5.
A TÖKÉLETESSÉGI FOKOZATOKBÓL VETT ÉRV
*
A tökéletességi fokozatokból vett érv nyomait már az ókori görög filozófusoknál is megtalálhatjuk. A korlátozott tökéletességekből a korlátlan tökéletességű valóságra irányuló következtetés azonban csak a középkori keresztény gondolkodók világában vált határozott formájú istenérvvé.
Platón azt tanítja, hogy ha a dolgokat többé vagy kevésbé jónak, igaznak, szépnek stb. ítéljük, ez az ítélet valamiképpen magában foglalja a korlátlanul jónak, igaznak, szépnek stb. ismeretét is (vö. Phaidón). Az ókori filozófus a jót, az igazat és a szépet az Eggyel azonosítja és ezt a titokzatos egységet isteni valóságnak tartja (vö. Parmenidész). Az ideák és az érzékelhető dolgok azáltal léteznek, azáltal igazak, szépek és jók, hogy részesülnek e titokzatos egységből. Platón szerint a törekvő szeretettől (erósz) vezérelve és a tökéletességek lépcsőfokait végigjárva az ember eljuthat magának a jónak, az igaznak és a szépnek szemlélésére (Szümposzion 210 e - 211 d; Politeia 505-520; Phaidrosz 249 d; Phaidón 74 a).
Arisztotelész a Metaphüszika második könyvében a legfőbb igazsággal azonos legfőbb létezőről beszél (Metaphüszika 993 b és 1008 b - 1009 a).
Plótinosz azt állítja, hogy a lélek a misztikus felemelkedésben a jó, az igaz és a szép formájában megnyilvánuló Egy-hez jut közel (I. Enneasz 3 és 6).
Szent Ágoston azt tanítja, hogy a világ dolgai csak korlátozott mértékben jók, igazak és szépek. Ennek magyarázata az, hogy csak részesülés útján birtokolják e tökéletességeket: magából a jóból, az igazból és a szépből, azaz az isteni létből részesülnek. A feltétlen jóról, igazról és szépről háttéri ismeretünk van: erről az ismeretről végtelenbe mutató vágyaink és összehasonlító ítéleteink tanúskodnak (De Trinitate 8, 3, 4; Confessiones 10, 23, 33; 7, 17, 23).
M. S. Boëthius szerint a korlátozott tökéletességű dolgok végső forrása csak a feltétlen jó lehet: "Nos, hogy van ilyen jó, s hogy e jó mintegy forrása az összes többi jónak - ez tagadhatatlan. Azt tartják ugyanis, hogy minden, amit tökéletlennek mondunk, tökéletessége megfogyatkozásával lett azzá. Következésképp, ha látunk valami ilyen vagy olyan fajtájú tökéletlen dolgot, szükségszerűen kell lenni ugyanabból a fajtából egy tökéletes példánynak is. Hiszen ha tagadjuk a tökéletes létét, akkor el sem képzelhető, hogy az, amit tökéletlennek mondunk, honnan lett légyen" (De consolatione philosophiae 3, 10).
Canterburyi Szent Anzelm a Monologion-ban két a posteriori istenérvet említ.
Az első érvet három változatban adja elő. Az első változat az értékek sokféleségéből és fokozataiból indul ki, vagyis azokból a jó dolgokból, "amelyeket testi érzékeinkkel megtapasztalunk és szellemi mérlegelésünkkel megkülönböztetünk". Ezek mind "valami által jók, ami azonos a különféle jó dolgokban". Ez azonban azt jelenti, hogy "van egy valami, mely egy által jó mindaz, ami jó" (Monologion 1). Az érv második változata a minőségi értelemben vett nagyság (nemesség, fennköltség) fokozataiból indul ki és eljut a legfőbb jóval azonos legnagyobbhoz (Monologion 2). A harmadik változatban Anzelm a létezőkre alkalmazza az előbbi gondolatmenetet. Kiindulásul ezt állítja: "úgy látszik, hogy mindaz, ami van, valami egy által van." Mindaz, ami létezik, vagy valami által létezik, vagy a semmi által. Az utóbbi feltevést ki kell zárnunk. Így mindazok a dolgok, amelyek léteznek, vagy egymás által léteznek, vagy önmaguk által, vagy valami mindannyiukra nézve közös ok által. Minthogy egymás által nem létezhetnek, vagy sok önmaga által létező van, vagy pedig egy. Ha feltételezzük, hogy sok önmaga által létező valóság van, ez a feltételezés is kivezet a sokaságból. Ha ugyanis sok önmaga által létező valóság van, ezeknek valami egyetlen forrásból (természetből) kell részesülniük, ami az önmaga általi létre képesíti őket. Ennek az egyetlen és legfőbb önmaga általi létezőnek kívül kell lennie az önmaguk által létezők sorozatán (Monologion 3).
