Bevezetés (részlet)

A teodicea a görög theosz (isten) és dikaiószisz (igazolás) szavak összetételéből eredően a filozófiai istentant jelenti. A filozófiai istentannak ez a megnevezése G. W. Leibniz (1646-1716) nevéhez fűződik, aki az Essais de théodicée sur la bonté de Dieu (Teodiceai tanulmány Isten jóságáról) című művében a világban fellelhető rossz ellenében próbálta igazolni Isten létét és jóságát. A teodicea elnevezést Chr. Wolff (1679-1754) tette elfogadottá, és a 18. századtól kezdődően általánossá vált a szokás, hogy a skolasztikus filozófiának az Isten létéről és mibenlétéről szóló részét ezzel a kifejezéssel jelöljék. Jóllehet a teodicea név viszonylag új keletű, a filozófiai istentan egyidős a filozófiával.

Platón (Kr. e. 427-347) a görög theosz és logosz (megjelenítés, tudomány) szavak összetétele alapján a filozófiai istentant teológiának nevezte (Politeia 379 a), és szembeállította a költők istentanával. Arisztotelész (384-322) a teológiai filozófiát az elméleti tudományok közé sorolta (Metaphüszika 1026 a), és megkülönböztette a mitikus istenábrázolásoktól. A természetes teológia (lat. theologia naturalis) kifejezés M. T. Varro (116-28) nevéhez fűződik. Varro szerint háromféle teológia van: a mitikus, a politikai és a természetes vagy filozófiai teológia (vö. Szent Ágoston: De civitate Dei 6, 6, 2). A középkor végén Sabunde-i Raymund (+1432) a Theologia naturalis sive liber creaturarum című művében észérvekkel próbálta alátámasztani a keresztény hit alaptételeit.

A teodicea szó a skolasztikus filozófiának azt az ágát jelöli, amely az ész természetes fényében vizsgálja Isten létének és mibenlétének kérdését.

A teodicea filozófiai tudomány, azaz különbözik a szaktudományoktól (fizika, biológia, vallásszociológia, valláslélektan stb.). Ha a világ létezőinek és a világ rendjének van valamiféle isteni alapja, ezt a végső alapot csak a filozófia tág horizontjában és csak filozófiai módszerrel fedezhetjük fel. A szaktudományok tematikus és módszertani korlátaik miatt sosem érhetik el a végső alapot, és így elvileg közömbösek az istenproblémával szemben.

A filozófiai istentan a bölcselet többi ágától (ontológia, kozmológia stb.) is különbözik. Minthogy a filozófiának az a feladata, hogy a lehető legátfogóbb horizonton értelmezze a valóságot, a végső alap problémáját valamennyi bölcseleti ág érinti. A teodiceában azonban kifejezetten a végső alap feltárására és természetének "megrajzolására" helyeződik a hangsúly.

A teodicea különbözik a teológiától. Jóllehet mindkét tudomány az Isten létének és természetének kérdésével foglalkozik, a teológus olyan előfeltevésekből indul ki (Isten van, a Szentírás Isten szava stb.), amelyeket a filozófusnak módszertani meggondolások miatt zárójelbe kell tennie. A bölcselőnek csak olyan tapasztalatra szabad hivatkoznia, és csak olyan következtetésekkel szabad élnie, amelyeket elvileg mindenki - még a nem hívő ember is - beláthat. A teodicea és a teológia különbségét régebben úgy fogalmazták meg, hogy a filozófiai istentan az ész természetes fényében vizsgálja a végső alapot, a teológia pedig a hit megvilágította ész fényében.

[...]