Bevezető

A több évszázados bányász szakma is megkövetelte, hogy a szakma művelői kialakítsák, bővítsék, gazdagabbá tegyék a bányamunkásság csoportnyelvét. Ez a nyelv a kezdetektől fogva összetett; a technikai fejlődés és a bányamunkásság nemzetiségi származása által egyaránt meghatározott.

A szakmán belüliek és a nyelvművelés hivatásos szakemberei a maguk módján igyekeztek ezt a szakmai nyelvet gondozni, ápolni, finomítani. Az elsődleges cél nyilvánvalóan az volt, hogy a bányász értse és munkája során fel is tudja használni azt a fogalomrendszert, amit - különösen a korábbiak során - szájhagyomány útján örökölt. Az idegen szakkifejezések magyarosításának igénye a nyelvújítástól kezdve foglalkoztatta az érintetteket, de ebben a vonatkozásban nem következett be érdemleges változás. Bányászaink bizonyára hagyománytiszteletből is, a mai napig ragaszkodnak ahhoz a szakmai nyelvhez, amely tükrözi a bányaművelésben alkalmazott eljárások elterjedését a magyar bányavidéken is.

A szakma sajátos nyelvjárása, szakkifejezései, tájszavai és annak értelmezése több alkalommal került már az érdeklődés homlokterébe. Legutóbb Dr. Gergely Ernő: A magyarországi bányásztársadalom története 1867-ig című könyvében került publikálásra bányász szakszótár. Ha következetesen tallóznánk a szakirodalomban, tájékozódhatnánk a bányász szaknyelv művelésének helyzetéről Kállai Géza, Péczely Antal és Tarján Jenő ezirányú munkáiról, vagy éppen Viktor Gyula publikációban még meg nem jelent rudabányai szakszókincs-gyűjteményéről. Nógrád és a Mecsek-vidék számára is fontos volt a bányász szaknyelv emlékeinek feltárása.

A kötetben közölt két tájszótárt csak a figyelem felkeltése céljából ajánlom tisztelettel az érdeklődőknek; forgassák haszonnal, legyenek ők is a nyelv művelői!

Nemcsik Pál