A PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG MŰSZAKI VEZETŐJE
A MAGYAR NYOMDÁSZAT SZERKESZTŐJE
A KÖNYVNYOMDÁSZOK SZAKKÖRE TISZTELETBELI TAGJA

BUDAPEST
PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
V., KÁLMÁN UTCZA 2.

ELŐSZÓ

A. B. C. D. E. F. G. H. I. J. K. L. M. N. O. P. Qu. R. S. T. U. V. W. X. Z.
PÓTLÉK

MESTER-SZÓTÁR
MAGYAR-NÉMET RÉSZ
NÉMET-MAGYAR-FRANCZIA-ANGOL RÉSZ.

Általános szokás, ha valamely könyvet írnak, az olvasónak tudtul adják, mily körülmények voltak ennek indító okai és mily czél lebegett a szerző előtt annak megírásánál.

E szokás elől én sem térek ki. A körülmény, mely encziklopédiám megírására indított, az volt, hogy a magyar nyomdászatnak és rokon szakmáinak nincs olyan könyve, mely magában foglalná mindazon tudományokat, melyek a nyomdász hivatásához tartoznak s melyből tájékozást szerezhetne nemcsak a szakmáját, de annak rokon ágait illető ismeretekről is.

A magyar nyomdászati szakirodalom alig huszonöt éve, hogy megszületett s manapság már méltóan sorakozik a külföld fejlettebb szakirodalmához, azonban eltekintve az évkönyvekben és a szaklapokban megjelent, a nyomdászati ismeretek minden ágát érintő szakczikkektől és néhány a nyomdászati dolgokkal foglalkozó füzettől: önálló, a nyomdászattal tüzetesen foglalkozó magyar nyomdászati szakkönyv még nem jelent meg. Most egyszerre, a nélkül, hogy a magyar nyomdászatnak elemi szakismereteket terjesztő, önálló könyvei volnának: minden szakismeretet felölelő encziklopédiával ugrom át a magyar szakmabeli könyvkiadványoktól üres tért és egyszerre, mintha már minden téren ki volna aknázva ez irodalom, ily nagyarányú irodalmi vállalkozással lépek a közönség elé.

Van ennek története. Mintegy harmincz év előtt a magyar tudományos akadémia a «Mesterségek szótára» megirhatása végett felszólította a nyomdászok önképző egyesületét is, hogy a nyomdászatban használt mesterszókat gyűjtse össze, hogy ezek alapján majdan az összes mesterségek szótára magyar nyelven megirassék. Az egyesület engem bízott meg akkor a mesterszók összegyűjtésével, és én a német, franczia, angol, olasz nyomdászati mesterszók összehasonlításával iparkodtam egy-egy német mesterszót olykép megmagyarosítani, hogy nem láttam szükségesnek a nyomdász egyik-másik míveletét egy szóban kifejezni, hanem fejezzük azt ki, mint a franczia, angol vagy olasz: egy-két szóval körülírva. Ehhez természetesen könyvek, szótárak kellettek, hogy az anyagot összegyüjtsem. Évek során dolgoztam ezen, kenyeret kereső napi munkám végezte után. Szakadatlan bujtam mindenféle könyvet, melyekből sok lexikális anyagot is gyűjtöttem, melyet később magyar vonatkozásokkal feldolgozva, mint a Pallas Lexikona nyomdászati szakmájának irója, közrebocsátottam. Csakhogy ez a nagyközönségnek szánt lexikon volt, melyben nem lehetett szélesebb, szakszerű alapon czikkeimet tárgyalni: csak a dolog velejével foglalkozhattam, kivonatosan, hogy a nem szakember is megértsen. Sajnáltam tehát a meglevő fölös anyagot pusztulni hagyni és elhatároztam, szerény képességemhez mérten, a nagy magyar nyomdászközönség elnézésében bízva: e könyvet kiadni.

Nem könnyű vállalkozásom évekig tartott és hogy most elkészültem vele, nagyrészben Novak László jeles tollú, széles ismeretű szaktársamnak köszönhetem, ki serényen kitartott mellettem az anyag feldolgozásában.

Igy lett meg ez a könyv.

A mi az encziklopédiák megírásánál elkerülhetetlen, az itt is megtörtént. Utólagosan olyan dolgok merültek fel, melyeket a könyv nyomása közben már nem sorozhattam a megfelelő betűrendbe, miért is e czikkeket mint «Pótlékot» a könyv végén ismertetem.

Hogy pedig hosszú évekre terjedő fáradalmaim gyümölcse, a mesterszók anyaga is teljesen összegyüjtve, maradandó egészet képezzen, könyvem legvégén közrebocsátom a nyomdászat és rokon szakmáinak «Mesterszótárát» magyar-német és német-magyar-franczia-angol nyelven, nemcsak az eddigi szolgai fordításban részben még közhasználatban levő, de jeles tudósunk, Frecskay János által magyarosított mesterszókkal együtt.

Művem megírásánál mesterségem, hivatásom iránti szeretet vezérelt, s most, hogy hosszas, fáradságos munka árán elkészült, jól esik a tudat, hogy a magyar nyomdászati szakirodalomnak némi haszna lehet belőle és ha még hozzá szaktársaim és a nagyközönség jóakarattal fogadja, mindama gondot és fáradságot, mely e művel járt - hamar fogom feledni.

Budapest, 1902 márczius havában.

Pusztai Ferencz.

Abádi Benedek, a hazánkban megjelent első magyar nyelvű könyvnek nyomtatója, a XVI. század elején született, a krakkói egyetemen tanult és Vietorisz Jánosnak Krakkóban már 1531-ben működő és virágzó nyomdájában sajátította el a könyvnyomtatás mesterségét. Nádasdi Tamás 1537 táján Új-Szigeten (Neanesos) - Sárvár mellett - saját költségén nyomdát állítván fel, annak vezetésével 1540-ben Abádit bízta meg és ő nyomtatta ki 1541-ben Erdősi (Sylvester) Jánosnak «Új testamentom magyar nyelven» czímü munkáját, melynek ép példányai találhatók: a kecskeméti ref. kollégiumban és a bécsi császári könyvtárban. A nyomda - 2 évi működés után - megszűnvén, 1543. márczius 22-én Abádit már Wittenbergben találjuk, hol még ugyanazon évben pappá szenteltetvén, 1544-ben hazánkba visszatért és előbb Eperjesen, majd utóbb Szegeden lelkészkedett. Pappá szenteltetésének valódiságát igazolja a wittenbergi templomban őrzött egyházi könyvben található és 1544-ben keltezett következő jegyzet: «Benedictus Abadius aus Ungarn, aus dieser Universität berufen in Predigtamt in Ungarn.» A nyomdászat eme kiváló jelesének, mondhatni hazai nyomdászatunk úttörőjének további szereplését teljesen homály fedi, életéről mitsem tudunk, sőt még halálozási éve és helye is ismeretlen. L. még Újszigeti nyomda.

Abagar, az örmény nyomdászat megalapítója a XVI. században. Követként küldték Rómába, s Abagar e tartózkodását az örmény betűk öntésére használta fel. Később Rómából Velenczébe ment, hol 1565-ben a zsoltárok könyvét fametszetekkel ékesítve kinyomatta. Ez volt az első örmény nyelven és betűkkel kiadott könyv.

Abbreviatura (lat.), a. m. rövidítés (l. o.).

Abécze, a betűsor elnevezése. Az ábéczét mi az olaszoktól kaptuk, ezek a rómaiaktól, a rómaiak a görögöktől, a görögök pedig a fenicziaiaktól kapták.

Ábra, a szöveg magyarázására szolgáló körvonalas rajz. Teljesebb foka a kép.

Ábranyomat, l. Illusztrácziók nyomása és Képnyomat.

Abrugius (Abrugyi) György, könyvnyomtató. Mesterségét Kolozsvárott, ifj. Heltai Gáspár nyomdájában tanulta. 1630-tól kezdve ő vezette a Heltai-nyomdát, melynek összes nyomtatványai az ő neve alatt adattak ki; 1641-től kezdve neve már nem szerepel a kolozsvári nyomtatványokon, sem másutt. Valamint születésének, éppen úgy halálának ideje is ismeretlen. Ágoston József az utóbbit 1640-re teszi.

Accentus (lat.), a. m. ékezet (l. o.).

Accidentia (lat., szó szerint a. m. esetlegesség), l. Mesterszedés.

Accolade (francz., a. m. átölelés), l. Kapcsoló jel.

Ács Mihály, korrektor és nyomdászati szakíró, született Budapesten 1841. decz. 8-án. meghalt ugyanott 1896. jun. 19-én. A Landerer és Heckenast nyomdájában tanult s 1861-ben szabadult föl. Később Bécsben, a Holzhausen-féle egyetemi nyomdában dolgozott néhány hónapig. Éveken át betegeskedvén, kénytelen volt végkép megválni a szedőszekrénytől, s 1868-tól kezdve a Heckenast, később a Franklin-társulat nyomdájánál mint korrektor működött. Fáradhatatlan munkása volt a magyar nyomdászatnak és szakirodalmának s 1871-72-ben szerkesztette a Typographiát, majd 1884-85-ben a nyomdászok magyarosítása czéljából alapított Nyomdászok Közlönyét. Ugyancsak ő szerkesztette a nyomdászok Társasköre, majd Szakköre által kiadott évkönyvnek 1887-90-iki évfolyamait, és számos alaposan írt dolgozata jelent meg a Magyar Nyomdászatban s a Grafikai Szemlében. Ács főleg a nyomdászat történelmi ágát művelte az irodalomban; e mellett tevékeny részt vett a nyomdászok társadalmi mozgalmaiban, nemzeti művelődésükben. A magyarországi nyomdászok díszes emlékkövet állítottak sírja fölé.

Acta diurna (a. m. napi jelentés) vagy acta populi Romani, az újságok pótlói a rómaiaknál. A napi eseményeket fehér táblára írták, s nyilvános helyeken kifüggesztették, hogy mindenki olvashassa. Eleinte csak a császári rendeleteket stb. adták hírül e táblák, később azonban egyéb napi hírek, sőt hirdetmények is helyet találtak rajtok. A provincziákba másolók küldték széjjel az acta diurna híreit.

Aczélmetszés, a rézmetszéssel (l. o.) csaknem egészen egyforma eljárás, képeknek sokszorosítására. Heat Károly találta föl Angliában 1820-ban. Az aczélmetszet, éppen úgy mint a rézmetszet, többféle módon készülhet. Kémiai uton például úgy csinálják, hogy a simára csiszolt aczéllemezt aszfalt, viasz, kolofonium és masztixból álló firnásszal bevonják. E firnászréteget aztán lámpakorommal vonják be, hogy biztosabb rajzoló-felületük legyen. A rajzolás maga úgy történik, hogy a firnászrétegre átnyomtatott kép vonalait karczolótűvel húzgálják meg, vagyis a vonalak helyéről eltávolítják a firnászt. A lemezre ezután választóvizet öntenek, a mely a firnásznak nem árthat, de az aczélt azokon a helyeken, a honnan a firnászréteget eltávolították, kimarja (l. még Maratás). A maratás különben kétszer történik, ha a kép sűrű vonású és könnyed árnyékolású, ekkor ugyanis a könnyed árnyékolású részeket gyöngén maratják először, és azután firnászréteggel bevonják, hogy a második, erősebb maratás ne roncsolja szét a finom árnyékvonalakat. Az aczélmetszés többi módja, így a vonalas, pontos és a száraz tűvel való aczélmetszés is, megegyezik a rézmetszési eljárásokkal. Természetes azonban, hogy a kényelmes kémiai eljárást inkább követték. Különben a mióta a galvanoplasztikát föltalálták, az aczélmetszést csaknem egészen abbanhagyták, mert a galvanónak is megvan az az előnye, hogy százezreket nyomtathatnak róla, s a mellett előállítása sem oly költséges és időt rabló.

Admittitur (lat. a. m. megengedtetik). Az abszolutizmus idejében e szónak a kefelenyomatra írásával engedte meg a czenzor a könyv vagy ujság kinyomtatását.

Agát simító. A könyvkötők a könyveken az arany- és egyéb metszéseket hosszú fanyélre erősített, csiszolt agátkővel dörzsölik fényesre.

Agence Havas (ejtsd: azsansz avasz), távirati iroda Párisban. 1835. alapították; ma már minden nagyobb városban van ügynöksége. A franczia vidéki lapokat tárczák, regények, sőt politikai czikkek stereotipált lemezeivel is ellátja.

Ajánló czím (lat. dedicatio), a könyv fő czímlapját követő oldal, melyen a szerző művét pártfogójának vagy barátjának ajánlja.

Akadémia, l. Nyomdászakadémia.

Akantea, a klasszikus keretek egyik kedvelt fajtája. Nevét az Acanthus délvidéki növénytől kapta. Már a régi görögök nagy kedvvel használták föl a stilizált Acanthus-levelet építőművészeti alkotásaikon. A Schelter & Giesecke betűöntő czég igen ügyesen stilizálta a nyomdászat czéljaihoz.

Akczentus (lat.), a. m. ékezet (l. o.).

Akczidenczia (lat.), a. m. mesterszedés (l. o.).

Aláirás, leginkább körleveleken, hirdetéseken, gyászjelentéseken látjuk. Körleveleken rendesen a «mély, kiváló, különös tisztelettel», vagy más e fajta udvariassági kifejezés előzi meg. E kitételt szedhetjük a körlevél szövegének egyenes folytatásaképpen is, de legtöbbnyire külön sort alkotunk belőle, még pedig vagy középre zárva, vagy az aláirt név fölé igazítva. Középre zárni akkor ajánlatos ezeket az udvariaskodó kifejezéseket, ha szélességük akkora vagy még nagyobb, mint az alája szedendő névaláírás. A gyászjelentés aláírásai rendesen hasábosak, a nevek középre zárva, alattuk a rokonsági fok megjelölése. A mi az aláírás betűjének megválasztását illeti, a czímszedés szabályai itt is irányadók. Nem szabad azonban felednünk, hogy az aláírás szorosan egybefügg a megelőző szöveggel, s ezért aránytalanul nagy betűkkel nem szedhetjük azt, s aránytalanul nagy teret sem vehetünk közéje és a szöveg közé.

Ide tartozik még a fac-simile is, valamely aláírás hű utánzata, a mely legtöbbnyire czinkográfia útján készül, de fába is metszhetik.

Alakzat (formatum, türet), az oldalak hosszúsági és szélességi mérete.

Alakzat meghatározása (Formatmachen). Akczidencziák szedésekor a mesterszedőnek tudnia kell a nyomópapiros nagyságát is, hogy a szedés méreteit ahhoz képest meghatározhassa.

Az alakzat meghatározásának nevezhető a gépmester ama munkája is, a mikor a nyomásra kész kolumnák méreteit a nyomópapiroshoz viszonyítja s azokat a szükséges vastagságú ürpótlókkal egymástól elválasztja. Az ekkor használt ürpótlókat alkalmaztatásuk szerint közép-, kereszt-, és kötő-ürpótlóknak nevezzük. Fő szabálya az alakzat meghatározásának, hogy minden egyes kolumna feje fölé 1½-2 cziczeróval kevesebb hézagot számítsunk, mint alája, mert a szélzetből a könyvkötő úgyis legalább 1 cziczerónyit levág s különben is a kolumnaszámot beleszámíthatjuk a kereszthézagba. Szélesebb élő kolumnafejek ha vannak: többet oszthatunk be. Az alakzat meghatározása legegyszerűbben úgy történik, hogy az összehajtott nyomópapiros első oldalára a szedés egyik kolumnájának margó nélkül pontosan kivágott levonatát tesszük, a szélzetet mindegyik oldalán körzővel pontosan kiszámítjuk s annak megállapítása után az ívet a levonat mind a négy sarkán átbökjük, úgy hogy az ívet széjjelterítve, annak valamennyi oldalán meglássuk a kolumna határjeleit.

Alapozás (Grundieren), a fametszetekhez való sima fát, a litográfiai követ, a réz- és aczélmetszéshez való lemezeket a rajzolás vagy vésés megkezdése előtt alapozni szokták, vagyis olyan anyaggal bekenni, a mely azokat a kidolgozásra alkalmassá teszi. Ilyen anyag a fametszésben az ólomfehér és a gummi arabicum keveréke, a kőnyomtatásban szintén a gummi, a rézmetszésben az alapozó firnász.

Alapszín, l. Színnyomat.

Alárakás (Unterlegen, Ueberlegen). Különböző betűtörzsű szavaknak egy sorba szedésekor a kisebbeket tágítóknak alul- vagy fölülhelyezésével állítjuk a nagyobb betűtörzsűekkel vonalba.

Albertotípia, fénynyomás; fényképek sokszorosítása krómsavval beitatott zselatinlapok segítségével. Feltalálta Albert József müncheni fényképész. L. Fénynyomás.

Albionsajtó, Angliában Cope által szerkesztett könyvnyomtató kézi sajtó, melyet mai napig is használnak.

Aldinák, a velenczei Manuzio nyomdász-család műhelyéből származó nyomtatványok a XV. és XVI. századból. Jellemzi az aldinákat a könyv utolsó lapján levő horgony. Legszebbek az 1490-1530. nyomtatott könyvek; a nyomda mesterművének Bembus könyvét: «De Aetna» (1495) tartják. Renovard az «Annales de l'imprimerie des Aldes» czímű művében (2 köt., Páris 1834) 900 aldinát ismertet.

Aldine, betűfajta, a velenczei Aldo Pio Manuzio könyvnyomtató metszette a XVI. század elején. Czímbetűknek és a szövegben a szavak föltüntetésére használják.

Algráfia, a litográfiai köveket aluminiumlapokkal helyettesítő kőnyomdászati eljárás. Scholtz József találta föl Mainzban. Az aluminiumlemezek annyiban alkalmasabbak a kőlapoknál, hogy olcsók, könnyűek s kevesebb teret foglalnak el, mint amazok.

A linea (lat. a. m. vonalba), a kéziratokon, korrektúrákon a. m. bekezdés, új sor. Alineálni, l. Betűöntés.

Álladalmi nyomda, 1849-ben alapította a nemzeti kormány a hivatalos «Közlöny» s a kormányrendeletek előállítására. Berendezése a kolozsvári r. kat. líczeum-nyomda Debreczenbe szállított fölszereléséből került ki. A nyomdát a kormány magával vitte Szegedre, utóbb Aradra is; a szabadságharcz végével azonban ennek működése is megszünt. Állítólag az egész nyomdát Aradon a Marosba sülyesztették.

Államnyomda. Csaknem valamennyi államnak van saját kezelésű, nagyobb nyomdája, a melyben különösen a kényesebb természetű állami nyomtatványokat készítteti. E nyomdák azonban kiterjedésükre és munkakörükre nézve egymástól igen különbözők. Legnagyobbak manapság: a párisi Imprimerie Nationale, a mely magánvállalkozásai miatt örökös szálka a franczia nyomdatulajdonosok szemében, továbbá a washingtoni és a bécsi államnyomdák.

A budapesti magyar kir. államnyomda is Magyarország legnagyobb és legjelentékenyebb nyomdaintézete. Alapját a szerb vajdaság és a temesi bánság számára szükséges hivatalos nyomtatványok előállítására Temesvárott 1851-ben fölállított s az ottani várbeli dikaszteriális épületben elhelyezve volt cs. kir. fiókállamnyomda képezte, melyet a bécsi cs. kir. udvari és államnyomda műszereiből Bruss Károly bécsi államnyomdai művezető rendeztetett be. A m. kir. pénzügyminiszter ezt a fióknyomdát Budára helyezte át és újra szervezte. Ez újjászervezés alkalmával kapta a nyomda hivatalos nevét: «Magyar kir. államnyomda».

A magyar királyi államnyomda, berendezését tekintve, három főosztályra, úgymint a könyvnyomdászati, térképészeti és értékpapir-osztályra oszlik, melyeknek élén az igazgató személyes vezetése alatt egy-egy főművezető áll, kik az egyes alosztályokat személyes felelősséggel vezető művezetők fölött rendelkeznek. Az első, vagyis tipográfiai osztály, melyben az alosztályoknak megfelelőleg négy művezető van, a szedő-, betűöntő-, könyvkötő- és nyomó-osztályokat foglalja magában; ide tartozván egyúttal a külön osztályt nem képező asztalos- és lakatosműhely, valamint a papirostár és a kiadó is. A térképészeti osztály a szorosan vett térképészeti osztályból - melynek teendőit térképészek, rajzolók és műmetszők végezik - és a kőnyomdai osztályból áll. Az értékpapir-osztály egy főművezető és egy-egy művezető vezetése alatt három alosztályra, a galván-, könyv- és réznyomda s a bélyegenyvező osztályra oszlik, magában foglalván a bélyeg- s egyéb értékpapírok raktárát is. Az intézet a rendes államhivatalnokokká minősített tisztviselőkkel mintegy 325-350 főnyi, átlagos heti bérrel alkalmazott személyt foglalkoztat állandóan összesen 26 gyors- és 10 kézi könyvnyomó-, 8 réznyomó-, továbbá 2 litográfiai gyors- és 8 litográfiai kézi sajtón dolgozik. Ezenkívül van borítékenyvező, lyukasztó, fúró, szelelő, köszörülő, festéktörő, kőcsiszoló, legújabb szerkezetű gőzzel hajtott lánczokon forgó ívszárító készülék is, mely egész termet foglal el. Állandó munkakörét a szükségelt összes hivatalos nyomtatványok és kiadmányok, mint: a minisztériumok összes kezelési táblázatai, bélyeg- és levéljegyek, állami kötvények és ezek szelvényei, kincstári utalványok, váltóürlapok és fuvarlevelek, postai nyomtatványszükséglet, dohány- és szivargyártási nyomtatványok stb. előállítása képezi. Itt nyomják továbbá az állami költségvetéseket, ezek indokolásait, a zárszámadásokat, nemkülönben a fontosabb törvényjavaslatokat és a magy. kir. pénzügyminisztérium által kiadott Pénzügyi Közlönyt, valamint az összes magyarországi államvasutak hadi menetrendkönyvecskéit is. Magánmegrendeléseket a mindegyre szaporodó hivatalos munka miatt csak elvétve, ritkán fogadhat ugyan el, de ilynemű kiadványai aztán korszerű és divatos kiállításban jelennek meg, mint a műbeccsel bíró «Osztrák-Magyar Monarchia irásban és képben» czímű díszmű, mely a magyar kir. államnyomda saját kiadványa. Évi tiszta jövedelme - az utolsó tíz évet véve átlagul - körülbelül 150.000 frt.

Alnyomás alatt a nyomdászatban valamely kép alapszíneit értik, tekintet nélkül annak sötétebb vagy világosabb árnyalatára. Tágabb értelemben a nagyobb területen szétszórt világos színezéseket, melyek egymástól szabadon vagy egybefolyva állanak, szintén alnyomatnak nevezik; e szerint tehát van egy, két, három vagy több szín egybefolyásából származó alnyomat. Hogy különös hatás éressék el, az alnyomáshoz szükséges lemezre az első, vagyis alapnyomás világos színében rajzokat vagy egyéb díszítményeket is vésnek vagy maratnak savakkal. L. még Alnyomatlemezek és Színnyomat.

Alnyomatlemezek, a könyvnyomtatásban, litográfiában s a réznyomásban használatosak, s nyomtatványok, különösen értékpapirosok meg képek díszítésére valók. Készülhetnek szedés útján keretdarabkákból is, de gyakori a litográfiai kőről vésett vagy maratott fémlemezről, továbbá kéregpapirosról, czelluloidról vagy kalikószövetről való alnyomat is.

A keretdarabkákból összeszedett alnyomat-forma leginkább részvények s ezek szelvényei alnyomatául szolgál. Ebbe a nyomtatvány czéljával összhangzatban álló sorok is belészedhetők, így például a részvénykibocsátó társaság neve stb. E sorokat valami léniakeretfélével szokás körülvenni. Az alnyomatul szolgáló ékítmény megválasztásánál - különösen a szelvények alnyomatának szedésekor - tág tere nyílik a szedő fantáziájának. A szelvények alnyomatának sorait szedhetjük minden szelvényre külön, meg az egész szelvényíven végigfutóan is.

A litográfiai kőre az alnyomatul veendő rajzot igen egyszerűen, tussal rajzolják vagy magát a szedést átnyomják s ez a szokásos módon kerül nyomtatás alá (l. Kőnyomás).

A fából való alnyomatlemezek egyszerű fametszetek. Szokás a fa évgyűrűzetét is alnyomatképül venni. Az ilyesmire legjobb a tölgyfa-dúcz. Magától értetődik, hogy az effélét a fa eredeti színében szokás nyomni.

A vésett és maratott fémlemezek alnyomatlemezül való használata meglehetősen elterjedt és praktikus. Ezek többféle módon készülhetnek, így a fotográfiával kapcsolatban álló klisékészítő eljárásokkal, a kemitípia segítségével és véséssel. A véső eljárások között igen elterjedt a Guillot-géppel (Guillochiermaschine) való vésetés. A gép bizonyos rendszer szerint vonalakat karczol a lemezbe s ezeknek összesége a tetszetős alnyomat. A vonalakat különben mindenfélekép kombinálhatjuk. Az így készült lemezek könyvnyomó, litográfiai és réznyomó sajtón nyomtathatók: könyvnyomósajtón nyomtatáskor a bevésett lineák fehérek fekete alapon, litográfiai és réznyomó gépen nyomtatáskor pedig feketék fehér alapon. A kemitípia segítségével azonban könyvnyomósajtón való nyomtatásra is készíthetők fekete-lineás és fehér-alapos Guillot-lemezek. - Az Auer-féle eljárás szerint is készítenek fémből való alnyomat-lemezeket, de csak nagy elvétve. Ez az eljárás abban áll, hogy lapos tárgyakat, például faleveleket, csipkét stb. vörösréz- és ólomlemez közé tesznek, s ezeket azután sajtológéppel erősen összeszorítják. A közben levő tárgynak minden legcsekélyebb domborulata tisztán belenyomódik az ólomba, a mit azután leggyakrabban galvanizálnak. - A kaosztípiát és ennek egyik fajtáját, a szelenotípiát kizáróan alnyomatlemezek előállítására használják (l. Kaosztípia). A szelenotípiát minden ügyesebb betűöntő érti. Ez az eljárás abból áll, hogy olajjal becsepegtetett s vasrámákkal körülzárt sima lapra gyorsan forró betűérczet öntenek. Az öntvényben így kisebb-nagyobb hólyagocskák képződnek, úgy hogy a lemez fölülete kihülésekor likacsos, rendszertelenül szaggatott s hasonló a holdképekhez. Több ilyen lemeznek különböző színekben való egymásranyomásával s bronzolásával pompás alnyomatokat nyerünk.

A kéregpapirost is igen gyakran használják alnyomatlemezül. Jó faaljazatra kiváló rongy-lemezpapirt és erre sima kartonlapot enyveznek; ekkor a lemezt sajtológépbe teszik vagy nehezéket tesznek reá. Megszáradása után átnyomják reája a szedés levonatát vagy a negativ képet (l. Átnyomás), a mit azután ügyesen körülvésnek, úgy hogy csak a rajz vagy a kívánt egyik-másik szövegrész alnyomata domborodjék ki. Az ekkor kidomborodó résznek lejtős szélűnek kell lennie, hogy a nyomást könnyebben kiállja s ezért véséskor a kést a vonal felé hegyes szögben, vagyis a rajz felé hajlóan tartják. Ha ez megtörtént, a lemezt olajjal bekenik, majd megszárítják s dammara- vagy aszfaltlakkal vonják be. Az ilyen formán készült alnyomatlemez nyomásra kész, a nedvességtől azonban óvni kell.

A czelluloidból való alnyomatlemezek úgy készülnek, mint a kéregpapirosból valók, de azoknál annyiban jobbak, hogy lakkozni nem kell őket s egyébként is tisztábban nyomhatók.

A kalikót, a mit különben könyvek bekötésére használnak, betűmagasságú fa-tönkre húzzák, a szélét lakkozzák, hogy nedvesség ne férkőzzön alája s aztán úgy bánnak el vele, mint a kéregpapirossal. Szoktak kartonlapot is ragasztani közéje meg a faaljazat közé, hogy a rajz vésése könnyebb legyen.

Ambrotípia, a fényképészetben az üveglemezeken előállított pozitív kollódionképek.

Américain, gót betűfajta, a többi gót betűfajtától leginkább csak kacskaringós vonású nagybetűi különböztetik meg.

Amerikai sajtó, l. Tégelyes sajtó.

Amilotípia, fényképezés keményítőpéppel preparált üveglemezre.

Anasztatikai átnyomás, Appel Rudolf találmánya avult nyomtatványoknak és rézmetszeteknek kémiai úton való sokszorosítására. A készítés módja: az eredeti példányt hígított salétromsavba mártják, midőn csakis a nyomás nélküli helyek szívják be a savat; azután itatós papir közé helyezik, hogy a fölösleges sav felszívódjék, s csak ezután sajtolják fényesre csiszolt czinklemezre. Ama helyeken, melyeken a sav a papirba szívódott, a czinklemez kimaródik, míg a betűk v. rajz vonásai domborúan a lemezen maradnak, úgy hogy festékezhetők és nyomás útján sokszorosíthatók. A fényképelési eljárás útján való nyomás tökéletesbülése, de különösen a fotoczinkográfia (l. Czinkográfia) feltalálása óta az A.-t a legritkább esetekben alkalmazzák.

Anekdota (gör. a. m. kiadatlanok), régi írott dolgok első lenyomtatása.

Angol betű, l. Antiqua és Irásbetű.

Angol gyorssajtók, l. Gyorssajtók.

Angol nyelvű szedés. Az angol nyelv fejlődése folyamán igen különböző elemekből tevődött össze, így találni benne normann, franczia, latin, angolszász, kelta, gael elemeket, általánosságban azonban azt mondhatjuk, hogy szókincsének ³/₅-e germán, ²/₅-e román eredetű. Fejlődésének ez a különössége okozza, hogy szavainak kiejtésére általános szabályokat alkotni nem lehet, vagyis jobban mondva, e tekintetben több a kivétel, mint a szabály. Grammatikája azonban igen egyszerű.

Helyesírási szabályok. 1. Ékezetes betűi nincsenek az angolnak. Idegen szavak ä-je helyett ae-t, az ö helyett oe-t, az ü helyett pedig ue-t ír. A főneveket kicsiny kezdőbetűvel írja, kivéve a könyvek czímében előfordulókat (The Law of the Propriety), a hónapok és napok neveit (January, June, August, Monday, Thursday, Sunday) és a népek neveit (Hungarian, French, German). A személyes névmás egyes számának első személyét (I = én) mindig nagy betűvel kell írni. Nagy betűvel írjuk még a társulatok, főbb hivatalok és hivatalnokok elnevezését is (East India Company, Attorney General, Lord Mayor), a czímzéseket és megszólításokat (Mr., Lord, Her Majesty; a Sir-t akkor, ha a név követi), az istent s a reája vonatkozó névmásokat (God, Father, Holy Spirit, Messiah; He, His, Thou, Thine stb.). A king (király) és queen (királynő) szavak, ha élő uralkodókra vonatkoznak, nagybetűsek. A hiányjelet (') leginkább a genitivus ragja elé teszi az angol (the father's book), de előfordul az egyebütt, sőt a szavak elején is ('twas, don't, ne'er). Kizárást közéje meg a szavak közé nem szabad tenni. - A kötőjelet (-) összetett szavakban alkalmazzák (half-dozen, before-mentioned, to-day, dinner-time). - A rendszám-nevek mellé ezeknek két utolsó betűje is kiteendő: 1^st January (the first of January), 2^nd May (the second of May), 3^rd June (the third of June), 4^th July (the fourth of July). - A mi az angol szavak elválasztását illeti, legokosabb azt kerülni. Ez annál könnyebb, mert az angolban éppen úgy, mint a francziában, igen sok a rövid szó. Az angol vajmi keveset törődik a szavak származásával vagy összetételével s az elválasztáskor igen sokszor csak a kiejtésbeli könnyebbséget nézi. Azután meg a nyelvbeli és kiejtési érzéke is sajátos. Ez magyarázza meg, hogy a még angolul tanult magyar ember sem igen érti meg, miért választja el az angol szedő a szavakat ilyenformán: allit-eration, rec-ognition, def-initive, sev-eral, devel-opment stb. Az angol elválasztásnak tehát csak egyes, könnyen megérthető szabályait sorolhatjuk föl: 1. A néma szótagok nem választhatók el, tehát nem szabad megszakítanunk az ilyenforma szavakat: trou-ble, ora-cle, sim-ple; ha igen keskeny alakra szedünk, némely szónál segíthetünk a bajon, még pedig úgy, hogy a néma szótaghoz az előző magánhangzót átvive, így választjuk el e szavakat: ab-ide, or-acle. 2. Nem választhatók szét egymástól a következő összetett magánhangzók: ae, ai, au, aw (a w tudniillik az angolban magánhangzó, rövid u-nak ejtik), ay, ea, ee, ei, eo, eu, ew, ey, ie, oa, oe, oi, oo, ou, ow, oy, ue, ui, uy. E szabály alól csak kevés összetett szó a kivétel, pl. be-ing, fore-arm. 3. A torlódott mássalhangzók elválasztása szintén igen bonyolult, általános szabályokról szó sincs; legföljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy az l-nek és r-nek más magánhangzóval való torlódásakor legtöbbnyire nem választhatók széjjel; pl. ta-blet, de-gree, coun-try. 4. A képzőket a tőszótól el szokás választani, még ha magánhangzóval kezdődnek is, pl. sing-ing, remark-able, span-ish, grammat-ical, danger-ous, great-est.

Szedéstechnikai szabályok. Az angol rendesen harmad-négyzettel szed s a mondatot befejező pont után még egyszer annyi kizárást oszt be, mint a többi szó közé. Az idézett mondat elejére két vesszőt, végére két hiányjelet tesz, pl. "he is a worthy man," she said. Ha az idézett mondatban másik idézés fordulna elő, ezt csak egy vesszővel s egy hiányjellel jelöli. Gondolatjelet 4-félét használ az angol. Az első félnégyzet-vastagságú s a «tól», «egész» értelmében használják, pl. 3-4. A többi egy-, két- és háromnégyzetes; az egynégyzetest közbevetett mondatoknál, a másik kettőt pedig olyan helyen alkalmazzák, a hová mi 3-4 pontot szedünk; vagyis ezek a tulajdonképpeni gondolatjelek. Jegyzetek jeléül zárójelbe tett arabs számot (1), kurzív betűket (a, b), vagy törtszámot (³) vesznek, de e két utóbbit zárójel nélkül. A nagyobb számegységeket vesszővel hármas csoportokra tagolják, pl. 12,240,369. - A szövegbeli kiemelésre első fokban kurzívot, a második fokban öregbetűt (Kapitälchen), a harmadik fokban nagybetűket vesznek. A fejezetczímeket s ezek alczímeit is mindig nagybetűkből és öregbetűkből szedik. A fejezetek első bekezdései mindig vagy inicziálésak vagy kapitälchenből szedvék, az első betűt azonban sohasem állítjuk beljebb, pl.:

Rövidítések. Az angol munkákban, különösen a kereskedelmi nyomtatványokon, temérdek a rövidítés. A leggyakoriabbak:

Fok, percz, másodpercz: 1º13'9" vagy deg. 5. 4 min. 12 secs.

Óra, percz, másodpercz: 4 h. 6 m. 27 s.; 3 h. 15' 33".

Font, shilling, penny: price £3 6s 4d vagy £9 3 5, vagy £3 5/6 vagy (csupán penny és shilling röviditésekép) 3/6 5/-. £ mindig a szám előtt áll s és d pedig utána. Közéjük és a hozzájuk tartozó szám közé kizárást nem teszünk.

Yards (rőf), inches (hüvelyk): 6 yds. 1 in., vagy 3 yd. 2 in.

Egyéb rövidítések:

ac. = acre
a. m. = ante meridiem (délelőtt)
bar. = barrel
bk. = book (könyv)
bus. = bushel
ch. = chapter (fejezet)
c/o = care of (lásd)
cub. ft. = cubic foot (köbláb)
cwt. = hundredweight (métermázsa)
dwt = pennyweight (pennysúly)
E = East (kelet)
e. g. = exempli gratia (például, mindig kurziv)
ft. = foot (láb)
gal., gals. = gallon
i. e. = id est (azaz, mindig kurzív)
lb. = libra (font)
m. = mile (mérföld)
M. M', Mc = Mac (skót nevek előszava, a m. fi)
Mr., Mrs., Messrs. = úr, úrnő, urak
ms., mos. = months (hónap)
N = North (nyugat)
No = numero
o'cl. = o'clock (órakor) pl. 8 30 o'cl.
oz. = unce (unczia)
p. = page (oldal)
p. m. = post meridiem (délután)
pt., pts. = part (rész)
qr., qrs. = quarter(s)
S = South (dél)
sec. = section (fejezet, osztály)
sq. = square (négyszög, tér)
vol. = volume (kötet)
W = West (nyugat)
yd. = yard
&c. = et caetera (eléje mindig vesszőt szedünk)
% vagy p. Ct. = procent

Megjegyzendő még, hogy az angol a római számokat igen gyakran kicsiny betűkkel írja, pl. lxxvii (LXXVII).

Anilinfesték, l. Festék.

Annonce (francz.), a. m. hirdetés (l. o.).

Antik (a franczia antique [a. m. ódon, régies] magyarosított formája) többféle betűfajtának szinte nyomdánként változó neve. Leginkább az u. n. farkas betűket nevezik így, a melyeknek csupán nagybetűjök (maiuscula), meg öregbetűjök (minuscula) van.

Antimon, az ólom keményítésére való fémrésze a betűfémnek. Keményebb a vörösréznél, de kisebb hőfoknál (425º) olvad, mint az. A betűfémhez szánt antimon tisztaságára ügyelni kell. L. Betűfém.

Antiqua vagy latin betű (franc. romain; ang. roman; oroszul: franczuszkij), a könyvek, újságok stb. álló szövegbetűi. Három fő fajtáját szokás megkülönböztetni: franczia és angol antiquát, meg a mediaevalt. Ez a megkülönböztetés azonban az újabb időben igen bajossá vált. Különösen a régi angol meg a franczia antiqua között annyi átmeneti betűfajtát teremtettek betűöntőink, összecserélgetve s elhagyogatva azok jellemzőit, hogy manapság már az ilyen könyvbetűk legtöbbjét alig sorolhatjuk egész biztossággal a franczia vagy angol metszésűek közé. A mediaeval betűket valamivel könnyebb elhatárolni a francziáktól és angoloktól, mint ezeket egymástól, de azért a mediaeval formája is temérdek. Legjelentékenyebb alfajtája a román mediaeval betű.

A tiszta jellegű franczia antiqua alapvonásai pregnánsak, a hajszálvonáskák hirtelen vékonyodók; a betű alapformája közeledik a négyszögéhez. A vastag, függőleges alapvonások a vele egyforma nagyságú angol s mediaeval betűnél hosszasabbnak tüntetik föl e betűfajtát. Mint a neve is mutatja: a francziák kedvelt betűje.

Az angol antiqua kevésbbé szögletes; a hajszálvonások meg alapvonások is fokozatosabban olvadnak egymásba. Különben e betű hajlásai sem olyan merevek, mint a francziáé, a mint ezt az angol R betűnek a franczia R-rel való összehasonlításából is láthatjuk.

A mediaeval-ban a négyszögletes alapformába vehető betűkön ferde mellékvonásokat látunk: különösen szembeötlők ezek az E-n, L-en és Z-n. Az alapvonások hol vékonyabbak, hol vastagabbak; az R lába elfutó. A gömbölyű betűi szabályos kört alkotnak (o, e).

Az antiqua betűket illetőleg mediaeval formájukat már a rómaiak márványföliratain láthatjuk, de különösen ezeknek nagybetűit. (L. Betű) Később írásuk kiment a divatból, s helyettük az úgynevezett barátbetűkkel írtak. Arra a kérdésre, hogy melyik könyvnyomtató metszett először antiqua betűket: különbözők a vélemények. A németek Sweynheym és Pannartz nyomdászoknak tulajdonítják ezt, a kik 1465 körül Róma mellett, a subiacói kolostorban nyomtattak. Könyveiknek betűi azonban - bár jókora közeledést mutatnak mai betűinkhez - mégsem nevezhetők antiquának. Ezek is, éppen úgy mint a velenczei Spira János betűi, a középkor barátbetűiből fejlődött szemigót betűk. A franczia oklevéltárakban újabban talált iratok igen valószínűvé teszik azt a föltevést, hogy a latin betűket Jenson Miklós (l. o.) alkotta volna meg. Jenson a toursi pénzverő intézet bélyegmetszője volt, s foglalkozásabeli ügyességével megnyerte királya kegyét, a ki érdeklődve az akkoriban föltűnő könyvnyomtatás iránt, Mainzba küldte őt annak tanulmányozására. Innen azonban Jenson nem tért többé vissza, hanem Velenczébe ment, ott nyomdát alapított s hosszabb tartamú nyomdászkodása alatt a régi gót és szemigót betűk helyett a római írás minuszkuláiból megalkotta az antiquát, illetőleg annak mediaeval formáját. Annyi bizonyos, hogy egyik 1477-iki nyomtatványán már igen szép mediaeval betűket látunk. Aldo Manuzio is sokat javított az antiqua betűkön s azokat 14-féle nagyságba vésette. Az antiqua betűkön nagyobb változtatásokat eszközöltek még: Fleischmann és van Dyck (Haarlem, 1738 körül), Fournier, Baskerville, Bodoni, Didot, Breitkopf (a XVIII. század vége felé). Angliában Caxton a «bâtard» (a. m. fattyú) betűket alkotta meg, a mely az antiqua és olasz gót közötti átmenetnek nevezhető. Hasonló betűjök különben a XVII. században francziáknak is volt, a kik népies könyveket nyomtattak velök.

Latin betűvel ír és nyomtat ma az európai nemzetek nagy része, nevezetesen a magyar, franczia, angol, németalföldi, svéd, norvég, olasz, spanyol, lengyel, horvát és cseh, s rövidebb idő óta a tót és román. Újabban a német irodalomban is heves áramlat indult meg, hogy a nehezebben olvasható szögletes fraktur betűt a könnyebb olvasású antiquával váltsák föl, a fraktur hivei azonban betűjöket nemzeties betűfajtának tekintvén, nem igen engednek.

Antiquál (lat. a. m. elavul), könyvkötészeti műszó, könyvmetszéseknek izzó vassal beégetett alakokkal való díszítését jelenti.

Anyag (ném. Material, francz. outil): mindenféle a szedés betűi között levő űr kitöltésére használt és a betűnél alacsonyabbra öntött ólomtöltelék. Ide tartoznak tehát a kizárások, négyszögek, stégek és tágítók.

Anyagtár (dépôt), l. Betűtár.

Anyaminta (mater, stanca, matrice), mélyített mása valamely betűformának vagy lemeznek. A betűkölyűvel vörösrézbe vert s betűöntésre való anyamintát megkülönböztetésül betűodornak nevezzük (l. o.). A formákról s lemezekről papiros-, gipsz-, guttaperka-, viasz- vagy más anyagú anyamintákat szokás készíteni; ezekről az anyamintákról aztán vagy a stereotipáló eljárások szerint való leöntéssel, vagy pedig galvanoplasztikai úton nyerik az eredeti formának vagy lemeznek vele tökéletesen megegyező domborúképű mását. (L. Tömöntés és Galvanoplasztika.)

Apadás (ném. Schwinden; francz. retrait), a festékező hengerek beszáradása s vékonyodása. Ha az apadás nagy mértékű, a henger használatra alkalmatlan. (Lásd Hengeranyag.)

Applegath Ágost (ejtsd: epl'gét), angol nyomdász, szülőhelye ismeretlen, meghalt Dratfortban 1871. február 10-ikén. Egyike volt az elsőknek, kik Angliában a nyomdai gyorssajtókat építették. Applegath-sajtónak nevezik az általa feltalált nyolczszoros gyorssajtót, mely a londoni Times számára készült; e sajtón az oldalakká alakított szedés mechanikai eszközökkel hengerre erősíttetett, úgy hogy a formából egy betű sem eshetett ki és folytonosan forgott a nyolcz nyomóhengerrel, melyre nyolcz helyen rakták az íveket, hogy így a lapnak nyolcz példánya nyomassék egyszerre. Elvét, bár módosulva, megtestesülve látjuk a mostani körforgó sajtóknál, melyek amattól annyiban különböznek, hogy stereotipálás útján készült szedésformáról nyomnak.

Aquatinta, l. Rézmetszés.

Ár, korrigáló szerszám. Általános használata csak hazánkra, Ausztriára, meg Németország egy részére terjed, egyebütt inkább a praktikusabb s a betűket nem sértő csípő-fogót (pincette) használják.

Arab nyelvű szedés. Az arab írás szír, illetőleg fenicziai eredetű s jobbról balfelé olvassák. Arab betűkkel ír valamennyi mohammedán nép, a marokkói partoktól kezdve egészen az Ázsia keleti felében levő kinai birodalomig.

Az arabnak 28 mássalhangzóra 18 jele van; ezeket megkülönböztető pontok alkalmazásával teszik a különféle hangzók jelölésére alkalmassá. Ugyanaz az alak, a szerint a mint egy, két vagy három pont van fölötte, illetőleg alatta, az n, t, th - b, j, p mássalhangzókat jelöli. A magánhangzók jelölésére külön jegyek keletkeztek, melyeket a betűk fölé (a, u) vagy alá (i) raknak. A közönséges írásban e jegyeket el is szokás hagyni. Az írás kétféle: 1. a kúfiai, a melynek szögletes betűit a Korán-kéziratokban s egyéb monumentális iratokon találjuk, és 2. a neszkhinek nevezett közhasználatú kurziv írás.

Régebben az arabok, éppen úgy, mint a többi keleti nép: betűiket használták számok gyanánt, még pedig az egyes betűknek a táblázatunk utolsó hasábján látható számértéket tulajdonítva.

Igen gyakoriak az arab kéziratokban az ikerbetűk (ligaturák). Ezeknek alakja különben könnyen kivehető. Interpunkcziós jelei nincsenek az arabnak; csak a korán egyes versei után tesznek csillagot vagy vörös pontot, meg a könyvek fejezetei után és versek idézésekor ',' vagy * jelet, utóbbit különösen a könyvek végén. A szavak kiemelése úgy történik, hogy föléjük lineát teszünk. A sor végén a szavakat elválasztani nem szabad; e helyett azonban az egyes betűk közé tett vonalkákkal tetszés szerint tágíthatjuk a sort.

Az arab betűjegyek a következők:

Arány (proportio), az egyes részek méretének viszonya az egészhez és egymás méreteihez. Az arány éppen olyan szabályhoz kötött a festészetben, a rajzoló- és építő-művészetben, mint a grafikai iparágazatokban s így a könyvnyomtatásban is. Ott is, itt is az emberi alak arányai szolgálnak kiinduló pontul.

A könyvnyomtatásban - ha legtöbbnyire öntudatlanul is - az aranymetszés (ném. Goldener schnitt; lat. sectio aurea) meghatározta arányok szerint dolgozunk. Ennek arányszáma megközelítően 3:5 vagyis, hogy példával éljünk: ha valamely oldal szélessége 30 cziczeró, magasságának az aranymetszés szabályai szerint körülbelül 50 cziczeró felelne meg. Ez azonban nem egészen pontos meghatározás, még pedig azért, mert az aranymetszés fölállította arány kissé változik a mérendő alak nagyságával. Az aranymetszés pontos arányszámai különben:

Az aranymetszés arányát látjuk a közönséges könyvbetűkben is a nagybetűk meg kisbetűk között. Ezt az arányt, illetőleg az emberi test arányait, alkalmazzuk önkénytelenül is a czímkolumnák beosztásánál, az alakzat meghatározásánál stb. Hogy a szedés a papirosoldalnak mekkora felületét foglalja el: szintén az aranymetszéssel szabjuk meg. Az ilyen esetben érvényesülhet ugyan az egyéni ízlés is, de átlagos számul az aranymetszés 3:5-ös arányát fogadhatjuk el. Díszesebb kiállítású munkáknál a papiros ²/₈ felületét is födheti szedés, közönségesebbeknél az arány leszállhat 3:4-re.

Arany-nyomat, l. Bronzolás.

Arányosítás (francziás németséggel: Egalisieren), nagybetűs sorokban a betűk közeinek egyformává tétele. Egyik-másik nagyobb czímbetűnek (W, A, V, L, T stb.) ugyanis nagyobb a húsa, mint az ábécze többi betűjének, s így, ha melléjük is annyi kizárást rakunk, mint egyebüvé: a köztük meg a szomszédos betűk között lévő távolság jóval nagyobb a többi betű között levőnél. Hogy ezt az aránytalanságot elkerüljük: ritkított sorokban az ilyen szavak mellé megfelelően vékonyabb kizárót teszünk; kompressz sorokban pedig az illető betűket alávágjuk, illetőleg a betű húsából egy darabot lereszelünk. Pl. e szóban: VADEMECUM, ha nagyobb fajta betűből szedjük, a V-t alul, az A-t pedig fölül reszeljük be, úgy hogy a kettőt horonyszerűen egymásba illeszthessük.

Archetipus (gör.), a. m. őskép-minta, első lenyomat.

Asner Ferencz, rézmetsző volt Pozsonyban a XVIII. század vége felé. Dugonics, Mészáros Ignácz és Gyöngyösy István munkáihoz készített rajzokat s arczképeket.

Asner Lipót, szintén pozsonyi rézmetsző, az előbbinek testvére vagy atyja, képrajzok czímlapjaival tűnt ki.

Assurée-lineák (hibásan azurée-lineák), a. m. biztosító lineák (l. o.).

Asztalfestésű sajtó (ném. Tischfärbungsmaschine), az olyan gyorssajtó, a melyen a festék szétdörzsölését a hengerek a taliga ki- és bejárásával kapcsolatosan működő asztalon végzik. Az asztal a taligával egybe van kötve s ennélfogva annak mozdulatait is követi. Lehet fából is, de az ilyen anyagú asztal könnyen meggörbül, s a tisztítása is jóval nehezebb, mint a sima vaslapból valóé. Jókora teret foglal el, s így az asztalfestésű sajtók rendesen hosszabbak a hengerfestésűeknél, azonkívül pedig a nyomótaligájuk is nehezebben hozzáférhető. A formát, ha csak nem akarják előbb az asztalt eltávolítani, oldalról lövik be; s ez az oka, hogy az ilyen sajtók egyszerűségük s különbeni könnyen kezelhetőségük mellett sem terjedtek el eléggé. - Az asztal egyszerű s kettős festékezésű lehet. Az egyszerű festékezéshez két eldörzsölő és két-három festékező, a kettőshöz pedig három-négy eldörzsölő és még több festékező henger szükséges. Szokás ezenkívül úgynevezett futó hengereket (Reiter) is alkalmazni, a melyek a festékező hengereken futnak végig s a festék jó eldörzsölését és föladását nagyban elősegítik. Az asztal maga a rajta levő hengerekkel a festékválú s a nyomóhenger között jár. A festéket a festékválúval összeköttetésben álló válúhengerről (Duktor) az időről-időre hozzája felemelkedő nyalóhenger (Heber) viszi át az asztalra, a hol azt az eldörzsölő hengerek széjjeldörzsölik. A nyomóhenger fordulásával pedig az asztal a festékező hengerek alá jut s ezeknek adja tovább a festéket. Hogy a festék egyenletesen eloszoljon: az eldörzsölő hengereket a nyomóhengerhez és válúhengerhez ferdén állítják, még pedig úgy, hogy a harmadik henger ellenkező irányba hajlik, mint az első és második. Minél ferdébben állnak e hengerek, annál alaposabban dörzsölődik széjjel a festék.

Átfordítás (umschlagen). Az egyik oldalán nyomatott ívrakást a másik oldal nyomása végett átfordítják. Nem tévesztendő össze a fölfordítással (umstülpen). Az átfordítás mindig a papiros hosszában, a fölfordítás pedig annak szélességében történik.

Athenaeum, irodalmi és nyomdai részvénytársulat, Magyarország egyik legnagyobb könyvkiadó vállalata. Alapíttatott 1868. október 1-jén az Emich Gusztáv-féle könyvnyomda és kiadóvállalat megvételével. Az Athenaeum vezetése a megalakuláskor Osterlamm Károly vezérigazgató és egy nagyobb választmány kezében volt. A vezetést Osterlamm halála után 1872-ben Vérei József vette át, 1891 márczius havában pedig Emich Gusztáv, az Athenaeum alapítójának fia. Az Athenaeum vállalatai: 1. Könyvnyomda. Az 1848-ban alapított Eisenfels-féle nyomdából keletkezett. Ez a nyomda, mely kezdetben az Úri-utczában, majd a Zöldkert-utczában, a jelenlegi Pesti Hazai Első Takarékpénztár egyesület épülete helyén működött, csak akkor jutott nagyobb tekintélyre, midőn Emich Gusztáv, ki ismereteit Párisban Raymondnál, később Bécsben szerezte volt, 1850-ben társul belépett, s 1852-től kezdve saját neve alatt folytatta a vállalatot, már 1842-ben alapított könyvkereskedésével összekapcsolta és könyv- és lapkiadások által az akkori politikai és társadalmi élet tényezőjévé emelte. - 2. Hírlap-osztály, Magyar Ujság (alap. 1892.), Nemzet (alap. 1881.), Budapesti Közlöny (alap. 1867.), Borsszem Jankó (alap. 1867.), Magyar Bazár (alap. 1865.) és Kis Lap (alap. 1871.). - 3. Könyvkiadó hivatal: 1842-ben alapíttatott Emich Gusztáv által, akkori könyvkereskedése mellett, mely az Úri-utczai Teleki-házban volt s a szabadságharczot megelőző mozgalmas években a liberális politikai férfiak gyűlőhelyét képezte. Itt jelentek meg a szabadságharcz alatt érvényes honvédségi különféle utasítások, Petőfi első kiadásai, Márk krónikájának színes képekkel díszített kiadásai, Kossuth iratai stb. - 4. Betűöntöde, mely főleg az Athenaeum nyomdájában szükségelt betűk és tömöntvények előállításával foglalkozik. - A belváros rendezése következtében az utóbbi években szükségessé vált, hogy az Athenaeum helyiséget változtasson. Erre a czélra építtette azután a társulat a Kerepesi-útról a Miksa-utczába szögellő telkén az új modern nyomdaépületet. Az átköltözés 1898 november és deczember havában történt, a mikor a nyomdát litográfiával is megbővítették.

Átnyomás (ném. Umdruck; francz. report; ang. transfer), szélesen elterjedt s majdnem valamennyi grafikai iparágazattal összefüggő eljárás. A módja különböző.

A könyvnyomtatásban átnyomásnak nevezhető az a munka, a mikor mesterszedőink a vastagon festékezett szedésről vagy kliséről nyert lenyomatot kéregpapirosra frissében átnyomják, hogy így az illető ábrázolatnak negativ képéről alnyomatlemezt vagy más czélra való tönköt készítsenek. (L. Alnyomat-lemezek.)

A litográfiában az átnyomásnak igen nagy a fontossága, mert a kémiai tintával és átnyomó papirossal (l. o.) mindenféle kézi rajz és más grafikai módon (könyvnyomtatás, réz- és aczélmetszés stb.) készült nyomat is átnyomtatható a litográfiai kőre. A litográfiai átnyomásnak különben háromféle módja szokásos: 1. a nyirkos papirosról száraz kőre; 2. száraz papirosról nedves kőre, és 3. nyirkos papirosról nedves kőre való átnyomás. 1. Az átnyomás első módja a legszokottabb. A kő lehet fölmelegített, de hideg is. Ha az átnyomásra kerülő rajz vékony vonalas, vagy ha az átnyomó festék kemény: ajánlatos a követ megmelegíteni. Az ábrázolattal ellátott átnyomó papirost kellő nyirkosodás végett az u. n. nyirkosító könyvbe teszik, a mi nem egyéb nedves papirosívek közt tartott 20-30 átnyomó papiroslapnál. A kő kellő előkészítése után az átnyomandó papiroslapot ábrázolattal lefelé a kőre fektetik, s egy ív tiszta papirost, erre meg nyomást enyhítő posztót tesznek még reá, s az egészet három fokozatosan erősbödő nyomásnak teszik ki. Ennek megtörténte után az átnyomó papiros hátsó oldalát szivaccsal megnedvesítik s a nyomást két-háromszor megismétlik. Végül a követ kiveszik a sajtóból, az áztató teknőbe állítják, meleg vízzel leöntik, s a tökéletesen megpuhult átnyomó papirost szépen leválasztják róla, úgy hogy a festék, illetőleg a rajz a ragasztó anyag rétegével együtt a kövön maradjon. A közönséges papirosra litográfiai tintával rajzolt autográfiák átnyomása annyiban tér el a most említett eljárástól, hogy a papiros hátulsó oldalát előbb gyönge salétromsavas oldattal nedvesítik meg, s azután teszik a sajtóba, azon erős nyomással többször áteresztve. - 2. A száraz papirosról nedves kőre való átnyomáshoz olyan átnyomó papiros kell, a mely a kőre tapad, ha hideg vízzel megnedvesítik. Ez természetesen a rajta levő ragasztó anyag (zselatin, keményítőcsiriz, enyv, gummi) minőségétől függ. Az átnyomás e módjának az a jó oldala az előbbenivel szemben, hogy a száraz papiros nem gyűrődik egykönnyen s így a rajz vonalai nem tolódnak el. Azonkívül a kő áztatása is egyszerűbben és gyorsabban történhetik, mint a papirosé. Maga az átnyomás nagyjában úgy történik, mint az előbbi eljárásnál. - 3. Nagy alakú és különösen átnyomó papirosra pauzált rajzok átnyomására a harmadik eljárás, a nyirkos papirosról nedves kőre való átnyomás a legajánlatosabb. E papiroslapokat azonban nem teszik a nyirkosító könyvbe, hanem csak a hátulsó felüket nedvesítik meg, hogy ne legyen olyan merev, mint a minő egész szárazon volna, de azért a rajta lévő csirizréteg se puhuljon meg. A nyomás megtörténte után az átnyomó papirost a kövön hagyják, hogy megszáradjon s csak azután választják le.

Érdekes az az eljárás, a mikor könyvnyomdai betűkből összeállított föliratokat nyomtatnak át festményekre, lakkozott fémtáblákra, sőt a falakra is. Ez a következőkép történik: A szedésről kőnyomó sajtón litográfiai átnyomó festékkel lenyomatot készítenek kartonra s ezt a litográfiai sajtó kövére fektetik, de képével fölfelé; erre a kartonlapra teszik az átnyomó papirost, csirizes felét lefelé fordítva. Ekkor az egészet áteresztik a sajtón. Az immár az átnyomó papiroson lévő feliratot most a kőre nyomják át, s erről, miután kellő módon preparálták, átnyomó festékkel átnyomó papirosra annyi levonatot készítenek, a mennyi csak szükséges. Az így nyert lenyomatok negativ képűek; ha már most ezeket képes felükkel az illető festményre, bádogra, falra stb. szorítjuk és hátsó oldalukat nedves szivaccsal dörzsöljük: a papiros lefoszlik, a nyomat maga az illető tárgyra tapad. Az átdörzsölés szakasztott úgy történik, mint a hogy az iskolás gyermekek szokták u. n. «lehúzó képeiket» könyveikbe stb. átszármaztatni.

Átnyomó festékek, l. Kőnyomó festékek és Rézmetszés.

Átnyomó papiros, vékony, enyvezett, egyik oldalán a litográfiai tintától át nem hatható réteggel bevont papiros. Az említett réteg anyaga különböző összetételű lehet. Kémiai tintával készült rajzok egyenes átvitelére többnyire olyan papirost használnak, a melynek ragasztószeres rétege 4 rész búzakeményítő-csiriz, 1 rész tragantgummi, 2 rész enyv, 1 rész finoman porrá tört kréta és 4 rész gummigutti keverékéből áll. Szedésről, réz- vagy aczélmetszetről vagy kőről, ismét kőre való átnyomás végett, indiai vagy skót átnyomó papirosra készítünk lenyomatokat. Az első fajta az olcsóbbik és jobbik. A skót átnyomó papiros rétege gipszpornak és lisztnek egyforma mennyiségű keveréke.

Áttetsző nyomás (Transparentdruck), egyik oldalán izlandi moha és kevés zselatin-enyv keverékével bevont papirosra litográfiai sajtón való nyomás. Czélja olyan nyomatok előállítása, a melyek az ablakra tapasztva, az üvegfestményt pótolják. Fő szabályai, hogy a festék elkészítésekor kenczét ne használjunk s a követ minden egyes festékezés után szárítsuk meg, mert a papiros nem tűri a vizet. Nyomás után lakkozzák a papirost, még pedig mind a két oldalán külön. - Van egy másik, jóval egyszerűbb módja is az áttetsző nyomásnak, de az ilyen módon készült nyomatok kevésbbé szépek. Jó fajta, de nem preparált papirosra nyomtatnak és az alaposan megszáradt nyomtatványokat azután, hogy a papiros átlátszóvá legyen: a litográfiai gyorssajtó olajjal behengerelt kövén erős nyomással újra megnyomják. Az ilyen nyomatokat előlapjukra kent spiritusszal ragasztják az ablaktáblára.

Atzél Rikárd (fr. Richardus Atzél), a legrégibb magyar fametszők egyike. A XVI. század elején dolgozhatott, mert egy fametszete 1518. évszámmal az esztergomi káptalan egyik régi könyvén látható.

Auer Alajos, német könyvnyomdász, szül. Welsben, Felső-Ausztriában 1813. május 11., megh. Bécsben 1869. július 10. Szülővárosának egy kis nyomdájában tanult, e mellett szabad óráiban nyelvek tanulmányozásával is foglalkozott. 1837-ben Linzben törvényszéki tolmács lett és itt franczia és olasz nyelvtanokat irt. 1841-ben a bécsi udvari és állami nyomda igazgatójává neveztetett ki. A hanyatlásnak indult nyomda összes betűkészletét Auer a saját tipométriai betűrendszere szerint újraöntette. Megirta ezután Der polygraphische Apparat der Wiener k. k. Hof- und Staatsdruckerei (Bécs 1853) czímű művét és kimerítően megirta ugyancsak ezen intézet történetét. Auer igazgatása alatt a bécsi államnyomda egyike lett a legnagyobbszerű e nemű intézeteknek; később a Gloggnitz melletti Schlöglmühl nevű állami papirgyár felsőbb vezetését is reábízták. Udvari tanácsossá, majd mint a vaskoronarend tulajdonosa, von Welsbach előnévvel lovaggá lett. 1862-ben a bécsi császári porczellángyár fővezetését is reá bízták. Auer vezette a lembergi és a temesvári állami nyomdákat is, melyek a bécsinek fiókjai voltak. Első volt Európában, ki megkisérlette a végnélküli papiroson való nyomást, s már az ötvenes évek végén ilyen papirosra nyomtak a bécsi állami nyomdában, még pedig közönséges gyorssajtón. E műveletre szabadalmat is vett, mely azonban már akkor sem volt abszolut új, mert French Tamás Amerikában már jóval előbb (1858. decz. 17.) használta. 1864. nyugdíjazták. Művei közül megemlítendők: Sprachhalle oder das Vaterunser in 603 Sprachen (Bécs 1844), latin betűkkel; Vaterunser in 200 Sprachen (Bécs 1847), az illető nemzetek betűivel, és Typenschau des gesammten Erdkreises (Bécs 1845); az utóbbi két mű a bécsi állami nyomdának idegen ábéczék tekintetében rendkívüli gazdagságáról tesz tanúságot.

Auer-féle eljárás (Naturselbstdruck), a bécsi államnyomda igazgatója Auer és faktora Worring által föltalált módja a nyomható lemezek előállításának. (L. Alnyomat-lemezek.)

Autográfia (gör. a. m. sajátkezű írás), így nevezik a kőnyomdában a litográfiai tintával sima, jól enyvezett papirosra írt kéziratot s ennek sokszorosítását. Az ilyen papirosról ugyan alig készíthető egészen tiszta átnyomat, mert az a tinta egy részét, különösen a vékony vonásokon, magába szívja s így visszatartja, de az eljárás egyszerűsége s gyorsasága miatt mégis igen kedvelt. Különösen a sürgősebb természetű hivatali, kereskedői körlevelek meg értesítések előállítására alkalmazzák. A kéziratot a kőre való átnyomás előtt a hátulsó felén megnedvesítik, hogy a tinta föloldódjék. Ha ez megtörtént, írott felével a kőre teszik s többszörös nyomással átnyomják. A kőről aztán a szokásos módon nyomtatnak. - Autográfiának nevezik még azokat a kéziratokat sokszorosító eljárásokat is, a melyeket kevés számú példányok sokszorítására irodákban és magánhasználatra alkalmaznak. Ilyenek: a magyar találmányú «Fönix», a hektográf, schapirográf stb. Ezeket lásd az illető czímszók alatt.

Autotípia, Meisenbach találmánya, mely abból áll, hogy a fénykép alapszínét, ugyancsak fényképelés útján, vonalakra és pontokra bontja szét, úgy hogy a horganylemezre átnyomva és savakkal domborúra maratva alkalmas a könyvnyomtató sajtóban való sokszorosításra. Ez eljárás különösen alkalmas mindennemű építészeti képletek és arczképek ábrázolására, de a tájképek és fák árnyékolását még eddig nem sikerült teljes tisztaságban ez úton előállítani. Tetemesen olcsóbb a fametszésnél és a legtöbb esetben helyettesíti is, azonkívül pedig rendkívül gyorsan készíthető.

Autotipográfia, a kéziratok fakszimiléinek, rajzoknak stb. sokszorosítása könyvnyomdai úton. A sokszorosítandó kéziratot vagy rajzot kémiai tussal átviszik simított papirosra, a teljesen tisztára csiszolt horganylemezre átnyomják, mely után a megszokott módon hígított salétromsavval domborúra maratják, vagyis a tussal be nem vont helyeket kimaratják, úgy hogy végül csak az írás vagy rajz domborodik ki a lemezen.

Áztatás, 1. a formák és szedésdaraboknak a betűk egymáshoz tapadását czélzó megnedvesítése. Szivaccsal történik s különösen nyílt formánál arra is kell ügyelnünk, hogy túlságosan bőven ne áztassuk azt meg, mert a betűk közé nyomuló fölös víz könnyen az ellenkező eredményt okozza.

2. A nyomtató-papirost a nyomtatás előtt meg szokták áztatni, hogy puhább, hajlékonyabb legyen s így gyorsabban s egyenletesen vegye föl a festéket. Erre a czélra szerkesztettek már többféle gépet is (l. Áztató készülékek), de minálunk még leginkább a régi, kézi munkával való papiros-áztatás járja. Teknőbe öntött vizen 20-25 ívenként áthúzzák a nyomtató-papirost; erre a megáztatott papiroscsomóra aztán a papiros minőségéhez képest 20-50 ív száraz papirost tesznek, erre pedig ismét 20-25 áztatott ívet, s így tovább. Ez a papiros áztatásának a legegyszerűbb módja. A megáztatott lapokról a víz a hajcsövesség törvényénél fogva a papiros pórusain átszívódik a közbül levő ívekre is, úgy hogy az egész papirostömeg nyirkossá lesz. Hogy a megáztatott ívcsomók közé hány száraz ívet tehetünk: az első sorban attól függ: enyvezett vagy enyvezetten papirossal van-e dolgunk. Az enyvezetten nehezebben szívódik át a nedvesség, az ilyen papirosból tehát a 20-25-ével áztatott ívcsomók közé körülbelül ugyanannyi száraz ívet rakhatunk. Az enyvezetlen papiros nyirkosításakor a közbül rakott száraz ívek száma 50-60 is lehet. Az enyvezetlen papiros túlságosan való megáztatásától különben óvakodnunk kell, mert ilyenkor az könnyen széjjelfoszolhatik, s rostrészecskéi a betűre ragadhatnak.

A litográfiai sajtók kövének nyomás közben való nedvesítését l. Kőnyomó sajtók czímen.

Áztató készülékek, a nyomtató-papirost mehanikai úton nyirkossá tevő készülékek. Többféle fajtájok van: a) A Hoe-féle, a mely gyorssajtóhoz hasonló gép. Az ívcsomókat berakó-asztalról két henger közé rakják, ezek közt átcsúszva, kirakó készülék veszi fel őket, miközben alulról is, meg felülről is permeteződnek, b) A Harrild-féle áztató készülék vasállványba ágyazott pléhteknő, benne posztóval bevont hengerekkel, a melyek a papirostömböt fölveszik, nedvesítik s ismét kiadják, c) A Thumb-féle, a mely végnélküli papiros áztatására való. Ennek fő része a végnélküli s mindig nyirkos posztódarab, a mivel egyetemben a papiros vörösrézzel bevont két vashenger közt átvonul, d) A Bullock-féle, szintén végnélküli papiros nyirkosítására való, de a rotácziós géppel nem kapcsolatos gép. A papirost hengerre csavarja, s az e közben permeteződik. A papiros e legombolyodása majdnem olyan gyorsan történik, mint a rotácziós gépen való nyomáskor, e) Az Alauzet-féle nyirkosító készülék, a mely a rotácziós gépnek kiegészítő része. A papiros hengerek közt fut el s e közben a teknőbe ágyazott rézhengertől nedvesített posztós henger teszi nyirkossá. Vele csaknem teljesen egyezik f) a régibb formájú Bragard-készülék. - A papiros gőzzel való nyirkosítására lyukacsos és posztóval bevont rézhengert használnak. A gőz tetszés szerint vezethető a henger belsejébe, s ennek lyukacskáin áthatolva, nedvessé teszi a burkoló-posztót, ez meg nyirkossá a papirost. Ha a rotácziós gépet megállítják: a papiros is elállítódik a nyirkosító hengertől, nehogy széjjelázzék.

Badius Jodocus, párisi könyvnyomtató, született a Brüsszel melletti Aschban 1462-ben, meghalt Párisban 1535. június 12-én. Szülővárosáról Ascensiusnak is nevezték. 1500 körül alapította meg párisi nyomdáját. Arról nevezetes, hogy az ő nyomtatta könyveken láthatók először az eddig ismert legrégibb könyvnyomtató sajtók ábrái (1507). Ő azokat nyomdászjelvény gyanánt alkalmazta. - Fia Konrád 1549-ig vezette tovább a nyomdát, a mikor hite miatt elüldözték. Genfbe menekült és ott halt meg 1560-ban.

Bádognyomat, plakátok stb. fémlemezre nyomtatása. Az egyszínű bádognyomatokat ruganyos anyagból való formáról, a többszínűeket pedig átvivő eljárással nyomtatják. A direkt nyomású ruganyos forma masszája lehet közönséges hengeranyag, zselatin, kaucsuk vagy guttaperka. A hengeranyagból való forma készítéséhez első sorban a szedésről vett papirosmatricza szükséges, a melyet spirituszlakkban áztatunk, hogy ellenállóbb legyen, s aztán fotogénnel bepermetezünk, hogy a massza belé ne ragadjon. Kellő körülrámázás után erre a matriczára öntjük az enyv és gliczerin keverékéből álló masszát, a mely ha megszárad, kész az éles képű, ruganyos nyomtató formánk. - A zselatinformát legkönnyebben galvánozott s hátulján megöntött matriczáról készíthetjük. Ezt körülrámázzuk, megolajozzuk s a zselatint reá öntjük. A matricza alatt előbb spirituszlángot is gyujtunk, hogy öntés közben a massza meleg maradjon s így a nyomtató formában ne keletkezzenek légbuborékok. Az óvatosan leválasztott formát ezután oldhatatlanná tevés végett alkohollal hígított cserzősavval megáztatjuk és napfényre tesszük, hogy megszáradjon. A formához való zselatin közé melegítése közben harmadrész annyi gliczerint is szokás önteni. - Ha kaucsukból való formát készítünk, ajánlatosabb már oldott kaucsukot vásárolnunk, mert annak benzinnel való oldása meglehetősen sok időnkbe kerülne. A kaucsukot különben ugyanakkora mennyiségű s már olvasztott zselatinhoz öntjük, s alaposan fölforraljuk. Kevés ként is vegyíthetünk a folyós masszához, ez keményebbé teszi. - A guttaperkából való forma kézi sajtón készül. Az eredeti szedést vagy klisét alaposan kizárva a sajtóba tesszük, körülrámázzuk s grafittal bedörzsöljük. A tésztalágyságúra főtt guttaperkából vastag lepényt készítünk, ezt a sajtóban levő szedésre tesszük s a tégelyt ráeresztjük. A nyert matriczát megszárítva, meggrafitozzuk s róla szakasztott úgy csináljuk az eredetinek megfelelő nyomtató-formát.

A bádogplakátok több színben való nyomtatása úgy történik, hogy a szöveg vagy kép részleteit előbb a litográfiai kőre átviszik; innen kevés kopállakkal kevert festékkel átnyomó-papirosra, erről pedig a bádogra nyomtatják át.

Különös figyelmet kell fordítani a bádogplakátok alapozására és lakkozására. Ennek lehetőleg pormentes helyiségben kell történnie. Az alapozást kétszeri befestéssel végzik, mindegyik festés után szárítókályhán megszárítva s megmosva, elsímogatva azt. Ha a bádogot a későbbi rozsdásodás ellen biztosítani akarják, hátulsó oldalát is alapozzák. A már említett szárítókályhán való megszárítást minden egyes átnyomás vagy festés után ismételni kell, s csak a midőn a festék már nem fog, folytatható a munka. A lakkozás többféle lakkal végezhető; különösen ajánlják a finom angol kopállakkot. Lakkozás után a bádogot ismét megszárítják.

«Procédé métallochrome» néven a francziák a bádogplakátok színes nyomtatásának egy új módját ismerik. Ennek a lényege, hogy a színesre nyomtatandó s már előbb preparált bádogra finom homokot fúvatnak, és ezzel a bádog fölületét bársonyszerűvé teszik. A bádogot ezután többféle alkalikus oldatban való áztatással tisztítják, mire az, mint akármely papiroslap, a kőnyomó sajtón nyomtatható. Nyomás után 50 C° melegen szárítják, a mikor a festék úgyszólván beleolvad a lemezbe.

A direkt nyomású bádogplakátok ugyan könyvnyomó sajtón is nyomtathatók, de a litográfiai sajtón való nyomtatásuk minden tekintetben könnyebb. Az átvivő eljárással készülők természetesen csakis litográfiai sajtón nyomtathatók. Újabb időben azonban a bádognyomásra külön gépezetet is alkottak. Ilyen a cannstatti J. G. Mailänder gépgyáros pléhre nyomtató gyorssajtója. Ennek alsó része hasonló a litográfiai gyorssajtóhoz. Fölül azonban két egyforma nagyságú nyomóhenger van rézsút egymás fölé helyezve; közülök pedig az alsó külön e czélra készített gummitakaróval bevonva, míg a fölső egészen meznélküli és fogókkal van ellátva. A gép működése a következő: A követ festékkel történt behengerlése után visszajáratják, mire a két henger megfordul s a lenyomat az alsónak a gummitakarójára kerül. A hengerek második fordulata előtt a kissé rézsútosan álló s vasból való berakó-asztalhoz pléhtábla illeszkedik, mely tábla, miután az automatikus berakó készülék helyes irányba állította, a felső henger fogói által megragadva a két nyomóhenger közt átcsúszik, s ezzel a gummitakarón levő lenyomat átvivődik a bádogra. Ugyanakkor a kő is új lenyomattal látja el az alsó henger gummiborítását s a nyomás is egyenletesen folytatódik. A nyomtatott bádogot a fogók kissé fölemelik s aztán szabadon bocsátják: ekkor az a felső hengeren levő kampók segítségével e henger mellé kerül, a honnan könnyen s minden veszedelem nélkül kirakható. A gép munkaképessége óránkint 3-400 nyomat.

Bál, papirosnál használatos mérték-egység, a. m. csomó. 10 rizsma = 100 koncz = 1000 füzet = 10.000 ív. A régi beosztás szerint 1 bál = 10 rizsma = 200 koncz; 1 koncz 24 ív iró- v. 25 ív nyomtató-papiros.

Ballhorn János, lübecki nyomdász (1531-97), az tette nevezetessé, hogy ábéczés könyvén nem a szokásos kép, sarkantyúzott lábú kakas, hanem sarkantyútlan kakas, mellette két (mások szerint egész kosár) tojással van nyomtatva, a czím fölött pedig «Javította Ballhorn János» fölirat van. Nevéről eredt a német szójárás ballhornizálni, azaz a jóhiszemű javítás helyett rosszabbá tenni valamely művet.

Ballo Antal, magyar származású antwerpeni nyomdász. Flamand röpiratát a magyar nemzeti múzeum könyvtára őrzi; czíme: Cort Verhael van de gheluckige victorie, die de Christenen hebben ghecreghen teghen de Turck in Hongeryen, stb. Geschieht op S. Jans auont lestledem, in dit tegenwoozdich jaer 1599. den XXIII. Juny. Antwerpen 1599.

Bankjegy-nyomda, a papiros-pénzek nyomtatása czéljából 1848-ban állította föl a nemzeti kormány Pesten, a Károly-kaszárnyában. Landerer Lajos rendezte be. A szabadságharcz viharaiban Debreczenbe, majd Szegedre, végül Lugosra került, a hol a világosi fegyverletétellel működésének vége szakadt.

Barátbetű (Mönchschrift), így nevezik a középkor kódexeinek gótikus betűit. (L. Betű.) Formáinak némi változtatásával ma is divatos; magyar szöveget is szednek belőle.

Barbou, híres franczia nyomdász-család. A Barbouknak, kiknek ősapja Barbou János lyoni nyomdász volt, a XVI., XVII. és XVIII. században Francziaország különféle városában voltak nyomdái s több ezer klasszikus kiadást nyomtattak.

Bártfai Péter (mások szerint: Simon), Petrus Bartphensis, magyar származású velenczei könyvnyomtató. Életfolyása meglehetősen ismeretlen. 1471-ben telepedett meg Velenczében, a hol többek közt tiszta nyomású gót betűs egyházi liturgikai könyvet nyomtatott 1478-ban.

Barth János, híres nyomdász, a Nagy-Szebenben rövid megszakításokkal több mint 100 éven át fennálló Barth-féle nyomdának megteremtője. Jüngling István szebeni műhelyében tanult; 1693. már vezetése alatt jelent meg Hermann Andrásnak Dissertatio Theologica c. 7 levélnyi füzetkéje. E nyomda az ő nevén állott fenn 1744-ig, majd fia János nevén 1776-tól 1779-ig, kit 1780-ban Péter, majd 1801-ben II. János váltott fel. A Barth-féle nyomdában jelent meg évtizedeken át a szászok között általánosan elterjedt Hermannstädter Neu- und Alter Kalender is, melynek példányai ma a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. A család két tagja Péter és a második János Kolozsvárt is nyomdászkodott. A jezsuita-rend régi nyomdáját ugyanis, miután Kollmann bécsi könyvnyomtató tízesztendős bérletideje lejárt, a piaristák kapták meg. kik annak vezetését előbb Barth Péterre, később pedig Barth Jánosra bízták.

Baskerville János, híres angol nyomdász és betűöntő, az antiqua betűk egyik tökéletesítője, szül. 1706-ban, meghalt 1755. jun. 8-án. 1726. szépirási iskolaigazgató, 1745. fényezőüzlet vezetője volt, 1750. a nyomdászatra adta magát. Új betűket vésett és öntött, melyek akár Elzevir, akár Plantin betűivel versenyezhettek. Nyomdáját 1779-ben Beaumarchais 3700 sterling fontért vette meg és azzal Kehlben (1785-89) Voltaire összes munkáit (70 díszkötés) nyomtatta.

Becskereki Mihály, könyvnyomtató. 1742-ben Kolozsvárt kezdte meg működését, melyet azonban csakhamar beszüntetett. 1754-ben Nagy-Váradon újra nyomdát állított.

Becsomagolás (Einschlagen), a kikötött szedésdarabok papirosba burkolása félretétel czéljából. A csomagoló papiros ne legyen se nagyon vékony, se nagyon puha. Legjobb a simított makulatúra-papiros többszörösen véve. A csomagra a betűfajta nevét vagy a munka czímét írjuk.

Beillesztő-ív (Margebogen), az az ív, a melyen a tulajdonképeni egyengetés (l. o.) történik.

Bekezdés (Absatz, Einzug; a linea). Az ú. n. «behúzás» nagysága a betű nagyságától, a sorok ritkított vagy ritkítatlan voltától és azok szélességétől függ. Mennél szélesebb formátumra szedünk, annál nagyobbnak kell a bekezdésnek lennie. 20 cziczerós szélességig 1-1½ cziczeró a szavak normális beljebbállítása, 20-28 cziczerós formátumnál már 1½-2 cziczeró, azon fölül pedig mintegy 12-15 cziczerónkint emelkedik egy-egy cziczerónyival.

Belnay György Alajos, jó nevű könyvnyomtató: pozsonyi nyomdájában 1801-10. sok jeles dolog készült.

Bélyegmetszés, a betűkölyü (l. o.) és a betűodor (l. o.) előállítása.

Bélyegszedés, tojásdad vagy köralakú bélyegek és czímkék szövegének szedése. A sor rendesen két fémkarika közé kerül s föléje meg alája erős és sima kartonból való tágítót teszünk. A betűk közeinek kizárása kisebb törzsű kizáró anyagokkal, vagy finom és keskeny kartondarabkákkal történik. Sokan akképen rögzítik a bélyeg sorát, hogy gipszet öntenek a karikába. Mások pedig a kellő kiszámítás után csirizes kartontágítóra ragasztják a sor egyes betűit. A hajlítandó lineadarabok és tágítók hosszúságának kiszámítását l. Ívelt szedés czímen.

Bélyegző-festék. A bélyegzésre való fekete festék 12 rész könyvnyomó festéknek és 2 rész lenolajnak a keveréke. A kék festék pedig leginkább párisi kéknek olajjal való eldörzsölésével készül.

Beosztás, l. Czímszedés és Táblázatszedés.

Berakás. 1. A szedőszekrények új betűvel való megtöltése. A telerakandó szekrényeket külön-külön fölállítjuk, az összeszedett betűkből néhány sort léniával leemelünk, s az illető rekeszbe csúsztatva, abba gyöngéden belényomkodjuk.

2. A nyomásra kerülő papirosíveknek a gépbe illesztése. Kézi sajtón az ívek berakásának határjeléül illesztékek (Frösche) szolgálnak. Keskeny kartonszalagból 3-4 czentiméternyit levágnak, ezt négy helyen megtörik s két szélső végükkel a födő ívre ragasztják. A szedés helyét aztán a födő íven kivágják. A forma nagyságához képest 3-4 illeszték elegendő. A gyorssajtókon való berakáskor határjelül a hengerre alkalmazott illesztékrúdon levő két előilleszték és az állítható oldalilleszték szolgálnak. (Az ú. n. punkturára berakást l. Pécze czímen.) A berakás különben lehet egyes vagy kettős, a szerint, a mint egy időben egy vagy két ívet rakunk be. Nagyobb formátumú gépeknél a kettős berakás ajánlható, mert sokkal könnyebb két berakónak két kisebb, mint egy berakónak egy nagy ívet pontosan a gépbe illesztenie. Kettős berakáskor a szükséges elő- és oldalillesztékek száma még egyszer akkora, mint az egyes berakáskor s ezenkívül péczevillát is alkalmaznak. Minálunk meg a németeknél általában nőket foglalkoztatnak berakókul; a francziák s amerikaiak azonban és jó részben az angolok is, férfi-berakókat alkalmaznak, akik a gépmesternek segédkeznek, a festékkeverést, a formák mosását stb. is végzik.

Berakó-asztal, fából vagy vasból való, a pécze-villa fölött és vele párhuzamosan fekvő, a nyomóhenger felé pedig lejtős lap. Fölső végén pántok kötik a sajtó állványzatához, s ilyenformán szükség esetén - ha a nyomóhengeren, péczén vagy az elvezető dobon van dolgunk - hátra hajtható. Az asztalon hosszú hasítékokat láthatunk, a melyek arra valók, hogy punkturázhassunk s az oldalsó illesztékeket beállíthassuk. Az angoloknak ama sajtóin, a melyeknél a berakás nem a nyomóhenger fölött, hanem az alatt történik: a berakó-asztal is lejebb van. Az ilyen asztal azonban nem hajtható hátra, hanem teljes levétele szükséges.

Berakó készülékek. A kirakó szerkezet föltalálása óta sokan iparkodnak azon, hogy a berakás munkáját is önműködő készülékkel végeztessék. Szerkesztettek is már sok e fajta készüléket, de olyan abszolut eredményről, mint a minőt a kirakó készülékkel elértek: még nem számolhatunk be. Az ideális berakó készüléknek két dolgot kell hibátlanul, pontosan s a nyomtató sajtó működésével párhuzamos gyorsasággal végeznie: 1. az egyes ívek elvezetését a papiroshalmazról, és 2. azoknak az ívfogókhoz való vezetését, illetőleg a pontos, regiszterre való munkát. Az utóbbi követelménynek jóformán valamennyi berakó készülék többé-kevésbbé megfelel; de az elsőnél még mindig nagy nehézséget okoz a papiros-íveknek egymáshoz való tapadása, úgy, hogy a készülékek abszolut tökéletessége egyesegyedül attól függ: sikerül-e a papiros eme tapadását annyira legyőzni, hogy mindig egyetlen egy ív emeltessék le a papiroshalmazról, nem pedig több vagy éppenséggel egy sem.

A berakó készülékek szerkesztésénél idáig több alapgondolatot próbáltak már érvényesíteni, az elért eredmények alapján legvalószínűbbnek tetszik azonban a kérdésnek a papirost fölszívó készülékekkel való megoldása. A legrégibb ilyen szerkezet az Ashley-féle még 1875-ből, a mely szívó és fújó készüléknek a kombinálása. Az első fölemeli a papiroshalmaz fölső ívét, a második pedig a fölemelt ív és a papiroshalmaz közé levegőt bocsát, elválasztván őket ezzel egymástól. Az ívnek a nyomóhengerhez vezetését tárcsa végzi, miközben az asztalon levő frikcziós pálczikák olyanforma mozgással igazgatják az ívet, mint a minőt a berakó munkásnő ujjai végeznek berakás közben. - Két évvel később a braunschweigi Piper és Merker alkottak hasonló berakó készüléket, de azzal a különbséggel, hogy nagyjából az emberi kar formájára alkotott vezető szerkezet vitte az íveket a nyomóhengerhez. - Ebben az időtájban szerkesztette az amerikai Johnston is berakó készülékét, a melynek alapgondolata már nagyban különbözött a két előbbenitől. Az ív fölemelése ugyanis úgy történt, hogy a papiroson, miután e helyen kissé megnyirkosítódott, a fölötte lévő apró kés kicsinyke vágást tett. E vágásba aztán ferdén állított tű nyomult s az ívet fölemelte, mialatt az ez alá nyomuló fogó a többi ívet leszorította. Az ívet kaucsukos tolók vitték a nyomóhengerhez. A föltaláló ezenkívül elektrikus érintő-készülékkel kombinálta berakó gépezetét; ennek az érintő-készüléknek pedig az volt a czélja, hogy ha a berakás nem volna pontos, a szerkezet működése egyszeriben megszakadjon. - Hasonló, de egyszerűbb készüléket szerkesztettek a svájczi Haab, meg az edinburgi Cumming.

