Utószó

A szokott fölosztástól némikép eltérően csoportosítva találja itt Petőfi legszebb költeményeit az olvasó. A hangulati kapcsolat kedvéért ugyanis külön foglaltuk össze az olyan verseket, melyek a költő életében is külön kötetben jelentek meg vagy egyébként szorosabban összetartoznak. Igy a Felhőket, melyekhez hozzávettünk még néhány más reflexív költeményt, továbbá a Cipruslombok Etelka sírjáról és a Szerelem gyöngyei című ciklusokat, végül Feleségek felesége címen a Szendrey Júliához intézett költeményeket. Nem is kellene talán külön megemlíteni, hogy a Távolból című ciklus Petőfi családi verseit tartalmazza.

Egyébként ügyeltünk arra, hogy anthologiánk minél teljesebben képviselje Petőfi rendkívül gazdag és sokoldalú tehetségét s nemcsak az egyes műfajokban nyujtsa a legkülönb alkotásokat, hanem híven példázza a költő sorsát is, valamint azokat az érzelmeket, miket hányt-vetett életpályájának minden föltünőbb mozzanata meglobogtatott benne. Bármilyen változatos különben ez a költészet, lényegében két alapérzésre vezethető vissza: a családi boldogság gondolatára és a szülőföld szeretetére. A családi érzésből bontakozik ki Petőfi szerelmi lírája és legmagasabb szárnyalásai után is oda torkollik vissza, mikor elénekelheti ujjongó rapszódiáját: "Bírom végre Juliskámat, mindörökre bírom őt"; a szülőföld szeretete, az alföld végtelen pusztájának a szemlélete ébresztette föl benne a szabadság utáni halhatatlan vágyat, mely nem ismert korlátokat és a haza szűkebb határain is túlszárnyalva a "világszabadság" eszméjévé magasztosult; de ismét ide, a szülőföldre, lendül vissza ez is, mikor költői látomással megsejtett halálában vérével pecsételi meg ezt az érzését.

Petőfi ifjusága zenitjén tűnt el az emberiség elől és elsősorban a fiatalság költője volt. Szilajsága, lobogó lelkesedése, büszke önérzete, egyszerűsége és nyiltsága - csupa olyan tulajdonság, mely őt a kornak költőjévé avatta, annak a kornak, mely a megifjodott magyarság számára új életideálokat szabott, mely végképen szakított a mult hiú kultuszával és feltartózhatatlanul rohant a forradalom felé. A forradalmi fiatalság minden szenvedélye, a közeledő vihar szörnyű feszültsége érezhető ki Petőfi hazafias költeményeiből s emeli nála ezt a műfajt magasan az átlag-színvonal fölé.

De voltak ennek a fiatalságnak, mint minden fiatalságnak, pillanatnyi elborulásai is, nemcsak szerelmi bánat és csalódás tépte meg lelkét, hanem erőt vett rajta nem egyszer az életunalom keserve, s nem lett volna igazi lirikus, ha ezeknek a hangulatoknak nem talált volna megfelelő formát: a Cipruslombok melancholikus elborulásai, a Felhők borongó pesszimizmusa épúgy kifejezik Petőfi költészetének igazi karakterét, mint azok az erőtől és egészségtől duzzadó versek, melyekben lerázza magáról a sötét sejtelmeket és újra beleveti magát az élet örömeibe és küzködéseibe: "Én hittem-e egykor átoknak az éltet? Én bolygtam a földön, mint éji kísértet? Elégeti arcom a szégyeni láng! Mily édes az élet, mily szép a világ!"

Ez a rendkívüli őszinteség, ez a határt nem ismerő nyiltság Petőfi legnemesebb tulajdonságai közé tartozik, mely még hibáit is rokonszenvessé teszi előttünk, de egyszersmind a költészet fejlődése szempontjából is rendkívül értékes, mert az eddigi szemérmeteskedő, affektált, legföljebb gáláns kacérságba merészkedő líra szűk korlátait szétveti és végtelen horizontot nyit meg a jövő előtt.

Budapest, 1921. október havában.
Király György.