Teremteni az "angyalok" sem tudnak (I q. 45 a. 5; I q. 65 a. 3 és 4; De potentia q. 3 a. 4). Elgondolható, hogy szerepük volt az élőlények első egyedeinek kialakításában (I q. 70 a. 3 ad 3; I q. 71 a. un. ad 1), és bizonyos, hogy szerepük van egy-egy természet továbbadásában (II Sent. d. 18 q. 2 a. 3; I q. 115 a. 3 ad 2; Opusculum IX), de a lényegi formát nem teremtik, hanem csak közreműködnek "elővezetésében". Tág értelemben vett létesítő okságuk előfeltételezi mind az anyagot, mind az anyag lehetőségeiben rejlő formákat. Emellett az angyalok (a részleges kozmikus rendszerek) léte is magyarázatra szorul.
Az utód létrejöttének és fennmaradásának legegyetemesebb létesítő oka Isten. Erre a föltételezésre egyrészt azért van szükség, mert a kezdeti lét (az anyag és a formák egysége), amelyet a részleges és az egyetemes ok működése mindig előfeltételez, létesítő és fenntartó okot követel. Másrészt az egyetemes okok léte is magyarázatra szorul. Ezért mondja Szent Tamás: "szükséges, hogy az egyetemesebb okozatokat egyetemesebb és előbbi okokra vezessük vissza. Valamennyi okozat közül azonban a legegyetemesebb maga a lét. Ezért szükséges, hogy a lét az első és legegyetemesebb oknak, azaz Istennek sajátos okozata legyen" (I q. 45 a. 5). A kezdeti létnek (az anyagnak, a ténylegességben és a lehetőségben levő formáknak), valamint az egyetemes okoknak teremtő és létben tartó oka a mindenséget átható Isten: "szükséges, hogy a teremtett lét Isten sajátos okozata legyen... Ezt az okozatot azonban Isten nem csupán akkor eredményezi a dolgokban, amikor azok először létezni kezdenek, hanem mindaddig, míg megőrződnek a létben... Mindaddig tehát, amíg a dolognak léte van, szükséges, hogy Isten jelen legyen benne annak a módnak megfelelően, ahogyan a dolog a létet birtokolja. A lét pedig az, ami a legbensőbb mindenben, és ami a legmélyebben van mindenben... Ezért szükséges, hogy Isten jelen legyen minden dologban, éspedig bensőleg" (I q. 8 a. 1). Isten mint első ok létet ad, és megőrzi a létezők létét (De potentia q. 3 a. 7).
A természeti létesítő oksághoz hasonlóan az emberi akarattól függő létesítés is alárendelődik az isteni okságnak.
A ház létesítő oka az építész. Ám az épületet tervező és felépítő ember csak tág értelemben létesítő ok. A létrehozandó épület anyagát nem az ember teremti, és a formára is csak "rátalál", amennyiben elővezeti az anyag lehetőségeiben rejlő formát (vö. I q. 104 a. 1). A ház léte és fennmaradása végső létesítő okot követel. Ugyanezt a végső okot követeli az építész léte is.
A létesítő okok vertikális irányú sorában nem lehet a végtelenbe menni, hanem el kell jutni az első létesítő és fenntartó okhoz. Aquinói Tamás így fogalmazza meg ezt a gondolatot: "a létesítő okok sorában lehetetlen a végtelenbe menni vertikális irányban (per se), úgy például, hogy azok az okok, amelyek lényegi alárendeltségben (per se) szükségesek valamilyen okozathoz, a végtelenségig sokszorozódnának... Ám nem tartjuk lehetetlennek, hogy a hatóokok sorában járulékosan (per accidens) a végtelenbe menjünk... Járulékos tulajdonsága ennek az embernek, amennyiben létrehoz, hogy őt más hozta létre; annyiban hoz létre ugyanis, amennyiben ember, és nem annyiban, amennyiben egy másik ember fia... Lehetetlen lenne azonban, hogy ennek az embernek létrehozása függene emettől az embertől, az elemi testtől, a Naptól és így a végtelenségig" (I q. 46 a. 2 ad 7). Ha nem lenne első létesítő ok, az okok és okozatok fennmaradását sem tudnánk magyarázni: "az isteni hatóok, ami a dolgok tényleges létoka, egyszerre van a dolgok tényleges létezésével. Tehát megvonva az isteni tevékenységet a dolgoktól, a dolgok a semmibe hullanának, miként eltávolítva a Napot, eltűnne a fény a levegőből" (II Phys. lect. 6). Ha a létesítő okok sorát vertikális irányban a végtelenbe nyújtanánk, csupán az elégtelen alapokat és magyarázatokat szaporítanánk, és a létezők világa érthetetlen maradna. A valóság érthetőségét és az emberi szellem méltóságát hirdető Szent Tamás ezt nem tudja elfogadni. Így istenérvének az a "leggyengébb" pontja, hogy feltételezi a valóság érthetőségét.