Nemrégiben olyanformán is megpróbálták az egyes íveknek a halmazról való leemelését, hogy a halmazt összeszorítással, meg drótok segítségével közepén kidudorodóvá teszik, s az ekkor a többitől kissé elálló fölső ív alá késformájú keskeny lemezt csúsztatnak, a mi azt fölemeli. Ennek az alapeszmének meg a Johnstonénak, illetőleg Haabénak kombinálásával szerkesztettek aztán Wilhelmi Berlinben és Lauten New-Yorkban berakó készülékeket. Különösen az utóbbié igen komplikált.

Minthogy ez azonban újabb alapgondolatú berakó készülékek között egyetlen egy sem volt olyan, a melyet a gyakorlatban csak némileg kielégítő eredménnyel is alkalmazhattak volna: a készülék megalkotásán fejöket törő technikusok legújabban visszatértek a legelső és legtöbb eredményt igérő alapgondolatra: a papiros fölszívatására. Ennek az eszmének az alapján szerkesztették azt a készüléket is, a mely immár több mint két esztendeje meglehetős eredménnyel működik a Pallas részvénytársaság nyomdájában s a mely e társaság igazgatójának, Gerő Lajos dr.-nak a szabadalma.

A készüléknek fő része két emeltyű, a mikbe excentrikus szívóhenger van ágyazva. Ez a henger előre és visszafelé mozog. Visszafelé mozgásában az emelkedő és sülyedező berakó-asztalt érinti, előre nyomultában pedig az ívfogókig jut. A szívóhenger közvetlenül a nyomóhenger fölött van, azért, hogy a fölemelt papirosnak a lehető legrövidebb legyen az ívfogókig az útja. Az ív fölszívása után a szívóhenger beágyazott emeltyűiben az ívet kissé föltekeri s e pillanatban a berakó-asztal a rajta levő papiroshalmazzal lejjebb sülyedvén, az ív az ívfogókhoz vezettetik. Az egyes ívnek leválasztását s a tapadás megszüntetését tehát a sülyedt berakó-asztal és a kissé föltekert ív közé szorult levegő okozza. Hogy azonban a tapadás minden eshetősége elkerültessék, a fölső ív fölszívása után leszorító kampócska szorul a berakó-asztalon maradt papiroshalmazra s azt, a míg a szívóhenger a már fölszívott ívet elvezeti, fogva tartja. A pontos soregyen biztosítása okából a berakó-asztalon fekvő papiroshalmazt a hosszában két oldalt levő önműködő tolólapok lengő mozgást végezve taszítják ide-oda, egyrészt, hogy az egymásra tapadt papiroshalmaz e mozgások folytán meglazuljon, másrészt, hogy a fölső ív ezáltal a pontos nyomáshoz szükséges helyre illeszkedjék.

E készülék, mely a hazánkbeli s külföldi nyomdászvilág osztatlan elismerését érdemelte ki, a gyorssajtó járását nem befolyásolja, úgyannyira, hogy a gyorssajtó a lehető leggyorsabban működhetik. Az eddig alkalmazott berakó nőket pedig tökéletesen fölöslegessé teszi. Egyetlen ember négy gyorssajtót kellően elláthat s miután a gyorssajtókat önműködő megállító szerkezettel is fölszerelik, e megállító szerkezet a legkisebb zavarnál is rögtön megállítja a gépet.

Bernard Máté (szepesváraljai), könyvnyomtató. 1619-ben állította föl sajtóját Német-Ujvárott, a honnan azonban 1624-ben Pápára költözött. Itteni nyomdája 1632-ig állott fönn.

Betű, a hangoknak írott jegyei. A hangok ilyen jegyekkel való leírását pedig betűírásnak nevezzük. A régi egyiptomiak, az amerikai indus népek meg a kínaiak nem a hangokat jelezve írtak, hanem szótagokat, sőt egész szavakat egyetlen jeggyel ábrázolva. (L. Írás.) A kínaiak írása még ma is ilyen.

A betűírásnak illetőleg ábéczének föltalálását a fenicziaiaknak tulajdonítják, de éppen olyan alapon tarthatnók a zsidókat is a föltalálóknak. Kezdetben 22 (mások szerint csak 16) volt az ábécze betűinek száma, s jobbról balra írtak. A semita népektől hamarosan átvették a görögök; Herodotos (Kr. e. 460 körül) legalább mint már régen történt dologról beszél erről. Kezdetben a görögök is jobbról balra írtak; csak jóval későbben keletkezett az u. n. szántó írás, a midőn az első sort balról jobbra, a másodikat jobbról balra, a harmadikat ismét balról jobbra s így tovább írták. Az Itália délvidékén lakó nagy-görögök a rómaiakat is megtanították a betűk írására, kik aztán azokat új jegyekkel (V, U, G) bővítették s alakjukat egyszerűsítették. A rómaiaktól a germánok tanulták meg a betűírást, ezek azonban a rómaiak gömbölyű betűi helyett eleinte szögleteseket (runa-betűk) véstek. A betűk formájának e változásait különben az írásra szolgáló anyagok mivoltával magyarázhatjuk meg. A rómaiak papiruszra meg pergamenre írtak, tehát már természetszerűen gömbölyítették a betűket; a germánok azonban ezeket az írószereket eleinte alig ismerték, s följegyzéseiket bükkfa háncsába meg kőbe vésték. A véső alkalmazása magától értődően egyenes szárúvá s hegyessé tette a betűt.

A runa-betűkből a pergamen használatának terjedésekor Ulfilas püspök a nyugati gót betűket csinálta. Bibliafordítása, az «ezüst kódex» Upsalában van. Bíborszín pergamen, aranyos meg ezüstös gót betűkkel.

A Kr. u. VIII. században a latin nyelv és a latin írásmód egész Nyugat-Európában elterjedt, de a gótikus formák belészövődtek az utóbbiba s hosszú évszázadokon által több-kevesebb tisztasággal megmaradtak benne. A latin betűknek különben két fő fajtájuk volt: majuszkulák (nagy betűk) és minuszkulák (kis betűk). Az utóbbiak a majuszkulákból keletkeztek. A kettő közt körülbelül annyi volt a különbség, mint a mi mostani verzálisaink és kurrens betűink között. A majuszkulákat kapitális és uncziális betűkre, a minuszkulákat álló és dőlt (kurziv) betűkre osztják.

A kapitális betűk, a melyek a mi mediaeval nagy betűinkkel jóformán megegyeznek, egyszerű s egyenes formájúak. Czifrázatuk nincs. Az uncziálist a kapitális betűk kurzivjának nevezhetjük. Formája könnyebb, hajlottabb; a sarkok eltolódottak, a szárak hajlítottak s gyakran különböző hosszúságúak; a czifrázás néha olyan mértékű, hogy az olvashatóság rovására esik. E betű különben igen sokat őrzött meg a nyugati gót formákból.

A középkori kódexek, betűiket tekintve, három időszakba oszthatók: 1. A kurzív betűk kora (V-VIII. század); 2. a gömbölyű minuszkulák (IX-XII. század); és 3. a szögletes minuszkulák (gót-, szemigót- és barátbetűk, XIII-XVI. század). A betűk fejlődése, a mint látjuk, nem következetes. Az egyszerűbb, könnyebben olvasható betűformák megelőzték a nehéz olvasású, czifrázatokkal terhelt formákat. Az utóbbiakat teljes merevségükben különösen Németországban s általában az északabbra eső országokban írták; a délvidéki, különösen olasz papság azonban mindig hajladozott a könnyebb formák felé s ezért a legridegebb barátbetűs korban is gömbölyítette egy kicsinyt a betűit.

Mikor a fatáblanyomatok s a könyvnyomtatás ideje is elérkezett, a gótikus betűk járták széltében-hosszában, s ha az olaszországi könyvnyomtatók (Jenson, Sweynheym, Manuzio) hamarosan római minuszkulákkal, illetőleg antiqua betűkkel nyomtattak is (l. Antiqua): Németországban mindmáig azok egyenes származékát a fraktur betűt kedvelik, s egyéb nyelvekben is, így a németalföldiben, dánban, svédben, tót és románban, csak legújabban szűnt meg a szögletes fraktur betű használata. A fraktur másodrendű nemei a különböző alakú gót betűk, melyek a középkori barát-irásból eredtek; valamint az u. n. Schwabacher, kerekded, az antiquához formálódó frakturbetű, mely Németországban a nyomdászat feltalálása után néhány évvel (1467 körül) került használatba és sokáig nyomtattak vele. E betű ujabban divatosabb formában vésetett, de régi jellegében is árulják s könyvek nyomtatására sok esetben használják. Az antiqua és Schwabacher egyik közbenső neme a Middolin volt s mint dísz- és kitüntető betű jó szolgálatot tett, azonban a Schwabachernek szebb formában való felújítása folytán teljesen háttérbe szorult. Újabban a modern formában vésett gót betűfajták is ismét divatosak.

Betűanya, l. Betűkölyü és Betűodor.

Betűbélyeg, l. Betűkölyü.

Betűfajták, l. Betűnemek.

Betűfém, a betűk öntéséhez használt fém v. ércz; öntvénye nem minden betűöntödében egyenlő. A B. öntvényénél nem elég ha tudjuk, hogy mily arányban keverik az alkatrészeihez tartozó fémeket, hanem tapasztalásból kell ismernünk az alkatrészek sajátságait és pontosan tudni, mikor kell beállani a tulajdonképeni öntvénynek; fölötte szükséges továbbá a folyékony anyagból elpárologtatni minden kénes és sós alkotórészt, mert ezek okozzák a betűk későbbi rozsdásodását (oxidáczióját). Legjobb B. a kétszeresen finomított ólom, antimon és ón öntvényéből készül és pedig 50 rész ólom, 40 rész antimon és 10 rész ónból. Az ilyen öntvényből öntött betűk ára azonban igen nagy volna, miért is ujabb időben 75-80 rész ólomból, 20-25 rész antimonból és mintegy 0,4 r. vörösrézből v. ónból öntvényeznek. A franczia B. 55 rész ólom, 30 rész antimon és 15 rész ón; 55 r. ólom, 22,7 r. antimon és 22,3 r. ón, vagy 69,2 r. ólom, 19,5 r. antimon, 9,1 r. ón és 1,7 r. vörösréz. A Besley-féle B. 100 rész ólom, 30 r. antimon, 20 r. ón, 8 r. nikkel, 5 r. kobalt, 8 r. vörösréz, 2 r. bizmut. A Cambricus-féle 10 r. aluminium, 50 r. vörösréz.

A stereotipáláshoz való fém - mivel a stereotíp-lemezek nem kerülnek olyan sokszorosan használatba - jóval puhább a betűöntéshez valónál. Az öntvény rendesen 75 r. ólomból, 18 r. antimonból s 7 r. ónból áll.

A szedőgépekhez való betűfémnek a gép kényes szerkezete miatt igen folyósnak kell lennie, s ezért ilyen czélra leginkább a következő arányú öntvényt veszik: 68 r. ólom, 20 r. antimon. 9 r. ón és 3 r. vörösréz. Ez a fém tehát még a stereotipáló-fémnél is lágyabb, a mi azonban nem baj, hiszen a gépszedés sem kerül oly sokszoros nyomás alá, mint a közönséges betű.

A vegyítéskor legelőször is az ólom felerészét olvasztjuk meg, azután hozzáadjuk a diónyi darabokra tört s gondosan megtisztított antimont. Ennek a tökéletes megolvadását vaskanállal való kevergetéssel segítjük elő, ügyelnünk kell azonban arra is, hogy az immár folyós fémnek ne legyen túlságosan magas a hőfoka, mert az öntvény nagyon törékeny találna lenni. Ha az antimon is megolvadt, a vörösrezet tesszük az öntőüstbe, szintén kavargatva. Majd az ólomnak másik felerészét is beletesszük, s lassúbb, de egyenletes tüzeléssel megolvasztjuk. Ha elolvadt, utolsó alkotórészként az ónt keverjük hozzá. A betűfém ilyenformán készen is volna, ha az előállítására vett fémrészek nem tartalmaznának több-kevesebb piszkot, a mely annyira összekeverődik vele, hogy egyszerű lefölözésére gondolni sem lehet. Kolofoniumot vesznek tehát, kevés szódával keverik, óvatosan - nehogy föllobbanjon - az olvadékhoz öntik s fölkavarják. A kolofonium ekkor kicsapja a betűfémben levő piszkot, úgy hogy azt könnyen lefölözhetjük.

A most említett ólomöntvényeken kívül több más anyagból is próbáltak már betűket készíteni. Csináltak többek közt vas- meg aczélbetűket is, de nyilvánvaló, hogy könnyen rozsdásodásuk miatt nem válottak be. Később a rézbetűkkel tettek próbát: nagyobbfajta díszbetűket öntöttek belőle s némiképpen el is terjesztették a könyvnyomtatók körében. Tartósságuk hasznát azonban alaposan ellensúlyozta drágaságuk, úgy hogy ma már csak elvétve látjuk őket. Újabban ismét foglalkoznak a rézbetűk eszméjével. Azt ajánlották, hogy legalább az u. n. írásbetűket öntsék rézből, úgy mint a vonalakat, meg némely vonalas keretfajtát. A dologból azonban aligha lesz valami, mert a rézöntéssel igen bajos egészen sima s kellően mélyített nyomófelületet elérni és a mi a fő: az összekötő és kifutó finom vonásokat csak kezdetleges durva alakban lehet önteni, a mi okvetetlenül szükségessé teszi, hogy a már megöntött betűket utólagosan vésnökkel javíttassák.

Fölmerült még a betűk aluminiumból való öntésének kérdése is. Sokan próbálkoztak meg vele, de a sikernek már eleve útját állotta az anyag drágasága. Még a leginkább számba vehető az az ajánlat, hogy az ólomból, ónból meg antimonból való betűfémhez 5-15% aluminiumot keverjünk. Ez élesebb képűvé s tartósabbá tenné a betűt.

Betű képe, a betűtörzsön levő tulajdonképpeni betű. Néha egy kicsiny része attól eláll, például a nagy betűk (Á, Ö, Ü) ékezetei, az f fölső és a j alsó, pontban végződő kanyarulatai s az írásbetűk elnyúló részecskéi.

Betűkölyü (betűbélyeg vagy patric), a betűkölyümetszési művészetben a domború alakkal ellátott betű, melyet ha a betűodorba ütnek, azon a megfelelő homorú lenyomat látszik (l. Betűodor). A betűkölyü aczéljának könnyebb vésése végett mintegy 5 cm hosszú aczélrudacskát légmentesen elzárt és faszénporral telt vasedényben 5-6 óráig lassú tűz mellett izzítanak és csak akkor veszik ki, ha az izzító edény minden külső befolyás nélkül, magától kihűlt. A vésendő felületet ezután tisztára csiszolják és a vésendő betű képét karczoló-tűvel belékarczolják; ennek megtörténte után kivésik a betűt és finoman körülreszelik, hogy teljesen síma legyen. A vésés után a már kész betűkölyüt szénporral telt szekrényben vörössé izzítják, nem nagyon hideg vízben lehűtik, keményre edzik, és ezután izzó vassal addig simítják, míg erősen sárgás lesz. Mely után ismét vízben hűtik le; gondosan megtisztíttatván, most már alkalmas arra, hogy betűodor ültessék róla.

Betűköz (Abstand, hús), a betűtörzsnek a betű képén kívül eső vak része. Lehet a betűkép alján, fölsején, sőt a két oldalán is. Nagysága a nagy betűk (A, B), illetőleg a hosszú (h, g) és alacsony (a, e) betűk közötti aránytól függ. Tekintetbe vétele igen fontos a ritkítás megállapításakor, valamint a szedés alárakásakor.

Betű magassága, l. Betűrendszer.

Betűnagyság, l. Betűnemek.

Betűnemek. Különbözők 1. nyelv, 2. nagyság és 3. alak vagy véset szerint. A különböző nagyságok bármely nyelvhez alkalmazhatók, alakjuknak és vésetüknek azonban határ van szabva. Ha valamely nemzet különös jellegű betűket használ, úgy ezeket e nemzet szerint nevezik. A magyar betűk antiqua (l. o.), a németek fraktur (l. o.) néven ismeretesek. Az antiqua egyik másodrendű neme a kurziv (l. o.). Általánosságban az antiqua és fraktur betűnemeket különböző betűk szerint osztályozzák, melyek könyv-, dísz-, czím- és plakátbetűknek neveztetnek; az elsőt inkább könyvek, a dísz- és czímbetűket finomabb munkák (l. Mesterszedés), mint könyvczímek, borítékok stb. nyomására használják, míg a plakátbetűk már nevükkel elárulják czéljukat. A dísz-, czím- és plakátbetűk alakja épp oly változó, mint elnevezésük, sőt a nevek sem mindig egyenlők, habár mint betűnemek azonosak is, mert a különböző országok betűöntői, ha vésetük alig tér is el egymástól, más-más nevekre keresztelik azokat; csak néhányat említve: az általánosan ismert latin (antiqua) jellegű egyptienne, groteszk, kőírás (block) elnevezésűeket, bár vésetük és szélességük azonos, majdnem minden betűöntő más-más néven árusítja. A közönséges írás- és rondírás-betűk az utolsó két évtized alatt annyira elszaporodtak különféleségükben, hogy jelenleg mindazt, a mit korábban csak kőnyomással és rézmetszéssel lehetett nyomtatni, a könyvnyomtató sajtóval gyorsabban, olcsóbban és sok esetben szebben is lehet előállítani. A betűk nagysága, vagyis a betűrendszer (l. o.) hazánkban a franczia pontrendszer elterjedése előtt csakis névvel jelöltetett, mely nevek eredetét kikutatni nem mindig sikerült. A B. elnevezései (megfelelő nagyságú betűkből szedve) a következők:

Következnek még nagyságuk szerint: Terczia (16 pont), Text (20), Két cziczeró (24), Két mittel (28), Három cziczeró (36), Két text (40), Négy cziczeró (48), Öt cziczeró (60), Hat cziczeró (72). Francziaországban kizárólag a pont elnevezést használják (corps 3, corps 4 stb.; ott a betűk régibb nevei: Diamant (3), Sédanoise (4), Parisienne (5), Nonpareille (6), Mignonne (7), Petit-texte (7½), Gaillarde (8), Petit-romain (9), Philosophie (10), Cicéro (11), Saint-Augustin (12 és 13) Gros-texte (14), Gros-romain (15 és 16) stb. Angolországban most honosítják a pontrendszert, de az egyes betűnemeknek megvan a maguk neve. Diamand, Pearl, Ruby, Nonpareil, Emerald, Minion, Brevier, Bourgeois, Long Primer, Small Pica, Pica, English, Great Primer, Paragon stb. A dísz- és czímbetűk nevei a Magyarországban használtakétól teljesen elütők és az ezek nagyságára vonatkozó szabályok sem oly pontosak mint nálunk.

Betűodor (mater, matrice), a betűöntésben mintegy 4 czentiméter hosszú és 1½ czentiméter vastag vörösrézdarabka, benne a betűkölyüvel (l. o.) belévert s rendesen álló betűképpel. A kisebb betűk kölyüit kalapáccsal verik a rézdarabba s ehhez meglehetős ügyesség is szükséges, mert az odor képének tökéletesen derékszögűnek s egyforma mélységűnek kell lennie. Újabban - különösen nagyobb betűk odorainak készítésére - sajtoló gépeket is használnak, a melyek a kölyüt az odorul szolgáló rézdarabkába belenyomják. E gépekkel aczélból való, tehát keményebb anyagú odorok is előállíthatók, még pedig úgy, hogy a megkeményített kölyüt lágy aczélba nyomják, s ezt azután annak rendje és módja szerint megedzik. - Lehet azonban a galvanoplasztika segítségével is betűöntésre való odort készítenünk, de ennek az eljárásnak az a föltétele, hogy az illető betűfajtából mintáink legyenek. Ezt a betűöntési módot a nagyobb könyvnyomdák házi betűöntödéiben gyakorolják, ha arról van szó, hogy valamely betűfajtát megszaporítsanak. Új, tökéletesen jó betűket akképen szednek föl, hogy a betűk között jobbról-balról egy-egy négyzetnyi hézag legyen, s a sorokat is megfelelő vastagságú tágítókkal ritkítják. A négyzeteknek s tágítóknak azonban magasabbaknak kell lenniök a közönségesen használtaknál, úgy hogy a betűk képének aljáig érjenek. E szedést aztán körülkötik, betűközeit viasszal bekenik, s a galvanoplasztikai készülékbe teszik, a hol addig marad, míg elegendő vastagságú vörösréz-réteg nem rakódik reá. Ekkor betűképenkint vagy soronkint széjjelvágják, s az egyes darabokat czinkkel aláöntik. Az ilyen módon készült odorokról is majdnem olyan kifogástalan betűk önthetők, mint a kölyüvel előállítottakról. (L. még Betűöntés.)

Betűöntés, a grafikai iparágazatok legfontosabbikának, a könyvnyomtatásnak kiegészítője. Tágabb értelemben magában foglalja a betűvésést vagy másképpen bélyegmetszést is. (L. Betűkölyü és Betűodor.) Két, bár lényegében egyező eljárási módozata van: a kézi öntés, meg a géppel való öntés.

A betű öntésekor az öntő első dolga, hogy a betűodort kellősítse. Megvizsgálja, hogy a különböző betűkép vonalai az odorban egyforma mélyek-e, egyenesen állanak-e abban, vagyis a függőleges vonalak párhuzamosak-e a vörösréz-darab oldalaival, s egyforma távolságban vannak-e ezektől. A betűkép mélységét a nyomozótűvel mérik, a melyet az odor mélyedéseibe eresztenek: ekkor a tűvel járó nyelvecske megmutatja, hogy megvan-e a betűkép kellő mélysége. Ha mélyebb, az odor lemezének fölső síkját lereszelik, ha pedig nem elég mély, a kölyü beleverésével segítenek rajta. Ha a betűkép függőleges és vízszintes vonalai az odor oldalsíkjaival nem párhuzamosak, az utóbbiak megreszelésével teszik azzá. A derékszögeket a sarkas vassal mérik, a mely egymást keresztező vonalzókból áll.

Az odorok kellősítését a kis m (meg a nagy H) betűvel szokás kezdeni. Ennek ugyanis három egyformán hosszú szára van, a melyek a többi odor betűképének vonalbaállításakor könnyebben szolgálhatnak irányadóul. Ha e betű odorát kellősítették, néhány próbabetűt öntenek róla, a miket aztán egybehasonlítanak a mintául vett m betűkkel. A netalán még mutatkozó magasságbeli s egyéb különbséget a betűodor reszelésével ütik helyre. A kész m betűk közé állítva vizsgálják meg a többi betű odorairól készült próbaöntéseket. Ha a közbeállított betű ferde: az odor oldalait reszelik meg, hogy derékszögben álljon: ha magasabban áll, mint kellene, akkor az odor lemezét a betű fölött kalapáccsal nyújtják meg; ha alantabb áll, fölül reszelnek le a lemezből, a mennyit kell. A mint látható, a kellősítés meglehetősen körülményes munka, s ezért sokan is iparkodnak több-kevesebb sikerrel azon, hogy olyan betűodor-sajtoló készüléket szerkesszenek, a mely matematikai pontossággal nyomja a kölyüket a betűodorul szolgáló vörösrézdarabba.

Kellősítés után a betűöntő az öntő-műszerbe illeszti az odort. Ez mintegy 13 cm széles, 10 cm magas és 8 cm vastag. Vasból, aczélból vagy sárgarézből készült két egyenlő nagyságú, pontosan egybeillő főrészből áll, s a betű vastagságához mérten szűkebbre vagy bővebbre igazítható; a kézi öntőműszer ezen kívül fába van foglalva, hogy megtüzesedésekor is kézben tartható legyen. Az egyik főrésznek darabjai: a fenék (Bodenstück), a törzsökök (Kern), a falak (Bäckchen, Wand) meg fölöntő (Einguss): a másikéi szintén ezek, s rajtok kívül a támasztó darab (Sattel) és a rúgó (Feder). Ha mindkét falat összecsukják, az öntendő betűtörzsnek megfelelő tér keletkezik fölül a tölcsérszerű fölöntővel. Az öntendő betű törzsét a törzsökök nagysága, magasságát a fenék mélysége, szélességét pedig a két törzsöknek egymástól levő távolsága szabja meg. Régebben, a mikor a betűrendszer jóformán minden nyomdában más és más volt, nagy szerepe volt a betűöntésben az egyengetésnek (Zurichten). Ugyanis külön törzsököket, s ha a betű magassága is elütött a többitől, még külön öntőműszert is kellett a betűöntőnek minden egyes rendszerbeli betűfajtához beszereznie, a mi bizony sokba került. Valóságos raktárt kellett tehát tartania a különféle rendszerű betűk öntésére való műszerekből. És még így is megtörtént, hogy olyan betűk öntésével bízták meg, a melyeknek rendszere sehogy sem egyezett meg öntő-műszereinek rendszereivel. Olyan módon segített tehát a bajon, hogy az ahhoz legközelebb álló rendszerű műszereket vette elő s a különbséget aranyfüsttel való egyengetéssel pótolta, így ha az öntendő betű törzse vastagabb volt mint az öntő-műszer törzsökei, ezek közé, meg a fenékdarabok közé finom aranyfüst lemezkéiből tett megfelelő alátétet. Hogy milyen körülményes volt ez az egyengető eljárás, kitűnik abból is, hogy gyakran csak ¹/₂₄₀ petitnyi külömbözetet kellett alárakni. A törzsököknek különben mindig «gyöngébbeknek» kellett lenniök az öntendő betűtörzsnél, hogy alárakhassák őket. Minthogy a betű magassága a fenék mélységétől függ: ha annál magasabb betűt akartak önteni, akkor közéje, meg a fölöntő közé kellett aranyfüst-lemezkét rakni.

A kézi betűöntés úgy történik, hogy a munkások a betűfémet (l. o.) falazott kemenczébe illesztett vasüstből meregetik s öntik a bal kezükben levő, az öntendő betűnek megfelelően igazított műszerbe. A műszert baljában tartja a munkás: jobb kezében kicsiny, vasból való kanál van, a mivel az üstből kimert betűfémet hirtelen a műszerbe önti. Mialatt ezt egy kicsinyt megrázza, kihűl az öntvény: ekkor megnyitja a műszert és a betű belőle kipottyan. A műszernek az öntés közben való megrázásától, a mit különben inkább fölfelé lökésnek nevezhetünk, függ az öntés sikere. Mert azzal, hogy a műszert a beömlő betűfémnek szinte nekilökik, az utóbbi az odornak minden mélyedését pontosan betölti, a mi pedig rázás nélkül aligha történnék.

A kézzel való öntés napi átlaga 4000-6000 betű, nagyobb betűből azonban jóval kevesebb.

Az ekként megöntött betű azonban még távolról sem kész. A betűk talpához fémfüggelékek (csinga, öntöttcsap) tapadnak; ezeket fiúk vagy leányok tördelik le puszta kézzel. Négy szögletük pedig a műszer összeillesztési hézagaitól forradásos, czimpás; ezt finoman szemcsés homokkövön való csiszolással ütik helyre. Nagyobb betűk csiszolását, mert czimpáik nagyobbak, csiszoló-géppel végzik. Ennek fő része két aczélból való reszelő. A csiszolás megtörténte után rovásukkal fölfelé 60-70 cm hosszú faléczekre (rendfa, szedőfa) rakják ki a betűket. E léczek hosszukban derékszögben ki vannak vágva, még pedig olyan szélességben, mint a minő hosszú a betűtest. Egy rendfába nem fér több egy sornál. Ha néhány száz rendfát megraktak, a munka sora a szabatosító munkásra kerül, kinek eszközei a gyalupad és a hozzávaló gyaluk. A gyalupad betétéül szolgáló két vaslécz (rendvas) közé átrakja a betűket s egy harmadik léczet (vassín) nekik szorít, hogy helytálljanak. A talppal fölfelé álló betűkről talpgyaluval eltávolítja a töréstől visszamaradt részeket, majd pedig egy másik gyaluval helyreigazítja a magasságbeli esetleges eltéréseket is. Ennek megtörténtével visszarakják a betűket a rendfába, s innen ismét a rendvasba, de most már fejükkel fölfelé, s a gyalupadba befogva, fejrészüket a sarokgyaluval kissé lerézsútolják. Ezután ismét a rendfába kerülnek a betűk, oldalaikat a színelő pengével megsimítják, s végül a síkmutatóval még egyszer megvizsgálják őket. A megvizsgálás főképpen arra irányul: vajjon a betűk képe teljesen egy vonalban áll-e. A hiányos betűket kivetik, a jókat pedig hajókra rakják.

A most ismertetett kézi betűöntés azonban már tünedezőfélben van. A gépek munkája annyira kiszorította, hogy ma már legföljebb csak némely ürpótlót s egyes nagyobb betűket öntenek a gépek segedelme nélkül. Már vagy száz esztendeje, hogy először megkísérelték a betűk öntésének géppel végeztetését. Magának a betűöntésnek, mint fönnebb láthattuk, olyan egyszerűek a fogásai, hogy a kísérletezéseknek előbb-utóbb sikerrel kellett járniok. Eleinte a Didot módszere szerint igyekeztek az öntési mennyiséget fokozni. Ez a módszer abból állt, hogy sajátszerűen készült öntőformákból egyszerre több betűt öntöttek, körülbelül úgy, a hogy a puskagolyókat szokás önteni. Valami különös eredményt azonban nem igen érhettek el véle. 1805-ben Wing Vilmos és White Illés szabadalmaztatták betűöntő gépüket, az első, valóban használható gépet azonban Bruce Dávid készítette 1828-ban Brooklynban.

Bruce betűgépénél is, mint általában minden ilyen gépnél, az öntőműszer a maga eredetiségében megmaradt; mindössze vastagabb vörösrézfalak közé foglalták az öntőformát, hogy a gép gyors működése közben a hőség jobban elnyelessék, s így a megöntött betű hamarább megkeményedjék. Az öntőműszert mozgókarra szerelték, az öntő-kanalacska helyett pedig nyomószivattyúval dolgozik a gép: ezt a munkás a lendítő-keréken lévő forgattyúval működteti. A gép alján levő hevítő (kályha) fölött van az öntőüst s ebben a kis nyomószivattyú, mely minden forgatásra az olvadt betűfém egy sugarát löveli az öntőformába. A szivattyú olyképpen szabályozható, hogy csak annyi ólmot löveljen a mintába, a mennyi az illető betű öntésére szükséges. A kilövetés pillanatában az öntőműszer oda hajlik a szivattyúhoz, hogy a fémsugarat befogadja. A gép a már megkeményedett betűt ki is veti. Mind e mozdulatokat főtengelyének egyetlen mozdulatára teszi, s így minden fordulatra egy-egy betű készül el. Midőn a szivattyú dugattyúja emelkedik, maga után szívja az üstből a folyós betűfémet: ugyanekkor az öntőműszer fölöntőjével a szivattyú kilövelő csövecskéjéhez hajlik s egy erős rúgó hatása következtében szorosan odatapad. Most lesülyed a dugattyu, a betűfém a csövecskében emelkedik s egy sugara az öntő-formába lövelődik. A műszert hordozó kar ezután visszahúzódik, a műszer kinyílik, kiveti a betűt, majd bezáródik. Nagyjából vázolva ez a gép működése. Napi produktuma 10-15.000 könyvbetű. Kézzel s mechanikai erővel is hajtható: utóbbi esetben egy munkás két gépen is dolgozhat.

Minthogy az ilyen gépen készült betű még nem kész, a hátralevő munka (így a betű csiszolása) végzésére külön szerkezeteket próbáltak konstruálni. Az öntöttcsapok letördelésének munkájától úgy igyekeztek szabadulni, hogy az öntőműszert igen kis felöntővel látták el; az ekkor csak igen picziny csapot az öntő egy kézi gyaluvágással távolította el. A betűk csiszolására való készülékek közül a fönnebb említett reszelős szerkezeten kívül a Küstermann-féle nevezetes, a mely kőlapokkal csiszolja a fejvégükkel közibük tolt betűket, csiszolás után pedig gyűjtőcsatornán át kiadja őket. Egy másfajta készülék aczélból való késekkel vakarja simára a betűt, de az a baja, hogy azt mindig pontosan meghatározott formában kell berakni, a mi a készülék munkáját igen meglassítja.

A géppel való öntésnek ez a sok mellékes munkával járó módja sem elégíthette ki teljesen a szakembereket. Folytonosan újabb s újabb javításokon törték a fejüket, míg végre egyiköknek, a londoni Johnson R. J.-nek 1853-ban sikerült megalkotnia a kész betűt öntő vagyis komplet gépet. Ez a gép a betűket önmagától önti, a csingákat letördeli, a törési maradványokat kivágja, a betűt megcsiszolja, pontos magasságuvá teszi és sorrendben fölszedi, szóval mindazt a munkát egyedül végzi, amit az előbb leírt gép a segédgépekkel és munkásokkal egyetemben sokkal lassabban teljesít. Johnson e gépét Atkinsonnal készítteté el; sokat javítottak még rajta a szintén angol Hepburn és Shanks is. Manapság azonban legelterjedtebbek a Fouchertól Párisban, meg a Küstermanntól Berlinben készített komplet gépek. Ezekkel a betűtest nagysága szerint 20-40.000 betű önthető napjában.

A gép egymással kombinált két részből áll: az első az öntő készülék, a mely a betűt automatikusan önti, a második pedig az egyengető rész, a mely a megöntött betű hiányosságain segít. Az öntő készülék nagyjában hasonlít a Bruce-féle gépekéhez: a betűfémnek az öntőformába lövellése is nyomószivattyú segítségével történik. Az egész öntőkészülék, valamint a gépnek mindama része is, a mely működés közben vele összeköttetésbe jut, hűtőszerkezettel van ellátva. Öntés után a betű két megfelelő távolságra állított lemez közé jut: a lemezek mindegyike gyaluforma csiszoló késsel van ellátva, a melyek a hanyatt fekve tovahaladó betű forradásait levágják. Az öntöttcsapot, melyet eleinte arra használnak föl, hogy a betű a vágólemezek között ennélfogva vezettessék, a csiszolás után egy kiálló pálczika letöri. Ezután a betű negyedkörös vezetéken át másik, lejebb fekvő két lap közé kerül, a hol most már oldalt fekve folytatja útját. Az alsó lapokból szintén csiszolópengék állanak elő: ezek oldalt gyalulják meg a betűket, míg egy másik, függőlegesen álló kés a csapok törési maradványait vagdossa ki, s egy harmadik a betű talpát gyalulja meg, ha a betű esetleg magasabb a szükségesnél. Az utóbbi művelet közben a betű fejével guajakfából való támasztékhoz szorul, mely nem sérti a képét. A vágólapok közül egy aczélsín közvetítésével a hajóra kerülnek az immár tökéletesen kész betűk. Angliában újabban a rotácziós betűöntő gép eszméjével foglalkoznak, s azt immár megoldottnak állítják, jóllehet szerkezetét gondosan titkolják. E gép óránkint nem kevesebb, mint 60.000 betűt öntene, még pedig százanként, vagyis minden egyes fordulatára 100-100 betűt. L. még Rotácziós betűöntő gép.

Alávágott betűk, vagyis azok, a melyeknek képe jobbra vagy balra szélesebb a betű törzsénél és így kiállók (mint az f feje vagy a j lába), azon oldalukon nem csiszolhatók, hanem késsel vakartatnak egyenletessé: újabban egy kis kézi műszer végzi ezt a munkát. Nagy betűnemek öntésére különös szerkezetű, erősen működő öntő vagy csappantó gépeket használnak; épp úgy külön műszerek használtatnak a kizárások (négyszög, térző, ürpótló) öntéséhez, valamint a táblázatok s egyéb nyomtatványok készítésére való ólomlineákhoz, melyek erre készült vonópadokon gyalultatnak megfelelő vastagságuvá, míg magasságuk és képük (fekete, finom, duplafinom stb.) a rendes gyalupadon, a hozzávaló lineagyaluval készül.

A plakátbetűk - mintegy 6-12 cziczerónyi magasságig - szintén csappantó géppel készülnek. A betűfém ezeknél nem a betűk lábánál, hanem oldalt lövelődik az öntőformába; az ilyen betűk öntöttcsapjának letörésekor azonban, már csak azért is, mert ez nagyobb, gyakran jókora üregek vagy forradások maradnak a betű oldalán A 12 cziczerónál nagyobb plakátbetűt már inkább stereotipálással (l. Tömöntés) állítják elő, még pedig úgy, hogy 5-6 mm vastag lemezt készítenek az eredeti betűről vagy kölyüről s azt vagy aláöntik vagy fára szegezik. Hasonló módon állították elő a vignettákat meg a politípeket, a míg a galvanoplasztika el nem hódította készítésüket a betűöntéstől.

A betűöntők újabban tekintettel vannak az u. n. alineálásra is, vagyis arra, hogy a különböző metszetű, de egy törzsű betűknek különösen alsó sorai egy vonalban álljanak. Különösen a kitüntető betűket (aldine, kurzív, egyptienne) kell a szövegbetűkkel ilyeténképen összhangzásba hozni.

A betűöntés története meglehetősen homályos. Mikor lett önálló iparággá, történetileg be nem bizonyítható. Csak lassan-lassan fejlődhetett, mert a régi nyomdászok egy személyben betűvésők, öntők és nyomdászok voltak. Az első betűöntő Gutenberg volt, mert a Biblia latina vulgata betűöntés útján készült szedésről nyomatott. Hogy az öntő-műszert ki találta föl: nem tudjuk. A Gutenbergre vonatkozó periratokban olvashatunk ugyan öntésre szolgáló fém-mintákról, de hogy minő eljárással készültek a betűi: szintén ismeretlen előttünk. Valószínű, hogy az aranyműves Fust meg veje Schöffer voltak első javítói Gutenberg betűöntő eljárásának. Később már voltak betűvésők, de ezek a betűöntést nem gyakorolták, mert a betűket a nyomdászok maguk öntötték. Nürnberg volt első áruhelye a betűvésőknek, innen vásárolták a nyomdászok odoraikat és kölyüiket.

Magyarország legelső betűvésői és öntői Tótfalusi Kis Miklós és Kapronczai Nyerges Ádám voltak, kik egyszersmind könyveket is nyomtattak. Hírük oly nagy volt, hogy a külföld nyomdászai is vettek tőlük betűket. Olaszországban Jenson Miklós, Francziaországban Etienne volt a leghíresebb betűvéső. Angolország kiválóbb betűvésői Baskerville és Caslon voltak. Magyarországban máig is fennálló legrégibb betűöntödéje az egyetemi nyomdának van: ez az öntöde azonban a század eleje óta mások részére betűt nem önt. Jelenleg két önálló betűöntödénk van, a Fischer és Mika czég és a Magyar Betűöntöde részvénytársaság; betűöntéssel foglalkozó nyomdák a Pallas, Franklin, Pesti könyvnyomda, Athenaeum, az Egyetemi és Államnyomda.

A betűöntés történetének részletesebb adatait l. Betűrendszer czímen s az illető életrajzoknál.

Betűrendszer, a betűtörzs méreteinek skálája; tágabb értelemben a betűmagasságéi is. Van olyan betűrendszer, a mely a betű törzsének vastagságát és magasságát egyaránt meghatározza, ilyen a franczia, az angol meg a Haase-féle. De van olyan is, a mely pusztán csak a betűtörzs vastagságát állapítja meg, a betűmagasságot azonban már nem: ilyen pedig a lipcsei szisztéma.

A betűrendszer alapja mindig valamely hosszmérték. De - a mint ismeretes - az egész világra kiterjedő egységes hosszmérték még nincsen. Bár legtöbb országban a métermérték járja, némely helyt, így Nagy-Britanniában s gyarmatain, az északamerikai Egyesült Államokban s Oroszországban a régi lábmérték a használatos. Régebben ugyan a lábmérték volt a mérőegység mindenütt, de ennek hosszúsága szinte országonkint változott. Ez magyarázza meg a betűrendszer sokféleségét. Az egyik rendszer megteremtésekor ugyanis a francziaországi országos mértéket, a pied de roi-t, a másikénál az angol lábat, a harmadiknál a bécsi lábat, majd a badeni lábat stb. vették a számítás alapjául.

A könyvnyomtatás kezdő idejében a kéziratot vette a könyvnyomtató a betű öntésekor irányadóul: a mekkora volt a kézirat betűje, akkorára öntötte a könyvnyomtató a nyomtatásra való betűket. Az ilyenformán készült, semmiféle rendszerbe nem illő betűket néha a velük először nyomtatott könyvről nevezték el. Így a missale betűnagyságot azért nevezték el így, mert legelőször misekönyvet (latinul missale) nyomtattak véle. A cziczeró betűkkel Cicero leveleit, a korpusszal (nálunk, Ausztriában meg Dél-Németországban inkább garmondnak nevezik, Garamond könyvnyomtatóról) pedig a Corpus Jurist nyomtatták első ízben. Ezekkel az elnevezésekkel azonban akkoriban nem annyira a betű törzsének vastagságát, mint inkább csak a betűfajtát jelölték.

A XVI. században a könyvnyomtatás már az egész akkori művelt világra elterjedt: a könyvnyomtató azonban még mindig maga volt a betűvéső, betűöntő, szedő és nyomó egy személyben, igen természetes tehát hogy a hányan öntöttek betűt: annyiféle betűtörzsű volt az. Betűrendszerről, vagyis e törzsek egymáshoz való viszonyításáról s egyformaságáról szó sem volt. Mikor aztán a további fejlődés folyamán egyesek arra mertek vállalkozni, hogy a betűöntést önállóan űzzék, ez rendkívül sok nehézségbe ütközött. Különösen a könyvnyomtató megrendelte pótló betűk előállítása volt nehéz. Szinte önként merült föl tehát az a gondolat, hogy valamennyi betűöntő egységes, szigorúan megállapított rendszer szerint öntse a betűit. De ugyanakkor felötlött egy másik kérdés is: milyen legyen ez az egyetemes betűrendszer s mi legyen annak az alapja?

A betűrendszert megállapító első kísérletek Angliában történtek a XVII. században, a mint azt Moxon 1683-ban megjelent «Mechanical Exercices» czímű könyvében bizonyítja. E könyvből megtudjuk, hogy az angol betűöntők közösen megállapodtak az angol lábnak egyetemes mértékül való elfogadásában, még pedig úgy, hogy bármely törzsű betű egymás fölé szedve mindig pontosan egy láb mértékű legyen. Így például 75 cziczeró magasságának éppen egy lábnyinak kellett lennie.

Régi angol rendszer (Moxon szerint)

Mint e kimutatásból látható: 2 gyöngybetű = 1 garmond, 2 garmond = 1 text és 2 mittel = 1 kétmitteles; de ha a petitet meg cziczerót vesszük kétszeresen, úgy a nyert számeredmény nem adja meg a terczia, illetőleg a kétcziczerós betű törzsét. - Még ma is az angol láb az angolok betűrendszerének az alapja. A mostani rendszer szerint azonban már nem 75, hanem csak 72 cziczeró tesz egy angol lábat. Ennek oka az, hogy angol láb hosszúsága sem volt pontosan meghatározva s így sokat ingadozott. Csak 1824-ben állapították meg végérvényesen a yard (3 láb) hosszúságát 0,91439 méterben. E szerint az angol lábnak mintegy 305 milliméter hosszúnak kell lennie. Időközben az angolok betűrendszerében helyreállott az az arány, a mely különösen a franczia rendszert jellemzi, t. i. hogy 2 nonpareille = 1 cziczeró, 3 petit = 2 cziczeró, 6 garmond = 5 cziczeró stb. Számító egységök azonban (negyedpetit, pont) máig sincs. Mostani betűrendszerüket (Caslon betűöntőét) különben egész teljességében a következő kimutatás adja:

Új angol rendszer (Caslon)

Alapja: 1 angol láb = 304,79 mm = 810,74 méterpont.

A XVII. század vége felé a franczia nyomdászok is megállapítottak valami betűrendszerfélét, egyebek közt, hogy a kétmitteles betűnek 2 mittelből (St.-Augustin), a textnek (Gros-Parangon) 2 garmondból, a kétcziczerósnak (Palestine) pedig 2 cziczeróból kell állania; de hogy a garmond, cziczeró vagy mittel mekkora legyen s hány egységből álljon: arra bizony nem alkottak szabályt. Az említett elnevezések az illető betűfajtával először nyomtatott könyv czímének megcsonkításából keletkeztek, s eleinte inkább csak a betűkép alakját, nem pedig a betűtest magasságát értették rajtuk. Így aztán a betűtörzseket minden egyes betűöntő a maga fölfogása szerint öntötte. A nagy zürzavar a betűöntők egyik legtekintélyesebbjét, az ifjabb Fourniert arra indította, hogy 1737-ben pontrendszerével lépjen a világ elé. Számítása alapjául a toise-t (öl) vette. Ennek fölosztása: 6 láb (pied de roi) = 12 hüvelyk = 12 vonal = 12 pont. Ő e 12 pontot kettesével 6 egységgé vonta össze, s ez egységeket tipográfiai pontnak keresztelte. Számítása szerint 144 tipográfiai pont (12 cziczeró) éppen 2 párisi hüvelyket (54,14 milliméter) tett volna ki. A következmények azonban nem igazolták Fourniernek azt az állítását, hogy rendszerét a pied de roi-ra alapítá; a gyakorlatban ugyanis az ő 44 tipográfiai pontja nem 54,14, hanem csak 50 millimétert tett. Hogy ő tévedett volna, alig hihetjük: inkább az a föltevés a valószínű, hogy követői esetről esetre «gyöngébbre» öntötték az alapul vett betűt.

Fournier rendszere

Alapja (?): 72 cziczeró = 300 mm = 798 méterpont.

A Fournier rendszerének hiányosságain Firmin Didot igyekezett segíteni. Nem bolygatta meg elődje rendszerét, hanem a már meglévő betűfokok közé újakat, az ő rendszerének megfelelő törzsűeket tolt, s így lehetővé tette, hogy a könyvnyomtatók a Fournier rendszere szerint való betűfokokat is elhasználhassák. A Didot-féle rendszer ilyenformán jóval több betűfokból áll, mint a Fournier-féle. A rendszer alapja a franczia láb (pied de roi), melynek 324,84 milliméternyi hosszúsága 864,07 méterpontot tesz.

Didot rendszere

Alapja: 1 franczia láb (pied de roi) = 324,84 mm = 864,07 méterpont.

Didot a betű magasságát eredetileg a Fournier-rendszerével egyformára, 63 pontra szabta: ez azonban idővel 62,70 pontra sülyedt. Ez a rövidülés valószínűen onnan ered, hogy a könyvnyomtatók kopott mintabetűt küldtek a betűöntőknek, kik azt rendes magasságúnak vették s attól fogva tovább öntöttek e magasságra.

Németországban nagyjában kétféle volt a betűrendszer. A régi nyomdászvárosokban: Mainzban, Kölnben, Bambergben, Frankfurtban, de meg Dél-Németország nagy részében az u. n. frankfurti szisztéma járta, melynek alapja a rajnai meg a badeni lábmértékek voltak. Hosszúságuk nagyon ingadozó volt, 285-300 milliméter között. A «frankfurti szisztéma» elnevezés ilyenformán inkább gyűjtő fogalom volt; tökéletesen egyforma fokozatok a keretén belül nem voltak. Csak e század elején terjesztette el némileg a Krebs betűöntő az ő frankfurti négyszöges-rendszerét (Konkordanz-System).

Frankfurti négyszöges rendszer

E rendszerben egy-egy négyszög 44,60 pontnyi nagyságú volt: tehát a Fournier rendszeréhez is meglehetősen közel állott. Egy másik frankfurti betűöntőnek 45,20 pontosak voltak a négyszögei; Lehmann és Mohr betűöntőkéi pedig 45 pontosak.

Németország északi és keleti felében, s így Lipcsében és Berlinben is, az u. n. lipcsei rendszer szerint öntötték a betűt.

Lipcsei rendszer

Alapja (?): 311,28 mm = 818 méterpont.

E két rendszer, a frankfurti meg a lipcsei, egy kissé átterjedt a szomszédos országokra is, így a frankfurti rendszer Svájczra és Belgiumra, a lipcsei pedig Németalföldre, Dániára, Svédországra, Norvégiára s Lengyelországra is. Ebben a dologban különben része volt az illető országok lábmértéke hasonlóságának is a mennyiben az északi tartományok lábja egyformán 314 milliméternyi hosszú volt, a délieké pedig 285-300 milliméter között ingadozott.

Olaszországban a lipcsei és a frankfurti betűrendszer egyformán járta.

Ausztriában egységes betűrendszer a negyvenes évekig nem volt; meghatározott mértéket a betűtörzs fokozataira nem ismertek s jóformán minden nyomdának saját szisztémája volt. Az elnevezés ugyan egy volt, de az egyik nyomda garmondja bátran alkothatta volna a másik nyomda cziczeróját. Volt rá eset, hogy ugyanegy nyomdában többféle szisztémás betű egy nevet viselt, s csak «Grobe», «Kleine» jelzőkkel különböztették meg őket egymástól. A negyvenes években Auer, a bécsi államnyomda igazgatója alkotta meg végre betűrendszerét. A Didot-rendszerhez akart átmeneti szisztémát teremteni, de megtévedt, mert a párisi nemzeti nyomda betűit vette irányadóul, annak a rendszere pedig a Didot-félénél «erősebb» volt. Tipometriájában a cziczeró = 12,21 (23 cziczeró = 4 bécsi hüvelyk), a négyszög = 48,84 méterpont; a betű magassága 1 bécsi hüvelyk, vagyis 70,21 méterpont. - Auer után Haase Gottlieb prágai betűöntő teremtett új, de szintén a bécsi lábra (316 milliméter vagyis 840,56 méterpont) alapított betűszisztémát. A bécsi hüvelyket 36 egységre osztotta; ez egységeket negyedpetiteknek nevezte s e negyedpetitekre számította át az összes betűfokozatokat.

Haase-féle betűrendszer

Alapja: 1 bécsi láb = 316 mm = 840,56 méterpont.

Az idáig említett rendszereken kívül voltak még egyéb, kevésbbé elterjedt rendszerek is, még pedig majdnem az egész kontinensen. Képzelhető, hogy minő kényes helyzetbe jutottak a betűöntők, mikor jóformán mindegyik nyomda számára más-más szisztémájú betűket kellett önteniök akár milyen érzékenyen sujtotta is őket anyagilag ez az össze-visszaság: tehetetlenek voltak vele szemben.

Ekkor egy véletlen, csekélynek látszó dolog megadta a kibontakozás útját. Derriey franczia betűöntő az ú. n. Phantasie-kereteket készítette Didot-szisztémára, s a csinos keretek galván-matriczáit a német betűöntők is hamarosan megszerezték. Hogy a keret azonban összeszedhető legyen, kénytelenek voltak megmaradni a Didot-rendszer mellett. Lassankint mind több és több kiegészítő keretfajtát s egyebet öntöttek hozzá, s minthogy e termékeik kapósak voltak: egyszeribe oda jutottak a könyvnyomtatók, hogy keretféléik Didot-szisztémájúak, betűik pedig egyéb rendszerűek voltak. Ekkor tehát már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a betűket is Didot-rendszerre öntsék. Ez is megtörtént: a frankfurti Flinsch betűöntő volt a kezdeményező. - Éppen ez időben azonban válság érte a Didot-rendszert. A pied de roi mint franczia országos mérték megszünt s helyébe a métermérték lett a hivatalos. A franczia betűöntők ismét szertehúztak s eltértek az addigi alaptól. A betű magassága a 63 pontról már korábban 62,70 pontra csökkent s a törzsöke is immár hol vastagabb, hol vékonyabb volt. És mikor már ilyeténképpen állott a betűrendszer ügye Francziaországban: a német betűöntők egyszerre csak elhatározták a Didot-szisztémának Németországban való elterjesztését. Különböző franczia betűöntő-czégek betűi után öntöttek: természetes, hogy tökéletes egyformaságról ismét nem lehetett szó. Az eredmény az volt, hogy több különböző, de Didot-félének nevezett szisztéma merült föl. Csak 1878-ban igyekeztek a zűrzavaron segíteni. Berthold Hermann berlini betűöntőt bízták meg azzal, hogy egyetemes mértéket készítsen, a mely bizonyos hosszúságban az öntödék pontrendszerével egyezzék. Berthold egy esztendő alatt - Förster csillagvizsgáló segítségével - meg is felelt föladatának. Egy méterre 2660 Didot-pontot számított és 133 nonpareille-t (798 pont) 30 czentiméternyinek vett. Minden német betűöntő kapott ekkor egy 30 czentiméter hosszú Berthold-féle tipométert s azóta ennek az alapján önti betűit s kereteit valamennyi.

Tehát a német betűöntőknek 1879 óta egységes a szisztémájuk. Ennek alapja a méter (2660 Didot-pont), melyet országos mértékül fogadott el a legtöbb európai állam. Ezt a javított Didot-rendszert Berthold-szisztémának is szokták nevezni.

Berthold rendszere

Alapja: 1 méter = 2660 méterpont

Az újabb korból még egy betűrendszert kell megemlítenünk. Ez a chicagói Mardez, Luse & Co. betűöntő czég szisztémája. A czég a Fournier-féle pontrendszert az angol rendszerhez alkalmazta, mi által egy új, amerikai pontrendszernek nevezett szisztéma létesült ennek alapja az angol láb = 304,79 milliméter = 810,74 méterpont. Négyszöge (Konkordanz) 45 méterpontnyi.

Amerikai pontrendszer

Spanyolországot, Portugáliát, Olasz- és Törökországot, Dél-Amerikát, Svájcz meg Németalföld egy részét Francziaország látja el betűvel, természetesen Didot-szisztémájúval. A német betűöntők megrendelőihez számíthatjuk Dánia, Svéd- és Norvégország, Oroszország, Ausztria és Magyarország könyvnyomtatóinak jó részét, s így elmondhatjuk, hogy a Didot-szisztéma az angol nyelvű országokat s a kis Belgiumot kivéve immár az az egész földkerekségre elterjedt.

Itt még megemlíthetőnek tartjuk, hogy Didot a métermérték megállapításakor, 1811-ben tervbe vette pontrendszerének a méterhez viszonyítását, s így annak milliméteres rendszerré való átalakítását. A rendszer tervezetét, mely szerint az 13 fokozatból állott volna: el is készítette, de néhány betűfokozat megvésése után az, mint kivihetetlen, dugába dőlt. A franczia nemzeti nyomdának magának 1.080.000 frankjába került volna a milliméteres rendszer behozatala.

Érdekesnek tartjuk még e helyen a betűk magasságára vonatkozó átnézeti képet közölni. E kép megközelítő pontossággal adja a betűrendszerek és a szokás megszabta betűk magasságát. A kép vizsgálatakor azonban ne feledjük, hogy némely szisztéma csak a betűtörzs méreteit adja, a magasságéit nem. A németalföldi s a lipcsei rendszer például ugyanegy volt, csupán magasságuk különbözött. A londoni rendszer s a Caslon rendszere közt is jóformán csak a magasság dolgában van különbség.

Nálunk Magyarországon is csak olyanok voltak betűrendszer dolgában az állapotok, mint Ausztriában. Auer-féle szisztémára lehetett berendezve eleinte a m. kir. államnyomda, mely nyomda tulajdonképpen a bécsi államnyomda temesvári fiókjának feloszlatása után, az itt hátrahagyott néhány fajta ócska betűből nőtt ily hatalmas intézetté. Az Auer-szisztéma egyebütt azonban alig terjedhetett el, mert a bécsi államnyomda megrendelésre nem öntött betűket. Hogy tehát a régibb magyar könyvnyomtatók honnan és mily rendszeren alapuló betűket hozattak, vagy ők maguk hogyan öntötték a betűt: azt részben csak az öregebb betűöntőink informácziói, részben pedig csak hagyományok után fejtegethetjük.

A használatban lévő betűmagasságok összeállítása pontok szerint

A régi magyar nyomdász is betűvéső, betűöntő és könyvnyomtató volt egy személyben, de a hazánkbeli betűöntésről éppenséggel semmi adatunk sincsen egészen Tótfalusi Kiss Miklós koráig. Ő róla azt tudjuk, hogy 1681-ben Amsterdamba ment a betűvésést és öntést tanulni, s ebben annyira képezte magát, hogy egész Európában alig volt hozzá fogható mester. Híre kelvén, külső országbeli könyvnyomtatók is öntettek vele betűket. Ebből úgy sejtjük, hogy lehetett valamely szisztémája is; biztosra e dolgot azonban nem vehetjük, mert hiszen a betűrendszer ebben az időben még Angliában is csecsemőkorát élte.

Másik nevezetes könyvnyomtatónk s betűvésőnk volt Kapronczai Nyerges Ádám. A marosvásárhelyi evang. református kollégium könyvnyomdájában megmaradt néhány matriczája s a kézi öntőkészülék. A matriczákat leöntöttük s kiderült, hogy Kapronczai 20 cziczerója 6 ponttal «erősebb» a Didot-féle 20 cziczerónál, vagyis a kettő között 20 cziczerónyi szélességnél egy nonpareille a különbség. A betűk magassága az öntőkészülék tanusága szerint 64½ pont lehetett, tehát 1½ ponttal magasabb, mint a Didot-szisztémában. Kapronczai különben Kurzböck Józsefnek, a bécsi csász. kir. nyomda igazgatójának volt a tanítványa: valószínű tehát, hogy szisztémája is megegyezik a bécsi nyomdáéval.

A betűrendszer ismertetésekor nem mulaszthatjuk el a hazai betűöntőkre vonatkozó egyéb adataink megemlítését sem. Így tudjuk, hogy a hazánkbeli egyik legrégibb betűöntöde a m. kir. egyetemi nyomdának volt kiegészítő része. Erről csak annyit jegyezhetünk föl, hogy 1780-ban költözött át a nyomdával Nagy-Szombatról Buda várába. Szisztémáját nem ismerjük. Az bizonyos, hogy e betűöntöde szállított a magyarországi nyomdáknak betűket; többek közt Kali Simon kolozsvári könyvnyomtató is innen vásárolta betűit. Az 1824-ben kibocsátott mintakönyv rendkívül nagy fejlettségről tanuskodik. 1798-tól bikfalvi Falka Sámuel (l. o.) volt az öntő-osztály vezetője. Betűt vésett, stereotipált, rézbe metszett s hosszas munkálkodásával (1822-ben még dolgozott) nagyban hozzájárult a hazai betűöntés fejlesztéséhez. 1810-ben 16, 1822-ben pedig 19 betűöntőt foglalkoztatott az egyetemi nyomda. Ez időtájt dolgozott itt a két Watts (l. o.) testvér is, a kik különben inkább csak stereotipáló eljáráson törték a fejőket; az egyetemi nyomdának ábéczés meg egyéb iskolás könyvekről is készítettek stereotíplemezeket. Az 1848-ban létesült banknyomdának is volt kicsiny betűöntödéje; Ockenfusz Antal volt a vezetője.

Pest legrégibb betűöntödéje volt a Pozsonyból ide került Zocher Antalé 1810-től 1850-ig; ekkor azt a Pesten már korábban is öntősködő Schmidl Károly vette meg, 1863-ig vezetve. Tőle Kammersberger Gyula kezébe került, ki azt sok válság után 1874-ben Mika Jánosnak adta át. Mai czége: Fischer és Mika. Házi szisztémája a Didot-féle. Landerer és Heckenast is valószínű, hogy öntöttek betűt: erre mutat, hogy londoni utazásukból az angol betűfajták odorainak egész garmadáját hozták haza.

De voltak még Pest-Budának más, részben rövid életű öntödéi is. Ilyen a Schik Jánosé, ki 1845-ben a Ráczvárosban állított föl öntödét, melyet 1856-ig vezetett, a mikor az eladás útján Odesszába került. E betűöntödének alapját a egyetemi nyomda ócska kézi öntőműszerei tették, miket Wertner, a Lujza-gőzmalom első tulajdonosa, mint ócska rezet s aczélt potom áron összevásárolt s a betűöntő Schiknek eladott. - 1850-ben Wolf János alapított betűöntödét Budán, s azt még abban az évben Haderer és Hubernek eladta. 1855-ben Haderer meghalt, Huber azonban tovább vezette az üzletet 1875-ig, a mikor ő is meghalván, az öntöde dobra került és elkótyavetyélték. Ennek az öntödének a szisztémája is ismeretlen. Valószínű különben, hogy házi betűrendszere nem is volt, s csak a könyvnyomtatók megrendelte pótló betűk előállítására szorítkozott. - Wolf János, az előbb említett öntöde alapítója, 1854-ben ismét öntödét állított Pesten; ezt később az Emich Gusztáv részvénytársasággá lett nyomdája, az Athenaeum vette át. - A Beimel-féle nyomdával kapcsolatosan is állítottak 1854-ben öntödét, mely később a Kozma és Lukács nyomdaczég alatt csakis e nyomda számára öntött betűt.

Magyarország vidéki városai közül újabb időben (1860) Aradon, Goldscheider Henrik nyomdájával kapcsolatosan volt betűöntöde, Portschy Pál vezetése alatt. Kizárást meg egyéb aprólékosságot más nyomdák számára is öntött. Volt betűöntő gépje is. Szisztémája pedig a Haase-féle volt. A mikor Goldscheider a nyomdászkodást abbanhagyta, az öntöde műszereit Fischer és Mika vette meg. Kisebb betűöntődéje volt még a pozsonyi Schmid Antal könyvnyomtatónak a harminczas években, a váczi Gottlieb Antalnak s a pécsi püspöki nyomdának a század első tizedében.

A legújabb időkből - több kisebb arányú próbálgatáson kívül - a Magyar Betűöntöde részvénytársaság alapítása említendő. Ez az öntöde egyszeribe akkorára nőtt, hogy a legnagyobb német betűöntödékkel szemben is diadalmasan megállja a sarat. Házi szisztémája a Didot-féle, de egyéb rendszerre is önt pótlóbetűket.

Betűszámítás szerint fizetik azon betűszedőket, kik nem rendes heti fizetésre dolgoznak, hanem a szerint, ahány ezer n (az angoloknál s amerikaiaknál m) betűt szedtek egész héten át. A számítás alapja a betűszedők árszabálya, melyben minden betűnemre meg van szabva, hogy ezer n után hány fillér fizettetik. Példának véve ez encziklopédia egy oldalát, a betűnem garmond, egy oldalon van 40 sor, 1 sorban van 60 n betű, egy oldalon 2400 n betű. Minthogy egy nyolczadrét íven 16 oldal van, 2400 × 16 = 38.400 n betű, 1000 n betű ára 52 fillér, 38.400 × 52 = 19 kor. 96 fillér. Németországban és a budapesti német lapoknál a betűszámítás ábécze szerint történik, az ábéczére 25 betűt számítva; ez esetben a hány betű fér egy sorba, annyival sokszorozandók az oldalon lévő sorok és az íven levő oldalok száma, úgy miként az n-számításnál. Ha az ív szövegében legalább annyi dűlt betű fordul elő, hogy összevéve az ív tizenhatod részét megtöltené, ez esetben 1000 betű ára 2 fillérrel drágább: ha ²/₁₆ részét töltené meg az ívnek, ez esetben 1000 betű 4 fillérrel drágább és így tovább. Nem ritka, hogy dűlt betűkön kívűl kövér betűk, illetőleg szók alkalmaztatnak a szedésben, ebben az esetben is épp úgy emelkedik a szedés ára, mint a dűlt betűnél. Ezt egyszeresen vagy kétszeresen vegyesnek, az előbbit sima szedésnek nevezi a nyomdász.

Betűszedés az a munka, melyet a nyomdában a szedő végez, mikor a betűket egymás mellé rakja, szótagokká, szavakká és mondatokká, sorokká, oldalakká és végre ívekké alakítja. A tulajdonképeni betűszedés ebből áll: a szedő az előtte fekvő kéziratról annyit olvas le, amennyit elméjében megtartani vél (leginkább kommáról-kommára egy mondattöredéket) és azután futó, de biztos pillantásokkal, a jobb kéz hüvelyk- és mutatóujjával a betűszekrény ama rekeszeibe nyúl, melyben a legelőbb szükséges betű fekszik; a szemügyre vett betűt fejénél úgy fogja meg, hogy rovása (szignatura) kifelé álljon, e helyzetben legrövidebb mozgással a balkezében tartott szedővasba (l. o.) teszi s azt hüvelykujjával lefogja; ez az ujj, mint egy őr, minden következő betűt megtapogat, megvizsgál, vajjon jó úton jött-e, s a betű vágása kifelé áll-e, erről tudván a szedő biztosan, hogy az nem áll lábbal fölfelé. Gondosan tartja ama pillanatig, míg a jobb át nem adja a következő betűt, hogy melléje sorakoztassa: s így folytatja, míg a sor megtelik, hogy azután a sort a szók közötti ürpótlóval kizárja, kifeszítse, s uj sor szedéséhez kezdjen.

Betűszedő. A nyomdaipar fejlődése okozta munkamegosztás következtében ma már többféle szedőt különböztetünk meg. Így van ujság- s könyvszedő, táblázat- és hirdetés-szedő meg mesterszedő. Az ujságszedésben a gyorsaság és jó korrektura lévén a fő dolog: arra a leggyorsabb és lehetőleg hibátlanul dolgozó szedők alkalmazandók. A könyvszedést többnyire hasábszedők végzik, a kézirat kezelésére s a hasábok összeállítására pedig a lehető legnagyobb olvasottságú szedő választandó ki. Szinte elkerülhetetlenül szükséges, hogy a tördelő a kezébe adott munka czélját és tartalmát - legyen az bárminő tudományos mű - megértse, s így a hasábszedőknek minden tekintetben utasítást és felvilágosítást adhasson. A táblázatszedőnél a gyorsaságon kivül a sohasem tévedő számítás és biztos áttekintés a fő dolog. Ugyanezek a kellékei a jó hirdetés-szedőnek: de szükséges, hogy a rajzolásban és ólomfaragásban jártas legyen. A mesterszedőnek végül az összes most elmondott tulajdonságokon kivül a színharmóniát meg stílustant kellene kitűnően ismernie. Az is szinte elengedhetlenül szükséges, hogy a mesterszedő a külföld ujdonságait, irányzatváltozásait figyelemmel kisérje, s ha beválnak, nyomon kövesse.

Betűszekrény, l. Szekrény.

Betűtár (francz. dépôt), nagyobb nyomdákban a szedőteremmel kapcsolatos száraz, elzárható helyiség, hol az éppen folyó szükségleten felül lévő betűket, kliséket, töltelék- és kizáró-anyagot és a stereotíp-lemezeket tartják. Fiókos meg rekeszes állványok vannak benne, hová a gondosan becsomagolt s fölirással jelzett betűféléket berakják. A betűtár kezelője többféle könyvet vezet, a melyeknek révén folytonosan számon tartja a rendelkezésre álló betű- s anyagkészletet stb.

Betűtörzs (Kegel), a betűnek ama térfogata, a melyet a betűkép irányában elfoglal (ellentétben a szélességgel), tehát a szorosabban vett betűnagyság.

Bevezetés vagy előszó, az olvasót tájékoztató s az író elveit nagyjában megismertető rövidebb része némely könyvnek. Mint a neve is mutatja: a könyv elejére kerül. Minálunk, a francziáknál meg a németeknél római számokkal lapszámozzák: az angoloknál újabban többnyire arab szám a paginája.

Bibliográfus (gör.), az ókorban könyvmásolót, a könyvnyomtatás föltalálása után nyomdászt jelentett; mostan könyvismerőt jelent.

Biztosító vonalak, vagy assurée- (hibásan azurée-) vonalak. A váltólapokon stb. látható s az összegnek betűvel való kiírására szolgáló párhuzamos sűrű vonalak. A hamisítást volnának hivatva megnehezíteni. Ma már többféle vastagságban készítik.

Blaschke János, magyar rézmetsző, Szana Tamás szerint szül. 1763-ban, megh. 1833-ban. Több mint harmincz év alatt számtalan metszvény került ki a műhelyéből. Dolgozott vonalas és pontozó modorban. Különösen érdekesek a régi mesterek után készült metszetei.

Blokád (blocage). A hiányzó betűket «blokálja» a szedő, vagyis helyökbe fejökre állított, de ugyanoly vastagságú más betűket rak. Ugyanígy jár el, ha a kéziratnak valamely szavát éppenséggel nem tudja kibetűzni. Az ilyen módon fejökre állított betűk azonban a szedés lelövésekor könnyen tönkre mennek, miért is sokan a blokálásnak inkább azt a módját követik, hogy a blokádbetűt nem állítják fejre, hanem csak megfordítják.

Bodoni Ker. János, olasz könyvnyomtató, született Salluzzóban (Piemont) 1740. febr. 16-án, meghalt Padovában 1813. nov. 19-én. 1758 óta mint szedő a propaganda műhelyében dolgozott, 1766-ban a parmai nyomda igazgatója lett, melyből egyebek közt görög, római, olasz és franczia klasszikusok pompás kiadásai kerültek ki. 1790. saját nyomdát állított fel. A betűmetszésben volt különösen mester s 143-féle antiqua és kurzív betűfajtát vésett. Életleírása megjelent Giuseppe de Lama-tól (2 köt., 1816) és Bernarditól (Saluzzo 1873).

Bolgár szedés. A bolgár nyelv a délszláv nyelv keleti tájszólásából fejlődött. Az orosz hatás igen érezhető rajta. Ábéczéjének alapja - a szerbével meg az oroszéval együtt - a czirill vagy ószláv alfabéta. Betűi:

Sajátságos külön hangja a bolgárnak a jer, a melyet vagy ezzel a betűvel (ъ). vagy az usz-szal (Ѫ), vagy pedig a kis jerrel, másképen jerikkel (ь) jelölnek. A szavak bensejében olyanformán hangzik, mint az a hang, csakhogy félig zárt fogak közül ejtve. A szó végén e betűjegyek némák s pusztán a nem megjelölésére valók. A névelőt (тъ, тa, то) a bolgár a főnevek végére kötőjellel ragasztja. Egyebekre nézve l. Orosz szedés és Szerb szedés.

Booch-Árkossy Frigyes, könyvnyomtató és nyelvtudós, szül. a németországi Landsbergben, megh. Lipcsében 1892. nov. 22-én, 70 éves korában. 1848-ban Lipcséből Pestre került s Kozma Vazul nyomdájában dolgozott. A szabadságharcz kitörésekor katonának állt s kiváló tehetségeinél fogva hamarosan főhadnaggyá lett. Mint ilyen részt vett Komárom védelmében. Ennek eleste után Európát éveken át keresztül-kasul utazgatta, s nagy nyelvismeretekre tett szert, melyeket később rendszeres tanulmányokkal bővítve, az ötvenes évek vége felé a lipcsei egyetemen doktorátust tett. Ettől fogva mint nyelvtanító s nyelvtudományi író élt Lipcsében; későbben kereskedelmi iskolát s fordítóirodát is alapított. Munkái közül legnevezetesebbek magyar, lengyel, orosz és spanyol nyelvtanai.

Borgisz, máskép bourgeois, kilencz pontnyi betűnagyság. Különösen hírlapok szedésére alkalmazzák. Gyakran garmond törzsre öntik.

Borítás, a nyomóhengernek papirosból, nemezből stb. való bevonata. Puha vagy kemény voltának nagy szerepe van a nyomtatásban. A puha borítás néhány ív nyomópapirosból, erős, de nem túlságosan vastag nemezből s e fölé borított írópapirosból áll. Valamivel keményebb a borítás, ha a nyomópapiros helyett kartont, vagy a nemez helyett pamutsatint avagy bőrt veszünk. A legkeményebb borítás pusztán kartonívekből áll. A mint látható, a borítás keménységét tetszés szerint fokozhatjuk. Ujságok, stereotíp-lemezek s kopottas betűkkel szedett könyvek nyomtatásához puha borítás való. Már valamivel keményebbnek kell lennie, ha a könyv díszesebb, betűi újak s fametszetek meg czinkográfiák nyomódnak vele. Mestermunkák s autotípiák nyomtatásához pedig már határozottan kemény borítás való. L. még Egyengetés, Illusztrácziók nyomása, Nyomóhenger.

Boríték, a fűzött könyveknek rendesen színes, vastagabb papirosra nyomtatott czímlapja. A B. mintegy köntöse a könyvnek, tehát rendesen feltűnő modorban, díszes betűkkel s néha több színben nyomatják.

Borító keret (Rämchen), a kézi sajtónak azon alkotó része, mely a nyomtatandó tiszta papirost leszorítja a sajtó tulajdonképeni ívberakó rámájára. A borító keretet papirossal vonják be és rajta kivágják ama helyeket, hová a szedés nyomódik; ez által elkerülik, hogy a forma ürpótlókkal kizárt részei a nyomandó papirost beszennyezzék.

Bornemisza (Abstemius) Péter, ref. püspök, író és könyvnyomtató, szül. Pesten 1535. febr. hó 22-én, megh. valószínűleg Rárbokon 1585-ben. Hite miatt sokat üldözték. 1573 elején semptei lelkész lett. Ebben az időben vehette át Huszár Gál komjáti sajtóját is s azt Semptére szállítva, sok művét nyomtatta véle. 1579-ben innen is elűzetve, a pozsonymegyei Detrekő várába menekült, Balassa Istvánhoz. Nemsokára Rárbokra, saját birtokára vonult vissza, a hol szintén több könyvet írt és nyomtatott Manskovits (recte Farinola) Bálint szakavatott nyomdászával. «Euangeliomocbol es Epistolacbol valo tanvsagoc» czímű könyve első részének záradéka így szól: «Nyomása Comiatin keszdetet Huszar Gal altal, vegesztetet Sempten Mind szent havanac elseu napian enni esztendeube 1573». E könyve még Huszár Gál betűivel készült; későbbi munkáinak már mások a betűi.

Boschitz István, könyvnyomtató. 1664-ben vette át Erich Ericus kassai nyomdáját s azt 1683-ig vezette.

Bourgeois, l. Borgisz.

Bradford (ejtsd: bredfór) Vilmos, angol könyvnyomtató, szül. Leicesterben Angliában 1658-ban, meghalt New-Yorkban 1752. május hó 23-án. Penn Vilmossal s más quekerekkel Észak-Amerikába ment s New-Yorkban 1693-ban felállította az első könyvsajtót. 1725-ben kiadta a gyarmat első nyomtatott hírlapját The New York Gazette czímen.

Breitkopf Bernát Kristóf, német könyvnyomtató s kiadó, a Breitkopf és Härtel lipcsei czég alapítója, szül. Clausthalban 1695-ben, meghalt Lipcsében 1777-ben. 1719-ben átvette Müller János Gáspárnak teljesen elhanyagolt nyomdáját, melyet rövid idő alatt annyira fejlesztett, hogy 1732-ben már Németország első nyomdászai közé tartozott. 1762-ben fiának, János Teofil Immánuelnek (szül. 1719-ben, megh. 1794-ben) adta át az üzletet, aki azt oly magas színvonalra emelte, hogy a német nyomdászat regenerátorának nevezték. Ő volt az első, a ki mozgatható hangjegyeket alkalmazott. Több szakmunkát is írt, melyek közül megemlítendők: Ueber den Druck der geographischen Karten (1777); Ueber die Geschichte der Buchdruckerkunst (1779). Fő munkája: Kritische Geschichte der Buchdruckerkunst befejezetlenül maradt kéziratban.

Breuer (Brewer), nyomdászcsalád. Legnevezetesebb tagja Lőrincz, ki Schultz Dániel lőcsei nyomdász műhelyében tanult. Önálló nyomdát 1623-ban nyitott, szintén Lőcsén, s ezt 1641-ben már görög betűkkel is felszerelte. Ő adta ki 1664-ig, vagyis (hihetőleg) haláláig, a Neubarth János által szerkesztett (Uj és Ó) Lőcsei Calendarium-okat is. Halála után fia, Sámuel vette át a nyomdát, melyhez az új betűket külföldről szülővárosába visszatért János nevű testvére szerezte be. Ez időtől kezdve a lőcsei nyomda hazánk legkedveltebb nyomdái közé tartozott, mert mint Melzer (Biographien berühmter Zipser cz. munkájában) állítja, a Breuerek nyomdáját csin tekintetében a németek és hollandiak még csak meg sem közelítették. Sámuel halála után 1699-ben neje Zsófia vette át a nyomda vezetését, majd 1705-ben gyermekei Breuer Sámuel örökösei néven.

Brevier (ejtsd: brivir), az angol nyomdákban a mi petit betűnemünkhöz hasonló betű neve. Nevét onnan vette, hogy Plantin antwerpeni nyomdász először használta a római breviarium nyomásához. Jelenleg sűrűn használt betűneme az angol hirlapoknak.

Brochure (francz., ejtsd: brosür), rövid, kevés ívre terjedő könyv, különösen röpirat.

Brockhaus, német könyvnyomtató-család. Legnevezetesebb tagjai: Frigyes Arnold, kereskedő volt. 1805-ben Rohloff könyvnyomtatóval könyvkereskedést nyitott, mellyel 1810-ben Altenburgba, 1817-ben Lipcsébe költözött, a hol azt már saját czége alatt folytatta s 1819-ben még könyvnyomdát is csatolt hozzá. Még 1808-ban megvette a lipcsei vásáron a Löbel-féle Conversations-Lexikont, melyet azután 1809-11-ben befejezetten kiadott. Ez a munka azóta 15 kiadást ért. Halála után két fia: Frigyes (szül. Dortmundban 1800-ban, megh. Drezdában 1865-ben) és Henrik vette át az üzletet. Az első kezdettől fogva a nyomdászatra adta magát s gyakorlati kiképzését Braunschweig-, Páris- és Londonban nyerte. Midőn 1820-ban atyja nyomdájának vezetését átvette, 10 fasajtó működött abban. 1821-ben szerezték be az első vas-, s 1826-ban az első gyorssajtót, 1833-ban rendezték be az első stereotípiát.

Bronzolás, az a nyomdászati eljárás, mikor a firnásszal előnyomtatott nyomtatványt megszáradása előtt bronzporral bevonják, hogy a nyomtatott helyekre az rárakódjék, s utána a fölösleges port tiszta vattával letörlik. A bronzolásnak a többi szín nyomása előtt kell történnie, mert különben a bronzpor itt-ott ezekre is rárakódik. A bronzoló eszköz lehet bársonyos kefe, vagy egyszerűen csak a bronzporba mártott vattadarab. Az előbbinek a használatával kevesebb bronzpor megy veszendőbe s így a munkások egészségét sem fenyegeti annyira szerte szállongó por. Alkottak különben már bronzoló gépeket (l. o.) is. Az alapnyomásra való firnász minősége a papirostól függ. Némely papiros ugyanis gyorsabban, másik meg lassabban szívja föl a firnászt. Lassabban fölszívó papirosra, például simított irópapirosra való nyomtatáskor tehát gyorsan száradóvá, különben pedig (glacé-, réznyomó- meg krétázott papiros) lassabban száradóvá kell tennünk a firnászt. A leginkább használt firnászpótlék a kanadai balzsam, a japáni aranylakk, meg a kopálfirnász.

Bronzoló gép. Körülbelül 30 év óta alkalmazzák oly nyomdákban hol sok arany- s ezüstnyomatot állítanak elő. E gépek sokat könnyítenek a munkán, megtakarítanak anyagot, mely különben por alakjában elveszne és megóvják a munkást az egészségtelen érczpor behatásától. Fő részük a bársonyos henger, mely az automatikusan átvonuló ívre a portartóból kikerülő bronzport rányomja. Egy másik henger a fölös port lesöpri róla s az ívet a kirakó-deszka felé továbbítja. Tapley és társa Springfieldben, Massachusetts északamerikai államban voltak az elsők, kik bronzoló gépet szerkesztettek, azóta James Salmon Manchesterben, továbbá Hoe R. és társa New-York és Londonban és Stöffler és Backe Stuttgartban is készítenek hasonló gépeket; Párisban Parier készített 1868-ban ily gépet, Bécsben Hauffler és Schmutterer. Magyarországon az államnyomda szerezte meg az első ily gépet, melyen szivarkapapirjaink nevét nyomtatják aranyos betűkkel.

Bronzpor, a hamis arany- és ezüstfüst gyártásakor keletkező hulladékokból készített s a könyvnyomtatásban meg litográfiában gyakran használt anyag (l. Bronzolás). Előállításának módját a nürnbergieknek köszönhetjük. Színe különböző lehet, a szerint, hogy mekkora a réz-, czink- vagy vastartalma. A nyomdászatban leginkább az arany-, ezüst- meg vörösréz-színűt használják. Megpróbálták azt is, hogy a bronzport firnásszal festékké keverjék: az ilyen módon csinált festék azonban a nyomtatásban fénytelen.

Bruce (ejtsd: brúsz) Dávid, amerikai technikus, a betűöntő gép feltalálója, szül. New-Yorkban 1801. febr. 6-án, megh. Brooklynban 1892. szept. 13-án. Eleinte betűszedő, később betűöntő volt s e téren kiváló szakismeretével nagyon kitűnt. 1830-ban a nagybátyja alapította betűöntödébe lépett be társul s itt alkotta meg hosszadalmas és fáradságos munka után betűöntő gépét, mellyel előbb 80, később megjavítva, 170 betűt öntött perczenkint.

Bubenka Jónás, XVII. századbeli magyar fametsző, Lőcsén tanárkodott. A Magyar Nyomdászat III. kötetének 34. oldalán Ács Mihály ezt mondja róla: «1679-ben jelent meg a lőcsei Orbis Pictus (Festett Világ) körülbelül másfél százra menő képpel, Bubenius (Buberszki) Jónás magyar fametszőtől, melyek mind az alakok természetessége, mind a kivitel tisztasága tekintetében figyelemre méltó műveknek mondhatók.»

Bucsánszky Alajos, könyvnyomtató, szül. Egerben 1802-ben, megh. Budapesten 1883. febr. 13-án. Mint könyvkötő kezdette meg 1818-ban pályafutását. 1831-ben Pozsonyban könyvkötősködött, 1849-ben pedig Pesten alapított könyvnyomdát. Ő adta ki az első földrajzi atlaszt 24 lapon. Nevét legjobban mégis ponyvairodalmi termékei tartották fenn. Üzletét veje, Rózsa Kálmán folytatja.

Bullock-gép, Bullock Vilmostól 1863-ban feltalált rotácziós gép, melynek segítségével először nyomtattak a papírtekercs mindkét oldalára sztereotípekkel. Különösen Amerikában van elterjedve. Óránkint mintegy 10-12.000 ívet nyomtat.

Campbell-féle körforgó-gép, l. Körforgó-gépek.

Canon, l. Kanon.

Carton (francz.), vastag, erős papiros. A könyvkötészetben a papirból való bekötés. A nyomdászatban a pótló lap az olyan lap helyett, melyen valami hiba van. - Carton-lemezek, l. Alnyomat-lemezek.

Cartonnage, l. Papiros-zacskók készítése.

Cartouche (francz., ejtsd: kártus), a barokk ízlésből vett keretek, melyeknek szélei czikornyásan behajlanak. Általán minden keretalakú befoglalás. A Schelter & Giesecke betűöntő czég készített ily cartouche-nak nevezett keretet.

Caslon (ejtsd: Keszlan), angol betűöntő-család. Neves tagja Vilmos (szül. Hales-Owenben 1692-ben, megh. Londonban 1766. jan. 23-án), kinek antiqua betűit az angol könyvnyomtatók még ma is széltében használják. Caslon Type Foundry-nak nevezik a londoni legnagyobb betűöntödék egyikét, s az angol betűmagasságot is ő róla nevezték el. L. Betűrendszer.

Castaldi (ejtsd: kasztaldi) Pamfilio, olasz könyvnyomtató, szül. Olaszország Feltre városában, megh. 1470 körül. Honfitársai szerint ő találta volna föl 1442-ben a könyvnyomtatást. Szülővárosában szépművészeti iskolát alapítván, ez uton ismerkedett volna meg Gutenberggel, mások szerint Fausttal, kik tőle lesték el állítólag a szétszedhető betűkkel való nyomtatást. Bernardi kezdeményezésére 1868-ban Feltrében szobrot emeltek emlékének.

Caxton (ejtsd: keksztn) Vilmos, angol könyvnyomtató, szül. a Kent grófságban 1410 körül, megh. Londonban 1492-ben. Mint kereskedő 1446-ban Brüggében telepedett le, ahol csakhamar jelentékeny szerepet játszott; később Margit burgundi herczegnő szolgálatába lépett, aki nagyon kedvelte. Ez időtől kezdve az irodalommal is foglalkozott s munkái kinyomatása alkalmával megtanulván a nyomdászatot, teljes könyvnyomdát szerelt föl magának s azzal 1476 körül Londonba költözött. Ő volt Angolország legelső könyvnyomdásza. V. ö. Blades, Life and typography of C. (2 kötet, 1862).

Cennini, olasz könyvnyomtató-család. Legidősb tagja Bernát eleinte aranyműves volt, később azonban nyomdásszá lett. 1471-ben Firenzében Vergilius-magyarázatokat nyomtatott: e műve ma igen ritka. Fiai Domokos és Péter szintén könyvnyomtatók voltak.

Chrastina Dániel, könyvnyomtató, 1713-ban átvette Dadán János örököseinek zsolnai nyomdáját. 1725-ben Puchóra költözött. Szabó József szerint 1730-ig Puchón működött, mely évben Royer János Pál veszi meg a nyomdát és pozsonyi üzletével egyesíti.

Chromo... (gör.), összetételekben a. m. szín vagy színes, l. Kromo...

Clairobscur, l. Fametszet.

Clarendon (ang.), az egyptien betűnemnek alfajtája: szöveg kitüntetésére és czímek nyomtatására való.

Clarendon Press, Oxford városa nagyhirű könyvnyomtató és betűöntő műhelye. Alapíttatott 1713-ban a Clarendon lord által kiadott «Az angol forradalom története» czímű munkának bevételéből. Különösen a vallásos iratok kinyomatásával foglalkozott.

Cliché, összefoglaló neve mindenféle nyomásra való tönknek. Cliché-készítésnek (Klischieren) nevezik azt az öntési eljárást, mikor vignette-ek vagy egyebek anyamintájáról lapos öntvényt készítenek, s ezt ólomtalpra forrasztják vagy fára szögezik.

Clymer György, jeles amerikai gépész, a Columbia-sajtó feltalálója. Meghalt Londonban 1834. aug. 24-én.

Cogger-sajtó, l. Kézi sajtó.

Colonel, 7 pontos betűnagyság. Az angolok kedvelt ujságbetűje.

Columbian, betűnagyság megnevezése az Egyesült Államok pontrendszerében. Megfelel 16 amerikai pontnak, vagyis 15,10 méterpontnak.

Columbia-sajtó, l. Kézi sajtó.

Columna (lat. a. m. oszlop), a könyv s hírlap oldala.