A második érv a különféle létrendekhez tartozó valóságok természetének különbözőségéből, vagyis a létfokozatokból indul ki. A ló természete jobb, mint a fa természete, az emberi természet kiválóbb, mint a ló természete. A különféle létrendekhez tartozó lényegek fölött kell lennie egy olyan természetnek, "amely úgy áll felette a többinek, hogy egyikkel szemben sem alacsonyabb rendű". Ez azonban csak úgy lehetséges, ha ez a természet "önmaga által az, ami, és mindaz, ami van, általa az, ami". Van tehát "valamiféle természet vagy szubsztancia, ami önmaga által jó és nagy, és önmaga által az, ami; és ami által van mindaz, ami igaz vagy jó, vagy valami: és ez a legfőbb jó, a legfőbb nagy, a legfőbb vagy önmagában fennálló létező, azaz, ami mindenek fölött a legnagyobb" (Monologion 4).
A tökéletességi fokozatokból vett istenérv Aquinói Szent Tamás "öt útjának" negyedik tagja. Az érv leírását a Summa theologica-ban találjuk (I q. 2 a. 3), de értelmezéséhez a szerző más műveiben olvasható utalásait is figyelembe kell vennünk (II Sent. d. 1 q. 1 a. 1; ScG. I, 13; II, 15; De potentia q. 3 a. 5; I q. 44 a. 1).
**
AZ ÉRV MEGFOGALMAZÁSA SZENT TAMÁSNÁL
A tökéletességi fokozatokból kiinduló istenérv gondolatmenete a következő: A) Tapasztalatunk adatai szerint a transzcendentális tulajdonságok és a velük közvetlen kapcsolatban álló egyszerű tökéletességek a különféle létrendekben és egyedekben nem azonos fokban vannak jelen. B) E fokozatokat valamiféle abszolút támponthoz igazodva állapítjuk meg. C) Az abszolút támpontnak, azaz a legtökéletesebb lénynek valóságosnak kell lennie, mert az említett tulajdonságok és tökéletességek fokozatos és korlátozott előfordulását csak ezzel a föltételezéssel tudjuk magyarázni.
A) A negyedik út a transzcendentális tulajdonságokból és az egyszerű tökéletességekből indul ki. A kiindulási tétel azt fogalmazza meg, hogy e tulajdonságok és tökéletességek a különféle létezőkben korlátozott és fokozatos mértékben vannak jelen.
"A negyedik utat a dolgokban található fokozatokból vesszük. Azt találjuk ugyanis, hogy vannak többé vagy kevésbé jó, igaz, nemes stb. dolgok" (I q. 2 a. 3).
A transzcendentális tulajdonságok (transcendentalia) azok a legegyetemesebb határozmányok, amelyek analóg módon valamennyi létezőről állíthatók. Ilyen tulajdonságok például a jó, az igaz és a szép (De veritate q. 1. a. 1; I q. 5 a. 4 ad 1). E tulajdonságok nem korlátozódnak a létezők valamelyik osztályára, hanem minden filozófiai értelemben vett nemet és fajt áthatnak és felülmúlnak. A transzcendentális tulajdonságok nem bővítik a lét fogalmát, hanem azt jelölik, hogy a létező különféle képességeink tárgya lehet. Így valamennyi létező igaz (verum), amennyiben megismerhető, érthető. Valamennyi létező jó (bonum), amennyiben valamilyen vágy tárgya lehet. Hasonlóképpen: valamennyi létező szép (pulchrum), amennyiben valamilyen alanyban a tetszés érzését válthatja ki. Minthogy e transzcendentális tulajdonságok nem bővítik a lét fogalmát, a lét, az igaz, a jó és a szép fogalma fölcserélhető (I q. 16 a. 3; I q. 5 a. 3; I q. 5 a. 4 ad 1). E tulajdonságok önmagukban véve nem utalnak korlátra vagy határoltságra.