A második út nem a végtelen matematikai sor lehetetlenségét állítja. Szent Tamás nem zárja ki a részleges létesítő okok képességileg végtelen sorának hipotézisét (vö. I q. 46 a. 2). Kétségtelen, hogy a ténylegesen végtelen sokaság fogalmát ellentmondásosnak tartja, de az érv logikájának szempontjából ennek nincs jelentősége (vö. I q. 7 a. 4). A középkori filozófus egyszerűen azt állítja, hogy a ténylegesen együtt levő létesítő okok vertikális irányú sorában azért nem lehet a végtelenbe menni, mert ha ezt tesszük, az okozat létére és fennmaradására nem tudunk elégséges magyarázatot adni.
Az érv konklúziója: Ahhoz, hogy valamilyen okozatnak létrejövésére és fennmaradására teljes magyarázatot tudjunk adni, fel kell tételeznünk valamiféle első okot, amelynek már nincs oka (causa prima incausata), és amely létének magyarázatát teljességgel önmagában bírja. Ennek az első oknak végtelen erővel kell rendelkeznie, hogy a semmi és a lét közti végtelen szakadékot áthidalhassa. S minthogy ez az első ok a szellemi valóságoknak is létoka, valamiképpen személyesnek kell lennie. Kézenfekvőnek látszik, hogy ez az első ok azonos az "első útban" igazolt tiszta megvalósultsággal, azaz a transzcendens Istennel. A létének magyarázatát teljességgel önmagában bíró Istenről világos fogalmat sosem alkothatunk, létét mégis posztulálnunk kell.
***
A létesítő okok sorából vett istenérv ellenfelei vagy az okság elvének érvényét vonják kétségbe, vagy pedig abba a tételbe kötnek bele, hogy a létesítő okok sorában nem lehet a végtelenbe menni.
a) R. Descartes úgy értelmezi a létesítő okok sorából vett istenérvet, mintha abban a gyermek, apa, nagyapa stb. típusú sorozatról lenne szó, és mintha az érv arra épülne, hogy nem tudjuk felfogni az okok végtelen sorát. E két előfeltevés után megállapítja: "abból, hogy ezt (ti. a létesítő okok végtelen sorát) nem tudom felfogni, nem következik, hogy kell lennie egy első oknak; mint ahogy abból, hogy nem tudom felfogni, hogy valamiféle véges mennyiségben végtelen sok osztással elérhető rész van, nem következik, hogy van valamiféle osztással elért végső rész, amelyen túl e mennyiség tovább már nem osztható" (Primae responsiones).
Válasz: Descartes két szempontból is félreérti Szent Tamás érvét. Egyrészt az érvben nem a létesítő okok horizontális soráról, azaz nem a gyermek, apa, nagyapa stb. sorozatról van szó. Másrészt az érv nem arra épül, hogy az emberi szellem nem tudja belátni a végtelen sok tagból álló sokaságot, hanem arra, hogy ha a létesítő okok vertikális sorában nincs első tag, akkor nem tudunk elégséges magyarázatot adni az okozatok létére és fennmaradására.