Columnafej és columnaszám, l. Oldalfej és Oldalszám.

Commelin (ejtsd: komlen) Jeromos, könyvnyomtató, szül. Douaiban, meghalt 1598 körül. Református volt, s Genfbe, majd pedig Heidelbergbe költözött. A görög és római klasszikusokat adta ki. Kiadói jegye a virágfüzértől körülvett ülő Veritas.

Compactor Bálint (családi néven Gevers Bálint), XVII. századbeli magyar könyvnyomtató Kassa városában. Könyvkötő volt és vezetéknevét is a mesterségétől kapta. Mint vándorlegény került Kassára, hol 1642-ben már mester volt. A könyvnyomtatás Kassán 1640-ben megszünvén, a városi tanács később őt vélte alkalmasnak arra, hogy a város nyomdáját új életre keltse. 1653-ban csakugyan megvette a város nyomdáját s magyar és német betűkön kívül görög betűkkel és betűöntőkészülékekkel is fölszerelte azt. Műhelyéből két év alatt hat könyv került ki (egy német kalendáriumon kívül mind magyar). 1656 elején már nem volt életben. V. ö. Ifj. Kemény B., Compactor Bálint, egy XVII. századbeli könyvnyomtató (Századok, 1869).

Compress (lat.), a. m. tömör, sűrű. A nyomdászatban kompressz szedés a. m. sűrű szedés, tehát nem ritkított.

Congreve-nyomás, századunk közepe táján igen fölkapott színnyomási eljárás. Különösen fametszetekről nyomtattak e módon. Az alapeszme az, hogy a fametszet több pontosan egymásba illő darabból áll: e darabokat minden nyomás után kiveszik s a megfelelő festékkel külön-külön megfestékezik. Ez eljárást már Gutenberg segítő társa, Schöffer alkalmazta az 1457-ben nyomtatott zsoltáros könyvben. E könyv inicziáléi vörös és kék szinüek, még pedig vagy a betű vörös és a környező czifraság kék, vagy pedig megfordítva. A betű és a czifrázat ugyanis két különálló, de összeilleszthető darab. Minden nyomás után kivették az inicziálét a formából, széjjel választották darabjait s külön-külön megfestékezték azokat, az egyiket kék, a másikat vörös festékkel. Ismét összerakva s a közben festékezett formába illesztve nyomtattak tovább. A színes nyomásnak ez a módja az ősnyomtatók után feledésbe merült s csak hosszú idő multán (1822 körül) találta fel újra, még pedig az említett zsoltáros könyv tanulmányozása következtében Congreve Vilmos, a nagytudományú angol könyvbarát (szül. Woolwichban, Angolországban 1772-ben, megh. mint tüzértábornok Toulouseban 1828-ban). Oly fontosnak tartották akkortájt e találmányt, hogy az angol kormány igen sok nyomtatvány készítését bizta Congreve-re, a melyek hamisítását ezzel megakadályozni vélte. A Congreve-nyomásban idővel a munka gyorsítását czélzó javításokat is tettek, így ha több, például 3-4 színben akartak nyomtatni (természetesen ugyanannyi darabról), akkor a festékezést akképen egyszerűsítették, hogy a fametszet darabjait alkalmas helyeken átfúrták, s a formából való kivételük után egymástól legalább 4-5 cm távolságban olyan deszkákra rakták, a melyből a fametszet furatainak pontosan megfelelően szögek állottak ki. Az ilyen módon rögzített fametszeteket aztán egyetlen hengerrel egyszerre festékezték. E hengeren bizonyos szélességben más-más szinű festék tapadt. A festék eldörzsölésekor különösen arra kellett ügyelni, hogy a henger forgatása mindig pontosan egy irányban történjék. Congreve ugyan gyorssajtót is szerkesztett ilyen módon való nyomtatásra, de azt mégis leginkább kézi sajtón kultiválták nyomóink.

Contour, a kép körvonala többszínű nyomáshoz készített clichéknél. Míg a többi cliché minden körvonal nélkül csak felületét fedi a nyomandó képnek, mindig készítenek egy körvonalakat feltüntető clichét is, melyet egyszerűen contour- vagy körvonal-clichének nevezünk. L. Színes nyomás.

Corpus, a. m. garmond (l o.); azért nevezik így, mert a Corpus Juris-t nyomtatták véle először.

Corr. corr. impr., rövidítése ennek: correctis corrigendis imprimatur, azaz: kijavítván a kijavítandókat, nyomtatható.

Corrigenda (lat.), nyomdászati mesterszó, a. m. kijavítandó. L. Corr. corr. impr.

Coster Laurens Jaanszoon, hosszú ideig a könyvnyomtatás tulajdonképeni föltalálójának tartatott. Állítólag mint első, 1434-ben Haarlemban faragott volna fából betűket. Ez a legenda ma már hitelvesztett. L. Könyvnyomtatás (története).

Cotta, Németország egyik legelső rangú könyvkiadó- és nyomdászczége, mely különösen Dél-Németország több pontján, mint Stuttgart, Augsburg, München, Landshut és más helyeken működött. A család Zsigmond császár alatt 1420-ban telepedett Szászországba. 1659-ben alapította Tübingenben a Cotta könyvárus czéget, a mely azután nemzetségről nemzetségre szállott, mind nagyobb és nagyobb terjedelmet véve. 1798. szeptember 9-én indította meg e czég Augsburgban a híres «Allgemeine Zeitung»-ot, mely lap 1882. október 1. óta Münchenben jelenik meg.

Craft Hermagor (obenburgi), vándor könyvnyomtató. 1527-ben tünt fel Zágrábban. Egyetlen nyomtatványa maradt reánk, a «Tabula peregrinationis Divi Pauli». Impresszuma: «Zagrabiae. Typis Hermagorae Craft ab Obenburgo 1527.»

Crapelet (ejtsd: krápplé) Károly, franczia nyomdász, szül. Bourmontban 1762. nov. 13., meghalt 1809. okt. 19. Párisban Ballardnál megtanulta a könyvnyomdászatot és 1789-ben saját nevére nyomdát alapított. Művészi nyomatai voltak. A nyomda különben sokat szerepelt a franczia forradalomban. Fia, György Ágost (szül. 1789. jun. 13., meghalt Nizzában 1842. decz. 11.) üzletét terjedelmesebbé tette. Nyomdászattörténeti munkája: Des progrès de l'imprimerie en France et en Italie au XVI siècle (1836).

Crató János Henrik, nyomdász, erdélyi szász szülők gyermeke. 1590-ben kezdte meg önálló működését Nagy-Szebenben felállított és jól felszerelt nyomdájában. E nyomda azonban csak rövid ideig állott fenn neve alatt, mert 1596-ban már Fabricius János váltotta fel őt. Crató vezetése alatt csakis kisebb terjedelmű munkák kerültek ki a nyomdából, többnyire csupán egy-egy levélre terjedő nyomtatványok s éppen ezért felette ritkák.

Cruda (lat. a. m. nyers), a nyomtatott, de be nem kötött raktári nyomtatványok összefoglaló elnevezése. - Cruda-raktár: a hol ezeket tartják.

Csáktornyai János, debreczeni könyvnyomtató a XVI. században. 1590-től 1593-ig nyomtatott e városban. Sorsa ismeretlen.

Csáthy György, könyvnyomtató, biharvármegyei család gyermeke, iskoláit Debreczenben végezvén, Szigethy Mihály vezetése alatt a város nyomdájában sajátította el a nyomdászat mesterségét, míg 1804-ben ő kerülvén Debreczen városa nyomdájának élére mint «provisor», azt 1816-ig vezette.

Cseh szedés. A cseh nyelv a szláv nyelvcsaládhoz tartozik és sokban megegyezik közvetlen rokonával, a tót nyelvvel. Régebben fraktur betűkkel írták, a jelen században azonban majdnem teljesen kiszorította e betűket az antiqua. A frakturt csak elvétve, imádságos könyvek és ponyvairodalmi termékek nyomtatására használják. A cseh nyelvben sokféle ékezet meg egyéb írásjel fordul elő. Így az összes éles-ékezetű magánhangzók: á, é, í, ó, ú, ý. Az ékezet itt hangbeli nyújtást jelent. Egyéb betűk még: č (cs), ď (gy), ě (je), ň (ny), ř (rzs), š (s), ť (ty), ŭ (ou), ž (zs). A ě, ŭ, ň soha sem lehet kezdőbetű. Egyebekre nézve l. Tót szedés.

Csíksomlyói nyomda. Firtinger K. szerint 1670 körül alapította az ottani ferenczrendiek főnöke, Kájoni András. A nyomda első műszaki vezetője 1685-ig Kassai András volt. Ettől fogva csupán csak szerzetesek nyomdászkodtak Csík-Somlyón, egyházi könyveket nyomtatva. Az ósdi nyomda még ma is megvan, bár jó ideje nem nyomtatnak benne. 1849-ben történt, hogy a hazafias érzületű barátok a csakis 9 számban, május 28-ától július 16-áig megjelent «Hadi Lap»-ot nyomtatták.

Csillag (*), jegyzetek jelölésére használjuk, még pedig zárójellel [*)] vagy a nélkül. Az utóbbi mód valamivel modernebb. A kolumna első jegyzetét egy csillaggal (*), a másodikat kettővel (**), a harmadikat hárommal (***) jelöljük. A negyedik jegyzethez négy csillag helyett egyetlen keresztet (†) teszünk. az ötödikhez kettőt (††), a hatodikhoz pedig hármat (†††). A jegyzetek ily jelölése tehát, ha egy-egy oldalon bőven van, meglehetősen nehézkes és ízléstelen, azért ujabban inkább felső törtszámokat (¹) alkalmaznak jegyzetjelölőkül.

Csinga, l. Betűöntés.

Csíptető, l. Ár.

Csiriz, l. Ragasztó szerek.

Csiszolás, a már megöntött betű elkészítésének egy fogása. L. Betűöntés.

Csomófogó, a papirosgyártásnál s a sejtanyag (czellulóz) kikészítésénél használt gép, melynek segítségével a durvább részek meg összegumósodott szálak különválaszthatók. L. Papirosgyártás.

Csukló (facette), a galván- és tömlemezek talpát tevő töltelék, melyet ólomból és vasból öntenek oly magasságra, hogy a lemez vastagságával együtt a rendes betű magasságát képezze, míg kampós szélei csak annyival magasabbak, hogy a lemez széleit éppen lefoghassák, és így vasrámába szorítva a lemezzel, ez utóbbit rögzíti, hogy az a sajtóban ide-oda ne mozoghasson.

Cul de lampe, szokottabb franczia neve a vignettának. L. Záródísz.

Custos, a. m. őrszó, vagyis a lap végére írt szótag, mellyel a következő lap kezdődik. Ma már nem használatos.

Czéh Sándor, nyomdász, szül. M.-Óvárt 1839. máj. 4., megh. 1880. ápr. 14. Tanulmányait Somorján és Pozsonyban végezte. Nyomdásznak atyja üzletében képezte ki magát, azután Bécsben és Pesten foglalatoskodott. 1867-ben Győrött nyitott nyomdát. Nála jelent meg a Szabad Polgár, Győri Figyelő, Raaber Lloyd, Győri Lapok és a Hazánk czímű lapok. Szép és korrekt munkáiért kitüntetést kapott az 1873-iki bécsi kiállításon, 1875-ben az országos magyar iparegyesülettől, az újvidéki kiállításon s Linzben, 1876-ban Szegeden, 1877-ben Bécs-Sechshausban, 1878-ban a párisi kiállításon és 1879-ben Székesfehérvárt. Mint tehetséges újságírót is ismerték.

Czelluloid-clichék. Stereotipáló eljárással készül. Föltalálója Jannin párisi szobrász. A «klisirozandó» fametszetről előbb sárga ólomoxid és gliczerinből való anyamintát készítenek, s erre megszáradása után rápréselik a tésztalágyságúvá tett czelluloidot. Az anyamintát úgy csinálják, hogy az ólomoxidból és gliczerinből kétféle sűrűségű pépet kevernek, előbb a folyósabbat kenik a fametszetre, aztán a sűrűbbet, a míg 3-5 czentiméter vastag réteg nem keletkezik rajta. Az egészet aztán présben gyönge nyomásnak teszik ki. A 10-20 percz alatt megkeményedő anyamintát ekkor leveszik s képével fölfelé hidraulikus sajtológépbe teszik a már előbb 115 Cº-on megpuhított czelluloid-lemezt pedig reá helyezik. A sajtoláshoz 120-130 atmoszféra nyomás szükséges: a sajtót és formát ez alatt 120 Cº-ra melegítik. A sajtolás megtörténte után hideg vizet eresztenek a sajtóba, hogy a forma mentől gyorsabban hüljön le. A czelluloid-lemeznek addig kell a formán maradnia, a míg tökéletesen meg nem hült. A lemezek egy színben való nyomtatásra jól használhatók, többszínűre azonban már kevésbbé, mert keményedésük közben összehuzódnak. Minthogy éppen oly könnyen hajlíthatók, akár a kartonlemez, rotácziós gépen való nyomtatásra is alkalmasak.

Czelluloid-lemezek, l. Alnyomat-lemezek és Mesterszedés.

Czerográfia (lat.-gör.), a. m. viaszbametszés. Úgy történik, hogy a rézlapot viaszréteggel beeresztik s erre írják a képet vagy betűket. A kép és szöveg korvonalait belékarczolják a rézlapig, melyet azután galvánfürdőbe tesznek. A. czerográfiát főként Amerikában térképek előállítására használják.

Czetter Sámuel, magyar rézmetsző, a Pallas Nagy Lexikona szerint szül. Orosházán, Békés vármegyében, a múlt században. Rendes lakását Békésben tartotta, megfordult 1819-ben Oroszországban is, de magyar eredetét soha sem tagadta meg s metszvényei alá rendesen odavéste születése, helyét is: Orosházi fi. Művészetét 1789-től 1806-ig főleg magyar kiadók vették igénybe.

Czianotípia, fényképek előállítására és rajzok másolására alkalmazott eljárás, amelynek keresztülviteléhez vörös vérlúgsót és egy vasoxidsó oldatát használják. Ez oldatoktól itatott és aztán megszárított papiroson a fény a vaskloridot vasklorürré változtatja, amelynek vörös vérlúgsóval való vegyülete berlini kéket ad. Ezt az eljárást, melyet Herschel 1840-ben talált fel, azóta akkép egyszerűsítették, hogy a papirost vörös vérlúgsóval és czitromsavas vasoxidammoniákkal itatják. Így aztán közvetetlen úton kék képet nyernek, amelyet vízzel mosva állandósítanak. V. ö. Pizzighelli, Cyanotypie (Bécs 1881).

Cziczero, 12 pontos betűnagyság. Neve onnan származik, mert Sweynheym és Pannartz 1467-ben Rómában ilyen betűvel nyomtatták először Cicero leveleit. Nálunk, Ausztriában, meg Svájcz némely vidékein egyszersmind számítási egység; egyebütt ponttal vagy négyszöggel (Konkordanz) számítanak. L. Betűnemek.

Cziklográf, Steinbach Józseftől feltalált nyomtató készülék, mely hivatva lett volna gyorsírást helyettesíteni. A készülék körforgású korongon alapul (innen a neve is), mely magában foglalván a betűket, rendkívüli gyorsaságánál fogva 2000 fordulatot tehet perczenként. A szónok mérsékelt gyorsaságú beszéd mellett perczenként 6-700 betűt mondhat el és így a készülék 6-700 fordulattal képes volna ilyen szónoklatot szóról-szóra lemásolni. A készülék tehát ez esetben az összes elmondott betűket kirakván, befestékezi, a papirra lenyomatja, megmossa és helyére visszavezeti vagyis elosztja. E szerint tehát a cziklográf mindenki által olvasható, nyomtatott betűkkel helyettesíthetné a sztenográfiát. Gyakorlatilag a gép még nem vált be.

Czím-árkus v. czím-iv, az a nyomtatott ív, mely a főczímet foglalja magában. Rajta van még a szenny-czím, az ajánló és esetleg a gyűjtő czím is, valamint a tartalom és az előszó.

Czímbetűk. A kiemelő betűk nagyobb fajtáit czímbetűknek nevezzük. Ide számíthatjuk az összes nagyobb fokozatú verzális betűket, az elzevirt, renaissance-ot, groteszket, egyptienne-t stb. L. még Czímszedés.

Czímbetű-szekrények, l. Szekrény.

Czímke (fr. vignette) árúkra ragasztott s ezek minőségét, eredetét, előállítóját stb. föltüntető jegy papirosból vagy érczből. Franczia nevét onnan kapta, hogy az első ilyenforma (Veldener János utrechti könyvnyomtató által a XV. században készített) keretes nyomtatványok szőllőlevelet (vigne) ábrázoltak. Manapság többféle módon készítenek czímkét, könyvnyomtatói, litográfiai úton, bádognyomással stb. Gyakran czímkének nevezik az úgynevezett czímkártyát is (l. Mesterszedés).

Czímkép, valamely könyvben annak fő tárgyára vonatkozó ábrázolás. Rendesen a czímlap mellé kötik. Kisebb terjedelmű czímkép néha a czímoldalra is kerül, a tulajdonképpeni czím és a kiadó neve közé.

Czímkiadás, valamely munkának olyan u. n. uj kiadása, midőn a kiadó a könyvet uj czímlappal és uj évszámmal ellátva, mintegy uj köntösben másodszor hozza forgalomba, többnyire mérsékeltebb áron. Oly czímkiadást rendezni, mely a «javított» vagy «bővített» jelzővel van ellátva, nem illik s ez ellen a szerző is tiltakozhatik. Oly könyvből, melynek készletét más kiadó a tulajdonjog nélkül megvette, az uj tulajdonos czímkiadást nem rendezhet: épp ugy ellenkezik a tisztességes eljárással, ha a kiadó valamely munka példányainak egy részét az eredeti czímtől eltérő czímlappal látja el, a mi esetleg büntetendő cselekmény tárgya is lehet.

Czímlap, l. Czímszedés.

Czímszalag, a hirlapkiadásnál használatos papirosszalag, melyre az előfizető neve és lakása (legtöbb esetben az előfizetési időszak is) van nyomtatva. Az ilyen czímszalag alatt küldött hírlapok postaszállítási kedvezményben részesülnek. A czímszalagok a hírlapok expediczióiban postajáratok, vasúti vonalak, vidékek és városok szerint vannak erre való fiókokba beosztva.

Czímszedés. Szakunk oly ágát képezi, mely sokoldalúságánál fogva nagy fontosságú lévén, egyenes kötelességünk annak technikáját és fejlődését kultiválni. Különösen fontos pedig nekünk, magyar nyomdászoknak, kiket e téren a külföldi szakirodalom már rég megelőzött.

Legmegkivántatóbb kelléke a czímnek a szép alak, az arányok izléses szabályossága és éles képleges kifejezés. Az így alkotott czím esztétikai szépsége által gyönyörködteti a szemet, és a mi a fő: megfelel a czélnak. Keresetlenség, szabályos arány fő tényezője a szépnek. Kellem és szépség összhangzásba hozva az egyöntetűséggel: a képzőművészet főfeltétele.

A könyvnyomdászat feltalálásának két első évtizedében a könyvczímet nem ismerték, ez csak lassan-lassan fejlődött azzá, a mi most.

A könyvczímet először az augsburgi születésü Ratdolt Erhard használta, ki mint vándornyomdász, mű- és lakhelyét ott ütötte föl, a hova ép meghivatott. Ratdolt 1465-től 1487-ig Velenczében nyomtatott, honnan visszatérve szülővárosába, 1487-től 1516-ig oly tökélyre emelte a könyvnyomdászatot, hogy művei kiállítás dolgában kortársaiét jóval felülmulták.

A könyvnyomdászat különböző korszakaiban a könyvczímek igen sok változáson mentek át. A XVI. században a könyvczímeket vörös festékkel nyomtatták, mert annak egyéb feltüntetésére olyan betűik, melyekkel valamely czímet más úton is szembeötlővé tehettek volna, még nem voltak.

A XVII. században a czímek már változáson mennek át: mert belátták, hogy a czímben a leglényegesebbet ki kell tüntetni. Ez eredményezte aztán, hogy a fősort nyomtatták vörös festékkel. És ugyancsak e század vége felé a czímeket már duzzadt, tömött alakban látjuk, tetőtől talpig sor sor hátán, minden beosztás nélkül egymásra halmozva, olyannyira, hogy a mű szövegétől jóformán semmit sem különböztek.

A XVIII. században még mindig a vörös fősorral föltüntetett, tömör czímekkel találkozunk, azonban a század vége felé utat tört magának a mindinkább ritkább jellegű czím.

A czímek behozatalának első három századában igen kedveltek voltak a czímjelvények (czímer), melyek magára a mű tartalmára, kiadójára vagy nyomtatójára vonatkoztak. Ezekből fejlődtek később a nevek átfont kezdőbetűi (monogramm), melyek máig is kedveltek.

Az Elzevir németalföldi nyomdászcsalád nyomtatványain láthatók ily czímjelvények, égő fahasábokat ábrázolva. Az égő fahasábok a család nevét jelképezik, mert Elze németalföldiesen szil-t (szilfa, Ulme), vir pedig tüzet jelent. Tehát Elzevir = szil-tüz. Továbbá Wolf (Farkas) Reinold művein a jelvény farkast ábrázol, mely szintén a nyomdász nevére utal.

Jelen századunkban eltértek ama szokástól, hogy a czímeket sorokkal tulhalmozzák és mindinkább közeledtek ama jó irányhoz, hogy azokon csak a legszükségesebb dolgokat adják tudtul: de látjuk ama kapkodást a czifra, úgynevezett diszbetűk után, valamint a kompakt betűk módnélküli alkalmazását.

A külföldi könyvnyomdászat a czímek történetében velünk meglehetősen egy húron pendült: de újabb időben, különösen a francziák és angoloknál, a czímek sokneműsége gyökeresen átalakult, és ennek kifolyása lett aztán a keresetlen, szép és egyszerü.

A czímek sokféle nemei következő elnevezésűek:

1. főczím;
2. borítékczím;
3. szennyczím vagy czímőr (Schmutztitel);
4. ajánlóczím (dedicatio);
5. szakasz- vagy fejezetczím;
6. gyüjtő- vagy általános czím.

A főczím, mint neve is mutatja, a czímek között az, mely felvilágosít azon könyv lényegéről, mely előtt áll. Továbbá mutatja a kötetek számát és hányadik részét, a megjelenés helyét és évét, valamint a kiadó és nyomtató czég nevét.

A borítékczím azon része a könyvnek, melybe az fűzve van. Nevét önmagától nyerte, mert a könyvet beborítja, ruházza; jó szolgálatot tesz a bekötésig, mely után azonban fölöslegessé vált. Tartalma többé-kevésbbé ugyanaz, mint a főczímé, hátlapja pedig, sok esetben belső oldalai is, telvék a kiadók hirdetéseivel.

A szennyczím vagy czímőr egyenes összeköttetésben van a főczímmel, olykép elébe helyezve, hogy nyomtatott része az első oldalra essék. Rendeltetése azon szennyet fölfogni, mely a könyvet a boríték fölragasztásánál érheti: innen ered neve is.

Az ajánlóczím a könyvben az ajánlat előtt áll: azon egyén nevét, foglalkozását vagy rangját ismertetve, kinek a könyv szentelve van. Nemkülönben tudtul adja az ajánló nevét is.

A szakasz- és fejezetczímek a könyvben az egyes fejezeteket választják el egymástól és alakra nézve igen hasonlók a szennyczímhez.

A gyüjtő- vagy általános czím több kötetből álló műveknél alkalmaztatik és pedig ott, hol egy és ugyanazon szerző összegyűjtött iratairól vagy nagyobb szabású, több kötetből álló művekről van szó. A gyüjtőczím a mű minden köteténél változatlanul marad a főczím előtt.

Több esetben czímképek is alkalmaztatnak a könyv díszének emeléséül. Ezek többnyire arczképet vagy a mű tartalmára vonatkozó jelenetet ábrázolnak, mely olykép ragasztatik a főczím elé, hogy a lap képes oldala a főczímmel szemben álljon.

Áttérve a czímszedésnél általán dívó szabályokra, megtudjuk, milyen legyen a czímszedés, mikép taglaljuk a czímet fő- és melléksorokra, hogy az ízlés és csín tekintetében kellemes benyomásu legyen.

Miután a czímet a könyv arczulatának tekintjük, jogosan következtethető, hogy valamely czím szedése átgondoltságot igényel. A könyv czíme ép ellenkező benyomású legyen a szemlélőre, mint annak szakadatlanul egyhangú többi lapjai. E követelésnek megfelelve, az önálló kifejezésű legyen, ugy a hozzá használt kisebb-nagyobb betűfajok metszése vagy jellege, mint alaki beosztás tekintetében. A soroknak egymástóli távolsága pontos méretű legyen; de ne legyen a czímszedő elhamarkodott és talán e munkánál kedvetlen, mert ily esetben bajosan fog törődni a jó és rossz megkülönböztetésével. Szükséges továbbá, hogy a szedő, ha nem is az aránytant, de legalább a rajzolás elemeit ismerje, mert e nélkül aztán minden törekvése sikertelen és a követelményeknek alig fog megfelelhetni.

Föladata a czímszedőnek még, hogy az előállítandó czím kéziratát figyelmesen átolvassa és a czím főtényezőit jelző szavakat megjelölje. Ezután áttér a kéziraton minden proporczió nélkül egymás mellé irt szavak széttagolására, azaz vázlatot készít magának a leendő czímről, a széttagolást pedig óvatosan cselekedje, nehogy helytelenül elválasztott sorok fogalomzavarba ejtsék az olvasót.

Ez előmunkálatok megtétele után osszuk föl a czímet fő-, mellék- és alárendelt sorokra, úgy hogy annak egyes, tervszerűen megállapított sorai előre is vázlatát nyújtsák annak, a mit alkotni akarunk. Gondolatszerűleg számítsuk ki, hogy mely betűfajokból nyerhetjük a szükséges szélesebb vagy keskenyebb sorokat, melyek kinyomtatva összehangzó egészet képeznének, és csak ezután vegyük elő a szedővasat.

Kerüljük a fősoroknál a kövér, fekete vagy épen díszbetűk alkalmazását, valamint a nagyon is feltünő betűfajokból való sorok egymásra halmozását.

Habár a szépérzékre való tekintetből e szabályt át nem hágtuk: nincs szabály kivétel nélkül. Vannak ugyanis művek, melyeknél megkivántatik, hogy a czím nagyobb hatást gyakoroljon; mint például naptárak, énekes- vagy iskolakönyveknél. E czímeknél alkalmas a kövérebb betűfajból való fősor. Diszbetűket oly művek czímeihez használjunk, melyeknek belső tartalma amúgy is ékes dolgokkal foglalkozik, mint pl. imádságos könyvek, költemények és egyéb a szépirodalom keretébe vágó műveknél: azonban komoly tartalmú, tudományos műveknél minden feltűnőbb, kirívóbb betűfaj mellőzendő. A czímnek fősora mindenekelőtt szembeötlő legyen: de nem a betűfaj kirivósága, hanem annak helyes alkalmazása által.

Azt mondja a szabály, hogy a fősor egész szélességű legyen és az oldal (columna) fejéhez közelebb álljon, mint közepéhez, mert a szemlélő tekintete elsőben is e hely felé irányul. Ezt tehát ne tévesszük szem elől. A czím nagy (verzális) betűkből szedessék. Ha azonban franczia modorban akarjuk azt kiállítani, a kurrent betűk használata is megengedhető. Az esetben, ha a czímen jelige is van, ez igen természetesen kis betűkből szedetik. Mellékes, de a fősorhoz tartozó dolgok külön sorba szedetnek. Ezekhez tartoznak a névelők, melléknevek, kötőszók stb., melyek nem állanak közvetlen összeköttetésben a főbb szavakkal.

Például:

AZ
EMBERI MŰVELŐDÉS
TÖRTÉNETE

nem pedig talán:

AZ EMBERI
MŰVELŐDÉS TÖRTÉNETE

vagy lássunk egy más példát:

RÖVID VÁZLATA
AZ
EGYETEMES TUDOMÁNYOKNAK

nem pedig mint már láttuk is

RÖVID
VÁZLATA AZ EGYETEMES
TUDOMÁNYOKNAK.

A sorok szélességére nézve arra törekedjünk, hogy két egyenlő egymásután ne essék, hanem iparkodjunk a sorok szélességének különbözőségére.

A czímen a sorok közötti beosztást akkép rendezzük, hogy a sorok egymástól való távolsága egyenlő legyen. Tudván azt, mikép a czím szövege nem képez folytatólagos egészet, hanem inkább több részből álló dolog: osszuk a czímet három alkatrészre, úgymint: fej, törzs és talapzatra.

A fej, mint a czímnek főrésze, a fősor és az ezt magyarázó alsorokból áll.

A törzs képezi a másodfokú fontosabb magyarázatot, azaz felvilágosít arról, a mit a fej tartalmaz. A törzshöz tartozik a szerző neve és rangja, a kötet vagy kiadás száma és egyéb idevágó megjegyzések.

A talapzat mutatja a czímen a kiadás helyét és évét, a kiadó czég vagy nyomdász nevét, ritkább esetben a kiadó vagy nyomdász jelvényét (czímer) is.

A beosztás a három alkatrész között valamivel több a sorok közöttinél, sőt szükséges még, hogy a törzs és talapzat közötti beosztás legyen a legtöbb.

A czím technikai előállításánál a következőket tartjuk helyesnek: A főczím alaki nagyság tekintetében egyenlő a könyv többi oldalaival. Ha a fősort melléksor előzi meg, elég egy cziczerónyi vaksor (Vorschlag), míg ha nincs melléksor, elég két cziczeró is. Azon betűfajok, melyekből a czímet szedjük, a könyv szövegének betűivel összhangzó, azaz rokon jellegűek legyenek. A fősor nagyobb betűfajból szedetik, ez azonban textnél kisebb ne legyen: melléksorok cziczerótól textig terjedő betűkből szedetnek, míg az alsorokra elég, ha nonpareilletől cziczeróig terjedő betűfajokat választunk.

Törekedjünk arra, hogy a sorok betűi rokonfajúak legyenek, nehogy az összhangzatosság megzavartassék, és csak a végső szükségben, ha igen kis betűválaszték áll rendelkezésünkre, engedhető meg a soroknak szórva-szedése. Ha a czím fősora igen rövidre esne, iparkodjunk, hogy a legközelebbi sor, mely a fősorra vagy a mű lényegére vonatkozik, egész szélességű sort adjon.

Megesik, hogy ily sorok - nagyobb betűfajból szedve - néha két sort adnak, ez esetben a második sor a közepére záratik. Ha czímeknél egész mondatok fordulnak elő, ezek ugyan feloszthatók fő- és melléksorokra, de a czím túltömöttségének elkerülése végett, úgyis mellékes jelentőségű dolgokat tartalmazván, egyfolytában szedjük.

Mielőtt azonban folytatnók a többi czímsor részletezését, ismerjük meg a czímszedés szabályait.

1. A czím rövid és velős felvilágosítást nyujtson a könyv tartalma, szerzője és kiadójáról.

2. A czím, tekintettel szövegének osztályozására (5. pont), ugy egyes részei, mint összeségében kellemes benyomású legyen.

3. A czím csak ugy nevezhető szépnek, ha alkatrészeiben ugy a sorok szélessége (6), a betűfajok választása (15) és beosztásában (22) határozott rendszert mutatnak (5-26).

4. A czím fő-, mellék- és alárendelt sorokból, vonalkák és netáni egyéb hozzátartozandóságokból áll (15). Fősornak neveztetik az, a mi magában véve is önálló fogalmat fejez ki, vagy a következő sorokkal nem elválaszthatlan összefüggésben áll. Melléksoroknak neveztetnek a nem annyira fontos, de a fősor fogalmát részletesebben magyarázó dolgok, melyek egy sor keretében nem férvén, egy betűfajból szedendők.

5. A czím osztályozásánál a következők tartandók szem előtt:

a) a sorok szélessége: sorszélesség;
b) a betűfajok választása: árnyalat;
c) a hézagok felosztása: beosztás.

6. A czím legfőbb kelléke a sorok szélességének kifogástalansága. A sorszélességnél a következő ábrák veendők alapfeltételül:

7. Ez alapföltételek elseje (1. ábra) a szabályos sorszélesség, a legtökéletesebb; miután, mint minden szabadon lebegő ornamentikánál, az arányok lefelé törekvése a legkifejezésteljesebb, fő törekvésünk legyen azt a czím első sorainál alkalmazni, ellenben a 2., 3. és 4-ik ábrák, a szövegezéshez alkalmazva, inkább a czím többi sorainak alkotásához használtassanak.

8. Oly czímeknél, melyek több mint három sort adnak, rendesen az utolsó előtti sor képezi a folytatólagos czímsorok alapszerü első sorát.

9. A melléksoroknál az egész szélességre eresztett sorok figyelembevételével, a következő melléksorokat ismét az ábrák szerint alakítsuk.

10. Minden néven nevezendő dísz vonalak, az egyszerű elválasztó vonalakat kivéve, soroknak tekintetnek.

11. A sorok közötti beosztást pontosan arányosítjuk, ha a szélesség cziczeró-hányadát a czím sorainak számával elosztjuk és a kijövő összeg azon szám, a mennyit a sorok közé kell osztanunk. Például, ha 24 cziczeró szélességre 12 soros czímet szedünk, úgy a sorok közötti beosztás 2 cziczeró, mert a 12 a 24-ben kétszer foglaltatik. Ha ugyanoly szélességre csak 7 czímsor esik, ugy ez esetben a beosztás 3³/₇-3½ cziczerónyi.

12. A czímnek fő súlya, mely a szövegképzés helyes arányát adja, többnyire a legszélesebb sorban fekszik, melynek mindig a czím homlokán kell lennie.

13. A czímben a betűfajok választásánál a fősor az irányadó, mellyel a többi sorok egyöntetűek legyenek, miért is a czímek összes sorai rokonfaju betűkből szedessenek.

14. A fősor, hacsak lehetséges, verzálbetűvel kezdődjék. (Magától értetik, hogy ez nagyobbára csak frakturbetűkkel szedett czímekre szól.)

15. A czím árnyalatát fölváltva kisebb-nagyobb vagy kövérebb és vékonyabb jellegű betűfajok, esetleg díszítésekkel (díszvonalak, a sorok körüldíszítése, jelvények vagy monogrammok stb.) érjük el, mely ép úgy a könyv szövege, mint annak tipográfiai kiállításához legyen alkalmazva.

16. Antiqua betűkből szedett czímnél inkább csupa verzálisokat alkalmazunk, mint kurrentet, mert az szebb és nyugodtabb áttekintésű. Különféle betűfajok a verzálczímnél lehetőleg mellőztessenek.

17. A verzál és kurrent betűknek alkalmazása a czímeknél kerültessék ép ugy, mint az egy sorban való verzális és kapitälchen.

18. A czímen már egyszer alkalmazott betűfajt inkább használhatjuk más sorhoz is, semmint idegen betűfajjal keverjük a czímet.

19. Czímsoroknál figyelembe veendő, hogy a betűk egymástól való távolsága egyenlő legyen, mit ugy érünk el, ha az egyes szavak betűit, húsuk szerint, kizárással (spatium) kiegyenlítjük.

20. Rövidítések csak rangfokozatoknál engedhetők meg.

21. Az írásjelek elhagyandók, mert azok a czím egyenletességét zavarják.

22. A czím beosztásánál az egyenletesség megtartandó. A czím talapzata (kiadói czég stb.) a törzstől nagyobb hézag vagy vonal stb. által elválasztandó. Az erre vonatkozó szabályokat lásd a 26. pont alatt.

23. A fő- és melléksorok (4) közé legfölebb csak betűvastagságnyi hézagot osztunk be, nemkülönben a szerző rangja és neve, valamint a kiadás helye, a kiadó neve és az évszám közé.

24. A czím beosztását a számlálható sorok határozzák meg. Nem számláló vagy alárendelt sorok alatt értetnek: «az», «úgymint», «és», «tekintettel» stb. Jelvények vagy monogrammok és egyéb ily mellékességek egy sort számítanak, míg ellenben oly czímeknél, hol ezek helyén ür hagyatik vagy vonal alkalmaztatik: két sort számítunk (26).

25. Két vagy három sorból álló fő- vagy melléksor egy sornak számíttatik (23).

26. Ha a számláló sorok a kolumna hosszaságából levonattak, a még megmaradt beosztható tér a sorok számával elosztatik és a hányados, azaz a nyert térzők (Durchschuss) újból beosztatván a számláló sorok közé, ide helyeztetnek az «és», «az», «úgymint» stb. nem számláló alárendelt sorok.

Példa: Egy jelvény vagy monogramm nélküli czím 7 számláló sorból áll, 2 sort számítva a talapzat fölötti ür, illetőleg a jelvény helyére: összesen 9 számláló sor. E sorok most összesen 16 cziczeró magasak, a kolumna 43 cziczeró magas, marad beosztani való hézag 27 cziczeró: 27 és 16 = 43. Most 27 : 9-czel beosztható minden sor közé, valamint az első számláló sor fölé 3 cziczeró, mert 9 a 27-ben 3-szor találtatik, míg a talapzat fölé három egység, azaz 9 cziczeró osztatik be, a vonal pedig a hézag közepébe illesztetik.

27. A czímszedést könnyebben eszközölhetjük, ha bizonyos tervszerűséggel dolgozunk: e végből a szedő, miután a szöveget értelemszerinti sorokra osztotta, készítsen egy vázlatot, melyen a sorok szélességét (soreresztés) kijelölje, mely a már felállított szabály (11) szerint nem nehéz mesterség. Ez előkészületek után hozzáfoghatunk a szedéshez és végül a sorok beosztásához.

Szokásos a mű czímében, a szerző neve alatt, annak rangját, czímeit stb. felsorolni, melyek néha több sort is képeznek: ezek sohasem szedetnek nagyobb, mint nonpareille, colonel vagy petit betűkből. Divatosnak tartják e sorokat máig is lefelé lépcsőzetesen szedni, mint a francziák, angolok és amerikaiak, melytől azonban már azok is kezdenek eltérni. E szokás azon hátránnyal jár, hogy a jobb és baloldalon mind jobban-jobban táguló ür zavarja a czím egységét. Sokkal czélirányosabb és szebb a sorokat egész szélességre ereszteni és a netáni rövidebb utolsó sort a középre zárni. Lássuk például, mi különbség rejlik e két irány között:

M. K. TUD. EGYETEMI RENDES TANÁR, AZ AKADÉMIA
LEVELEZŐ ÉS A TÖRTÉNELMI TÁRSULAT RENDES
TAGJA, A SZ.-ISTVÁN-REND NAGYKERESZ-
TESE ÉS A LIPÓT-REND LOVAGJA STB.,
VALAMINT A «KORUNK ÉS A MULT»
TÖRTÉNETI MŰ SZERZŐJE

A mint látjuk, a két oldalt lefelé mindjobban növekvő ür csakugyan sérti az áttekintést és a czím egyenletességére zavaró: ezt pedig elkerüljük, ha a lépcsőzet helyett egész szélességre eresztjük a sorokat.

Például:

M. K. TUD. EGYETEMI RENDES TANÁR,  AZ AKADÉMIA
LEVELEZŐ   ÉS   A   TÖRTÉNELMI   TÁRSULAT   RENDES
TAGJA,  A SZ.-ISTVÁN-REND  NAGYKERESZTESE  ÉS  A
LIPÓT-REND  LOVAGJA STB.,  VALAMINT  A  «KORUNK
ÉS A MULT» TÖRTÉNETI MŰ SZERZŐJE

A czímen a sorok közötti beosztásnál ügyelnünk kell arra, hogy az alárendelt sorok közé ne osszunk be annyit, mint két oly sor közé, melyek nagyobb betűfajból és szélesebbre szedvék. Pl: «Útmutató - Nyomdászati kézikönyv - tekintettel - a mester- és műszókra». Az alárendelt sor itt «tekintettel»: ha most e sor elé és után egy cziczerót osztunk be, ugy az első és fősor közötti beosztás legalább is egy tertia legyen.

Vannak betűfajok, melyeknek sok a húsa (Abstand), azaz a betűtestnek a tulajdonképeni betű lábától elálló része: ezt a beosztásnál nem szabad számításon kivül hagynunk, mert néha egy nonpareille vagy petitnyi is szokott az lenni, melyet a kiszabott beosztásból levonunk. A czím egész beosztását pedig úgy rendezzük, hogy a talapzat fölött vagy hat cziczerónyi üres helyet nyerjünk, mert e hely egyszersmind a szemlélő nyugpontja.

A szennyczím vagy czímőr nyomdászati szempontból a fejezetczímmel meglehetősen egyenlő, jelentőségre nézve azonban ettől különbözik.

A szennyczím czélja, mint neve is mutatja, a főczímet a borítéklap fölragasztása által támadható szennytől megóvni, miért is a főczím előtt áll s többnyire a lap első oldalára nyomjuk. Egy sorból szokott állani, a főczím fősorát mutatva. Több kötetből álló műveknél a kötet számát is jelzi. A sort egész szélességre szedjük, melyet mintegy 4 cziczeró távolságra a kötet számának megnevezése követ, esetleg két cziczeróval lejebb álló vonallal lezárva.

Az ajánlóczím az ajánlat előtt álló czím, mely közvetlen a főczímet követi, helye a lap első oldalán fölül, az oldal mintegy hatodrészét üresen hagyva. Főbb és kiemelendőbb sora azon egyéniség neve, kinek a mű ajánltatik, és szükséges, hogy ez az oldal szélességét kitöltse. Az ajánló czímen a sorok - az ajánló nevét és egyéb udvariassági formalitást kivéve - középre záratnak: az aláírás nem tüntetendő ki, hanem kisebb betűfajból szedve, alul, jobbra húzódjék meg. Az udvariassági formalitás nonpareille vagy petitből szedve, az aláíráshoz jóval közelebb álljon, mint az előző sorhoz. Az oldal alján elegendő 3-4 cziczeró üres tért hagyni, melyet a sorok kiverése vagy összébb vonása által könnyen elérhetünk.

A szakasz- vagy fejezetczím tudatja a könyv következő részét. Néhány sorból áll, melyek közül a fősor vagy melléksorok egyike egész szélességű. E czím is, ép ugy mint a szennyczím, nem szedetik egészen az oldal közepére, hanem inkább feljebb, mint alantabb álljon. Fősora szintén kiemelendő és a czím esetleg zárvonallal látandó el.

A gyüjtő- vagy általános czím, mely szótárak, történelmi művek és több efféléknél fordul elő, a főczím átellenese, olykép, hogy a gyűjtőczím a bal-, a főczím pedig a jobb oldalra essék. Szedés tekintetében a főczímtől alig különbözik.

Kétnyelvű szótárak vagy műveknél mindkét nyelvből szedetik főczím, melyek közül a baloldalra azon nyelvű czím esik, a mely nyelven a mű szövege kezdődik. Többnyelvű szótárak czímei, mint pl. magyar-német-franczia-angol, úgy vannak négy részre osztva, hogy a baloldali czímen fölül a magyar, alul a német, míg a jobboldali czím fölül a franczia, alul az angol részt tartalmazza. Azon nyelven, mely elsőnek áll a négy összetett czím között, egy főczímet szedünk, mely az összetett czímeket követi.

Szakunk egyik fő ágát képezi még a borítékczím vagy egyszerüen boríték. Mint már czikksorozatunk elején is megemlíttetett, ez a könyvnek köntöse, czégére. Hogy pedig ez minél feltűnőbb, reklámszerűbb legyen, nagyrészt színes papirosra nyomatik.

Könyvkiadóink igen jól tudják, hogy a nagy közönség sokat ad a látszatra ás csak a külszín után itél, miért is a boríték minél változatosabb, díszesebb kiállítására sok gondot fordítanak.

A borítékczím előállításánál nem annyira az alaki szépség, mint inkább a kiállítás megvesztegető külseje irányadó, mert végre is a borítéknak csak addig van értéke, míg az a könyvkötő kezébe kerül. Azon bevett szokás, hogy a főczím szedését a borítékhoz is használjuk, nem mindenkor helyes, különösen, ha vastag rámával kerítjük azt be. Sőt van eset, midőn a keret megkívánja, hogy a borítékczím szélesebb és magasabb legyen.

Miután szabály, hogy a czímet nagy betűkből szedjük, ne kerülje el figyelmünket ugy a keskenyebb, mint a szélesebb fajú betűknél a nagy A, F, J, L, P, T, V, Y betűk jobb vagy bal oldalán kiálló betűtest, vagy úgynevezett hús. Oly szavakban, melyekben e betűk előfordulnak, a mellettük álló betűktől távolabb állóknak látszanak és ugy tünnek elő, mintha tévedésből valami vékonyabb kizárás akadt volna közéjük. Ez egyenetlenséget ugy orvosoljuk, hogy azon betűket, melyek tömörebben állanak egymáshoz, vékony kizárás közbetételével arányosan kielégítjük, hogy igy minden betű egyenlő távolságu legyen.

Pl. e szónál:

Itt a betűk - a kizárás beosztása hiányában - tömören egymás mellett állanak. Míg ugyanazon szó kiegyenlített állapotban szimmetrikusabb:

A mint látjuk, már a közönséges betűfajnál mily szembeötlő az egyenetlenség, tehát elképzelhetjük, mennyi lenne a különbség a szélesebb faju betűknél. De ne gondoljuk ám, hogy ha már a kizárással ki is egyenlítettünk, hogy most szabad a vásár és szűkebbre eső sorokat kedvünk szerint szórhatunk? Ez nyomdászainknál igen nagy tévedés! Az antiqua betűk válfaja oly nagy, hogy erre abszolute nincs szükség. Vannak keskeny, széles, sőt egészen szélesre nyujtott betűink, melyeket minden mód szerint használhatunk. Vegyük példányképül, hogy külföldi szaktársaink - kivévén németeket - a soroknak kizárással való szórását nem ismerik.

Újabb ideiben nyomdászaink azon methodust követik, hogy a kizárással való kiegyenlítés helyett a husos betűket aláreszelik, olyaténkép, mint az a kurrent j betű alsó kiálló pontjánál látható, hogy így a betű az előtte állóhoz közelebb simuljon.

Daczára, hogy a feltűnést kívánó szavak- vagy mondatoknál az úgynevezett kurzív betű foglalja el az első helyet, azt azonban a czímek szedéséhez semmiesetre sem szabad használnunk, hacsak nem akarjuk a többi antiqua-sorok egyöntetűségét aláásni. Oly műveknél pedig, melyeknek szövege a régen dívott betűfajokból szedetett, okvetlenül megkívántatik hogy czímeik is ehhez hasonló jellegű betűfajokból szedessenek. Lásd még Mesterszedés.

Czinkográfia (rossz magyar szóval: domboredzés). Eberhard által 1804 körül Magdeburgban felfedezett az az eljárás, mely szerint tollrajzok vagy kéziratok sokszorosításra alkalmas czinklemezekre vihetők át. Kezdetben csak a kőnyomó sajtóknál alkalmazták, amennyiben a litográfiai követ igyekeztek a jóval olcsóbb czinklemezzel helyettesíteni, később azonban mindinkább tökéletesbítették, és a rajznak domborúra edzése által a lemezeket a könyvnyomtató sajtón is nyomtathatóvá tették. A rajz vagy kézírás kémiai tussal magán a csiszolt lemezen is eszközölhető, vagy pedig arra alkalmas másolópapirosról is átvihető a lemezre. A könyv- és kőnyomatokról, valamint a rézmetszetekről is átvihetők a rajzok czinklemezekre, de ez már csak a fotográfia segélyével történhetik (fotoczinkográfia). Az átnyomat - mely hígított festékbe mártott szivaccsal, gummioldattal erősíttetik meg a lemezen - oly módon eszközöltetik, mint a foto-, illetőleg tipolitográfiában. Ha a lemez a gummitól megszáradt, viasz-, gyanta- és aszfaltból álló finom porkeverékkel szórják be, melyet mérsékelt melegség által a tapadásig feloldanak, a lemez rajzmentes helyeit és a rajz közötti hézagokat pedig spirituszból és sellakból álló oldattal dörzsölik be. A lemez maratása szurokkal bevont faedényekben, körülbelül 2 cm-nyi magasságú 40 rész esővíz és 1 rész salétromsavból álló oldatban történik. A lemezt azután két percz mulva tiszta vizben leöblítik s ha megszáradt, megmelegítik, hogy a rátapadt gyantapor megolvadjon és a rajz vonalainak oldalaira folyhasson, s azokat elmaródás ellen védje. A lemezt végül egy kevés gyantát és viaszt tartalmazó nyomdafestékkel (bőrhenger segítségével) vonják be. A maratási eljárás megerősített, illetve megujitott marató folyadékban hatszor ismételtetik. A hatodik maratás után a festéket terpentinbe mártott éles kefével távolítják el a lemezről: ezt azután forró hamuzsíroldatba teszik, megszárítják, s azokat a részeit, amelyeknek a nyomás alól fehéren kell kijönniök, kivágják vagy kifürészelik. Ezután következik befejezésül a tiszta edzés.

A czinkográfiai eljárások száma az ujabb időben a fényhatás törvényeinek ismerete következtében megszaporodott. Legfőbbek a már említett fotoczinkográfia, az autotípia, amelynek jövője kiszámíthatatlan és a szintén rendkívül fontos fotokromotípia. Az utóbbi eljárás alapja, hogy bárminő színes képet három színre bontanak s minden színt külön-külön lemezre (tehát egyetlen képet 3 lemezre) fotografálnak le. A lemezekről az alapszínekben (sárga, vörös és kék) nyomtatnak a könyvnyomó sajtón; a mellékszíneket az alapszínek egymásra nyomtatásával érik el. A megfotografált képet úgy viszik át a czinklemezre, mint az a czinkográfiánál szokás. Mind a három eljárással a kép kisebbíthető s nagyobbítható. L. még fotomehanikai sokszorosító eljárások.

Czirill betűk, tágabb értelemben összefoglalása az oroszok, szerbek és bolgárok betűinek. Szorosabban véve: azt a betűfajtát jelenti, a mely görög irásból fejlődve, a szlávok régi egyházi könyveiben szerepel. Az oroszok térítőjéről, szent Czirillről nevezték el. Belőle sarjadt az u. n. glagolita ábécze, a melynek betűi már jóval czifrábbak s nehezen olvashatók. Ennek a föltalálását szent Jeromosnak tulajdonítják.

Czirkuláré, l. Körlevél.

Czižek (Zeissel) Nikodemus, könyvnyomtató. 1655-ben nyitotta meg műhelyét Trencsénben, melyet azonban csak 1662-ig vezetett. E rövid idő alatt is számos kisebb-nagyobb nyomtatvány került ki műhelyéből ízléses kiállítással és szép, tiszta betűkkel. Ezek között nevezetesebbek az 1655-ben tót nyelven megjelent kalendárium, majd Cicero leveleinek megválogatott kiadása 1658-ban. Mindezek, de főleg a kisebb nyomtatványok ma felette ritkák.

Dadan János, könyvnyomtató. 1664-ben kezdte meg működését Zsolnán, a felvidék e vegyes nyelvű határvárosában. Nyomtatványai három nyelven jelentek meg, köztük sok tót nyelvű. Nyomdájában hosszú sorozata jelent meg a Neubarth János-féle Uj kalendárium-nak úgy magyar, mint tót nyelven, továbbá tót nyelven az Evangelia a Epistoly (1676) és Krmann Dániel Knjíha žiwota czímű munkája (1704), mely valószínűleg utolsó nyomtatványa is Dadannak, mert ugyanazon évben már Krolop Venczel, majd ettől 1707-ben Kauder Vilmos vette át a jó hírnévnek örvendő zsolnai nyomda vezetését. Kaudertől Chrastina Dániel kezébe kerül a nyomda, ki azt Puchóra viszi.

Dallastípia, Dallas Duncan által 1873-ban feltalált marató eljárás, mellyel domború felületű lemezeket készítenek. L. Kemigráfia.

Deblokálni, a blokálás ellentéte, vagyis a helyes betűk beillesztése a szedésbe.

Debreczeni könyvnyomtatás. A magyar könyvnyomtatás történetében magyarsága és könyvnyomtatói kiváló egyénisége révén Debreczen városáé a legfényesebb szereplés. Debreczen produkálta az 1711-ig terjedő időszakban a legtöbb magyar nyelvű könyvet: 282-t (110 latin nyelvű munka mellett), míg a nagyszombati híres katolikus nyomda ez idő alatt csak 174 magyar munkát bocsátott közre, 521 idegen (latin és német) nyelvű mellett. A könyvnyomtatást a nagyhírű reformátor, Huszár Gál (a nép száján Gál pap) honosította meg Debreczenben 1561-ben, a kassai inquizitorok elől menekülve. «Nyomtatványai azonban - Ballagi Aladár szavai szerint - a nyomdászok újonczsága s a javítnok restsége és szakavatatlansága miatt telvék sajtóhibákkal, kövér betűi, rossz festéke és papirosa miatt piszkosak, olyanformák, mint a mai kefelevonatok.» Huszár Gál rövid idő multán Nagyszombatra távozott. Utána Török Mihály nyomdászkodik Debreczenben 1563-tól 1567-ig. Vele egy időben a vándor könyvnyomtató Hoffhalter Ráfáel is nyomtatott Debreczenben. Török és Hoffhalter Ráfáel után Komlós András következik, ki az akkori idők szokása szerint latinosítva nevét, Lupinus néven is könyvnyomtatóskodik 1569-től 1575-ig. Halála után egy évig özvegye impresszumát látjuk a nyomtatványokon. Komlós Andrást Hoffhalter Rudolf váltotta föl, a Ráfáel fia. Debreczenben 1576-tól 1587-ig nyomdászkodott, de közben Nagyváradon is megfordult a sajtójával. Ezután, 1590-től 1593-ig Csáktornyai János dolgozott Debreczenben. Utána Lipsiai Rhéda Pál következett (1596-1619). A debreczeni városi nyomda élén, Firtinger Károly összeállítása szerint, ettől fogva állottak: ifj. Rhéda Pál és Péter (1620-30), Fodorik Menyhért (1632-63), Karancsi György (1663-75), Rosnyai János (1677-83), Töltési István (1683-86), Kassai Pál (1686-94), ennek özvegye (1694-96), Vincze György (1697-1704), Miskolczi Ferencz (1705-23), Viski Pál (1723-35), Margitai János (1736-52), Biró Mihály (1752-54), Kállai Gergely (1756-59), Margitai István (1759-84), Huszti Riskó Sámuel (1788-97), Szigethi Mihály (1798-1804), Csáthy György (1804-15), Tóth Ferencz (1816-32), Tóth Lajos (1832-42), Tóth Endre (1845-53), Fodor Ruben (1853-59), Frics József (1859-99).

Decker, német könyvkereskedő- és könyvnyomdász-család, melynek őse György (született Eisfeldben 1596-ban), utolsó képviselője pedig Lajos Rudolf udvari nyomdász (1804-1877) volt Berlinben. 1877-ben bekövetkezett halálakor nagy kiterjedésű üzlete többfelé oszolván, könyvnyomdája a porosz államnyomdával olvadt egybe s jelenleg a német állam tulajdona.

Dedicatio, l. Czímszedés.

Defectus (defekt). 1. Valamely nyomtatott könyv egyes íveinek fölös példányszáma. 2. Ha valamely betűből kevesebb öntetett s szedés közben egyes betű teljesen kifogy, míg a többiekből sok van a szekrényben: akkor a betűmennyiség hiányos, defekt. 3. Ha a szedés betűinek szétosztásánál, a könyv tárgyánál fogva a betűszekrény rekeszei egyes betűvel nagyon megtelnek: e betűket is defektnek nevezzük s hogy a szétosztás folytatásakor a másik rekeszbe ne ömölhessenek, papiros-zacskóba csomagolva, vagy e czélra készült külön szekrénybe rakatnak.

Del., rövidítése a dele-nek (töröld) vagy deleatur-nak (töröltessék) korrektúrákon: rézmetszetek alatt a. m. delineavit: rajzolta.

Delcambre-féle szedőgép, l. Szedőgépek.

Delfti irányzat, modern színezésbeli sajátosság a könyvnyomtatásban. Egyetlen szín szerepel benne kétféle árnyalatban (pl.: sötétkék ábrázolás, világoskék tónus). Nevét a delfti (Hollandia) faïence-készítményekről vette.

Depositor (lat.). l. Betűtár.

Dépôt (francz.), l. Betűtár.

Deputatum, oly művek vagy hirlapok szedésénél, melyek nem a szedett betűk mennyisége szerint, hanem meghatározott heti fizetés szerint állíttatnak elő, néhol deputatumot adnak szedőknek; ez annak a meghatározása, hogy óránként vagy naponként hány sort köteles mindenki szedni.

Dermatográfia, dermográfia, az autográfiának ritkábban használt, bár találóbb elnevezése.

Derriey Károly, franczia bélyegmetsző és betűöntő, szül. Monteyban 1808. aug. 17-án, megh. Párisban 1877. febr. 11-én. Megtanulván a betűöntést, 1839-ben bélyegvéső- és betűöntő-műhelyt állított. Betűöntvényei világhírűvé lettek. Találmányai közül felemlítendők: egy csingatörő és betűcsiszoló gép. egy számozó gép bankjegyek készítéséhez, s egy új hangjegytipus-rendszer.

Dessin (francz.), a francziák így neveznek minden művészeti és műipari czélra szolgáló rajzot.

Diagráfia (gör.), sokszorosító eljárás. Lényege, hogy a nehezebb fajtájú rajzot gummizott tafotára pauzálják, s erről litográfiai kőre átnyomják. Maga az eljárás a következő: a tafotát előbb varróczérnával körülvarrják és hátulsó oldalát mésztejjel bekenik. Ezután a lemásolandó rajzra teszik a tafotát, s litográfiai tollal meg tussal követik az alulról áttetsző rész vonalait. A követ, a melyre most a tafotán látható rajzot át akarják nyomni, zsirkő-porral hintik be, hogy az esetleges eltolódásnak elejét vegyék. A tafotát, egy selejtívet és a tamponbőrt reátéve, e két utóbbit is behintik a zsirkő porával. A kézi sajtón való kétszeri-háromszori nyomás után a tafota rajzát már a kőre átnyomódva találjuk. Mielőtt azonban a szokott módon a maratáshoz (l. o.) fognának, retusokkal és pótlásokkal segítenek a rajz hiányosságain. Ha az átnyomat halovány, a festékező hengernek a kövön való végiggurításával teszik sötétebbé, ha pedig a festék sok rajta, választóvizes szivaccsal könnyedén letörlik. A D. különösen építőipari és topográfiai rajzok sokszorosítására ajánlatos.

Diamant betű, l. Gyémánt.

Didot, franczia könyvnyomdász- és könyvkereskedő család, mely a franczia könyvkereskedelmet számos kiváló taggal szaporította. Az üzlet alapítója D. Ferencz (szül. 1689) volt. Ennek jeles utóda D. Ambrus Ferencz, ki különösen a nyomdászat terén tünt ki, s nyomdájának számos terméke tipográfiai ritkaság becsével bír. Öccse, D. Ferencz Péter (1732-1795) követte, a ki bátyját szakismeret tekintetében jóval fölülmulta. Kiváló érdemeket szerzett a nyomdászat, betűöntés és papirosgyártás terén. Fia D. Péter (1760-1853) nemcsak kiváló nyomdász volt, de irodalmilag is működött. Egyik fia, Saint-Léger volt a végnélküli papiros föltalálója; egy másik fia, Péter folytatta az üzletet, míg a legfiatalabbik, Gyula (1794-1871) Brüsszelben alapított nyomdát, melyet azonban csakhamar eladott a belga kormánynak s visszatérve Párisba, ott uj nyomdát rendezett be. D. Ambrusnak egyik fia, D. Firmin (1764-1836) átvette atyjának betűöntödéjét s a betűöntést nagy tökélyre emelte (lásd Betűrendszer); irodalmilag is működött és tagja volt a franczia akadémiának. Fiai közül D. Firmin Ambrus (1790-1876) és Jácint (1794-1880) folytatták a családi üzletet, mely közös vezetésük alatt rendkivül emelkedett és világhírű lett.

Díszbetűk, gyüjtőneve a régebben dívott czikornyás, tollvonásokkal, lombozatokkal átszőtt betűknek. Az újabb irányzatokba nem igen illeszthetők bele, s ezért lassanként tünedeznek nyomtatványainkról.

Díszítmény, l. Ékesítő anyagok.

Divald, könyvnyomtató család. Első szereplő tagja János Márton 1776-ban vette meg a Ferencz-rendiek ismeretlen időben alapított eszéki nyomdáját, s az családja tulajdonában maradt a mult század ötvenes éveinek elejéig. 1819-ben öröklés útján Divald Márton Alajos kezébe került a nyomda. Ennek halála után özvegye Julia vezette az üzletet tovább 1847-ig, a mikor Divald Károly lett a nyomda tulajdonosa. Ő tőle Lehmann Károly vette azt át az ötvenes évek elején.

Divis, l. Kötőjel.

Divisorium (lat.) a. m. osztó szerszám: a szedők tenaculumjának (l. o.) villa-formájú része, mellyel a kéziratot leszorítják.

Dob (tympan, tempó). A kézi sajtó födelének hátán alkalmazott, vászonnal bevont ajtóforma rész. Egyengetéskor a dobot kinyitották s papirosívek betételével vagy kivételével a nyomás erejét szabályozták.

Dobner Sebestyén Nándor, könyvnyomtató. 1692-ben szülővárosában Sopronban állította föl műhelyét, mely 1731-ig virágzott.

Doby Jenő, rézmetsző, szül. Kassán 1834. szept. 4-én. Pesten iskolázott. A rézmetszést Fuchsthaler Alajostól tanulta Pesten. Dolgozott Párisban is Soudain rézmetszőnél. Igen sok rézmetszetet készített. Legkiválóbb alkotásának czíme: A zentai csata. 1884. az iparművészeti iskola szaktanárává lett.

Dolet István, franczia könyvnyomtató, szül. 1509-ben Orléans-ban. Padovában tanult, majd követségi titkár lett Velenczében; később Toulouseban tartózkodott, a honnan kitiltották, mire Lyonba ment, hol Gryphius nyomdájában mint javítnok foglalatoskodott és itt valószínűleg a könyvnyomtatás fogásait is elsajátította. 1537-ben saját nyomdát állított Lyonban, melyből többféle értékes kiadvány került ki. Szabadelvű nézetei miatt sok zaklatásnak volt kitéve. Nyomdatulajdonos-kollégáival is meghasonlott, miután a béremelés viszályaiban a segédek pártját fogta. Többször börtönbe vetették, melyből megszökve és újra Lyonba visszatérve, végre mint ateistát perbe fogták és 1546. augusztus 3-án Párisban a máglyán vértanúhalált szenvedett. Néhány évvel ezelőtt szobrot állítottak neki Párisban.

Domborúan másoló gép, l. Értékpapirosok nyomtatása.

Domború nyomás. Az a nyomdászati művelet, mikor a nyomtatványt egyik oldalán domborúan kiemelkedő diszítéssel vagy védőjeggyel (értékpapirosokon száraz bélyeggel) látják el. A domború nyomáshoz mélyített képű érczmatricza s ennek ellenbélyegzője, illetőleg patriczája szükséges. A matriczát a vésnök állítja elő véséssel meg ponczolással; a patriczát bárki is elkészítheti. A már meglevő domború nyomatokról s tárgyakról stereotipálással való reprodukálás azonban igen könnyű. Egyszerűen domború oldalával fölfelé az öntőpalaczkba tesszük a dombornyomatot, s ráöntjük a forró stereotipáló fémet. Ha kihűlt, az öntvény fölösleges széleit levagdossuk, s kész a dombornyomásra való matricza. Ügyesebb mesterszedő ólomfaragással vagy czellulóz-lemezből való kivágással is készíthet egyszerűbb rajzolatú matriczát, de ez az eljárás meglehetősen hosszadalmas és az eredmény is csak ritkán kielégítő.

A nyomásra alkottak külön domborúan nyomó sajtókat, a melyek nagyjában megegyeznek a könyvkötők domborúan nyomó és aranyozó sajtóival. Lehetnek emeltyűs gépek, a melyeknél a nyomtatást a fölfelé ágaskodó emeltyűrúd leszorításával eszközöljük, s lehetnek u. n. egyensúlyos gépek (Balancierpressen), a melyeknél a sajtó csavaros orsójára erősített s két nehéz golyóval ellátott keresztrúd átfordításával nyomtatunk. Az e fajta géppel domborúan nyomtathatunk a legmélyebb vésetű matriczákról is. Majdnem oly könnyű szerrel nyomtathatunk a könyvnyomdai tégelynyomású sajtókon.

Gyakran megtörténik azonban - különösen részvények stb. nyomtatásakor - hogy nagyobb példányszámú nyomtatványt kell domború nyomással ellátnunk. Ilyenkor a gyorsabb munka okáért könyvnyomó gyorssajtón nyomtatunk, de a gyorssajtót jól meg kell választanunk. Első sorban arra ügyeljünk, hogy a nyomóhengere igen erős legyen, mert ez eljárásnál jóval erősebb nyomásnak tevődik az ki, mint a közönséges nyomtatásnál. Ilyen nagyobb ellenállású nyomóhengerekkel különben az újabb alkotásu gyorssajtókat szokták fölszerelni. Figyelnünk kell arra is, hogy azok a csapágyak, a melyekben a nyomóhenger forog, ne legyenek túlságosan kikoptatva, illetőleg az ne zötyögjön bennök. A nyomóhenger fogaskerekeinek is biztosan s erősen kell a taliga fogasrúdjaiba kapaszkodniuk. Ha a gyorssajtó e követelményeknek nem felel meg: úgy a nyomóhengerre erősített ellenbélyeg nem találkozik abszolut pontossággal a matriczával, élei eltompulnak s csakhamar hasznavehetetlenné lesz.

A gyorssajtón való domború nyomáshoz a következőképpen készülünk elő. A nyomtatásra való matriczát betűmagasságra igazítjuk, s úgy zárjuk a taligába, hogy a henger hosszirányában, annak pontosan a közepére essék. Ha nem így zárjuk, a henger egyoldalúan nehezedik, s mihamar tönkre teszi a matriczát meg az ellenbélyeget. Ha a középre zárás a papiros formátuma miatt vagy egyéb okból nem volna lehetséges, betűmagasságú tönkkel ellensúlyozzuk a nyomásbeli egyoldalúságot. Ezt úgy állítjuk a taligába, hogy a henger egyik végétől épp oly messzire legyen, mint a mennyire a matriczát zártuk annak másik végétől. Ha több matriczáról nyomtatunk egyszerre, ezeket is egyenletesen kell elhelyeznünk.

A nyomóhengert betűmagasságra állítjuk, lejebb ereszteni fölösleges, de nem is tanácsos. Ama részeire, a hová a matricza nyomódik, jóféle vékony lemezpapirosból nagyobb darabokat ragasztunk. E fölé egy ív jól kifeszített vékony fehér papiros kerül. Ha ennyire vagyunk, kézi hengerrel befestékezzük a matriczát, s a nyomóhenger borítására nyomtatjuk, hogy lássuk, hol kell az ellenbélyeget elhelyeznünk.

Most hozzá láthatunk az ellenbélyeg elkészítéséhez. Ha a matricza nem nagyon mély vésetű, legjobb, ha bőrből csináljuk az ellenbélyeget. Ezt előzetesen megnedvesítjük, hogy a matricza vésetének minden vonását pontosan fölvegye. A bőrdarabkákat különben valamivel nagyobbra vágjuk, mint a mekkora a matricza fölülete: megnedvesítjük, híg, de jól ragadó csirizzel a nyomóhenger ama helyére ragasztjuk, a melyet a matricza lenyomtatásával megjelöltünk, s a gépet többször ki-bejáratjuk. Ha az ellenbélyeg még nem volna eléggé éles képű, a matricza alá negyed- vagy nyolczadpetitnyi tágító-darabokat teszünk. Papirosnak, kartondarabkának ilyen alkalmazása kerülendő, mert a nagy nyomás ellenében ellenálló képességük csekély.

Ha a matricza vésete mély, a bőr nem alkalmas arra, hogy ellenbélyeget készítsünk belőle. Helyette finom iszapolt krétát kell vennünk, ezt dextrinnel vagy gummi arabicummal addig keverni, mig olyanná nem lesz, mint az üvegesek által használt ablakragasztó kitt. Ezt a pasztát fölrakjuk a nyomóhenger megfelelő helyére, még pedig a matricza vésetéhez képest vékonyabban vagy vastagabban, s végül selyempapirossal beborítjuk. A taliga ismételt áthajtása után megvizsgáljuk a pasztát, vajjon a matricza vésete teljesen megvan-e rajta. Ha nincs, rakunk rá még belőle s újra beborítjuk selyempapirossal. Ha így kellően megkorrigáltuk az ellenbélyeget, s az a matriczának éles képű mását mutatja: megszárítjuk. Ez a helyiség temperaturájához képest egy-két órába kerül. Ha az ellenbélyeg megszáradt - akár bőrből, akár pasztából való az - a sajtolás következtében kitolt s felkunkorodott széleit éles késsel levagdaljuk, vigyáznunk kell azonban, nehogy magát az ellenbélyeget is megsértsük. Különben arra is kell még ügyelnünk, hogy pusztán csak a matricza vésetének megfelelő rész domborodjék ki az ellenbélyegen; a többi része legyen egyformán lapos, mert különben az is lenyomódik. Nyomás előtt az ellenbélyeget újra beborítjuk selyempapirossal s a gépet néhányszor üresen járatjuk. mire a domború nyomat szép, éles képű lesz. Ha a nyomás következtében veszítene élességéből, az ellenbélyeget szivaccsal kissé megnedvesítjük, s néhány perczig várunk, míg a nedvesség felszívódik. Így az ellenbélyeg rendesen visszanyeri az eredeti élességét.

A gyorssajtón való nyomásra készült matriczáknak ferde vésetűeknek kell lenniök, túlságosan mély vagy függőleges vésetűek nem alkalmasak, mert a nyomóhengerrel forduló ellenbélyeg ferde irányból illeszkedik a matriczára, s így annak nagyon éles szélei mihamar letöredeznének, vagy a legjobb esetben is átvágnák a papirost.

Donatus, az ilyen nevű, a IV. században élt grammatikusról elnevezett XV. századbeli fatáblanyomatok. Olvasókönyvek s nyelvtani kivonatok voltak. Alig maradt néhány darabjuk reánk. L. Könyv.

Dörzsölő henger, 1. Másként csigás henger, a festékező szerkezetnek az a többnyire rézből való nagy hengere, a melyre a nyaló henger a válúhengerről a nyomdafestéket átrakja. - 2. Azok a kisebb hengerek, melyek a festéknek a csigás hengeren való széjjeldörzsölését végzik. Lehetnek hengermasszából vagy fémből valók; az előbbiek előállítására a már kihasznált, tehát keményebb hengeranyagot veszik. A dörzsölő hengernek, hogy a festéket alaposan széjjeldörzsölje, a forgó mozgásán kívül még oldalvást is kell járnia, föltéve, hogy a vele érintkező csigás henger vagy festékező asztal nem mozog ilyenképpen. Asztalfestésű sajtóknál a dörzsölő hengerek oldalvást való mozgását azoknak ferde elhelyezésével érik el. E hengereket a gép nyugtakor a csigás hengertől elállítják.

Dúcz, az a puszpángfa-darab, a mibe a fametsző a képet metszi. Gyakran magát a kész fametszetet is dúcznak nevezik. L. Fametszés.

Duernák (új-latin), az ívrétben nyomtatott, de egymásba folyó szövegű ívek, melyekből két ívet mindig az ábécze egy verzálbetűjével jelölnek és bekötéskor egymásba dugnak. Ha azonban az egymásba dugás 3, 4, 5 vagy 6 ívből áll, úgy nevök triterna, quaterna, quinterna és sexterna. Ez eljárást a könyvnyomtatás feltalálása előtt a formametszők, majd a könyvnyomtatás feltalálásának első századaiban a nyomdászok is követték, most már azonban csak rendkívüli esetekben alkalmazzák. Az ívek sorrendjét manapság ugyanis számokkal szokás jelölni.

Duodecz (a latin duodecimből) a. m. tizenkettedrét (l. o. és Kilövés).

Durchschuss, l. Tágító.

Dűlt betű, l. Kurziv.

Dürer Albert, festő, fa- és rézmetsző meg betűvéső, szül. Nürnbergben 1471. május 21-én. megh. ugyanott 1528. április 6-án. Nagyapját Száraz Antalnak (mások szerint Ajtósinak) hívták, s a békésvármegyei Ajtóson földmívelősködött egy ideig; majd aranyművességet tanult. Dürer Albert teremtette meg a fraktur betűk alapformáit s ő találta föl a rézmetszésbeli maratást. Fa- és rézmetszetei utolérhetetlen szépségűek.

Dziatzko Károly, göttingeni egyetemi tanár. A könyvnyomtatás kezdeteiről két úttörő munkát írt: «Beiträge zur Gutenbergfrage» (1889) és «Gutenbergs früheste Druckerpraxis auf Grund einer Vergleichung der 42-zeiligen und 36-zeiligen Bibel» (1890).

Eau forte, így nevezik a választóvízzel való rézmaratást. Másként rézkarcznak is szokás nevezni. L. Rézmetszés.

Eberus Balázs, XVI. századbeli bécsi könyvnyomtató, ki 1573-ban az első prózai regényes elbeszélést adta ki magyar nyelven: Poncianus históriáját. Az elbeszélés a hét bölcstől tanított Diocletianus történetét adja elő. Gót betűkkel van nyomtatva s Eck grófnak ajánlva.

Éble Gábor, történetíró, szül. Mecséren (Moson) 1843. márcz. 25-én. Magyar-Óvárott, Győrött és Pesten tanult, 1875 óta a Károlyi grófok tisztviselője. Egyebek közt megírta a nagykárolyi nyomda történetét is (Budapest 1892).

École Estienne, l. Szakiskolák.

Édes, a számoló szedőnek az a szedése, melyért a bérét még nem kapta meg. L. még Savanyú.

Edidit, könyvek czímében a kiadóra vonatkoztatva: kiadta.

Editor, könyvek czímében a. m. könyvkiadó.

Effmurt Jakab (ligniczei), könyvnyomtató és könyvkötő. 1628-tól 1646-ig működött Brassai Major Mártonnal egyetemben Gyula-Fehérvárott. Sorsa ismeretlen.

Egenolff Keresztély, német könyvnyomtató és betűöntő, szül. Hadamarban 1502. jul. 26-án, megh. M. m. Frankfurtban 1555. febr. 9-én. 1529-ben Strassburgban, 1531-ben pedig M. m. Frankfurtban telepedett meg, s nagy hírre vergődött szép metszésű betűi révén. Egyebek közt német nyelvű bibliát meg krónikát nyomtatott. Mesterjele oltár volt, rajta lángoló szívvel.

Egész rét, olyan könyvalak, a melynek minden lapja ívnagyságú.

Egri érseki nyomda, 1756-ban alapította «püspöki nyomda» czímén Barkóczy Ferencz gróf, egri püspök. 1761 óta a nyomdát érsekinek nevezik. Első nyomdásza Royer Ferencz Antal volt, ki azonban csak két esztendeig, 1758-ig tartózkodott Egerben. Utána rokona Bauer Károly József vezette a nyomdát 1764-ig. A nyomda újabbkori vezetői közül Tóth István (1860-tól) a legnevezetesebb, ki 1865-től 1867-ig e nyomdában állította elő az első magyar nyomdász-szaklapot «Gutenberg» czímmel.

Egyengetés. A könyvnyomtatásban a gépmesternek az a munkája, a mellyel az egyenletes és tiszta nyomást előkészíti. Hogy ez mennyi időbe és fáradságba kerül: a betűk csekélyebb vagy nagyobb mértékű kopottságától, a nyomtató sajtó állapotától, valamint a nyomtatvány minőségétől függ. Mestermunkák és képes formák egyengetése mindenesetre jóval több időbe kerül, mint a közönséges könyv- és ujságformáké.

Az egyengetéshez tartozik a borítás (l. o.) puha vagy kemény voltának meghatározása. Ha gyorssajtón nyomtatunk, ügyelnünk kell arra is, hogy a borítás a kellő vastagságú legyen. A nyomóhenger fogaskerekén és a taliga fogasrúdján különben bevágás látható, a mely a borítás vastagságát meghatározza. E két bevágásnak a henger fordulásakor pontosan egymásra kell esnie. Ha a borítás túlságosan vastag vagy nagyon vékony: egyaránt hiba. Az első esetben a henger körülete nagyobb, a másodikban kisebb a kelleténél, s az ív piszkolódását, a szedés megfekvését stb. okozza.

A nyomóhenger följebb emelése és lejebb eresztése az egyengetéssel kapcsolatos, de tanácsos azt a lehetőséghez képest kerülni. Van rá ugyan eset, hogy a henger állásának megváltoztatását nem kerülhetjük el, így illusztrácziós formák egyengetésekor, mikor az egyengetés vastagsága nem igen számítható ki előre, de még ilyenkor is inkább bádog- vagy kartonlemezkéket rakunk a henger ágyazata alá, mintsem azt emelnők. Ekkor a henger tengelye mégis csak az ágyazatán nyugszik, s a forma tisztábban nyomódik, mint a mikor pusztán srófokra nehezedik a nyomóhenger.

Az egyengetés az u. n. beillesztő- vagy egyengető-íven történik, még pedig a forma gyöngén nyomódó részeinek alárakásával, a túlságosan erősen nyomódó részeknek pedig kivágásával. Az alárakás papiros-szalagoknak s kellő nagyságú és vastagságú ferdén szakított papirosdaraboknak az egyengető-ív megfelelő helyére ragasztásával történik. Az erősen nyomódó részeket pedig arra való ollóval vagy késsel vágják ki az egyengető-ívből.

Hogy az egyengető-ív mely részeit kell kivágnunk s aláraknunk: az annak hátulsó oldalán kiverődő betűnyom (Aussatz) mutatja a legbiztosabban. Ezt alaposan megtekintve, azokat a részeket, a melyek egyengetésre szorulnak, az ív nyomtatott felén czeruzával megkarikázzuk.

Ha tömör szedésű formákról nyomunk egyengető-ívet, annak széleit, oldalszámjait és szabadon álló sorait rendesen túlságos erősen nyomódóknak találjuk, míg más részei - különösen ha a borítás nem kifogástalan - gyönge nyomásúak, néha alig olvashatók. Ilyenkor az erősen nyomódó széleket és oldalszámokat kivagdossuk az ívből, a gyöngén nyomódókat pedig alárakjuk. A kivágáshoz és alárakáshoz azonban bizonyos ügyesség és gyakorlottság szükséges, kivált mikor nem szabadon álló sorral, hanem valamelyik oldal közepével történik az. Így például megjárnók, ha az ív egyik kolumnájának gyöngén nyomódott közepe tájára ollóval kivágott papiroslapot ragasztanánk: a legközelebbi levonaton élesen körülhatárolva látnók azt a helyet, a melyet aláraktunk, közvetlen mellette pedig gyöngébben nyomódnék a betű. S ez természetes is, ha meggondoljuk, hogy még a legvékonyabb papiros is sokat számít az egyengetéskor, különösen ha a metszési síkja függőleges. Hogy tehát az egyengető papiros széle lépcsőzetes esésű legyen: szakítjuk azt, még pedig ferdén tartva, hogy szélének esése mentől fokozatosabb legyen. Sőt még a kivágáskor is: a kést lehetőleg ferdén tartva vágjuk a papirost.

A könyvek meg újságok egyengetésénél jóval alaposabb munkát kiván a mestermunkák nyomásra való előkészítése. Az ilyen szedést ugyanis igen különböző betűfajtákból meg vonalakból állítjuk össze, s ha már valamennyi is ugyanegy betűöntődéből való: magasságukban mégis rendesen akad valami végtelenül csekély különbség, a mi azonban ilyenkor mégis csak sokat számít. Az ilyen hiányosság helyreütésére aztán többféle papirosfajta szükséges: a legvékonyabb selyempapirostól a közönséges postapapirosig, sőt a nagyobb különbözeteket még ennél is vastagabb papirossal pótoljuk, de ha csak lehet: nem az egyengető-íven, hanem a betű, illetőleg a sor talpán.

Mestermunkák egyengetésekor - ha munkánkat lelkiismerettel akarjuk végezni - meg kell figyelnünk minden egyes betűnek a képét, s arra törekednünk, hogy annak fővonásai erősen, segéd- illetőleg hajszálvonalkái pedig finoman nyomódjanak. Az egyformán vastag vonalas betűfajták (groteszk, egyiptomias stb.) egyengetése könnyű dolog: egyszerűen alárakjuk a hiányosan nyomódó betűt. De már azoknál a nagyobbfajta betűknél, a melyeknek hajszálvonalkáik vannak (antiqua, elzevir stb.), körülményesebb a gépmester munkája. E hajszálnyi vonalkák igen erősen nyomódnának, ha nem vágnók ki azokat az egyengető-íven. A kisérő vonalakkal árnyékolt díszbetűknél pedig a betű tulajdonképpeni képét kell a legtöbb esetben aláraknunk, ha azt akarjuk, hogy a betű és az árnyékolás vastagsága között meglegyen a helyes arány.

Az ilyenféle alárakáshoz többé vagy kevésbbé csúcsosra vágott selyempapirost használunk: még a legapróbb részleteket is tökéletes biztossággal alárakhatjuk vele a nélkül, hogy a szomszédos, alárakást nem igénylő helyekre csak egy piczinyke papiros is kerülne. Természetes azonban, hogy a jó munkának hatalmas segítő eszköze ilyenkor a jóféle keményítő-csiriz, a mit vékonyan, de mégis elég bőven kenünk az egyengető papirosra, hogy nyomás közben az alárakott papirosdarabkák el ne tolódjanak s le ne hulljanak.

A mestermunkák szedésében bőven akad linea meg más ékesítő anyag is. Ezeknek a szélső vonalkái rendesen kopottabbak, mint középső részök, s ennek következtében - ha több darabból állítjuk őket össze - egyengetés nélkül való nyomtatáskor szaggatottan, hiányosan tűnnének elő. Azonkívül pedig a lineák és ékesítő darabkákkal is úgy vagyunk, mint például a vonalasan árnyékolt díszbetűkkel: tökéletlen egyengetés mellett a vékonyka vonások erősen nyomódnak (s így hamarosan tönkre is mennek), a vastagabbakon pedig itt-ott fehéres foltok mutatkoznak. A különálló finom lineák meg éppenséggel olyan erősen nyomódnak, hogy még a papirost is általvágják. Ezért az említett ékesítő anyagok egyengetésekor szakasztott úgy járunk el, mint az árnyékolt betűkénél, vagyis a vékonyvonalas részeket kivagdossuk, a vastagvonalasakat pedig a szükséghez képest alárakjuk. A csorba, kopott széleken pedig a mennyire lehet, szintén alárakással segítünk. Táblázatos meg egyéb lineás szedés nyomtatásakor különben a lineák erősen való nyomódásának más oka is lehet, tudniillik, hogy azok föltolódnak. Ennek többféle oka is lehet. Így ha a lineák szélesebbek, mint a köztük levő kitöltő anyag, vagy ha a gépmester a formát túlságos erősen zárja. Tehát mielőtt a linea helyét az egyengető-íven kivágnók, meg kell előbb arról győződnünk, vajjon nem annak föltolódása okozza-e az erősen való nyomódást.

A stereotip-lemezek egyengetése legfőképpen alulról történik. E lemezek már az öntő-matricza tökéletlensége, de meg a pontatlan gyalulás következtében is egyenetlen fölületűek, s magasságbeli különbözeteik gyakran igen nagyok. Az ilyen alulról való egyengetésnek is az a fő szabálya, hogy az egyengető papiroslapok lépcsőzetesen kerüljenek egymásra. Különben alulról sem igen szabad igen sok egymásra ragasztott papiroslappal egyengetnünk, mert ilyenkor a lemez mintegy ruganyossá lesz, a mi lehetetlenné teszi a tiszta nyomást. A stereotip-lemezek nyomtatásakor pedig mindig puha borítást használunk.

Az egyengetés befejezte után selyempapirosból való védőívet húzunk az egyengető-ív fölébe. Kézi sajtónál ez fölösleges. Néhány makulatura-ív berakása után - ha a forma kellőképpen festékeződött - tiszta példányt nyomunk, s ezt alaposan megtekintjük, vajjon van-e rajta meg egyengetni való. Ha igen: levesszük a védőívet s segítünk rajta.

A képes fonnák egyengető eljárásait l. Illusztrácziók nyomása czímen.

Egyetemi nyomda. Alapja volt a bécsi jezsuitáknak Telegdi Miklós esztergomi nagyprépost által 1577-ben megvett, 1563 óta szünetelő nyomdája. E Nagyszombatba szállított nyomda a nagyprépost által saját házában felállíttatván, virágzásnak indult főleg a Rudolf 1584. aug. 15-iki rendelete folytán, mely szerint a könyvnyomdai szabadalom királyi jog, az ily szabadalommal nem bíró nyomdák tehát bezárandók. Telegdi Miklós halála után (1586-ban) a nyomda 12 évig az esztergomi káptalané volt, ekkor Forgách Ferencz primás a jezsuitáknak adományozta: ezek fenhatósága alatt működve 1655-ben a Pázmány Péter által felállított nagyszombati akadémiához csatolták. Berendezése időközben gyarapodott a Forgách Ferencz primás által 1604-ben Pozsonyban felállított érseki nyomdával, ez ugyanis 1644-ben a nagyszombatihoz csatoltatott. 1773-ban a Jézus-társaság eltöröltetvén, nagyszombati javait - köztük a nyomdát is - Mária Terézia királynő 1775. febr. 13-án kelt kiváltságos levelével az egyetemnek adományozta; az egyetem 1777-ben áttétetvén Budára, ide került a nyomda is. Budán a nyomda több kiváltságos szabadalmat nyert: 1779. nov. 5-én Mária Terézia királynőtől a Magyarországban létező nyilvános iskolák számára a kormány által rendelt tankönyvek kinyomatására és terjesztésére: 1811. ápr. 26-án I. Ferencz királytól a Breviarium-ra és a Missale Romanum-ra; szabadalmat nyert továbbá a Rituale-ra, a Corpus Juris Hungarici-re (30 év tartamára) 1822. szept. 13-án. Berendezése pedig gyarapodott Novakovics István udvari ügynök budai román-illir intézetének megvételével, mely megvételt Ferencz király 1805. jun. 23-án kiadott kegyelemlevelével nemcsak megerősítette, hanem felruházta a nyomdát az illir és román könyvek kiadási jogával is. A nyomda nem szorítkozott a szabadalmai által biztosított munkák kiállítására, kiadványai felölelték a tudomány minden ágát, a szépirodalmat s az 1882. évi Budapesten megtartott könyvkiállításon házi könyvtárából az 1777-1877. év alatt megjelent könyvekből 484 latin, 803 magyar, 283 német, 4 franczia, 3 olasz, 4 görög, 46 tót, 10 horvát, 283 szerb, 23 rutén, 9 bolgár, 9 vend, 87 román és 100 héber nyelvű könyvet állított ki, melyek közt az iskolai és vallásos tárgyú könyveken kívül nagy számmal vannak filozófiai, jogi, történelmi és szépirodalmi művek. A 14-féle nyelvű könyvek szembeszökően bizonyítják, mily fontos kulturmissziót teljesített az intézet, de azt is, hogy a nyomda berendezése nemcsak hazánkban volt más nyomdák által el nem ért magaslaton, de a külföld jelesebb intézeteit is sok tekintetben fölülmúlta. A könyvnyomtatásnak már a XVI. században két külön mesterséggé vált két ágát egyesítette magában: a nyomtatást és a betűöntést s nemcsak könyveket készített a közönségnek, hanem öntvényeket is a könyvnyomtatóknak. Nyomtatványainak szabatos kivitele azt bizonyítja, hogy nemcsak a betűk elkészítésére, de a nyomtatás végzésére is voltak mesterek az intézetben. Könyveken kívül készítette az intézet a helytartósági, a koronázás idejétől fogva pedig egész 1870-ig (a magy. kir. államnyomda felállításáig), az összes minisztériumok ügykezelési s egyéb hivatalos nyomtatványait. Az 1779. nov. 5-én nyert szabadalmat már az 1851. márcz. 14-én kelt legfelsőbb elhatározás megszüntette ugyan, de az intézetet eredeti rendeltetésétől el nem vonták. Munkaköre ma is felöleli a minisztériumok, közhatóságok, hivatalok és nyilvános intézetek nyomtatványait.