Az egyszerű vagy tiszta tökéletességek (perfectiones simplices vel purae) közel állnak a transzcendentális tulajdonságokhoz, jóllehet nem járják át a nemek és a fajok teljes mezejét. Ilyen tökéletességek például az élet, a bölcsesség, az erkölcsi jóság stb. Ezek egyrészt analóg módon jutnak érvényre a különféle létrendekben (mint például az élet a növény, az állat és az ember szintjén), másrészt az azonos létrendhez tartozó egyedekben is különféle fokban találhatók meg (az egyik ember bölcsebb, erkölcsösebb stb., mint a másik). Önmagukban véve az egyszerű tökéletességek sem utalnak korlátra.
Az egyszerű tökéletességektől különböznek az úgynevezett kevert tökéletességek (perfectiones mixtae), amelyek vagy önmagukban véve, vagy a befogadó alany szempontjából eleve korlátozottságra utalnak. Ilyenek a filozófiai értelemben vett nemi és faji tökéletességek (állat mivolt, ember mivolt stb.), valamint az anyagra korlátozódó mennyiségi és minőségi határozmányok (kiterjedés, melegség, fehérség stb.). A kevert tökéletességeken belül nincsenek lényegileg különböző fokozatok (az egyik ember nem emberebb, mint a másik; a melegség természete egy és ugyanaz a különféle meleg dolgokban). Ezeket a tökéletességeket azonos értelemben (univoce) állítjuk az őket birtokló dolgokról. Az ilyen tökéletességek vonalán a viszonylagos különbségeket az magyarázza, hogy ugyanazt a formát (például a melegséget) kisebb vagy nagyobb mértékben fogadják be különféle létezők. A kevert tökéletességek sosem léteznek korlátlan módon (nincs például korlátlan melegség), így a kevert tökéletességek vonalán adódó maximum mindig csak viszonylagos. Szent Tamás istenérve nem ezeket a tökéletességeket veszi figyelembe, hanem a transzcendentális tulajdonságokat és az egyszerű tökéletességeket.
Tapasztalatunk adatai szerint az önmagukban véve semmilyen korlátra sem utaló transzcendentális tulajdonságok és egyszerű tökéletességek a különféle létrendekben fokozatos és korlátozott módon fordulnak elő. A létrendi fokozatokat Aquinói Tamás annak alapján állapítja meg, hogy a létezők milyen mértékben képesek a "tökéletes visszatérésre" (reditio completa), vagyis az önmagukra irányulásra és a tudatosságra (De veritate q. 1 a. 9; ScG. IV, 11). Minthogy a lét és a transzcendentális tulajdonságok fogalma fölcserélhető, a létrendi fokozatok megegyeznek a transzcendentális tulajdonságok birtoklásának fokozataival.
A létrendi fokozatok a következők: Legalacsonyabb fokon az élettelen anyagi létezők állnak. Ezek formájuk alapján elsősorban más létezőkre vannak hatással, és nem rendelkeznek tudattal. Magasabb fokon állnak a növények, mert ezek formájuk alapján önmagukat is építik, jóllehet ezek sem rendelkeznek tudattal. A növények fölött állnak az állatok, mert az ő esetükben az önmagukhoz való visszatérés teljesebb, mint a növényeknél. E teljesebb visszatérés jele a fokozott önszervezés és a kezdeti tudat. A legmagasabb fokon az emberi létező áll. Az ember formája (lelke) alapján önmagát építi, és minthogy éntudatában önmaga számára is jelen van, önmagához való visszatérése "tökéletes visszatérés".
A transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek fokozatai megegyeznek a létrendi fokozatokkal. S minthogy az egyes létrendek között lényegi különbség van, a transzcendentális tulajdonságokat analóg módon állítjuk a különféle létrendekhez tartozó létezőkről. Valamennyi létező igaz, amennyiben érthető szerkezettel (formával) rendelkezik; de a különféle létezők formái nem azonos mértékben uralkodnak az anyagon (vö. I q. 76 a. 1). Lételméleti szempontból a legkevésbé igaz az élettelen anyagi létező: ez formája alapján megismerhető ugyan, de formája szinte elmerül a homályt, a nem érthető szférát jelentő anyagban. Inkább igaz a növényi létező, mert formája jobban uralja az anyagot, és így elvileg többet ismerhetünk meg belőle, mint az élettelen anyagból. Még inkább igaz az állati létező, mert ennek formája jobban kiemelkedik az anyagból, mint a növényé; és adott esetben ez a forma már az önmagáról való tudás kezdeteit is mutatja. A leginkább igaz az emberi lét. Az említett létezők közül az emberi létező formája (lelke) uralja legjobban az anyagot, és ez a forma nemcsak megismerhető, hanem az éntudatban élménye is van önmaga érthető voltáról. - A lételméleti jó és szép vonalán a fokozatok ugyanúgy alakulnak, mint az igaz esetében.
