Utószó

Faluditól Berzsenyiig, a XVIII. század hetvenes éveitől a XIX. század huszas éveiig terjedő korszakát irodalmunknak öleli föl ez a kis anthológia. Irodalmunk egyik legérdekesebb korszaka ez, az öntudatra ébredésnek, tehát a tulajdonképeni céltudatos művészi életnek a kezdete. Eleinte csupa tapogatózás, az előfutárok, Faludi Ferenc (1704-1779.), Ányos Pál (1756-1784.), Verseghy Ferenc (1757-1822.), Bacsányi János (1763-1845.), Dayka Gábor(1769-1796.), Virág Benedek (1754-1830.) már éreznek magukban annyi erőt, hogy a régi, elcsépelt minták, az utánzás jármát lerázzák, de még nem annyira önállóak és nem is olyan tehetségesek, hogy viszont teljesen szabadulni tudnának a megujhodást hozó idegen befolyások varázsától. Már Kazinczy Ferenc (1759-1831.), Szemere Pál (1785-1861.) és Kisfaludy Sándor (1772- 1844) alakja élesebben kiválik a kisebb rangú költők seregéből, de az igazi, független művészi egyéniséget csupán Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805.), Kölcsey Ferenc (1790-1838.) és Berzsenyi Dániel (1776-1836.) képviselik. Csokonainak külön kötetet szántunk, viszont Kölcsey és Berzsenyi költészete nem olyan arányos minden részében, hogy egy önálló kötet megtelne válogatott verseikből. Igy is azonban rajta voltunk, hogy mindaz, ami műveikben igazán tökéletes, a maga egészében, hiánytalanul meglegyen gyűjteményünkben.

A kötetet Faludinak egy szonettje vezeti be; szonettnek még kissé esetlen és félszeg, de nevezetes nemcsak azért, mert első fecskéje irodalmunkban ennek a sajátos nyugati versformának, hanem azért is, mert jellemzőnek tartottuk a kor egész költészetére. A magyar irodalom, mely eddig szinte kizárólag a klasszikus és bibliai minták után indult, most ismerkedik meg először behatóbban a tulajdonképeni nyugati műfajokkal, az olasz, francia, angol és német irodalom jellemző alkotásaival. Irodalmunk ekkor emelkedik ki eddigi elzárt provincializmusából, szűklátókörű deákos műveltségéből és lép szorosabb érintkezésbe a modern világirodalommal. Az irodalomtörténeti köztudat ugyan Ráday Gedeonnak tulajdonítja az úgynevezett "nyugateurópai verselés" meghonositását és általában Faludit egy régibb korszak írói, Mikes és Amadé közé számitja. Ez azonban téves fölfogás. Faludi bár elszigetelten dolgozik, egész munkásságával a megújulás előfutárja s versformái is közelebb állanak a nyugateurópai formákhoz, mint Rádayéi, mert míg ezeknél a nyugati hangsúlyos verselés helyett az időmérték és rím kapcsolata alkotja az ujdonságot, addig Faludi kísérletet tett a hangsúlyos lábakra, ami szabadabb és élénkebb az időmértékesnél és amit verselésünk újabb fejlődése is igazol.

Ügyeltünk arra is, hogy az egész kötet egységes benyomást keltsen és a kor képe egységesen bontakozzék ki benne. A francia forradalom első fuvalata már Bacsányinál érezhető, Napoléon világhódításai Berzsenyi féltő hazaszeretetét késztik lelkes szólamokra, míg Kazinczy és Kölcsey látomásaiban a magyar forradalom veti előre árnyékát. Színesebben alakulnak ki az egyes írói egyéniségek képei: Kazinczy világpolgári álmai mellett megszólal rajongó fajszeretete és a magyar nyelv ujításáért vívott lankadatlan küzdelme, szentimentális, németes ellágyulása mellett fínom, görögös iróniája; Kölcseynél a keserű, kiábrándult életbölcseséget megenyhíti a nemzeti haladásba vetett hite; Berzsenyinél a háborgó magyarságot a stoikus megnyugvás. A műformák is elég változatosan vannak képviselve: Kisfaludy Sándor lírai eposzának és regéinek kissé egyhangú stanzái, Kazinczy és Kölcsey könnyedt dalai, Szemere elegáns szonettei, Berzsenyi méltóságteljes ódái. Első pillanatra talán tarka kép, de azért van benne egység, mert egészében hű ábrázatát adja annak a kornak, amely sokféle törekvéseivel, próbálgatásaival, szétfutó irányaival mégis csak a magyarság első, nagy kulturális ébredését jelképezi.

1921. Pünkösd hetében.
Király György