b) David Hume (1711-1776) szerint az ok és az okozat közti szükségszerű kapcsolat eszméje csupán megszokáson alapuló hiedelem (vö. An enquiry concerning human understanding VII, 2). Tapasztaljuk, hogy bizonyos dolgok (például a láng és a meleg érzete) összekapcsolódva jelentkeznek, s minthogy emlékszünk rá, hogy ezek a múltban is mindig összekapcsolt módon jelentkeztek, hajlamosak vagyunk arra, hogy az egyiket oknak, a másikat okozatnak nevezzük, s hogy az utóbbi létezéséből az előbbi létezésére következtessünk (vö. A treatise of human nature I, 3, 6). A tapasztalat azonban sosem igazolhatja, hogy az ok az okozat létére gyakorol hatást, azaz, hogy a kettő között ontológiai kapcsolat van. Így az okság elvének használata csak valószínű eredményekhez vezethet. Isten létét azonban az okság elvével semmiképpen sem bizonyíthatjuk. Oksági összefüggést ugyanis csak akkor állíthatunk, ha az oknak és az okozatnak nevezett dolgok kapcsolatát az érzékelő tapasztalatban többször megfigyeltük: Isten azonban nem lehet az érzékelő tapasztalat tárgya. Ezért a természetből annak okára következtetni "bizonytalan, mert e dolog az emberi tapasztalat körén teljesen kívül esik" (An enquiry... XI).
Válasz: Az empirista Hume abból a helytelen és ezért sosem igazolható alapállásból indul ki, hogy csak az van, ami érzékelhető, vagy elképzelhető. Így az érthető, a belátható összefüggésekkel és az egyetemes állításokkal nem tud mit kezdeni. Az empirista álláspont a tudomány lerombolásához vezet: a tudomány tételei nem bizonyíthatók, legfeljebb valószínűsíthetők. Hume egyébként abban is téved, hogy Isten kívül esik az emberi tapasztalat körén (vö. transzcendentális tapasztalat!).
c) Immanuel Kant a következő módon fogalmazza meg az okság elvét: "ha azt tapasztaljuk, hogy valami történik, úgy mindig feltételezzük, hogy ezt valami megelőzi, amelyre ez valamiféle szabály szerint következik" (Kritik der reinen Vernunft A 195). Az empiristákkal egyetért abban, hogy az ok és az okozat közti szükségszerű összefüggést az érzékelő tapasztalat sosem igazolhatja. Kant úgy gondolja, hogy ezt a szükségszerű összefüggést az emberi értelem viszi a jelenségekbe: így az okság pusztán alanyi és nem ontológiai kategória. S minthogy a königsbergi filozófus szerint az okság kategóriáját csak az érzékelt jelenségekre alkalmazhatjuk, az okság elvének segítségével nem bizonyíthatjuk Isten létét.
Válasz: Immanuel Kant önkényesen állítja, hogy az okság csupán alanyi kategória. Legfeljebb abban adhatunk neki igazat, hogy az általa megfogalmazott oksági elvvel (azaz a szaktudományos oksági szabály segítségével) valóban nem bizonyíthatjuk Isten létét. Szent Tamás azonban a filozófiai okság elvét használta, és ezért érvét nem érinti a kanti bírálat.
d) A dialektikus materializmus az anyag teremthetetlenségének és örökkévalóságának "dogmájával" akarja kiküszöbölni az első létesítő okot. E filozófia képviselői előszeretettel emlegetik a megmaradási törvények egyetemes érvényét.
Válasz: A megmaradási törvények érvényéből nem következik a világ teremthetetlensége. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy e törvények kiterjeszthetők a világmindenségre mint egészre; másrészt abból, hogy zárt rendszerben az anyag (energia) nem semmisülhet meg, nem következik, hogy e rendszer nem jöhetett létre. Megfontolandó továbbá, hogy Szent Tamás érve nem azt mondja, hogy az okok sorának valamikor kezdődnie kellett. A "második út" gondolatmenete a világ örökkévalóságának föltételezésével is érvényes: ebben az esetben Isten öröktől fogva teremti és tartja fenn a világot.
e) Vannak, akik azon az alapon támadják az érvet, hogy a végtelen sor nem lehetetlen: így a második út nem vezethet valamiféle első okhoz, mert a végtelen sornak nincs első tagja.
Válasz: Aquinói Tamás érve nem a végtelen sor lehetetlenségének tételére épül, hanem arra, hogy ha az okok vertikális irányú sorában nincs első létesítő ok, akkor az okozatok létére (vagy a horizontális irányban végtelen sor létére) nem tudunk elégséges magyarázatot adni. Azzal nem megyünk sokra, ha a vertikális irányú, azaz a ténylegesen együtt levő létesítő okok sorát a végtelenbe nyújtjuk: mert ha e sor egyetlen tagja sem hordozza önmagában létének teljes magyarázatát, akkor a végtelen sor egésze sem fogja önmagában hordozni létének alapját.