Az egyetemi alap tulajdona lévén, a vallás- és közoktatási miniszternek van alárendelve, s kiváló gondoskodásának tárgya, a mit legjobban bizonyít az a tette, hogy 1890-93-ig mintegy 50 ezer forintot engedélyezett beruházásokra. Két osztályra oszlik: műszakira és könyvárusira. Élén az igazgatóval 1 főművezető, 1 tipográfus és 1 betűöntödei művezető, 1 könyvárusi gondnok, 2 könyvárusi tiszt, 1 pénztárnok, 1 irodatiszt és a vallás- és közoktatásügyi minisztérium számvevőségének személyzetéből kiküldött helyszíni ellenőrből áll a tiszti kar. Az igazgatót a király, a többi tisztviselőt a kultuszminiszter nevezi ki. A műszaki és segédmunkások száma 80-85 közt ingadozik. Évi tiszta jövedelme 44.000 frt.

Egynyomású gyorssajtó, az olyan gyorssajtó, amelynek egy nyomóhengere s egy festékszerkezete van. L. Gyorssajtó.

Egyptienne, széltében elterjedt, igen hasznavehető czím- és kiemelő betűfajta. Ki az alkotója: homályos; némelyek Didot Firmint tartják annak. E betűfajtát az jellemzi, hogy vékony vonásai alig vannak, s a betűk vonalai pusztán csak a csúcsok felé vékonyodnak el. Ez különbözteti meg a groteszk betűktől, amelyeknek minden vonása végig egyforma vastag.

Együttes (Sortiment). A könyvnyomtatók öntőjegyzék (l. o.) alapján öntetik az egyes könyvbetűk mennyiségét. Ez az öntőjegyzék megmondja, hogy például 50 kilogramm (mintegy 50.000 betű) borgiszban mennyi legyen az e, m stb. betű. E hányas arány szerint készült betűk összeségét nevezzük együttesnek.

Eidográf (gör. a. m. képíró), a pantográfhoz hasonló másoló gép (képek másolására), melyet Wallace 1821-ben Edinburghban talált föl.

Eidográfia (gör. a. m. képírás), Eckhardt kémikustól Münchenben 1876-ban föltalált, közvetlen a fémre rajzoló eljárás. A fametszet galvános másolásának megtakarításával, közvetlen úton készítettek így könyvnyomó sajtón nyomható lemezeket.

Eisenfels Rudolf, könyvnyomtató, született Pesten. Néhány esztendőt Amerikában töltvén, hazajövet Pesten az akkori Háromkorona-, most Nagykorona-utczában rendezett be nyomdát, melyre 1848 tavaszán, a sajtó fölszabadulásánál fogva, sok munka hárult. A nyomda hamar hírre kapott s tulajdonosát leginkább a kezdő írók keresték föl, kik a szabadság minél harsányabb hangoztatásával véltek jó szolgálatot tenni a közügynek. Minthogy Eisenfels, mint Amerika-látott ember nem igen czenzoroskodott a kéziratok fölött: megjelent nyomdájában sok mindenféle, a miért azután 1849 elején bebörtönözték. Eleinte a budai várban senyvedett; áprilisban a közelgő magyar sereg elől (Batthyány Lajos miniszterelnökkel együtt) Laibachba, onnan Pozsonyba, Olmützbe, majd a pesti Ujépületbe vitték, amely utóbbi helyen 3 esztendei várfogságra itélték. 1850 nyaráig ismét Olmützben raboskodott: ekkor amnesztiát kapott. Kiszabadulván, Emich Gusztáv társaságában nyomdászkodott 1852-ig, amikor kivált a czégből.

Eitzenberger, magyar nyomdász-család. Eitzenberger Ferencz Antal volt Pest városának legelső könyvnyomtatója: nyomdáját 1755-ben állította föl s haláláig (1776) az ő nevén szerepelt, amikor özvegye Anna vette át, 1782-ig vezetve azt. Ettől fogva 1785-ig egyik fia Antal volt a pesti könyvnyomtató. Ebben az esztendőben Csáky püspök a jól fölszerelt nyomdát örök áron megvette s a nagyváradi szemináriumnak ajándékozta, vezetőjéül Eitzenberger Antalt híva meg 1786-ban. Ennek testvérét, Ferenczet 1780-ban a Károlyi grófok nagykárolyi nyomdájának vezetésével bízták meg.

Ékesítő anyagok (ékítmények), a mesterszedésben azok az anyagok, a melyekkel nyomtatványainknak művészies külsőt adunk. Ide tartoznak tehát az összes keretek, a fejléczek, inicziálék, vignetták, tágabb értelemben azonban az alnyomatlemezeket és a vonalak sok fajtáját is ide számíthatjuk. Szokás az anyagokat latin szóval ornamentumnak is nevezni (a latin ornare = ékesíteni szótól). A «díszítmény» szót is széltében használják az anyagok megjelölésére, de e szón a művészetben olyan díszeket értenek, a melyek a díszített tárggyal semmiféle belső kapcsolatban nincsenek (pl. zászlók, drapériák a házon).

A tipográfiai ékítés más műiparágak ékítésének lényegétől s technikájától egyaránt nagyon különbözik. Míg más iparágak ornamentikája a nyers anyag kidolgozásán alapszik s e kidolgozás mikéntje a műiparos kisebb-nagyobb fokú technikai vagy művészi készültsége révén az elképzelhető legváltozatosabb lehet: a mesterszedő művének megteremtésekor csak bizonyos formákhoz s a papiros egészen sík felületéhez van kötve. Tudásának abban kell kulminálnia, hogy a munka czélját és rendeltetését szem előtt tartva, a rendelkezésére álló merev anyagot a «szép» törvényeinek megfelelően rendezze el. Művének alapja a sima papirosfölület, az ékesítés tárgya pedig legtöbbnyire az azon levő szövegrész. A szöveg a legfontosabb alkotó része, mondhatnók alapformája minden nyomdászati műnek, bár rendeltetéséhez képest sokféle alakot is ölthet. Ahhoz, hogy a merev betűt megjelenítsük, vagyis hogy azt mindenki számára olvashatóvá legyük, sík fölületre van szükségünk, s ez a sík fölület a papiros. A papirosnak tehát mindössze közvetítő szerepe van a betű s olvasói között s így az összes tipográfiai ékítmények nem neki, hanem a rajta megjelenített szövegnek szólanak. Szóval: nem a négyszögletes papirosdarabot ékesítjük, hanem a rajta olvasható sorokat.

A nyomtatványnak az a czélja, hogy valamely gondolatot, vagy a gondolatok bizonyos lánczolatát fejezze ki. A gondolatok tömege és tartalma szerint lehet a nyomtatvány vaskos kötetek sorozata vagy egysoros látogató-jegy. A könyvnyomtatónak feladata, hogy az irásban már megérzékített gondolatoknak nyomtatásban is megadja a külső formáját. Így keletkeznek a nyomtatványok különböző fajtái (könyv, újság, körlevél, czégjegy stb.).

A gondolatok e tömegének lenyomtatásakor azonban a papiros, illetőleg szedés nagysága is bizonyos megszokott normákhoz van kötve, még pedig legtöbbnyire a nyomtatvány praktikus használhatósága szempontjából. Ezért különbözik például a körlevél a papiros alakja és minősége, s a rajta levő szedés alakja, beosztása stb. tekintetében mondjuk a czégjegyektől.

A mint hogy a nyomtatvány általános alakja alkalmazkodik a benne foglalt gondolatok természetéhez, éppen úgy kell a rajta netalán fölhasznált ékesítő anyagoknak alkalmazkodniok a szöveghez. A szöveg és ékítmény szoros összetartozása miatt szükséges, hogy azok egymással harmoniáljanak, vagy legalább is ne legyenek egymásnak ellentmondók. Különösen figurális ékítmények alkalmazásakor kell minderre ügyelnünk. A szöveget pedig nem szabad az ornamentumnak elnyomnia, mert hiszen az utóbbi csak afféle staffage a nyomtatványon, a melynek tetszetőssé kell tennie, ki kell emelnie azt, a mit ékesít, nem pedig a hatását megsemmisítenie. A kereskedő nem azért készítteti például a czégkártyát, hogy czifrán ékesített kartonpapirossal lepje meg a könyvnyomtató, hanem legelső sorban is azért, hogy az a nevére, foglalkozására, üzletének helyére stb. figyelmeztesse vevőit.

Ha az idáig elmondott dolgok figyelembevételével készítjük nyomtatványainkat: elérjük azt, hogy azok rendeltetésüknek nagyjából megfelelnek. És ha megfelelnek: reájuk mondhatjuk, hogy megvan a maguk stílusa mert hiszen a stílus, a jelleg szó a mai műiparban az anyagnak, formának és ékítésnek a mű rendeltetéséhez képest való helyes kapcsolatát jelenti.

Más fölfogás alá esik az, ha csak a szorosan vett ékítmények, keretek, záródíszek, s nem az egész nyomtatvány stílusáról beszélünk. Az ékítmény akkor stílszerű, ha abbeli rendeltetésének, hogy valamely tárgyat természetéhez mérten s szigorú szabályokhoz kötött alkalmazással ékesítsen: tökéletesen megfelel. A stílus fogalma ekkor különösen a természetből vett motívumokra alkalmazható. Hogy e motívumokat a művészet czéljaira alkalmassá tegye, a művész azok csökevényességén és tökéletlenségein segít (a hogy gúnyosan mondani szokás: megkorrigálja a természetet) s szinte törvényszerű arányokat ad nekik. Ez a stilizálás. A kiválasztott motívumokat típusokra vezeti vissza s a saját fölfogása szerint idomítva: megteremti a maga egyéni stílusát. A művészetbeli s időbeli korszakok szerint megalakul a történelmi stílus (román, gót, renaissance stb.). A nemzetek sajátos fölfogása szerint pedig a nemzeti jelleg (például olasz, német, franczia renaissance). Az úgynevezett modern stílárnyalatoknak pedig ugyanaz az alapgondolata, mint a korábbi nagy stílusfajtáké, a különbség főképpen abban áll, hogy újabb, eddig figyelembe nem vett motívumokat ragadnak ki a természetből, amikor is egyes művészek különösen a saját hazájukbeli természeti tárgyakat dolgozzák föl nagy kedvvel. A mellett a stilizálás szabadsága jóval korlátozódik, a virág fejét legtöbbnyire meghagyják a maga eredetiségében, s csak a szárát meg a leveleit stilizálják.

A stilizált ékítménynek ellentéte a naturalisztikus. Motívumait szintén a természetből veszi, de a maguk igaz valójában, csökevényesen s egyenetlen formákkal. Már most a kétféle ékítmény közül melyiknek van nagyobb létjogosultsága: nagy kérdés. Feszegetése nem is való tárgyunkhoz. Annyi bizonyos, hogy a naturalisztikus ékítmény a könyvnyomtató ornamentumai között újabban szépen szaporodik. Különösen záródíszeink jelentékeny része ma már naturalisztikus.

Ez a stilizált, meg a naturalisztikus ékítmény. Szokás azonban más megkülönböztetéseket is tenni az ornamentumok között.

Így például megkülönböztetik a testet képező és a sík ornamentikát. Az előbbivel a könyvnyomtatónak semmi dolga, mert pusztán a szoborszerű műveket öleli föl. A második, a sík ornamentika már kidomborodó (relief-) és lapos ornamentikára oszlik. A relief-ornamentikával szintén vajmi kevés a dolgunk. Legfölebb a domború nyomatokat számíthatjuk ide, meg néhány plasztikusan ható ékítményfajtánkat, de az utóbbiak hovatartozása örökké vitás marad. A lapos ornamentika azonban felöleli majdnem az összes ékesítő anyagunkat.

A sík ornamentika (tehát beleszámítva a relief-ékítményeket is) végtelen birodalmában bajos a helyes osztályozás. Egyike a legszokottabbaknak fölosztani: 1. geometriai, 2. szerves ornamentikára, 3. geometriai formákba szorított szerves ornamentikára.

1. A geometriai ornamentika, mint neve is mutatja, geometriai formákból, tehát leginkább egyenes vonalakból, körökből, félkörökből, kerülékekből, csigavonalakból stb. áll. Ezek az ékesítő művészet legősibb motívumai. Az őskori ember a szabad kézzel agyagból formált edény külsején úgy állította elő az ékítményt, hogy ujja hegyét vagy körmét a lágy agyagba benyomta, vagy élesebb szerszámmal különböző irányú vonalakat karczolt beléje. A vesszőből készült durva fonadékon, vagy a szövött kelmén a különböző színű vesszők és fonalak elrendezéséből keletkezett mustra szintén geometriai jellegű. Ugyanennek az eljárásnak, továbbá a fafaragásnak révén lassankint előállottak a növényi és állati formák utánzatai. Ezek, noha leveleket és állatokat is utánoznak, mégis geometriai jellegűek. Sopron mellett is találtak a vaskor elejéről való agyagedényeket, melyeken az emberi alakok háromszögekből vannak összeállítva. Később is az asszírok, egyiptomiak, etruszkok, görögök stb. ékesítő művészetében a geometriai formák játszották a legfőbb szerepet. A görögök a meander-szalag változataiban, az arabok az utolérhetetlen szépségű arabeszkekben alkottak remek mértani ékítményeket.

2. A szerves ékítmény az, amely a természeti tárgyak, növények s állatok köréből meríti motivumait. A művelődés kezdetei óta nagy volt a szerepe minden népek ékítő stílusában. Már az egyiptomiak nagyban alkalmazták a növényi ékítményeket. Különösen a vizi növények (lótosz, papirusz) formáit kedvelték ornamentikájukban: a növények összekötött szárait utánozva, oszloptörzset alakítottak: a lótosz bimbója vagy nyílt virágának kelyhe pedig az oszlopfő mintájául szolgált. Különben ezek az ékítmények is csak olyan kedveltek voltak minden korszak ékesítő művészetében, akár a

3. geometriai formákba zárt ékítmények, a melyeket maga a nevük megmagyaráz. A növényi vagy állati formák ezeken az ékítményeken valami mértani idomba (négyszög, kör, csigavonal) vannak foglalva, amellyel gyakran szinte szervesen kapcsolódnak. Ha szigorúan vesszük a dolgot, a legtöbb ékítményt ebbe az osztályba sorozhatjuk.

Az ékítmények stílusa korábban mindig az építészeti stílusokból sarjadt, a modernebb ékesítő stílusok azonban ezektől már egészen önállóan fejlődtek, s idáig bár van széltében fölkapott modern ornamentikánk: alig van modern építészeti stílusunk. Szóval: újabban az ornamentika vállalkozott a vezető szerepre.

Az ó-kor nagy történelmi stílusai egyszersmind nemzeti stílusoknak is nevezhetők, mert akkoriban a magasabb fokú művelődöttség rendesen csak egy-egy nemzet birodalmára terjedt ki; ami azon túl volt: ott még majdnem kezdetleges állapotban éltek az emberek, beérve a legszűkösebb házi eszközökkel. Még később is, a rómaiak világbirodalmának megszűnte után, bár a birodalmak és nemzetek száma igen nagy volt: az építészeti s vele kapcsolatban az ékesítő stílus egységes volt egész Európában. Ennek oka az, hogy akkoriban monumentális építkezés jóformán csak a templomok emelésében nyilvánult. Az itt érvényesülő ékesítő művészet adta meg az irányt a házi eszközök, kódexek stb. ékesítésére is.

Az ékítmények stílusának főbb korszakaiban sok az átmenet: pontos elválasztásuk nehéz. Mi itt nagyhírű műtörténet-írónk Pasteiner Gyula nyomán próbálkozunk meg az ékesítő stílusok nemzetek szerint való csoportosításával.

A történeti korban az asszirok ékítménye a legegyszerűbb és legkezdetlegesebb. Néhány növényi formából: egyes vagy csokorba kötött pálmalevelekből, rózsából, szalagfonatból, néhány geometriai és állati alakból áll. Mind igen egyszerű és mindig szigorú geometriai alakítású és összetételű. Az egyiptomiak ékítménye kevésbbé geometriai jellegű, a természetből vett formák noha alkalmazkodnak a tárgyhoz, mégis felismerhetők. Különösen kedvelték a növényi ékítményt. Az építészetökben általánosan divott váju-párkánynak állandó ékítménye a szárnyas napkorong, a mihez sokszor járul az uriász-kigyó és a skarabeusz-bogár. Az egyenes és görbe vonalakból összeállított mustrákban az egyiptomi ékítmény páratlan leleményességű. E mustrák hatását máig épen fönmaradt élénk színezés emeli. Az etruszkok ékítménye a fönmaradt emlékek után ítélve részben közeli rokonságot mutat az asszir ékítménnyel. Ebben is a rózsa és a pálmalevél uralkodik, de változatosabb alakításban és összeállításban.

A görögök az ó-kor keleti népeitől átvett örökséget formailag továbbfejlesztették és számos új elemmel gazdagították. Ékítményeik sokféleségében kimeríthetetlen leleményességet, formáik szabatosságában, szépségében, továbbá a szerkezetet mindig szigorúan szem előtt tartó alkalmazásában kezük biztosságát, ízlésük finomságát méltán bámulja az utókor. Az ékítmény, szolgáljon az akár a templom, akár a legszerényebb agyagedény ékességeül, szóval minden alkalmazásában, egyik legnagyobb alkotása a görög szellemnek. A rómaiak a görög ékítménnyel még nagyobb pompát fejtettek ki. A nagy pompával azonban hanyag kimunkálás és a formák elsatnyulása járt karöltve, úgy hogy a görögök finom ékítményei a rómaiak kezében lassanként elkorcsosodtak, nyersekké, durvákká váltak.

A kereszténység új világával az ékítménynek is egészen új világa kezdődik, mely eleinte zavaros, tájékozatlan és együgyű volt, de elejétől fogva önállósággal birt. A kereszténység örökébe lépett az elernyedt görög-római ékítményeknek, s azt vallásának néhány jelvényével gyarapította. Bizanczban ezekhez keleti elemek járultak. Ezekből itt egészen új és sajátos ékítmény fejlődött ki, mely már semmiben sem hasonlít az ó-korihoz. A bizanczi ékítmény meghonosodott nyugati Európában és egy ideig megtartotta uralmát. Majd fölmerültek éjszaki Európa népeinek kezdetleges kísérletei és önállóságukat megtartva, tovább fejlődtek, kivált a kelta ékítmény Galliában, Skandináviában és Írországban. Majd ismét új elemeket hozott Európába a népvándorlás. Az utóbbiak, különösen az Itáliában letelepedett keleti gótok révén, összekeveredtek a bizanczi ékítménnyel, mely már szintén keverék volt; továbbá összekeveredtek az éjszaki népek ékítményével. Végül az arabok Európa déli részeiben, Spanyolországban és Szicziliában szintén új jellegű, kiválóan vonalakból és átalakított növényi elemekből álló ékítményeket honosítottak meg. Az arab ékítményt a perzsák nagyobb természethűségre törekedve tovább fejlesztették. Röviden összefoglalva, ez a középkori ékítmény fejlődésének első korszaka. A bizanczi ékítményt az oroszok mai napig megtartották. Nyugati Európában a IX. században a bizanczi ékítmény kiszorításával új építészet és vele új ornamentika korszaka kezdődik: először részben klasszikus hagyományok alapján a román, utána pedig a csúcsíves ékítmény. Mind a kettő, noha egymástól elütő jellegű, a nyugati Európában a népvándorlás után keletkezett új nemzetek alkotása.

A XV. század elején Olaszországban a klasszikus római ékítmény is új életre támadt. Ez a renaissance-nek nevezett művészet azonban szabadon alakította a klasszikus ékítményt és azt saját fölfogása és szükséglete szerint számos új atommal gazdagította. Olaszországból a renaissance művészet elterjedt az Alpokon innen és Franczia-, Német-, Angol- és Spanyolországban az építészettel együtt az ékítmény is önálló irányban fejlődve, sajátos nemzeti jelleget öltött. A renaissance további alakulása a barokk. Ezt követte a rokoko, melynek a czikornyás kagyló-forma a legjellemzőbb vonása. Végül I. Napoleon császár alatt a klasszikuskodó ékítmény jutott uralomra. A középkortól kezdve Európától elkülönítve egészen sajátos és önálló irányban fejlődött az ékítmény az indiai népeknél és a perzsáknál. Ázsia keleti népeinek ősrégi ékítménye alakra és alkalmazási módjára nézve mindig elütött a többi népek ékítményétől. Technikai fejlettség tekintetében is páratlan.

Különösen a japánok ékesítő művészete az, mely rajzának szabatosságával, élességével, valamint gyöngéd és könnyed kimunkáltságával megragadja a szemlélőt. Sík ornamentikájukban a görbe vonalú elemek fölött az egyenes vonalúak uralkodnak. A XIX. század második felében ez az ornamentika az európai ékesítő művészetet több tekintetben megtermékenyíté, s az iparművészet egyes ágainak váratlan fölvirágzását idézte elő.

A könyvnyomtatásban használt ékítmények legegyszerűbbike a pont, a melyet egymás mellé sorozva, a pontozott vonal áll elő. A pontok különböző formája s más ékesítő anyaggal vagy vonalakkal való rendszeres megszakítása által a legváltozatosabb ékítményeket szerkeszthetjük.

Másik egyszerű ékesítő egység a vonal, melynek rendszeres megtörésével a zegzúgos, s további megtörésével a meander-vonalakat állítjuk elő. Ha a vízszintes vonal félköröket leírva fut, a hullámos linea keletkezik. Vannak még csigázódóan stb. futó vonalaink is. Az egyszerű lineákból fejlesztették az u. n. vonalas ékítményeket is, melyeknek különösen a szabad irány virágzása idején volt nagy kelendőségük.

Ha a lineát másik párhuzamos linea követi, szalag keletkezik. A két párhuzamos linea közé iktatott pont- meg rovátkasorozattal szépen kombinálhatjuk a szalagot. A szalag megtörése stb. által szinte végtelen sorozatát kaphatjuk a kitűnően használható ékítményeknek. Az egyenes és hajlított lineák geometrikus alakokká csoportosításával is rengeteg anyagát készítették a három-, négy- és sokszögű figuráknak, csillagoknak, rozetta-forma ékítő egységeknek; ezeket mint ismétlő ornamentumokat kiváló eredménnyel használhatjuk nagyobb fölületek (részvényalnyomatok stb.) födésére.

A természetből vett és geometriai formába zárt szerves ékítményeink között legegyszerűbb a levél, a melyet egyoldalasan, párosan szárnyaltan s egymásra csavarodottan jóformán minden nyomdában megtalálunk. Némely keretfajtában virágot, bimbót meg gyümölcsfélét is látunk a levelek közepette, másoknál a leveles ágak csigavonalban csavarodnak (renaissance), s leveleket és virágokat bocsátanak széjjel egyik vagy mindkét oldalukból kiindulólag. Fölfelé ágaskodó levél- és virágékítményeinket pedig kitűnően használhatjuk csipkés ornamentumnak. A rozettáknak rendkívül sok alakját öntötték eddig betűöntőink; ezek használhatására napról-napra temérdek alkalmunk nyílik, ugy elszórva, mint alnyomatok összeszedésére. Némely nyomdában pedig megtaláljuk az arabeszkeknek szerves ornamentikai fajtáját, a melyben a leveles és virágos ágak szimmetrikusan keresztezik és fonják át egymást.

A renaissance-stílusból átvett s szalagon, zsinóron vagy ágakon lógó virág-, levél- és gyümölcskötegek a mult évtizedekben még igen divatosak voltak mindenfelé, s alig van nyomda, ahol ezeknek egyik-másik alakját meg ne találhatnók. Különben a sokféle szélesebb renaissance-keret is eléggé ismerős olvasóink előtt. Némelyik intarsia-szerűen fekete silhouette-ben emelkedik ki a fehér alapból, másoknak vékonyak az alapvonásaik, de annál gazdagabbak figurális motívumokban, ismét mások széles levélzetűek s árnyékoltságuk révén majdnem plasztikusan hatnak. A figurális motívumok között nagy szerepe van az állatiaknak (oroszlánfő, delfin, griff- s más madarak) s emberieknek (mellszobrocskák, angyalok, cartouche-be foglalt női fejek s kövér, Rubens képeire emlékeztető meztelen apró gyermekek). Sajátszerűek még a renaissance (és római) keretekben az u. n. művészeti motívumok, szóval olyan tárgyak képei, amelyeket az emberi munka hozott létre, így például különféle idomú vázáknak, bőségszarvaknak, vértek s pajzsoknak s cartouche-oknak a képe. Ide számíthatjuk még a jelképes ékítményeket, vagyis emblémákat is.

A nyolczvanas években széltében divatozott s igen sok nyomdában még ma is megtalálható az építészeti ékítményanyag, amelynek segítségével görög oszlopcsarnokot, gótikus szörnyépítményeket stb. teremtettek mesterszedőink. Ezek az ékítmények jórészt plasztikus hatásúak voltak, s így keretképpen alkalmazva sehogy sem harmoniálhattak a beléjük helyezett szöveggel, másrészt pedig helyes alkalmazásukhoz nem a nyomdászember dilettánskodása, hanem az építőmester szaktudománya kellett volna. Nagyon természetes, hogy mihamar letűntek divatunk egéről.

A klasszikusabb ékítmények uralmára az 1890-es évek elején a szabad irányé következett, a mely abban állott, hogy a szöveg elosztása után megmaradó üres helyet mindenféle olyan ékesítő anyagokkal töltötték meg, a melynek fő sajátsága a könnyedség, s a melyek önmagukban véve talán önállótlanok, sokszor semmit mondók lettek volna. Ez anyagok közül legfontosabb szerepük volt a fej- és oldalléczeknek meg a záró-ékítményeknek. Rendeltetésük az volt, hogy a nyomtatványnak mintegy lendületes bevezetését s lezárását alkossák. Rajzolatuknak természetesen harmoniálnia kellett a nyomtatványbeli szöveggel, még pedig annak terjedelmével, tartalmával s betűinek jellegével egyaránt. Könnyed, véknyas betűkből álló szöveghez például könnyű fej- vagy oldallécz kellett s megfordítva; a lécz szélessége pedig a szedés szélességétől függött; ha keskeny volt hozzája képest, lineákkal s megfelelő csipkés ékítménnyel szélesbítették meg. A záródíszeket már esztendők előtt is olyan bőségben és változatosságban öntötték betűöntőink, hogy a mesterszedő csak elvétve szorult ezeknek keretdarabokból való összeállítására. A záródísz efféle összeszedésénél különben az a szabály, hogy az egész ékítményt egyetlen központból kell szimmetrikusan oldalfelé fejleszteni. Nagyobb és komplikáltabb záródaraboknak összeszedése nem tanácsos, mert abszolute helyes dolgokat úgy sem állíthatunk elő.

Nagyon bőven alkalmazta a szabad irány az u. n. kaszettákat és cartouche-okat is, bennök rendesen némi szöveggel. Ezek összeállítására nagyjából az a szabály, a mi a keretekére (l. Keretek). A kaszettáknál azonban a vonalékítményt rendesen sokkal szabadabban és bővebben alkalmazzák, mint a kereteken, s a szimmetrikához sem ragaszkodnak annyira, mint a régi, klasszikus keretszedésnél. A dús vonalékítmény mellett szép sikerrel alkalmazhatók a természeti világból vett ornamentumok is, a melyek bizonyos eredetiséget adnak az ilyenfajta nyomtatványrészleteknek. Természetes azonban, hogy a nagyobb-betűs sorok köré szedett kaszettának aránylag vastagabb falúnak, pregnánsabbnak kell lennie, mint a kicsinybetűs sorokat befoglalónak. A szöveget túlterhelnie, vagy éppenséggel elnyomnia pedig semmi esetre sem szabad.

A kaszettás befoglaláson kívül kedvelt szerkezeti eleme volt még a szabad iránynak a szalagos meg a háromoldalú befoglalás. Gyakran inicziálékat is alkalmaztak, még pedig az elején, neveknél néha a közepén is a sornak. A középkori gótikus ornamentikából kölcsönzött szalagékítményekre az a fő szabály, hogy ránczaik, hajlításaik egészen természetesek legyenek, s a mesterkéltségnek nyoma se mutatkozzék rajtok.

Az egyes soroknak és betűknek, például inicziáléknak vonalas ornamentumokkal való ékesítése a szabad irány legföltünőbb sajátságai közé tartozik. A sorokat rendesen úgy ékesítették, hogy kezdetükön szilárdabb kiindulópontul mintegy törzset alkottak, a mely állhatott összeszedett ékítményből is; legtöbbnyire azonban inicziálét alkalmaztak erre a czélra. Ebből indult ki aztán a sornak ékítménye, fölötte meg alatta elhúzódva. Az ornamentálás ilyen módjánál az egyszerűség a fő szabály, és az, hogy az ékítmények mintegy szervesen kapcsolódjanak magával az ékesített sorral. A sorok ékesítése dolgában különben két fölfogás nyilvánult. Az egyik a szimmetrikus elrendezéshez ragaszkodott, a másik jóval szabadabb volt. A míg az elsőt inkább csak a szabályszerű esésű soroknál alkalmazták; a második jobbára a szabadon elrendezett sorok ékesítésére szolgált. Itt is, ott is a vonalas ékítménynek jut a fő-fő szerep. Az egyes ékítményeknek azonban olyan távol kell egymástól esniök, hogy szabadon érvényesülhessen mindegyikök. A lineák rendesen csigavonalban végződnek, a vastagabb lineákat azonban megreszelik a végükön, hogy elmosódókká váljanak.

Az u. n. modern irányt, mely alig néhány esztendős és máris hatalmas arányokat öltött, szinte új stílusfajtának tekinthetjük. Jellemző sajátsága az egyszerűség. A könyvnyomtatásba ez az irányzat, mely nemcsak ékesít, hanem szerkeszt is egyúttal, a festőktől meg rajzolóktól, illetőleg könyvkötőktől került. Öt-hat esztendővel ezelőtt még nem volt egyéb, mint festészeti prerafaelizmus, híven, becsületesen ábrázolva a természetet. Később mind több és több feltünést czélzó sajátság (szeczesszionisztikus motívumok stb.) keveredett bele. Ez a fejlődési folyamat még mostanáig sem fejeződött be.

A betűöntők leginkább olyan motívumokat ragadtak ki a modern művészeti irányból, a melyek nem plasztikai hatásúak, hanem jórészt a sík ornamentika köréből valók. A motívumok kidolgozásában jobbára csak kétféle fölfogást látunk. A modern ékítmények egy része ugyanis intarsiaszerűen hat (fekete rajz fehér alapon), más része pedig inkább vonalas, majdnem rovátkos rajzolatú. Némelyek egyszerűen síkornamentumoknak nevezik ezt az új ékesítő anyagot. Vannak azonban, a kik pontosabb meghatározással vélnek élni, mikor nagyvonásu ornamentumnak nevezik azt. És ebben igazuk van. (A németeknél Schwarz- u. Weisstechnik elnevezés is szokásos.)

Az új ékesítő anyagok motivumait jórészt a mocsárvilág növényzetéből vették: megtaláljuk köztük a tavi rózsát a maga vizen elterülő leveleivel, meg a liliomot, nemkülönben a nádat, a sást, a buzogányvirágzattal. Itt-ott még békalencse és az egyiptomi ornamentikából átvett, de stilizálatlan lótuszvirág is kerül. A mocsári iszalag pedig szinte obligát kiegészítője ezeknek az ornamentumoknak.

A szárazföldi növényzetből különösen a szegfűt, napraforgót, krizantemumot, kamillát, hóvirágot, babérlevelet, harangvirágot meg a mákcsemetét találjuk meg a modern ornamentikánk ékesítő anyagában, még pedig olyan földolgozásban, a mely természetes is, meg stilizált is. A virág többnyire természetes, a levele csak néhol, a szára pedig sehol. Rajtuk kívül valamennyi betűöntő mintakönyvében megtaláljuk azokat az egyenesre stilizált szárú virágszálakat, a melyeket a modern irányban dolgozó mesterszedő olyan kedvvel alkalmaz a szedés alsó léczéből vagy lineáiból kinövően. E virágszálak szárából rendesen csak egynéhány levél sarjad ki, virága pedig csak a fölső csúcsán van, széjjel nyitott szirmokkal és előre hajolva. A német e virágszálakat gyertyának (Kerze) mondja.

A modern irányú ornamemumokhoz tartoznak még azok is, a melyeket «virágeső» néven foglalhatunk össze. Ezek is olyanok, mint a modern irány legtöbb virága (tehát nem a levele is): természetesek.

A modern iránnyal kapcsolatosan föllendült az u. n. Mäser-lemezek (l. o.) használata és az ólomfaragás (l. o.) is. Az előbbivel illusztratív hatást akarnak elérni mesterszedőink, s gyakran ugyancsak kemény fába vágják fejszéjüket. Különösen az emberi alakok ábrázolásával eddig már sok kudarczot vallottak: ilyenfajta munkáink csaknem valamennyijéről lerí az aránytalanság és szögletesség.

E kudarczok azonban még nem bizonyítják az ilyenféle ornamentáló módozatok haszontalanságát; ellenkezőleg: silhouettes virágképek stb. előállítására igen alkalmasak. Egyebekre nézve l. Keretek és Mesterszedés.

Ékezetek, azok a többnyire ékalakú jegyek, amelyek a hangsúly helyét és módját (görög, olasz), a magánhangzó hosszúságát (magyar) vagy a mássalhangzó lágyulását (cseh, tót, lengyel) jelölik. A görög ékezeteket bizanczi Aristophanes, alexandriai grammatikus találta föl Kr. e. a III. században, de már a régi indiai grammatikusok is megjelölték a hangsúlyokat vízszintes vagy függőleges vonáskákkal a sor fölött vagy alatt (sőt a betűket keresztezve is); végre a héber szövegekben szintén van sokféle jel a különféle hangsúlyokra.

Ékírás, l. Írás.

Ektipográfia, 1. görög neve minden olyan könyvnyomó sajtón nyomható maratott lemeznek, melynek rajzolata (úgy mint a fametszeten) az alapból kidomborodik. - 2. A vakok számára való könyveknek készítése. E könyvek betűjegyeinek domború nyomásúaknak kell lenniök, hogy a vakok rajtok ujjaikat végigcsúsztatva, elolvashassák őket. Az ilyen könyvek nyomására használhatunk mély vésetű lemezeket, amelyekről matricza segítségével nyomtatunk, vagy pedig a pontokból összeállított u. n. Braille-betűjegyeket a betűszedés szokott módján összeállítjuk s róluk preparált papirosra kidomborodóan nyomtatunk. E dolgot különben rendesen maguk a vakok végzik, szedés közben meg-megtapintva a betűk fejét. A betűjegyeket Barbie találta föl, s Braille Lajos tökéletesítette, kiről aztán azokat el is nevezték. 6 pontból kombinálta őket, három segédvonal közé beosztva. Íráskor az írólapot gummi- vagy puha bőrlapra helyezik, s aczélpálczikával különböző helyeken lenyomják. Ekkor a lap alsó oldalán emelkedések (betűjegyek) keletkeznek, a melyeket a vakok tapogatva olvasnak el. Az írás különben jobbról balfelé történik, mert az olvasásra való jegyek a lap hátsó oldalán keletkeznek, s olvasásnál ezt meg kell fordítani.

Elektrográfia, könyvnyomó sajtón nyomtatható domború-rajzú czinklemezeknek előállítása galvanikus úton való maratással. Föltalálója Böttger volt; Devincenzi akképpen egyszerűsítette eljárását, hogy a litográfiái kövön való munkához hasonlóan, a rajzot kövér litográfiai krétával vagy tussal kente be, s ezután mézgás vízzel kezelve, terpentinnel bemázolta s vastag firnásszal behengerelte. A czinklemezt ekkor hasonló nagyságú rézlemezre helyezte s a még hátralevő maratás végett rézoldatba tette.

Elephantini libri, a régi római világban elefántcsont táblácskákból álló könyvek, melyekbe a császárokra vonatkozó szenátus-határozatokat jegyezték be.

Elforgatás (Umstülpen), az egyik oldalán nyomtatott papirosnak a másik oldalon való nyomhatás végett annak szélességében való átfordítása. Punkturás nyomtatáskor ilyen esetben a tűzőlyukak a péczékkel helyet cserélnek, vagyis a hátulsó tűzőlyuk kerül össze az első péczével. Nem tévesztendő össze a buktatással (Umschlagen). A buktatás mindig a papiros hosszában, az elforgatás pedig annak szélességében történik.

Ellinger, könyvnyomtató-család. Első ismert tagja, János József, 1788-ban állította föl Kassán a nyomdáját, s több mint 20 esztendőn át szakadatlanul nyomdászkodva, azt a felvidék legkeresettebb nyomdái közé emelte. Fia, István, lett az utóda 1810 körül; ettől 1842-ben Jánosra szállott, kinek czége 1876-ig állott fönn. Ekkor más kezekbe kerülve, nemsokára föloszlott. A nyomda a XIX. század 20-as és 30-as éveiben igen jelentékeny szolgálatokat tett az újra éledő nemzeti irodalomnak.

Ellövés, így nevezik a könyvnyomtatásban azt a tévedést, mikor a könyv, ujság stb. nyomásra kerülő oldalait nem olyan csoportosításban állítják be a sajtóba, hogy az ív összehajtása után az oldalszámok sorrendben következzenek. L. még Kilövés.

Előkészítés. A fametszésben a falap fölszinét a rajzhoz elő kell készíteni, részint azért, hogy a toll vagy iróvessző, mellyel rajzolnak, az igen simára csiszolt fán kellően súrlódjék, részint, hogy a fa évgyűrűi a rajzon át ne verődjenek, mi a szemre zavarólag hathatna. Ez okból fehér bevonattal látják el, mit fehérítésnek is neveznek. A fehérítő arab mézgából és czinkfehérből készült nem igen sűrű pép, melyet finom kefével vagy ecsettel vékony rétegben kennek szét a falapon.

Előmetszés. Miután a szabatosan síkolt falapot a fametsző befehérítette, a rajzot reá átmásolta és iróvesszővel kiegészítette: első munkája a rajz előmetszése, mikor is a rajz vonalainak két oldalán a fát nem igen szélesre és csekély mélységre kivési. A rajz vonalait ekkor finom völgyelésektől körülzárva látni és pedig éppen úgy a köredék (Umriss), mint a rovátolás (Schraffirung) vonalait. A leendő fametszetet erre rendesen befeketítik, mitől a fölszínen maradt részek feketéknek mutatkoznak, míg a mélyített vonalak a fa színét láttatják. Ha lenyomatot vennénk róla, ez a rajzot feketének mutatná fehér vonalaktól szegélyezve. Az összes fehér helyek, az u. n. fények pedig feketék lennének.

Élő oldalczím, l. Oldalczím.

Előszó, könyvekben a szerző álláspontját jelző bevezetésféle. Bárminő legyen is a czím csoportosítása, az előszónak mindig páratlan számú oldalon kell kezdődnie, még pedig a könyv egynegyedének megfelelő előtéttel (Vorschlag). Az előszót gyakran nagyobb betűvel szedik, mint a könyv tulajdonképpeni szövegét, vagy megritkítják, ha az utóbbi tömör szedésű.

Előtét, azok az ürpótlók (stégek), a melyeket a könyv kezdő kolumnáinak első sora elé rakunk, s a melyek ¼-⅓-át foglalják el az oldalnak. Az előtétbe tartozik a széltében használt fejlécz is (l. o.).

Elsődleti tábla, a számítgatás megtakarítására való olyan tábla, a melyből a könyvek minden ívének első oldalszáma megtudható. Ha meg akarjuk tudni, milyen oldalszámmal kezdődik valamely nyolczadrétű könyvből például a 17-ik ív, megkeressük a táblázat első hasábján a 17-es számot s a nyolczadrétű szedésformát mutató hasábon az ezzel egy sorban álló számot. Az utóbbi a keresett.

Elszámolási levonat, a számoló szedő összegyüjtött s a korrektor vagy más megbizott aláírásával hitelesített levonatai, a melyekkel keresetét a hét végén igazolja.

Elszínlés, a fametszeteken stb. a fény és árnyék fokozatos fogyása.

Elválasztás. A szavak elválasztása dolgában kétféle fölfogás szokott érvényesülni. Az egyik szerint a sorok alkotásánál az egyenletes beosztás a fő dolog, az elválasztás csak másodrangú. Az elválasztható betűk minimuma még 20-24 cziczerónyi szélességnél is két (persze szélesebb képű) betű a sor végén, három betű a sor elején: csak arra kell ügyelni, hogy a szavak között mentől kevesebb legyen eltérés a kizárási alapul vett egységtől (pl. félnégyzet). Ezt a fölfogást vallják nagyjában magukénak a francziák és olaszok is. A másik fölfogás megfordítja az alapelvet: fő dolognak a szabatos elválasztást veszi, gyakran még a beosztás egyenletességének rovására is. Hívei a németek meg az angolok. Természetes, hogy legjobb, ha a két fölfogás között az arany középutat választjuk: törekedjünk a szavak helyes elválasztására, de a mellett ügyeljünk az egyes sorok kizárása közti arányra is. Különösen az összetett szavak elválasztása az, a mely ellen legtöbbet vétenek szedőink. Akárhányszor láthatunk ilyen elválasztásokat: fűszerke-reskedő, Németor-szág, be-tűrendszer stb. Ezek föltétlenül hibásak s a két betű átvitelével könnyen sikerülhetők. Az összetett szavakat általában a legokosabb, ha elemeikre bontva, a fő összetételnél választjuk el. Ha ez technikai akadályba ütköznék (pl. a belügyminiszter szót ekként kellene elválasztanunk: bel-ügyminiszter), akkor az összetétel két fő elemét alkotó szavak közé kötőjelet teszünk (tehát a föntebbi példában lesz: belügy-miniszter).

Fontos kérdése még az elválasztások tanának: hogyan válasszuk el az idegen származásu, de a magyarban tökéletesen meghonosodott szókat, mint például templom, István, istráng, Veszprém, Zemplén, András, Endre stb. Erre a felelet látszólag könnyű; már az elemi iskolai magyar nyelvtankönyvecskékben megvan az az abszolut szabály, hogy: ha három mássalhangzó kerül össze a szóban, kettő a sor végén hagyandó, a harmadik pedig átviendő a következő sorba. Bár tagadhatatlan, hogy e szavak nagyobb részének tagolása sokkal könnyebben esik a két utolsó betű együtt-tartásával, pl. tem-plom, Vesz-prém (ez különben a tartson, ártson féle ragozott szavakra is áll, mert hiszen a ts egyetlen hangnak, cs-nek hangzik, csakhogy a szó ilyen elválasztását «tar-tson» az etimológia nem engedi): a szabály abszolut volta mégis azt követeli, hogy csak egyetlen mássalhangzót vigyünk át a következő sorba.

Az idegen szavak elválasztását l. az illető nyelvek czímszóinál.

Elzevir, a leghíresebb könyvnyomtató-családok egyike, melynek nyomtatványai mint a szép és hibátlan kiállítás valódi remekei ismeretesek. A család másfél századon át virágzott Németalföldön s majdnem valamennyi tagja könyvnyomtató volt. Ősapjuk, Elzevir Lajos (szül. Louvainben 1540-ben, megh. Leydenben 1613-ban), eredetileg könyvkötő volt s majd Weselben, majd Douaiban tartózkodott, míg végre 1580-ban Leydenben telepedett meg, a hol könyvkötészete gyors virágzásnak indult, annyira, hogy rövid idő alatt nyomdát is alapíthatott. A család nyomtatványainak ismertető jele (szignuma): oszlopokon, pálmalevelek fölött ülő sas, karmai közt csomóba kötve 7 nyilat tartva, a szalagon e jelszóval: «Concordia res parvae crescunt». Egy másik jelvényük égő fahasábokat ábrázol. Az égő fahasábok a család nevét jelképezik, mert elze vlaem nyelven szilfát, vir pedig tüzet jelent. Tehát Elzevir: szilfa-tűz. A család Frankfurtban, Párisban, Rómában és Nápolyban könyvkereskedéseket is alapított s innen terjesztette több mint 2000 különféle kiadványát, melyeket az amateurök még ma is keresnek, mint becses könyvészeti ritkaságokat. A család nevezetesebb tagjai még: Izsák (1596-1651), Dániel (1626-80), Lajos (1604-70); az utóbbi 1638-ban Amsterdamban alapított virágzó nyomdát, mely azonban halála után nemsokára idegen kézbe került. A leydeni nyomda Elzevir Ábrahám idején, ki azt öregapjától még 100.000 forint értékben vette át, annyira hanyatlott, hogy 1712-ben bekövetkezett halála után örökösei 2000 ftért adták el.

Elzevir-betűk, az ilyen nevű könyvnyomtató családról elnevezett verzális betűfajta. Szabatos vésetüknél fogva széltében alkalmazza a czímszedő. Újabban különféle variácziói vannak.

Embléma, az ékesítő művészetben minden jelképi jelentőségű ékítmény. Igy a horgony a remény emblémája, mert jelképezi a hajós szerencsés megérkezését a kikötőbe: a szfinx a hallgatagságé, a mérleg az igazságé, a pálmaág a békéé.

Emich Gusztáv (emőkei), könyvárus és könyvnyomtató, szül. Pesten 1814. nov. 3-án, megh. 1869. ápr. 3-án. 1842-ben nyitotta meg Pesten «nemzeti könyvkereskedését», mely igen gyakran gyülőhelye volt a politikai tekintélyeknek. Ő adta ki Petőfi költeményeit is. 1850-ben Eisenfels Rudolf könyvnyomtatóval társult s megalapította a Pesti Napló-t. Lassan, de biztosan fejlődött a nyomdai vállalat s a könyvkiadó hivatal, mely nemcsak több nagyértékű munkát, hanem számos díszművet is állított elő: az utóbbiak a külföldi kiállításokon is feltünést keltettek. Ezek közül megemlítendő a Bécsi Magyar Krónika, melynek kiállítása 14.000 forintba került s mely az 1867-iki párisi kiállításon nagy érmet nyert. Nyomdájából s könyvkereskedéséből alakult 1868-ban az Athenaeum részvénytársaság. Ugyanilyen nevű fia, a ki bibliográfus és természetbúvár is, Budapesten született 1843. márcz. 5-én. Az Athenaeum megalakulása után e társulat igazgatóságának tagja lett. Később országgyülési képviselővé választatván, igazgatósági tagságáról lemondott. Hat évi (1887-92.) parlamenti tevékenysége után azonban az Athenaeum intézőinek kérelmére újra a társaság élére állt, s annak ma is vezérigazgatója. Irta: A könyvnyomtatás története Magyarországon (Budapest 1870).

Emmerpach János, svájczi könyvnyomtató. 1481-ben alapította baseli könyvnyomdáját. Az antiqua betűk megteremtői egyikének tartják. 1528-ban halt meg.

Empreinte (ejtsd: anprent), francziául a. m. nyomat, lenyomat.

Encadrement (ejtsd: ankadrman), francziául a. m. keret, körülfoglalás.

Endtner Márton, magyar könyvnyomtató. A Breuer család lőcsei nyomdájának volt faktora 1825-ig, a mikor önállósította magát. Nyomdájának, mely alig 2 évig működött, csak kisebb kiadványait ismerjük.

Engel János József, könyvnyomtató, 1772-ben kezdte meg működését Pécsett. Közel negyedszázadon át maga vezette tekintélyes üzletét, mig 1796-ban bekövetkezett halála után özvegye Krisztina vette át annak vezetését s folytatta majd 20 éven át, fokozatosan emelve a nyomda jó hírnevét. Utána veje Knezevics István örökölte a nyomdát, de midőn Szepessy Ignácz püspök 1838-ban az Engel-család szabadalma ellenére megalapította a pécsi püspöki nyomdát, Knezevics tönkrement. A nyomda fölszerelése Kaposvárra került, a hol az osztrákok 1849-ben a betűkészletet golyókká öntötték át.

Enluminure (franc., ejtsd: anlüminűr), kéziratot, könyvet ékesítő színes kép, miniature.

Enschede, németalföldi könyvnyomtató-család. Ősapja Izsák (szül. Groningenben 1681-ben), ki 1703-ban Haarlem városában alapított nyomdát, mely fia, János (szül. 1708. jun. 10-én, megh. 1781-ben) alatt lett nagyhírűvé. János a nyomdát betűöntödével szerelte föl s 1768-ban kiadta első betűkönyvét, mely leginkább gazdag irás- és gót betűivel tünt ki. Az Enschede & Zonen néven Haarlemben még ma is fönnálló nyomda nagy gyüjteményét őrzi a korábbi századokból rámaradt betűkölyüknek és odoroknak.

Entour (ejtsd: antur), így is nevezi a franczia a keretet.

Entrefilet (francz., ejtsd: antrfilé), rövid, többnyire politikai tartalmú s a vezérczikk után következő czikkecskék az újságokban.

Entrelacs (ejtsd: antrlak), szalagfonatos ékítmények gyüjtő neve.

Entretaille, l. Rézmetszés.

Enyv, l. Ragasztó szerek.

Enyvezetlen papíros, l. Papiros-nemek.

Enyvmatriczák, l. Galvanoplasztika.

Enyvnyomás, Husník J. prágai tanár találmánya: ugy készül, hogy a krómzselatin-lapokat negativ alatt, szénben vagy a hálós módszerrel, a világos részektől szakonkint megfosztják, azután czinklemezre erősítve, kefével és kettős krómsavas káli segítségével hidegen tökéletesítik, mely művelet alatt a világos részek föloldva mélyittetnek, ugy hogy azután a könyvnyomó sajtóban nyomtathatók. Az enyvnyomás a czinkográfiánál annyiban volna előnyösebb, hogy a nehezebb rajzolatú képek maratása 2-5 percz alatt megtörténik, mig czinkografálásuk 1-2 napi időbe is belekerül. Az ilyen módon készült s könyvnyomó sajtón nyomtatható enyvklisék állítólag 50.000 nyomást is megbírnak.

Episcopius, a XVI. században híres nyomdász- és könyvkereskedő-család Baselben. A család alapítója, Miklós (szül. Rittershofenben 1501-ben, megh. Baselben 1564. márcz. 7.), nőül vette Froben János hires könyvnyomtató leányát és sógorával, Froben Jeromossal nyomdát alapított, mely akkoriban hires volt a görög és latin klasszikusok szép és korrekt kiadványairól. Holta után fiai vezették tovább az üzletet.

Építő ornamentika, l. Ékesítő anyagok.

Épreuve d'artiste, l. Rézmetszés.

Erdélyi Tamás (Thomas Septem Castrensis de Civitate Hermanni). Olaszországban működött magyar könyvnyomtató. Mint neve is mutatja, szebeni származású. 1472-től 1480-ig Burster vagy Wurster nevű társával Mantovában, 1482-től pedig Joannes Franciscusszal és a hírneves Jenson Miklóssal Modenában nyomtatott. Egyik ismeretes nyomtatványának czíme: «Tractatus de Venenis», szép antiqua-szöveges könyv, vörös és fekete nyomással.

Erdősi (Sylvester) János, filozófus, lelkész és könyvnyomtató, szül. Szinyérváralján 1504 körül. Krakkóban és Wittenbergben tanult. Hazajötte után, valószínűleg a reformáczióhoz hajlása miatt, vagyonát elveszítvén, kénytelen volt a Perényi János pártfogása alá húzódni. Ettől 1534 májusában Újszigetre (igazában Sárvárra), a Nádasdy Tamás birtokára ment, hol tanítással és irodalommal foglalkozott, a mely utóbbit jelentékenyen elősegítette a Nádasdy által 1537-ben ott felállított sajtó. A nyomdát három esztendeig ő kezelte, s valószínűleg ő maga nyomtatta saját művét: a «Grammatica Hungaro-Latina»-t 1539-ben (egyetlen csonka példánya a nemzeti muzeumban). 1540-ben Abádi Benedek (l. o.) vette át tőle a nyomda kezelését s kinyomtatta Erdősinek másik művét is: «Új testamentom magyar nyelven». Erdősi azonban mihamar elhagyhatta Újszigetet, mert 1542-1543-ban a héber nyelv, 1552-ben a történelem tanárául említik a bécsi egyetemen. Későbbi életpályájából csak az ismeretes, hogy 1577 végén, akkor már debreczeni tanítóságáról Lőcsére ment prédikátornak. L. még Újszigeti nyomda.

Ericus Erich (Erichson), svéd származású magyar könyvnyomtató. 1669-ben vette át Türsch Dávid kassai nyomdáját, melyet 1676-ig maga vezetett, míg az ugyanabban az évben Seiderlich János tulajdonába ment át. Nyomtatványai közül említésre méltó Molnár Gergelynek «Elementa Grammaticae Latinae» czímű terjedelmes munkája, mely a legnagyobb nyomdai ritkaságok közé tartozik.

Értékpapirosok nyomtatása. A mióta csak megpróbálták az értékpapirosoknak nyomtatással való előállítását, egyszersmind arra is törekednek, hogy azok esetleges utánzását, a mennyire lehet, megnehezítsék. Ez az oka, hogy az efféle nyomtatványok készítésekor gyakran a nyomtatással kapcsolatos iparművészetek egész sorozata is hozzájárul ahhoz, hogy az illető értékpapiros hamisítása szinte lehetetlenné tétessék. Az ilyen eljárásokban legnagyobb szerepök a gépeknek van.

Első ezek között a pantográf, a mely tulajdonképen nem egyéb mint a gólyaorrnak nevezett rajzoló segédeszköz finomabb és fémből készült kiadása. Arra való, hogy a körvonalas rajzokat nagyított vagy kicsinyített alakban átmásoljuk papirosra vagy litográfiai kőre s különösen a litografusok alkalmazzák a körülményesebb pauzálás helyett. Minthogy azonban a kőre az eredeti rajz fordított képének kell kerülnie, ugy pantografálták azt, hogy a követ is fölső síkjával lefelé fordították s a pantográf rajzoló czeruzáját alulról fölfelé működtették, a minek azonban megvolt az a rossz oldala, hogy nem lehetett a munka egész folyamatát figyelemmel kisérni. Újabb komplikáltabb szerkezetekkel azonban ezen a bajon is segítettek: olyan pantográfokat alkottak, a melyek jobbfelé, sőt egy újabb szerkezettel való összekapcsolásuk révén fordítva is másoltak, még pedig tetszés szerint kisebbíthető alakban. Manapság már vésésre, meg karczolásra is használják a pantográfot, ebben az esetben azonban aczél- vagy gyémántos hegyű tű helyettesíti a rajzoló czeruzáját. Pontos szerkezetű pantográfokkal szinte mikroszkopikus kicsinységű másolatokat is készíthetünk, sőt egyszerre többet is, ha tudniillik a pantográf többkarú. E gépeket a szövetnyomók hengereinek készítésére is használják s azok már teljesen kiszorították az azelőtt alkalmazott molettákat (l. o.), meg azok vésnökeit. A pantográf kezelését azonban ügyes emberre kell bízni, a ki biztos kézzel követi a vezető tűvel az eredeti rajz vonásait, mert a gép rajzoló czeruzája a vezető tűnek minden mozdulatát híven visszaadja s így a kéz legcsekélyebb megcsuszamlása is gyakran jelentékeny hibát okozhat. A hiba korrigálása pedig a litográfiai kövön vagy a vésett lemezen vajmi nehéz.

Más hasonló gépek kezeléséhez már nem szükséges külön szakerő, egy kis figyelemmel akár a gyermek is eldolgozhatik rajtok. Ilyen a Guillot-féle gép (Guilloschiermaschine), a melyet eredetileg óralapok, ötvösmunkák stb. vésésére használtak; s csak a XIX. század második felében kezdték el - persze némi szerkezeti átalakítások után - nyomható lemezek vésésére is alkalmazni. A gép az esztergapadok egyik fajtájához hasonlít. Lassan forgó orsójának aczéltűje fúrólag hat a hozzá merőlegesen állított lemezre. Az orsó ágyazata oldalvást is mozoghat s úgynevezett «patron» vagyis szaggatott, kivágott szélű korong van rája erősítve. Az orsót egy rugóféle állandóan egy irányba szorítja, ugy hogy az egy gömbölyű aczélpálczikának neki fekszik. Az orsó forgása közben tehát a rajta levő korong miatt, hol közeledik a pálczikához, hol meg távolodik tőle a szerint, a mint a korong széle bemélyed vagy kiáll. Az orsó tűje pedig ilyenformán a legváltozatosabb mintákat karczolja az alatta levő kőbe vagy fémlemezbe. Az újabb Guillot-gépek jóval egyszerűbbek s egyszersmind olcsóbbak is. A vésésre való lemezt síneken járó s forgattyúval ki- és behajtható taligára vízszintesen fektetik, a fölötte lévő aczélvéső pedig nehéz tartóba ágyazva, leereszthető s fölemelhető. Más mozgásra azonban nem képes. Ha a lemezt végighajtják alatta, egyenes vonalakat karczol belé. A taligát mikrométeres csavarokkal oldalvást is mozgóvá tehetjük, sőt az még egy bizonyos központ körül is foroghat, mindössze csak egy a csavarokkal összeköttetésben álló óralap mutatójának pontos állítása szükséges hozzá. A hullámos vonalak vésése patron segítségével történik, ennek azonban egyszerű vonalzó-alakja van s csak egyik oldalán fogazott. A taliga mellett levő talapzat állványára srófolják. A talapzat rugókon nyugszik, a melyek a patronnak folytonosan neki nyomják s egy kiálló pálczikája annak rovásaiba belekapaszkodik. Ennek következtében aztán, ha a taligát behajtjuk, a talapzat is hintázódva mozog s a véső a patron rovásainak megfelelő vonalakat metszi a lemezbe. A gép működése oly pontos, hogy a taliga újra-járatásával a véső éppen azokat a vonalakat követi, persze az elállításnak megfelelő távolságban. A Congreve-nyomás (l. o.) idejében különösen divatoztak az ilyen módon készült és színesen nyomtatott lemezek.

Hasonlít hozzá a vonalzó gép, azzal a különbséggel, hogy pusztán csak egyenes vonalakat karczol az arra való lemezbe. Különösen a fa- és rézmetsző, meg a litográfus használja levegő-tónus és árnyékoltság előállítására. Litográfiai czeruzával, aczélvésővel vagy gyémántos hegyű tűvel szerelik föl, a rézmetsző fogaskereket is alkalmaz rajta, a mely egyes pontokat vés. Fő része fémből való linea, a melyen a forgattyúval hajtott vésőtartó siklik tova. A vonalak megszakítását a vésőtartó fölemelésével érik el, a litográfus azzal is, hogy az illető helyeket gummival bekeni. A vonal vésése vagy rajzolása után a vésőt vagy czeruzát srófok segítségével a szükséges távolságra állítják s új vonalat vésetnek vele. Ilyen állító sróf kettő van, a linea mindkét végén egy-egy, azonban együtt és egy fogásra működnek. A vonalzó gépek némely fajtáját patronokkal is fölszerelhetjük, a mikor az hullámos vonalakat is vés.

Az említett gépek alfajtája az u. n. ovális mű, mely csigavonalakat stb. vés és a domborúan másoló gép, a melyet Colas nevű franczia talált föl. Az utóbbi némely alkotó részének kicserélésével Guillot-gép gyanánt is használható. Ettől főképpen csak patronjai és vésőjének működése különböztetik meg. Patronja ugyanis maga a lemásolandó tárgy, a mely különben lehet bármely lapos domború mű. Eleinte csak pénzdarabokat meg érmeket másoltak vele, csakhamar azonban rája irányult a litográfusok és rézmetszők figyelme is és azóta használati köre meglehetősen nagy. A domború mű lehet akár viaszból is, de ilyenkor galvanoplasztikai úton vörösréz vagy más fémből való mását kell előbb elkészítenünk. Ezt a gép kezelője arra való helyen megerősíti s mozgásba hozza a gépet. Az egyik vésőtartóból tompafejű aczéltű áll ki, a mely belemélyed a domború mű mélyedéseibe, magaslatainál pedig fölemelkedik, szóval annak minden domborulatát követi. Mozgásait egy emeltyűs szerkezet átviszi a másik vésőtartóra, a melynek tűje már nem tompa, hanem gyémántos hegyű s a mely a vésésre való lemezen vésve meg karczolva ide-oda jár. Ez a tű azonban csak egy síkban vés, mélyítésre nem képes. Ezért az emeltyűszerkezetet akképen alkották, hogy a vésőtű a vezetőtűnek emelkedéseit oldalt való kitéréssel adja vissza s így a vezető tű által leírt függőleges út a vésendő lapon vízszintessel cserélődik föl. Így készülnek azok a sajátságos vesétek, a melyek a sík lapon gyakran a csalódásig híven adják vissza a domború mű (pénzdarab, érem stb.) képét. Galvanoplasztikai másolással könyvnyomó sajtón is nyomtatható lemezek készíthetők. Újabban (Dondorf B., Frankfurt) olyan gépeket készítettek, a melyek kicsinyítve és nagyítva is másolják a domború műveket.

Főképpen a most elsorolt gépek segítségével készülnek az értékpapirosok nyomására való lemezek, s ezek végtelen pontossága az, a mi legnagyobb mértékben megnehezíti hamisításukat.

Az értékpapirosok között az államok és bankok által kibocsátott papirospénz, államkölcsönről stb. szóló kötvények, részvények, chequek és végül a postabélyegek a legnevezetesebbek. Eleinte azzal iparkodtak hamisításukat lehetetlenné tenni, hogy rengeteg czirádával meg sok figurával terhelték meg őket. Csakhamar azonban belátták, hogy az ilyesmi épp az ellenkező eredményre vezet, a mennyiben a sok czifra mellékrészlet senkit sem érdekel, tehát senki sem figyeli meg s ezért még a kevéssé sikerült hamisítványukkal is majd mindenki megtéveszthető. Fordítottak tehát a dolgon s újabban az értékpapirosok többnyire nemesen egyszerűek, előállításuk azonban részben drága gépek, részben pedig kiváló betű- és rézmetsző művészek segítségével történik, a mi mindenesetre a legnagyobb garanczia a hamisítások ellen.

A papirospénz készítése már a hozzávaló papiros gyártásával kezdődik, mert már ez is olyan sajátságokat mutat, a melyek szintén nehezítik a hamisítást. Készítésének módja persze az illető papirosgyár titka, csak annyit mondhatunk róla, hogy többnyire merített papiros és fő alkotó eleme a kender, a mi szívóssá és tartóssá teszi. Kivétel az angol bank papirosa, a mely lenből és gyapotból való (de nem rongyokból, hanem tiszta új vászonból, illetőleg szövetből). Ez a legtartósabb. A papirost különben majd mindig vízjeggyel (l. o.) látják el.

Az értékpapirosok nyomására való lemezeken a már leirt gépeken kívül gyakran a művészek és műiparosok egész sorozata dolgozik. A figurális ábrázolatokat rendesen aczél- vagy rézmetsző vési, a fametszőnek és néha a litografusnak jutnak a pregnánsabb ékítmények s a könyvnyomtatónak a szöveg betűinek összeállítása. Az alnyomatul szolgáló vonalas minták többnyire a Guillot-géppel készülnek, a mely azt rézbe vagy betűfémbe vési. Már maga a Guillot-gép rendkívül finom és pontos rajzolata lehetetlenné tenné az esetleges hamisítást, ha nem volna örökösen kitéve az elpiszkolódásnak, s ha az emberi szem képes volna az ilyen végtelenül finom mintáknak kellő megfigyelésére. Maga a guillocheur, a gép kezelője sem tudja az egyszer vésett s bonyolódottabb rajzolatú mintát utánozni, még akkor sem, ha az eredeti mintát is ő készítette.

Erzsébet-stílus, a renaissance-nak flamand hatás következtében nehézkessé, túlterheltté vált fajtája. A XVI. sz. végén és a XVII. sz. elején dívott. Az ornamentikában kevés nyomot hagyott.

Esquisse (francz., ejtsd: eszkissz), a. m. vázlat.

Estampe (francz., ejtsd: esztanp), metszett vagy vésett rézlemezek és kőlapok lenyomata.

Étienne (Estienne, Stephanus), híres franczia nyomdász-család, mely a XVI. és XVII. században Genfben és Párisban élt. Törzsatyja Henrik 1500 körül alapított nyomdát Párisban és a legliberálisabb férfiakkal állott összeköttetésben. 1520 körül halt meg s örökét 17 éves fia Róbert vette át. Klasszikus kiadványait ő maga látta el előszóval és jegyzetekkel, s azok hibátlanságukkal és szövegüknek szép szedésével, tetszetős alakjukkal minden addig nyomtatott könyvet fölülmultak. A Sorbonne folytonos izgatásai azonban arra kényszerítették, hogy 1550 vége felé Genfbe költözzön, a hol a kálvinista vallásra térve, élénk összeköttetésbe lépett a reformátorokkal. Meghalt 1559. szept. 7-én. Fiai közül hárman ismertek mint könyvnyomtatók: Henrik, Róbert és Ferencz, kik közül Henrik (szül. Párisban 1528-ban) a család legnevezetesebb tagja volt. Míg sokat üldözött apja svájczi polgár maradt, ő ismét Párisba költözött, hol apjának szabadalmára hivatkozva, új nyomdát állított. Igen sok klasszikus és vallásos művet adott ki. 1572-ben készült el nagy szótára: Thesaurus linguae Graecae (5 köt., folio), melyen 12 esztendeig dolgozott tudós nejével s egy Scapula nevű betűszedővel egyetemben. Az utóbbi azonban visszaélt bizalmával, mert alig hogy megjelent a Thesaurus, ő már annak olcsóbb és igen ügyes kivonatával jelent meg a könyvpiaczon. E csapást nem tudta Henrik kiheverni; elhagyta hazáját s kóbor életre adta magát, 1576-ban Magyarországon is járt. Gyámoltalanul, elméjében megzavarodva érkezett vissza Lyonba. Fia Pál (szül. 1567.) tanulmányai befejezte után átvette nagyapja genfi nyomdájának romjait, s már-már újra virágzásra emelte a nyomdát, mikor 1605-ben azzal vádolták, hogy része volt a szavojárdoknak Genf ellen intézett támadásában, s menekülnie kellett. Hova vitte sorsa: nem tudjuk. A nyomda nevén maradt 1626-ig, a mikor eladták. A könyvnyomtatás története 17 tagját sorolja föl a családnak, a kik mintegy 170 évig nyomdászkodtak. Az utolsó sarj, Antal, királyi könyvnyomtató (typographus regius) volt Párisban és 1674-ben halt meg.

Etiquette (francz., ejtsd: etikett), a. m. fölirat, kis czédula, melyet árúkra, üvegekre stb. szoktak ragasztani, részint hogy az árúk külső kiállítását szépítsék, részint pedig, hogy azok minéműségét, szállítójuk czégét szimbolikusan jelezzék.

Etruszk ékítmények, l. Ékesítő anyagok.

Excudit (lat.), a. m. metszette. Régi rézmetszeteken a metszőnek neve előtt áll. Ha a metsző egyszersmind a kiadója is a rézmetszetnek, így: «sculps. et excud.: N.»; ha pedig a rézmetszeten ez áll: «X. sculps., Y. excud.», az annyit jelent, hogy X. a metsző és Y. a kiadó.

Exemplar (lat.), a. m. példány, valamely könyvnek vagy metszetnek egyes darabja.

Ex libris (lat.), a. m. könyvekből. Régebben a könyvészetben nagyban használt kifejezés, mellyel a tulajdonos a saját könyvébe beírta, hogy az az övé. A középkorban divatozott kézzel írott jelzéseket a XV. század vége felé fa- vagy rézmetszetű, illetőleg nyomtatott czédulák váltották föl. E czédulákon a tulajdonosnak némelykor csak kezdőbetűkkel jelzett vagy más módon rejtett nevén kívül többnyire jeles mondatok, czímerrajzok stb. is voltak, melyeket némelykor híres művészek készítettek és ezért művészeti tekintetben is becsesek; különösen fontosak azonban egyes könyvek vagy könyvtárak történetére nézve. Újabb időben gyűjtik is őket.

Eyre & Spottiswoode (ejtsd: er end szpottszvudd), angol udvari nyomda Londonban. 1750 körül alapították. A nyomdászattal összefüggő valamennyi iparággal foglalkozik.

Ezüstnyomat, l. Bronzolás.

Faanyag, l. Papiros gyártása.

Faber Mihály, könyvnyomtató. Ágoston József szerint 1676-ban állította föl Pozsonyban műhelyét, mely azonban az ott már évtizedek óta működő jóhírű Zerweg-féle nyomdával nem versenyezhetvén, még ugyanabban az évben megszüntette működését. Egyetlen termékét ismerjük: Balassa Bálint és Rimai János «Istenes énekeinek» ötödik kiadását, melynek egyetlen megmaradt példányát a nemzeti múzeum őrzi.

Fabetűk. A plakátok szedéséhez való nagyobb betűket könnyebb kezelhetőség okáért fából készítik, még pedig a fametszéshez hasonlatos eljárással. Éppen úgy, mint a fametszeteket: a fabetűket is óvnunk kell a nedvességtől.

Fabriczius János, könyvnyomtató. 1557-ben vette át előde és mestere Crato János nagyszebeni műhelyének vezetését. Mindjárt a következő évben közre is bocsátott néhány nevezetesebb munkát és új betűkkel szerelte föl nyomdáját. Mindezek daczára a már hanyatlásnak indult nyomdát új életre ébreszteni nem volt többé képes s annak rövid működése már 1598-ban véget ért.

Facette, l. Csukló.

Fac-simile (lat. a. m. csináld hasonlónak), olyan másolat, mely az eredetivel nagyságra, formára, színre és minden egyéb részletre nézve lehetőleg megegyező. Különösen az aláírások czinkográfiáit nevezik így. - Facsimile-eljárás, l. Fametszés.

Factor (lat., a. m. intéző; francz. prote), a nyomda vezetője, ki a munkákat elvállalja s a tördelőnek átadja. Nagyobb nyomdákban másodfactor (vice-factor) is van, ki neki munkáiban segédkezik.

Fahenger (Dachter), a gyorssajtó ama hengere, a mely a nyomóhenger fordulta után az ívet fölveszi és a gépszalagok segítségével kivezeti.

Faktura, l. Számla.

Falczolás, l. Hajtogatás.

Falk Zsigmond lovag, szül. Pesten 1831. ápr. 7-ikén. Tíz éves korában nyomdászinas lett. Az akkori inasi évek sanyarúságain keresztülgázolva, tördelőképpen dolgozott, majd 1848-ban nemzetőrré lett. A szabadságharcz lezajlása után Bécsben kapott alkalmazást, ahol csakhamar nyomdaigazgató s az akkor ott megjelent két magyar lapnak buzgó támogatója lett. 1868-ban tért vissza Pestre, hogy a Pesti könyvnyomda részvénytársaság igazgatóságát átvegye. E minőségében a hazai könyvnyomtatás színvonalának emelésén nagy sikerrel működött közre s még most is szakadatlan munkásságot fejt ki. A köztéren való munkásságáért lovagi rangot és számos más kitüntetést. 1898-ban a Ferencz-József-rend középkeresztjét kapta. 1893-ban ünnepelte nyomdászkodásának félszázados jubileumát és a vezetése alatt álló intézet 25 éves fönnállását.

Falka Sámuel (bikfalvi), betűvéső, stereotypeur és rézmetsző, szül. Fogarason 1766. május 4-én, megh. Budán 1827. január 20-án. Szegény szülőktől származván, önerejéből küzdötte föl magát s Bécsben a betűvésést és öntést tanulta. 1798-ban hazajött és mint az egyetemi nyomda betűöntő-osztályának vezetője az akkor még teljesen ismeretlen stereotypálást kezdte művelni, még pedig kitűnő eredménnyel. Mint rézmetsző is jeleskedett. L. Betűrendszer és Tömöntés.

Falragasz, l. Plakát.

Fametszés (xilográfia), az a művelet, mikor a falapra írt rajzot akként metszik ki, hogy annak vonalai éleket képezzenek, amelyek festékkel bekenve és papirosra nyomtatva, a rajz mását adják. Ilyen módon róla a rajzot tetszés szerinti mennyiségben sokszorosíthatjuk, s ezért a fametszés egyike a sokszorosító eljárásoknak.

A fametsző munkáját a betűkölyük vésőihez hasonlíthatjuk. A síkra vetett rajznak ő is a «fehér» részeit vési ki, hogy pusztán csak a rajz vonalai emelkedjenek ki a vésésre való dúczból, hasonlóan a betűkölyühez. De mig a kölyü-véső munkájával tökéletesen elkészült, ha a rajz körüli helyeket kivagdosta; a fametszőnek még csak ezután kezdődik a nagyobbik munkája. Mert ha a falapon a vonalak környezeteit kivagdosta; készíthető ugyan arról lenyomat, de az az eredeti rajzzal szemben nagyon tökéletlen volna. Az összes világosabb részek, az u. n. fények túlságosan sötéten, a finomabb vonalak, különösen a világosabb részekre kifutók igen vastagon nyomódnának és a fokozatos vékonyodás helyett vaskos pontban vagy otromba paczkában végződnének. Ezt igen könnyen megérthetjük, ha meggondoljuk, hogyan hat a festékező és a nyomó henger a fametszetre. Az előbbit rugékony massza fogja körül, mely a szabadon álló vonalakra s azok végpontjaira jobban rányomódik, mint az árnyékos részek egyes vonalaira. A nyomóhengert pedig bőr, nemez vagy papiros borítja, a mi szintén hozzájárul ahhoz, hogy az ilyen helyek erősebben nyomódjanak. A fametszésben tehát ilyenformán nem elég a vonalak vékonysága, hanem arról is gondoskodnunk kell, hogy a szabadabban álló vonalakra ne nyomódjék teljes erővel a nyomóhenger. Ez pedig csak úgy érhető el, ha a világosabb részeket mélyebbre vésik, az elfutó vonalakat pedig fokozatosan mélyítik. A tökéletesen kész fametszet felülete tehát nem sík, hanem a sötétebb részek többé, a világosabb részek pedig kevésbbé kimagaslók. Ennek a magasságbeli különbözetnek mértékét egyesegyedül a fametsző helyes érzéke szabja meg. Persze a kép sikerültében a nyomó, illetőleg a gépmester is nagyban a kezére járhat.

A XIX. század elejéig a fa hosszanti irányában, tehát a deszkák módjára fürészelt fába metszettek. Legtöbbnyire a körtefát vették e czélra; a puszpáng használata csak a XIX. század derekán kezdődik. A véső eszköz régebben kisebb fajta zsebkés volt, s a fametsző munkaközben olyanformán tartotta a kezében, mint mi a tollat. Finomabb árnyalásokat bajos volt vele előállítani, s ezért a fametszők lehetőleg kerülték is azokat, a mi a fametsző-modor (Holzschnittmanier) kialakulására vezetett. És ez uralkodott is addig, a míg Bewick angol fametsző ki nem találta a módját a harántul fürészelt fába és vésővel való metszésnek. Ujításának több jó oldala volt. A véső ugyanis ilyen > barázdát szánt a fatönkön, tehát egy szántással még egyszer annyit, mint a kés. A harántul fürészelt fa pedig rostjai irányában sokkalta nagyobb nyomást megbir s az ilyen fametszet apró részecskéi (pontok, apró vonalkák) nem pattognak le, mint az a hosszában fürészelt dúczoknál akárhányszor is megesik. Igaz ugyan, hogy a keskeny növésű puszpángból nagyobb dúczok nem vághatók, de ezen is segíthetünk az egyes darabok pontos összeenyvezésével.

Magától értetődik, hogy Bewick találmánya megdöntötte a régi, markáns vonásokkal tetszelgő fametszőmodort; az újabb generáczió meg akarta mutatni, hogy finomabb vonalak véséséhez is ért, és ettől fogva a fametszetek mind jobban megközelítették a rézmetszők, de sőt még az aczélba vésők munkáit is. A metszetek némely részének előállításához pedig gépek segítségét vették igénybe (l. Értékpapirosok nyomtatása).

A fametszetek nyomásbírósága meglehetősen nagy. Egy és ugyanazon metszetről 100.000 példányt könnyen nyomtathatunk. A mellett maga a lemez is megtöbbszörösíthető, például stereotípiával, betűfémben való leformálással (klisirozás) vagy galvanoplasztikai úton. Az utóbbi különösen a becsesebb fametszetnél ajánlatos, mert bár annak nyomásbírósága - mint említettük - igen nagy; annál inkább ki van téve a törés veszedelmének, a mely különösen akkor állhat be, ha a fa vízzel való érintkezés következtében előzetesen megvetült.

A fametszés mesterszói - mint a grafikai iparágaké általában - németek. Magyarra való átültetésükről a legújabb időkig senki sem gondoskodott. Csak 1899 elején jelent meg rájuk vonatkozó szógyűjtemény, még pedig Frecskay János szerkesztésében. Mi is az ő nyomán haladunk a fametszés szerszámainak és mesterfogásainak elnevezése tekintetében.

A fametsző munkáját asztalon végzi, melyre kerek, alul-fölül lapos, 15-18 cm nagyságú homokkal töltött párnát helyez. E homokpárnának az a rendeltetése, hogy a reá fektetett dúcznak, melybe a rajzolt kép kimetszendő, biztos, de ne éppen kemény aljazata legyen, melyen egyszersmind minden irányban könnyen legyen mozogatható. A dúcz - mint már említettük - a többnyire Kis-Ázsiából importált puszpáng törzsének keresztmetszete, tehát úgynevezett bütüfa. E falap fölszinét a rajzoláshoz elő kell készíteni (l. Előkészítés). A rajzos falapot a fametsző, mielőtt munkába fog, papirossal takarja le, melyet esetleg a szélekre viaszkkal vagy gummival odaragaszt. E lebontásnak czélja, hogy metszés közben a rajz el ne törlődjék. Munka közben a fametsző e borítékot a rajznak csak azon a részén tépi le, melyet éppen kimunkálni készül.

A szerszámok, melyeket a fametszésnél használnak, a műveletek sokféleségéhez viszonyítva, kis számúak. A hozzá való egyedüli eszköz a véső, a melynek azonban több faja van. Minden véső két részből áll: a markolatból és a pengéből. A markolat gombalakú, melynek azonban fele el van vágva, hogy a marokban jól helyet találjon. A penge aczélból van s részei: a hegy, az élsor, a fok és az ú. n. sík. A hegy a véső neme szerint különböző, úgyszintén az élsor is. A fok és a sík különböző vastagságúak alkalmaztatásuk szerint; van úgy, hogy egyenlően vastagok, vagy pedig a fok szélesebb a síknál, úgy hogy a penge három- vagy négyszögű. A vésők között leggyakoribb használatú az ájó-véső (Grabstichel), melynek négyzetes a keresztmetszete 1-2 mm oldalszélességgel és úgy van csúcsosra köszörülve, hogy véglapja dűlt négyszögűnek, csücskőalakúnak mutatkozik, mellyel a sík hegyes szöget képez. Van olyan, melynek a keresztmetszete csücskőalakú, miáltal finomabb vonalak bemetszésére alkalmas hegy keletkezik. Az ájó-véső lehet alacsony, magas vagy félmagas, a szerint, hogy a csücskő (Raute) inkább vagy kevésbbé hegyes. A fametsző egyéb vésői még: a hegyes-véső, melynek keresztmetszete ékalakú; a lapos-véső, melynek nincs hegye, hanem keskenyebb vagy szélesebb a tengellyel derékszögben álló egyenes-vonalú éle; végül az ívelt véső, ívalakú éllel.

A metszés műveletének első része az előmetszés (l. o.). Ha ezzel elkészültek, az alakon belül kezdik a hézagítást, azaz kis ívelt vésőkkel azokat a fekete részeket metszik ki, melyek a finom völgyelések közt állva maradtak s melyeknek a lenyomatban fehérnek kell majd mutatkozniok. Ha a falapról most készülne lenyomat, a kép fekete alapon fényt és árnyékot tüntetne föl, melytől finom fehér vonal választaná el. Erre következik az alap hézagítása, mikor az alak körül 1-3 milliméternyi mélyen távolítják el a fát. A finom, lágy papirosra vett lenyomat most az alakot fehér alapon mutatná. Ha némely vonal kemény, nem igen «széled», hántással adják meg neki a kellő lágyságot, a mit a vésőéllel vagy külön hántóval (Schaber) végeznek. Megjegyzendő, hogy az összes metszéseknek rézsútosan kifelé kell történniök, hogy így a kimagaslások széles alapon nyugodjanak. E szerint nem szabad tőben metszeni.

Midőn a rajzoló csak hevenyészve veti a falapra a színoszlást (Tonfolge), s a metszés mikéntjét a fametsző fejlett ízlésére, művészetére bízza, ez a különböző homálygásokat (Tinte), a színezeteket (Ton), a fény és árnyék fokozatos fogyását; az elszínlést (Abtönen), a fényeket s a fekete alapról kirívó legvilágosabb fényt; a csillanást, a leggyöngébb és legerősebb vonalak - hol egyenes, hol hajlott, hol rezgő, hol hullámos vonalak - helyes megválasztásával rakja meg s az által, hogy a vonalakat egymás közt közelebb és távolabb metszi, keletkezteti a derűből (Helle) a borúba (Dunkel) való átmenetet. A metszésnek ezt a módját színező eljárásnak (Linien-Manier) nevezik, melynek ellentéte a facsimile-eljárás, mikor a rajzot legapróbb részletéig kell a metszőnek követnie. Elavultnak mondható a pontozó eljárás (Punktier-Manier), melynél a kép hátterét apró pontokkal rakták ki metszés útján, de még nem multa divatját a váltogató eljárás (clairobscur, chiaroscuro), melyhez több, jobbadán két-három lapot használtak: ezek egyike magában foglalja az egész rajzolatot, másodika helyenkint a színezést, a harmadik az árnyékolásokat. Természetes, hogy a hány a falap, annyiféle festékkel is lehet ezeket nyomtatni s így színes fametszet áll elő. Mindkét esetben azonban a három falapnak, a hogyan egymást a nyomtatásban változtatják, szabatosan kell egymásra illeszkednie, a mit az első falapon fölül két oldalt vésett ily jegy é ù (őrjel) tesz lehetővé.

Története. A fametszés eredetére nézve a vélemények eltérők. Vannak XI. sz.-beli okiratok, a melyekre a fejedelem kézjegye, monogrammja fába metszett bélyeggel van lenyomva. Utóbb így nyomták a mustrákat a kelmékre, sőt a kezdő betűket is a kéziratokra. Bizonytalan annak az ideje, hogy a kínaiak metszett fadúczokkal könyvet nyomtatnak. A XIII. századból maradt fönn egy feszület lenyomata; ennek a formája nem fába, hanem puha fémbe volt metszve. A XIII. századtól kezdve általánosan elterjedtek a metszett fadúczokkal nyomtatott szent képek, játszókártyák, gyónóczédulák stb. A dúczot tintaféle fekete folyadékkal vagy enyves fekete festékkel bekenték, a megnedvesített papiroslapot reáfektették és azt vászonból való labdával vagy effélével addig nyomogatták és veregették, mig fölszinén a metszetnek éles vonalai kidomborodtak. A XV. század eleje óta a barnásba játszó festéket sötét fekete festék váltja föl.

Az évszámmal megjelölt legrégibb fametszet a brüsszeli muzeumban van. 1418-ból való és Máriát ábrázolja négy szent között. Egy másik, 1423-ból való metszet szent Kristófot ábrázolja. A memmingeni kolostorban fedezték föl; most Spencer lord könyvtárában van Angolországban. A legrégibb fametszetek leginkább szent képek voltak, melyeket a templomok előtt és a vásárokon árultak. Ezeket nemsokára a bibliából és a legendákból vett jelenetek sorozata követte, majd különféle világi tárgyú, sokszor tréfás ábrázolások, újévi üdvözletek stb. A XV. század közepe táján a fadúczba a képeket magyarázó mondásokat is metszettek (dúczkönyvek). Ilyen dúczokkal nyomtatták a «Biblia pauperum» (Szegények bibliája) több kiadását, az olvasni nem tudók és az alsóbb rendű papság használatára. Terjedelmük átlagosan 40 lap és Krisztus életének főbb mozzanatait mutatják. A dúczokba metszett, tehát nem mozgatható betűkkel való nyomtatás ilyenformán megelőzte a tulajdonképpeni könyvnyomtatást, azonban még annak föltalálása után is jó ideig dívott. Az 1500-ik év körül nagyot haladt a fametszés a váltogató eljárás (l. fönnebb) föltalálásával. Cranach Lukács egy ilyen metszete az 1509-ik évszámot mutatja.

A XVI. század első fele volt különben a régi modorú fametszésnek legfő virágzási ideje. A legkiválóbb festők és rajzolók foglalkoztak vele. Németországban Burgkmair, Cranach Lukács, Holbein, Altdorfer, de leginkább a magyar származású Dürer Albert művelték a sokszorosító művészet e népszerű ágát: fametszeteik a rajzoló művészet kiváló alkotásai közé tartoznak. Majd Olaszországban, Németalföldön és Francziaországban is jelentékeny mesterek keletkeztek. A XVIII. században Bewick Tamás adott új lendületet a fametszésnek (l. fönnebb). A XIX. század közepe táján pedig ismét visszatértek a régi eljáráshoz és azt a XVI. századbeli mesterek szemmel tartásával nagy tökéletességre fejlesztették.

Magyarországon a fametszés ugyanazokon a nyomokon haladt, a melyeken a külföldi. Régibb fametszőink - hasonlóan festőinkhez - egyet-kettőt (Atzél, Bubenka, l. o.) leszámítva, többnyire az ismeretlenség homályában maradtak. Pedig voltak jeles művészeink, mint azt a megmaradt könyveink fametszetei is bizonyítják.