A transzcendentális tulajdonságokhoz hasonlóan az egyszerű tökéletességek is analóg módon vannak jelen a különféle létrendekben. Az élet például megvan a vegetatív létezők szintjén, de teljesebben van meg az érzékelő lények világában és még teljesebben valósul meg az ember esetében. Az egy létrendhez tartozó létezők egyedileg sem azonos mértékben birtokolják ugyanazt az egyszerű tökéletességet (az egyik ember például igazságosabb, mint a másik).
B) A transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek fokozatait és korlátozott előfordulását valamiféle abszolút vonatkoztatási ponthoz igazodva állapítjuk meg.
"Ám a többet vagy kevesebbet aszerint mondjuk a különféle dolgokról, hogy különféle módokon közelítik meg azt, ami a legteljesebb módon van: miként több meleg az, ami jobban megközelíti azt, ami a leginkább meleg. Van tehát valami, ami a legigazabb, legjobb és legnemesebb, és következésképp a leginkább létező: mert, amik a legigazabbak, azok a leginkább létezők - amint ezt a Metaphüszika második könyvében olvashatjuk" (I q. 2 a. 3).
Az abszolút vonatkoztatási pontról, az eszményről tárgyiasító ismereteink hátterében tudunk. Erről a tudásról összehasonlító ítéleteink is árulkodnak. Ha például az egyik emberről azt mondjuk, hogy jó, a másikról meg azt, hogy jobb, nemcsak e két jóságot ismerjük meg, hanem háttérileg az eszményi jóságról is tudunk. Lehet, hogy nem gondolunk erre, de valójában így okoskodunk: az egyik ember jó, mert megközelíti az eszményi jóságot, a másik jobb, mert jobban megközelíti az eszményt. Ugyanilyen módon tudunk a feltétlen lét, a feltétlenül igaz, szép stb. eszményéről is.
A melegre vonatkozó utalás csak hasonlatnak jó, mert az anyagi létrendre korlátozódó formán belül nem lehetnek lényegileg különböző fokozatok (I-II q. 52 a. 1 és 2). Ezért nincs például feltétlen melegség (vö. De potentia q. 3 a. 5). Ne feledjük, hogy Szent Tamás érve kizárólag a transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek fokozataira épül!
Arra a kérdésre, hogy az eszményi jó, szép, igaz stb. miért azonos egymással és a feltétlen léttel, a transzcendentálék tana adja meg a választ. A véges lét esetében a transzcendentális tulajdonságok és a lét fölcserélhető egymással. A jó, az igaz és a szép fogalma csak az emberi elvonatkoztatásban válik el egymástól és a léttől; a valóságban azonban egymással is, és a léttel is azonosak. Logikusnak látszik, hogy ez a feltétlen lét esetében is így van. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy bármelyik transzcendentális tulajdonság vonalán jutunk az eszményhez, ez a feltétlen eszmény magába zárja a többi transzcendentális tulajdonságot is.
Szent Tamásnak azt kellene igazolnia, hogy a feltétlen léttel azonos igaz, jó, szép stb. nem csupán egységesítő és szabályozó eszme (mint ahogyan ezt Immanuel Kant állította), hanem valóság. Ezt az igazolást adja meg az érv befejező gondolatmenetében.
C) A legteljesebb léttel azonos igaznak, szépnek, jónak stb. valóságosnak kell lennie, mert a transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek fokozatait és korlátozott jelenlétét csak ezzel a föltételezéssel magyarázhatjuk.
"Ami azonban egy nemen belül a leginkább valamilyen, az egyben oka mindannak, ami abba a nembe tartozik: miként a tűz, amely a legmelegebb, minden melegség oka - amint ezt az említett könyvben olvassuk. Van tehát valami, ami valamennyi létező létének, jóságának és mindenféle tökéletességének oka: és ezt Istennek nevezzük" (I q. 2 a. 3).
