Utószó

A legjavát Petőfi elbeszélő költészetének kapja e kis kötetben az olvasó. Az első, a János Vitéz (1845.) a legszebb magyar verses népmese, a második, a Helység kalapácsa, (1844.) kitünő paródiája a korabeli epika fellengző és dagályos stílusának, a harmadik, Bolond Istók, (1847.) a legszebb magyar idill, melyben a költő a maga boldogságának a képét rajzolja meg, végül az Apostol, (1848.) zordon hangú, elkeseredett forradalmi költemény. Más-más műfajt és stílust képvisel mindegyik, mégis együttesen a leghívebben tükröztetnek vissza egy kiegyensúlyozott és harmonikus költői egyéniséget, melynek szélsőséges kilengései is csak egy őszinte és nyilt léleknek, egy igazi lírikusnak a karakterét árulják el. Mert Petőfi epikájában is elsősorban lírikus és mindegyik elbeszélő költeményének a saját énjéhez való viszonyában rejlik egyik főértéke. Még az annyira objektívnak látszó János vitéz is milyen szoros összefüggésben van a kornak demokratikus törekvéseivel, és azon keresztül a költő legbenső meggyőződésével, mely politikában és irodalomban egyaránt a nemzetnek friss és még elhasználatlan erejét kivánja érvényesüléshez juttatni s az által mindkettőnek az ujjászületését lehetővé tenni. Egyszerüség és természetesség, ez volt Petőfi költői ideálja, és hogy ezt diadalra segítse, megírta kora finnyás szalón-irodalmának minden orr-fintorítása ellenére ezt a gyönyörű "paraszti költeményt," mely Vörösmarty szerint bármelyik nagy irodalomnak a dicsőségére válna; ennek a szolgálatában suhintja meg gúnyjának ostorát ellenfelei fölött a Helység kalapácsában, melyben örökre nevetségessé teszi a lélektelen és ostoba affektálás poézisét.

Petőfi a szabadság rajongója volt, az egyéni függetlenséget és a társadalmi egyenlőséget mindennek föléje helyezte, a szabadságért még a szerelmét is hajlandó lett volna föláldozni. De a politikai élet piszkos hullámainak sodrai közé kerülve csakhamar keservesen kellett tapasztalnia, hogy amiért mindenét ő kész lett volna odaadni, a társadalom, milyen kevésre becsüli önzetlen harcosait és munkájukért csak a legrútabb hálátlansággal tud fizetni. Petőfinek önmagán kellett tapasztalnia a reformátornak, az Apostolnak minden gyötrelmét és nem csoda, ha panaszát egy ilyen sötét történetben önti ki, melyben pálcát tör az emberiség gyarlóságai és kicsinyességei fölött.

De Petőfi alapjában véve elpusztíthatatlanul optimista lélek volt, állandóan boldogságra szomjazott és szabadságszeretete, szerelme csak ennek a lobogó életvágynak más-más megjelenési formája. Mint Bolond Istókjában a zivatar után kiderül az égbolt és rámosolyog kék arcával az emberre, az életének viharai után is ott várakoztak reá a békés családi otthon örömei, a jó feleség, a gyermek, s akkor odakünn "süvíthet a tél viharja", ha - "ott benn pergő a rokka s vígan zeng a dal!"

Budapest, 1921. szeptember havában.
Király György