Az újabbkori fametszők közül Riedel Károly Ágost vált ki a XIX. sz. közepe felé. Keze alól egész sereg képzett fametsző került ki. Köztük két nyomdász is kitüntette magát. Ezek egyike Huszka Lajos, a másik Potemkin Alfonz volt.

Az elmúlt század vége felé a kormány is fölkarolta a fametszés tanításának ügyét. Az iparművészeti iskolában külön tanfolyamot szervezett. A tanfolyam tanára Morelli Gusztáv, kinek remek fametszetei (A magyarok bejövetele stb.) a külföld bámulatát is fölkeltették.

Fa-papiros, l. Papiros gyártása.

Farinola, l. Mantskovits.

Farkas Imre, magyar könyvnyomtató, 1610-ben nyitotta meg műhelyét Keresztúron, mely 1620-ig virágzott. Vallási iratok nyomtatásáért annyira üldözték, hogy nyomdáját beszüntette és Csepregre költözvén, újabb működését ott csak 1627-ben kezdte meg, s folytatta 1641-ig, vagyis haláláig.

Fasol Károly, a stigmatípia (l. o.) első művelője, szül. Nagy-Lósban (Sopron) 1815. február 16-án, megh. Bécsben 1892. január 23-án. A betűszedés mesterségét 1830-35-ben tanulta részben Pozsonyban, részben Pesten Landerer Lajos üzletében. Művészi kivitelű szedéseivel, a melyek stigmatípiának neveztettek el, európai hírnevet vívott ki. Munkái, t. i. a szedés maga, ki voltak állítva az 1867-iki párisi és 1873-iki bécsi világkiállításokon és azokért mindkét helyen a nagy aranyéremmel tüntették ki. Pontrendszeren alapuló szedéséhez a szükséges különböző vastagságú pontokat az öntők Fasol utasításai szerint készítették; szintúgy megalkotta magának a lineaszedéshez való anyagot is a legfinomabb vonalakig, jó részben sajátkezűleg csiszolván azokat. Bécsben lakott, de azért Magyarországon is gyakran megfordult, a mennyiben műszedéseinek lenyomatait, várost város után bejárva, személyesen árusította a nyomdászok közt. Főmunkája Album der Buchdruckerkunst czímen öt füzetben folio-alakban 1868-1881. években jelent meg.

Fattyúsor (árva sor), az oldalak kezdetén álló kimenetsor, a mely a könyvnyomtató-szabályok szerint megengedhetetlen. Az előző oldalak valamely kimenetének összevonásával kell segíteni rajta.

Faulmann Károly, író és könyvnyomtató, szül. Halléban 1835. jun. 24-én, megh. Bécsben 1894. jun. 28-án. Előbb szedő volt, de serény szorgalommal fáradozott önművelésén, 1854-ben a bécsi államnyomdába került, hol főleg gyorsírással (s megfelelő szedéssel) foglalkozott. 1861-től haláláig a gyorsírás tanára volt. Van saját gyorsirászati rendszere, melyet fonográfiának nevezett, mert a fonetikán alapszik, s melyet több művében ki is dolgozott. Egyéb munkái: Buch der Schrift (1878. II. kiad. 1880); Illustrierte Geschichte der Schrift aller Völker der Erde (1879); Illustr. Geschichte der Buchdruckerkunst (1882); Handbuch der Buchdruckerkunst (1884); Die Erfindung der Buchdruckerkunst (1891) stb.

Faust János, l. Fust.

Fecit (lat.), a. m. csinálta: fa- meg rézmetszők szokták e szót nevük elé jegyezni.

Fedőlap, l. Kézi sajtó.

Fehérítés, l. Előkészítés.

Fejezet. A könyv anyagát rendesen fejezetekre osztják. Terjedelmük külömböző. L. Czímszedés.

Fejlécz, l. Lécz.

Fekete festékek, l. Festék.

Felkiáltójel (!). Ezt tesszük minden fölkiáltás mellé, akár csodálkozást vagy általában meglepődést, akár fölszólítást vagy óhajtást fejez ki a mondat.

Félkövér, a betűk és vonalak vastagsági fokozatára vonatkozó elnevezés. L. Betűnemek.

Félszakú tag, Frecskay János így nevezi az u. n. «Schiefsteg»-et. L. Formazárás és Ürpótlók.

Feltisztogatás, az osztásnak az a neme, a mikor táblázatokat, mestermunkákat, szóval olyan szedést kell elosztanunk, melyben többféle betű, kizáró anyag, vonal stb. fordul elő. Ezeket - hogy ne kelljen minden darabkával az illető szekrényekhez fáradnunk - előbb a szedődeszkán osztályozzuk, s csak a szedés teljes szétszedése után rakjuk a helyükre.

Fenéklap (Fundament), a nyomtató sajtó taligájának az a fémből való vízszintes lapja, melyen a forma nyugszik. L. Gyorssajtó.

Fénynyomás (albertotípia), a fotográfiai úton való kép előállítási eljárások egyike. A féltónusos módra alkalmas és így a legjobban közelíti meg a fotográfiát. Alkalmas készítményű krómsavas kálival érzékenyített zselatinlemezre másolják a képet és nyomtatáskor csak a fény által módosított zselatinra tapad a festék, mig a vizet tartalmazó változatlan zselatin a zsíros festéket nem veszi föl. Csak korlátolt számú (700-1000) lenyomatra alkalmas külön lapokon.

Festékek. 1. Fekete festékek. Körülbelül 400 esztendőn át a könyvnyomtatók maguk készítették festéküket, alig használva hozzá egyebet koromnál és lenolajfirnásznál. A firnásznak frissen főzöttnek kellett lennie s még kihűlése előtt vegyítették hozzá a kalczinált, vagyis égetéssel idegen elemeitől megszabadított kormot. A XIX. század közepétől fogva azonban mind sűrűbben keletkeztek a festékgyárak, a melyek apródonkint kivették a festékkészítés körülményes munkáját a könyvnyomtató kezéből. A fekete festék nagyjából ma is olyan anyagokból készül, mint annakelőtte. A kormot szénben gazdag anyagoknak a levegő korlátozott beeresztése mellett való elégetésével nyerik. Ilyen anyagok: a fa, a gyanta, a szurokfőzés melléktermékei, a kátrány és kátrányolaj, koksz stb. Legfinomabb korom azonban a lámpakorom, a melyet olajlámpások segítségével állítanak elő. A gyárilag előállított kormot is kalczinálják és e szerint egyszeresen, kétszeresen és háromszorosan kalczinált koromra osztályozzák; a finomabb fajtákhoz egy kevés lámpakormot is vegyítenek.

A kormot és firnászt kellő arányban kell egymással vegyíteni, mert a festék jósága nem csupán a benne foglalt korom minőségétől, hanem egyszersmind annak mennyiségétől is függ. Ha kevés benne a korom: szürkés színű, ha pedig sok: akkor nyúlós, fénytelen és lehetetlenné teszi a tiszta nyomást. Egy harmadik, újabb alkotó része a fekete festéknek a gyanta, a mely annak száradását gyorsítja. Helytelen arányban való hozzátétele temérdek galibát okozhat. A jó fekete festéknek fő követelménye, hogy jól födjön, vagyis hogy még egy piczinyke mennyisége is - teljesen eloszolva a gyorssajtó dörzsölő hengerén - az összes festékező hengereket finom rétegecskével vonja be, s a rákövetkező nyomtatásban tökéletesen feketén és tisztán tűnjön elő. A papiros hátsó oldalára átütődnie nem szabad. Minősége szerint megkülönböztetnek illusztrácziófestéket (ez a legfinomabb), könyvek és újságok nyomtatására való festéket, kézi- és gyorssajtókhoz, sőt újabban rotácziós gépekhez való festéket is.

A kőnyomó festéknek három fajtája van: krétafesték, tollfesték és a vésett lapok nyomására való festék. A gyárakban való gondos elkészítésük mellett is igen gyakran szükséges, hogy a litográfus a nyomandó munkához képest külön is preparálja azokat.

A réznyomó festékekhez való kormot szőllőmagból égetik. A kényesebb munkák nyomására való festék pedig a legfinomabb lámpakorom és dió- vagy mákolaj keverékéből készül.

2. Színes festékek. A színes (pl. vörös, kék, sárga stb.) nyomdafestékeket ásványi anyagokból csinálják s firnásszal keverik. Újabb időben anilinfestékeket is készítenek; ezek ugyan pompás színezetűek, de a világosságot nehezen állják. A színes festékek száraz állapotban, poralakban és tésztás anyaggá gyúrtan kaphatók. Hogy milyen állapotban gazdaságosabb a meghozataluk: az ritkább vagy gyakoribb használatuktól függ.

A festékek keverésével elérhető fontosabb színek a következők: Narancsszín: 3 rész világos krómsárga és 1 rész czinóber keveréke. Szalmasárga: 1 rész sötét krómsárga és 3 rész czinkfehér. Chamois: ½ r. karmin, ½ r. czinóber, ¾ r. világos krómsárga, két r. fehér. Barna: czinóber és fekete (egy kevés krómsárga hozzávegyítésével sepiabarnát nyerünk). Olajbarna: 1½ r. világos krómsárga, ⅓ r. fekete, 1½ r. czinóber. Világos barna: 1 r. czinóber, ½ r. fekete, 2½ r. fehér. Fotográfiai barna: finom fekete festék és sötét ibolyaszín «caput mortuum». Ibolya: karmin és milori-kék. Zöld: milori-kék és krómsárga (kadmiumsárga). Orosz zöld: ½ r. milori-kék, 3 r. világos krómsárga, ¾ r. fekete, ¼ r. fehér. Tengerzöld: 2 r. sötét krómsárga, ¾ r. fekete, ¼ r. fehér, 1¾ r. milori-kék. Világos zöld: ½ r. milori-kék, ¾ r. fehér, 2½ r. világos krómsárga. Májusi zöld: ⅜ r. milori-kék, ¼ r. fehér, 3½ r. világos krómsárga. Tűzvörös: 3 r. czinóber és ½ r. karmin. Rózsaszín: czinkfehér és karmin.

Az alnyomatokat rendesen szürke, kék, zöld, ibolya, sárga és rózsaszínben nyomtatják, s festéküknek fő része majd mindig a czinkfehér, a melyhez az illető színes festékből egy kicsiny rész kerül. Az alnyomásra való főbb keverékek: Szürke: fehér, milori-kék és fekete. Kék: fehér és milori-kék. Zöld: fehér és selyemzöld, vagy: fehér, milori-kék és krómsárga. Ibolya: fehér és ibolyalakk, vagy: fehér, karmin és milori-kék. Sárga (chamois-ba hajló): fehér, krómsárga és czinóber. Rózsaszín: fehér és karmin.

Festék-eldörzsölő gépek. A színnyomást gyakrabban kultiváló nyomdákban a festék alapos széjjeldörzsölésére gépeket is használnak, a melyeknek legegyszerűbb fajtája a kis kávéőrlő készülékekhez hasonlít. A firnásszal vegyített festéket a forgattyúval hajtható gép tölcsérébe öntik, a honnan az több dörzsölő felületen áthaladva, széjjeldörzsölt állapotban az alul levő edénybe kerül. Nagyobb mennyiségű festék eldörzsölésére terjedelmesebb, jobbára hengeres festékdörzsölőket is használnak.

Festékes kő, a kézi sajtó mellett állványokra helyezett kő, a melyen a nyomó hengerével a festéket széjjeldörzsöli.

Festékező henger, l. Festékező szerkezet és Hengeröntés.

Festékező labda, lószőrrel bélelt, juhbőrrel bevont nyeles labdák. A formát festékezték vele, a mig az enyvből és szirupból való hengereket föl nem találták s azok el nem terjedtek. Ma csak a réznyomó használja.

Festékező szerkezet, a nyomtató sajtók ama része, mely a festék eldörzsölését és a forma festékezését önműködően végzi. Fő részei: a festékválu, a melybe a festéket öntjük; a festékhenger (Duktor), mely az egyik oldalán nyitott festékválúhoz szorul, s forgása közben vékony réteget szed magára; a nyalóhenger, a mely az előbbeniről a festéket a dörzsölő felületekre viszi; végül a dörzsölő felületek, a melyek vagy csupa hengerből (a hengeres festékezésnél), vagy pedig egy hengerből és egy asztalból állanak (l. Dörzsölő henger és Asztalfestésű sajtók). A hengeres festékezésnél megkülömböztetnek egyszerű, kettős és többszörösen kombinált festékezést a szerint, hogy hány és milyen elrendezésű henger végzi azt.

Festékszárító anyagok, l. Siccatif.

Festékválasztó, a festékválúba illeszthető fa- vagy vasdarab, a melynek akkor van szerepe, ha egyszerre két színben nyomtatunk.

Festékválú, l. Festékező szerkezet.

Festus János, Kassán könyvnyomtatóskodott 1615-től 1622-ig.

Filagramm (a filigran szó elrontott alakja), vízjel a papiroson; azonkívül a víznyomat elkészítésére való, drótból font és a papirosformában elhelyezett minta.

Filet (francz.). a. m. vonal,

Finom vonalak, l. Vonalak.

Firnász (kencze), a lenolaj oxidácziójából nyert anyag. A nyomdafesték készítésénél nagy a szerepe. L. Festék.

Firtinger Károly (Faragó), könyvnyomtató, szül. Bécsben 1847. nov. 1-én. Iskoláit Pesten végezte s ugyanitt 1860-ban a nyomdászati pályára lépett. 1870-ben Aradon Barabás Péterrel megalapította a munkásegyesületet, a miért, s egyébkénti részvételéért a munkás-mozgalmakban, 1871-ben elfogták s hűtlenségi pört támasztottak ellene, de öt hónapig tartó vizsgálati fogság után fogolytársaival együtt szabadon bocsátották. 1872-től 1881-ig szerkesztője volt a Typographiának, 1884-ben irta «Adatok a budapesti nyomdász-testület társas-életéből, az ipartörvény módosítása alkalmából» czímű munkáját. 1886-ban Ács Mihály társaságában «Esquisse sommaire de l'état actuel et passé de l'imprimerie en Hongrie» czímű munkát irt. 1896-ban megjelent tőle: «Magyarország nyomdászattörténeti térképe». Sokat dolgozik a nyomdász-szaklapokba. s ezek egyikében, a Grafikai Szemlében két hosszabb tanulmány jelent meg tőle: «Hazánk könyvnyomtatói Hunyadi Mátyás korától 1848-49-ig» és «Ötven esztendő a magyarországi könyvnyomtatás közelmúltjából».

Fisch, l. Összedobás.

Fischer János, könyvnyomtató, 1610-ben állította föl Kassán jól fölszerelt műhelyét, melyet 1620-ban bekövetkezett haláláig vezetett. Utána a nyomdát Moller Miklós vette át.

Fiumei nyomda. Hazánk kikötő-városában már 1531-ben nyomtatott egy vándor könyvnyomtató, nevét azonban nem tudjuk. Működésének emléke két horvát nyelvű könyv, melyet Kozicsics Simon püspök adott ki e városban.

Fiziotípia (autoplasztika), ezt a nevet adta Auer, a bécsi államnyomda volt igazgatója, préselő eljárásának. L. Auer-féle eljárás és Alnyomat-lemezek.

Fleuron (francz., ejtsd: flőron), a könyvnyomtatásban kis arabeszkek és egyéb kisebb ékítmények, czímerpajzsok és effélék elnevezése.

Fodorik Menyhért (Miklós), könyvnyomtató. 1631-ben vette át mestere, Rhéda Péter, debreczeni nyomdájának vezetését, s a várossal ez iránt 1633. ápr. 13-án körülményes szerződést is kötött. Husz esztendei működése alatt a nyomdát a legtekintélyesebbeknek sorába emelte. Minden valószínűség szerint 1651-ben halt meg, mert a következő évben a tekintélyes nyomda működésének már nyoma sem található.

Fogas kerék, l. Gyorssajtó.

Fogas rúd, l. Gyorssajtó.

Folio (olasz), a legnagyobb könyvforma, magyarul ívrét, mely az ívnek két rétre való összehajtásából származik. A könyvnyomtatás föltalálása idején ilyen formában állították elő a könyveket, melyeket aztán foliánsoknak is neveztek.

Folium (lat), a könyv lapja: folium rectum, az előoldal, ellentétben a folium versum-mal, mely a hátlapot jelenti.

Folyó betűk (könyvbetűk), a petit, garmond, cziczeró, általában azok a betűk, melyeket nem czímek, hanem könyvek és újságok szedésére használnak.

Fordító rúd (Bengel), l. Kézi sajtó.

Forgattyú (Kurbel), l. Kézi sajtó.

Forma (alak, néhol tétegnek is nevezik). Állhat szedésből, stereotíp- vagy más lemezekből. A teljes ívek nyomtatásakor külső és belső formát külömböztetünk meg. Rendesen azt nyomtatják előbb, a melyiknek kolumnái teljesek, vagyis nincsenek közöttük kezdő-kolumnák és vakoldalak, a melyek a soregyen s az alakzat meghatározásánál a nyomót könnyen megzavarhatnák.

Formaállvány, fenyőfából készült 90-100 cm magas, rekeszes állvány. Arra való, hogy a formákat belé dugva, azok a portól és összedobódástól a mennyire lehet, megvédessenek.

Formadeszka. Nagyobb formáknak a gépbe vitelére szolgál. Rendesen szilárd deszkák összerovásával készül, s azokon a szélein, a melyek a forma belövésekor a sajtó fundamentumával érintkeznek: erős vasalással van ellátva.

Formamosás, a kinyomott formáknak a rájuk tapadt festéktől való megtisztítása. Legkényelmesebben az u. n. formamosó-asztalon történik, a mely czinkkel van bevonva és kevéssé lejtős, hogy a szennyes víz a formáról lefolyhasson. A mosást végezhetjük hideg vagy meleg úton. Az előbbi a szokottabb. A szűkebb értelemben vett mosás 8-10 cm széles, 18-20 cm hosszú kefével történik, a melyet lúgba mártunk, s vele a forma fölszinét ledörzsöljük. Mosás után pedig a formát erős vizsugárral alaposan leöblítjük. A formában esetleg előforduló fametszeteket azonban előbb ki kell vennünk, s külön, terpentinnel megmosnunk, helyüket stéggel töltve ki. Galvanók, fametszetek mosására és ha arról van szó, hogy a forma gyorsan száradjon: kitűnő anyag még a benzin, összeszáradt festék eltávolítására pedig a kreozot. Néha a petróleumot is használják e czélra.

Formatum, l. Papiros formatuma.

Formatum meghatározása, l. Alakzat meghatározása.

Formazárás, a formának mechanikai eszközökkel való összeszorítása. Azzal kezdődik, hogy a nyomótaligára vagy formadeszkára lőtt oldalak kötőzsinegeit megoldják s a formát vasrámába foglalják. Az ezután következő munka az alakzat meghatározása (l. o.) és a kellő vastagságú ürpótlóknak az oldalak közé osztása. Majd leszedik a formáról a zsinegdarabokat s az oldalakat összetolják, ügyelve közben arra: nem dőlt-e el itt-ott valamely betű. - A zárásra való szerszámok közt legrégibb és legegyszerűbb a ferde stég (félszakú tag); két-két ily stéget ékekkel szorítanak széjjel a rámában, ezek viszont a szedést szorítják össze. Később csavaros formazárókat is alkottak, még pedig széleseket, vagyis olyanokat, a melyek egyúttal ürpótlók gyanánt is szolgálnak, és keskenyeket, a melyek nem ürpótlók is egyszersmind. Az utóbbiak használata praktikusabb. Nálunk főképpen két fajtájuk van elterjedve: a Hempel-féle és a franczia vagy Marinoni-féle zárókészülék. A Hempel-féle zárókészülék két fogas rudat képező ékből áll, melyeket apró fogaskerék egymás ellenében mozgat; a Marinoni-félénél pedig két apró fogaskerék fogazott éken egymás felé tolatik. Ujabb fajtájúak az u. n. párhuzamos zárókészülék és a Schelter & Glesecke formazárója. Az utóbbi két egészen egyformára alkotott külső részből, továbbá a szorítókból és a belső részből áll. A belső részt az orsócsavar, két ék és a kulccsal mozgatható anyacsavar teszi. Ha az ékeket az anyacsavar forgatásával egymáshoz közelebb hozzuk: a szorítók széttolatnak, a készülék működik.

Foszlató gép (Holländer), a papirosgyártásnál a rongyok teljes szétfoszlatására használt gép.

Fotoczinkográfia, l. Fotomehanikus sokszorosító eljárások.

Fotogalvanográfia (gör.). Pretsch által Bécsben 1854-ben föltalált és általa később Londonban gyakorolt eljárás, mellyel fotográfiákról nyomásra kész lemezek nyeretnek. Az üveglapot zselatin, kettős krómsavas káli és jódezüst keverékével bevonják, megszárítják és a szerint, a mint rézlemezt vagy könyvnyomói lemezt akarnak, fényképészeti negatív vagy pozitív alatt világosságnak teszik ki. Ezután meleg fürdőben és gyönge boraxoldatban addig mossák, míg dombormű-alakot nem ölt; ekkor alkoholban megkeményítik s kopál-lakkal bevonva, gyorsan megszárítják. Erről a már szilárd domborműről galvanoplasztikai úton rézlenyomatot vesznek, a melyet legfölebb árvésővel kell kiigazítani, hogy nyomásra alkalmas legyen.

Fotogliptia, l. Woodburytípia.

Fotokromotípia, l. Heliokromia.

Fotolitográfia, l. Kőnyomás.

Fotomehanikus sokszorosító eljárások, azok az eljárások, a melyekkel kémiai fényhatás révén könyv-, kő- vagy réznyomó sajtón nyomható lemezeket készítenek. Jó részben megtakarítható velök az a rengeteg kézi munka, a mit a fa- és rézmetszés meg a litográfiai kőre való rajzolás okozott. A fotomehanikus sokszorosító eljárások útján nyert lemezek mélynyomatúak (réznyomás), síknyomatúak (litográfia) vagy magasnyomatúak (könyvnyomó sajtón való nyomás), a szerint, a mint a képet alkotó pontok s vonalak a lemezből kidomborodnak, azzal egysíkosak vagy abba bemélyednek. A legrégibb fotomehanikus sokszorosító eljárások az aszfalt fényérzékenységén alapulnak. Már a daguerrotípia föltalálása előtt Niepce felfedezte az aszfalt e tulajdonságát. Ha valamely fénylemezt aszfaltnak kloroformban, benzolban vagy más ilyen oldószerben való oldatával bevonunk, azt megszárítjuk, a fotográfiai negatív alatt fényhatásnak tesszük ki: a fényérte aszfalt terpentinolajban oldhatatlanná lesz, míg a fénytől megvédett részek abban oldhatók. Ez utóbbi helyek megfelelnek a fotográfiai negatív átlátszatlan részeinek. Ha tehát e részeket terpentinolajjal lemostuk, a lemez ily módon födetlenül maradt helyeit salétromsavval vagy más marató szerrel mélyre maratjuk s maratás után a lemezről könyvnyomó sajtón nyomtatunk. Ennek az eljárásnak fotoczinkográfia a neve.

Újabban az aszfalt helyett inkább kettős-krómsavas kálinak zselatinnal vagy tojásfehérjével való keverékét használják; ez a fény iránt érzékenyebb. Talbot használta ezt a szert ilyen czélra először. Aczéllemezt vont be vele, diapozitívet tett reá s fényhatásnak tette ki, mely a réteg megfelelő részét oldhatatlanná tette. A kép vonalait ezután platinkloriddal mélyre maratta. Később aczéllemez helyett vörösrézből valót vettek, platinklorid helyett pedig vörösrézkloridot használtak, mely olcsóbb. Talbot eljárásával rokon a kličotípia. Szép féltónusos képeket (heliogravure, fotogravure) nyernek a révén. A galvanoplasztika segítségévei is előállíthatok fotomehanikai lemezek, de az ilyen eljárásokat már ritkábban alkalmazzák. Nevezetes a fotogalvanográfia és a woodburytipia (l. o.). A fotográfiával kapcsolatos egyéb eljárásokat l. a Foto... és Helio... összetételeknél.

Fototípia, lehetővé teszi féltónusos képeknek könyvnyomdai sokszorosítását. A féltónusokat apró pontokra bontják szét, vagy az által, hogy a rajzot u. n. színpapirosra rajzolják, mihez nagy gyakorlat szükséges, és ezt a rajzot fotografálják le, vagy a fotográfiai fölvételnél a kamarában a lemez elé igen finom párhuzamos vonalakból álló üvegre rajzolt rácsot helyeznek el s ezen át fotografálják a féltónusos képeket, közben a rácsot át is fordítva derékszög alatt s így a rajzot csupa finom koczkára osztva. A képet mindkét esetben czinkre viszik át és maratják. E sokszorosító eljárásnál a legtöbb esetben fordított képre van szükség, melyet vagy úgy készítenek, hogy a lemezt a kamarában fordítva (üvegfelével az objektív felé) helyezik el vagy pedig lehúzható lemezeket használnak. A színes nyomatoknál minden színhez külön fototípiai úton készített lemezt használnak s 4-12 lemezzel a megfelelő színeket egymás fölé nyomva, készítik el a képet.

Fournier Péter Simon, franczia kölyüvéső és tipográfiai író, szül. Párisban 1712-ben, meghalt ugyanott 1768-ban. Párisban 1736-ban betűöntő műhelyt állított s ennek számára maga véste a kölyüket és egyéb típusokat, miközben többféle műszert talált fel. Irodalmi munkái: Dissertation sur l'origine et les progrès de l'art de graver en bois (Páris 1758); De l'origine et des productions de l'imprimerie primitive en taille de bois (u. o. 1759); Observations sur un ouvrage intitulé Vindicae Typographicae (1760); Remarques sur un ouvrage intitulé: Lettre sur l'origine de l'imprimerie (1761); Manuel typographique (1764-66); ez utóbbi fő munkája, melyben tipométriai rendszerét kifejtette, a melyet Didot továbbfejlesztett s a mely alapja a mai tipométriai rendszernek.

Főczím, l. Czímszedés.

Fönix (phönix-lapok). Komáromy Mihály ügyvédtől föltalált, a hektográf-masszához hasonló sokszorosító anyag.

Főszedő, l. Tördelő.

Fraktur (latinul fractura, a. m. törés), a könyvnyomtatásban az u. n német betűket élesen megtörött sarkaikról így nevezik, megkülömböztetésül a római vagyis antiqua betűktől. Dürer Albert, Rockner Vincze, I. Miksa császár titkára s Neudörfer János voltak ennek a betűjellegnek megteremtői. A fraktur betűket a német könyveken kivül a dán, norvég, finn, lett, észt, föhri, izlandi és részben a tót, cseh, vend és svéd munkákhoz is használják, de az újabb időben mindinkább kiszorítják okét a tetszetősebb antiqua betűk. Magában Németországban a tudományos könyveket nagyrészt antiqua betűkkel szokták nyomtatni s leginkább csak az újságokban, iskolai könyvekben és szépirodalmi művekben tartották fenn a frakturt.

Franczia szedés. A franczia szavak, idézetek stb. újabban igen divatosakká váltak a magyar irodalomban s szedésük meg elválasztásuk lépten-nyomon nehézséget okoz a nyelvet nem tudó betűszedőknek, annál is inkább, mert az azokat használó irók franczia nyelvismerete is a legtöbb esetben fölületes s csak így jobbára hibásan írják le az említett szavakat és idézeteket. A következőkben tehát rövid útmutatással szolgálunk szedőinknek, pusztán csak a magyartól eltérő dolgokra szorítkozva, s az alaposabb ismereteket illetőleg nyelvtanra utalva olvasóinkat.

Kiejtés. A franczia a nyelvében előforduló hangokat etimologikus helyesirása révén másképpen irja le, mint mi tennők s ezért okvetetlenül szükséges, hogy a franczia szedéssel foglalkozó szedő - legalább nagyjából - olvasni is tudja azt, a mit szed. A nyelv betűinek száma 24, ezekhez járulnak még az ékezetes betűk. A k és w csak néhány idegenből átvett szóban fordul elő.

A c a, o és u előtt k-nak, e és i előtt sz-nek hangzik, a szó végén rendszerint néma; a g a, o és u előtt g, e, i, y előtt zs. A h legtöbbnyire néma; a j mindig zs; a q és qu mindig k, az s pedig sz, illetőleg két magánhangzó közt z. Az összetett mássalhangzók közül a ch s-nek hangzik, a görög eredetű szavakat kivéve, a hol k; a gn: ny; a ph pedig: f.

Az egyszerű magánhangzók közül az u ü-nek hangzik. Összetett hangzók (néma mássalhangzókkal is): ai, ais, ait, aient, aix (é), au, aud, auds, aux, aut, eau, eaux (ó), ei (é), ea g után (a), eo g után (o), eu, eux, oeu (ö, ő), ie (i), ieu, ieux (jö), oi, ois (oá), ou, ous, oux (u), oy (oáj), ui g után (i). Megemlítendő még a franczia kiejtés fő sajátsága: az orrhang, a mely akkor áll elő, ha a magánhangzótól megelőzött n vagy m betűre mássalhangzó (kivéve a kettőzést, pl. immobile) következik. Ilyenkor a hangok megváltoznak: am, ean, em, en-ből lesz an (az n alig hangzó); az im, aim, ain, ein, ym, yn-ből en; az om-ból on; az un-ból ön.

Ékezetek és hiányjel. A francziában négyféle ékezet fordul elő. De csupán egy magánhangzó: az e veheti föl az ékezetek valamennyijét és csak egy ékezetfajta, az accent circonflexe, állhat valamennyi magánhangzó fölött. Az ékezetes betűk: é (accent aigu); à, è, ù (accent grave), â, ê, î, ô, û (accent circonflexe); ë, ï, ü (tréma). A nagy betűk közül csak az E-re rakják föl az ékezeteket; ujságokban azonban ezt is elhanyagolják. Az e betű aigu és grave ékezetei a hang nyíltabb vagy zártabb kiejtését jelölik (complète, complétement), az à és ù hasonló hangzású, de más jelentésű szavaknak az írásban való megkülömböztetésére való (például: a és à, ou és où, des és dès, la és là), a circonflexe ékezet pedig általában azt jelenti, hogy ott az alapnyelvben még meglevő egy betű kimaradt (például: az újlatin hospital-ból lett a franczia hôpital; assidue, assidûment). A hiányjelet (apostrophe) a névelő, némely egytagú névmás és kötőszó helyett akkor alkalmazzuk, ha a rákövetkező szó magánhangzóval vagy u. n. néma h-val kezdődik, így például hiányjel teendő a nőnemű névelő (la) a-ja helyébe: l'Asie, l'imprimerie, l'histoire; a hímnemű főnév (le) és egytagú névmások (je, me, te, ce, se), kötőszók stb. (que, ne, de) e-je helyébe: l'oracle, l'homme, j'ai, m'aimait, t'avait, c'était, s'écria-t-il, qu'il, n'eût, d'un.

Elválasztás. Ennek fő szabálya, hogy a bl, br, pl, pr, cl, cr, gl, gr, dr, tr, fl, fr, ph, th, ch, gn mássalhangzók nem választhatók széjjel; lesz tehát: no-blesse, dé-ployer, aveu-gler, mai-grir, fou-droyer, rece-vraient, nau-frage, dé-fleurir, pa-tron, tré-pi-gner, se-crète, em-blème, par-bleu, com-plète. Az st és sp mássalhangzókat azonban széjjel kell választanunk: abs-traire, cons-truire, correspondance stb. Vannak még prefixumok, a melyeket szintén külön választunk: més-alliance, dés-espoir, in-expert. Ügyelnünk kell azonban a néma e végződésekre s az efféle elválasztásokat: républi-que, monta-gne kerülnünk kell, mert a végső e nem hangzik.

Szedéstechnika. A franczia alapkizárásképpen a harmadot használja, a mi szavainak kurtasága miatt természetes is. Az idézőjeleket hegyükkel kifelé állítja s közéje meg az idézet közé teljes szóköznyi kizárót oszt be. pl.: « Je vous dirai. » A gondolatjelet csakis párbeszédeknél alkalmazza, töredékes, befejezetlen mondatokhoz pedig három pontot tesz (pl.: « Vous vous en repentirez... »).

A francziák rövidítéseiben nagy szerepet játszanak az u. n. «lettres supérieures», vagyis magasan álló betűk. E rövidítéseknél a pont elesik, azonban a szó utolsó betűjét vagy betűit kisebb fajtából alárakva, illetőleg aláöntve szedik. Szokottabb rövidítések: M. vagy M^r (Monsieur), MM. (Messieurs), M^me (Madame), M^lle (Mademoiselle), M^gr (Monseigneur), C^ie (Compagnie), M^d (marchand), Nég^t (négociant), Succ^r (successeur), éd^r (éditeur), B^d (Boulevard), S. M. (Sa Majesté), S. A. (Son Altesse), S. Exc. (Son Excellence), 20^m. 32 (20,32 méter), 16^mc,4 (16,4 köbméter, mètres cubes), 8^mq,568 (8,568 négyzetméter, quadrátméter, mètres carrés), 1^h 12^' 24^" vagy 1^h 12^m 24^s (1 óra 12 percz 24 másodpercz), 15° Ré. (15 Réaumur-fok), n° (numéro), prix 20 fr. 40 (ára 20 frank 40 centimes), 1°, 2° stb. (primo, secundo), 1^er (premier), 1^re (première), 2^e, 3^e, 4^e vagy 2^me, 3^me, 4^me (deuxième, troisième, quatrième), pct, % vagy 0/0 (procent).

Kiemelő betűk gyanánt a franczia a kurzívot, az öregbetűt (Kapitälchen) s szükség esetén a közönséges verzális betűket is használja, még pedig kurzívból az idegen szavakat és a nálunk többnyire idézőjel közé fogott könyv- és lapczímeket (pl: il se contentait de son dolce farniente: le Figaro annonçait), öregbetűből a «Schlager»-eket és neveket (pl.: RÉCOMPENSATION. - M. A. BEAULIEU, qui s'appelle Le Papillon stb.) véve. A lapczímeket és élő oldalfejeket többnyire verzális betűkből szedi. A jegyzeteket lineával választja el a folyó szövegtől és jegyzetjelölőül zárójelbe foglalt arab számokat (1), (2) stb. tesz.

Frankfurti fekete, lényegében szénből álló fekete festék, amelyet borseprő, bortörköly, valamint a Rhammes frangula L. bogyóinak szenesítésétől nyerünk a hamurészeknek vízzel való kimosása után. E festék, mely a közönséges széntől nagyobb fedőképessége által külömbözik, olajfirnásszal keverve különösen rézmetszetek nyomtatására használtatik.

Franklin Benjámin, az Egyesült Államok egyik legnagyobb államférfia. 1706-ban született, s a könyvnyomtatás mesterségét tanulta. 1728-ban ő maga is nyomdát nyitott Philadelphiában. Egyebekben l. a Pallas Nagy Lexikonát.

Franklin-Társulat, magyar irodalmi intézet és könyvnyomda Budapesten. A nyomdát Wigand Ottó alapította Kassán 1816-ban, ugyanő folytatta 1827-től Pesten; 1832-ben Heckenast Gusztáv vette át, 1840-ben Landerer Lajos belépésével a nyomdaüzlet czége Landerer és Heckenast lett s az volt 1863-ig. Innen kezdve 1873-ig Heckenast Gusztáv egyedül volt főnök. 1873-ban Franklin-Társulat czímmel részvénytársasággá alakult. A társaság részvénytőkéje 600.000 frt 4000 drb névre szóló 150 frtos részvényben. A társaság vezető igazgatói: Benkő Gyula és Hirsch Lipót. Itt adják ki a Családi könyvtárt, Falusi könyvtárt, Filozófiai Írók tárát, Ifjúsági iratok tárát, Irodalmi kincstárt, Magyar remekírók gyűjteményét (gyémántkiadás), Jeles írók iskolai tárát, a Kisfaludy-társaság évlapjait, Kis nemzeti muzeumot, Olcsó könyvtárt, Történeti könyvtárt, Vasárnapi könyvtárt; sok tankönyvet, heti lapot (Vasárnapi Újság) és folyóiratot (Budapesti Szemle) stb. A könyvnyomtató intézet egyike a leggazdagabban berendezetteknek, a benne készült nyomtatványok kiállják a versenyt a külföld leghíresebb műintézeteivel. A betűöntőben főleg a házi használat részére szükséges betűk stb. előállításával foglalkoznak.

Frauenheim János Henrik, Kassán könyvnyomtatóskodott 1723-tól 1736-ig.

Frautlinger Gergely, nyomdász. Heltai műhelyében sajátította el a nyomdászat mesterségét s Wintzler Márton halála után (1576) Heusler Márton nagyszebeni nyomdásszal együtt működött; majd 1578-tól 1580-ig önállóan. E nyomdának csak kisebb termékeit ismerjük, melyek - talán éppen ezért - a legnagyobb könyvészeti ritkaságok közé is sorozhatók.

Frecskay János, szabadalmi segédhivatali főigazgató, szül. Pesten 1841. május 1-én. Az akadémia megbízta 1886-ban a «Mesterségek szótára» megírásával. Eddig megjelentek - egyebek közt - a könyvnyomtatás, betűöntés, fametszés és formametszés mesterszói.

Friburger Mihály, könyvnyomtató, egyike volt azoknak, a kik a könyvnyomtatást Párisban megkezdték. L. Könyvnyomtatás.

Friedl János Ádám, könyvnyomtató, Hauck János után 1690-től 1693-ig vezette a hírneves nagyszombati akadémiai nyomdát. A nyomdának ez idő alatt közzé tett számos terméke közül felemlíthető a Calendarium Tyrnaviense 1690-1693. évi folyamai.

Frisner (Frissner) András, német könyvnyomtató, szül. Wunsiedelben. Ő volt az első nyomdász, ki Lipcsében állandóan letelepedett. Nürnbergben társává szegődött az itteni Sensenschmied könyvnyomtatónak; később átvette egészen a nyomdát s Lipcsébe költözött, a hová 1479-ben teológiai tanárnak hívták. Innen II. Gyula pápa felszólítására Rómába utazott, a hol 1504-ben meghalt. Lipcsei nyomdáját végrendeletében a dominikánus barátokra hagyta.

Froben János, német könyvnyomtató, szül. Hammelburgban 1460-ban, megh. 1527-ben. Baselben az ókori nyelveket tanulmányozta, s az Amerbacn nyomdájában korrektoroskodott, majd pedig (1491) ő maga állított föl nyomdát. Egyike volt azoknak a könyvnyomtatóknak, a kik a latin betűket először alkalmazták. Munkái csinosságuk és szabatosságuk által tűnnek ki. - Fiai: Hieronymus (megh. 1563-ban) és János, vejével Episcopius Miklóssal, s unokái: Ambrosius és Aurél tovább vezették a nyomdát.

Frontispice vagy fronton (francz., ejtsd: frontiszpísz) a. m. épületoromzat. Illusztrált műveknek első lapját, mely többnyire a műben foglaltakra vonatkozó jelképes ábrázolásokkal van díszítve, szintén frontispicenek hívják.

Froschauer Kristóf, német könyvnyomtató, szül. Neuburgban Ötting mellett (Bajorország), megh. 1564-ben. 1519-ben Zürichben nyomdát alapított s ő csinálta 1524-ben az első svájczi bibliát. Hire Angliába is eljutott s Cromwell őt bízta meg az első teljes angol bibliának nyomtatásával. Összesen 21 bibliakiadást nyomtatott különféle nagyságban és több nyelven.

Fust János, német nyomdász, Gutenberg üzlettársa. Tekintélyes mainzi polgárcsaládból származva, valószínűleg a XIV. század végén született, megh. valószínűen Párisban 1466-ban. 1450-ben szövetkezett Gutenberggel, hogy őt találmányának befejezhetésére, valamint első bibliájának, az úgynevezett 42-sorosnak elkészítésére, anyagilag támogassa, de alig volt abból néhány ív kinyomatva, midőn kiszorította Gutenberget a közös nyomdából, hogy azt Schöffer Péterrel, ki időközben nőül vette leányát, tovább folytassa. Az elkészült bibliával azután Párisba utazott, hol azt igen drágán eladta. Tévedésből sokan azonosították őt Faust János doktorral, a hires bűvésszel. L. még Gutenberg és Könyvnyomtatás.

Függelék, némely könyvnek végén levő fejezet, mely nem foglalkozik ugyan szorosan a mű tárgyával, de ahhoz való rokonságánál fogva a szerző munkájába mégis fölveszi. Leggyakrabban kimutatások és levelezések közlése alakjában fordul elő.

Füstkép, a fametszetekről vett próbalenyomat. Úgy készül, mint a kefelevonat.

Gall Frigyes, könyvnyomtató, Hörmann János tanítványa, a nagyszombati akadémiai nyomdában tanulta a könyvnyomtatást, melynek később - Geich János Henrik után - vezetésével is megbízatott. Felül másfél évtizeden át tartó vezetése alatt a nagyszombati nyomda sokat haladt, s termékei külcsín tekintetében méltán dicséretet érdemelnek.

Gallus (Han) Ulrik, az első római könyvnyomtató, megh. 1478 vagy 1479-ben. Torquemada bíboros hivatta Rómába, hogy Meditationes cz. művét vele nyomtassa. Hogy hol működött korábban, arról nincsenek adatok, de mivel nyomtatványain: Civis Viennensis-nek nevezte magát, valószínű, hogy azelőtt Bécsben élt. A szép gót metszésű betűkkel nyomott Meditationes-ből három példány maradt fenn, ezek közül az egyik a bécsi udvari könyvtárban van s 31 féloldalas fametszettel van ellátva, amelyek arra mutatnak, hogy Gallus a fametszést is sikerrel űzte. 1469-ben kiadta a Cicero s 1470-ben a Quintilianus cz. munkákat. Ez utóbbiban fordulnak elő az első öntött görög betűk. 1467-1474-ben a tudós Companus József Antallal dolgozott; később Lucca Simon Miklóssal társult, míg végre élte vége felé ismét egyedül működött.

Galon (francz.), ékítmény, mely valamely szalag hosszában egymás mellé sorolt gyöngyökből vagy függőleges vonalkákból áll.

Galvanoglífia, l. Galvanoplasztika.

Galvanográfia, l. Galvanoplasztika.

Galvanokausztika, l. Galvanoplasztika.

Galvanoplasztika, a Jakobi föltalálta eljárás, mikor valamely formának elektromos áram segítségével másolatát készítjük. Valamely fémsónak (rézgálicz, vasgálicz) oldatát használjuk e czélra, s az áramnak mindkét pólusát az oldatban (fürdőben) levő elektródákhoz vezetjük. A pozitív pólussal összekötött elektródát anódának, a negatívval összekötöttet katódának nevezzük. Az utóbbin történik a fémlecsapódás. Ha pozitív elektródául oldhatatlan vezetőt, például szenet vagy platinát veszünk, akkor az oldatból a fém kiválik, s folytonosan pótolnunk kell. Ugyanez az eset a régi eljárásnál, a mikor az elektromos áramot magában a fürdőben agyaghengerrel, ebbe helyezett czinkhengerrel és a kettő közé öntött híg kénsavval fejlesztették. Ha azonban villamos telepekkel vagy dinamo-elektrikus gépekkel való üzemnél anódául ugyanoly fémet veszünk, mint a minőt lecsapódásra szántunk, akkor abban az arányban választódik le belőle a fém, mint a minőben a katódára lerakódik; az oldatnak pedig megmarad az eredeti töménysége. Mentől tovább működik az elektromos áram, annál vastagabb a katódára rakódó réteg, a mely az utóbbinak minden legcsekélyebb domborulatát és mélyedését hajszálnyi pontossággal visszaadja. A fémlecsapódás vagy direkt a leformázandó tárgyra, vagy pedig annak viaszból, stearinból, guttaperkából, enyvből vagy gipszből készült matriczájára (anyaminta) történik. Azelőtt a szükséges áramot galvántelepekkel állították elő, ma azonban már többnyire a dinamo-elektrikus gépek szolgáltatják azt.

A legegyszerűbb és a szükséges áramot önmagában fejlesztő galvanoplasztikai készülék a Daniell-elem, melynek fő része jókora üvegedény; ebben áll a lyukacsos agyaghenger (diafragma), melybe hígított kénsavat öntenek. Az agyaghenger és az üveg falazata közti űrt tömény rézgáliczoldat tölti meg. A kénsav gerjeszti az agyaghengerbe állított foncsoros czinkhengert. A keletkező áram megbontja a rézgáliczoldatot és a kiváló rezet a formákra rakja.

Nagyobb tárgyak készítésére négyszögletes kád és megfelelő számú diafragma kell a hozzá való czinkhengerekkel. A rézgálicz a nagy edénybe helyezett kisebb és ólomból való, lyukacsos edényekbe kerül. Az áram a czinkhengereket összekötő rézrúdból a kád oldalán levő rézsínekbe s ezekből a tárgyat tartó rézrúdba jut. Fürdőnek mészhijas vízben oldott és vastól mentes rézgálicz-oldatot használnak. Ezt a fürdőt, ha nagyon savas lesz, szénsavas rézzel tisztítják. Mivel az így összeállított fürdő a kiváló réz miatt folyton savanyúbb lesz, czélszerű külső áramot használni, mert ekkor a fürdő kénsavát a vörösréz-anódával megköthetjük. Az esetben, ha elemmel dolgozunk, 100 liter l8°B^é sűrűségű rézgálicz-oldat és 1-1½ liter 66° B^é sűrűségű kénsav, ha pedig dinamógéppel dolgozunk, 100 liter rézgálicz-oldat és 1½-2 liter kénsav keverékét használjuk. Használható a fürdő sav nélkül is, de ekkor 2-2½ volt, ellenkező esetben csak ¾-1½ volt feszültségű áram kell. Az áram sűrűsége 18%-os rézgálicz-oldatban 0,6-1,0 ampère, 20%-ban pedig 2-3 ampère. Midőn a csapadék már elég vastag, kiveszik a formákat és vízben megmossák, mire késsel a felesleges képződményeket levágják és a kész tárgyat a mintáról lefeszítik.

A galvanoplasztikai iparhoz még több eljárás tartozik. Ezek közül a legfontosabbak egyike a galvános maratás (galvanokausztika). Az aczél-, réz- vagy czinklapokat bevonják olvadt aszfalt (2½ rész), viasz (2 rész), kolofonium (1 rész) és fekete szurok (2 rész) forró keverékével, vagy más ehhez hasonló alappal és ebbe rajzolják az előállítandó alakot. Ezt befüggesztik a fürdő pozitív sarkára (anóda), míg vele szemben hasonló nagyságú katóda-lapot tesznek. Ha rézlapot akarnak maratni, savanyú rézgáliczoldatot, ha czinklapot, czinkgálicz-oldatot és ha aczéllapot, vasgálicz-oldatot használnak. A kisajtolt fémes részekről az áram a fémet leválasztja, míg a befedett helyek épen maradnak.

Ennek éppen ellenkezője a galvanográfia, mely alatt az elektromos sokszorosító módot értjük. Fényezett ezüst- vagy ezüstözött rézlapra tusmodorban sötét festékkel (okker és lenolaj) ráfestik a sokszorosítandó kép pozitív mását s ha megszáradt, begrafitozzák; ezután a lapot befüggesztik a galvános rézfürdő katód (negatív) sarkára és bekapcsolják az áramkörbe. Midőn a lapra már elég réz rakódott, kiveszik a fürdőből és leválasztják az ezüstlapról. Az így nyert levonat az eredeti rajz hű mása s úgy használható, mint a rézkarcz. A mélyebb részek a festékkel bevont, a kiemelkedők a festetlen területnek felelnek meg. Ily rézlappal 400 jó levonat készíthető. Ezt az eljárást 1840-ben Kobell találta föl, később Schöninger és Freimann, Hanfstängl, Pretsch és Dallas (Dallastípia) javították.

Némileg hasonlít ehhez a galvanoglífia. A rézlemezt kénkáliummal megfeketítik, ezután gyanta, viasz, spermaczet és ólomszulfát keverékével bekenik, erre rákarczolják a rajzot s ezután az egész lapot grafittal beporozván, a fürdő katód sarkára függesztik.

Galvános maratás, l. Galvanoplasztika.

Galvanosztegia vagy galvanizálás, a fémeknek (pl. czinklemeznek) elektromos árammal történő más fémmel (pl. rézzel) való bevonása. A bevonandó tárgyakat zsírtól és rozsdától meg kell tisztogatni s egész fémtiszta állapotban a neki való galvános fürdő negatív (katód) sarkára függeszteni. Az áram a fürdőt szétbontja és fémjét a tárgy fölszinére rakja.

Galvanotípia, a galvanoglífiához hasonló eljárás aczél-anyaminták stb. előállítására maratással, így nevezik azt az eljárást is, a mellyel valamely szedésről stb. galvánlemezt készítenek.

Garamond (ejtsd: garamon) Claude, franczia rézmetsző, betűöntő és kölyüvéső, megh. 1561-ben. Róla nevezték el a garmond (l. o.) betűt.

Garmond, 10-pontos betűnagyság. Néhol, mint például északi Németországban, corpus-nak (l. o.) is nevezik.

Gautscholás, a régi könyvnyomtatók felszabadulási ünnepének nevezetes epizódja. Állott pedig ez az aktus abból, hogy a czeremóniamester szerepét betöltő könyvnyomtató jeladására a fölszabadultat fölkapták s a korrigálószéken levő vízzel telt szivacsra háromszor egymásután reáültették. A markos nyomók, kik a nyersebb tréfát szerették, rendszerint az áztatóteknőbe ültették áldozatukat, miközben alkalmi dalokat énekeltek, s félig tréfás, félig komoly fölavató beszédeket mondottak. Természetesen német nyelven, mert német eredetű volt a szokás. A fölszabadult végül megvendégelte szaktársait, melynek megtörténtével teljes érvénnyel föl volt véve körükbe.

Gazette (francz. ejtsd: gazett), a. m. hirlap. Az olasz gazetta szóból származott, mely eredetileg velenczei váltópénz volt hét fillér értékben, melyért a XVI. században ott a nyomtatott értesítéseket venni lehetett.

Ged (ejtsd: dsedd) Vilmos, angol technikus, a gipsz-stereotípia feltalálója, megh. 1749. okt. 19-én. Aranyműves-mesterséget tanult és Edinburgban dolgozott, de már 1725-től fogva fáradozott azon, hogy szedésről gipszlenyomatot készítsen és ennek segítségével nyomható lemezeket állítson elő. 1729-ben Feuner betűöntő és James építész társaságában Londonban nyomdát nyitott s a cambridgei egyetemtől szabadalmat nyert bibliák és imádságos könyvek nyomására. A vállalat a munkások ellenséges indulatával találkozott, mire Ged visszatért Edinburgba s fia segítségével találmánya szerint két imádságos könyvet nyomtatott, azonfelül Sallustiusnak műveit.

Geich János Henrik, könyvnyomtató, Hörmann János tanítványa, a nagyszombati akadémiai nyomdában sajátította el a könyvnyomtatás mesterségét: 1712-től 1716-ig e nyomda önálló vezetésével is megbízták.

Gelatinográfia, Sand által feltalált eljárás könyvnyomói kliséknek kézi rajzokról való készítésére. Valamely teljesen sima (czink-, porczellán vagy üveg-) lemezre körülbelül 1 mm vastagon kénsavas baritot és timsót tartalmazó, vízzel hígított gipszpépet kenünk s azt megszárítjuk. Ha ez megtörtént, függélyesen tartott tűvel belekarczoljuk a rajzot s miután a lemezt körülkerítettük fából, viaszból vagy hasonló anyagból álló rámával, 8-10 mm vastagon olvasztott hengeranyagot öntünk reá. Meghűlte után leválasztjuk az öntvényt s krómsavas káli gyenge oldatával bevonjuk, amely annak fölsejét keménnyé teszi. Hogy a nyomáshoz szükségelt magassága meglegyen, a hengeranyag-lemezt deszkalapocskára enyvezik.

Genoux (ejtsd: zs'nú), franczia betűszedő, a papirstereotípia föltalálója. 1829-ben Lyonban szabadalmaztatta találmányát, melyet főnökének Rusaudnak adott el. Találmánya csak a krími háború idején kezdett elterjedni, mikor azt a londoni Times példájára egyéb nyomdák is használni kezdték.

Gensfleisch, l. Gutenberg.

Geometrikus ékítmény, l. Ékesítő anyagok.

Geomontográfia (gör.), Bauer-Reller által föltalált eljárás, a mellyel a féldomborművű térképeket sajtolják s többszínűen nyomják.

Gépmester, a nyomdagépek kezelésével megbízott szakember. Ő veszi át a szerző által nyomhatónak jelzett szedésíveket és az ő feladata azokat úgy előkészíteni (l. Egyengetés), hogy nyomásuk tiszta, egyenletes legyen.

Géppapiros, l. Papirosgyártás.

Gering Ulrik, valószínűleg a mainzi Fust-Schöffer nyomda tanítványa, Crantz Márton és Friburger Mihály társaival Páris első nyomdásza. 1510. ápr. 23-án hunyt el. L. Könyvnyomtatás (története).

Gerő Lajos, a Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaság vezérigazgatója, szül. Pesten 1858. jul. 11-én. Ugyanott végezte tanulmányait. 1883 áprilisában ügyvédi oklevelet nyert. Az 1884-ben alakult Pallas részvénytársaságnak egyik alapítója és alapítása óta vezérigazgatója. Az ő eszméje a Pallas Nagy Lexikonának megalkotása, mellyel a hazai tudományos körökben régen érzett szükségletnek kivánt megfelelni és egyúttal a külföldi, különösen a német lexikonok terjedésének hazánkban gátat vetni. Buzgó részt vett az 1892-ben alakult budapesti kerületi betegsegélyző pénztár alapítási munkálataiban és igazgatósági tagja jelenleg is a pénztárnak. 1894-ben a budapesti könyv- és kőnyomda-főnökök egyesületét alapította s annak első elnöke volt. Azon érdemeiért, melyeket mint az ezredévi országos kiállítás XV. (sokszorosító ipar) csoportjának előadója, ugyanezen csoport juryjének előadója és a jury-tanács tagja szerzett, 1896 decz. a Ferencz-József-rend lovagkeresztjével tüntették ki. Az 1900. évi párisi kiállítás előmunkálataiban mint az I-III. (a tudomány s művészet eszközei) főcsoport végrehajtó bizottságának tagja és a 13., 14. és 15. (sokszorosító ipar, könyvkiadás és sajtó) alcsoportok előadója vett tevékeny részt. 1899. jun. 16-án megkapta a III. oszt. vaskorona-rendet.

Gersonidák, prágai zsidó könyvnyomtató-család a XVI. század elején. A könyvnyomda alapítója, Gerson ben Salomo Kohen az első volt Prágában, a ki héber betűkkel nyomtatott.

Gevers, l. Compactor.

Ghelen, van, nyomdász-család. Vesztfáliából került Antwerpenbe, hol 1520 és 1528 között Ghelen Hans könyvnyomdász volt, fiát Jánost pedig 1555 és 1560 között udvari könyvnyomtatónak czímezték. Ez utóbbinak három testvére, Ghelen József, Jakab és Jeremiás szintén nyomdász volt s Jeremiásnak fia, Jakab (megh. 1721. jun. 13.) volt a család bécsi ágának megalapítója. Tanulmányainak végezte és a könyvnyomtatás mesterségének elsajátítása után Bécsbe ment, a hol Hacques egyetemi nyomdásszal társult s ennek halála után az egész nyomdát megvette. I. Lipót az egyetemi és olasz udvari könyvnyomtató czímeket adományozta neki. Ghelen indította meg 1703-ban a legelső bécsi hírlapot Wiener Diarium czím alatt. Halála után nyomdája fiára, János Péterre szállott, kit Mária Terézia örökös nemességre emelt.

Giesecke, német könyvnyomdász- és betűöntő-család. Említésre méltó tagjai: Frigyes Keresztély (megh. 1850. jul. 12.), 1819-ben Schelter Gottfried Jánossal betűöntödét alapított Lipcsében, a mely azóta folyton virágzik. Halála után fiai, Károly Vilmos Nándor és Bernát Rudolf (megh. 1889. jul. 25.) örökölték üzletét. 1876-ban az utóbbinak fia, György (szül. 1853. febr. 9.) vette át a betűöntöde vezetését s azt nyomdával és nyomdai gépek gyárával bővítette.

Gillotage (ejtsd: zsijjotázs), így nevezték régebben a czinkográfiát (l. o.) Gillotról, egyik tökéletesítőjéről.

Gipsz-stereotípia, l. Tömöntés.

Giunta (ejtsd: dsunta), máskép Junta, olasz könyvnyomtató-család. Giunta Lucantonio 1480 körül költözött át Firenzéből Velenczébe, a hol 1482-ben adta ki első könyvét. Meghalt 1537 körül. Üzletét fia Tomaso vezette tovább két testvérével társulva. Tomaso után egy másik Tomaso vette át az üzletet, majd Modesto nevű firenzei rokonuk. A család működése Velenczében körülbelül 1657-ig tartott. - Giunta Fülöp (szül. 1450-ben, megh. 1517-ben), Lucantoniónak Firenzében maradt testvére, a firenzei czég feje és a család hírnevének a megalapítója. Kiadványainak szépsége, tiszta nyomása híressé tették nevét. X. Leó pápa 1516-ban kiadott szabadalomlevele védte kiadványait az utánnyomásoktól. Halála után fiai folytatták az üzletet. A sokfelé szétágazó család más tagjai a XV: és XVII. században Olaszország és Spanyolország különböző városaiban működtek mint könyvnyomtatók.

Glacé-papiros, l. Krétapapiros.

Glagolita betűk, l. Czirill betűk.

Glifográfta (gör., kemiglífia), az angol Palmer által 1843-ban föltalált eljárás, melynek segítségével galvanoplasztikai úton fametszetekhez hasonló domború nyomólemezeket nyernek.

Glover József, az északamerikai nyomdászat megalapítója. Lásd Könyvnyomtatás (története).

Goebel Tivadar, a jelenkori német nyomdászati szakírók legjelesebbje, született Gelenau szászországi helységben 1827. márczius 17-én. A nyomdászatot Kamenz városban tanulta. Önművelődés útján elsajátította a franczia, angol, olasz és spanyol nyelveket, tanulmányozta a latin, görög és héber nyelveket és nagy utakat tett Francziaországban és Angliában. Párisban és Londonban dolgozott is mint betűszedő. 1872-ben átvette a Journal für Buchdruckerkunst szerkesztői állását, mely lap a német szaklapok legöregebbje. 1879-ben megválván a szerkesztéstől, állandó lakását Stuttgartba tette-át, hol azóta mint szakíró él. Fő művei: «Friedrich König und die Erfindung der Buchdruckerkunst» (1883) és «Die graphischen Künste der Gegenwart» (1892). 1893. április 18-án ülte meg nyomdászati pályafutásának ötvenedik évfordulóját s ekkor számos kitüntetést nyert, többek között a Ferencz-József-rend lovagjává is kinevezték.

Gondolatjel, arra való, hogy egy-egy félbehagyott mondat után az elhallgatott és csak odagondolt részletet jelezze. Gyakran arra is való, hogy a következő mondatra jobban figyelmeztessen; néha pedig zárójel gyanánt szolgál.

Gót betűk, a középkor könyvbetűiből kifejlődött betűnem. Nagy betűi gömbölydedek s a latin vagy antiqua formákhoz közelednek; kis betűi szögletesek és a német vagy fraktur betűkkel csaknem azonosak. Sok alfaja van, mint például az angolok használta black letters, az uncziális, a párisi gót és az ú. n. kódexbetűk.

Gót stílus, l. Ékesítő anyagok.

Gottlieb Antal, könyvnyomtató. 1792-ben állította föl nyomdáját Váczon, azt 1817-ig vezetve s a legtekintélyesebb magyar nyomdák egyikévé fejlesztve. Betűöntödéje is volt. 1803-ban átvette Gutmann János Pálnak nagyváradi nyomdáját is, sőt ugyanabban az esztendőben Mármaros-Szigeten is önálló és jól berendezett nyomdát állított.

Gőnyei, könyvnyomtató-család. Gőnyei (Gönyüi) Pócs Gábor nagyváradi könyvkötő vette bérbe 1794-ben a Károlyi grófok nagykárolyi nyomdáját, s ennek betűkészletét fölfrissítette. 1827-ben fia, szintén Gábor, vétel útján tulajdonosa lett a nyomdának, mely 1845-ben fiára, Józsefre szállott. Az utóbbinak halálakor Roth Károly vette meg a nyomdát.

Görög ékítmények, l. Ékesítő anyagok.

Görög szedés. Az ó-görög nyelv nyomtatott és irott betűi között nincs különbség; ábéczéje - mely fenicziai eredetű és nagyban hasonlít a héber betűkhöz is - egyszerű másolása a kétezer esztendős irodalmi emlékek betűinek. Legfölebb csak álló és dült görög betűfajtákat külömböztetünk meg, a mi azonban a betű vonásain semmit sem változtat. Mindössze az új-görögben fejlődött ki sajátszerű írásbetű, ilyen nyelvű nyomtatványokra azonban hazánkban eddig alig volt példa, s ezért mellőzzük is. Az ó-görög nyelvnek különben 24 betűje van:

Láthatjuk ebből, hogy a görögnek némely betűje megegyezik a latin betűkkel, s azt is, hogy némely hangja hiányzik. Ilyen a j, v, u, ö, c. A két első eredetileg ugyan megvolt, az u-t pedig ου-val írják. Azt is láthatjuk, hogy az sz hang jelölésére két betűjegye van a görögnek. Közülök a σ a szó kezdetén és bensejében, a ς a szó végén használatos. A θ betűknek pedig gyakran régebbi alakját használják. A τι a latinnal ellentétben soha sem olvasandó czi-nek.

Ékezetek és írásjelek. A görögül szedőnek legtöbb nehézséget ezek okoznak, már sokaságuk révén is. A szoros értelemben vett ékezetek háromfélék: az accentus acutus (’), gravis (‘) és circumflexus (˜). Az első a hangzó éles voltát, a második tompaságát, a harmadik pedig nyújtott voltát jelzi. Az utóbbi tehát a rövid ε és о betűk fölött nem állhat. - Hehezeti jelek: spiritus lenis (’) és spiritus asper (‛). Minden magánhangzóval és kettős hangzóval (ου stb.) kezdődő szó ezeknek egyikével (az υ mindig asperrel) jelöltetik. Az aspernek h értéke van, a lenisnek hallható értéke nincs. Mind a két jel a szó első hangzója fölé kerül. A hehezetjelek gyakran összeesnek az accentusokkal. pl.: 'Ομηρς (Homerosz), 'εχω (echo). Összetett magánhangzóknál (ευ, οι, stb.) azonban a második betűjegy fölé, nagy betűknél pedig az első betűjegy elé kell tenni: εύρηκα, 'Αιδης. - Ha két egymás mellett levő magánhangzót külön kell kiejtenünk, dierezis-t (tréma) használunk. Ez két pontból áll. Pl.: πραΰνω, προΐηι, δΐστενμα - A koronisz és az aposztróf a spiritus lenishez hasonló ('), a szóvégi magánhangzónak a következő szót kezdő magánhangzóval való összevonását jelzi (pl. τα'ληθές = τό άληθές helyett, ύπ'άνδρώπου = ύπό ανδρώπου helyett). - A diasztole nem más mint egyszerű komma, szóköz nélkül. Megkülömböztetőnek használják (ο,τι, megkülömböztetésül a mást jelentő οτι-tól) - Az írásjelek közül a pont és a komma azt jelenti, a mit a magyarban; a pontosvessző (;) azonban kérdőjelül használatos. A kettős pontot és a pontosvesszőt megfordított pont (˙) jelzi.

Elválasztás. A görög szavak elválasztásakor a βδ, γδ, γμ, δμ, θμ, θν, κμ, κτ, μν, πν, πτ, σβ, σθ, τμ, φθ, χθ, χμ, χν mássalhangzók általában nem választhatók széjjel, s mindkettőjüket át kell vinnünk a következő sorba. Például: μόλυ-βδος, άμυ-γδαλη, πρα-γματων, Κά-δμως, Aλ-κμήνη stb. A többi mássalhangzó-összetétel majd mind széjjelválasztandó.

Számrendszer. A görögök számrendszerüket abéczéjükre alapították. Az 1-től 9-ig terjedő számokat az ábécze α-tól θ-ig terjedő jegyeivel jelezték, a tízes számot és a tízeseket az ι-vel, a huszat stb. κ-val s így tovább. Ezenkívül külön jegyeket is becsúsztattak az abéczébe, mint az táblázatunkból kitűnik. Az ezreseknél az ábécze elülről kezdődött, vesszővel a jegyek előtt.

Grafikai művészetek, szűkebb értelemben a sokszorosító művészetek és iparágak. Régebben ezeket csak három csoportba osztották: xilo-tipográfiára, kalkográfiára és litográfiára. Ezekhez járult újabban a fényképészet útján való sokszorosításnak több fajtája. Mások két csoportra szokták osztani őket: a szerint, a mint azoknál a kézi munka (rajzolás, vésés) vagy pedig fizikai és kémiai folyamatok a létrehozó tényezők. Ismét mások dombornyomású, mélynyomású és síknyomású sokszorosító művészeteket különböztetnek meg.

Grafikai Szemle, szakfolyóirat a grafikai iparágak számára, a Könyvnyomdászok Szakkörének hivatalos közlönye. Megjelen havonkint egyszer. 1891 januárjának közepén jelent meg első száma Tanay József szerkesztésével, ki e tisztséget máig is viseli. Fő munkatársul Bauer János M. csatlakozott hozzá, kinek halála óta (1896 okt.) Firtinger Károly a fő munkatárs.

Grafotípia (gör.). Clinton Hitchcock newyorki fametsző által föltalált eljárás, mellyel könyvnyomdai gyorssajtókon való nyomásra alkalmas kliséket állítanak elő. Sima fémlapra finoman őrlött krétaport hintenek s a lapot hidraulikus prés nyomásának teszik ki. A krétaréteg fölsejét ekkor kevés enyvet tartalmazó vízzel megnedvesítik s különös tintával, mely az érintett krétafelületet megkeményíti, a rajzot ráecsetelik. Azokat a helyeket, a melyeknek a nyomtatásban fehéren kell maradniok, külön ecsettel mélyítik, hogy a tintával megkeményített részek kidomborodjanak. Ezután a lapot szilárdabbá tétel czéljából alkalmas folyadékba teszik s a szokásos galvanoplasztikai eljárásnak vetik alá.

Graveur (francz., ejtsd: gravőr), a. m. rézmetsző, vésnök.

Gravure (francz., ejtsd: gravűr), a. m. rézmetszet, véset.

Greus György, könyvnyomtató, erdélyi szász szülők gyermeke. 1580-ban vette át a Frautlinger-féle nagyszebeni nyomdát. Két évvel később azonban már Brassóban volt, mint a hírneves Honter-féle műhely vezetője.

Grolier-kötés, így nevezik a könyvek olyan kötését, a mikor a könyv tábláját arannyal nyomtatott szalagfonat ékesíti.

Gros romain, l. Betűnemek.

Groteszk, a. m. furcsa (Ballaginál odorjas); a könyvnyomtatásban betűfajta, melyet merészen hajlott, csaknem mindenütt egyforma vastag vonalak jellemeznek.

Grundirozás, l. Alapozás.

Gründer Gottfried, könyvnyomtató, 1669-ben állított nyomdát Pozsonyban. Szép tevékenységet fejtett ki, de református volta miatt sokat zaklatták, úgy hogy 1673-ban abbanhagyta nyomdászkodását.

Grünn Orbán, könyvnyomtató, Bécsből származott, hol a Schmid-féle nyomdának volt vezetője. 1801-ben Szegeden alapított nyomdát, mely csakhamar jó hírre vergődött. Később betűöntödével is megbővítette üzletét. 1828-ban meghalt s özvegye Borbála vezette tovább egy-két évig a nyomdát, majd pedig fia János lett annak tulajdonosa.

Gryphius Sebestyén, lyoni nyomdász, szül. Reutlingenben (mások szerint az Augsburg mellett levő falvak valamelyikében) 1493-ban, megh. Lyonban 1556. szept. 7-én. Híres volt nyomtatványainak szépségéről és szabatosságáról. Halála után fia Antal vezette tovább a nyomdát. - Gryphius Sebestyénnek testvére, Ferencz, Párisban dolgozott. 1540 körül abbanhagyta mesterségét.

Guillot-féle gép, l. Értékpapirosok nyomtatása.

Guirlande (francz., ejtsd: girland), virágfüzér; két végén fölakasztva, s lobogó szalaggal élénkítve, a könyvnyomtató ékesítő anyagában is szerepel.

Gutenberg János vagy Henne, a könyvnyomtatás feltalálója, szül. Mainzban 1395 és 1400 között, megh. 1468. febr. 24-én. A mainzi Gensfleisch patrícius-családból származott s a Gutenberg név csak mellékneve volt. A XV. és XVI. századbeli krónikások Gensfleischnek említik, a mi temérdek zavarra adott okot. Köhler, ki először adta ki a Gensfleisch-család okmányainak gyűjteményét, ezekkel és két családfával igyekszik bizonyítani, hogy a könyvnyomtatás feltalálója a Gensfleisch-családnak az a tagja volt, a kit az okmányok mint «Henne Gensfleisch der Alte» 1441 és 1443-ból említenek. Ennek a Hennénak az okmányok szerint Katalin asszony volt a felesége s ő vette bérbe 1443-ban három esztendőre a «Hof zum Jungen»-t, a hol később a könyvnyomdát felállították. Schaab szerint nem ez a Henne volt a könyvnyomtatás föltalálója, hanem János, Gutenberg Elsének és Gensfleisch Frielének a fia, kit 1430 és 1434-ből keltezett okmányok említenek. Linde Gensfleisch Frielét tartja annak: Faulmann pedig, ki Schaab nyomán indulva, leszármazási táblázatot állított össze, két Gutenberg Jánosra és három Gensfleisch Jánosra akadt az akkori idők irataiban. Hogy melyik volt ezek közül a föltaláló, annak bizonyításától tartózkodik, mert az okmányok hamisítottaknak tűntek föl előtte.

A legtöbb valószínűség Schaab állítása mellett van. E szerint tehát a föltaláló Gutenberg Elsének és Gensfleisch Frielének második fia, János volt, ki már jóval annak előtte, hogy a könyvnyomtatást föltalálta, foglalkozott a mehanika több ágával. 1420-ban a polgárok és a nemesség közt kiütött torzsalkodás miatt kivándorolt Mainzból s valószínűleg Eltvillebe ment, a hol testvére Friele lakott. Később Strassburgba került, mint azt egy 1435. márczius 15-én keltezett okmány bizonyítja. Itt Dryzehn Andrással és másokkal szerződést kötött 1436-ban, melyben kötelezi magát, hogy összes «titkos és csodálatos művészeteire» megtanítja szerződő társait és az azokból eredő haszonból részelteti őket. Dryzehnnek 1438-ban bekövetkezett halála azonban meghiúsította ezt a vállalkozást, a melynek első pontjául a könyvnyomtatás volt felvéve, s Gutenberg pörbe keveredett az elhunyt egyik testvérével, Dryzehn Györggyel. A pört elvesztette: a rája vonatkozó okmányokban fordul elő először a könyvnyomtatás művészetének említése. Az aktákban előforduló tanuvallomások szerint Gutenberg ez időben «termékek» előállításával foglalkozott, melyeket az 1439-iki aacheni búcsún akart elárusítani. Hogy mik voltak ezek a termékek, szorosabban nincs meghatározva, de valószínű, hogy fametszetekről nyomott képecskék voltak. Úgy látszik, hogy 1444-ben elhagyta Strassburgot s visszatért Mainzba, hol nagybátyjának. Gensfleisch Hennének házában, a «Hof zum Jungen»-ben állíthatta föl nyomtató-műhelyét, mint azt az 1856-ban ott talált sajtódarabkák gyanítani engedik. 1450-ben szerződést kötött Fust (l. o.) vagy Faust János aranyművessel, a melynek értelmében Fust János adta a pénzt a vállalathoz. Ekkor nyomta első művét, a latin bibliát. A szerződés néhány esztendő múlva fölbomlott. Fust túlságos követelésekkel állott elő s a dolog pörre került, melynek az lett a vége, hogy Gutenberget kizárták a nyomda tulajdonjogából. Füst ekkor a gernsheimi Schöffer Péterrel dolgozott tovább s nyomdájából került ki 1457-ben a szépen nyomott latin Psalterium, zsoltárokkal és ünnep- s vasárnapokra való karénekekkel. Gutenberg mindazáltal Hummer Konrád mainzi tanácsos segélyével ismét fölállított egy könyvnyomtató sajtót s ezen nyomta bűnbocsátó leveleit, a 36-soros bibliát, egy 1460-ra szóló kalendáriumot (egyetlen példánya a darmstadti udvari könyvtárban van) és a Catholicont. A nyomda 1465-ig állott fönn. Ebben az időben a már elöregedett Gutenberg Adolf nassaui érsek szolgálatába lépett s azt székhelyére Eltvillebe követte. Emlékének szobrot állítottak Mainzban, Strassburgban, M. m. Frankfurtban stb., legközelebb pedig Bécsben leplezik le nagyarányú bronz-szobrát. Születésének 500 éves fordulójára (1900 junius hó) Mainz városa nagy ünnepélyeket és kiállítást rendez, s az utóbbival kapcsolatosan Gutenberg-muzeumot teremt.

Gutenberg, 1. az első magyar nyomdászati szakfolyóirat, l. Tóth, - 2. A «Typographia» német melléklete, l. Typographia.

Gutgesell (Guttgesel) Dávid könyvnyomtató. 1578-ban állította föl sajtóját Bártfán, melyből 1599-ig számos latin, magyar és német nyelvű könyv került ki.

Gutmann János Pál, könyvnyomtató. 1798-ban állította föl nyomdáját Nagyváradon. A nyomda 1802-ig működött az ő neve alatt, 1803-ban Gottlieb Antal váczi könyvnyomtatóé lett.

Gyászjelentés, halálesetet jelentő nyomtatvány. A hozzávaló fekete-keretes papirost magunk is készíthetjük, még pedig úgy, hogy forró boraxoldatban sellakot oldunk föl, s folytonos kavarás közben jóféle kormot öntünk hozzá. Mennél több az így készülő festékben a sellak, annál fényesebb lesz a fekete keret, a melyet kivágott sablonon át mázolunk a papirosra.

Gyémánt (Diamant), a használatban levő betűfokozatok között a legapróbb: 4 pont (félpetit).

Gyorssajtó, sokszorosító gép, mely ellentétben a kézi sajtóval, maga végzi a nyomásnak minden műveletét, kivévén a papirosívek berakását. Már 1790-ben szabadalmat kapott az angol Nicholson Vilmos egy gyorssajtónak nevezett találmányra, mely azonban tökéletesen hasznavehetetlennek bizonyult. A feltalálás érdeme tehát a német König Frigyest illeti, ki Bauer Frigyes András segítségével 1810-ben készítette el az első gyorssajtót. Ez a gép még nagyjában hasonlított a régi kézi sajtóhoz s leginkább abban külömbözött tőle, hogy a festékes labdát hengerek helyettesítették. A nagyobb javítások csak ezután következtek s König megérte azt, hogy találmánya az egész világon elterjedt. König sikerei másokat is buzdítottak a kísérletezésre s ez időtől fogva egymást érték a javítások a gyorssajtókon; Bacon és Donkin pedig a festékező hengerek bőranyagát cserélték föl a sokkal jobb és jelenleg is használt, gliczerinből és enyvből összetett hengeranyaggal.

A gyorssajtók szerkezete három fő részből áll: az u. n. alapból (fenéklap, fundamentum), a nyomóhengerből és a festékező műből. Az alapon, mely vízszintesen fekvő, egyenletesen sima vaslap, nyugszik a forma. Az alapot a körjáratú gépeknél fogaskerékkel mozgatott nyomótaliga nyomás közben előre és hátra tolja s annak az útnak a közepén, a melyet ilyenkor az alaprész megtesz, van beágyazva a nyomóhenger, vasból készült, papirossal és posztóval bevont nagy henger, mely az alapra alkalmazott fogasrúdba kapaszkodva, az alappal egyforma gyorsasággal mozog. A nyomóhenger és a fával borított papirkivezető henger körül szalagok futnak végig: ezeknek az a rendeltetésük, hogy az íveket a nyomóhengerről a nyomás után elvezessék. A nyomóhenger előtt van még a festékező mű. Ennek fő része vashengerből áll, melyre minden egyes fordulásnál egy válúból megfelelő mennyiségű festék kerül, s ezt, miután szétdörzsölődött, a festékező hengerek továbbítják a szedésre.

Midőn a gyorssajtón a nyomást megkezdik, az alaprész pályájának a legelején áll. A nyomandó ívet a nyomóhenger megfelelő helyére teszik, ezt a forgó nyomóhenger kampói megfogják s az ezalatt már befestékeződött szedésre viszik, melyre a nyomóhenger által rányomatva, annak képét visszaadja. Nyomás után a vezető szalagok vezetik az ívet a gép hátulján levő ú. n. kirakóasztalra. Az így működő ú. n. egynyomású gyorssajtók óránkint 1000-1400 nyomást tesznek s az ívnek csak egy oldalát nyomják. Nemsokára azonban megvalósították a kétnyomású gyorssajtók eszméjét. Ezeknek két nyomóhenger mellett egy alaprészük van és óránkint átlagosan 2400 ívet nyomnak. Ezenkívül az úgynevezett komplet gépeket is gyártják, a melyek az ívet az alaprész előre és hátra menetele alatt mindkét oldalán nyomják, de azt egyszersmind be is piszkítják s e hátrányuk miatt csak kevés nyomdában használtatnak. Igen fontos a nyomásnál a festékrészecskék finoman való szétdörzsölése. Mivel pedig a már leírt módon való festékeződés mellett bajos dolog az illusztráczióknak tisztán és egyenletesen való nyomása, sok helyt olyan gyorssajtót használnak, a melynél a festék a formárajutás előtt vasasztalon a hengerek által finoman szétdörzsöltetik. Ilyenformán történik a festékeződés az amerikai sajtóknál is, csakhogy ezeknél az asztalt egy körben mozgó gömbölyű vaslap helyettesíti. Építésük módjára nézve elütnek az említett gyorssajtóktól az angolországiak, a melyeknek nyomóhengere aránylag kicsiny, gamóinak elhelyezése pedig lehetetlenné teszi a punkturára való berakást. Szerkezetük azonban rendkívül szilárd.

A gyorssajtónak számos faját csinálják még a különböző gépgyárakban, de valamennyiben egyesülnek a már fölsorolt részek. Így vannak pl. lábbal hajtható gyorssajtók, két színt nyomó sajtók és körforgó gyorssajtók (rotácziós gépek). Ez utóbbiak nagyobb kiadványok és hírlapok nyomására használatosak s hengerekre fektetett gömbölyű stereotíplemezekkel az u. n. végtelen papírra óránkint 16-20.000 példányt nyomtatnak velük mindkét oldalon. A legelső rotácziós gépet a Times nyomdájában állították föl 1865-ben; azóta annyira elterjedtek, hogy hazánkban is kevés a napilap, melyet ne azzal nyomtatnának. Említésre méltók még az iker-rotácziós gépek: az ezek által óránkint nyomható példányszám megüti a 30-35.000-et. Legújabban több színt nyomó körforgó gépeket is készítenek. Hazánkban csak a Wörner J. és Társa gépgyáros czég foglalkozik a gyorssajtók különféle fajainak gyártásával és nemcsak a hazai napilapokat látja el rotácziós gépekkel, de a külföldre is szállítja azokat. A kőnyomdai gyorssajtók nagyjában megegyeznek a könyvnyomdaiakkal. Épp úgy, mint azoknál, vannak nyomóhenger, alapzat és festékező hengerek, csakhogy ez utóbbiak, ellentétben a könyvnyomdaiakkal, nem gliczerin és enyv összetételéből állanak, hanem bőrrel vannak bevonva. Még egy külön szerkezete is van a litográfiai gyorssajtónak: a törlő készülék, mellyel a kő minden nyomásnál vízzel megnedvesíttetik, hogy ez által a festék csak a kövön levő rajzra tapadjon. Az első litográfiai gyorssajtót Sigl készítette Berlinben. A fénynyomáshoz szintén gyorssajtót használnak s ezek a kőnyomdai gyorssajtókkal csaknem azonosak.

Gyöngybetű (Perl), apró betű a könyvnyomtatásban: nagysága 5 pont Didot szerint.

Gyöngysor-ékítmény, egymás mellé sorakozó apró gömbökből vagy hengeralakú testecskékből áll. A könyvnyomtató ékesítő anyagában nagyban szerepel.

Gyulafehérvári nyomdászat. E városban II. János Zsigmond fejedelem alapította az első nyomdát 1567-ben, mely azonban csak négy évig állott fenn. Berendezője a Debreczenből ide hívott Hoffhalter Rafael «királyi könyvnyomtató» volt. A következő évben történt halála után fia Hoffhalter Rudolf kezelte a nyomdát. - A második nyomdát 1619-ben Bethlen Gábor alapította; 1658-ban elpusztította a török. Művezetői voltak: Válaszúti András (1624-ig), Meszlényi Márton (1628-ig), ligniczei Effmurt Jakab (1646-ig), brassai Major Márton (1647-ig). - A harmadik nyomda oláh nyomda volt s I. Rákóczi György rendeztette be 1640 körül. 1657-ig működött, azután szünetelt 1685-ig, mikor újra megkezdődött tevékenysége s működött még 1702-ben is. Ekkor a jezsuiták birtokukba ejtvén e nyomdát, azt 1703-ban Kolozsvárra tették át. Később, 1744-ben, e műhely fölszerelése magvául szolgált a Balázsfalván fölállított oláh nyomdának. Művezetői: Selmeczi András György (1664), Istvanovic Mihály (1699 körül). - A most is meglevő püspöki nyomda 1785-ben jött létre.

Gyűrődés, a berakott íveknek nyomás közben, a sajtóban való ránczosodása vagy gyűrődése. Legtöbbnyire az az oka, hogy a nyomóhenger nem tökéletesen egyforma felületű, s különösen azon a pontjain, a hol gyakoribb és nagyobb nyomásnak van kitéve, alig észrevehető módon behorpad, illetőleg kopik. Egyengető eljárással segítenek rajta.

Haase, prágai nyomdász-család. Nyomdaalapító Haase Gottlieb volt, szül. Halberstadtban 1763-ban, megh. 1824-ben. Ő vetette meg az alapját a nyomda virágzásának. Két idősebbik fia, Lajos (szül. 1801., megh. 1868.) és András (szül. 1804., megh. 1864.) vezette tovább az üzletet, 1831-ben másik két öccsükkel, Gottliebbel (meghalt 1887.) és Rudolffal társulva. Nyomdájukat kibővítették s papiros- és gépgyárral kötötték össze; speczialitásuk volt az ó-szláv (glagolita) betűs nyomtatványok előállítása. 1871-ben a nyomdát a Bohemia részvénytársaság vette meg, de ennek föloszlása után (1879) ismét visszakerült az a Haase-család kezére. Azóta wranaui Haase András (szül. 1842., megh. 1895.) vezette, ki 1881-ben «udvari kő- és könyvnyomdász» czímet kapott.

Hagei Benjámin Lőrincz, könyvnyomtató. Neve 1648-tól 1654-ig fordul elő a trencséni nyomtatványokon.

Hajó, manapság már többnyire vasból készült keretes lap, a melyre a szedő szedését emeli. Vannak faszéllel vagy tisztán fából készült hajók is. Vannak: hasábhajók, a melyre különösen az újságszedő emeli a szedését; különböző nagyságú (oktáv, quart és folio) tördelő-hajók és többszörösen elrekeszthető akczidenshajók.

Hajtogatás (falczolás). A nyomtatott ívek összehajtása jórészt gépekkel történik. Már az 1851-iki londoni kiállításon bemutattak egy ilyen gépet, a Black-félét. Azóta lényeges javítások történtek rajta, de az alapelv: a hajtogatásnak két henger közé iktatott késsel való végzése nem igen változott. E gépek tipusa a Martin-féle, a melynek fontos része a berakó-asztal fölött vízszintesen elhelyezett s le- meg följáró kés. Ez a berakott ív középhézagán az első törést eszközölve, az ívet az asztal egy hasítékán átnyomja s hirtelen fölemelkedik: az ívet ekkor egy másik kés a kereszthézagán hajtja be, s a harmadik kés elé tolja, mely aztán a kötő hézagán töri meg, mire az elvezető és simító hengerek kivezetik az ívet a gépből. Alkottak már kettős hajtogató gépet is, vagyis olyat, a melybe egyidejűleg két oldalról rakják be az íveket; sőt fűzőkészülékkel is kombinálták már azt. - Nagy a szerepe a hajtogató készülékeknek a rotácziós gépeknél is, a mikor az újság nyomtatása és hajtogatása az elképzelhető leggyorsabban történik. Itt is a hengereké meg a hajtogató késé a fő szerep.

Hamakrómia (gör.). a. m. egyidejű színezés: a nyomdászatban az az eljárás, midőn a nyomtatás egyidejűleg több színben történik.

Han Ulrik, l. Gallus.

Hangjegymetszés, a hangjegyes nyomtatványok nyomtató lemezeinek kölyükkel való kidolgozása. A finoman legyalult és simított czinklemezen körzővel kimérik s a kéziratnak megfelelően rárajzolják a hangjegyeket s azután kölyükkel (patrice) beléverik azokat, meg az itt-ott előforduló szövegrészt is. A sok kalapálástól egyenetlenné vált lemezt ekkor üllőn egyengetik meg, s ezután következik a szó szoros értelmében vett metszés. Kézi véséssel készülnek a hangjegyek (¼, ⅛ stb.) szárvonalai, valamint az ütem- és segítő-vonalak is. A szárvonalak végén levő zászlócskákat ismét kölyükkel verik a lemezbe. A lemezt ezután simító pengével megsimítják, a vonalakat még egyszer utána húzzák s az egészet csiszolóval (smirgel) kifényesítik. Az esetleges hiba javítása úgy történik, hogy a lemez hátulsó felének illető helyét visszakalapálják, miáltal a czink az első oldal felé domborodik s a hibás hangjegy egészen eltűnik. Helyére aztán a helyeset verik a lemezbe. A hangjegymetszést régebben a rézmetszők űzték, természetesen rézlemezbe vésve. A rézlemezt később a könnyebb kidolgozású czinklemezzel helyettesítették.

Hangjegynyomás. A legrégibb ismeretes hangjegynyomat 1473-ból származik. Kezdetben sima falapokra metszették, majd - a könyvszedés módjára - mozgatható hangjegyekből állították össze azt. Az utóbbi eljárás feltalálójának az olasz Petruccit tartják Fossombronéból (1466-1539), de ily nyomtatványok tőle csak 1502-03-ból ismeretesek. A litográfia föltalálása a hangjegynyomtatást is előbbre vitte. A tulajdonképpeni hangjegymetszés (l. o.) csak a XVIII. század közepén kezdett elterjedni. L. még Hangjegyszedés.