Az idézetben szereplő "nem" (genus) kifejezésen Szent Tamás nem a szoros értelemben vett filozófiai nemet érti, hanem olyan tökéletességet, ami a különféle létrendekben lényegileg különböző módon van jelen. Ilyen tág értelemben veszi "nem"-nek a jót és a létet (II Sent. d. 34 q. 1 a. 2 ad 1; De malo q. 1 a. 1 ad 11). Egészen bizonyos, hogy a "nem" kifejezést tág értelemben kell vennünk, mert maga Aquinói Tamás mondja, hogy a szoros értelemben vett nemen belül nem lehetnek lényegileg különböző fokozatok, s hogy a jó nem sajátos értelemben vett nem (ScG. II, 15; II Sent. d. 34 q. 1 a. 2 ad 1). Az idézet tehát így értendő: "ami egy transzcendentális tulajdonságon belül a leginkább valamilyen, az egyben oka mindannak, ami ennek a transzcendentális tulajdonságnak körébe tartozik". A tűz említése csak a szemléltetést szolgálja: miként a tűz melege különböző mértékben sugárzik át a környező tárgyakra, a transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek is úgy "sugároznak át" a létezők világán.
A bizonyítás nem a korabeli világképhez kötődő tűzhasonlatra épül, hanem a következő meggondolásra: "ha valamiről bebizonyosodik, hogy sok dolog különféle mértékben részesül belőle, akkor mindazok, amik korlátozott módon birtokolják e valamit, attól kell, hogy kapják, amiben ez a valami a legtökéletesebb módon van meg; ... ha ugyanis e valami mindegyiket önmaga által illetné meg, nem lenne magyarázat arra, hogy ez a valami az egyikben miért van meg teljesebb módon, mint a másikban" (De potentia q. 3 a. 5).
A transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek önmagukban véve nem utalnak semmiféle korlátra. Ha a létezők saját erejükben (természetük alapján) birtokolnák e tulajdonságokat, akkor valamennyi létező azonos lenne magával az igazzal, a jóval, a széppel stb. "Mindaz, ami valamit saját természete alapján illet meg, és nem valami más okból, az abban nem lehet csökkent és fogyatékos mértékben. Ha ugyanis a természetből valami lényeges összetevőt elveszünk, vagy a természethez hozzáadunk valami lényegeset, már más természet lesz... Ha azonban úgy találjuk, hogy a dologban valamilyen tulajdonság csökkent módon van meg, úgy hogy közben a dolog természete vagy mibenléte érintetlen marad, akkor máris nyilvánvaló, hogy ez a tulajdonság nem csupán ettől a természettől függ, hanem valami mástól, aminek megvonása miatt van a csökkenés. Mindaz tehát, ami valamit kevésbé illet meg, mint másokat, az nem csupán saját természete alapján illeti meg, hanem valami más ok alapján" (ScG. II, 15). Szent Tamás szerint ez a "más ok" a transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek esetében csak a feltétlen lét, a feltétlenül igaz, jó, szép stb. valós egysége lehet.
Az érv konklúziója: Ha válaszolni akarunk arra a kérdésre, hogy a transzcendentális tulajdonságok és az egyszerű tökéletességek miért fokozatos és korlátozott módon vannak jelen a különféle létezőkben, a lét, az igaz, a jó, a szép, a bölcs stb. feltétlen és valóságos egységét kell feltételeznünk. A tökéletességek fokozatainak és korlátozott előfordulásának az a magyarázata, hogy a különféle létezők különféle mértékben részesülnek az önmagában fennálló és a minden szempontból feltétlenül tökéletes valóságból. Ez a feltétlen tulajdonságokkal rendelkező valóság azonos a "harmadik útban" igazolt transzcendens Istennel. A feltétlen léttel azonos igazról, jóról, szépről stb. megfelelő fogalmat sosem alkothatunk, de a létezők korlátozott mérvű tökéletességeit csak belőle és általa magyarázhatjuk.