Hangjegyszedés. A hangjegysoroknak különálló darabokból való összeállítása. A betűmagasságra öntött darabok négyzetes vastagságúak s így a hangjegysor szélességét is négyzetes számítással határozzuk meg. A szedéshez - ha a sor szélessége megengedi - a szedővasat használhatjuk, szélesebb formátumnál azonban egyenest a szekrény baloldalára állított hajóra szedünk.

A hangjegyszedőnek okvetlenül szükséges a hangjegyek alapos ismerete, már csak azért is, hogy lehetőleg hiba nélkül szedjen, lévén a hangjegyszedés korrigálása jóval nehezebb a közönséges könyvszedésénél. A következőkben tehát összeállítjuk a most használatos hangjegyek és gyakoribb rövidítések jegyzékét.

1. A hangjegyek származásáról. Minden hangjegy egy fekvő o betűből származik, mely már magában egy egész hangjegyet jelent. Ebből aztán a továbbképzést különféle kamócskák és vonalkák hozzáragasztása által eszközöljük. Pl. egy egészből akként képezhetünk felet, hogy föléje vagy alája egy függélyes vonalkát (szárat) húzunk; e félből negyedet ismét úgy alkothatunk, ha annak ürességét kitöltjük. Ha aztán e függélyes szárakra szükség szerinti vízszintes, rézsútosan fölfelé vagy lefelé hajló kövér vonalat és az egyedül álló hangjegyek időhatározására szolgáló zászlót helyezünk, kész a nyolczad hangjegy, melyet kétféleképen szoktak alkalmazni, ebből aztán ismét tizenhatodot két kamócska vagy vonalka hozzáadása által nyerünk, sőt harminczkettest is hárommal.

Ha a hangjegy mellett pontot látunk, az azt jelenti, hogy a hangjegy még félannyival nagyobbodott, mint a mennyit önmagában ér. Például egy pontozott egész hangjegy annyit ér, mint egy egész és egy fél; egy pontozott fél annyit, mint egy fél és egy negyed; egy pontozott negyed annyit, mint egy negyed és egy nyolczad.

2. A vonalrendszer. A hangjegyek leírására 5 vonalunk és négy vonalközünk van. E vonalak és vonalközök alulról fölfelé számíttatnak; azonban az adott vonalak és vonalközök nem mindig elégségesek a hangok kifejezésére, mely esetben a hangjegyek továbbképzésére a vonalrendszer alatt és fölött apró pótvonalkákat alkalmazunk.

3. A hangjegyek elnevezése. A hangjegyek kifejezésére a következő hét betű alkalmazandó: c, d, e, f, g, a, h, melyeket mindig a vonalrendszer elején álló kulcs által ismerünk fel. Ily kulcs háromféle van: G, F és C kulcs, melyeknek alakja a következő:

Tétetik pedig a G vagy hegedű-(violin-)kulcs mindig a lefelé második vonalra, az F vagy bassus-kulcs a negyedik és a C vagy sopran, mezzosopran, alt, tenor discantnál az első, mezzosoprannál a második, altnál a harmadik és tenornál a negyedik vonalra, ettől nyervén aztán nemcsak az azon vonalon levő, de a többi hangjegy is nevezetét.

4. Üteny (tactus). Ha rátekintünk egy zenedarabra, láthatjuk, hogy a hangjegysorok a vonalrendszeren függélyesen keresztül vont vonalak által több apró részre vannak osztva, mely részreosztó vonalak ütenyvonalaknak neveztetnek. Ezek mindig a zeneművek elején, mindjárt a kulcs vagy előjegyzések után iratnak; nemei a következők:

Hogy lassan vagy sebesen kell-e az ütenyt adni, az mindig a darab elején, többnyire olasz szavakkal szokott följegyezve lenni; a közönségesebbek ezek: adagio = lassan, lento = vontatva, grave = nehézkesen, allegro = élénken, moderato = mérsékelve, presto = sietve, accelerando = sebesebben, ritardando = lassabban, elhagyva.

5. A szünjelek (pausák). A hangjegyeket a szünjelek szokták pótolni. Ahányfélék a hangjegyek, annyifélék a szünjelek is, miért is minden jegynek van magának megfelelő szünjele. A hangjegyek szünjelei a következők:

6. A változtató jelekről. Változtató jel a zenében ötféle van, melyekkel a hangokat érték tekintetében fel- vagy leszállítani lehet. Ezek a következők: a kereszt (#), a b (b), a kettős kereszt (##), a kettős b (bb) és a föloldó jel.

1. A kereszt (#) azt jelenti, hogy azon hangjegy értéke, mely előtt áll, egy fél hanggal magasabb, kiejtésre pedig a hangjegy neve mellé is szótagot ragaszt; így lesz c-ből cis, g-ből gis, f-ből fis stb.

5. A feloldó jel a keresztek és b-k hatását semmisíti meg, azzal a jelentéssel, hogy a kereszt által fölemelt, vagy b által leszállított hangjegy eredeti állapotába tér vissza.

7. A skála vagy hangfokozat. Skála vagy hangfokozat alatt értjük azt, midőn a hangjegyek fokozatosan a legalsó alaphangtól egészen annak megfelelő nyolczad hangjáig egymásután következnek.

A skálák két nemre oszlanak: dur és moll, azaz kemény és lágy hangokra, melyek mindegyikében 12 skálát számítunk, mit másként 24 hangnemnek is szoktak nevezni.

A hangnemek fölismerhetők a vonalrendszer elején álló keresztek (#) vagy b-k számáról; ha pedig sem kereszt, sem b nincsen jelezve, úgy akkor az vagy C-dur vagy A-moll, a többi pedig a mint következik:

8. A hangközök (intervallumok). Azon helyet, melyet valamely hangjegy a skálában elfoglal, foknak, egyik foknak a másiktól való távolságát pedig hangköznek nevezzük. E hangközöknek a latin nyelvből átvett következő nevök van:

Ezenfelül vannak még egyéb hangközök is, melyek az itt előhozottakból kereszt és b által képződnek.

9. A dinamikus jelek. A dinamikus jelek a hangoknak erősebb vagy lágyabb fokát határozzák meg. Ily dinamikus jel többféle van, melyek a gyakoribb használatban a következők:

A hangjegy fölé helyezett ily kétágú < jegy azt jelenti, hogy azon hangot, mely fölött áll, gyöngén kell kezdeni s mindig erősebben folytatni; ha pedig meg van fordítva >, akkor ugyanazon hangot erősen kell kezdeni s mindig gyöngébben végezni; amaz a zenében crescendo, emez decrescendo-nak. neveztetik.

Ha az itt látható jel szemközt néz egymásnak, <>, úgy az esetben a hangot gyöngén kell kezdeni, közepéig erősebben folytatni, s ismét gyöngén végezni.

Az ezeknél előforduló nevezetesebb előadási jelszavak a következők: Piano = csendesen = p. - Pianissimo = igen csendesen = pp. - Piano pianissimo = lehető leggyengébben = ppp. - Forte = erősen = f. - Mezzoforte = félerősen = mf. - Fortissimo = legerősebben = ff. - Forte-fortissimo = lehető legerősebben = fff. - Poco forte = kissé erősen = pf. - Dolce = édelgőn = dol. - Crescendo = növekedve = cresc. - Decrescendo = fogyasztva = decresc. - Diminuendo = ugyanaz = dim. - Smorzando = elhalóan = smorz.

A két vagy több hangjegy fölé vagy alá helyezett ív azt jelenti, hogy azon hangjegyet, mely fölött vagy alatt áll, egyhuzamban kell kitartani. Ily ív többféle van, úgymint egyenes, szemközt néző vonallal és a nélkül, hosszabbítható és függélyes vonallal középen áthúzott, mely utóbbi csak akkor alkalmaztatik, ha az üteny elválasztó vonalán kell áthaladnia. Ha pedig pontozott ívet (koronát) látunk, az azt jelenti, hogy azon hangjegyet eredeti értékénél kissé hosszabbra kell nyújtani.

10. Más gyakran előforduló jelek.

A hangjegyek különféle fajai több osztályba sorolhatók: vannak énekhangjegyek, zenehangjegyek, zenerész énekkel (mely akként értelmezendő, hogy a zenerész fölött énekrész van elhelyezve, mely énekrész egy függélyes vonallal köttetik össze a zenehangjegysorral) és zenerész karénekkel. E hangjegyeknek azonban alakja, valamint a kulcsok szerinti jelentősége mindig egyforma, azzal az eltéréssel, hogy míg az énekre és vonós hangszerre alkalmazott hangjegyek magánosan álló négy vonalközbe valamint azon alul és fölül vannak elhelyezve, addig billentyűs hangszerre írt hangjegyek már két egybefoglalt sort mint együttes egészet képeznek, mely két vonalsor, együvé tartozósága jelölésére, függélyes ütenyvonalakkal láttatik el; azonban a gyakorlati kivitelben, azaz a szedésben e két összekapcsolt sort oly távolságra kell egymástól állítani, hogy a felső vonalak alatt levő hangjegyek az alsókat ne érinthessék: ha aztán e két összekapcsolt sor között a hangjegyeken kívül még más jelek is vannak írva, pl. >, ff, p, mf, akkor ezek úgy helyezendők el, hogy a két sor között levő űr közepére essenek.

A hangjegyek egyik ütenyvonaltól a másikig rendszerint vonalankint szedetnek - egyenkint, s ha azok a vonalrendszeren kívül esnek, akkor az csak annyiban külömbözik a vonalrendszerbe szedettektől, hogy az ötödik vonalon túl végig húzódó vonalak helyett űrpótlók használtatnak kizárásul. Ha keskeny alaknál a szerző által egy sorba írt hangjegyek a meghatározott szélességre bele nem férnének, úgy azok az ütenyvonalaknál megszakíthatók és a következő ütenyek a következő sorba vihetők át.

Hansard (ejtsd: hennszörd) Luke, angol könyvnyomtató, szül. Norwichban 1752-ben. megh. Londonban 1828. okt. 29-én. Szülővárosában tanulta a nyomdászatot s fölszabadulása után Londonba ment Hugh parlamenti könyvnyomtatóhoz, ki 1799-ben társul fogadta, egy esztendővel később pedig a nyomdát reá ruházta. Hansard halála előtt kevéssel menedékházat alapított szegény, elaggott nyomdászok számára.

Hántás, l. Fametszés.

Hántoló modor, l. Rézmetszés.

Haránt nyolczadrét, negyedrét stb. l. Kilövés.

Haránt vonalzat (Quersatz), l. Táblázatszedés.

Harmadnégyzet, l. Kizárás.

Hármas ívrét, a. m. triterna. l. Duernák.

Háromszín-nyomás, fotokromotípia. l. Heliokromia.

Hártyapapiros, l. Papirosnemek.

Hasáb, l. Könyvnyomtatás és Tördelés.

Hasábhajó, l. Hajó.

Hasábszedő, a tördelő mellé beosztott szedő, ki csak a puszta sorokat szedi, míg az összeállítást és beosztást a tördelő végzi.

Hasábvonalak, hasábozott oldalak (újság stb.) hasábjait elválasztó vonal. Vastagsága a betűk és a kolumna nagyságától, meg annak ritkított vagy ritkítatlan voltától függ. Nyolczadrétes szedésben rendesen nonpareillenyi, negyedrétes meg nagyobb oldalakon cziczerónyi szélességű.

Hátnyomat, a már szépnyomattal ellátott ív másik felének nyomtatása. L. Forma és Szépnyomat.

Héber szedés. A zsidók alfabétája 22 betűből áll, melyek mind mássalhangzók, s összefüggő írásban jobbról balra iratnak és olvastatnak. Maga az alfabéta a következő:

Minthogy a hébert jobbról balra olvassuk, következésképpen ilyen sorrendben szedjük is azt, a mihez tagadhatatlanul több türelem, szokatlanságánál fogva pedig nagyobb ügyesség is kell.

Heckenast Gusztáv, nyomdász és könyvkiadó, szül. Kassán 1811. szept. 2-án, megh. Pozsonyban 1878. ápr. 10-én. Az eperjesi kollégiumban tanult egy darabig, de apját mostoha viszonyai csakhamar arra kényszerítették, hogy fűszerkereskedőnek adja fiát. Heckenast azonban nemsokára beleunt ebbe a foglalkozásba és 1826-ban Pestre került sógorához, Wigand Ottó könyvkereskedőhöz. 1832-ben Wigand üzletét Heckenastra bizva, Lipcsébe költözött. Ettől fogva kezdődik könyvkiadói működése, a mely leginkább a magyar nyelvű irodalom termékeinek kiadásában nyilvánult. 1840-ben Landerer nyomdásszal társult s az ő nyomdájukból került ki 1848-ban Petőfi Talpra Magyarja s a Tizenkét pont. 1863-tól ismét ő volt a nyomda és könyvkereskedés egyedüli tulajdonosa 1873-ig, midőn azt eladta a Franklin irodalmi és nyomdai részvénytársaságnak (l. o.). Több mint 900 munkát adott ki.

Heimerl Mátyás József, Temesvár első könyvnyomtatója. 1769-ben nyitotta meg nyomdáját. Halála után, 1787-ben a nyomdát Slovaczek József Antal örökölte. Ennek utóda Jónás Jakab János, ki 1806-ig könyvnyomtatóskodott.

Hektográf (gör.), sokszorosító készülék; különösen kisebbszámú körlevelek, árjegyzékek, étlapok stb. előállítására alkalmas. Rendesen csak zselatinnak és gliczerinnek vegyítése útján nyert lemezből áll (hengeranyag). Ha már most vastagon folyós és sok anilin-festőanyagot tartalmazó tintával beirt papirost e ragadós lemezre nyomunk, ez az irást a papirosról fölveszi. Egy másik tiszta papirost a lemezre téve s gyengén reányomva, az irott dolognak pontos és jó lenyomatát kapjuk. A tinta s a massza jósága szerint 60-100 lenyomatot nyerhetünk. Jó hektográfmassza nyerhető 100 rész aranyozóenyv, 400 rész 28° B minőségű gliczerin és 200 rész víz vegyítéséből. A masszát az átvitt és többszörösített irástól könnyebben megtisztíthatjuk, ha a vegyülékhez közömbös anyagokat, például kénsavas baritot adunk. Minthogy az anilin-tintával hektografált dolgok a világosság behatására hamarosan elhomályosodnak, sokat kísérleteztek a végből, vajjon nem lehetne-e a hektografálást nyomtató festékkel s nagyobb példányszámban eszközölni? Ezt sikerült a kőnyomói eljáráshoz hasonló módon elérni. A sokszorosítandó eredetit vasvitriolból, pirogallusz-savból és gummi arabicumból álló tintával írják, s mihelyt az irás megszáradt, a lemezre teszik s a kézzel reásimítják. Pár percz múlva leveszik onnan s a lemezt mintegy 10 perczig nyugodtan hagyják, hogy a rányomódott irás jól belevegye magát. Ezután a lemezt festékezett bőr-, gummi- vagy zselatin-hengerrel végig hengerlik; a lemez nedves volta miatt csupán a tintával beirott helyek festékeződnek. Ha ekkor egy papirosdarabot kezünkkel könnyedén reásimítunk a lemezre, kész levonatát nyerjük az eredetinek. Ezzel az eljárással mintegy 150 példányt készíthetünk óránkint.

Heliográfia, sokszorosító eljárás; a fotográfiai kép krómsavas zselatinra készül s ezüstözött rézlemezen hívják elő. Erről galvanoplasztikai rézlenyomatot készítenek, melyen a kép domború- vagy mélyrajzú lesz a szerint, a mint a másolásra pozitív vagy negatív képet használtak. Csak vonalas modorú rajzoknál használható; különösen térképeket készítenek ily módon.

Heliogravure, sokszorosító eljárás; hasonlít a heliográfiához, de féltónusos képeket is ad. A legtökéletesebb sokszorosítási mód; az aczélmetszetet is fölülmúlja. A rézlemezt igen finom aszfaltpor segítségével finoman szemcséssé teszik, majd átviszik rája a pozitív vagy negatív alatt készült zselatinképet, s végül vasklorid-oldattal maratják.

Heliokromia, az az eljárás, mely által a tárgyak természetes színeikben volnának fotografálhatók. E feladat eddig megoldva nincsen. A régebbi irány hívei, Becquerel, Niepce, Poltevin, Veress Ferencz oly anyagot iparkodtak találni, mely képes volna felvenni azon színt, mely rá hatott. Veress meglepő eredményt ért el s igen sok anyagot próbált ki, eljárásának lényege ismeretlen. Lippmann nagyon finom szemcsézetű lemezben álló hullámokat állított elő; képei, melyek teljesen állandósíthatók, csupa finom rétegekből állanak, melyek diffrakció útján az előállításuknál ható színt mutatják. Amilyen szép az alapgondolat s amilyen tudományos alapon nyugszik, éppen olyan kevés gyakorlati haszna van. A harmadik eljárás látszik legéletrevalóbbnak, ez azonban csak közvetve használja fel a fotográfiát, a képek nyomda segélyével készülnek. Az első ilynemű képeket Ducos du Hauron pigment-eljárással készítette, később Albert, Ulrich, Vogel és Kurz tökéletesítették s az úgynevezett háromszínű nyomással, fénynyomás vagy fototípia segítségével nagyszámú s kielégítő minőségű színes képet képesek elkészíteni. Legkevésbbé sikerült eddig a tájképek reprodukcziója; ellenben oly tárgyak visszaadása, melyek, mint képek is, mesterséges színezéssel birnak, már elég jó eredménnyel jár. Kifogástalanul sikerül a szőnyegek, tapéták, ruhaszövetek és természettudományi tárgyak másolata.

A háromszínű nyomásra való lemezek előállítása úgy történik, hogy a fényképészeti fölvételnél a lemez elé színes fényszűrőt helyezünk el, melyen át a képnek csak ama részei reagálnak a lemezre, melyeket a szűrő színe nem szí föl. Így a violakék szűrő csupán a kép sárga részeit engedi a fölvételi lemezre hatolni, a zöldszínű a vörös és a narancsvörös szűrő a kék részleteket. Az ilykép nyert fölvételeket közönséges módon papirosra viszik át, azután pedig elválasztva az autotípiai ponthálózatra. Az így kikészített negatívot ezek után az étetésre szánt lemezre másolják. Ha azután a violakék szűrő útján nyert fölvétel lemeze sárga festékkel, a zöld viszont vörös festékkel, a narancsvörös pedig kék színben kerül nyomtatás alá, úgy a lemezek egymásravágásával az eredetihez közeljáró számtalan színárnyalatokban pompázó képet nyerünk.

A nyomás teljesen egyenletes regisztert kíván; a legcsekélyebb eltérés az eredetivel össze sem hasonlítható torzképet mutat. Az egyengetés külömben az autotípiákéhoz hasonló módon történik. A hengereket a legnagyobb tisztaságban kell tartani, festéket pedig a legerősebb minőségűt kell alkalmazni. A sárga nyomás legjobban megitélhető egy darab sötétkék üvegen keresztül, mert ezen feketének látszik. A színek nyomás-sorrendje a következő: sárga, vörös, kék. Elővigyázatból a sárga nyomásról félreteszünk több próbaívet a következő két nyomás számára. Mielőtt az új szín nyomásához fognánk, az előbbinek tökéletesen száraznak kell lennie. A használatba vett papiros érdes fölsejű legyen, hátoldala pedig sima, egyenletes.

Heltai Gáspár, iró, protestáns lelkész és könyvnyomtató, szül. a szebenvármegyei Nagy-Disznód (németül Heltau) helységben, megh. 1579 körül. Wittenbergben tanult, 1545-ben Kolozsvárt protestáns lelkésszé választották. 1550-ben Hofgreff György könyvnyomtatóval szövetkezve, fölállította Kolozsvárt a legelső, fölszerelését tekintve méltán első rangúnak nevezhető nyomdát. Mint Agendájának előszavában mondja: Hofgreff tűrhetetlen természete miatt közös viszonyuk nem lehetett tartós, szakított vele s így 1553-ban már csupán a Heltai név alatt jelentek meg művei. 1554-ben ismét egyezségre lépett Hofgreffel és teljesen reá ruházta a nyomda vezetését, ki is 1558-ig önállóan és csakis saját czége alatt működött. Ekkor Heltai ismét szakított vele és 1574-ig maga vezette a nyomdát, e mellett nagy irodalmi tevékenységet fejtve ki. Viruló nyomdájának vezetésében özvegyét 1582-ben fia, ifjabb Heltai Gáspár váltotta föl, ki azt 1601-ig vezette; később - hagyomány szerint - a református kollégium tulajdonába jutott.

Heltzdörffer Mihály, könyvnyomtató. Előbb Lengyel András kolozsvári nyomdájának volt művezetője 1703-ig, a mikor hasonló minőségben Seuler Lukácshoz ment Brassóba, 1714-ben Barth Jánossal egyetemben Nagy-Szebenben nyitott nyomdát.

Helye (Helias), svájczi könyvnyomtató, szül. 1400 körül, megh. 1475. márcz. 25-én. 1470 táján Beromünsterben (Aargau) nyomdászkodott. Őt tekintették Svájcz első könyvnyomtatójának, addig, míg reá nem akadtak egy 1468-ban készült baseli nyomtatványra, melyet hanaui Ruppel Bertholdnak, Gutenberg egyik tanítványának tulajdonítanak. (Ez a Ruppel és bizonyos Kefer Henrik voltak Gutenberg tanui a Fusttal való pörösködésben.) Helye valószínűleg Baselben tanulta a könyvnyomtatást.

Helyesírás (ortográfia), azon szabályok összessége, melyek a nyelv irásbeli használatában érvényesek. A szóknak teljesen kielégítő ortográfiája az eddigi irodalmakban el nem ért ideál.

A betűszedő az ortográfiában rendesen hosszút meg rövidet külömböztet meg, a szerint, a mint némely hangzók (i, u, ü) bizonyos szókban nyújtó ékezettel (í, ú, ű) vagy a nélkül szedetnek. A hosszú ortográfia a hangzók beszédbeli nyújtását az írásban is megjelöli, a rövid nem (pl. rövidít - rövidit, keserű - keserü, betű - betü stb.). Az előbbit különösen költemények s tudományos munkák szedésekor veszik irányadónak, az utóbbival a napilapokat s kereskedelmi nyomtatványokat szedik. Hogy mire jó ez az ortográfiai külömbség: logikus magyarázatát senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy temérdek zavarra ad okot.

Henger, l. Dörzsölő henger, Festékező szerkezet és Nyomó henger.

Hengeranyag, a könyvnyomdai festékező hengerek öntésére használt rugékony massza. Föltalálója 1815 körül két angol, Forster és Harrild volt. Azelőtt festékező labdával (l. o.) festékezték a szedést. A hengeranyag alkotó részei: enyv (zselatin) és gliczerin. Hogy a megapadás ellen védve legyen: 1½ % klórkalcziumot is adnak hozzá. L. Hengeröntés.

Hengernyomás, szövetek és kárpitok különböző színűre nyomtatása domború vésetű hengerekkel.

Hengeröntés. A festékező hengerek a folyósra melegített hengeranyagnak az ú. n. öntőpalaczkba vagy öntőhengerbe való öntésével készülnek. Az utóbbit öntés előtt meg kell tisztítani s a beléje való orsó kivételével megolajozni. A körülbelül 44 Celsius-fok meleg masszát ekkor az öntőpalaczk fölső keresztdarabjának nyílásain öntjük be, még pedig váltakozva: mindig más-más nyíláson. A hengeranyag megalvadására mintegy 24 óra szükséges, a mikor a fölösleges darabjait zsineggel elvágjuk, a kész hengert palaczkjából kivesszük s terpentinbe mártott szivaccsal letöröljük.

Hengerposztó, l. Borítás.

Hermann Mihály, könyvnyomtató. Neve 1630-tól 1666-ig fordul elő a brassai nyomtatványokon. Nagy tevékenységet fejtett ki.

Herrnhuti papiros, a márványozott papiros egy fajtája.

Hess András, könyvnyomtató, kit Karai László budai prépost, Mátyás király tudós alkanczellárja, Velenczéből hívott fel Budára. Patrónusa áldozatkészségéből (2000 ezüst forintnyi költséggel) 1472-ben állította és szerelte föl Budán a hazánkban legelső és a XV. században nálunk egyetlen nyomdát, mellyel a legtöbb európai államot megelőztük. Hess nyomdájából valószínűleg a Magni Basilii de legendis poetis czímű munka került ki legelőbb, melyen az évszám nincs kitéve. 1473 junius havában jelent meg vastag fehér papiroson, latin (nem a divatos gót) betűkkel nyomva a 67 levélre terjedő Chronica Hungarorum, mely Chronicon Budense (Budai krónika) néven ismeretes és két részben tárgyalja a magyar történetet kezdettől fogva Mátyás király koráig. E felette becses nyomdászati ritkaság kilencz példányban van meg. 1473 után a nyomda működése véget ért: további nyomai nem találhatók. Némelyek Hess halálában kutatják ennek okát. Ballagi Aladár (A magyar nyomdászat történelmi fejlődése, Budapest 1878) úgy vélekedik, hogy a nyomdát valamely elemi csapás pusztította el. Helyreállítására pedig nem vállalkozott új patrónus. - A magyarországi nyomdászok 1873. szept. 8. és 9-én ünnepelték a nyomdászat meghonosításának 400-ik évfordulóját.

Heusler Márton, könyvnyomtató. 1575-ben Wintzler Mártonnal egyetemben megalapította az első nyomdát Nagy-Szebenben. Wintzlert később Frautlinger Gergely váltotta föl.

Hézagítás, l. Fametszés.

Hialográfia, l. Üvegnyomás.

Hialotípia, l. Üvegnyomás.

Hideg tű, l. Rézmetszés.

Hirdetésbélyeg. 1900. junius 30-ig bezárólag az összes magánügyleti hirdetmények (plakátok) és a hetenkint legalább egyszer megjelenő belföldi hírlapok és más iratok hirdetései bélyegilleték alá tartoztak. A plakátok után járó illeték, ha a papiros nagysága 1250 négyzetczentimétert meg nem haladt: 2 fillér, ha ezt meghaladta: 4 fillér volt laponkint. A hirlapokba iktatott minden egyes hirdetés bélyegilletéke számonkint 60 fillér volt.

Hirdetés-szedés. A hirdetés megrendelésekor rendesen megadják annak sormagasságát (legtöbbnyire petitben számítva) és szélességét, néha még az alakját is. A szélességet a «hasáb» szóval jelölik, a hirdetés-hasáb azonban rendesen felét jelenti a lap szöveghasábjainak. Ha az újság például háromhasábos: hirdetésoldalait rendesen hat hasábra osztják. Gyakran megtörténik, hogy valamely hirdetést többszörös, mondjuk háromszori közlésre rendelnek meg. Ilyenkor (a hirdetés számán felül) számokat (1-3.) szednek belé; az első szám azt mutatja: hányszor jelent már meg a hirdetés, a második pedig azt, hogy összesen hányszor kell megjelennie. A második közlés után az első számot 2-re mutálják s így tovább. Napi lapoknál külömben e számontartás külön hivatalnok dolga.

Az újsághirdetések nagyjából két csoportra oszthatók: apró hirdetések és különálló hirdetésekre. Az előbbiek rendesen egyhasábosak; kisebb czímsoron vagy «Schlagwort»-on kívül nagyobbára folyóbetűkből szedik. Az utóbbiak szélessége külömböző: az egyhasábosoktól a kolumna-szélességűekig.

A hirdetések szedésének szintén tervszerűen kell történnie; éppen úgy, mint a szorosabb értelemben vett mestermunkák (l. Mesterszedés) szedésének.

A hirdetést úgy kell szednünk, hogy az tökéletesen érvényesülhessen még akkor is, ha nagyobb ujságkolumnákon egész sereg más hirdetés veszi körül. Ezt az érvényesülést többféle módon érhetjük el: kikapunk a hirdetésből egy-egy «Schlagwort»-ot, s igen nagy betűkből szedjük, úgy hogy a többi szöveg mellette eltörpül; föltűnő kereteket, virágos ékítményeket veszünk s kisebb kliséket szedünk beléje. Újabban rendkívül hatásos hirdetéseket állítanak elő mesterszedőink az ólomfaragás (l. o.) segítségével.

Hirdetmény, l. Plakát.

Hírlap. A rómaiak Acta diurna-ja (l. o.) a tények száraz felsorolásából állott és a mai hivatalos lapok helyét pótolva Rómában a nyilvános helyeken kifüggesztetett. Amerika fölfedezése, mint az egész világot érdeklő rendkívüli esemény, fölkelté a kíváncsiságot, azért már 1493-ban Kolumbus egy levelét közölték az új világról röpke lapon, mely aztán többféle nyelven jelent meg és terjesztetett. A reformáczió s a török háború fontossága s érdekessége szintén szükségessé tették az ily egyes lapok kiadását, melyek azonban egyedül nevezetes eseményekre, várostromokra s ütközetekre szorítkoztak és Németországban Zeytung vagy Newe Zeytung czímmel jelentek meg. Ilyen hirlapocska, az 1526-iki mohácsi vészről szóló, körülbelül 32 ismeretes, melyek mind Németországban nyomattak, azonban más nyelven is kiadattak az illető országokban. Azonban sem ezek, sem az irott kereskedői tudósítások (pl. a Fuggereké Augsburgban) és a velenczei Notizie scritte, melyek nyilvános helyeken szintén kifüggesztettek nem tekinthetők hírlapoknak, miután hiányzott náluk a rendes időben való megjelenés.

A legelső hírlap Olaszországban jelent meg. A velenczei köztársaság t. i. II. Szolimán török császár ellen hadat viselvén 1536-ban, Velenczében a napi események után sóvárgó nép kíváncsiságát irott s a tanácsházban kiosztott ujságlevelekkel igyekezett kielégíteni. Egy ily lapért gazetta (l. Gazette) fizettetett; innen származott később a politikai lapoknak az olaszoknál gazetta, a francziáknál gazette elnevezése. Az első nyomtatott ujság folyó számokban (jóllehet nem rendesen) 1612-ben jelent meg Németországban Aviso-Relation, oder Zeytung was sich begeben czím alatt. 1615-ben alapította Emmel könyvárus M. m. Frankfurtban a Frankfurter Journal-t, mely már rendesen jelent meg és mai napig fennáll. Angolországban az első rendes hírlapot 1622-ben adták ki Londonban hetenkint; Francziaországban kilencz évvel később 1631-ben Renaudot Théophraste párisi orvos irta az első hírlapot betegei mulattatására, kik között lapját szétosztá; tartalmát adomák s apró ujdonságok képezték. Amerikában 1718-ig egy hírlap volt csak, hanem a XVIII. század végével 84-re szaporodott számuk. A szellemi fölvilágosultságért ma már az egész világon hírlapok küzdenek: újabban a közvéleményre igyekeznek döntő befolyást gyakorolni.

A föld kerekségén 1895-ben 41.383 hírlap és folyóirat jelent meg. Ezek közül Európára esik 20.347, Amerikára 19.500, Ázsiára 773, Ausztráliára 661 s Afrikára 102. Legtöbb hírlap jelenik meg angol nyelven (16.500), azután a német (7350), franczia (3850) és spanyol (1600) nyelvek következnek. Ha a hírlapok és folyóiratok számát a lakosok számához arányítjuk, a következő eredményre jutunk. Az északamerikai Egyesült Államokban 3081 egyénre esik egy hírlap, Svájczban 3229-re, Dániában 6144-re, Belgiumban 7182-re, Francziaországban 7435-re, Németalföldön 7528-ra, a német birodalomban 8519-re, Nagy-Britanniában 8692-re, Magyarországon 15.325-re, Skandináviában 16.400-ra, Olaszországban 17.721-re, az ausztriai tartományokban 18.078-ra, Finnországban 20.007-re, Romániában 52.706-ra, az orosz birodalomban 109.341-re, az egész földön 36.318 egyénre esik egy hírlap.

Magyar hírlapirodalom. Hazánk hírlapirodalmát is, mint a műveltebb országokét, a Newe Zeytung-ok előzték meg, melyek időhöz nem kötve, valamely nevezetes esemény hírét terjesztették. Ilyen Newe Zeytung a mohácsi vészről és azt követő napokról szóló tudósítással öt van a nemzeti múzeum könyvtárában; ezek közvetlen a szomorú csata után külföldön jelentek meg. Az első hazai rendes hírlap Mercurius Veridicus ex Hungaria czímen 1705-től 1710-ig Felső-Magyarországon (Kassán, Lőcsén és Bártfán) nyomatott kis 4-rét félíves számokban és Eszterházy Antal tábornagy szerkesztette s adta ki. Eddig csak az 1705. máj. 30-iki és az aug.-i számát ismerjük. Bél Mátyás indította meg a másik rendes hazai hírlapot Pozsonyban 1721-ben Nova Posoniensia czímmel, mely hetenként egyszer jelent meg kis 4-rét félíven; azonban a következő évben a jezsuiták kezébe került a lap és csakhamar megszűnt. Budán keletkezett az első német hírlap: Ofnerischer Mercurius czímen és kis 4-rétben hetenként egyszer jelent meg. (Megvannak belőle az 1731-iki és 1735-38-iki évfolyamok.) A másik német hírlapot, a Pressburger Zeitungot Windisch Károly Theophil és Landerer János Mihály alapították 1764. jul. 14-én: ez már hetenként kétszer jelent meg kis 4-rétű számokban. E hírlap mai napig fennáll. A mult században még három kisebb német szépirodalmi s vegyes tartalmú hírlap jelent meg Pozsonyban, melyek azonban rövid életűek voltak.

1780. jan. 1-én jelent meg az első magyar hírlap Magyar Hírmondó czímen, melyet Rát Mátyás szerkesztett és Paczkó nyomdász adott ki Pozsonyban, kis 8-rét félíves számokban hetenként kétszer; azonban a czenzurával való sok küzdelem, gyakori szerkesztőváltozás közben és pártolás hiányában 1788-ban megszűnt. Esztelneki Szacsvay Sándor Bécsben 1787-ben megindította a Magyar Kurirt, mely 1834-ben szűnt meg. A török háború némi lendületet adott a magyar hírlapirodalomnak. Görög Demeter és Kerekes Sámuel 1789-ben alapították Bécsben a másik magyar hírlapot: Hadi és más nevezetes Történetek czímen, mely 1792 elejével czímét Magyar Hírmondóra változtatta; azonban 1803-ban e lap is bevégezte pályáját. 1789. julius hó 1-én indult meg Komáromban is egy encziklopédikus tartalmú lap, a Mindenes Gyűjtemény, melyet Péczely József szerkesztett; ez a VI. negyeddel 1790-ben szintén megszűnt. Pesten 1788. okt. 8-án jelent meg a Magyar Merkurius első száma, Paczkó Ferencz betűivel nyomtatva; azonban már ez év utolsó napján megszünt. A másik Magyar Merkuriust Bécsben Pánczél Dániel adta ki 1793-tól 1797-ig.

Erdély sem maradt hátra a hírlapirodalom terén. Miután Brassóban 1784-ben megindult a Siebenbürger Zeitung (később Siebenbürger Bote czímen 1837-ig az egyedüli német hírlap Erdélyben), u. o. Fábián Dániel és Cserey Elek szerkesztették az Erdélyi Magyar Hírvivőt 1790. ápr. 3-tól; Kolozsvárt még Erdélyi Híradó czímen is folytatta pályáját, de ez is megszűnt még azon évben. A múlt század végén volt még egy latin hírlap: Ephemerides Budenses és Pozsonyban egy tót: Preszpurske Nowiny (1783-86.). Ezen időben (1799) indult meg a Vereinigte Ofner-Pester Zeitung, mely később a Pester Zeitung czímet vette fel és az 50-es években megszűnt. Kultsár István alapította Pesten az első hosszabb életű lapot, a Hazai s Külföldi Tudósításokat, mely 1806. julius 2-án jelent meg először és 1842 végén szünt meg.

Mindezek a hírlapok a mai politikai lapoknak felelnének meg, ha a czenzura nyüge nem hatott volna nyomasztólag a szerkesztő törekvéseire. Az engedély egyik sarkalatos pontja az volt, hogy a hazára vagy a birodalomra vonatkozó tudósításaikat a hivatalos Wiener Zeitungból merítsék; külföldieket azonban kényök-kedvök szerint közölhettek. Innen magyarázható e hírlapok meddősége; az oldalak egyes részeinek üresen hagyása is a czenzura törléseinek következése volt. Így a lapnak két harmada a messze távolból szedett hírekből került ki. A hazai eseményekből kinevezéseket, iskolai s egyéb ünnepélyeket, időjárást, természeti tüneményeket és ritkábban vidéki száraz tudósításokat közöltek. A magyar lapok gyér tartalma s a hírek rövidsége volt fő oka annak, hogy nem versenyezhettek az akkori német hírlapokkal; ezek különben is alaposabb és gyorsabb hírekkel szolgáltak. Innen magyarázható meg leginkább a magyar lapok tengése s gyors bukása is, mert míg a Pressburger Zeitung 1808-ban hatezer példányban nyomatott, a Magyar Hírmondónak alig volt 400 előfizetője. A szépirodalmi lapok is mostohán voltak képviselve: a Magyar Musa, Bibiiotheca s Új Bécsi Magyar Musa stb. hetenként vagy havonként egyes ívekben csatoltattak, de nem rendesen, a főlaphoz. Ilyen volt a Szépliteraturai Ajándék, később Koszorú is, melyek a Tudományos Gyüjteménnyel jártak. A Kazinczy Magyar Museuma (1788-92) és Kármán Uraniája (1794) már a folyóiratok sorába tartoznak.

1825-ben indult meg a Jelenkor. De mégis Kossuth Lajosnak jutott az érdem, hogy a modern magyar hírlapirodalmat megalapítsa az 1841. jan. 2-án megindult Pesti Hirlap-jával, mely mindenben megfelelt az akkori műveltebb igényeknek; de a bécsi körökben politikai iránya vészteljesnek tűnt föl és kiadója, Landerer Lajos, hogy lapját megmentse, megvonta tőle a szerkesztést és azt 1844 júliusában Szalay Lászlóra bízta. E hírlap példájára az akkor létezett politikai lapok egytől-egyig megváltoztatták alakjokat és az addig követett száraz és egyhangú tudósításaikat élénkebbé tették. Ilyenek voltak akkor: a Hírnök, Világ, Nemzeti Ujság, Erdélyi Híradó, Mult és Jelen és a Budapesti Híradó. Hírlapirodalmunk föllendülése s a hírlapolvasók számának szaporodása szülte a szépirodalmi lapok keletkezését. A vidéki időszaki sajtó ez időben még német volt, így Pozsonyban, Szebenben, Brassón, Kassán, Aradon, Temesvárt és Győrött. Magyarul csak a Debreczen-Nagyváradi Értesítő (1842) czímű hirdetési lap jelent meg akkor, midőn Kovács Pál dr. a győri Vaterlandot magához váltván, megalapította az első szépirodalmi s vegyes tartalmú magyar vidéki hírlapot, a Hazánkot 1847-ben.

Az 1848-iki márcziusi napok meghozták a czenzura eltörlését: ez az időszaki sajtót is felszabadítá békóiból. E kedvező új éra, midőn a politikai események iránti érdeklődés is növekedett, gombamódra szaporítá a hírlapokat. A tekintélyesebbek (Pesti Hírlap, Budapesti Hiradó, Jelenkor és Nemzeti Ujság) napilapokká alakultak át és újabbak keletkeztek, u. m. Márczius Tizenötödike, Esti Lapok, Népelem, Radicállap, Kossuth Hírlapja, Közlöny, a kolozsvári Honvéd és Szabadság, a pozsonyi Figyelmező, Komáromi Értesítő s Komáromi Lapok. A vidéki politikai hetilapok is felszaporodtak. A harcz kitörésekor a költők letették a lantot és fegyvert fogtak; ezzel a szépirodalmi lapok is megszűntek. A szaklapok, egyháziak és vegyes tartalmúak, melyek a 40-es években keletkeztek, időközben szintén megszűntek.

A szabadságharcz után az elnyomatás szomorú korszaka következett; hírlapirodalmunknak erőszakkal és furfanggal kellett küzdenie a mindentől rettegő hatalommal szemben. Magyar hírlap kiadására csak a nem kompromittáltak nyerhettek engedélyt; ezek is az utólagos czenzura által folytonos zaklatásnak voltak kitéve. A hivatalos Magyar Hírlapnak (a német Pester Zeitung mellett) 1849. nov. 15-től, a kétfejű sasnak homlokára illesztésével megengedtetett, hogy az osztrák kormány rendeleteit szintén közölje magyar fordításban és a policzia által jóváhagyott híreket közöljön (czímét 1852. jul. 1-én Budapesti Hírlapra s 1860. decz. 1-én Sürgönyre változtatta). A Figyelmező a magyarok elől Pozsonyba vonult és ott jelent meg osztrák szellemben 1849 végéig. A Hölgyfutárt Nagy Ignácz indította meg 1849. nov. 5-én, szépirodalmi tartalommal hetenként hatszor jelent meg. Ide sorolhatjuk még ez időből a Religiót és ezzel kimerítettük a közvetlenül a szabadságharcz után létezett hírlapok jegyzékét. Az 50-es években a kitartó, erős nemzeti szellem végre lassankint győzedelmeskedett a bécsi kormány germanizáló törekvései fölött. Ettől fogva a hazai hírlapirodalom gyors fejlődésnek indult s fejlődőben van ma is.

Hírlapbejelentés és biztosíték. Erre nézve az 1848: XVIII. t.-cz. 20. §-a következőket mondja: «Újság vagy időszaki lap, melynek tartalma akár részben, akár egészen politikai tárgyak körül forog, s havonkint legalább kétszer jelenik meg, csak a következő feltételek mellett adathatik ki: 1. Mely hatóságban a lap megjelenend, annak alispánjához, főkapitányához, polgármesteréhez benyujtatik a nyilatkozat, melyben ki leend téve a tulajdonos, vagy felelős kiadó, vagy felelős szerkesztő neve, lakása és a nyomda, melyben a lap nyomatni fog, s a hatóság elnöke ezt a minisztériumnak bejelenteni köteles. 2. Ha a lap naponkint jelenik meg, biztosítékul 10.000 frt, ha ritkábban jelenik meg: 5000 frt tétetik le készpénzben, vagy fekvő birtokra kettős biztosítékkal betáblázott kötelezvényben; első esetben a tőke az illető hatóság felügyelete és jótállása alatt 5% kamattal a letevő részére jövedelmez.» A lapnak kiadása a biztosíték letétele előtt mint vétség egy évig terjedhető fogházzal és 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.

Hírlapbélyeg. Egyes államokban a hírlapok adó alá esnek, melyet bélyeg alakjában szednek be. Nálunk a belföldi hírlapok adóját már régebben eltörölték. Újabban csak a külföldön megjelenő hírlapok és időszaki lapok, melyek hetenkint legalább egyszer jelennek meg, estek bélyegilleték alá, de csak 1900. június 30-ig, a mikor ez a bélyegilleték is megszünt. A hírlapbélyegilleték példányonkint a német birodalom államaiból behozottaknál 2, különben 4 fillér volt.

Hírlapszedés. Ugyanolyanok a szabályai, mint a közönséges könyvszedésé. L. Betűszedő és Könyvszedés.

Hirsch Lipót, könyvnyomtató, született Pesten 1841. márcz. 14-én. Mesterségét a Müller Emil nyomdájában tanulta. Mint szedő a főváros nagyobb nyomdáiban dolgozott s jeles képzettségénél fogva (irodalmilag is működött) jelentékeny szerepet játszott a munkások mozgalmaiban. Később külföldre ment, honnét visszatérve, az 1868-ban alapított Pesti könyvnyomda részvénytársaság nyomdájában lett művezető. Mikor a Heckenast-féle könyvnyomdát és kiadó-üzletet 1873 elején a Franklin irodalmi és nyomdai részvénytársaság vette át, ő lett annak üzletvezetője, majd pedig (1894) egyik igazgatója. Hazánk egyik legképzettebb nyomdásza.

Hochmeister Márton, erdélyi könyvnyomtató, szül. Nagyszebenben 1767-ben, megh. u. o. 1837. jan. 9-én. Szülővárosában. Váczott és Kolozsvárt tanult s a mellett a könyvnyomtatás és a könyvkereskedelem köréből is szerzett ismereteket. Egy darabig hivatalnok volt a kormányzóságnál, 1789-ben pedig atyja könyvnyomtató és könyvárusító üzletét vette át. Mint nagyszebeni és kolozsvári nyomdász nagy érdemeket szerzett. 1790-ben a Siebenbürgische Quartalschriftet adja ki, 1790-ben megindítja az Erdélyben megjelenő első magyar nyelvű újságot, az Erdélyi Magyar Hírvivőt, mely később Kolozsvárt Erdélyi Híradó czímen jelent meg. Kolozsvári könyvnyomdáját az ottani kat. liczeumnak ajándékozta.

Hoffhalter (Hofhalter) Ráfael, vándor könyvnyomtató. 1567-ben állította fel II. János király anyagi támogatása mellett - kitől királyi nyomtató czímet is nyert - gyulafehérvári műhelyét, melyet három éven át maga vezetett. Hoffhalter (eredetileg Skrzetuski) lengyel nemesi családból származott és a könyvnyomtatás mesterségét külföldön sajátítván el, német álnév alatt ment Bécsbe, onnan pedig 1566-ban Gyulafehérvárra. Halála után a nyomda szünetelt, míg utóbb fia Rudolf vette át annak vezetését s Félegyházi Tamásnak «Az keresztien igaz hitnek részeiről való tanitas» czímű nagyobb műve már Hoffhalter Rudolf neve alatt jelent meg 1579-ben Debreczenben. 1584-ben Rudolfnak már Nagyváradon is volt nyomdája, majd Nedeliczen, utóbb Alsó-Lendván, végül ismét Nagyváradon.

Hofgreff György, kolozsvári könyvnyomtató, l. Heltai.

Hofhalter, l. Hoffhalter.

Holbein-keret, a renaissance-stílusba tartozó, vonalas rajzolatú keretfajta. Holbein János német festőről és fametszőről (szül. Augsburgban 1497-ben, meghalt Londonban 1543-ban), a «Haláltáncz» híres rajzolójáról nevezték el.

Holt oldalczím, l. Oldalczím.

Hólyagpapiros, l. Papirosnemek.

Homálygás, l. Fametszés.

Homeográfia (gör.), sokszorosítási eljárás, a melynek segélyével nyomtatványokat, rajzokat és irományokat, bármily régiek is, gyorsan és pontosan át lehet vinni kőre. Föltalálója Boyer nîmesi vegyész.

Homlokbetű (Ballaginál czikkbetű, Frecskaynál öregbetű), a Kapitälchen (l. o.) betűfajtának magyar neve.

Homloklécz, l. Lécz.

Homlokvonal, némely élő oldalczímnél (szótárak stb.) az ezt a szövegtől elválasztó vonal. Lehet finom, rovátkolt vagy nyolczadpetitnyi fekete, vonal is, a szerint, hogy a kolumna betűi milyen vastagok.

Homok-stereotípia, l. Tömöntés.

Honter János, reformátor és könyvnyomtató, szül. Brassóban 1498-ban, meghalt u. o. 1549. jan. 23-án. Szülővárosában, Bécsben, Baselben és Krakkóban tanult. Brassóba visszatérve, 1535-ben ott jól fölszerelt nyomdát alapított, mely 1580-ig, tehát majdnem félszázadon át az ő nevén működött. Seivert szerint már 1529-ben is létezett volna nyomda Erdélyben, Nagy-Szebenben; ennek azonban semmi nyoma sem található, s így Honter János brassói műhelyét joggal tekinthetjük az erdélyi legelső nyomdának. Ő volt, a ki legelőször csinált a magyar korona országaiban rendszeres térképet. Lázár deáknak, Bakocs Tamás titkárának a térképe ugyan az első hazai térkép és ő is volna a magyar térképírás atyja, de az ő térképe még igen sok téves adattal van tele. Az első hazai kartográfus, ki a fokhálózatot következetesen alkalmazta, Honter, ki Erdélyről készített elég nagyarányú térképét 1532-ben Baselben nyomatta ki. Születése 400 éves fordulójára emlékszobrot állítottak Brassóban.

Horganyedzés, l. Czinkográfia.

Hornyánszky Viktor, író és nyomdatulajdonos, szül. Hegyeshalmon (Moson) 1828-ban, meghalt Budapesten 1882. május 21-én. Felsőbb iskoláit Pozsonyban elvégezvén, szülőföldén lett tanító; de rövid idő multán Pestre téve át lakását, előbb a Pester Lloydnak lett munkatársa, majd maga adott ki egy politikai lapot, a hatvanas évek elején pedig nyomdát alapított, mely főleg a protestáns egyházi érdekeket szolgálta. Egyik megteremtője és buzgó elnöke volt a budapesti nyomdászok segítő egyesületének. Nyomdáját, mely a főváros legkülömb ilyen intézetei közé tartozik, fia vezeti tovább, ki 1900-ban cs. és kir. könyvnyomtató czímet kapott.

Horvát szedés. A horvát nyelv a délszláv nyelveknek egyik ága s majdnem megegyezik a szerb délvidéki nyelvjárással. A külömbség jóformán csak annyi, hogy míg a horvát latin betűkkel ír, a szerb a czirill betűket használja. A magyar olvasástól eltérő betűjegyei: gj (gy), ž (zs), lj (ly), nj (ny), s (sz), ć (ty), č (cs), dž (ds), š (s). Egyebekben l. Szerb szedés.

Hozzálék (Zuschuss), a nyomásnál a példányszámon felül való ívtöbblet, melyet a végből adnak, hogy a nyomás közben selejtessé váló ívek pótoltassanak. Ezrenkint rendesen 10-15 a hozzálék.

Hullámos vonalak, l. Vonalak.

Huszár Gál, reformátor, könyvnyomtató és író. Mind születése helyét és évét, mind előpályáját homály takarja. Oláh Miklós esztergomi érsek kemény üldözése elől menekült 1554 végén Magyar-Óvárra, hol a város német őrségének kapitánya védelmébe vette. Magyar lelkészként működött ott, 24 frt csekély fizetés mellett. Bécsbe 1557-ben rándult fel, Hoffhalter Ráfael nyomdásszal barátságot kötött, megtanulta a könyvnyomtatást, sőt nyomdát is vásárolt, hihetőleg magyar pártfogóinak anyagi támogatásával, s azt Óvárt berendezte; ez lett a második vándornyomda a Ferdinánd alatti Magyarországon. Az élőszóval és irodalmi fegyverrel való kettős működés felhívta ellene a klérus haragját. A győri káptalan 1558-ban Ferdinánd királynál bevádolta mint tévtanok apostolát és eretnek könyvek nyomtatóját. A fenyegetett helyzetbe jutott Gált a kassai városi tanács hívta meg magyar lelkésznek. Itt 1560 okt. közepén elfogták, de decz. 27-én a nép feltörte a börtön ajtaját, s Gált kiszabadította, a ki másnap álruhában elmenekült Debreczenbe. Itt szívesen fogadták a száműzött lelkipásztort. Másfél évig volt itt köztiszteletben, nyomtató műhelyét felállította, s nagy szolgálatot tett az egyházi irodalomnak a magyar alföld központján. 1562 őszén Rév-Komáromban reformátorkodott a csajkások kapitányának, Nagy Istvánnak védelme alatt. Oláh Miklós esztergomi érsek a királyhoz s a katonai ügyek élén álló Károly főherczeghez folyamodott ellene karhatalomért (1563 jan.). A főherczegtől jött elfogatási parancs végrehajtása előtt Nagy István menekülésre bírta őt. A száműzött bolyongót 1565. január 28-án Nagyszombatban újra utolérte az új király, Miksa parancsa, melyet Dudics András pécsi püspök indítására adatott ki. Ismét futnia kellett. Végre ghimesi Forgács Imre bárónál, Trencsén vármegye főispánjánál talált hatalmas védőkarra, ki Komjátiba (Nyitra vm.) helyezte állandó hitszónokul, hol nyugalmasabb éveket tölthetett, író és nyomdászként is működhetett, nevezetesen nemcsak a maga munkáját adta ki, hanem Bornemisza Péter Postilláinak is megkezdette nyomtatását. Élete végén (1574. okt. 16. után) a virágzó pápai református egyház lelkészévé hivatott meg. Egy év sem telt el, a pestis elragadta 1575. okt. 23-án. Hamvai ott nyugosznak. Fia Dávid, a ki odavaló pap volt, örökölte nyomdáját.

Huszonnegyedrét, l. Kilövés.

Ibarra Joakim, spanyol könyvnyomtató, szül. Zaragozában 1726-ban, megh. Madridban 1785. nov. 23-án. Az általa kiadott munkák valósággal remekei a spanyol könyvnyomtatásnak.

Ideográfia (gör.), a. m. jelképes írás; olyan iró-rendszer, melyben az ábécze egyes jegyei nem hangok jegyeiből, hanem kifejezett személyek és tárgyak képéből állanak. Ilyen többek közt a kinai írás, de különösen az egyiptomi hieroglífok.

Idézőjel, akkor használatos írásjel, mikor valamely személy szavait változatlanul idézzük, azaz szóról-szóra úgy írjuk le, a mint mondotta. Rendes jegye ez: « (a mondat elején) és » (a mondat végén), néha így "-", vagy így is: »-«, másodlagos idézéseknél, vagyis az idézetben előforduló újabb idézeteknél pedig ,-'. Macskakörömnek is nevezik.

Ikonotípia (gör. a. m. képnyomat), a mannheimi Hentschel J.-től föltalált eljárás könyvnyomdai alnyomatlemezek előállítására, s klisék meg nagyobb betűk utánkészítésére, mindenféle maratásnak, vésésnek stb. kizárásával. A szükséges anyag előállítása azonban még a föltaláló titka.

Illuminátorok, l. Könyv.

Illusztráczió (lat.), tulajdonképpen értelmezés, magyarázás; újabban a könyveknek díszítése, a szövegnek értelmezése képekkel. Illusztrált könyv vagy folyóirat az, melynek szövegébe fametszetű, czinkmaratású, vagy egyéb módon előállított dúczokkal képek vannak nyomva.

Illusztrácziók elhelyezése. Különösen fontos, hogy az illusztrácziós lemezeket vagy tönköket a könyvnek vagy folyóiratnak lehetőleg arra az oldalára tördeljük be, a melyen a rájuk vonatkozó szöveg van. Persze ez lehetetlen, ha a kép egész oldalt foglal el; a nagyobb képek elhelyezését külömben is a szerző határozza meg az ő saját ízlése szerint. Ha egész oldalt betöltő képeket kell elhelyeznünk, akkor ezeket fejjel egymás ellenében állítjuk, úgy hogy mindkét képnek kifelé essék az aláírása. Ha a kép kisebb a kolumnánál; annak közepére tördeljük, úgy hogy fölötte 2-3 sorral kevesebb legyen, mint alatta. Ha az oldalnál legalább hatszorta kisebb a kép, akkor a kifelé eső (párosnál bal, páratlannál jobb) oldalába tördeljük. Ha két képet kell egy oldalra tennünk, a nagyobbik kerül alul, de ebben az esetben az oldalnak nem a külső, hanem a belső szélére. Hasábos könyvekben a képek elhelyezése szintén így történik. A kép sohasem bontja meg a hasáb olvasásának sorrendjét.

Illusztrácziók nyomása (képnyomat, ábranyomat). Lényegében nem külömbözik más nyomóformák nyomtatásától. A nyomtató-lemez vagy dúcz lehet fametszet, autotípia, fototípia, czinkográfia stb. Mi itt különösen a legfontosabbikra, az autotípiák nyomására terjeszkedünk ki. Legfő föltétele a képnek alapos egyengetése (l. o.). Maga az illusztráczióegyengetés három szakaszra oszlik: 1. az általános vagy előegyengetés 2. kivagdosás vagy erőegyengetés (Kraftzurichtung), 3. a hiányos részek és hibák pótló egyengetésére. A képeken mély árnyékot, 2-3 fokozatos árnyékot és világos helyeket külömböztetünk meg. A gépmester dolga ezeket az árnyéklatokat értelmesen széjjelválogatni, kivágni és egymás fölé ragasztani. A sikeres munka legfőbb föltétele a sima vágás és a papirosdarabok pontos fölragasztása. Autotípiák nyomtatásakor kivagdosásra jól enyvezett vékony papirost használjunk, a legsötétebb helyekre azonban valamivel erősebb papirost is vehetünk. Az erőegyengetést ne készítsük túlerősre, mert nagyon erős nyomáskor a festék a képen széjjelnyomódik és a nyomásban szürkének látszik, bármennyire fedőképes és szép fekete is az. A pontos fölragasztást legkönnyebben úgy ellenőrizhetjük, ha símítatlan papirosívre készítünk levonatot. Ezen az íven aztán az árnyalatokat összekötjük egymással s ilyenformán a képet olyan hatásúvá tesszük, mintha annak minden egyes része kidomborodna. A gyakorlott gépmester az előegyengetésre fordítja a legfő gondját. Mennél jobban állítja azt elő, annál szebb hatást ér el az erőegyengetésnél. Nem elég néhány papirosfolttal végig száguldani az előegyengetésre való íven; mert ebben az esetben minden kivágott darab fölragasztásakor kénytelen lesz a gépmester előbb a nagyobb hibákat kijavítani, a minek azután az a következménye, hogy az erőegyengetés hatása részben veszendőbe megy. Sokan az egyengetést a lemez és a fa közt végzik, a mi sok előnnyel jár.

A nyomás sikerültében fontos szerepe van a lemez alapzatának is. A jó kemény alapzat megkönnyíti az egyengetést és a nagyobb példányszám nyomásakor megszokott utánegyengetést úgyszólván fölöslegessé teszi. Az amerikaiak ezért már jó ideje mellőzik a faalapzatot s vasból valót használnak helyette. Ilyen esetben azonban az egyengetésnek jóval gyöngébbnek kell lennie, mint a faalapzatoknál, lévén a vas keménysége és nyomásbiró képessége jóval nagyobb, mint a fáé.

Különös figyelmet kell fordítanunk a festékező hengerek jó és ruganyos voltára. A kopott és kérges hengereknek nincs meg az a tulajdonságuk, hogy a piszokrészeket s a papiros lehulló porát fölvegyék; ennek következtében tehát a piszok a kép finom hálózatában kicsiny pontok alakjában letelepszik. Semmi szín alatt sem engedhető meg reggelente a tisztítatlan hengerekkel való továbbnyomás, mert a száradt festék a hengereken nehezen dörzsölődik széjjel: így a nyomás fényét elveszti s a papiros a kép sötétebb árnyalatainál beszakadozik.

Feladatunk egyik sarkalatos pontja, hogy mielőtt a formát beemeljük vagy arról levonatot készítünk, a beállított dúczok magasságáról kellőkép tájékozódjunk. Szóval egyenkint megvizsgáljuk azokat. Szükséges, hogy a képnek alsó tere, vagyis alapzata egész terjedelmében vízszintesen álljon. Sok gépmesternek az a szokása, hogy ha a kép mozog, egyszerűen csak a sarkokat rakja alá, nem számolva azzal, hogy a nyomóhenger egész súlyával nehezedik a dúczra s így könnyen okozója lehet a dúcz nyomás közben való mozgásának, valamint a körötte levő szedés «spíszelésének». Gyakran elő áll az az eset is. hogy az egyengetés ez által más helyzetbe jut s haszontalanná válik.

Az autotípiák nyomásához erős szerkezetű gép kell, a mely a szükséges erős nyomást minden baj nélkül megbirja. Közönséges gépeink, melyeket a gépgyárak többnyire illusztráczió-nyomó gépek gyanánt szerepeltetnek, autotípiák nyomására nem alkalmasak. Csakis a legújabb időben készít egynémely gépgyáros erre való gépeket, erősebb alapzattal és nyomóhengerrel, egy darabból öntött és egészet képező taligával s igen gyakran asztalfestésű elrendezéssel. Az erős nyomásnak megfelelően, még a nyomóhenger borítását is jobban ellenállónak készítjük, mint a szedésről való nyomtatáskor: jó erős kartonpapirost veszünk erre a czélra, hogy a nyomás bele ne vágódjék s az egész borítást hátrafelé ne tolja. Ha a nyomtatásra szánt papiros puha és jól simított, ajánlatos megfelelő pamutsatint húzni a karton fölébe.

Impressum, a könyvnyomtató czégét és a nyomtatás helyét föltüntető sor az apróbb nyomtatványok alján, az újságok utolsó és a könyvek első, második vagy utolsó oldalán. Az 1848: XVIII. t.-cz. szerint: «.Mely nyomdatulajdonos bármely nyomtatványra nevét és lakát ki nem teszi, vagy álnevet tesz ki: ha a nyomtatvány sajtóvétséget foglal magában, bűntársnak tekintetik: ellenkező esetben 100 forintig terjedhető büntetésben marasztaltathatik el.»

Imprimatur (lat.), a. m. nyomassék ki. Rövidítve: impr. Ezzel a jelzéssel bocsátja a szerző vagy szerkesztő a könyvet, ujságot nyomtatás alá.

Imreh Sándor, könyvnyomtató, szül. Nagy-Esküllőn (Kolozs) 1830. ápr. 11-én, megh. Maros-Vásárhelyen 1895. decz. 25-én. 1848-ban honvédhuszárnak csapott fel s végig küzdötte a szabadságharczot. 1867 óta a marosvásárhelyi ev. ref. kollégium nyomdájának igazgatója; azóta mint nyomdászati szakíró és mint a Petőfi elestének közelebbi körülményeit kutató történetíró szerzett jó hangzású nevet.

In albis (lat.), a. m. fehér lapokban. Így nevezik a könyvnek nyomtatott íveit, a midőn azok még nincsenek sem kötve, sem fűzve, hanem csupán egyszer összehajtva.

In extenso, a. m. teljes szélességben.

In folio (lat.), a. m. ívalakban. L. Folio.

Initiale, l. Kezdőbetűk.

Inkunabulák (a latin incunabulum, a. m. bölcső szóból), bölcsőnyomtatványok, másként paleotípiák vagy ősnyomtatványok, a könyvnyomtatásnak első termékei. Egyesek csak az 1500. évig készült (mintegy 16.000-et tevő) nyomtatványokat számítják az inkunabulák közé (ezekből közel 1000 darab van a magyar nemzeti muzeumban); mások az 1520-ig, 1530-ig, sőt az 1536-ig készülteket is. Hazai inkunabuláinknál bátran ez utóbbi évszámot állíthatni föl határul, mert számuk nem oly nagy mint például a németországiaké. A legkeresettebb és legtöbbre becsült inkunabulák azok: 1. a melyeknek megjelenési éve a könyvnyomtatás feltalálásának idejéhez legközelebb esik; 2. a melyek valamely város vagy helység első nyomdájából legelőször kerültek ki; 3. az olyan munkák, a melyekről biztosan tudják, hogy csak kevés maradt fönn belőlük; 4. a XV. század végéig napvilágot látott pergament-nyomtatványok; 5. olyanok, melyeket kiváló művészettel vagy a szokottól eltérő nemben csináltak; 6. fa- vagy rézmetszetekről nyomott képeket tartalmazó első nyomtatványok; 7. a görög s a római klasszikusok legelső nyomtatott kiadásai (ezeknek egy-egy ritkább nyomtatott példányát gyakran egyértékűre becsülik a sokkal korábban készült írott példányokkal) stb. Kezdetben sok inkunabulát pergamentre nyomtak, később azonban már papirosra; ez a papiros tartós és szép fehér és a mély fekete nyomással jó hatást tesz a szemre. A legelső nyomtatványok alakja folio volt. A betűk a régibb inkunabuláknál az ú. n. barátbetűkhöz hasonló gót jellegűek voltak s csak a későbbieknél láthatjuk a gömbölyded római betűfajtát. Az olaszországi inkunabulákat azonban túlnyomóan az utóbbival nyomatták. Czímlapokat a legelső ősnyomtatványoknál nem találunk (az első czímlappal ellátott könyvet Jenson nyomtatta Velencéében 1485-ben), de a könyv hátulján rendszerint van valami utóirat-féle, mely a könyvnyomtató nevét és a nyomtatás helyét és idejét jelöli. Az első ékítményes könyvek, a melyek művészi gonddal készültek, Német- és Olaszországból valók. A hazai inkunabulák legnevezetesebbjei: a Cronica hungarorum, Budán nyomtatták 1473-ban; Leonardi Aretini in opusculum Magni Basilli de legendis poeticis incipit feliciter, Buda 1473; Az Zenth Paal leveley magyar nyeluen, Krakkó 1533, ennek Komjáthy volt a kiadója s Vietorisz krakkai könyvnyomtató műhelyéből került ki, szép inicziálékkal és képekkel; Nouum testamentum seu quattuor euangeliorum uolumina lingua hungarica donata, Gabriele Pannonio Pesthino interprete. Bécs 1536.

Inseratum vagy insertio (lat.), valamely hírlapba iktatott hirdetmény.

Interpuctio (lat.), l. Irásjelek.

Irás, azok a látható jelek, a melyek az egyes szavakat vagy egyes hangokat szemünk elé állítják. Az irás feltalálása a legrégibb időkbe esik és egyidejű a rajzolás első kezdeteinek feltalálásával, melyeknek nyomára már a kőkorszakban is rá lehet akadni. A szorosabb értelemben vett irás első alakjának a fogalomírás tekinthető, a mely a tárgyakat bizonyos jelek által állítja elénk és ekként közvetetlenül hat az értelemre. Ide tartozik mindenekelőtt az emlékirásul használt legrégibb hieroglifikus irás; továbbá a már Kr. e. a harmadik évezredben a kínaiak között elterjedt képírás, a melynek helyébe a lassanként mindinkább tovább fejlődő rövidítés útján végre egy még most is használatban lévő szóirás lépett, a melyben minden szónak külön jele van.

További fejlődésében a szavaknak jelek útján való ábrázolása a hang- vagy fonetikus iráshoz jutott, a mely az egyes szóelemeket (hangokat) külön-külön jeggyel jelöli. Ez az irás lehet vagy szótagírás, a melyben egyes jegyek segítségével egész szótagokat jelölnek, vagy hangirás, a mely minden egyes, szót alkotó hangot külön jeggyel ábrázol. A régi hieroglifikus irástól a szótagiráshoz és innen a tiszta hangiráshoz már a régi egyiptomiak is eljutottak; általános használatba az utóbbi irás azonban csak a IX. század táján a fenicziaiaknál jött, a kik betűjegyeikkel (valószínűleg 22 ilyen jegyük volt) nyelvük minden szavát kifejezhették. A tudósok legjava a khaldeai ékirásban mezopotámiai találmányt lát, a mely képirásból szótagírássá és a régi persáknál kezdetleges hangirássá önállóan fejlődött. A fenicziai ábécze eljutott a többi semita néphez is és csekély eltéréssel belőle keletkeztek az arámi-szír, a héber és arab ábécze, a mely utóbbit aztán a persák, afgánok, hinduk és törökök is elfogadták. A latinok, etruszkok és más itáliai népek elkölcsönözték a görög ábéczét. A legrégibb római ábécze 20 jegyből állott, a melyek között még számos fenicziai van (H, K, Q), és csak később bővítették a szükséghez képest más jegyekkel. A római ábécze utóbb az európai népek korábbi írásmódjait is kiszorította, így pl. a germánok runáit. A görög ábéczéből fejlődtek később a következő irások: a gót, az örmény, a georgiai, a kopt (Egyiptom) és a czirill a szláv népeknél. A latin irás eredeti alakja az idő folyamán számos változáson ment át, így pl. külön választották az u-t és a v-t; főként Német- és Angolországban az egyszerű V-ből W-t képeztek és így két új betű állott elő; a németek használatba hozták az ä-t, ö-t, ü-t. L. még Betű.

Irásbetű (ném. Schreibschrift, Kanzleischrift), a könyvnyomdászatban az a dűlt betűfaj, mely a szép formájú kézi irást utánozza. Legszebb az angol irásbetű.

Irásjelek, az irásban a mondatok elkülönítésére és a hang emelkedése s ereszkedése vagy időmértéke megjelölésére szolgálnak. A mai irásjelek az alexandriai grammatikusoktól erednek; a középkor végén a velenczei könyvnyomtatók szaporították őket és szabályozták használatukat.

Irisz-nyomat, l. Szivárvány-nyomat.

Irópapiros, jól simított s annyira enyvezett papiros, hogy a tinta felső rétegébe behatoljon ugyan, de szét ne szivárogjon.

Italienne, betűfajta; vízszintesen húzódó segédvonalkái aránytalanul hosszúak és vastagok.

Italique vagy italica, a latin betűk dűlt alakja. Minálunk kurziv-nak (l. o.) mondják.

Itatós papiros, len- vagy pamutrongyokból vagy ezek keverékéből készült enyvezetlen és tömörítetlen laza papiros.

Ivelt szedés, vagy hajlított sorok szedése. Igen hatásos, bár a betű- és ékesítő anyag négyzetes formái miatt gyakran nehéz munkája a szedőnek. Alkottak ugyan már ilyen sorok befoglalására u. n. íves ürpótlókat is, a melyek jelentékenyen megkönnyítik a hajlított sorok szedését, «húsuk» azonban nagy és nem mindenkor férnek a meglévő helyre. Vannak rajtuk kívül még hajlított fémszalagok is, és ezek váltak be idáig a legjobban. Legtöbbnyire azonban magunknak kell a sorokat befoglaló vonalakat és térződarabokat hajlítanunk, még pedig többnyire arra való kis készülék segítségével; de lehet pusztán kézzel is hajlítani. A hajlítás foka a meglévő helytől függ, de jó azt mentül csekélyebbre venni, hogy a betűk szilárdabban megálljanak a befoglalók között. A betűválasztás dolgában legjobb, ha normális szélességű verzális betűket választunk. A széles vagy keskeny betűs sorok ugyanis nehezebben hajlíthatók, sőt a nagyon széles meg nagyon keskeny betűsek hajlítása akárhányszor éppenséggel lehetetlen. A hajlított sorok szélességére nézve a sorok esésének (l. Czímszedés) törvényei irányadók, teljes szélességűek vagy túlságosan rövidek azonban ne legyenek. Az ívet külömben könnyebb fajta lineaornamentummal is ékesíthetjük. Hatása így nyugodtabb.

Az ívek vonalhosszúságának kiszámítása meglehetősen körülményes és fölösleges is. Még legkönnyebb a kör kerületének kiszámítása, a mennyiben a kör átmérőjét megszorozzuk 3,14-del s megkapjuk a körvonal teljes hosszúságát. Ólomlinea és térző hajlításakor ezt a számot kevesebbre (például 3,13-ra) vehetjük, mert - különösen vastagabb vonalaknál - ennyit körülbelül kitesz a vonal húsa és tágulása.

Az ívelt szedés fő szabálya, hogy mentül kevesebb és mentül nagyobb darabokkal zárjunk ki. A sor kizárásakor ügyelnünk kell a helyes arányra: a sort magát külömben az egyes betűk közé tett kisebb testű kizáró darabokkal zárjuk ki. Alul pedig, ha csak lehet, egyetlen darabból álló teljes szélességű reglettával vagy ürpótlóval támogassuk az ívet. Néhol úgy is csinálják az ívelt szedést, hogy a betűket ráragasztják a fémszalagra, illetőleg a tágítóra. L. még Bélyegszedés.

Ives-nyomás (ejtsd: ejvsz-), az amerikai Ives által föltalált eljárás nyomólemezeknek zselatin-reliefről való készítésére. A zselatin-lemez képét szemcsés papirosra átnyomják, ezét pedig litográfiai sajtón való nyomás végett kőre vagy czinklemezre viszik át. A czinklemezt maratással könyvnyomó sajtón nyomásra is alkalmassá tehetik.

Ivjel, a nyomdász és könyvkötő tájékozására való jel minden nyomtatott ív 1. és 3. oldalán. Az ív 1. oldalán balról a szöveg alatt a szerző neve és a könyv czíme, jobbról az ív száma; az ív 3. oldalán már csak az ívszám van csillaggal nyomtatva. Az ívjel arra való, hogy úgy a nyomdász, mint a könyvkötő a műhelyeikben felhalmozott többféle könyvek íveit össze ne keverhessék és a fűzésnél könnyen eligazodhassanak a munkások. L. még Duernák.

Ivrét, l. Folio.

Ivszám, l. Ivjel.

Ívszámláló, l. Számláló készülék.

Izográfia (gör.), a. m. egyenlő irás, hasonló irás; a párisi Magne által föltalált eljárás régi nyomtatványoknak aképpen való előkészítésére, hogy azok, midőn a festékező hengert rajtuk végiggördítik, csupán csak a nyomott részeken festékeződnek s a litográfiai kőre vagy czinklemezre átvive, az eredetinek hű másolataként nyomhatók. A találmány lényegét a föltaláló nem tette ismeretessé, de valószínű, hogy csak az anasztatikai átnyomáshoz (l. o.) hasonló eljárásból áll.

Japáni ékítmények, l. Ékesítő anyagok.

Javítnok, l. Korrektor.

Jegyzet, könyvekben és egyéb nyomtatványokban levő, kisebb betűkből álló sorok az oldal alján. Rövidke lineával vagy egy-két sornyi ürrel szokták elkülöníteni a nagyobb betűkkel szedett folyó szövegtől. L. még Csillag.

Jelképes irás, l. Irás.

Jelvény (signum), nyomdászoknak vagy könyvkiadóknak szimboluma, monogramm vagy egyéb, a kiadókra vonatkozó ábra, melyeket híresebb nyomdászok vagy kiadók az általuk nyomtatott vagy kiadott könyvek czímlapjain alkalmaztak.

Jenson (ejtsd: zsanszon) Miklós, franczia könyvnyomtató, szül. Párisban 1415 körül, megh. Velenczében 1481-ben. Ő volt az antiqua betűk megteremtője. Lásd Antiqua.

Journal (francz., ejtsd: zsurnál), a. m. napló, hirlap.

Junta, l. Giunta.

Justorium, a betűöntők által a betűk egyforma magasságának ellenőrzésére szolgáló eszköz. Két egymáshoz derékszögben álló sárgaréz- vagy aczéllapból áll, a melyek a szedővashoz hasonlóan egyik végükön egy harmadik lappal vannak határolva.

Jüngling István, nagyszebeni könyvnyomtató. Műhelyéből 1666-tól 1687-ig számos, többnyire latin és német nyelvű könyv került ki.

Kalander-gép, l. Simító sajtó.

Kali Simon, l. Marosvásárhelyi nyomdászat.

Kalkográfia. 1. a. m. rézmetszés (l. o.). - 2. Valamely rajz pontos másolatának készítése. Ez többféleképen történhetik. A rajzra áttetsző papirost, vásznat vagy zselatint teszünk és arra rajzoljuk a másolatot. Vagy pedig a papirosra, melyen a másolatot előállítani akarjuk, másolópapirost teszünk azzal az oldalával lefelé fordítva, mely könnyen elváló festékanyaggal van bevonva, a másolópapirosra pedig a lemásolandó rajzot fektetjük és hegyes szerszámmal gyöngén megnyomjuk a rajz vonalait. E nyomástól a közben levő papirosról a festékanyag leválik és az alatta levő papirosra tapad, úgy hogy a rajzot tünteti föl. Ennek az eljárásnak az a hiánya, hogy a nyomás kárt ejt a lemásolandó rajzon.

Kalkotípia. Egyik neme a rézmaratásnak, mellyel a fametszést kívánták pótolni. Spencer Angliában, később Heims Berlinben 1851-ben állítottak elő ily módon rézkarczokat.

Kalkoxilográfia, a bécsi Siegländer találta fel ezt a klisékészítést, mellyel a rézmetszést a fametszéssel kötötte össze. Innen a neve.

Kalocsai érseki nyomda. Batthyány József gróf érsek alapította 1749-ben. Első technikai vezetője valószínűleg Royer Ferencz Antal volt. 1765 augusztus havában a kegyesrendiek kezébe került a nyomda; művezetői voltak: Wagner János József (1766), Neuner Frigyes szerzetes (1782-től 1797. jun. 2-ig) és Prandtner Lipót szerzetes, a matematika tanítója és képzett nyomdász (1799-től 1803-ig). 1803. jan. 1-től fogva Tomencsek János, a pesti Landerer-nyomda volt művezetője veszi bérbe 10 évre évi 200 frtért. Végre 1816-ban megszűnik a nyomda s vétel útján Trattner birtokába kerül, ki azt fővárosi üzletével egyesíti.

Kanon (canon), betűnagyság megjelölése. Megkülömböztetünk kis kanont (32 pont) és nagy kanont (42, illetőleg 48 pont).

Kaosztípia, alnyomatok készítése stereotipáló készülék segítségével. Egy darab itatós papirost vízzel itatunk s az öntőpalaczkba téve, ráöntjük a folyós betűfémet. Ekkor holdtájakhoz hasonló képet mutató alnyomatlemezt nyerünk, mely színnyomatképpen pompás hatást tesz. Készítése azonban veszedelmes. L. Szelenotípia.

Kapcsoló jel (accolade {}), több sornak összefoglalására szolgálnak. Vannak egyetlen darabból öntöttek is, de tagadhatatlanul praktikusabbak az összeszedhetők.

Kapitälchen, a latin betűk egyik fajtája, a mely a verzálisok (nagy betűk) formájára van öntve, de a betű képe nem nagyobb, mint a kurrensé (kis betű). Legtöbbnyire verzális kezdőbetűvel használják, pl. KAZINCZY.

Kapronczai Nyerges Ádám, könyvnyomtató és betűvéső, szül. 1744-ben, megh. Marosvásárhelyt 1786. jun. 17-én. Iskolai tanulmányait Nagyenyeden végezte, a könyvnyomdászatot és betűvésést pedig Kolozsvárt tanulta. 1772-ben Bécsbe ment. Itt három esztendeig dolgozván, visszament Kolozsvárra s átvette a ref. kollégium nyomdájának vezetését. 1785-ben Marosvásárhelyt nyitott nyomdát. Egyike volt kora legügyesebb betűvésőinek. Arab és örmény betűi különösen kiváltak finom és egyenletes metszésükkel, s messze fölülmúlták az angolok és hollandusok csinálta betűket.

Karacs Ferencz, rézmetsző és térképész, szül. Püspök-Ladányban, 1771. márcz. 22-én, megh. Pesten 1838. ápr. 14-én. Mint debreczeni tanuló szenvedélyből megtanulta a rézmetszést s 1813-ban Teleki László gróf támogatásával kiadta Magyarország térképét négy lapon, 1830-ban Európa térképét 24 lapon. Szomorú anyagi helyzetben élt.

Karádi Pál (székesfehérvári), könyvnyomtató. Abrudbányán nyomtatott 1569-ben, mint ezt a «Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról» bizonyítja.

Karai László, budai prépost, a könyvnyomtatás meghonosítója Magyarországon. Bécsben nyerte tudományos kiképzését s azután az egyházi pályára lépett. Majd a kir. kanczelláriába került, s Mátyás királyt, mint annak titkára, 1467 óta több útjában elkisérte, így még ez évben Erdélybe, miközben őt Mátyás (1468 elején) budai préposttá tette. 1470 nyarán a király rendkívüli követül Rómába küldte, a hol Karai az első könyvnyomdát látta és ott ébredt benne az az óhajtás, hogy hazánkban is létesítsen ilyen vállalatot. A római nyomda egyik munkásával, Hess Andrással (l. o.) tehát egyességre lépett a végett hogy Budára jöjjön és nyomdát állítson. A költségek fedezését Karai magára vette. Hess még 1471-ben útra kelvén, Budán, valószínűleg a prépostság házában rendezte be műhelyét és 1473. jun. 5-én elkészült a Budai krónika szedésével, melyet azután Karai prépostnak ajánlott fel, mint ezt a könyv elején olvasható ajánló levél bizonyítja. Azt mondhatni, hogy Karai volt az egyetlen befolyásos egyéniség, a ki a könyvnyomdászat fontosságát akkoriban felismerte és nem rajta múlt, hogy a nyomda pártolás hiánya folytán nemsokára megszűnt. Fraknói Vilmos mutatta ki először, hogy nem Geréb Lászlót (a ki nem is volt budai prépost), hanem Karai Lászlót illeti meg tulajdonképpen a könyvnyomdászat hazánkban való meghonosításának dicsősége.

Karancsi György, nyomdász, 1661-ben vette át Fodorik Menyhért örököseitől a hírneves, de Fodorik halála után majdnem 10 éven át szünetelő debreczeni nyomdát. Nyomtatványai annyira piszkosak, dísztelenek, hogy egész e századig az ócska, pecsétvető betűt Karancsi-betűnek hívták.

Károlyi István (királypatyi és vasvári), l. Trattner.

Kartográf (gör.), a. m. térképcsináló. Kartográfia = térképrajzolás.

Kartotípia, l. Térképnyomás.

Kassai András, l. Csíksomlyói nyomda.

Kassai Pál, könyvnyomtató, 1686-ban vette át a debreczeni nyomdát, mely 1697-ig állott nevén, a mikor aztán Vincze György lett a városi nyomda vezetője.

Kefelenyomat, a szedésnek az a lenyomata, a melyet a szedő a végből készít, hogy annak átolvasása a nyomás vagy tördelés előtt s a hibák kijavítása megtörténhessék. Készítése rendesen úgy történik, hogy szivaccsal egyik oldalán megnedvesített papiroslapot tesznek a festékezett szedésre s azt keményszőrű kefével ráverik. Újabban hengeres készülékekkel vagy kézi sajtókkal nyomtatják ezeket a hasáblenyomatokat.

Kellősítés, l. Betűöntés.

Kemigráfia (dallastípia), a. m. czinkográfia (l. o.).

Kemitípia, Piil K.-től Koppenhágában föltalált, ma már nem igen használatos eljárás, könyvnyomó sajtón nyomható lemezek előállítására. A rajzolás valamely étetőszerrel bevont czinklemezre történik, az így keletkezett mélyedéseket ólomczink-bizmut öntvényével teleöntik, a czinkrészeket pedig kimaratják, úgy hogy ekkor már az öntvény emelkedik ki s a lemez alkalmassá lesz könyvnyomó sajtón való nyomásra.

Kencze, rossz magyar neve a firnásznak, l. Festékek.

Képnyomat, a. m. illusztrácziók nyomása (l. o.).

Kérdőjel, a kérdést jellemző irásbeli jel (a görögben ; , a többi európai nyelvben ?). Rendesen a mondat után áll, a mi - Simonyi szerint - logikailag semmikép sem igazolható, tekintettel arra, hogy a kérdő mondat hanglejtése egészen más és így fontos lenne már a mondat olvasásának kezdetekor tudni, vajjon kerdő-e vagy sem. E feltűnő anomália a spanyoloknál helyes megoldást nyert, a mennyiben azok a kérdőjelt a kérdő mondatnak elején is, végén is kiteszik (így: ¿-?). Néha rekeszjelben megkérdőjelezünk olyasmit is, a minek a kétes voltára akarjuk figyelmeztetni az olvasót.

Kerékhajtó. Azokban a nyomdákban, hol nem mehanikai erő, hanem emberek hajtják a gyorssajtót: ezeket kerékhajtóknak nevezik; a gőz- vagy gázmotor hajtotta gyorssajtók segédmunkásának már formahordó a neve.

Kereszt (†), l. Csillag.

Keretek. Bár a keretes szedés újabban éppen nem divatos: szükségesnek találjuk szabályait röviden összefoglalni, annál is inkább, mert valószínű, hogy műiparunk némi stílusbeli szertecsatangolás után vissza fog térni a régi formákhoz, s több szabadsággal, megbővült anyaggal és ismeretkörrel újra széltében alkalmazni fogják a klasszikus keretfajtákat is. A mesterszedésben használatos keretfajtáinkat megismertettük már Ékesítő anyagok czikkünkben: e helyütt pusztán csak összeállításuk szabályaira szorítkozunk.

Legegyszerűbb keret az egyetlen finom, fekete vagy hullámos vonalból álló, a melyet különösen apróbb nyomtatványokon használhatunk hatásosan. Ezek alkalmazásakor arra kell ügyelnünk, hogy a vonal és a papiros margója között helyes arányt teremtsünk. Mennél keskenyebb a margó: annál közelebb legyen a vonal a szedéshez; de azért mégse feküdjön egészen rája. Arányszámokul az 1:3-at vehetjük, vagyis: a szöveg és a vonal közötti tér a margónak mintegy harmadrészét tegye. - Gyakran párhuzamosan futó vonalakat veszünk keretül; ekkor a két vonalnak egymástól való távolsága a közbefogott szedés ritka vagy sűrű voltától függ. Ha három vagy több vonalból áll a keret: a köztük levő teret nem szabad egyformára szabnunk, mert így nagyon egyhangú lenne a keret. Éppen így, ha különböző vastagságú vonalakból állítunk össze keretet: e vonalaknak nem szabad fokozatosan vastagodóknak lenniök. Például: Terczia vastagságú keretet szedünk háromfajta vonalból: 2-pontos kettősfinom, 3-pontos fekete és 1-pontos fekete lineából. Már most a 3-pontos fekete lineát a másik két vonal közé kell vennünk, ha azt akarjuk, hogy a keret hatásos legyen. Belül vesszük a kettősfinom vonalat, ezt 6 pontnyi hézag választja el a 3-pontos fekete vonaltól; e közé és a kívül kerülő 1-pontos fekete vonal közé pedig 4-pontos hézagot szánhatunk.

A kereteknek különösen a sarkai díszesek. Már az egyszerű lineakereteket is megkombinálhatjuk hajlított, kifutó és egymást metsző, spirálissal stb. ékesített sarkokkal. Ha a vonalak közé rovátkás vonalakat vagy más ékítményeket iktatunk: a sarkok kombinálhatásának egész végtelensége áll előttünk. Legkedveltebbek a kidudorodó sarkok. A gazdagon ornamentált sarkokhoz azonban bajos kapcsolatot találni s ezért azokat nem is alkalmazzák valami bőven.

A szélesebb kereteknél főképpen három alkotó részt külömböztethetünk meg: a varratot, vagyis vékony vonalat, mely a keretet a szedéssel mintegy összeköti; a szalagot, a mely rendesen valami ékítményfajtából s az ezt szorosan befoglaló, többnyire nyolczadpetit fekete lineából áll, s a csipkézetet, a mely a szalagot követően, szabadon fut ki a nyomtatvány margójára. A keret leglényegesebb része a szalag: ebben érvényesül a keret stílusa a legjobban. Különösen az olyan ékítmények alkalmazhatók ide, a melyek hosszant futók, például a meanderszalag, virág-, ágbog- és levélfüzér, spirálisan futó stb. ékítmények. Hogy a szalag honnan induljon ki: azt többnyire a szedő ízlése határozza meg; lehet a keret valamelyik oldalának közepéből kiindulóan körülfutó, lehet saroktól sarokig futó stb. A szalagot rendesen lineasor foglalja be, de ennek nem szabad arra szorosan ráfeküdnie, mert külömben a gépmester részéről lehetetlenné válnék a pontos egyengetés. Legtöbbnyire egypontos tágító választja el tehát a szalagot a kisérő vonalától. Az utóbbit külömben kombinálhatjuk is, például rovátkás lineával.

Varratul rendesen valami finomabb vonalat veszünk, például hullámosat, rovátkosat vagy pontokkal szaggatottat. A sarkokba kapcsolóul megfelelő vonalas ékítményt is szoktunk tenni. Csipkézetül a hegyükkel kifelé állítható levél- és virágsorozatok, bojtok, sallangok használhatók. A csipkézetnek a szalagnál világosabbnak kell lennie, hogy a keret fokozatos átmenete meglegyen. A három alkotó rész: a varrat, szalag és csipkézet közé rendesen vastagabb, például 2-pontos tágítót teszünk.

Kertész Ábrahám (szenczi), 1640-ben állította föl nyomdáját Nagyváradon, Bethlen István gróf bőkezű támogatásával. Termékei a Hollandiából hozatott szépmetszésű betűk s a tiszta nyomás révén előnyösen válnak ki az abban az időben hanyatló félben levő többi nyomda munkái közül. 1660-ban, mikor a török ostrom alá fogta Nagyváradot, Kolozsvárra, majd pedig (1663) Nagy-Szebenbe költözött, hol 1667-ben meghalt.

Kertész József, könyvnyomtató, szül. Győrött 1837-ben, megh. Budapesten 1895. decz. 27-én. Pesten, a Kozma-féle nyomdában tanult, s később az Emich-nyomdában volt mesterszedő. A hatvanas években mintaszerűen berendezett akczidens-nyomdát alapított. 1875-ben ezt eladta, de már 1881-ben újat alapított. Az ő nevéhez fűződik a mesterszedés megteremtése hazánkban. A nyomdát jelenleg fiai vezetik.

Kétcziczerós, betűnagyság megjelölése; a. m. 24 pont.

Kétmitteles, betűnagyság megjelölése; a. m. 28 pont.

Ketszín-nyomású gyorssajtó, az olyan gyorssajtó, a mely két szedésformáról egy fordulatra kétszínű nyomatot készít. Közönséges gyorssajtóinkon is nyomhatunk ilyenformán; nem szükséges hozzá egyéb, mint néhány festékező és egy nyaló-henger, közepükön 2-3 czentiméternyire egymástól elválasztva. A festékválasztót a válú közepébe tesszük, a dörzsölő hengerből pedig a csigát kivesszük, hogy annak ide-oda mozgását megszüntessük.

Kettősfinom vonalak, l. Vonalak.

Kettős gyorsajtó, l. Gyorssajtó.

Kettős ívrét, a. m. duerna, l. Duernák.

Kettősnyomású gyorssajtó (komplet), olyan gyorssajtó, mely egy fordulóra az ív mindkét felét kinyomtatja. L. Gyorssajtó.

Kettőspont (gör. kolon), az az írásjel, melyet különösen idézetek előtt alkalmazunk (:), de azonkívül a hosszabb körmondatokban is, hogy az előszak s az utószak világosan el legyenek különítve egymástól. (A két szaknak egyes tagjait vesszővel vagy pontosvesszővel választjuk el egymástól.)

Kezdő betű (initiale), általán a nagy betű, mellyel a szó kezdődik, különösen pedig a könyvnek, vagy a könyv valamely szakaszának, fejezetének nagyobb alakú, díszes első betűje. A középkori kéziratokban a kezdőbetűk alig valamivel nagyobbak a szöveg betűinél s inkább vörös színüknél fogva tűnnek ki. A miniatorok azonban lassankint mind nagyobb gondot fordítottak a kezdőbetű minél díszesebb előállítására, ez képezte művészetük egyik legfő tárgyát. (L. Miniatura.) A modern könyvnyomtatásban is mind jelentékenyebb szerepre vergődnek az inicziálék. Sűrű egymásutánban öntik a betűöntők a szebbnél szebb antiqua-, fraktur-, schwabacher-, kanzlei- és gótikus inicziálékat. Magyar művekben persze csak az első és az utolsó használható. Az antiqua-inicziálék betűteste többnyire mediaeval vagy renaissance jellegű; a betű körül levő ékítményben a renaissance-on kívül rokokó és naturalisztikus motívumok is lehetnek jelen. Maga az egész inicziálé lehet szabadon ornamentált vagyis határozatlan alakú, vagy pedig zártan ékesített, tehát zárt szögben levő. A szabadon ornamentáltat főképpen szabadon álló sorokban (czím), a zártan ornamentáltat pedig folyószöveg bekezdéseként alkalmazzuk. A bekerített kezdőbetűk úgy álljanak a folyó szövegben, hogy a keret felső széle az első sor betűképével egy vonalban legyen.

Kézi műszer, l. Betűöntés.

Kézirat (lat. manuscriptum), így neveznek minden nyomtatás végett a nyomdába adott dolgot. A kéziratnak nem szükséges tehát irottnak lennie. A korábban nyomott példányokból azt, a melyet a nyomdába küldenek újranyomás végett, szintén kéziratnak, szorosabb meghatározással nyomtatott kéziratnak nevezik. A «Kézirat gyanánt nyomtatva» jelzés valamely nyomtatott dolgon (pl. ajánló leveleken, színműveken) azt jelenti, hogy a nyomtatvány nem a nagy közönség számára készült, hanem pusztán csak a kiadó érdekében. E jelzés ez esetben egyszersmind azt is jelenti, hogy a kiadó tulajdonjogát föntartja.

Kéziratcsiptető, l. Divisorium és Tenaculum.

Kézi sajtó. Fából vagy vasból való nyomó gépezet. Két fő rész külömböztethető meg rajta: a taliga a fenéklappal (fundamentum), melyre a szedést helyezik s a nyomótalp (tégely), mely a fordító rúd segítségével bizonyos határig leereszthető. A taliga forgattyúval való hajtás következtében előre és hátra mozog; a rajta levő szedést kézi hengerrel festékezve, ráhajtják a nyomópapirost magában foglaló sajtófödőt (fedőlap), mire a taligát a nyomótalp alá gördítik, s ennek leeresztésével megtörténik a nyomás.

Gutenberg az ő sajtójának eszméjét a borsajtoló készülékekről vette s az ilyenforma fasajtók nagyon soká, egész a XIX. századig használatban voltak. Mindössze a németalföldi Blaeu és a párisi Didot javítottak rajtok egyet-mást. A XIX. század elején azonban már tökéletesen elterjedt Stanhope lord vasból való kézi sajtója, s nyomában egész sora keletkezett a jobbnál jobb s többnyire angol meg amerikai gyártmányú vassajtóknak. Amerikaiak voltak: a Ruthwen- és a sasos Columbia-sajtó; angolok: a Cooper-, Hopkinson-, Cogger- és Hagar-féle kézi sajtók. Uralmuk azonban nem soká tartott, mert a König Frigyestől föltalált gyors sajtók már a XIX. század harmadik negyedében tökéletesen kiszorították őket. Azóta csak nagyobb nyomdákban használatosak, még pedig próbalenyomatok készítésére. Lásd még Kőnyomó sajtók.

Kiadás, a nyomtatás útján sokszorosított irat. Fontosak a régi klasszikusok és az olyan munkák kiadásai, a melyeknek olvasásmódja és betűi bizonyos tekintetben nevezetesek. Nagyon becsesek a könyvnyomtatás feltalálásának legkorábbi idejéből való kiadások, az inkunabulák és valamely klasszikusnak első, ritka kiadásai (editiones principes). Keresettek némely nyomdák kiadásai, így pl. az Aldusoké, Giuntáké és Étienne-eké a nyomtatás korrektsége, az Elzevireké a nyomás tisztasága, a Baskervilleé, Didoté, Bodonié stb. a kiadás fényes kiállítása miatt.

Kiemelés, így nevezzük, ha valamely sort vagy szót feltűnőbb, nagyobb betűvel szedünk, mint a folyó szöveget. Ugyancsak kiemelés az, midőn a már kinyomott formát kiveszik a gépből, hogy másikat nyomhassanak, vagy a szedett sorokat a szedővasból kiemelik a szedőhajóra.

Kikötés, a szedőnek az a művelete, mikor a hasábot vagy kolumnát a betűk félmagasságában kötőzsinórral többszörösen körülköti, hogy a szedést szétbomlás ellenében biztosítsa. A kötőzsinór végeit egymásra hajtja, de nem köti csomóra, mert később ismét le kell oldani.

Kilövés, a nyomás alá kerülő oldalaknak az az elrendezése, a melynek következtében a kinyomott ív összehajtása után az egyes oldalak a megkivántató sorrendben követik egymást. A kilövésnek más-más módja van, a szerint a mint a formát ¼, ½, egész vagy kettős ívben nyomjuk és a szerint, a mint az íveket, félíveket vagy negyedíveket egymás után vagy egymásba téve fűzi össze a könyvkötő. Az egymásba fűzhető ívek a könyvkötő munkáját tetemesen apasztják és így olcsóbbá is teszik, azért az 1½-2 ívből álló s különösen nagyobb példányszámban nyomódó íveket úgy is kell kilőni.

A leggyakoribb kilövési módozatok:

Ívrét (folio).

Lapjainak száma 2, oldalaié 4. Kilövése:

Negyedrét (quart).

Lapjainak száma 4, oldalaié 8. Kilövése:

Nyolczadrét (oktáv).

Olyan formátum, amelynek az íve 8-lapos, illetőleg 16-kolumnás. Kilövése:

Az egymás mellett álló kolumnák összege mindig 17; a félívnél 9.

A haránt nyolczadrét ugyanekkora, a külömbség csak az, hogy az oldalak szélességökben olvasandók.

Tizenkettedrét (duodecz).

Lapjainak száma 12, oldalaié 24. Szokottabb kilövési módja (a sáv levágva és beleállítva):

Huszonnégyes formatum.

A tizenkettedrétnek két egymás mellé állított formája. Az első forma balra kerül, még pedig úgy, hogy első oldala kifelé álljon: a második formát pedig jobbra lőjük, a 2-es kolumnával szélről. A harmadik oldal (1*) a ráma középhézagánál van.

Harminczkettes formatum.

Széjjelvágáskor 2 ívet ad s a következőképpen lövik ki:

Negyvennyolczas formatum.

Három oktávból áll s a következőképpen lövik ki:

Hatvannégyes formatum.

Széjjelvágáskor négy oktávívet ad s következőképpen lövik ki (buktatásra):

Kilövő-deszka, fenyőfából készült, de keményfa-oldalléczczel ellátott deszka, a melyen valamely mű vagy újság oldalait kilőjük.

Kimenetsor, a bekezdés (l. o.) előtt levő, quadrátokkal kiegészített sor. Betűképes részének legalább oly szélesnek kell lennie, mint a mekkora a bekezdés.

Kinai könyvnyomtatás. A könyvnyomtatást sokkal előbb találták föl a mennyei birodalomban, mint minálunk: a Thang-dinasztia uralkodása alatt Kr. u. 700 körül. Eleinte fatáblákba vésett betűkről nyomtattak, de már 1041-ben egy kovács mozgatható betűket talált föl, melyeket élő tábláknak (ho-pan) neveztek el. Ez az újítás azonban nem talált pártolásra s így a fatábla-nyomás mellett maradtak, mely 1205-ben Japánban is meghonosult. Kang-hi császár a hittérítők biztatására rézbetűket öntetett s egy 5000 kötetes encziklopédiát nyomtatott velök. Ezeket a betűket azonban a régi szokásokhoz ragaszkodó kínaiak csakhamar beolvasztották. Ujabban 1771-ben készítettek mozgatható kinai betűket Pekingben s ezek mai napig használatban maradtak. Ez ideig a könyvnyomtatás főhelye Szu-cseu volt.

Kinai papiros. A gampi, kodsu és mitsumata növények rostjából készül. E növények sejtjei vékonyabbak és hosszabbak a len sejtjeinél s ez okból a belőlük készült papiros sokkal tartósabb a miénknél. A kínaiak oly czikkeket is készítenek belőle, a melyeket nálunk szövetből vagy bőrből szokás készíteni.

Kincstári nyomda, 1829 táján keletkezett Mármaros-Szigeten. Első vezetője Zahoray Alajos volt, ki 1845-ig állt az élén. Az ötvenes és hatvanas években «csász. kir. státusnyomda» hangzatos czímet viselt, bár berendezése vajmi szerény volt. 1867-ben föloszlatták.

Kirakó készülék, a gyorssajtóval kapcsolatos szerkezet, mely a nyomóhenger alól kikerülő nyomtatott ívet az u. n. kirakó-asztalra rakja. Fő része félkörben forgó tengely, a melyből gereblye módjára sima faléczek állanak ki. A nyomtatott ívek ezekre a léczekre s azokkal a tengely fordulásakor a kirakó-asztalra kerülnek. Ha a léczek az ívet lerakják, ismét fölemelkednek.

Kis Miklós, l. Tótfalusi Kis.

Kis betűk, l. Betű és Kurrens betűk.

Kis kanon, l. Kanon.

Kizárás. Kétféleképpen történik: a szóközök kisebbítésével és nagyobbításával. A közöket lehetőleg egyenletesen kell szűkítenünk vagy tágítanunk. Ez a 20-cziczerós szedés-szélességen fölül könnyű dolog, mentől kisebb azonban a szedés szélessége, annál nehezebbé válik; kis jóakarattal azonban megközelítően egyenletesre zárhatjuk a keskenyebb sorok szóközeit is.

Majdnem minden más nemzet könyvnyomtatásában az a szokás, hogy a mondatot befejező pont után a rendesnél kétszerte vastagabb kizárást tesznek, így például ha a többi szóköz félnégyzetnyi, a mondat befejezése utáni szóközt egy négyzetnyire veszik. Ennek az úgynevezett értelmi kizárásnak szabályát - habár kisebb arányban - kiterjesztik a többi írásjelre is; tehát a vessző után is valamivel (1-2 ponttal) szélesebbre engedik a szóközt, a kettős pont, pontos vessző stb. után pedig megközelítően annyi kizárást osztanak be, mint a pont után. Az összetett rövidítéseknél (u. zw. = und zwar, a. m. = ante meridiem) is érvényesül az értelmi kizárás elve, még pedig ellenkező irányban; itt ugyanis tekintetbe veszik a betűnek a húsát, vagyis a nyomtatásban fehéren maradó részét, meg a rövidítés jegyeinek szoros összetartozását s közéjük kevesebb kizárást tesznek, mint egyebüvé. Minálunk e tekintetben újabban nagy a rendszertelenség.

A kizárás, illetőleg a szóköz alapja a félnégyzet vagy harmadnégyzet lehet. Igen keskeny czímbetűk, például a hajszál-betűk szedésekor a negyednégyzetet is vehetjük alap-kizáróképpen, viszont a nagyon széles czímbetűk szóközeinek alapja szélesebb is lehet a félnégyzetnél. Hogy a közönséges könyvbetűs szedés szóközeiben a fél- vagy harmadnégyzetet vegyük-e alapul: az szintén az illető betűfajta szélességétől függ. Nem szabad azonban felednünk, hogy a túlságosan szűkített betűközök rendkívül megnehezítik az olvasást, túlságos tágításuk pedig az esztétikai külső rovására történik. Szabálynak vehetjük, hogy a mikor egyharmados kizárókkal szedünk, a sorokat inkább tágítva zárjuk ki; ha pedig félnégyzet az alap-kizáró: szűkítsük a szóközöket.

Kizáró darabok, a valódi betűknél alacsonyabb betűfélék, melyek a nyomtatásban a papiroson láthatatlanul maradnak; az a rendeltetésük, hogy a szavak közt fehér térközt tartsanak. Legnagyobb kizáró darab a négyzet (Geviert), melynek szára mind a négy oldalon egyenlő; fogyó mértékben következik ezután a félnégyzet, a harmad és negyed; végül a spácziumok, melyekből 5-10 tesz egy négyzetet. L. még Quadrát és Ürpótlók.

Klammer, l. Kapcsoló jel.

Klapka Károly József, temesvári könyvnyomtató, Klapka György honvédtábornok édes apja. 1807-ben kapta első feleségével a nyomdát s azt megbővítvén, könyvkereskedést is alapított. 1826-ban átvette az aradi nyomdát is Michek Antaltól. 1828-ban megindította a temesvári első hírlapot «Banater Zeitschrift» czímen; később a «Temesvárer Wochenblatt»-ot szerkesztette egészen 1842-ig. 1830-ban nyomdáit átadta Beichel Józsefnek, ő maga pedig Temesvár követeként tagja lett a pozsonyi országgyűlésnek, s közhasznú tevékenységeért 1841-ben magyar nemességet kapott. Meghalt Aradon 1863. május 11-én, 77 éves korában.

Kličotípia (tipogravure), a bécsi Kličtől föltalált marató eljárás. A sokszorosítandó képet egyszines (pigment) nyomatról kovácsolt vörösrézlemezre viszik át s könyvnyomó sajtón való nyomás végett domborúra maratják. Az ily módon készült klisék rendkívül finom hálózatúak. L. még Fotomechanikus sokszorosító eljárások.

Kliegl József, szedőgép-föltaláló, szül. Baján 1795-ben, megh. Budapesten 1870. jan. 7-én. Gazdatiszt volt, majd festővé lett, végül pedig géptani kutatásokra adta magát. Egyebek közt szedő- és osztógépet is föltalált, mely 1839-40-ben Pozsonyban kiállíttatván, föltünést okozott (most a nemzeti muzeum lomtárában hever). Kliegl a szerencsétlen föltalálók sorába tartozik. Noha egyes irók és művészek a szabadságharcz előtt megkezdett s Garay szerkesztette Kliegl-könyvvel sorsán enyhíteni igyekeztek s a pozsonyi országgyűlés tagjai is tiz esztendő alatt több mint 10.000 forinttal segítették: gépeit házbér fejében elárverezték s ő nagy nyomorban élte le öreg napjait. L. még Szedőgépek.

Klösz Jakab, könyvnyomtató, 1598-ban vette át az addig Gutgesell Dávid által vezetett hírneves bártfai nyomdát s azt 60 év alatt hazai első rangú nyomdáink sorába emelte.

Knezevics István, l. Engel.

Koberger (Koburger, Coberger) Antal, német könyvnyomtató, szül. 1440 körül, megh. 1513. okt. 3-án. 1480-tól állandóan Nürnbergben dolgozott több mint 24 sajtóval és mintegy 100 segédmunkással. 236 kiadványát ismerjük; ezek legtöbbje az 1480-tól 1500-ig terjedő időszakra esik, s nagyobbrészt a skolasztikus bölcsészet termékei. Betűi csaknem kizárólag gótikusak voltak; illusztrácziós kiadványaihoz (Deutsche Bibel; Weltgeschichte) kiváló fametszőket fogadott, így Wohlgemuthot, Pleydenwurfot stb. Kiadói üzlete egész Európában jóhírű volt s Koberger élete vége felé kizáróan ezzel az üzletággal foglalkozott. Az üzletet halála után kiskorú fia nevében nagybátyja, Koberger Hans vezette 1532-ig, a mikor megszűnt.

Koburger, l. Koberger.

Kolofon (gör.), a. m. csúcs, vég; a középkori kéziratok és régi nyomtatványok végén a kiadó, másoló vagy nyomdász neve, valamint a kiadás, másolás vagy nyomtatás helye és ideje.

Kolonel, l. Colonel.

Kolozsvári könyvnyomtatás. E város első nyomdásza Heltai Gáspár (l. o.) volt, ki a szakképzett Hofgreff Györgyöt fogadta társképpen maga mellé. Halála után (1574) özvegye, majd fia birta a nyomdát. Ez utóbbinak leánya révén később Lang Tamás, majd pedig 1630-ban ennek egy rokona, Ravius (Szőrös) Mátyás kezébe kerül a nyomda. Ügyvezetők voltak: Makai Nyirő János (1619-21), Válaszúti András (1624 körül), Szilvási András (1625-től), Abrugius György (1630-tól). Vándor nyomdász számba mennek: szenczi Kertész Ábrahám (1660-63) és Rozsnyai János (1671-75). - 1670 táján az unitáriusok is alapítottak nyomdát Kolozsvárt, a melynek működése azonban nem soká tartott. Ügyvezetői voltak: Liszkai Mihály (1697-ig), Lengyel András, Heltzdörffer Mihály. - Az ev. ref. főiskolai nyomdát 1672-ben állíttatta föl Apafi Mihály fejedelem részben a Heltai-nyomda maradványaiból, részben a Szebenből 1667-ben ide hozott Kertész-nyomda fölszereléséből. Később jelentékenyen megnagyobbodott a nyomda Tótfalusi Kis Miklós (l. o.) nyomdájának berendezéséből, mely a nagynevű könyvnyomtató halála után szintén a főiskola tulajdonába ment át. A nyomda ügyvezetői voltak: veresegyházi Szentyel Mihály (1668-84), Némethi Mihály (1684-90), Veresegyházi István (1690-92), Telegdi Pap Sámuel (bérlő 1731-ig), szatmári Pap Sándor (1745-ig), Pataki József (1753-ig), Páldi Székely István (1769-ig), Pataki Samuel (felügyelő 1785-ig), Viski István (művezető), Kapronczai Nyerges Ádám (1784-ig), Deáki Sámuel (1803-ig), Török István (1829-ig), ákosi Barra Gábor (1837-ig). A nyomda ezután még több bérlő kezén ment át, míg végre megvették a főiskolától s a «Közművelődés» nyomdai részvénytársaságot alkották belőle. - A jezsuiták nyomdáját 1737-ben alapította Antalfi János erdélyi püspök. Vezetői voltak: Weichenberg Simon Tádé (1737), Becskereki Mihály (1744), Fey András (1747 körül), Weilhammer Bernát (1754-től fogva). A rend föloszlatása után (1775) Kollmann József bécsi nyomdász volt a nyomda bérlője, majd a piaristák kezére került, a mikor Barth Péter és Barth János voltak a vezetői. - 1790-ben Hochmeister Márton, a szebeni könyvnyomtató alapított Kolozsvárt nyomdát. 1809-ben ezt a katolikus liczeumnak adta, a mikor a piaristák föntebb említett sajtójával egyesítve, «liczeumi nyomda» czímet kapott. Művezetői voltak: Krüner Lipót, Bartók Lukács. - Volt 1829-től 1832-ig még egy más nyomda is Kolozsvárt: Pethe Ferenczé, kitől azt Méhes Sámuel vette át, 1848-ig birva, a mikor Ocsvay Ferencz birtokába került.

Kolozsvári szakiskola, l. Szakiskolák.

Kolumna, l. Arány és Columna.

Kolumnafej, l. Oldalczím.

Komlós András (Lupinus), könyvnyomtató, 1569-ben vette át a már két éven keresztül szünetelő Török Mihály-féle debreczeni nyomdát, melyet 1578-ig nagy buzgalommal és szakértelemmel vezetett.

Komma, l. Vessző.

Kompakt (lat.), a. m. tömör; ilyen jelzővel illetjük a vastagvonalas tömör betűfajtákat.

Komplet gép, l. Betűöntés és Gyorssajtó.

Konkordanz, a könyvnyomtatásban így nevezik a 48 pont nagyságú kizáró-anyagot. Van konkordanz-térző, konkordanz-quadrat és konkordanz-ürpótló.

Kontur, l. Contour.

Kopír-nyomás, l. Másoló festékkel való nyomás.

Korom, l. Festékek.

Korrektor (lat.), az a nyomdai alkalmazott, ki a kefelenyomatokat (l. o.) átvizsgálja, a bennük levő hibákat kijavítja s egyszersmind a szedés technikailag megfelelő voltára is ügyel. Jó korrektornak sokoldalú ismereteken kívül a szedés és nyomás technikájában is tökéletes jártasságúnak kell lennie. A könyvnyomtatás első századaiban nagyhírű tudósokat alkalmaztak korrektorokul, újabban pedig legszivesebben művelt szedőket alkalmaznak, kiknek általában élesebb a szemük és a mellett a technikai hibákat is könnyebben észreveszik.

Korrektura (lat.), a. m. javítás, igazítás; a korrektor által eszközölt kijavítása a betűszedő által ejtett hibáknak (corrigenda), különös tekintettel az írásmód következetességére, az interpunkczióra, rövidítésekre stb. A javításokat a lenyomat szélére jegyzik, még pedig lehetőleg ama sor mellé, a melyben a hiba van. A lenyomatnak tisztának és egyenletesnek kell lennie, a lenyomathoz használt papiros pedig jól enyvezett legyen, hogy a betűk át ne ütődjenek rajta. L. a mellékelt korrektura-mintát.

Kőirás, betűfajta; valamennyi vonala egyforma vastag és szögletes. Szélességére nézve van háromféle: keskeny, rendes és széles. Van ezeken kívül még kurzív kőirás is.

Kölyü, l. Betűkölyü.

König Frigyes, a könyvnyomó gyorssajtó föltalálója, szül. Eislebenben 1774. ápr. 17., megh. 1833. jan. 17-én. 1790-től 1794-ig Lipcsében a könyvnyomtatást tanulta, de emellett bölcseleti kurzust hallgatott és egyéb tanulmányokat is végzett. Már 1803-tól foglalkozott a könyvnyomó gyorssajtó megalkotásának kérdésével; kísérletei eredményét fölajánlotta a bajor és osztrák kormányoknak, de mindkét helyről elutasították. 1806-ban Szent-Pétervárra ment, itt a könyvnyomó sajtó mellett tömöntőgéppel is foglalkozott. Itt is csalódván, Londonba utazott, hol 1807-ben egy Bensley nevű könyvkereskedő módot nyújtott gépműhelyének fölállítására, melyet König társával, a stuttgarti Bauer András Frigyes mehanikussal nagy virágzásra emelt. Az 1810-ben szabadalmaztatott tégelyes nyomógép volt az első gyakorlatban beváló találmánya. A tégelyes nyomás elvét később fölcserélte a hengeres nyomáséval s 1811., 1813. és 1814-ben szabadalmaztatott gépei már hengeresek. Bensley folytonos zsarolása azonban Németországba való visszatérésre késztette őket s 1818-ban Würzburg mellett a prémontreiek hajdani oberzelli kolostorában rendezték be gépgyárukat. A juliusi forradalom hatása alatt a gépek ellen fölingerelt nyomdászok összetörték gyorssajtóikat s Könignek meg Bauernek sok nélkülözéssel kellett megküzdeniök, mígnem 1828-ban Cotta stuttgarti könyvkereskedővel összeköttetésbe lépve, Schwarzachon is, szintén Würzburg közelében, gép- és papirosgyárat állítottak. König fiai: Frigyes és Vilmos vezetése alatt gyáruk nagy hírnévre emelkedett.

Kőnyomás (litográfia), rajzoknak kémiai krétával, tintával vagy véséssel valamely kőlapon való olyatén megrögzítése, hogy róluk megfelelő festékezés után lenyomat nyeressék. Lényegére nézve a kőnyomás a réz- és fametszés között foglal helyet. Mert míg az elsőnél homorú, másodiknál domború rajzú dolgot nyomunk, a kőnyomásnál a rajz se nem homorú, sem nem domború, hanem (kivéve a karczoló vagy véső eljárást) magán a kőlap síkján fekszik. A kőnyomás alapelve a víz és olaj nem keveredhetőségén nyugszik. Ha valamely követ, a mely víz és olaj felszívatására egyaránt alkalmas, bizonyos helyein olajjal itatunk, úgy a kő e helyeken nem vesz föl későbben vizet, hanem legföljebb csak még több olajat; épp úgy a kő vízzel itatott részei csak vizet vesznek föl. Az ú. n. litográfiai kő porózus mészpala. Legjobbnak a solnhofenieket (Bajorország) tartják; használható köveket nyernek még Észak-Amerikában, Franczia-, Olasz-, Porosz- és Oroszországban. A köveket 5-10 cm vastag lapokra vágják s homokkővel simára csiszolják. Minél egyformább az összetétele, annál jobb. A már használt kövek újbóli csiszolás után ismét használhatók. A litográfiai kréta szappanszerű, masztixszal, terpentinnel és krétával kevert anyag. Gyakran litográfiai tintát használnak helyette: ennek ugyanaz az összetétele, csakhogy folyós állapotban. A kőnyomásnál negativ képet rajzolnak a kőre s a kő többi részét vízzel itatják, minek következtében később csupán csak ama részek veszik föl a festéket, a melyek víztől mentesek. Hogy a követ tisztítsák s a fehéren maradó részeket tökéletesen biztosítsák a festékeződéstől, salétromsavval maratják s azután gummival bekenik. A salétromsavval való maratás folytán tisztul a kő, könnyebbé válik a gummizás s még a krétának vagy tintának bomlófélben maradását is elősegíti, miáltal az könnyebben veszi föl a festéket. A gummizással azt érik el, hogy a festék csupán a rajz vonalaira tapad.

A kőre rajzoláshoz leginkább a litográfiai krétát szokták használni. Ez a kövön olyanformán tűnik föl, mintha festve volna s puhán marad. Hogy a rajz vonalai ne legyenek elmosódók, a kő felületét érdessé teszik; ez által a kép egyszersmind pontozottnak látszik. A rajznak tollal való rajzolása a kőre litográfiai tintával történik. A tollrajzról való nyomás hasonlít a rézkarczról valóhoz, a sűrűbben álló vonalak azonban nem nyomódnak olyan tisztán, mint emennél. A nyomásra való előkészítés külömben éppen úgy történik itt is, mint a krétarajznál. Külömbözik ezektől a rajznak a kőre való karczolásával követett eljárás, a mely nagyjában hasonlít a rézmetszésnél követetthez. A követ, melynek tökéletesen simának kell lennie, foszforsav és gummi keverékével maratják, hogy az a festéket ne vehesse föl. Ezután aszfalt, masztix és fehér viasz oldatából álló keveréket kennek reá, a melybe, ha megszáradt, aczél karczolótűvel rajzolják a képet, még pedig olyan mélyen, hogy a vonalak helyén ne maradjon semmi a reákent anyagokból. A folytatólagos maratás választóvízzel történik. Hasonlít ehhez a véső eljárás, csakhogy ennél nem maratnak, hanem a fenyőkoromból és vízben oldott gummiból álló fedőrétegbe vésik karczolótűvel vagy mélyebb helyeken vésővel a rajzot. Az ilyenformán kivésett helyeket ezután olajjal itatják, hogy később csak ezek a helyek festékeződjenek, a fedőréteget pedig lemossák. A litográfiai magasnyomás ma már szokatlan utánzása a fametszet-nyomásnak. A rajz világosan maradandó helyeit kimaratják, úgy hogy csak a rajz magasabb vonalai emelkednek ki s ez által a könyvnyomó sajtón is nyomhatók. Az újabb kőnyomói eljárás abban áll, hogy az egész követ bekenik litográfiai tussal, a képet erre reárajzolják s a világosan maradandó részeket karczolótűvel kikarczolják. A magasnyomást tipolitográfiának is nevezik. Ide tartozik még az az eljárás is, midőn a könyvnyomdai szedést átnyomják a kőre, hogy ezzel könnyítsék a litográfus munkáját. Leginkább olyan munkáknál folyamodnak ez eljáráshoz, a melyekben az ábrák, képek mellett sok a szöveg is.

A színnyomás a litográfiában nagy tökéletességre emelkedett. Az alapszínnyomásból fejlődött ki s manapság már az eljárások mineműsége szerint több elnevezése van; így az aquarellképek sokszorosítását aquarellnyomásnak, az olajfestményekét olajszínnyomásnak nevezik. Nevezik még a színes kőnyomást kromolitográfiának meg litokromiának is. Minden szín külön és meghatározott egymásutánban nyomatik. A fotolitográfiánál a kőnyomás a fényképészettel társul. Réz- és fametszetek, kéziratok stb. facsimile-szerű sokszorosítására szolgál. A követ krómzselatin-réteggel bevonják s negatív kép alatt megvilágítják, mi által a kövön pozitív kép keletkezik, a mely külömböző kémiai eljárások után a kőnyomó gyorssajtón nyomás alá kerül. A véséssel előállított kőnyomórajzok csak 3-4000 nyomást állanak ki, hogy tehát nagyobb számú példány is nyomható legyen, a kőbe vésett rajzról lenyomatot készítenek és azt átnyomva egy másik kőre, a kréta-rajzolatúhoz hasonlóan kezelik.

A kőnyomást, jóllehet már 1788-ban kísérletezett a solnhofeni kövekkel Schmidt Simon bajor pap, csak 1796-ban találta föl Senefelder Alajos (l. o.). Ezóta a kőnyomás óriási léptekkel haladt előre. A kőnyomatok művészies kivitelében Francziaország áll a legelső helyen, de a nyugat egyéb államaiban is magas fokon áll a kőnyomás. A kromolitográfia 1827 óta ismeretes, s manapság már hazánkban is nagyra fejlődött.

Kőnyomó festékek. A litográfiában megkülömböztetnek krétarajzokhoz, tollrajzokhoz és vesétekhez való fekete festéket (l. Festékek). Tágabb értelemben ide számíthatjuk még az átnyomó festékeket is. Ez 1 rész tusnak 1 rész közönséges litográfiai festékkel és 1 rész firnásszal való keveréke.

Kőnyomó sajtók, némiképpen külömböznek a könyvnyomó sajtóktól. A litográfiai kézi sajtón például nem a tégely egyszerű nyomása hozza létre a nyomtatványt, hanem a nyomórésznek széléhez való erős dörzsölődés. A legkorábban használatos léczes sajtó fő része oly szerkezet volt, a melynek segélyével a kövön levő papirosra erősen rányomódott a lécz s ez alatt húzódott el a kő. Későbben olyan gépet szerkesztettek, a melynek felső nyomórésze szilárdan állott s a követ az alatta levő csillagformájú rész vitte előre-hátra. A hengeres kőnyomó gép (gyorssajtó) e gépnek tökéletesítése, amennyiben a szilárdan álló felső nyomórészt fölcserélték a tengelye körül forgó hengerrel. A kő folytonos áztatását itt külön készülék végzi. A kézi sajtókon, ha nagyobb kövekről történik a nyomás, csak mintegy 200-300 példány nyomható naponkint, kisebb kövekről 1000 is nyomható. A litográfiai gyorssajtón napjában 6-8-szor ennyi nyomást is végezhetünk.

Könyv, több lap írott vagy nyomtatott papiros vagy pergament, melyek egy egésszé vannak összefűzve; manapság azonban könyvön leginkább csak nyomtatott és összefűzött lapokat értenek. Az ókori népek a papirusz-növény háncsára irtak, innen a könyv latin (liber a. m. háncs) elnevezése. A görög biblosz (ebből: biblia) szó a papirusz-csemetét jelenti. A papirusz-háncsokat hosszú szalagalakban összeragasztották s tekercsbe (kilindrosz, volumen) göngyölítették. Ez volt a legrégibb és hosszú időn át szokásos alakja a könyveknek. A szalag végét, a melyre nem irtak, vékony fapálczikára ragasztották s e köré csavarva a szalagot, pergamentből készített tokba dugták. A tokra vörös pergamentszalagot erősítettek, a melynek fölirása a tekercs tartalmát jelezte. A papiruszon kívül később pergamentet, fa- és ércztáblákat használtak irásra. A pergamentet ekkor már összehajtogatták, s a mai könyvekhez hasonlóan bekötötték vagy legalább egymásra rakták, a mi által a kódexek keletkeztek. Ezt követték a fatáblanyomatok (Donatus, l. Könyvnyomtatás). A rongypapiros és későbben a könyvnyomtatás föltalálása által a könyvek dolgában nagy változás állott be. A nagyobb műveket ekkor már több kötetre osztották. A modern értelemben vett könyv (t. i. az összehajtott lapokból álló) értéke és jelentőségéhez képest már régóta tárgya volt a művészies ékesítésnek. Az ékesítés egyrészt a könyv külsőjére, vagyis táblájára, másrészt pedig a belsejére, vagyis a pergamentre vagy papirosra, az irásra vagy nyomásra terjedt ki. A keresztény egyházi (evangéliumi, zsoltáros stb.) könyveket különös gonddal, arany vagy más szinű tintával, fehér vagy színes pergamentre irták. Különösen a kezdőbetűket (l. o.) czifrázták ki szépen, aranyozás, alakok festése s egyebek által az ú. n. illuminátorok, ebből aztán sajátszerű iróművészet, majd végül a miniatura-festészet fejlődött ki. A nyomtatott könyvek fejezeteinek kezdőbetűit is kézzel festették eleinte, későbben azonban réz- és fametszetekről nyomták. A XIX. század elején a könyvek belsejének művészi kiállítását elhanyagolták s csupán a borítékukra fordítottak némi művészi gondot. A 70-es években a művészi ipar föllendülése következtében a könyvipar is új életre kelt s azóta a nyomdászok és könyvkötők szinte versenyre keltek a könyvek minél művészibb kiállítása tekintetében.

Könyvbetű, l. Folyóbetű.

Könyvgerincz, a könyv hátulsó, kötött éle, rajta a szerző nevével, a könyv czímével és a kötet számával. Vékonyabb köteteknél a czímet könnyen olvasható betűkből alulról fölfelé szokás szedni, vastagabbaknál pedig a gerincz szélességében, rövidke sorokká alakítva.

Könyvkereskedelem. Kr. e. az V. században már virágzott a könyvkereskedelem Athénben. Az állandó lakóhellyel biró könyvárusok, a kik többnyire könyvmásolók is voltak, bódékban szokták könyveiket felolvasni, hogy ekként vevőkre tegyenek szert. Rómában a könyvkereskedelem tulajdonképpen csak a görög műveltség és a bevándorlás hatása alatt fejlődött, különösen Kr. e. a III. század vége felé, de aztán igen gyorsan föllendült, úgyannyira, hogy a magasabb társadalmi illem megkívánta a könyvek bírását. A könyveket irnokok (librarii, mely elnevezést később magukra a könyvkereskedőkre vitték át) állították elő, még pedig vagy önállóan másoltak, vagy több irnok gyűlt egy felolvasó köré s annak diktátuma után irtak. Az ekként előállított példányokat a korrektorok átnézték, azután pedig a könyvkötő (glutinator) vette át és adta meg nekik végső alakjukat (l. Könyv). Mivel mindez a rabszolgák dolga és ennélfogva igen olcsó volt, a legtöbb költséget - nem számítva az esetleges külső díszes kiállítást - a könyvekhez használt papirusz okozta, a melyre jelentékeny beviteli vám volt szabva. Sajtó-rendőrség nem létezett, noha hébe-korba megtörtént, hogy egyes könyveket, főkép a császárság korában, elkoboztak és elégettek.

A középkor első századaiban a római birodalmat (Bizáncz, Alexandria) és később az iszlám országait (Bagdad, Kairó, Cordóba) kivéve, nem volt irodalmi kereskedés. Kolostorokban és papi hivatalokban, valamint egyes fejedelmek udvaraiban készítettek ugyan másolatokat, de csak magánhasználatra. Az irás művészetét csak kevesen, többnyire papok ismerték és ezeknek termékei többnyire nagyon magas árúak voltak; a kéziratokhoz használt pergamentnek drágasága is akadályozta az irodalomnak nagyobbszerű terjesztését. Csak a XII. században, az egyetemek keletkezésekor kezdett az irodalmi segédkönyveknek, a tanulók számára való vezérfonalaknak és tankönyveknek szükséglete nagyobb arányban mutatkozni. Ezek révén fejlődött ki a kéziratvásárlás, melyet tulajdonkép csak a rongypapiros feltalálása tett lehetővé, mert ezen a kéziratokat olcsóbban lehetett elkészíteni.

Rendszeres és szabályszerű kézirat-kereskedésnek első nyomaira Olaszországban a XIII. században bukkanhatni. Legelőször a kézirat-kölcsönzők tűntek elő, a kiket üzleti helyiségük (stationes) után stationariinak neveztek. Ezek a birtokukban levő, írnokok (librarii, scriptores, amanuenses stb.) vagy maguk által készített kéziratokat lemásolás végett a tanulóknak kölcsönözték oda; hogy a lemásolást többeknek is lehetővé tegyék, a kéziratokat apránként is kikölcsönözték (a 16 kolumnás, kolumnánként 62, 32 betűs sort tartalmazó csomókat peciaenek nevezték) s az ilyen kéziratkölcsönzőket peciariinak, stationarii peciarumnak hívták. A később fellépett kézirat-kereskedők (librarii, vagy mivel legtöbben a papirkereskedők sorából kerültek ki: cartolaji) gyakran egyszersmind másolók is voltak, s mint ilyenek maguk készítették kereskedésük czikkeit, míg később, úgy látszik, valóságos kéziratgyárak keletkezhettek. - Ugyanabban az időben, a mikor Olaszországban, megjelentek Francziaországban is az első kéziratkölcsönzők és kereskedők. Párisban a «stationarii» és «librarii» az írnokokkal, rubrikatorokkal, pergamentkészítőkkel és papirkereskedőkkel együtt a «libraire»-ek czéhét alkották, a mely Kirchoff Albert szerint 1292-ben 8 kéziratkereskedőn kívül 25 «escrivain»-ból (író), 13 «enlumineur»-ből (rubrikátorok, bizonyos körülmények közt miniaturák készítői), 17 «lieur»-ből (könyvkötők) s 16 «parcheminier»-ből (pergamentkészítők és kereskedők) állott. - Németországban «stationarii» ritkábban fordulnak elő; a kéziratoknak leírás végett kölcsönadása helyébe a fölolvasások léptek, t. i. az egyetemi docensek a füzeteket lediktálták. A kereskedés leginkább tanítók kezében volt, de papír- és pergamentkészítők, levélfestők is részt vettek benne, valamint itt is fejlődtek írnokokat képző iskolák és kéziratgyárak. - Angolországban a «stationarii», úgy látszik, többet foglalkoztak a kéziratkereskedéssel, mint másutt s ők egyszersmind könyvkötők is voltak. - Magyarországban a kéziratkereskedésnek nyomaira nem igen akadhatunk, ámbár már Árpád-házi királyaink közt is voltak könyvkedvelők és könyvtáralapítók.

A könyvnyomtatás föltalálása korában a könyvkereskedelemnek bizonyos neme volt mindenütt kifejlődve. A kéziratok sokszorosítása még a könyvnyomtatás mellett is hosszabb ideig divatozott, főként a görög könyvek terén. Az előkelő és vagyonos könyvgyüjtők már akkor is szivesebben vettek könyvgyűjteményeik számára kéziratokat, melyeket aztán díszesen kiékesítettek; a nyomtatott könyvek előtt egyelőre zárva maradtak könyvtáraik. A kiadással a könyvnyomtatók foglalkoztak, míg az eladást a könyvkötők, kereskedők stb. vették kezükbe. A könyv épp oly kereskedelmi czikk volt, mint bármi más. Az akkori kiadók közt kétségkivül legjelentékenyebb Schöffer Péter volt, a kinek Párisban is volt fióküzlete s összeköttetései kiterjedtek Lübecken át egész a Keleti-tenger vidékeire, Königsbergbe és Budára. A könyvnyomtatók azonban sokszor nem voltak képesek a könyvet elkészíteni; ily esetekben gyakran előfordult, hogy herczegek, főemberek és gazdag irodalombarátok viselték a nyomtatás költségének egy részét. Más esetekben a nyomtató vagyonos barátai előlegezték a szükséges pénzt; ilyenkor azt szokták ezekről mondani, hogy ők a nyomtató «kiadói». Az is előfordult, hogy több könyvnyomtató összeállt s közös költségükön nyomattak ki valamely könyvet, az előállított példányokat aztán fölosztották egymás közt, hogy kiki értékesítse a magáét úgy, ahogy tudja. Ilyen könyvnyomtató társaság volt például Baselben, melynek nyomdásza Froben János volt s részesei valának Birckmann F. Kölnben s valószínűleg Koberger János vagy Antal Nürnbergben. Egy más ilyen nyomtató egyesületnek Amerbach János volt a képviselője: ennél a társulatnál nyomtatott később Koberger Antal is, a ki Badius Jodocusszal és Jean Petitvel különösen Párisban adott ki könyveket. Hasonló esettel találkozunk Lipcsében 1490-ben. Francziaországban nagyon divatos volt a többek költségén való kiadás. Az ilyen kiadó társulat könyvnyomtatókból s kiadókból állott. Magyarországban ilyen kiadó társulatokat nem ismerünk, de gyakran előfordult, hogy egyes főurak saját költségükön szereltek föl nyomdát és kinyomatták kedvelt tudósaiknak munkáit (l. Könyvnyomtatás).

A XV. és XVI. században a nyomtatványokon legtöbbnyire csak a nyomdász van megnevezve, a valódi kiadóról pedig semmiféle említés nem történik. A nyomdász a nyomtatásért járó díjon kivül a nyomtatványból is kapott néhány példányt, melyeket azután értékesített. A nyomtatók a maguk költségén előállított könyveket vagy egyenként adogatták el, vagy nagyobb mennyiségben, vagy az egész kiadásban kínálták eladás végett a könyvelárusítóknak. Veszélyes időkben, a mikor olyan könyvekről volt szó, a melyeknek kifogásoltatása előre volt látható, külföldön és hamis czég alatt volt szokásban nyomtatni. Az irodalom termékeinek voltaképpeni terjesztői a könyvelárusítók voltak, a kik közül a legjelentékenyebbek egyszersmind kiadók is voltak. Ilyenek voltak a Kobergerek Nürnbergben (1472-1540), a kik nagyobbszabású kereskedelmi üzleteik révén Nürnberget a könyvkereskedelem központjává tették.

Mint már a kéziratkereskedők, a könyvkereskedők is felkeresték kiadványaik eladása czéljából az országos és heti vásárokat, a melyeken bizonyos tekintetben országok és vidékek szerint határolt vevőközönségük volt. Így az elárusítás legfontosabb közvetítője a colportage- és a vándorüzlet volt, a mely különösen a népies iratok eladása tekintetében bizonyult sikeresnek. Mindnyájan utaztak: képfestők, kártyakészítők, levélnyomtatók keresztül-kasul járták az országot; különösen sokat barangoltak a nürnbergiek. Maguk a könyvkiadó tudósok is jártak könyveikkel házalni, vagy házaltattak hozzátartozóikkal.

Noha a könyvkereskedelem egészen szoros értelemben véve soha sem volt czéhrendszerű, bizonyos korlátokat mégis nagy féltékenységgel tartottak meg. Külföldi könyvkereskedőknek soha sem volt szabad idegen kerületekbe hatolni, a vásári helyeken csak a vásár idején tarthatták nyitva boltjaikat; a könyvnyomtatóknak csak a maguk nyomtatta kiadványokkal, a könyvkalmároknak vagy antiquariusoknak csak régi és kötött könyvekkel, értekezés-kereskedőknek pedig csak a kisebb termékekkel és olyan művekkel, melyek 12 ívnél nem terjedelmesebbek, volt szabad kereskedniök. Párisban már a meg nem esketett kéziratkereskedőknek nem volt szabad oly könyvet eladniok, a melynek értéke 10 sousnál nagyobb volt. Csak a könyvkötők voltak azok, a kik, noha hosszú harczokat vívtak ellenük, nem engedték kezükből a naptárakkal, iskola- és épülésre szolgáló könyvekkel való kereskedést kiragadni.

Magyarországban a rendszeres könyvkereskedelem első nyomai Mátyás király alatt mutatkoztak Budán, a hol 1484-től egész a mohácsi vészig (1526) számos könyvárús működött, mint például Feger Tibold (1484-1494), Ruem György (1490-93), Paep vagy Pap János (1498-1515), Kaym Orbán (1503-19), Várdai István (1511), nagybányai Heckel István (1512-14), Schaller Jakab (1511-15), Murarius Antal (1513), Milcher Mátyás (1514), Kaym Orbán örökösei (1520), Sessardiai (Szegszárdi?) Lénárd (1523), Gryneus György (1524), Prischwitz Mihály (1524-25). Ezek voltak a magyar könyvkereskedelem legelső úttörői, a kik, nyomda híján, kiadványaikat mind külföldön, főkép Velenczében, Augsburgban és Strassburgban nyomatták. Az említett budai könyvárúsok különösen a hazai egyházak számára szükséges könyveket adták ki, a mire őket Mátyás királynak 1479-iki rendelete ösztönözte, melyben az egyházakat misekönyveik és breviariumaik kinyomatására utasította. Döntő befolyással volt a magyar könyvkereskedelemre a reformáczió. Ennek terjedésével gondoskodni kellett a szentirásnak és a szükséges tankönyveknek magyar nyelven való kiadásáról. A XVI. század első nyomtatványai azonban magyar nyomtató műhely híján, már nem az országban készültek. Krakkó az irodalmi szükséglet előállítója, azután pedig Bécs. Az 1526-iki mohácsi gyásznapok után Buda is a török birtokába jutván, az odavaló könyvárússág lehetetlenné vált és két évszázadon át szünetelt. Ezalatt a vidéken is csak igen lassan fejlődött a könyvkereskedelem, mindamellett Brassóban 1535-ben, Kolozsvárt 1550-ben, Magyar-Óvárt 1558-ban, Debreczenben 1560-ban, Nagyváradon 1565-ben, Gyula-Fejérvárt 1567-ben, Eperjesen 1573-ban, Pápán 1577-ben, Bártfán, Beszterczebányán és Nagyszombatban 1578-ban, Német-Ujvárt 1583-ban, Pozsonyban 1594-ben, Sárvárt 1602-ben, Keresztúron 1604-ben, Kassán 1610-ben, Lőcsén 1611-ben, Trencsénben 1637-ben találunk már könyvkereskedőket, míg az ország többi részében csak a XVIII. században fejlődött ki a könyvkereskedelem, ekkor azonban már mindenütt rohamosan. Első helyen állt mindig Buda és Pest, míg a vidéki városok közt különösen Pozsony, Kassa, Lőcse, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Debreczen és Győr vittek vezérszerepet, a hol a könyvkereskedelem hálás és biztos talajra akadt.

A könyvkereskedői ipar űzése azelőtt engedélyhez volt kötve, ezt azonban csak I. Ferencz rendezte véglegesen 1806-ban kibocsátott szabályrendeletével. Kezdetben a hatóság igen nehezen adta meg a könyvkereskedői iparjogot s főkép ennek tulajdonítható, hogy a jelen század első évtizedeiben még oly jelentékeny könyvkereskedők is, mint a pozsonyi Wigand Károly Frigyes, a debreczeni Csáthy György, a nagyszebeni Hochmeister Márton és mások, könyveikkel megrakott kocsin járatták be a szomszédos megyéket, hogy az olvasni és tanulni vágyó magyar közönséget ott is ellássák könyvekkel, a hol akkor könyvkereskedő még nem telepedett le. Az 1848-iki sajtótörvény életbe léptetésével, mely szerint a könyvkereskedők mindazokat az elmeműveket, melyek elmarasztaló ítélet által nem sujtatnak, szabadon árulhatják, úgy nemzeti irodalmunk, mint könyvkereskedelmünk gyors fejlődésnek indult, ámbár az 50-es években, az abszolutizmus ideje alatt, újabb hanyatlás állt be s a magyar könyvkereskedelem forgalma nagyrészt külföldi irodalmi termékek elárusítására volt utalva. Végre a 60-as években, önállóságunk visszanyerése után, pezsgő élet mutatkozott minden irányban, s ma, egy negyedszázaddal később, könyvkereskedelmünk méltó helyet foglal el a nyugati művelt nemzeteké mellett.

Könyvkötés, egyes lapok vagy ívek összefűzése és fedelekből meg gerinczből álló borítékkal való ellátása. Két részre oszlik: kisiparszerű könyvkötészetre, a melynél többnyire kézi munkával találkozunk és a gyáriparszerűre, a mely leginkább gépek segítségével történik. Az alábbiakban először is a kisiparszerű könyvkötésről szólunk. Az íveket, a szerint a hány rétűek, összehajtogatják, ívszámaik szerint összehordják s az így keletkezett könyveket azután átszámlálják, hogy lapjaik sorrendben következnek-e egymásután; majd pedig a verőkalapáccsal verdesik, vagy deszkák közt sajtolják, hogy a könyv duzzadását csökkentsék. Jól enyvezett és simított papirosból álló könyvet nem verdesnek, hanem csak sajtóba szorítják. Ezután következik a fűzés. Legegyszerűbb (kétöltéses) fűzésűek azok a könyvek, amelyek csak mintegy be vannak akasztva a borítékukba. Az olyan könyveket, a melyeket kemény táblával látnak el, a varróládán varrják s gerinczoldalukon varrószalagot alkalmaznak, még pedig a könyv nagyságához mérten 2-6-ot. Ezeknek az a feladatuk, hogy a könyv egyenkint már fűzött íveit keresztöltéseikkel összetartsák s egyszersmind a könyvet fedelével is összekapcsolják. Ugyanezt a czélt szolgálja külömben a könyv első és utolsó ívéhez ragasztott előzék, a mely rendesen két színes vagy fehér és egy harmadik, a táblázáshoz szükséges lapból áll. Korábban a fűzést szabadon álló varrószalagokra eszközölték, a mi által a könyv gerinczén kimagasló gerinczbordák támadtak, újabban azonban az összerakott ívek gerinczeire annyi barázdát fürészelnek, a hány varrószalagja lesz annak. E bevágásoknak olyan mélyeknek kell lenniök, hogy a varrószalag éppen kitöltse azokat. A szalagot a varrás után mintegy 4 cm-nyire elvágják, kiálló részükön szétfoszlatják és ellapítják, s a táblázáshoz szolgáló előzékpapiroshoz ragasztják; az előzékkel ellátott első és utolsó ív az oda szomszédos második és utolsóelőtti ívhez 5 mm szélességben hozzáragasztatik, mire a gerinczet laposra veregetve forró enyvvel beecsetelik. Midőn a könyv már megszáradt, lapjainak elülső élét egyenletesre vágják s a gerinczet kalapáccsal gömbölyítik. Erre a sajtóba szorítás következik; a gömbölyített gerinczű könyvet két deszka közé helyezik, úgy hogy a deszka széle a gerincz gömbölyödésétől kissé beljebb álljon. A sajtóba szorított könyv ekként kiálló gerinczet kalapáccsal veregetve puhítják s az azután keményítőcsirizzel nedvessé tett gerinczet bordázóvassal alakítják addig, míg a könyv gerinczén mindkét oldalon párkányszerű kiemelkedés keletkezik. Ha ez megszáradt, a könyv lapjait fejtől és lábtól is egyenletesre vágják; a. vágáshoz vágógépet és vágógyalut használnak.

A könyv lapjainak szélét rendesen színezik, a mi által nagyobb tartósságot és csinosságot adnak a könyvnek, mert a szinezetlen szél hamar kopik s könnyen piszkolódik. Az egyes színezés, t. i. a széleknek csupán egyszínűre való készítése, mázolással történik. A pettyes vagy tarka metszetnél a festéket drótrácson keresztül középkeménységű kefével permetezik a könyv szélére. A márvány-, fésű-, páva- és csokor-metszetek ma a legdivatosabbak. Előállításuk ugy történik, hogy carraghenből (gyöngymoha) vízben való főzéssel nyúlós, nyálszerű anyagot nyernek, erre szesszel és marhaepével eldörzsölt híg festéket permeteznek. Az epe azt okozza, hogy a festék a moha-nyáladék felületén mintegy úszva marad. Higított marha-epének és szappanos víznek tovább való permetezésével a festék a keverék felületén márványszerű erekre oszlik s ezt a könyv széle óvatos belémártatással veszi föl. Ha a könyv szélét fésű-, páva- vagy csokormetszetűvé akarják tenni, akkor a moha-nyáladékkal kevert vízre permetezett festékbe pálczikával görbe-forma vonalakat, majd pedig a ferdén tartott fésűvel harántvonalakat húzgálnak; ez által igen szép tollrajzszerű felületet nyernek. Ezeket a metszeteket megszáradásuk után besajtolják s viasszal fényesre simítják. A legdrágább s legnehezebb színezése a széleknek az aranyozás (aranymetszet). A könyvet deszkák közé szorítják, a szélfelületet éles aczélpengével könnyedén simára kaparják, híg keményítőcsirizzel bekenik, s azután örményagyaggal (bolus), melyet előzőleg vízben higított tojásfehérjében föloldottak, alapozzák. Az ekkor tojásfehérjével ismét megnedvesített szélfelületre teszik az aranyfüstöt. Ha mindez megszáradt, agátkő-simítóval addig simítgatják, míg az arany teljes fénye elő nem tűnik. Az aranymetszetet külömben igen gyakran díszítik különféle rajzokkal, bélyegek, ábrákat mutató lemezek reányomásával és ponczolásával. Ha mindezzel elkészültek, a paszomántra kerül a sor. A paszomántszalag készülhet sokféle anyagból, szélein zsinór húzódik végig, a mely egyrészt a könyv összetartására, másrészt díszül szolgál.

Ekkor a gerincz és födelek föltevése következik, a mi abból áll, hogy ezeket az előzék harmadik (keskenyebb) lapjához ragasztják. A gerincz és a födelek papirossal való bevonása, az előzék leragasztása és szárítás végett ismét besajtolással előállított könyvet papirkötésűnek nevezik; ha a gerinczet és a sarkokat vászonnal vonják be: félvászonkötés; az egészet vászonnal bevonva: vászonkötés. Ha a gerinczre és a sarkokra bőrt vonnak, a könyvet félbőr- vagy félfranczia kötésűnek, ha az egész födelet bőrrel vonják be: bőr- vagy franczia kötésűnek nevezik. A gerincz és a födelek aranyozása melegített negatív képű fémbetűkkel vagy egyéb rajzokkal történik. A kézi aranyozás nagyon sok tapasztalatot és ügyességet, továbbá jó szemet és biztos kezet igényel.

A gyáriparszerű könyvkötésnél ugyanezek a munkálatok vannak, csakhogy itt már nagyobb részüket gépekkel végeztetik. Ilyen gép az egyszerű vagy kettős hajtogató gép, a melynél a hajtogatást egy le- és fölmenő tompa penge végzi: e gépnek munkaképessége igen nagy, a mennyiben 2000 ívet képes hajtogatni óránkint. Ha az ívek össze vannak hajtva, a hengerműbe kerülnek, a mely összébb állókká teszi őket, éppen úgy mint a kézi könyvkötésnél a kalapáccsal való veregetés. A fűzést a sodronyfűzőgép végzi, ez 1200-1500 ívet fűz óránkint. Az egyes íveket ez a gép sodronykapcsokkal, a melyeket a gép maga állít elő, erősíti vászonszalagocskára. Nemrég találták föl a czérnafűzőgépeket, a melyek az íveket kifeszített szalagokra fűzik. A nagyban való üzemnél is gyakran találkozhatunk még a régi fűzési móddal; a varrat fölvételére szolgáló barázdákat azonban a befürészelő géppel állítják elő a könyv gerinczoldalán. A könyvlapok éleinek egyenletessé tételét a vágógéppel eszközlik, a gerinczet pedig a gömbölyítő géppel teszik domborúvá s ezután a könyvet alul-fölül is egyenesre vágják. Egyes könyvkötő-műhelyekben a könyvek éleit egyszerre vágják egyenletesre a háromoldalú vágógéppel. Van ezenkívül a könyvkötészetekben gerinczpárkány-alakító gép, ezen óránkint 150 könyvet lehet formázni. A gerincztábla meg a fedelek vágására szolgál a kéregpapiros-olló, a melynek javított alakja a kéregpapiros-körolló. A bőrhántoló géppel a bőrkötéshez szolgáló bőr széleit vékonyítják. Ha a könyvtábla széleinek élített levágásúaknak kell lenniök, ezt az élítve vágó géppel végzik; ha a sarkok gömbölyíttetnek, a gömbsarokvágó géppel teszik azt. A fedelek díszítését, legyenek bár azok arany-, dombor- vagy színnyomatok: az aranyozó, vak- és dombornyomó sajtóval eszközlik. Ez a gép emeltyűkészülékkel van ellátva, a nyomótégelyt gázlánggal vagy gőzzel melegítik s a hőfok szabályozható. Az e géppel való munka erős, egyenletes, gyors és biztos nyomása következtében jóval előnyösebb és gyorsabban végezhető, mint a kézi munka.

A sajtoló nyomáshoz vésett sárgarézlemezt használnak, a melyet fent a nyomótégelyen megerősítenek. A nyomandó fedelet az alsó lapra teszik; ezt megfelelően hátratolják és az emeltyű lenyomásával fölemelik. A lemez kiálló részei ekkor belényomódnak a fedélbe s előáll a vaknyomás. Épp így történik az aranynyomás, csakhogy a fedél megfelelő helyeire aranyfüstöt tesznek. A színes nyomás is ezen a gépen történik, még pedig vésett sárgaréz- vagy maratott czinklemezről. Éles körvonalú előnyomat szükséges hozzá melegített lemezről; ezután hidegen hagyott lemezről világosszínű alnyomat következik. A színeket abban a sorrendben nyomják, a mint azt a rajz megkívánja, előbb a világosabb színeket, utoljára az aranyat vagy a feketét. Átmenő színeket a könyvkötői festékek fedő hatása miatt nem igen lehet nyomni, s ha mégis szükséges, vonalkákkal, pontozással vagy irisz-nyomattal teszik a színeket némileg átmenőkké. Megemlítendő itt még két könyvkötési eljárás: a Hancocké és a Baumfalké. Mind a kettő azt czélozza, hogy a könyvek fűzés nélkül is beköthetők legyenek. Hancock eljárása szerint az összerakott ívek gerinczoldalából levágnak annyit, hogy minden egyes lap külön álljon, a gerinczoldalt ezután ráspolyozzák és kaucsukoldattal ismételten bevonják; a Baumfalké szerint pedig az elvágott és leráspolyozott gerinczoldalt enyvvel kenik és barchenttel vonják be.

Története. A szorosan vett könyvkötészet első korszakául a bizanczit vehetjük föl. A miniatűr festményekkel, rajzokkal díszített kéziratok értékes voltával arányban áll a födelek művészi becse: elefántcsontmetszetekkel, hajlított vagy vésett ötvösmunkával, öntvényekkel és drágakövekkel díszítették őket. A nyugati országokban is követték e szokást, csakhogy itt már azzal bővítették, hogy a fatáblát bőrrel vonták be. A könyvek kötései is - épp úgy mint a kéziratok s a könyvben levő festmények - kezdetben a kolostorokban készültek, miért is az e fajta kötéseknek későbbre is fönmaradt a barátkötés (Mönchsband) elnevezése. Csak a XV. században kezdtek oly könyvkötők is föltünedezni, a kik nem tartoztak semmiféle rendhez. Eleinte - különösen Németországban - az egyetemek védelme alatt dolgoztak, függetlenül mindenféle czéhtől s az újabb díszítések alkalmazásával jelentékenyen előbbre vitték a könyvkötést. A könyvornamentikában a középkor vége felé sajátszerű jelleg fejlődött ki; a díszítéseket vésték, trébelték, ponczolták vagy bélyeggel nyomták a födélbe, s a régi fémbevonatból nem maradt más, mint a sarkok megvédésére szolgáló vasalás, a kiálló érczgombok, melyek a könyvet kopás ellen védték, és a csattok. A vaknyomású könyvfödelek helyettesítésére a XVI. század óta a keletről származott aranyozott bőrfödeleket kezdték használni, s ezek a XVIII. század vége felé már általánosan elterjedtek. Két fő irányt lehet e könyvkötőmunkákon megkülömböztetnünk: az egyiknél a födelet úgy mint a czímlapot homlokzatos díszítéssel látták el, a melynek fantasztikus architektúrájába alakokat és medaillonfejeket illesztettek, római történetből és mitológiából vett nevek elrendezésével; a másiknál vagy arabeszkek borították a könyvfedél egész síkját, legföljebb közepükön egy kis hellyel a czím, a tulajdonos czímere vagy emblémája számára, vagy pedig az arabeszkek föloszoltak közép- és sarokdíszekre. Fölmerült ezután a mozaikszerű bőrkötés is, piros, zöld, fehér stb. színű bőrbetétekkel a közönséges barna bőrön. Nagy lendületet nyert a könyvkötészet az aranyozott és festett kötőszalagok, a gördítőkarikával előállított és vonal-arabeszkekből álló díszítések folytán, a mely díszítést Majoli Tamás és Grolier János könyvgyüjtőkről nevezték el. III. Henrik idejében, kinek halálfejes és hasonló szimbolumú könyvei meglehetősen ismeretesek, az arabeszkek veszíteni kezdtek azelőtti kacskaringósságukból s inkább geometrikusakká váltak. Ez az irány aztán későbbi időkben kiterjedt az egész könyvkötésre, sőt más iparművészeti ágakra is. A XVII. században nagyon fölkapták a fémvasalásokat, a melyek, ha át voltak lyukgatva, díszes alátétet, például vörös selymet mutattak. A XVIII. század könyvornamentikájához egyaránt használták a rokokót meg a klasszikus motívumokat, míg a XIX. század elején a könyvkötészet - még technikailag is - tökéletesen aláhanyatlott.

Hazánkban a művészi könyvkötést a külföldön is vándorolt magyar könyvkötők honosították meg. Régi könyvkötéseink technikai kimunkálás és a művészi motívumok helyes és ízléses megválasztása által fényesen tanúskodnak a könyvkötésnek hazánkban való művészi fejlettségéről és régi mestereink helyes fölfogásáról. A könyvkötés külömben ugyanabban az irányban fejlődött, mint a nyugatibb államokban, és Mátyás király idejében azok nagyobb részét fölül is multa.

A modern könyvkötészetet is attól az időtől számíthatjuk, midőn a londoni kiállítás hatásakép valamennyi iparművészet hatalmas lendületet nyert. A modern könyvfedelek, albumok és díszmunkák míg egyrészről a bizanczi és középkori munkák jellegéhez közelednek, a gyáripari előállítás következtében minduntalan újabb divatokat mutatnak. A bordázott kalikó-vászon használata azonban, a mely tartósabb mint a papiros és olcsóbb mint a bőr, arra vezette a könyvkötőket, hogy a könyvfedelet s a könyvet igen gyakran egymástól külömböző jellegűekké csinálják s ekként sok ízléstelen vagy bizarr dolgot produkáltak. A könyvkötésnek mint műiparnak mai irányzata teljesen megegyezik a mesterszedés (l. o.) irányzatával. Ugyanazok a modern ékítmények, a soroknak ugyanaz az elrendezése divatozik itt is, ott is.

Könyvnyomda-festék, l. Festékek.

Könyvnyomdász, könyvnyomdászat, l. Könyvnyomtatás.

Könyvnyomdász-czímer. III. Frigyes német császár állítólag czímert adományozott a könyvnyomtatóknak. Ennek pajzsán arany alapon kétfejű sas állott, mely jobb lábának karmai között tenákulumot a kézirattal, bal lába karmai között pedig szedővasat tartott. A pajzs fölött levő zárt sisak aranykoronával van díszítve; ebből griffmadár emelkedik ki, karmai között két egymáshoz értetett festékező lapdával. A sisak körüli leveles díszítmények ezüst- és vörösszínűek.

Könyvnyomdászok Szakköre. Alakult 1882-ben Könyvnyomdászok Társasköre czímmel. 1891-ben változtatta meg czímét - czéljának megfelelőleg - mai nevére. Czélja a magyar szakirodalom mívelése és tagjainak szakfejlesztése és ezért minden évben felváltva pályadíjakat tűz ki szakczikkekre és mesterszedésekre. Kiadja a havonkint megjelenő Grafikai Szemlét (l. o.) és évenkint egyszer a Magyar Nyomdászok Évkönyvét (l. o.). Tagsági illeték havonkint 30 kr., melynek fejében ingyen kapják a tagok a kör összes kiadványait.

Könyvnyomtatás (tipográfia), szellemi termékeknek egyes betűkből összeállított szedésről való sokszorosítása. Technikája két részből áll: a szedésből (l. Betűszedés) és a nyomásból, mely ennek az összeállított szedésnek gépbe helyezése, egyengetése és róla lenyomatoknak készítése. A kétféle munkát más és más egyének végzik; a szedéssel foglalkozót szedőnek, a nyomtatást végzőt nyomónak vagy gépmesternek nevezik. A szedés két fő fajtája: a mesterszedés és kompressz szedés, az előbbi a komplikáltabb szedés, az utóbbi az egyszerű könyv- vagy újságszedés.

A könyvnyomtatáshoz szükséges betűket ú. n. szekrényekben (l. Szekrény) tartják. A szedő a betűket szedővasba rakja s hogy azok fennakadás nélkül sorzódjanak egymáshoz, a szedőlineát használja, a mely betűmagasságú s két végén füllel van ellátva. Midőn már a sor csaknem teljes, a szedő azt kizárja, vagyis a szavak közé a különféle kizárásokat arányosan beosztja. A sor alól ekkor kihúzza a szedőlineát s reája téve, megkezdi az új sor betűinek egymás mellé rakását. Hogy a betűt helyesen s ne fölfordítva tegye a szedővasba, minden betű alján egy vagy több bevágás (szignatura) van s midőn a szedő a betűt a szedővasba teszi, balkeze hüvelykujjával azt megfogja s a már fölszedettekhez illeszti; így a netán a szekrénybe került más fajú betűket is megismerheti. A szedővasba - annak és a betűnek nagysága szerint - 6-20 sor fér; ha tehát megtelik, a szedő e sorokat fortélyos fogással a szedőhajóra emeli, addig, míg a hasáb el nem éri a kellő magasságot. Ha nem hasábokba, hanem kolumnákba szed a szedő, akkor annak elébe oldalczímet és a végére vaksort tesz. A hasábokat vagy kolumnákat erős spárgával körülkötik s ekkor a szedésnek, ha jól ki van zárva, szilárdan összeállónak kell lennie, úgy hogy könnyen fölemeltethessék. A teljesen kész szedést vagy papiroslapokból összetett alátétre (porte-page) helyezik, vagy pedig mindjárt kilövik a kilövődeszkára, esetleg a zárólapra; ez utóbbi esetben margónyi szélességben körülrakják ürpótlókkal (Steg), a kolumnák köré csavart zsinórt eltávolítják s a szedést csavarokkal, ürpótlókkal vagy ferde ürpótlókkal rámába beszorítják, úgy hogy a sok ezernyi betűből álló szedés rámástul együtt fölemelhető s odébb vihető. A könyv és újság oldalainak alakítását, kilövését s az egyéb felmerülő dolgokat rendesen egy ügyesebb szedő, a tördelő (l. o.) végzi, az ú. n. hasábszedő pusztán csak a beosztatlan szedésdarabokat állítja elő. Ha a művet könnyebben olvashatóvá akarják tenni vagy ha a tér azt megengedi, különféle vastagságú tágítókkal (l. o.) ritkítják. A még hasábokban levő szedésről kefelenyomatokat csinálnak s ezt átadják a nyomdai korrektornak (l. o. és Korrektura), ki szorgosan átolvasva, a lenyomat margójára jegyzi a javításokat. A szedő a hibákat az ár segítségével javítja ki a szedésben. Tördelés után rendesen a mű szerzőjének is küldenek lenyomatot, ki azt szintén átolvassa s ha jónak találja, minden egyes ívre külön reáirja: correctis corrigendis imprimatur (a. m. a hibák kijavítása után nyomható).

A nyomás alá kerülő ívet mindenekelőtt a már föntebb említett módon a zárólapon rámába szorítják s ezután a sajtóba teszik. Régebben kézi sajtón (l. o.) nyomtattak, újabban amerikai, rotácziós és gyorssajtón. Az először nyomtatott oldalt külső, príma oldalnak vagy szépnyomatnak, ennek hátoldalát pedig belső vagy szekunda oldalnak avagy ellennyomatnak nevezik. Nyomtatás előtt a papirost néha megáztatják, vagyis az egymásra rakott ívek minden tizedikére-huszadikára vizet permeteznek, hogy így könnyebben tapadjon reá a betűk festéke. Ezáltal a papiros fényét és simaságát némileg elveszíti, amiért is díszesebb nyomtatványok ívei nyomás után a simító sajtón (l. o.) kerülnek simítás alá. Azonkívül nyomás előtt a nyomást egyengetik; a betűk vagy klisék magassági egyenetlenségeit a nyomóhengerre vont egyengető íven pótolják. Ez papirosdaraboknak a nyomásban megfelelő helyre ragasztásával történik, s különösen nagy szerepe van az illusztráczió-nyomásban, midőn a kép alakjainak gyöngébb-erősebb árnyékolása függ a pontos egyengetéstől. A jó nyomásnál szükséges még, hogy a festékező hengerek jók legyenek s a festékeldörzsölődés is a legalaposabb legyen. A festékező hengereket (l. o.) rendesen a könyvnyomdákban öntik mintákba enyv és szirup vagy gliczerin, czukor és zselatin keverékéből (régente kézi munka útján lószőrrel töltött borjúbőrlapdával festékezték a szedést). A gyorssajtó a nyomtatást - az ívek berakásának kivételével - önmaga végzi, a gépmesternek az egyengetés után csupán a gép működésére, az egyenletes festékeződésre és a nyomás jóságára kell ügyelnie. A nyomtatott íveket azelőtt - újságok s egyéb, gyorsan szállítandó dolgok kivételével - szárították és simították. Ujabb időben a nyomtatás mestersége oda fejlődött, hogy a papirost nyomás előtt nem áztatják meg, hanem az már a gyárból tükörfényesre simítva szállíttatik és így manapság mindent száraz papirosra nyomtatnak. A szedést nyomás után lúgba mártott kefével és víznek ráfecskendezésével tisztítják meg a rajta tapadó festéktől s azután átadják a szedőnek, ki azt, ha szükséges, széjjel szedi, s minden darabkáját visszahelyezi abba a szekrénybe, melyből azt vette (l. Osztás).

Története. A könyvnyomtatás egyike a legrégibb találmányoknak, mely azonban általános érvényre csakis Európában és csakis az újkorban jutott. A mozgatható képekkel való nyomtatás legrégibb nyomai Kinába vezetnek bennünket, a hol benszülött történészek szerint már a Thang-dinasztia idején (Kr. u. 620-907 közt) megtörtént a kéziratok és buddhisztikus imakönyvek kinyomatása. Magának a föltalálónak személyére vonatkozólag a régi iratok említenek egy Piching nevű kovácsot, a ki állítólag agyagból mozgatható, azaz különálló és tetszés szerint összerakható és szétszedhető szóképeket formált, melyek domborúan voltak alkalmazva és melyeket festékkel megkenvén, nedves papirost tett rájuk és kefével úgy lenyomta, mint a hogy mi mai napság kefelevonatainkat szoktuk készíteni. Ugyanazon hagyomány szerint Piching szóképei halála után elvesztek. Ámde újabb leletek, különösen a Rainer főherczeg papiruszgyűjteményében talált arab ős-nyomtatványok kétségtelenné teszik, hogy az arabok a kínaiakkal való érintkezés alkalmával, ugyanakkor, midőn kínai hadi foglyoktól a papiroskészítés módját elsajátították (751 juliusában, a Taraz folyó mellett vívott csata után) a könyvnyomtatásnak is tudomására jutottak. A fentemlített ősnyomtatványok (koránok és talizmánok) a X. századból valók és épp úgy csak a papiros egyik oldalára vannak nyomtatva, mint a hogy a kínaiaknál maig is szokás. Vajjon Kinába nem a mezopotámiai kulturbefolyás juttatta-e a szóképeket, az az assziriai és khaldeai ékiratok és a kinai betűk rendkívüli hasonlatossága mellett nagyon közelálló, de még eldöntetlen föltevés. Tény, hogy az ókorban sok nyomára akadunk ennek. Tébai és babiloni ásatásoknál sajtolt föliratú téglákat találtak; vésett formák segítségével előállított, betűjegyekkel tele levő égetett agyaghengerek tartalmazták az asszíroknak krónikáit. Athénben térképeket véstek vékony vörösrézlapba; római fazekasok az általuk készített edényekbe belényomták a megrendelő nevét és a készítmény rendeltetését; gazdag rómaiak gyermekeiknek elefántcsontba vagy fémbe vésett összerakható és szétszedhető ábéczéket adtak, hogy azzal is gyakoroltassák velök az olvasást és Cicerónak egy az ilyen vésett és összeállítható ábéczére vonatkozó nyilatkozata tökéletesen magában foglalja a betűszedés alapeszméjét. Hogy az araboknak Európában, kivált a pirenéi félszigeten való politikai szereplése nem járt együtt a könyvnyomtatás terjesztésével, különös és talán abban leli magyarázatát, hogy az iszlámot felvett arabok elfordultak e fontos találmánytól. Bizonyos, hogy a keresztes háborúk korában, sőt jóval utána, a középkor végéig Európa mit sem tud a könyvnyomtatásról.

Midőn a keresztes hadjáratok lezajlása és a magasabb iskolák megalapítása után frissebb szellemi élet keletkezett s a tanulási vágy mind mélyebb gyökereket vert a nemesség lelkében: a kolostorok papjai nem győzték már a sok megrendelt könyvet másolni s külön másoló-czéh keletkezett. Ennek kebelében aztán különszakadtak az u. n. levélfestők és kártyakészítők, ezek körében ismét a bélyegmetszők és levélnyomók (Briefdrucker, tulajdonképen a latin breve a. m. rövid szóval való összetétel, mert a nyomók kisebb munkáit brevéknek nevezték). Ez utóbbiak munkálkodása leginkább a képes ábrázolásokra szorítkozott, a szavakkal való ismertetés csak mellékes volt és nagyon kezdetleges. Nemsokára azonban ez is gyakoribb lett, még pedig leginkább úgy, hogy az ábrázolt alak szájától szavak, sőt sorok is voltak elvezetve; később már képek nélküli könyveket is nyomtak, természetesen csak nagyon kicsiny terjedelemben. Nyomólemezekül eleinte vékony fémtáblákat használtak, amelybe a vésés történt, még pedig vagy úgy, hogy a rajznak csupán csak körvonalai domborodtak ki a lemezből s a többi részt mind mélyen kivésték, vagy pedig úgy, hogy az egész rajzot feketén hagyták s a körvonalain kivül eső rész fölületét távolították el. Szokásos volt még a ponczolás útján előállított lemezek használata is. Ez úgy történt, hogy a rajz körvonalait ponczoló eszközzel kiverték, a mi által azok a nyomásban sűrűn pontozottaknak látszottak. Az eljárásnak valószínűleg a régi ötvösműhelyekben keresendő az eredete. Midőn a képes ábrázolatok iránti érdeklődés és az azok megszerzésére irányuló óhaj mind erősebb lett, az olcsóbb és könnyebben megdolgozható falemezeket kezdték használni s a véső helyét a kés foglalta el (l. Fametszés.) A fametszés e primitiv termékeit közönségesen fatáblanyomatoknak nevezik. Azok között a fatábláról nyomott könyvek között, a melyeket képek nélkül nyomtattak, a legismeretesebb a Donatus-nak nevezett iskolai könyv, ábécze-formájú kivonata Aelius Donatus római grammatikus nyelvtanának. Hogy azonban ez a könyv a mai értelemben vett könyvnyomtatás előtti időkben nyomatott-e, az kérdés. Ugyanis be van bizonyítva, hogy az első mozgatható betűkkel nyomtatott könyv feltalálása után is évtizedekig nyomtak még fatáblákról s a könyv technikai kiállítása is arra mutat, hogy azt előbb tipográfiailag állították elő s aztán fatáblára átnyomva, a betűket az átnyomott betűk körvonalai után kivésték. A csak egyik oldalukon nyomott lapokat üres felükön összeragasztották; e mellett azonban találkozunk a XV. század közepe tájáról mindkét oldalukon nyomtatott lapokkal is. Fatáblanyomatok pedig még 1475-ből (az ulmi Dinkmuth Konrád Donatusa), 1482- és 1504-ből is kimutathatók.

A mozgatható betűkkel való könyvnyomtatás európai elterjedése a XV. század második harmadába esik s jóllehet sokat vitatkoznak még a föltaláló kiléte fölött, az általános hiedelem a mainzi Gutenberg Jánost (l. o.) tartja annak. Azok között, a kiket egyes kutatók Gutenberg mellőzésével a könyvnyomtatás föltalálójának tartanak, első helyen kell említenünk a schlettstadti Mentel (Mentelin) Jánost, ki 1447-ben megszerezte a strassburgi polgárjogot. A könyvnyomtatás föltalálójaként 1520-ban említi Schott János, veje és nyomdájának örököse és Specklin meg Spiegel krónikairók. Mentel szépiró volt s úgy látszik Gutenberg segédjeként szerepelt Mainzban, s neki a betűk rajzolásában és vésésében segédkezett. Innen azonban hamarosan kellett visszakerülnie Strassburgba, mert már 1458-ban nyomdája volt e városban s «Fust és Gutenberg művészete» szerint naponkint 300 ívet nyomott. Egyik latin bibliája a rajta levő kézjegy szerint 1460-61-ben készült. Egy másik nyomtatványán, Gratianus dekretáliáin az 1471-es évszám van, de ez a könyv nem az ő, hanem Eggestein (Eckstein) Henrik nevű kartársa neve alatt nyomatott. Mentel 1478-ban halt meg s a strassburgi Münsterbe temették. A bambergi Pfister Albrechtet is gyakran említik a könyvnyomtatás feltalálójaként vagy társföltalálójaként, sőt a 36-soros biblia nyomtatását is egész a legújabb időkig neki tulajdonították. Csak az első könyvnyomtatók betűinek szorgos megvizsgálása és összehasonlításával sikerült kideríteni, hogy ezt a bibliát szintén Gutenberg nyomtatta, kinek ez az első nagyobb és a 42-soros bibliánál is korábbi műve. A Pfisterre vonatkozó kutatások eredménye szerint Pfister is, ép úgy mint Mentel, tanítványa, illetőleg segéde volt Gutenbergnek s ettől később ama betűk egy részét, melyek a 42-soros biblia előállítására szolgáltak, vétel útján megszerezte. Hogy Pfister nem maga faragta vagy öntötte e betűket, az is bizonyítja, hogy valamennyi nyomtatványán igen kopottak s így már korábban használatban kellett lenniök. Hogy pedig korábban valamely latin munka előállítására szolgáltak, azt legjobban bizonyítják német nyelvű nyomtatványai: ezekben ugyanis a latinban elő nem forduló, de a németben szükséges betűk (k, w, z) egészen ujak, a mi nyilvánvalóvá teszi, hogy Pfister a Gutenbergtől megvett ócska betűk közt nem találva ezeket, ujakat faragott. Nyomtatványai tele vannak fametszetű képecskékkel, a mi arra enged következtetni, hogy Gutenberghez szegődése előtt bélyegmetsző, levélnyomó vagy kártyakészítő volt. Hogy mikor kezdte meg bambergi nyomdászkodását, nincs még tökéletesen kiderítve, valószínű azonban, hogy 1455-ben, midőn Fust megfosztotta Gutenberget nyomdájától. Nevével s évszámmal ellátott munkái: a Boners Edelstein második kiadása 1461-ből, az első német nyelven nyomtatott könyv; továbbá a Buch der vier Historien 1462-ből. Ettől az évtől kezdve nem találkozunk semmiféle nyomtatványával. Halálának ideje is ismeretlen. Az olaszok Castaldi Pamfilio (l. o.) feltrei polgárt tartják a könyvnyomtatás föltalálójának. Nagyobb jelentőségűek a könyvnyomtatás történetére azok az adatok, a melyek alapján Hollandia, illetve Haarlem városa Coster-nek (l. o.) tulajdonítja a föltalálást. Van der Linde volt, ki a Nederlandsche Spectatorban 1869-ben megjelent czikksorozatában megdöntötte Haarlemnek a főltalálóra vonatkozó igényeit. Mindent egybevetve, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a könyvnyomtatás tulajdonképpeni föltalálója nem lehetett más, mint Gutenberg János (l. o.). Hogy mikor és miképpen kezdte meg kísérletezéseit, a fenmaradt iratok hiányossága miatt biztosan megállapítani eddig nem lehetett. Hogy Gutenberg betűit fából faragta volna: már régen megdöntött föltevés. Lehetetlen ez már csak technikai szempontból is, annyi ezer betűnek faragása egy emberöltőre is sok lett volna; valószínű, hogy csak a mintabetűket vágta fába, még pedig pozitiv képpel, ezt aztán a homokba nyomta s az így képződött mintába öntötte a betűt. Ez is lassú eljárás volt, a bélyegeket később gyaníthatólag kemény fémbe metszette s ezeket ismét puhább fémbe verve, állította elő a matriczákat. A 36-soros biblia betűinek egyformasága és egyenletessége legalább erre mutat. A betűöntés mellett a kézi sajtó is Gutenberg találmánya, mert ő előtte a levélnyomók és formametszők csak dörzsölő módszerrel csinálták képecskéiket; hogy pedig ő kézi sajtón nyomtatta már legelső munkáit is, kitűnik az oldalak pontos egymásraeséséből (registeréből), a mit kézi dörzsöléssel nem lehetett volna elérni. Sőt még a nyomtató festéket is jelentékenyen megjavította; az ő előtte használt festék barnás földszínű volt. A 36-soros bibliából keveset nyomhatott Gutenberg. Alig hogy elkészült vele, megkezdte másik nagyobb munkájának, a 42-soros bibliának nyomtatását. Még be sem fejezte ezt, midőn Fust (l. o.) lefoglalta a nyomdát s annak technikai vezetőjévé későbbi vejét Schöffer Pétert tette, ki gernsheimi születésű szépiró s Gutenbergnek segéde volt.

Fust és Schöffer társulása 1455-ben történt, 1457-ben fejezték be Psalteriumukat, melynek nyomását még ma is csodálják s fönmaradt néhány példányát az inkunabulák legbecsesebbjeinek tartják. Ez a könyv 1516-ig öt kiadást ért. 1459-ben készült még el a Rationale Durandi, 1460-ban a Constitutiones Clementis és 1462-ben egy latin biblia. A Schöffer csinálta betűk azonban szépségre nézve meg sem közelítik a Gutenbergéit. Fust halála után a nyomda egészen Schöffer tulajdonává lett s ekkor lépett fel ő azzal az állításával, hogy a föltalálás érdeme tisztán csak az övé, mert ő tökéletesítette volna a betűöntést. A történeti adatok azonban meghazudtolják őt. Holta után János fia tovább nyomdászkodott Mainzban, míg a másik fia, Péter, Wormsban meg Strassburgban volt könyvnyomtató. Ez utóbbinak fia, Ivó, örökölte János halálával a mainzi nyomdát s azt 1552-ig vezette, amikor vele kihaltak a Fust-Schöffer-család könyvnyomtató tagjai. A nyomda ekkor özvegye révén Lips Boldizsár tulajdonába jutott. Németországban igen gyorsan terjedt el az új találmány; Strassburgnak, Bambergnek már 1462 előtt is volt könyvnyomdája, ezután pedig Kölnben nyitott nyomdát az egyik segéd, Zell Ulrik, s innen terjedt át aztán a könyvnyomtatás Hollandiába s északi Németországba. Köln után Augsburgban (Zainer Günther), Lübeckben, majd Nürnbergben (Sensenschmied János) nyitottak könyvnyomdát. Lipcsében Friesner András volt az első könyvnyomtató. A német birodalom ausztriai részének városai közül először Pilsenben 1468-ban, azután Trientben 1475-ben, Prágában 1478-ban, Bécsben (Winterburger János) 1482-ben, Brünnben 1486-ban állítottak nyomdát. A XV. század végével külömben Németország csaknem valamennyi nagyobb városában volt könyvnyomda.