***
A tökéletességi fokozatokból kiinduló istenérvnek nem volt olyan nagy hatása a későbbi gondolkodókra, mint Aquinói Tamás többi érvének. Ennek ellenére ennek az istenbizonyítéknak is voltak pártfogói, és természetesen akadtak ellenzői is.
a) J. Duns Scotus a De primo principio (3) és az Opus Oxoniense (I d. II q. 1) című műveiben következtet a legtökéletesebb lényre.
b) R. Descartes abból indul ki, hogy az isteneszme, azaz a legtökéletesebb lény eszméje velünk született fogalom. E végtelenül tökéletes lény eszméjének háttéri ismeretében fedezzük fel önmagunk végességét és fogyatékosságait: "bizonyos tekintetben a végtelen fogalma inkább van meg bennem, mint a végesé, azaz Istené inkább, mint a magamé. Mert miképpen tudhatnám különben, hogy kételkedem s kívánok valamit, azaz hogy valaminek híjával vagyok, s nem vagyok tökéletes, ha egy nálam tökéletesebb lény fogalma nem volna bennem, amellyel előbb össze kell hasonlítanom magamat, hogy mibenlétem fogyatkozásait lássam" (Meditationes III). Az isteneszmének megfelelő Isten valóságát Descartes többek között így próbálja igazolni: "ha független lennék mindenkitől, ha magam lennék létem szerzője, akkor nem kételkednék semmiben, nem kívánnék semmit; fogyatkozás sem lenne bennem, mert megadtam volna magamnak minden tökéletességet, amelyről némi fogalmat alkothatok, azaz akkor magam lennék az isten" (Meditationes III). - Ez a gondolatmenet Szent Tamás érvelésére hasonlít: mivel nem korlátlan módon, azaz nem természetem alapján birtoklom a transzcendentális tulajdonságokat, a bennem levő tökéletességeknek külső októl kell származniuk. Ez a külső ok csak a végtelenül tökéletes lény, azaz csak a valóságosan létező Isten lehet.
c) G. W. Leibniz az ágostoni hagyományt követve az örök igazságokból következtet Isten létére. Különbséget tesz az észigazságok és a tényigazságok között (Monadologie 33). Az észigazságok a matematika, a logika és a metafizika tételei: ezek szükségszerűek és örök érvényűek. A tényigazságok a tapasztalati eredetű igazságok: ezek esetlegesek és időlegesek. Az észigazságoknak valamiféle objektív alapban kell gyökerezniük, és ez az alap csak Isten lehet: "ha ugyanis van valami realitás a lényegekben vagy lehetőségekben, vagy pedig az örök igazságokban, akkor ennek a realitásnak valami olyasmiben kell gyökereznie, ami létező és valóságos, következésképp a szükségszerű lény létében, amelyben a lényeg magában foglalja a létezést" (Monadologie 44). - Ennek az érvnek nyomait Szent Tamásnál is fellelhetjük (vö. ScG. II, 84).
d) A tökéletességi fokozatokból vett istenbizonyíték bírálói általában két ponton támadják az érvet.
Vannak, akik azzal a kijelentéssel szemben támasztanak nehézséget, amely szerint "ami egy nemen belül a leginkább valamilyen, az egyben oka mindannak, ami abba a nembe tartozik". Ha ez a tétel igaz lenne - mondják a bírálók - akkor például azt is igazolni lehetne, hogy van legtökéletesebb ember, akitől minden ember származik, és hasonlóképpen igazolni lehetne az abszolút melegség létét is.
Válasz: Az ellenvetés nem veszi figyelembe, hogy a fenti kijelentés nem a szoros értelemben vett nemek és fajok világára vonatkozik, hanem a transzcendentális tulajdonságokra és az egyszerű tökéletességekre. A bírálókat legfeljebb az menti, hogy Szent Tamás valóban zavaró módon használja a "nem" (genus) kifejezést, és a tűzre vonatkozó példát is félreérthető módon szövi bele a filozófiai gondolatmenetbe.
Mások az érv befejező következtetésében logikai hibát vélnek fölfedezni, és így érvelnek: abból például, hogy egy iskolai osztályban van olyan gyerek, aki a legmagasabb, van, aki a legkövérebb, és van, aki a legkisebb, nem következik, hogy van olyan gyerek, aki a legmagasabb, legkövérebb és legkisebb. Ehhez hasonlóan: abból, hogy van valami legjobb, és van valami legigazabb, és van valami legnemesebb, még nem következik, hogy van valami, ami egyszerre a legjobb, legigazabb és legnemesebb.
Válasz: Az osztályban lévő gyerekekkel kapcsolatban mondottak tökéletesen helytállnak. Az ellenérv megfogalmazói nem gondolnak azonban arra, hogy a transzcendentális tulajdonságok esetében más a helyzet: ezeket ugyanis felcserélhetjük egymással és a léttel. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy bármelyik transzcendentális tulajdonság vonalán jutunk az eszményhez, a vele azonos többihez is eljutottunk.