Még gyorsabban terjedt a könyvnyomtatás Olaszországban. 1480-ban, mikor Németországban csak 23 városnak volt nyomdája, Itáliában már 40 város dicsekedhetett azzal. Az elsőt Pannartz Arnold és Sweynheym Konrád állították fel a subiacói kolostorban 1464-ben; 1467-ben Rómába vitték át, itt 1500-ig 37 könyvnyomtató volt, köztük 25 német. Velenczében az első könyvnyomtató Johannes de Spira (speyeri János) volt, utána az antiqua betűk megalkotója, Jenson Miklós telepedett le itt. Egymásután átterjedt a könyvnyomtatás Milánóba, Nápolyba, Fulignóba s a többi nagyobb olasz városra. Az első arab betűket is itt öntötte a fanói Gregorio, II. Gyula pápa megrendelésére.

A francziák már 1458-ban figyelmessé lettek Gutenberg találmányára s Jensont Mainzba küldték, hogy azt elsajátítsa. Nyomdát azonban csak 1470-ben állítottak föl Párisban Heynlin Hans és Fichet Vilmos, a Sorbonne tanítója, a kik Kolmarból három német tipográfust (Gering Ulrik, Crantz Márton és Friburger Mihály) hivtak meg oda. 1478-ban Gering elszakadt társaitól s maga állított nyomdát. Az első párisi nyomtatott mű a Gasparini Pergamensis epistolarum opus volt 1470-ben. Gering halálakor (1510) már 20 könyvnyomtatója volt Párisnak, köztük Gourmont Gilles, ki először nyomtatott görög és héber könyveket, Badius, Étienne és Didot, ez utóbbi családnak könyvnyomtató ágazata még most is virágzik. A találmány külömben Francziaországban sokkal lassabban terjedt, mint Németországban és Itáliában s csak a nemzeti nyomdának Párisban 1640-ben történt alapítása adott neki nagyobb lendületet. Lyon első könyvnyomtatói Le Roy Vilmos és Bucher voltak 1473-ban.

Hollandia és Belgium. Az eddig ismert első nyomtatvány Aalstban készült Maertens Dierick betűivel, ki 1473-tól 1476-ig dolgozott itt. Állítólag volt már Aalstban ő előtte is könyvnyomtató, bizonyos Vesztfáliai János (ki 1474-ben Löwenben tűnik föl), de erről hiányoznak a hiteles adatok. Mansion Colard Brüggében 1475-ben, egy szerzetesrend pedig Brüsszelben 1476-ban állított nyomdát. Antwerpenben a XVI. században Plantin Kristófnak olyan nyomdája volt, hogy az egész világ csodálatát magára vonta s ezért a «világ nyolczadik csodájának» is nevezték. A Plantin-család birtokában maradt három évszázadon keresztül s ekkor a város tulajdonába menvén át, most Plantin-muzeum néven ismeretes. Leydennek is volt egy híres nyomdász-családja, az 1592-től 1680-ig virágzott Elzevir-család.

Angliába egy kiváló londoni kereskedő, Caxton Vilmos ültette át Brüggéből meg Kölnből a könyvnyomtatást. Állítólag már 1471-ben nyomtatta volna első könyvét, a tőle angolra fordított Recueil des histoires de Troyes-t; a nyomtatási hely azonban ismeretlen. 1477-ben Londonba ment, a hol nemsokára Lettou János és Machlinia Vilmos tipográfusok is letelepedtek. Az első oxfordi könyvnyomtató a Kölnből odakerült Rood (Rudt) Theoderich volt. Skócziában Chepman Walter és Millar András 1507-ben, Irországban Powell Humphrey 1551-ben nyomtattak először.

A svájczi első könyvnyomtatónak a legújabb időkig Helye Heliast tartották, ki 1470-ben nyomtatott Beromünsterben (Aargau). Kiderült azonban, hogy Baselnek már 1468-ban voltak könyvnyomtatói, köztük a később Párisba hívott Gering Ulrik. Elsőnek most a hanaui Ruppel vagy Rippel Bertholdot tekintik, a kinek azonban egyetlen ismert nyomtatványán, a Repertorium vocabulorum-on az évszám nincs föltüntetve. Genfben Steinschauwer Ádám 1478-ban volt nyomdász. Zürichben 1504-ben nyomtattak először; ez a város később (1519-64) Froschauer Kristóf révén kiváló nyomtatóhely hirére emelkedett. Legnagyobb fejlődését Svájczban külömben a XVII. században érte el a könyvnyomtatás.

Spanyolországban német tipográfusok űzték először a könyvnyomtatást. Egy a szent szűzről szóló, 36 versből álló gyüjtemény 1474-ből az első nyomdai termék, de nyomtató nevére (Palmart Lambert) csak az egy évvel későbben készült biblia-kiadás végén találunk. Zaragozában 1475-ben Flander Mátyás működött a konstanzi Hurus Pállal. Madridban 1500-ban állították föl az első nyomdát s itt az udvar pártfogása mellett csakhamar szép virágzásra emelkedett a Gutenberg művészete.

Portugáliában zsidók voltak az első könyvnyomtatók; 1489-ben Lisszabonban Zorba rabbi és Eliezer rabán héber betűkkel nyomtatták Machmonidesnek a Pentateuchoshoz írt kommentárját. Latin és portugál könyveket a szászföldi Miklós és a morvaországi Valentin mester készítettek először 1495-ben. Oportóban csak 1622-ben nyílt könyvnyomda.

Lengyelországban Frank Swaybold krakkói nyomdája volt az első. Litvániában és Galicziában különösen zsidó meg jezsuita tipográfusok működtek eleinte s tevékenységükkel nagy szolgálatot tettek az irodalomnak és közművelődésnek. Krakkóban a bécsi Vietorisz Jeromos magyar könyveket is nyomatott 1518-tól 1545-ig; Lembergben 1593-ban Bernhart Mátyás nyomdászkodott; Varsó pedig, a hol már 1580-ban dolgozott rövid ideig egy vándor nyomdász, csak 1625-ben jutott állandó könyvnyomdához.

Oroszországnak állítólag már 1493-ban volt Csernigovban könyvnyomtatója, de erről bővebb adatok hiányoznak. Moszkva első könyvnyomtatóját császári rendeletre kapta. Kegyetlen Iván ugyanis 1563-ban megparancsolta Fedorov Ivánnak, a kremlbeli templomok egyik diakónusának, «hogy a kéziratban levő könyvekről lenyomatokat csináljon; a gyorsabb munka és kevesebb költség által lehetővé téve minden igazhitű kereszténynek a szent könyvek olvasását». Hogy Fedorov már korábban is nyomdászkodott-e: mindez ideig kipuhatolatlan; meglévő legrégibb munkája (Az apostolok története) 1564-ről datálódik. Rövid moszkvai működése után azonban menekülnie kellett onnan, mert a kenyerüket vesztett másolók halálra keresték. Némi viszontagságok után Osztrogba került s itt nyomtatta az első orosz nyelvű bibliát 1583-ban. Nagyobb fejlődést nyert a könyvnyomtatás Nagy Péter uralkodása alatt, ki Hollandiából betűket hozatott s 1704-ben fölállíttatta a zsinati nyomdát Moszkvában s 1707-ben az addig egyházi monopóliumot képező találmányt szabaddá tette. Szent-Pétervárt mindjárt alapítása után, 1710-ben, könyvnyomda nyilott s 1711. május 11-én megjelent a Petersburger Zeitung 1-ső száma. Rigában már 1588-ban működött egy német könyvnyomtató, Mollin Miklós; a többi orosz város a XVIII. századig nélkülözte a könyvsajtót.

A skandináv államokba korábban eljutott a könyvnyomtatás s a művelt népesség elejétől fogva istápolta azt. Stockholmban már 1474-ben dolgozott egy vándor nyomdász, 1483-ban pedig állandó nyomdát rendezett be ott a német származású Snell János; 1495-ben a wadstenai kolostorban. 1510-ben Upsalában állítottak nyomdát. Norvégia Drontheim városában a XVI. század közepe táján, Kristianiában pedig csak 1644-ben létesült nyomda. Dánia első könyvnyomtatója Snell János volt 1482-ben, ugyanaz, a ki egy esztendővel később Stockholmban telepedett le. Ghemen Gottfried Koppenhágában 1490-ben egy Donatus-kiadást készített. Izland szigetén is már 1531-ben volt nyomda; Grönlandon pedig a herrnhutiak egy koloniája újabban állított könyvsajtót (Godthaab 1860).

A Balkán-félszigeten sokáig nem verhetett gyökeret Gutenberg találmánya, mert II. Bajazid szultán 1483-ban halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a könyvnyomtatást. Egyik-másik zsidó könyvnyomtató ugyan megkoczkáztatta a titokban való nyomtatást, de az így nyert irodalmi termékek száma elenyészően csekély. Csak 1727-ben engedte meg III. Achmed egy szultáni nyomda fölállítását, a melynek fáradhatatlan vezetője, a magyar renegát Ibrahim efendi maga öntötte a Hollandiából hozatott anyamintákról a betűket, melyekkel azonban a Koránt és kánoni könyveket sokszorosítani nem szabad. Athén első könyvnyomó sajtója Stanhope lord ajándéka volt; a naupliaiaknak pedig a párisi Didot-család ajándékozta az első nyomdai berendezést.

A könyvnyomtatásnak más világrészekben való elterjesztése a misszionáriusoknak, a kereskedőknek meg a kutatóknak az érdeme. Goában, Trankebarban a XVI. század vége felé már működtek könyvnyomtatók s csakhamar Rangunban, Szingapúrban, Malakkában stb. is állítottak nyomdákat a misszionáriusok. Kalkuttába csak 1778-ban jutott el a könyvnyomtatás Wilkins Károly nyelvkutató útján; Madraszban 6 esztendővel azelőtt már volt nyomda s Bombaynek is volt állandóan letelepedett tipografusa 1792 óta. A hindu sajtó ezóta rohamosan emelkedett s ma már tekintélyes számú, a benszülöttek nyelvén megjelenő ujsággal van képviselve. Manilla lakossága állítólag már 1590-ben megismerkedett a könyvnyomtatással, Batáviáé 1668-ban, Czejloné 1737-ben és Szumátráé 1818-ban. Persiában 1820-ban nyilott két nyomda, az egyik Teheránban, a másik Tebrizben; Szíriában a libanoni kolostor lakói, Damaszkuszban a XVI. sz.-ban zsidók nyomdászkodtak. Mester volt a könyvnyomtatásban Abdaliah ben Zacher, ki 1732 táján maga csinálta az anyamintákat, maga öntötte a betűket s építette sajtóját. Az orosz-ázsiai városok közül Tiflisz 1701-ben, Sarepta 1808-ban jutottak nyomdához. Szibériában Tomszk, Jenisszejszk és Irkuczknak, továbbá az Amur melletti Blagovjescsenszknek és a középázsiai Taskendnek van tudtunkkal nyomdája.

Az amerikai kontinensen Mexikó városa dicsekedhetett legelőször könyvsajtóval; a német Cromberger János volt ott az első könyvnyomtató 1544-ben. Jezsuita könyvnyomtatókkal találkozunk 1585-ben Limában, 1612-ben Pueblában s ugyanebben az időben Quitóban. Buenos-Airesből 1789-ben, Montevideóból 1807-ben, Valparaisóból 1810-ben, Santiagóból 1818-ban keltek szárnyra az első nyomtatványok. Nyugat-Indiában már a XVII. század elején nyomtattak Haiti szigetén; az észak-amerikai angol gyarmatokon Halifax városa mutatta föl az első könyvsajtót 1766-ban Quebecben is létesült nyomda a gyarmatosok szabadságharcza kezdetén. A mostani Egyesült Államok közül Massachusettsnek volt legelőbb nyomdája; egy Glover nevű hitszónok vitte magával oda a nyomdai eszközöket, de a tengeri úton meghalt s a nyomdát csak özvegye állíthatta föl Cambridgeben 1638-ban. A nyomda vezetését Daye János vette át, őt követte 1649-ben Green Sámuel. Philadelphiában Bradford W.-nak volt először könyvsajtója (1686); a második könyvnyomtató Keimer Sámuel volt, Franklin Benjaminnak tanítómestere. Franklin maga nem igen mutatott föl érdemleges tipográfiai terméket. Germantownban a Németországból odakerült Sauer Kristóf 1743 táján egy német ujságot, majd későbben ugyancsak e nyelven bibliát nyomtatott s ő alapította az első amerikai betűöntödét. Bradford, a philadelphiai nyomdász 1693-ban New-Yorkba költözött s itt is elsőnek állítva föl nyomdáját, megindította (1728) a New York Gazette-et. A szabadságharcz idején a sajtó sok szolgálatot tett az amerikaiak ügyének s a háború elcsöndesedtével gyorsan elterjedt az Unió államaiban. A Misszisszippit csak a jelen században lépte át; Kalifornia 1846-ban (San Francisco), Oregon 1853-ban jutott nyomdához. Ma már annyira kiterjedt az Unióban a könyvnyomtatás, hogy a földkerekségen megjelenő újságoknak körülbelül a fele része esik rá.

A legrégibb afrikai nyomtatvány az azori szigetek egyikén, Terceirán készült 1583-ban. Északi Afrikába a könyvnyomtatás I. Napóleon zászlai alatt vonult be; Napóleon ugyanis egyiptomi expedicziójakor, 1798-ban Kairóban nyomdát állított. Ugyanakkor Alexandria is kapott könyvsajtót, sőt még a kis Gizeh falucskából is látunk 1800-1801-iki nyomtatványokat. Mehemed Ali 1822-ben rendezett be Kairóban könyvnyomdát, a melyhez később betűöntödét is csatoltak. Algériában a franczia hódoltság óta (1830) nagy számmal vannak a nyomdák. Nyugati Afrikában külömben már a XVI. század óta voltak portugál nyomdászok (San Salvadorban, Loandában). A Fokváros első nyomdáját angol misszionáriusok alapították 1806-ban s azóta már Brit-Kaffrariában s a hollandi köztársaságokban is szépen fejlett a nyomdászat. Melindában és Mozambikban a portugálok már régebben is nyomtattak vallásos és iskolai könyveket. A Bourbon-szigeteken 1821-ben, a Mauritius-szigeteken 1833-ban és Madagaszkárban 1825-ben alapítottak nyomdát; ez utóbbi helyen a sajtó már szépen virágzik s a legtöbb nyomtatvány a hovák nyelvén jelenik meg. Szent Ilona szigetén I. Napóleon fogsága alatt működött a könyvsajtó.

Ausztráliába az angol kormány küldött 1795-ben nyomdai szerelvényeket és e földrész első nyomdásza egy oda deportált gonosztevő volt. Az első magánnyomdát egy Nyugat-Indiából oda került kreol, Howe György alapította Sidneyben 1802-ben s ugyancsak ő indította meg az első ausztráliai újságot, a Sydney Gazette and New South Wales Advertiser-t. Tasmania fővárosában, Hobarttownban 1818-ban létesült nyomda. Ezóta a könyv- és újságsajtó óriás léptekkel haladt Ausztráliában. Nyomdák létesültek Új-Zélandon, a Havai- és Fidsi-szigeteken, Új-Kaledoniában stb.

Magyarországban az első, vagyis a budai nyomdát (2000 ezüst forint költségen) Mátyás király tudós alkanczellárja Karai László budai prépost állíttatá fel Hess András által, kit e végett Velenczéből hivatott fel Budára. Itt jelent meg 1473-ban két latin nyelvű nyomtatvány, u. m.: a Magni Basilii de legendis poetis és a Chronica Hungarorum, vagyis Chronicon Budense. Ezután a budai műhelynek teljesen nyoma veszett, s habár Budán egész szövetkezete állott fenn a könyvárúsoknak, ezek rendelményeiket külföldön készíttették. Így Nürnbergben (Koberger Antal hírneves műhelyében) nyomatott 1484-ben a legrégibbnek ismert és Sz. István jobb kezéről szóló magyar ének. Sok latin nyelvű egyházi munka is került nyomtatás alá. 1533-ban jelent meg Krakkóban, Vietorisz nyomdájában, Komjáti Benedektől az Epistola St. Pauli magyar fordítása: Az Zenth Paal leueley magyar nyeluen. Ez évben ugyancsak Bécsből (Singrinius János műhelyéből) is birunk két magyar nyomtatványt, úgymint Pesti Gábor tudós papnak Uj testamentom magyar nyelven és Aesopus fabulái magyar fordítását. Csak 1537 körül, tehát a budai nyomda megszűnte után 64 évvel állíttatott fel a XVI. században a legelső nyomda Újszigeten (Neanesos), Sárvár mellett, Nádasdy Tamás és ennek neje Kanizsay Orsolya költségén és patrónussága alatt. Itt jelent meg Abádi Benedek (Vietorisz Jeromos krakkói nyomdász magyar tanítványa) vezetése alatt Erdősi Sylvester János református prédikátornak Magyar nyelvtana 1539-ben; 1541-ben pedig ugyancsak Erdősinek Új testamentuma, Vy Testamentū maģar ńelven czímmel. 1541 után ez a nyomda is beszüntette működését, sőt 1543. márczius 22-én Abádit már Wittenbergben találjuk, hol ugyanazon évben pappá szenteltetvén fel, 1544-ben tért vissza hazánkba és itt előbb Eperjesen, utóbb pedig Szegeden lelkészkedett. A sárvári műhely lezárása után 1558-ig, vagyis a Huszár Gál-féle vándornyomda felállításáig ismét szünetelt a nyomdászat Magyarországon.

Nem így Erdélyben, hol állítólag Szebenben már 1529-ben létezett nyomda, 1535-től 1596-ig pedig megszakítás nélkül működött Brassóban a hírneves Honter János-féle nyomda. Fennállott továbbá 1550-től 1660-ig Kolozsvárt a Heltai Gáspár református prédikátor által felállított és évtizedeken át majd önállóan, majd Hoffgref György által, végül fia ifj. Heltai Gáspár által vezetett és mindvégig elsőrangúnak ismert virágzó műhely, mely később a hagyomány szerint a kolozsvári református kollégium tulajdonába ment át. Ez idő alatt Magyarországon - nem számítva az 1579-től 1597-ig fennálló Gutgesell Dávid-féle tekintélyes bártfai műhelyt - csupán vándornyomdák működtek, még pedig: a Huszár Gálé, mely 1558-tól 1559-ig Magyar-Óvárt, 1561-től 1562-ig Debreczenben, 1577-ben (fia Huszár Dávid) Pápán működött. A Hoffhalter Ráfaelé, mely 1565-ben Debreczenben, majd Nagyváradon, 1567-ben pedig Gyulafehérvárt működött. A Hoffhalter Rudolfé (előbbinek fiáé), mely 1568-ban Nagyváradon, 1573-tól 1574-ig Alsó-Lendván, 1577-től 1588-ig pedig Debreczenben működött, fentartván 1584-ben és 1585-ben az 1574-től szünetelő nagyváradi nyomdát is. A Bornemisza Péteré, mely 1573-ban Komjátin, 1573-tól 1578-ig Semptén, majd 1579-től 1584-ig Detrekőn, végül ugyanez évben Rárbokon működött. A Mancskovics Bálinté, mely 1582-től 1585-ig Galgóczon, majd 1586-tól 1605-ig Vizsolyban működött. Végre a Manlius Jánosé, kinek nyomdája 1582-től 1588-ig Német-Ujvárt, 1588-tól 1592-ig Monyorókeréken, 1592-ben és 1593-ban Német-Sitzen (Lövőn). 1593-tól 1596-ig ismét Német-Ujvárt, 1598-tól 1604-ig pedig Német-Keresztúron működött, közben Sárvárt adván ki 1602-ben Magyari Istvánnak Az Országokban való soc Romlásoknac okairól és Szikszai Fabricius Balázsnak Nomenclatura czímű munkáit.

A katolikusok ez időtájban legnagyobb részben Bécsben voltak kénytelenek nyomatni hittani munkáikat, míg végre Telegdy Miklós 1577-ben saját költségén és házánál állított fel nyomdát Nagy-Szombatban, mely 1584-ben külön szabadalmat is nyert. E nyomda 1586-ban, vagyis Telegdynek halála után, az esztergomi káptalan tulajdonába ment át, melyet 30 évvel később, vagyis 1615-ben Forgách Ferencz a Jézus-rendi atyáknak ajándékozott, helyette - nagy pénzáldozattal - Pozsonyban állíttatván fel egy a kor igényeinek teljesen megfelelő új és nagyobb nyomdát. Itt nyomattak a XVII. század legtehetségesebb és legtermékenyebb katolikus hittani irójának, Pázmán Péternek iratai, köztük Hodegus-a vagyis Igazságra vezérlő kalauza is, mely 24 év alatt 3 kiadást ért.

A XVI. században (Erdélyországot bele nem értve) hazánkban csak 26 nyomdahely volt, úgymint: Bártfa, Beszterczebánya, Debreczen, Detrekő és Rárbok, Galgócz, Gyulafehérvár, Komjáti, Ujsziget, Fiume, Eperjes, Alsó-Lendva, Magyar-Óvár, Monyorókerék, Nedelicz, Német-Keresztúr és Német-Ujvár, Pápa, Sárvár, Sempte, Nagy-Szombat, Német-Sicz (Lövő), Nagyvárad és Vizsoly, mely a XVII. században csak 13-mal szaporodott. Ezek voltak: Csepreg, Pozsony, Kassa, Késmárk, Lőcse, Lorétom, Sárospatak, Somorja, Sopron, Szakolcza, Tejfalu, Trencsén és Zsolna. Ezek közül kiemelendők az 1627-től 1641-ig fennálló Farkas Imre-féle csepregi, az 1623-tól 1709-ig virágzó, Breuer Lőrincz által, utóbb fia Sámuel, majd ennek özvegye, végül pedig örökösei által gonddal vezetett lőcsei; 1656-tól 1675-ig a sárospataki, majd 1677-től 1682-ig a Rozsnyai János által vezetett debreczeni; Erdélyben pedig a hírneves kolozsvári nyomdák mellett voltak ilyenek Szebenen és Brassón kivül Abrudbányán, Gyula-Fejérváron, Csík-Somlyón, Szászvároson, Szász-Sebesen, Keresden működésben.

A XVIII. században a nyomdahelyek száma ismét tetemesen szaporodott, ezek voltak: Buda, Diószeg, Eger, Eszék, Esztergom, Fiume, Győr, Kalocsa, Komárom, Nagy-Károly, Pécs, Pest, Puchó, Selmecz, Temesvár, Ujvidék, Vácz, Varasd, Veszprém és Zágráb. Gyorsabb terjedését e felette üdvös és fontos iparágnak a czenzura békója gátolta; igazolja ezt az a körülmény, hogy a XIX. században, főleg annak második felében - vagyis a czenzura eltörlése után - rohamosan terjedt és haladt a könyvnyomtatás hazánkban.

Könyvornamentika, l. Kezdőbetűk, Könyv, Könyvkötészet, Mesterszedés és Miniatura.

Könyvprés, l. Sajtoló gép.

Könyvszedés, összefoglaló neve az u. n. kompressz szedésnek. Kiterjedése végtelen, ágazatainak száma temérdek, csak úgy mint az irodalomé. Szabályairól és mesterfogásairól az illető czímszók alatt szólunk.

Könyvszedő. Vannak olyan betűszedők, a kik csaknem kizáróan könyvek előállításával foglalkoznak. Ezelőtt könyvszedőknek nevezik. A könyvszedő rendesen tördelője is a munkának. L. még Betűszedő.

Könyvtördelés, l. Tördelés.

Kör, l. Ívelt szedés.

Köredék, a. m. contour (l. o.).

Körforgó gép, l. Gyorssajtó és Rotácziós gép.

Körhagyó (Excenter), a gyorssajtón a toló és emelő tárcsák, melyek nem a központukban erősítvék a tengelyekre. Hogy a nagy súrlódás következtében el ne kopjanak, forgó karikákon járnak.

Körjáratú gyorssajtó, az olyan, a melynél a taliga ki-és bejáratását fogaskerék eszközli. Azon a matematikai igazságon alapul, hogy ha valamely kör magánál két akkora, szilárdan álló körben mozog: a mozgó kör minden pontja egyenes, a szilárdan álló kör középpontján keresztülfutó vonalat ír le. A körben forgó hajtószerkezet angolországi eredetű; ott alkalmazták először gőzgépeken; nyomógépekre König és Bauer alkalmazták 1832-ben. A nagyobbik kör belső oldalán fogazott, a miért is fogas koszorúnak nevezik; átmérete a járat hosszának megfelelő. A benne forgó kisebb kör saját tengelye körül is forog, s e sajátságos, kétszeres forgása miatt tánczos kerék a neve. Fogainak száma fele annyi, mint a fogas koszorúé; ha ezé például 96, amazé csak 48. A tánczos kerék kerületének valamely pontjához van a tolórúd egyik vége erősítve, másik vége pedig az alapzat hátuljának alsó részéhez. A tánczos kereket az alatta elhelyezett kúposan fogazott nagy kerék mozgatja; ez a kerék közvetlen a hajtótengelyen elhelyezett kisebb, szintén kúposan fogazott kerékkel van egybekapcsolva. A körben mozgó hajtó szerkezetet általában jobbnak tartják a vasutas járatúnál, mert a romlásnak nincs annyira kitéve és ha mégis megromlik: egy-két tengelyágynak kicserélésével könnyen kijavítható. A kerekek vagy fogaiknak kopása, fogközeiknek kitágulása nincs hatással a formaalap mozgására s ezért ennek rázódása elő nem fordulhat.

Körlevelek szedése. A quart-alakú körleveleket rendesen 32-36 cziczerónyi, az oktáv-alakúakat pedig 20-22 cziczerónyi szélességre szedjük. Szövegének részei: a keltezés, a megszólítás, a tulajdonképpeni tudósítás (ebben rendesen 1-2 czímsor) és az aláírás. A keltezés mintegy 6 cziczerónyira áll a papiros szélétől; de még helyesebb, ha a papiros széle és a tudósítás első sora közti tér közepére állítjuk. A megszólítást (T. Cz.) rendesen nagyobb betűvel szedjük s beljebb állítjuk, mint a hogy a tudósító szöveg kezdődik. A tudósítás czímsorainak egyforma távolságban kell lenniök a szöveg fölső és alsó soraitól; a köztük levő hézag valamivel kisebb, mint a szövegtől való távolság. Az aláírást rendesen rövidke sor előzi meg (l. Aláírás). A körleveleket manapság igen gyakran irásbetűvel szedik; ilyen esetben arra kell ügyelnünk, hogy egyforma dűlésű betűket válasszunk.

Körte. A kézi sajtó födőjének alsó részén kiálló csapra tűzött, mintegy öt kiló súlyú nehezék, mely a födő fölnyitását lendítő erejénél fogva megkönnyíti.

Köteles példány. Az 1897: XLI. t.-cz. elrendelte, hogy a nyomtatott vagy gépi sokszorosítás útján készült nyomdatermékekből a törvényben részletezett kivételekkel a nyomdász egy példányt a nemzeti muzeumnak, másikat a magyar tudományos akadémiának tartozik közvetlenül beszolgáltatni, még pedig: a napi lapok havonkint összegyűjtve, a következő hónap első két hete alatt; minden más nyomdai termék köteles példánya pedig évnegyedenkint összegyűjtve, a forgalombahozatalt követő negyedév első két hete alatt szolgáltatandók be a nyomdatermék-kimutatásokkal együtt. A köteles példányok beszolgáltatásának elmulasztása kihágás. A sajtórendészeti szempontból benyujtott köteles példányok, a mennyiben rájuk hivatalos használat végett már szükség nincs, a közoktatásügyi miniszter által kijelölt közkönyvtárak és nyilvános muzeumok gyarapítására fordítandók. Az 1897: XXXVII. t.-cz. szerint pedig: A nyomdatulajdonosok, illetőleg a kiadók tartoznak a következő nyomdatermékekből egy-egy példányt a statisztikai hivatal részére ingyen beszolgáltatni, u. m. a) gépi sokszorosítás útján kötetes vagy füzetes alakban kiadott mindennemű írói művet, a tisztán szépirodalmi tartalmúak kivételével; b) minden időszaki folyóiratot, kivéve a tisztán szépirodalmi tartalmúakat s a hetenkint vagy egy hétnél rövidebb időközben megjelenő hírlapokat; c) az iskolai értesítéseket, mindennemű évi jelentéseket, kimutatásokat, czím- és névtárakat, továbbá föld- és térképeket.

Kötőhézag, a zárt forma szemközt álló oldalai között levő hézag. A nyomtatott és összehajtott íveket a kötőhézagon keresztül fűzi a könyvkötő. A kötőhézagnak az oldal túlsó margójával arányban kell állania.

Kötőjel (divis), az irásban s nyomtatásban az a jel, mely egyrészt a sor végén (vagy néha más okból is) kettészakadó szórészek összetartozását jelenti, másrészt olyan összetett kifejezésekben használatos, melyek nem forrtak annyira egybe, hogy egészen egy szónak írná az ember, például Észak-Amerika, gyász-istentisztelet. Egy régi könyvnyomtató-szabály szerint három kötőjelnél többnek nem szabad egymást a sor végén követnie.

Kövér betűk, azok a betűk, a melyek a közönséges könyvbetűktől alapvonalaiknak sokkal vastagabb volta által külömböznek; e két betűvastagság között van még egy átmeneti is: a félkövér.

Kövesdy Dániel, l. Szedőgépek.

Középhézag, a zárt formában a keresztvas hézaga. Ez a keresztvas a formazáró keretet közepén vagy harmadrészén két részre osztja, s abba a szükséghez mérten beilleszthető.

Krause Károly, gépgyáros, szül. Limenha szászországi községben 1832. nov. 29-én. Kifutó gyerek meg lakatosinas volt. 1855-ben mehanikus-műhelyt nyitott. Üzlete mind nagyobb virágzásra emelkedve, ma már a legtekintélyesebb nyomdagép-gyárak egyike.

Krausz Dávid, könyvnyomtató, 1670-ben nyomtatta Lorétom sopronvármegyei községben Stankovics János ily czímű munkáját: «Rövid és summa szerint való bizonyítása a lutherista és calvinista purgatoriumának.» Patrónusa Nádasdy Ferencz gróf országbíró volt.

Krétapapiros (glacé-papiros), enyves krétával vagy kréta- és ólomfehér-keverékkel bevont papiros. Névjegyeket készítenek belőle és illusztrácziókat nyomtatnak rája. Készítésmódja abban áll, hogy a papiros egyik oldalát, avagy mindkét oldalát iszapolt krétával ledörzsölik vagy mésztejjel bevonják s fényesítik. Az ily módon kezelt papiroson a czinn- s ólomötvözetből álló tű oly tartós nyomokat fest, hogy ezeket kigummizni sem lehet.

Kristálydíszítmény, román ékítményes forma, mely lefelé álló hegyű gúlasorból áll.

Kromatípia, a lipcsei Kramertől az 50-es évek vége felé föltalált sokszorosító eljárás könyvsajtón készült színes nyomatoknak porczellánedényekre való átvitelére. A kromatípia útján átvitt képek az egyéb olcsó porczellánfestményeknél jóval szebbek.

Kromotipográfia, összefoglaló neve a könyvnyomó sajtón való színnyomó eljárásoknak. L. Színes nyomás.

Kromoxilográfia, színes nyomatok előállítása fametszetekről. Lásd Színes nyomás.

Kurrens betűk (kis betűk), így nevezik a könyvnyomtatók a kis (a, b stb.) betűket, ellentétben a verzális, vagyis nagy betűkkel (A, B stb.). L. Betű és Majuszkulák.

Kurzív (új-lat., a. m. futó, ferdén járó), a könyvnyomtatásban a. m. dőlt betű; l. Italique.

Különnyomat. Ha az újság valamely czikksorozatából külön füzetet vagy könyvet csinálnak: ezt különnyomatnak nevezik.

Láb, l. Táblázatszedés.

Lakkozás. A nyomtatvány színeit fényessé, magát a nyomtatványt föltűnővé és tartóssá teszi. Különösen a bádognyomatok (l. o.) készítésekor használatos, de lakkozható a papiros is. Ha papirost kell lakkoznunk, akkor azt előzőleg alapozni kell, hogy a lakk rajta át ne ütődhessék. E czélból fehér zselatint annyi meleg vízben oldunk föl, hogy olajsűrűségű folyadékot kapjunk; az ebbe mártott ecsetet vagy szivacsot aztán a lakkozandó papiroson végighúzgáljuk. A papirost megszárítva, a mihez két órai idő elég; a lakkozáshoz foghatunk. A papiros lakkozására a tiszta fehér dammarlakk a legalkalmasabb; ezt súlyának egy negyedét tevő terpentinben oldjuk föl és használatba vétel előtt legalább két hétig állva hagyjuk. Üvegben vagy korsóban jól elzárva, évekig is eláll, s csak elővételkor kell jól fölkavarni. A lakkozás lágy ecsettel való bemázolással történik, de lehetőleg portól meg léghuzamtól mentes helyen, mert a porszem a lakkból nem távolítható el, a léghuzam pedig hólyagképződést okoz. A lakkot egyenletesen kell mázolni, miért is legokosabb két ecsetet használni: a kisebbikkel nagyjából mázolva, a nagyobbikkal az egyenletes áthúzást végezve. A nyomtatványnak vízszintesen kell feküdnie, nehogy a lakk a bemázolás után egy oldalra húzódjék, vagy éppen lefolyjon.

Lakodalom, a tévedésből duplán szedett szavak és sorok elnevezése a betűszedők nyelvén.

Landerer, közel 150 esztendeig virágzó könyvnyomtató-család. Törzsapja, a bajor származású Landerer János S., 1723-ban nyitott gyarló berendezésű nyomdát Budán. Holta után, 1728-ban, özvegye Veronika férjhez ment Nottenstein Györgyhöz, kinek vezetése alatt a nyomda szép lendületnek indult. Itt jelent meg az első fővárosi lap is német nyelven. «Ofnerischer Mercurius» czímen. Nottenstein 1789-ben meghalt, s özvegye birta a nyomdát 1750-ig, a mikor az Landerer János S. idősebbik fia Lipót Ferencz vezetése alá került, ki 1764-ig birta. 1765-ben örökösei folytatták az üzletet, mire ugyanoly nevű fia vette azt át, és kezelte 1771-ig. Örökösei művezetővel igazgattatták 1779-ig, a mikor a nagykorúvá lett Landerer Katalin birtokába került, ki 1783-ban a pesti Royer-féle nyomdát is bérbe vette. 1802-ben meghalván, hajadon leánya Anna örökölte a nyomdát, s azt 1833-ban történt haláláig Gyurián József művezetővel kezeltette. Az utóbbi s Annának rokona Bagó Márton közösen birták ezután a nyomdát 1847-ig, a mikor Gyurián kilépett a czégből. - Landerer János S.-nek második fia, füskuti János Mihály, 1750-ben megvette a pozsonyi Royer-nyomdát, 1775-ben a kassai jezsuita-nyomdát, 1784-ben pedig a rokona Landerer Katalin által bérben bírt Royer-féle fióküzletet is, s 1764-ben megindította a «Pressburger Zeitung»-ot. 1795-ben, 70 éves korában, vetett fáradhatatlan munkásságú életének véget a halál. Fia és utóda Mihály 1809-ben halt meg. Ennek fia Lajos 1824-ben lett nagykorú, s nagy szakkészültséggel vette át nyomdáinak igazgatását. Ő kultiválta hazánkban először a Congreve- és szivárvány-nyomást. 1840-ben Heckenast Gusztávot társává fogadta, s ez időtől fogva a nyomda rohamosan fejlődött. Landerer rendezte be 1848-ban a bankjegynyomdát (l. o.) is. 1854. február 1-én halt meg, 54 éves korában, s vele kihalt e hires nyomdász-család, melynek tagjai Budán 108, Pozsonyban 95, Pesten 78, Kassán pedig mintegy 30 esztendőn át terjesztették a fölvilágosodást. - Nevezetes tagja volt még a családnak Landerer Mihály, Landerer Katalin nyomdájának vezetője, a ki tíz hosszú esztendeig raboskodott a szabadságért. Belekeveredett a Martinovicsék összeesküvésébe, s előbb halálra, majd tíz évi súlyos börtönre ítélték. Testben, lélekben megnyomorodva került ki onnan.

Lang Tamás, l. Kolozsvári könyvnyomtatás.

Lapszámozó gép, l. Számozó gép.

Latin betűk, l. Antiqua és Betű.

Latin szedés. A latin nyelv a holt nyelvek közé tartozik, de igen nagy szerepe van a katolikus liturgikában s a tudományos irodalomban. Latin közmondásokkal és idézetekkel pedig széltiben találkozunk. Betűinek száma 25 (a, b, c, d, e, f, g, h, i, k, l, m, n, o, p, q, r, s, t, u, v, w, x, y, z). A w csak idegen nyelvekből átvett szavakban fordul elő (Welwitschia, Wittenbergae). A görög eredetű k betű csak rövidítésekben használatos, például K. vagy Kal, (Kalendae). A v félhangzó, mert u hangot is jelölnek vele. A c magas hang előtt cz, pl. cedo, cibus, cymba, Caesar, coelum, ceu; mély hang és mássalhangzó előtt, meg a szó végén k: canis, corpus, cura, clamor, lac. Az i két mássalhangzó között és a szó elején magánhangzó előtt j hangú, pl. maior, iugum. A q tulajdonképpen kétjegyű: qu, hangja pedig kv (aqua, quercus, quod). Az s hangja mindig sz (sero, anas, est, studeo). A t hangja t, csak akkor cz, mikor i és még egy magánhangzó következik utána, de ilyen esetben is t hangú marad, ha előtte s, t vagy x áll, továbbá, ha az i hosszú vagy a szó görög (natio, ratio, - ostium, Bruttius, mixtio, totius, Critias). Az x hangja ksz, a görög eredetű y-é pedig i (rex, myrtus). Az összetett betűk közül az ae és oe hangja nyújtott e (caedo, Caesar, coelium, oboedio), ha mind a két betűt külön kell kimondanunk, ezt az e betűn két ponttal (trema, puncta diaereseos) jelöljük meg, pl. aër, poëta. Az ae-t és oe-t külömben többnyire összeöntve (ae, oe) használják. A gu hangzó előtt többnyire kétjegyű mássalhangzó, hangja gv (szokás gv-nek is írni), pl. lingua, unguentum. A su hangzó előtt szintén kétjegyű mássalhangzó, hangja szv (szokás sv-nek is írni), pl. suavis, suesco. A ch hangja k (brachium, inchoo), a ph-é f (Philippus, philosophia), a th-é pedig t (theatrum, thorax).

Ékezetei a latin nyelvnek nincsenek, de azért nyelvtanokban s némely poétikai munkában használatosak az időmértéket (ˉ ˇ) és a hangsúlyt (') mutató ékezetek, például měus, mōntes, stĭrps, păter, măter.

Nagy betűvel szedendők az összes tulajdonnevek; a verssorok kezdőbetűi igen gyakran kisbetűsek.

Elválasztás. Ebben a tekintetben a latin nyelvbeli szabályok ugyanolyanok, mint a görög szedéséi (l. o.). Tehát: fru-ctus, scri-ptum, scri-psi, ma-gnum, Le-sbiae, Ara-chnoideae, Da-phnis, rhy-thmicum, li-bris, mini-strare, promi-scue, qua-dro, pu-blicus stb. A prefixumok azonban külön választandók: trans-alpinus, con-iuro, ex-agito, dis-positio, abs-cessus, post-ero, res-publica, prod-est. Ha összetételeknél az egyik mássalhangzó elveszett: a megmaradtat a következő sorba visszük át: tran-scribere (trans és scribere összetétele).

Számrendszer. A rómaiaknak hét egyszerű számjegyük volt: I (1), V (5), X (10), L (50), C (100), D vagy IƆ (500), M vagy CIƆ (1000). Melléjük állított ugyanolyan jegyek sokszorozásukat fejezték ki (III = 3, XX = 20 stb.). Nem egyforma számoknál a kisebbek, ha a nagyobbiktól jobbra állanak, ahhoz hozzáadandók (VI = 6, CX = 110), ellenkező esetben abból levonandók (IV = 4, XC = 90). L. Római számok.

Látogató-jegyek, l. Névjegyek.

Lécz, vékony, ajtóváz-alakú ékítmény csinosabb kiállítású könyvekben. Geometrikus és leveles ékítményeket, fejeket és más alakzatokat foglal magában s az oldalak felső részére, különösen pedig fejezetczímek elé teszik. Az ilyen, ú. n. fejléczen kívül van még oldallécz is. Alkalmazását a neve mutatja. A renaissance-korban kezdték használni Német- és Olaszországban. Újabban ismét nagyon kedvelik, s különösen a modern irányzatú könyvornamentikában nagy a szerepe. L. Mesterszedés.

Lehmann Keresztély, könyvnyomtató. 1755-59 körül nyomdászkodott Brassóban, majd pedig átvitte nyomdáját Beszterczére. Utóda 1791-től Eckhardt Péter.

Lehúzás, németes elnevezése a kefelenyomatok és szemleívek készítésének.

Lehúzó gép, két oldalt kiemelkedő sínekkel ellátott vaslap: a síneken posztóval bevont súlyos vashenger gurítható előre és hátra. A lenyomat úgy készül, hogy a szedést hajóstul a vaslapra teszik, kézi hengerrel befestékezik s papirost téve reá, a vashengert fölötte elgurítják. Nagy nyomdákban néha kézi sajtóval készítik a próbalenyomatokat.

Lehúzó kefe, korrekturalevonatok készítésére való sűrűn kötött közép-kemény kefe. L. Kefelenyomat.

Lehúzó kép, az iparban olcsóbb műtárgyak előállításánál alkalmazzák. Gyártása a következő: A papirost keményítőpéppel bevonják és simítják; erre aztán valamely sokszorosító eljárás szerint egy- vagy többszínű képet nyomtatnak. Ha az ily lehúzó papiros színes fölületét firnásszal bekenik s azt a firnásszal bekent fa-, üveg- vagy fémtárgyra borítják és a firnász kiszáradása után a papirost benedvesitik: akkor a keményítőpép feloldódik s a papiros a tárgyra ragadt színes rétegről lehúzható.

Lemez, a könyvnyomtatásban minden olyan nyomtatólap, a mely nem betűmagasságú, hanem csuklókkal, vastalpakkal meg fatönkre szögezéssel egészítik ki annyira. A talp szilárdsága és pontos egyenszögűsége rendkívül fontos a nyomtatásban. Gyakran fatalpat használnak, ennek azonban az a rossz oldala, hogy könnyen megvetül, különösen ha silányabb minőségű fából való. Még legtömöttebb a körtefa. A csuklók (l. o.) és a vastalpak a legjobbak s különösen a féltónusos klisék alá nélkülözhetetlenek. Újabban a vastalpak részekre osztva, formába szedhető darabokban is kaphatók. A külső, zárókészülékkel ellátott darabok 8 × 8 cziczeró nagyságúak, a szintén vasból való töltelékdarabok 2, illetőleg 4 cziczeró szélesek és külömböző hosszúságúak. A talpdarabok 2½ mm-rel alacsonyabbak a betűmagasságnál.

Lemezhenger, a rotácziós gépnek (l. o.) az a hengere, a melyre a nyomóalapul szolgáló gömbölyű stereotíplemezek vannak erősítve.

Lendítő kerék, a gyorssajtóknál nagy súlyú kerék, melyekben a motorikus erőt felvevő alkatrésznek egyenes váltakozó irányú mozgása körmozgássá alakul át. A hajtóerő a forgattyú csapján folyton változó forgató képességgel dolgozik. Midőn a forgató erő a forgattyúkarra merőlegesen működik, akkor forgató képessége jóval nagyobb, mint az ellenálló erőé. Midőn a kar középvonala az erő irányvonalához közeledik, forgató képessége folytonosan csökken, míg végre zérussá válik. A forgató kar egyes fordulata alatt tehát a forgató erő a kör két negyedében több munkát végez, mint az ellentálló erő, másik két negyedében pedig kevesebbet. A munkatöbbletet a lendítő kerék magába veszi s újra leadja ott, hol a forgató erő munkája kisebb, mint az ellentálló erőé. A lendítő kerék rendesen nagy átmérőjű nehéz gyűrű, mely alkalmas karokkal és ággyal a gép tengelyére erősíttetik. Nagy gépek lendítő kereke két vagy több részből vagy egy darabból készül s általában hajtókerék gyanánt is szerepel. Ha a lendítő kerék túlságos sebesen forog, annyi munkát képes magába venni, hogy az egész kerék koszorúját is szétvetheti.

Lengyel András, könyvnyomtató. 1698-ban vette át a Liszkai Mihály-féle kolozsvári nyomdát, melyet azonban - még azon évben bekövetkezett halála folytán - 1699-től már özvegye vezetett 1702-ig. E nyomdának ismertebb termékei: Szentpáli Ferencz: Verbőczy István törvénykönyvének compendiuma (1699 és 1701) és Beniczky Péter: Magyar ritmusok (1700- és 1701-iki kiad.).

Lenyomat, általában minden ábrázolat, a melyet nyomással állítanak elő s a mely a nyomott tárgynak képét állítja elénk. Megkülömböztetünk síkfölületű lenyomatokat, például a kő- és könyvnyomdászatban, rézmetszésben és relief lenyomatokat, a melyek mélyítve vagy kidomborítva vannak. Minthogy olyan tárgyakról, melyek nem elég vékonyak, hogy formáik az ellentétes oldalon átverődjenek, csak negativ képet lehet nyernünk, ezért ezeket legtöbbnyire csak matriczákul vehetjük. Folyós s később megkeményedő anyaggal töltjük tele, mely rögtön betölti a tárgynak minden mélyedését s annak hű, bár fordított mását adja. Legjobb ilyen anyag a vízzel hígított gipsz, de használnak másokat is, különösen guttaperkát. Falevelek lenyomatait úgy nyerjük, hogy simára csiszolt litográfiai kőre egyenletesen réznyomó-festéket kenünk s a levelet sajtóval belényomjuk. Kis idő mulva levesszük a levelet, a festékezett helyekre nedves papirost teszünk s litográfiai eljárással nyomunk.

Lettner Gottfried József, könyvnyomtató. 1785-ben vette át a pesti Eitzenberger-féle nyomdát. Impressumával csak rövid ideig, 1788-ig találkozunk.

Levélboríték. Géppel készül. Újabb fajta borítékgyártó gépet talált fel Sidney A. Grant Springfieldben (Illinois). Ez gummival keni, hajtogatja, nyomtatja és préseli a borítékokat, a nyomást több színben is végezheti, sőt kétféle gummit használ: olcsóbb fajtájút a két lezárt szárnyra, s finomabbat a vevő által lezárandóra. A levélboríték nyomásakor különösen arra kell ügyelnünk, hogy az esetleg meglévő pontozott vonalak csak gyöngén nyomódjanak.

Levelező lap. A magánipar által előállított levelezőlapoknak a magyar postaigazgatás által kiadott levelező-lapokkal egyezően, ugyanolyan nagyságú (9 cm széles, 14 cm hosszú) és vastagságú papirosból készült gyártmánynak kell lennie. A papiros színe lehet bárminő. Az ily gyártmányokra a belföldön más fölirást, mint «Levelező-Lap», illetőleg a nemzetközi forgalomban «Levelező-Lap (Carte Postale)» alkalmazni nem szabad. A czímoldal a czímre, kezelésre és kézbesítésre vonatkozó adatokon kívül más megjegyzést nem tartalmazhat, mint a föladó nevét, czímét vagy üzletét. A magánipar által előállított levelező-lapokon a «Magyar királyi posta» felírás és a magyar czímer használata nincs megengedve. Ilyen levelező-lapokat a posta nem továbbít.

Levélfej, a levélíró czímét mutatja, gyakran kiegészítve az üzleti különlegességek, kitüntetések stb. felsorolásával. A mesterszedő szempontjából általában kétféle levélfejet külömböztetünk meg: sarkos levélfejet, a mely a papirosnak csak felső bal sarkát foglalja el, és széleset, a melyet a papirosformátum egész szélességében nyomtatunk. - Betűválasztás dolgában a modernebb ízlés kisebb betűtestű és könnyed betűfajtákat ír elő a levélfej szedésénél. Az oktáv- és quart-nagyságú levélfej szedésének szabályai egyformák: természetes azonban, hogy az előbbenihez kisebb betűfajtákat kell választanunk. Míg az oktáv papirosra nyomódó sarkos levélfej fősorai legfölebb cziczeró-betüsek lehetnek, a quart papirosra nyomódóknál esetleg tercziából is szedhetjük azokat. A keltezés sorát többnyire kurziv vagy rond betűkből szedjük, a papiros formátumához képest garmondnyi vagy cziczerónyi nagyságban. Fontos az a kérdés, hogy mennyire álljon a sarkos levélfej a papiros szélétől. Véleményünk szerint legjobb, ha oktáv formánál a felső széltől 2½ cziczerónyira, az oldalsótól 2 cziczerónyira áll. Quart formátumnál ez a margó 3, illetőleg 2 cziczeróra emelkedik. - A levélfej ékesítésében és sorainak elrendezésében bőven érvényesülhet a szedő alkotó ereje és tudása. Egyszerű kereskedelmi levélfejek többnyire gazdagabb ékesítés nélkül, tiszta, könnyű olvasású, világos betűfajtákból szedődnek. A gyárosok számára készülő levélfejeket már igen gyakran czímerek, kitüntetések rajzai, vignetták, a gyárhelyiségek képei stb. ékesítik s gyakran színesen is nyomódnak. L. még Levéllécz és Mesterszedés.

Levélfestők vagy illuministák, a középkorban a könyvnyomtatás föltalálása előtt azok, kik a másolt könyveket képecskékkel, díszesebb kezdőbetűkkel látták el, s piaczokon és vásárokon saját maguk készítette szentképeket árultak. L. még Könyv, Könyvnyomtatás és Miniatura.

Levéllécz, a levélpapiros baloldalán húzódó, 8-10 cziczeró szélességű ékítményes szöveg. Többnyire vonalas ornamentumba foglalják. Hosszúsága az ív hosszának háromnegyed része lehet. Különösen arra kell ügyelnünk, hogy a levéllécz szövegét hasonló jellegű betűfajtákból állítsuk össze. A levélfej és levél-lécz ügyes összekötése a mesterszedő nehéz, de hálás feladata.

Leverő-fa, a szedésből kiálló betűk leverésére szolgál. Tölgyfából vagy bükkfából készül; alja tökéletesen síma, fölseje pedig bőrrel van bevonva, hogy a kalapáccsal való ráütés ne érje közvetlenül. Kényesebb betűkből és ékítményekből álló formák leverésekor papiroslapokat teszünk alája.

Lexikon-oktáv, könyvalak, 28 cm magas és 18 cm széles. Nevét onnan nyerte, hogy a lexikonok oldalainak rendesen ilyen a nagyságuk.

Librarii, a rómaiak levél- és könyvirói és másolói. L. Könyvkereskedelem.

Ligatura (lat.), az egybeöntött betűk, mint például az antiquánál az ff, fi, fl, mert külön az f és i egymás mellé szedve veszélyeztetné az f felső kanyarulatát és az i pontját, míg a betűk egybeöntve (fi) le nem törhetnek; továbbá ligaturának öntik a franczia és latin szedéshez az æ, œ, Æ, Œ betűket. A frakturban a ligaturák.

Ligniczei Effmurt Jakab, l. Effmurt.

Lignográfia, Angliában föltalált színnyomó eljárás vékony falemezekre. Segítségével gyönyörű dolgok állíthatók ugyan elő, de az időtrabló munka mindeddig nem engedte meg, hogy a gyakorlatban beváljék.

Linotype, l. Szedőgépek.

Lintzer Márk, könyvnyomtató, 1629-ben állított nyomdát Nagy-Szebenben, s 1657-ig igen szép tevékenységet fejtett ki. Impressumain többnyire latin nevét (Pistorius) látjuk.

Lipcsei grafikai akadémia, felső iskola színvonalán áll s körülbelül olyan rangban van, mint a mi gazdasági és kereskedelmi tanintézeteink. A szász királyság tartja fenn. Tanárai jónevű, kiváló szakemberek. Az előadott tantárgyak főbbjei: a stílusok ismertetése és története, ornamentika, színek és színvegyületek tana. A beosztás olyan, hogy az akadémiát látogató nyomdász-segédek napközben dolgozhatnak; a tanítási díj pedig rendkívül csekély. A tanév megkezdése előtt nyilvános pályázat utján s előre meghatározott számban veszik föl a hallgatókat. A pályázat feltételei: a) valamely középiskola 3-4 osztályának végzése, vagy legalább 2 esztendei segédi működés valamely grafikai iparágnál; b) a rajznak kellő ismerete. Az utóbbit többnyire az ottani «Typographischer Club» külön tanfolyamán meg a szakiskolában sajátítják el előzetesen a hallgatók.

Lipcsei könyviparcsarnok. 1900. május 12-én nyilt meg, s ugyanekkor leplezték le benne Gutenberg, König Frigyes és Senefelder szobrait. A múzeum az összes grafikai iparágazatokat egyesíti magában. A többek közt itt vannak a «Typographische Gesellschaft»-nak is a helyiségei. Van állandó könyvipari kiállítása, 11.000 kötetet tevő szakkönyvtára, szakbeli régiségek gyűjteménye stb.

Lipcsei szakiskola, l. Szakiskolák.

Lipsiai Rheda Pál, l. Rheda.

Liszkai Mihály, l. Kolozsvári könyvnyomtatás.

Litofin, jó minőségű rektifikált terpentinolajnak levendulaolajjal való keveréke; a kőnyomásnál használják. Az átnyomatot határozottabbá s az elmosódó kőrajzokat nyomtatásra ismét alkalmassá teszi.

Litográfia, a. m. kőre rajzolás, kőnyomat; l. Kőnyomás. - Litografus, görög szóval a. m. kőnyomó.

Litográf-kő, a bajorországi Solnhofen körül található durván palás, finom szemű mészmárga. A litográfiában való alkalmazhatóságát részben porózitásának, részben pedig kémiai tulajdonságainak köszönheti. Ujabban az Egyesült Államokban (Missouri) és Kaukázusban is fejtenek használható litográfiai követ.

Litográf-kréta, l. Kőnyomás.

Litográf-tus, l. Kőnyomás.

Litokromia (gör), a. m. színes kőnyomás. l. Kőnyomás.

Litosztereotípia, azoknak az eljárásoknak egyik összefoglaló neve, a melyekkel a litográfiai kő rajzát domborúra maratják, hogy úgy nyomhassanak róla, mint a könyvnyomtató. Ez azonban eddig senkinek sem sikerült annyira, hogy a gyakorlatban is alkalmazható legyen.

Litotípia (gör.), könyvnyomdai termékeknek a litográfiai kőre való átnyomására szolgáló eljárás. Föltalálói a Schilling testvérek Ichenhausenben. Így nevezik sok helyütt a litográfiai magasnyomást (litosztereotípia) is. L. Kőnyomás.

Litotipográfia (gör.). l. Egyik összefoglaló neve a kőnyomdai magasnyomást czélzó eljárásoknak. - 2. A párisi Dupon Pál és Ágostontól föltalált eljárás, régibb és újabb nyomtatványok s könyvnyomdai termékeknek is kőre való átvitelére s erről való sokszorosítására.

Logotípia vagy logográfia (gör.). Így nevezik a szedő munkájának könnyítése czéljából egybeöntött szavakat vagy szótagokat. Alkalmazásuk nagyon gyér; csak az impresszumokat, számla-feliratokat s hasonló állandó czím gyanánt szolgáló szavakat öntik minálunk össze. Megkisérlették már többen a logotípiáknak a folyó szedésben való alkalmazását, de minden nevezetesebb eredmény nélkül.

Londoni szakiskola, l. Szakiskolák.

Long primer, az angol könyvnyomdászok így nevezik a garmond (l. o.) törzsű betűt.

Lotter Menyhért, német könyvnyomtató, születési és halálozási idejét nem lehet megállapítani. 1491-ben már mint könyvnyomtatóról tesznek róla említést s 1528-ban még élnie kellett. Apósával, Kachelofen Konrád lipcsei könyvárússal állott üzleti összeköttetésben, kinek nyomdáját is átvette, miután már előbb, 1498-ban polgárjogot nyert Lipcsében. Különösen liturgikai munkákat nyomatott, de sok klasszikust is adott ki; Hutten neki adta iratait bizományba s Luther munkáit is (1518 óta) Lotter nyomta és terjesztette. Fia Menyhért szintén nyomdász volt s ezért gyakran összetévesztik atyjával. Mihály nevű testvérével (megh. 1554-ben) Wittenbergben működött, de 1524 óta, midőn kegyvesztett lett Frigyes szász választófejedelemnél és Luthernél, Lipcsébe költözött, hol már kevesebb tevékenységet fejthetett ki.

Lőcsei kalendáriom, így nevezték azokat a nagy hírre vergődött naptárakat, melyek a XVII. századtól kezdve a lőcsei Breuer-féle nyomdában készültek. Az elsőket Fröhlich Dávid nevezetes késmárki matematikus állította össze; a naptári részen kívül rövid krónikát, apróbb történeteket és jövendöléseket is közölt, melyek közül egyik-másik közmondásossá lett.

Luchtman, híres könyvnyomtató és könyvkiadó család Leydenben. Leginkább görög és római klasszikusok kiadásával foglalkozott. A czéget 1683-ban alapította Luchtman Jordán (szül. Woudrichemben 1652. aug. 27-én, megh. 1708. jun. 18-án). 1850-ben az üzlet - miután 167 esztendeig volt a Luchtman-család birtokában - Brill J. E. könyvnyomtató kezére került: ennek fia Brill János halála után 1872-ben van Oorelt és Stoppelaar F. vették meg, a kik kínai és japán betűkkel is felszerelték azt.

Lucius, magyar származású könyvnyomtató. 1583 táján nyomtatott Helmstadt németországi városban. Mellékneve Siebenbürger (erdélyi) volt.

Lufft Hans, wittenbergi könyvnyomtató és könyvkereskedő, szül. 1495-ben, megh. 1584-ben. Kezdetben mint nyomdász-segéd vándorolgatott ide-oda, mignem 1524-ben saját nyomdára tett szert. Luther 1534-ben ő vele nyomatta híres bibliafordítását s ezért őt általában «biblia-nyomtató»-nak nevezik. Életrajzát megírta Zeltner G. G. (Altdorf 1727).

Lukács László, könyvnyomtató. A kecskeméti Szilády-féle nyomdában tanult, később a Kozma Vazul nyomdájának művezetője volt. 1848 táján ő maga állított nyomdát és sajtói alól jelentékeny része került ki a napi irodalomnak. 1852-ben gőzerőre rendezte be nyomdáját, e tekintetben megelőzve minden más hazai könyvnyomtatót. Váczott is volt egy időben (1848) fióknyomdája. 1854-ben Herz János vette át üzletét.

Lyukasztó gép (perforáló gép), a könyvkötők által használt gép papirosíveknek vonalban való keresztüllyuggatására. Olyan nyomtatványoknál teszik ezt, amelyek szelvénnyel vannak ellátva s ez a használatkor leszakítandó. Legegyszerűbb formája a lyukasztó kerék, a mely majd olyan, mint a sarkantyú. Fogóba ágyazott, szaggatott, de éles szélű kerék ez, s úgy perforálunk vele, hogy a sima kéregpapirosra helyezett ív megfelelő helyére vonalzót teszünk s e mellett gördítjük végig a kereket. A tulajdonképpeni lyukasztó gépek fajtája ma már temérdek, van olyan, a mely a varrógéphez hasonló szerkezetű, van lábbal meg kézzel hajtásra való stb. A lyukacskák formája többnyire gömbölyű, úgy mint azt levélbélyegeink élén láthatjuk. - Van olyan lyukasztó gép is, a mely arra való, hogy vele stereotíp- és galvánlemezeket fára szögzés végett átlyuggassunk. A lyukasztás úgy történik, hogy a készüléken levő fogantyút hirtelen lenyomjuk, mi által egy aczélszög verődik át a gép alsó lapjára fektetett lemezen.

Lyukasztó vonalak. A lyukasztó gépek költségét megtakarítandó, a betűöntők aczélvonalakat gyártanak, a melyek kellő egyengetéssel nyomás közben perforálják a papirost. Az ilyen lyukasztó vonal vagy betűmagasságú, vagy negyedpetittel alacsonyabb. Az utóbbi a jobbik, mert nem rongálja a festékező hengert. Van olyan fajtája, a mely szaggatott vonalakat, és olyan, a mely gömbölyű lyukakat üt a lemezbe. Az egyengetés kartonszalagokkal történik, szükséges azonban, hogy legalább egy tercziányi helye jusson a szedésben a vonalnak.

Magasnyomás, a litográfiában azoknak az eljárásoknak az összefoglaló neve, a melyek a kidomborodó rajzról való nyomást czélozzák. Magasnyomás külömben a könyvnyomtatás is. L. Kőnyomás.

Magyar Nyomdászat, a könyv- és kőnyomtatás, a betüöntés és egyéb rokon szakmák havi füzete. Szerkeszti és kiadja Pusztai Ferencz. 1888-ban indult meg s már elejétől fogva a nyomdaipar kiváló termékeinek számítódó díszes műmellékleteket mutat be minden számában. Régibb állandó munkatársai közül elhaltak: Mederschitzky József, Szabó József, Imreh Sándor, Ács Mihály, Gyöngyösi Károly, Ormós Béla és Kleinmann Frigyes; jelenleg állandó munkatársai: Griesz Ede, Fuchs Zsigmond, Firtinger Károly, Komáromy Mihály dr., Szabó Elek, Illés István, Radnai Mihály és Novák László.

Magyar Nyomdászok Évkönyve. A nyomdászoknak való első magyar nyelvű évkönyv 1867-re jelent meg «Zsebleltár» czímen. Szerkesztette és kiadta Barázda (Záhonyi) Alajos. A hasznos kis könyvecske kiadása azonban nagy veszteséggel járt, úgy hogy jó ideig senki sem mert hasonló vállalatba fogni. Csak 1883-ban vállalkozott újabb évkönyv kiadására öt lelkes szakember s az «Magyar Nyomdászok Évkönyve» czímen csakugyan meg is jelent Tanay József szerkesztésével. Úgy látszik azonban, hogy ez a vállalkozás is balul ütött ki, mert 1887-ig ismét nem volt évkönyvünk. Ekkor a Budapesti Könyvnyomdászok Társasköre, később a Könyvnyomdászok Szakköre vette kezébe a dolgot, s azóta a Magyar Nyomdászok Évkönyve esztendőnkint deczember havában rendesen megjelenik. Az 1887-től 1890-ig terjedő 4 évfolyamot Ács Mihály, az 1891. és 1892-ikit Kleinmann Frigyes, az 1893-ikit Szabó Dezső, az 1894., 1895. és 1896-ikit Gelléri Mihály, az 1897., 1898., 1899., 1900. és 1901-ikit Tichy Ákos szerkesztette. - 1890. és 1891-ben a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Egyletének budapesti önképző osztálya is adott ki évkönyvet «A Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Évkönyve» czímen. Az 1890-ikit a «Typographia» szerkesztő-bizottsága, az 1891-ikit Zaka Lajos szerkesztette. - A Magyarországi Könyvnyomdászok Szakegyesülete is vállalkozott újabban olcsó és tartalmas «Évkönyv és Uti Kalauz» kiadására. Az eddig megjelent 1899., 1900. és 1901-iki három évfolyamot Novitzky N. László szerkesztette.

Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Egylete. Magvát képezi a Budapesti Könyvnyomdászok Betegsegélyző Egylete, melyet 1861-ben egy meghiusult ármozgalom után a nyomdatulajdonosok és segédek közös hozzájárulással alapítottak, s mely 1863 elején megkezdte működését. 1865-ben alakult a Budapesti Könyvnyomdászok Önképző Egylete, melyet 1876-ban az előbbihez kapcsoltak. 1885-ig együttesen működtek, amikor is az országban addig fennállott összes ilynemű egyesületek csatlakozásra szólíttattak fel s ettől kezdve az összes magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők a föntebbi czímen fővárosi központi vezetés alatt intézik segélyezési ügyeiket. Önképző osztálya is volt 1899. május 6-áig; 1869-től 1894-ig pedig saját kiadású heti közlönnyel is rendelkezett. A tagok száma 1899 végén 3329-re, az egyesület összes vagyona ugyanez időben 274.339 korona és 10 fillérre rúgott. - A heti illeték jelenleg 1 kor. 40 fill. Ez illetékért a következő segélyeket nyujtja az egylet: a) Betegsegélyt: ha a tag fölszabadulása után 4 héten belül lép be, 26 heti befizetés után, ha pedig később lép be, 52 heti befizetés után, egy teljes éven át naponkint 2 koronát és ingyen orvosi kezelést; az év letelte után fél segélyt, ezután végkielégítést, vagy 520, illetve a kik fölszabadulásuk után nem 4 hét alatt, hanem később léptek be, 780 heti befizetés után rokkantsegélyt. Temetési költségül minden tag 100 koronát kap. b) A rokkantsegély a 4 héten belül belépőknek 520, a később belépőknek 780 heti befizetés után hetenkint 10 kor.; 780, illetve 1040 hét után hetenkint 12 kor.; 1300, illetve 1560 hét után hetenkint 14 korona. c) Az özvegyi végkielégítés, tekintet nélkül a belépés idejére. 260 hét után 50 kor., 520 hét után 400 kor., 1040 hét után 500 korona. d) Az árvasegély, szintén tekintet nélkül a belépés idejére, havonkint minden árvának 8 kor., a mi az apa 520 heti befizetése után jár. e) Munkanélküli segélyt a 4 héten belül belépők 52, a később belépők 104 heti befizetés után kapnak; a segély 91 napig tart helyben és naponkint 1 kor. 60 fillér. Az újabb segélyre való jogosultsághoz újabb 26 heti befizetés szükséges. A 91 napi helyi munkanélküli segély után a tagnak még joga van 180 napi utazó-segélyre, a mely naponkint 1 kor. 20 fill. f) 1 kor. 20 filléres utazósegélyre joga van minden más tagnak is; ha az illető fölszabadulása után 4 héten belül lép be, úgy rögtön, ha később lép be, úgy 13 heti befizetés után. A munkanélküliek s betegek nem fizetnek illetéket. L. Nyomdász-egyesületek.

Magyar Péter (Petrus Hungarus), könyvnyomtató. 1482 körül nyomdászkodott Lyonban, Francziaországban.

Magyar stílus. Körülbelül tíz esztendeje az az irányzat merült föl iparművészetünkben, hogy a régi magyaros motivumok fölhasználásával magyar ékítményi stílust teremtsünk meg. Vaskos kötetek jelentek meg e tárgyról, úgy hogy manapság már félig-meddig tisztázva van a magyar ékesítő stílus ügye. Őseredeti ékítményekről ugyan, mely csupán nálunk jelentkezett és fejlődött volna ki, nem szólhatunk. A mi esetleg volt is, azt a keleti (török, arab stb.) népekkel való érintkezésünk s a Nagy Lajos meg Mátyás király idején nyugatról beszármazott renaissance-formák kiszorították. Ezeket az elemeket azonban a XVI. század végétől olyan egyéni módon dolgozták föl hazánkban, hogy az önállóság és bizonyos egyöntetű művésziség tőlük el nem vitatható. A magyar stílus jellemző vonása a virágok stilizálása. Virágai: a nefelejts, rózsa, szegfű és tulipán, valamint a boglár, borostyán, csengetyű-, császár- és gyöngyvirág. Újabban az iskolákban is fölhasználják a magyaros motívumokat, fejlesztésök érdekében pályadíjakat tűznek ki, s nagyobb építkezéseknél is igyekszenek azokat érvényesíteni, különösen a belső berendezésben. A könyvnyomtatásban is megjelentek már e motívumok, hazai két betűöntödénk jó sikerrel próbálkozott meg alkotásukkal.

Majmoló, Frecskay János így nevezi a pantográfot; l. Értékpapírosok nyomtatása.

Major Márton (brassai), könyvnyomtató, 1642-től 1646-ig ligniczei Effmurt Jakabbal közösen, ettől fogva 1657-ig egyedül vezette a Bethlen Gábor állította gyulafehérvári nyomdát.

Majuszkulák (lat.), régi elnevezése a kezdő- vagy nagybetűknek (literae majusculae), ellentétben a kisbetűkkel (literae minusculae). A legrégibb latin kéziratokon és az Augusztus császár idejéből származó kőfeliratokon csakis nagybetűk láthatók, melyek rendesen egyenlő magasságúak. A majuszkulák kényelmetlen és esetlen volta vezette a középkort minuszkulák, vagyis kis kezdőbetűk használatára, mely által a majuszkulák használata főkép a szavak kezdőbetűjére szoríttatott, s mely által a későbbi középkorban egyes szavakat, különösen pedig a tulajdonneveket ily módon tüntették ki, mely szokás azután a nyomdászatban is megmaradt. A könyvnyomdászatban jelenleg a majuszkulák és minuszkulák közötti megkülönböztetést általánosan verzális vagy kurrens elnevezéssel jelölik. L. még Betű.

Makai Nyirő János, könyvnyomtató, 1619-től 1621-ig vezette az ifj. Heltai Gáspár halála óta szünetelő kolozsvári nyomdát. Ez időben jelentek meg a következő nagyobb művek, u. m.: Enyedi Györgynek Az Ó és Vy Testamentombeli helyeknek Magyarazattyok (1619), s Melotai Nyilas Soma Agendájának 1620-iki és 1621-iki kiadásai. Ez utóbbi évben Heltai Anna vette át a nyomda vezetését.

Makulatúra (lat.), eredetileg valamely könyv nyomtatása alatt elrontott ív; továbbá valamely könyvnek újabb kiadása folytán megmaradt régibb példányok vagy egyéb nyomtatványok, valamint tisztátalan, csakis csomagolásra alkalmas papiros.

Mame (ejsd: mám), franczia könyvnyomtató-család. A nyomdát Mame Armand (szül. 1776. május 18-án, megh. 1848. jan. 2-án) alapította Toursban. 1833-ban fiainak, Alfrédnek (szül. 1811. aug. 17-én, megh. 1893. ápr. 12-én) s Ernőnek (szül. 1805. nov. 4-én, megh. 1883. febr. 8-án) adta át. 1845 óta Alfréd egyedül vezette a czéget, mely csakhamar Francziaország első rangú műintézetei sorába emelkedett. Alfréd 1859-ben társul vette fiát Pált is (szül. 1833. nov. 29-én), ki most fiaival együtt birja az üzletet.

Mancskovics (Farinola) Bálint, valószínűleg lengyel származású vándor könyvnyomtató. Mint Firtinger Károly 1895-ben kiderítette, Bornemisza Péter (l. o.) nyomdászaként dolgozott Semptén, Detrekőn és Rárbokon. Itt jelent meg 1582-ben az Iteletec, Az eg forgasa szerint cz. füzetke, 1584-ben pedig Sibolti Demeternek Vigasztaló könyvecskéje. 1584-85-ben Galgóczon találjuk. Ezután a nyomda szünetelt pár évig vagy csak titokban dolgozott, mert Károli Gáspár Szent Bibliájának két kötete már Vizsolyban jelent meg 1590-ben, tíz évvel később pedig (1600) u. o.: Az egész Szent Bibliára való Index avagy Lajstrom is.

Manilapapiros, a manila-kender hársrostjaiból gyártott, nagyon szívós papiros.

Manlius (Männel) János, vándor-nyomdász, a magyarországi könyvnyomdászat egyik úttörője. Tübingenből származott, majd Laibachba került, 1582-ben pedig Német-Újvárt állította fel műhelyét. Ez évben jelent meg vezetése alatt Beythe István ottani református prédikátornak több munkája, így: Az köröztyeni Tudomannak reuid Summaya cz. műve is. 1584-ben pedig ugyancsak Beythe Istvánnak: Eztendö altal valo Vasarnapi Epistolac cz. munkája. Négy évvel később már műhelyét Monyorókeréken találjuk. Itt jelent meg már ugyanis 1588-ban Frankovics Gergelynek: Hasznos Es Fölötte szükseges orvosi könyve. 1592-ben pedig Laskai Jánosnak: Az Aesopus Életéről, Erkölcséről, minden Fő Dolgairól és Haláláról való Historia cz. munkája. Ámde ugyanezen évben már innen is távoznia kellett és Hunyadi Ferencznek: História a régi hires Troja városának tiz esztendőkig való megszállásáról cz. munkácskája már Felső-Lövőn jelent meg 1592-ben, valamint Heltai Gáspár: Vigasztaló könyvecskéje is 1593-ban. A nyomda azonban itt sem volt biztosságban, 1594-ben tehát visszavitte azt ismét Német-Újvárra, hol 1595-ben Beythe András: Fives könyve, 1596-ban pedig Heltai Gáspár: Száz fabulája megjelent. A zaklatott nyomdának azonban itt sem volt maradása, mert Agenda-ja 1598-ban már Német-Keresztúron, Magyari Istvánnak 1600-ban megjelent: Az iol es boldogul valo meghalasnak tudomanyarul irattatot kézbeli könyuecske cz. és 1602-ben megjelent: Az orszagokban valo soc Romlasoknac okairol cz. művei már Sárvárott nyomattak.

Manuscriptum, a. m. kézirat (l. o.).

Manuzio (ejtsd: -czió), tulajdonkép Manuzzi (Manucci is), latinosan Manutius, velenczei olasz könyvkereskedő- és kiadó-család, melynek nagyrabecsült kiadványait aldináknak (l. o.) hívják. Aldo Pio Manuzio (az idősebb) szül. Bassanóban, Róma mellett (ezért Romanus is) 1448 táján, megh. Velenczében 1515. febr. 6-án. Rómában latin, Ferrarában görög filologiát és irodalmat tanult, s azután Pio da Carpi herczeg támogatásával 1485-ben nyomdát alapított Velenczében, melyből számos egyéb köteten kívül az ókori klasszikusok (összesen több mint 130 kötet) első kritikai kiadványai kerültek ki. Kiadványai legtöbbjéhez M. maga irt előszót; saját művei: Dictionarium graecum (1497); Institutiones graeco-latinae (1501 és 1508); Grammaticae institutiones graecae (1515); De metris Horatianis (1509) és a Musarum Panegyris, költemény. Halála után üzletét rokonai vezették, mignem azt fia Paolo (szül. 1511. jun. 12-én, megh. 1574. ápr. 6-án) 1533-ban átvette. De 1561-ben a pápa hívásának engedve, Rómába ment s egy nyomda élére állott, mely az egyházatyák iratait adta ki; mialatt hazautazásra Velenczébe készült, meghalt Rómában. A velenczei családi nyomdából 1515-től 1533-ig összesen mintegy 115 kiadvány, azóta 1574-ig körülbelül 515 került ki. Aldo (az ifjabb) szül. 1547-ben, megh. 1597-ben, filológiát és jogot tanult, s kiadói tevékenysége mellett több ízben tanárkodott is. Midőn 1590-ben Rómába ment, hogy átvegye a pápai nyomda vezetését, a családi üzletet átadta Manassi Miklósnak.

Marahrens Ágoston, nyomdászati szakiró, szül. Horneburg b. Stade-ban 1826 decz.-ben. 1841-ben állott be itt nyomdászinasnak s 1846-ban szabadult föl. Nemsokára vándorútra kelt. Egy darabig Lipcsében dolgozott, majd Berlinbe ment s ott részt vett az 1848-iki forradalomban. Katonai szolgálatra behíva, 1851-ig szolgált a porosz hadseregben. A következő évben Sonderburgban faktor s a «Zeitung für das Wendland» szerkesztője lett. Innen két esztendő mulva megválva, Oroszországba ment, hol a «Revalsche Zeitung»-nál három évig korrektoroskodott; később Szent-Pétervárott újra faktor lett. Ez időtől fogva minden erejét a szakirodalomnak szentelte. Művei: «Handbuch der Typographie»; «Die Lehre vom Titelsatz»; «Neues Formatbuch»; «Die Lehre vom Tabellensatz».

Maratás, a czink-klisék meg rézmetszetek készítésében nagy szerepe van. Többnyire 4-8 rész vízzel higított salétromsavval maratnak, de vannak specziális maró folyadékok is.

Margináliák, könyvekben az oldalak szélére nyomtatott czímek és jegyzetek. Rendesen nonpareille betűkből szedjük a kolumna formátumához képest 3-8 cziczerónyi szélességre. Az oldalszámokhoz hasonlóan, a páratlan számú oldalakon jobbra, a párosakon balra szedendők. Közéje meg az oldal közé 2 pontos tágítót kell dugnunk.

Margitai István, könyvnyomtató, 1759-től 1784-ig vezette a debreczeni városi nyomdát. Ebben az időben az osztrák kormány sokat zaklatta a várost nyomdája miatt.

Margitai János, könyvnyomtató. 1735-ben vette át a debreczeni városi nyomda vezetését. 1752-ig tartó működése alatt nagy tevékenységet fejtett ki és sajtói alól számos magyar és latin munka, valamint tót nyelvű egyházi könyv került ki.

Margo (lat.), a nyomtatvány széle, vagyis a nyomáson kívül eső papirosfölület.

Marian, oláh diák, 1582-ben Serbán nevű társával Szászvároson nyomdát állított, s czirillbetűs román bibliát nyomtatott. A könyv Déva ura Geszti Ferencz költségén jelent meg. A nyomdának több emléke nem maradt fönn.

Marokkói papiros (maroquin) vagy szattyánpapiros, mintásan préselt papiros, a hasonló nevű bőrnemek utánzata. A mintás préselési hengerekkel, a papiros fényét pedig firnásszal állítják elő.

Marosvásárhelyi nyomdászat. Kapronczai Nyerges Ádám állította itt az első nyomdát 1785-ben. Korai, 1786-ban bekövetkezett halála után Gál László (1793-ig), majd nagyajtai Huszár Antal (1795-ig) kezelte a nyomdát, mely ezután Mátyus István megyei orvos birtokába jutott, ki azt az ev. ref. főiskolának hagyományozta. 1804-ben a nyomda újra megkezdte működését; vezetői voltak ettől fogva: Györfi István (1808-ig), Fiedler Gottfried (1828-ig), Kali József (1835-ig), ennek testvére Kali Simon (1866-ig), Imreh Sándor (1895-ig). Különösen a 48-as időkben, Kali Simon vezetése idején, szép működést fejtett ki a nyomda.

Marron, barna anilinfesték, tisztátalan fukszin.

Martius Miklós, könyvnyomtató, Sńensky Mátyás után 1687-ben vette át a nagyszombati akadémiai nyomda vezetését, kit 1689-ben már Hauch András váltott fel. Nagyobb nyomtatványa: Illyés Andrásnak A keresztyeni Jossagos Cselekedeteknek es a tekelletessegnek gyakorlatossaga czímű 1688-ban megjelent műve.

Márványozott papiros, a mázolt papirosok egyik faja. Gyártásához enyves ásványi festékeket használnak, amelyeket szarvasmarhaepével higítanak. Legkevésbbé higítják az alapszínt, a többieket pedig annál jobban, mentől csekélyebb mennyiségben alkalmaztatnak. Az ilykép elkészített festékeket higításuk sorrendjében tragantgummi-oldatra öntik, s ezt követőleg, mert az erősebben higított festék a kevésbbé higítotton úszik, a márvány ereinek s foltjainak megfelelően rendezik el őket. E fürdő tükrére papirost borítanak, s minthogy erre a festék azonnal reá tapad, gyorsan leemelik, s így tovább folytatják a müveletet. A leemelt papirosokat szárítják s fényesítik.

Mäser-lemezek, krétaszerű anyaggal bevont papiroslemez. Föltalálója Mäser Gyula Lipcsében. Alnyomatlemezek s nagyvonásos ékítmények és betűk készítésére való. A lemezeket jó fajta enyvvel fatönkre ragasztjuk s bepréselve, rövid ideig száradni hagyjuk. Ekkor rárajzoljuk vagy átnyomjuk az illető ékítményt s a fehéren maradó részeket a fametszés (l. o.) módjára óvatosan kivéssük, még pedig ferdén, hogy a festékező henger le ne szakíthassa. Rovátkolt és koczkás alapot gördítő karikával, elmosódó tónust smirgellel állítunk rajta elő. Vésés után a véset széleit védő pasztával, fölületét pedig bizonyos védő folyadékkal kenjük be, a minek készítése a föltaláló titka. A Mäser-lemezek véséséhez jóformán csak a rajzban való ügyesség szükséges. Az anyag ellenállása vésés közben olyan csekély, hogy a ki jó rajzoló, pár napi gyakorlat után kifogástalan lemezeket képes előállítani.

Másoló festékkel való nyomtatás. Ha másoló festékkel akarunk nyomtatni: a festéktartót, festékező hengereket meg a formát előbb alaposan meg kell tisztítanunk, még pedig először terpentinnel, azután benzinnel, végül pedig spiritusszal; az utóbbinak az a tulajdonsága, hogy minden zsiradékot eltávolít. A festékező hengerek alapos bedörzsölését rendesen a zárólapon végezzük, s ezért azt is meg kell tisztítanunk. A festékező hengereknek jó anyagból kell lenniök; kemény és régi hengerekkel jó másoló nyomás soha el nem érhető; az ilyen hengereket külömben vízzel mosni egyáltalában nem szabad. Nyomás közben arra kell ügyelnünk, hogy mindig friss festék legyen a hengeren. Hogy a festék meg ne száradjon, széleit gliczerinnel bekenjük; ha mégis megszáradna: az egész hengert bekenjük gliczerinnel s utána néhány makulatura-ívet bocsátunk a gépen át. A másoló festéknek van gyöngébb meg erősebb fajtája. Az utóbbi a jobbik, mert tisztábban nyomtathatunk vele. Külömben is higítható gliczerinnel.

Másoló papiros. Ily czímen kétféle papiros fordul elő, t. i. ábrák lerajzolására szolgáló áttetsző papiros s az a festékes papiros, amellyel lenyomatokat készítenek. Az áttetsző másoló papiros rendesen jobb minőségű papirosból készül olykép, hogy ezt jól száradó olajokkal (lenolaj, riczinusolaj stb.) vagy firnászokkal itatják meg. A festékes másoló papiros szintén közönséges papirosból készül olykép, hogy egyik oldalát melegített faggyúfestékkel, illetőleg faggyúval jól összekevert ultramarin vagy párisi kék festékkel kenik be.

Maszat, Frecskay János így nevezi a piszkítást (Schmitzen, Spiess).

Matematikai szedés, az olyan könyvek stb. szedése, amelyek a nehezebb számítási módozatokat a betűszámtan segítségével magyarázzák. A betűszedés ez az ágazata már csak azért is nehéz, mert a szedő nem érti meg azt, amit szed, s pusztán csak utánozza a kézirat betűinek, számjainak és jeleinek elrendezését. A fő dolog a matematikai munkák szedésekor, hogy betűanyagunk és jeleink tökéletesen szisztematikusak legyenek. A matematikai szedésben sokféle jel használatos és ezért okvetlen szükséges, hogy a szedő legalább a gyakrabban előfordulókat megismerje.

Ilyenek:

A matematikai szedésben gyakran komplikált tételek fordulnak elő. Így sokszor megesik, hogy egyes betűk vagy számok mögött több szám vagy betű egymásra tornyosodik, közöttük pedig vízszintes elválasztó vonal van, mint a törtszámok egy fajtájánál. Ilyen eset például:

Ha a képlet közönséges folyóbetűből nem férne a sorba, keskenyebb betűk alkalmazásával segíthetünk rajta. Kisebb betűket azonban ne vegyünk. Szokás néha kurzív betűket is használni a képletekben - a számokat természetesen kivéve - s így azok jóval könnyebben áttekinthetők. Ha a képletet éppenséggel el kell választanunk, ezt csak összeadó, kivonó, sokszorozó vagy egyenlőségi jelnél tehetjük, még pedig úgy, hogy a jelet a következő sor elején megismételjük. A külömböző nagyságban előforduló gyökér- és integráljelek is sok nehézséget okoznak. Alkalmazásukat példánk mutatja:

Az ilyesminél először a szélesebbik sort szedjük le és zárjuk ki. Majd pedig rátesszük a lineát s a keskenyebbik sort is leszedve, a közepére zárjuk. Ha több összefüggő képlet áll egymás alatt, s bizonyos jel valamennyiben megismétlődik, akkor e jeleket egymás alá sorozzuk, pl.:

Ha a képletekben törtszámok fordulnak elő: ha csak lehet, ne olyat válasszunk, amelynek törtvonala ferde (½), hanem olyat, amelyiké vízszintes (). A képletet rendesen vastagabb (4-6 pontos) tágítóval támogatjuk meg alul-fölül. A szedővasból való kiemelésekor pedig nagyon kell vigyáznunk, nehogy összedobjuk.

Matricza, l. Anyaminta, Betűodor, Galvanoplasztika és Tömöntés.

Mayer Károly József, könyvnyomtató. Poroszországból származott: 1803-ban vette át Podhoránszky Mihály utódai lőcsei nyomdáját, s azt 1817-ig vezette. Ez évben Rozsnyóra tette át sajtóját, a mely 1826-ban Kék József birtokába jutott.

Mayr Fülöp Jakab, könyvnyomtató. Mollerus Miklós után 1646-tól 1653-ig kezelte a nagyszombati akadémiai nyomdát. Utóda Willmann Mátyás lett.

Mázolt papiros, egyoldalúan enyves fedőfestékkel bevont papiros. Festékül ásványi festőanyagokon (czinóber, okker, kréta stb.) kívül növényi festőanyagokat is használnak, csakhogy ezekből előbb timsóval, szódával vagy ónsóval csapadékot készítenek. A festékeket állati enyvvel keverik s melegen mázolják a papirosokra, a már bemázolt papirost pedig szárítják és simítják. A most jelzett eljárással az egyszínűre mázolt papirosokat készítik; a fémes papirosok úgy készülnek, hogy fémport hintenek a firnászos papirosra, avagy fémfüsttel borítják.

Mechano-sztereotípia, l. Szedőgépek.

Mederschitzky József, könyvnyomtató, szül. Temesváron 1855 aug. havában, megh. Nagyváradon 1894. nov. 4-én. Apjának nyomdájában tanult előbb Szolnokon, majd Vukováron, végül Eszéken. Már 1870-ben, apja halálakor, átvette a nyomda vezetését. 1873-ban ezt eladták, s Mederschitzky iskolai tanulmányait folytatta tovább. 1875-76-ban katonáskodott. Kiszabadulván, Nagyváradon volt gépmester, majd Ungvárt üzletvezető. 1880 elején újra Eszékre került, hol nyomdát nyitott. Ezt mihamar eladva, Bécsbe, majd 1884-ben Kolozsvárra ment. Itt újra nyomdát nyitott, de nem boldogult vele. Rövid ideig a kolozsmonostori gazdasági iskola gépésze is volt. 1885-ben Nagy-Kikindára tette át nyomdáját, de itt sem boldogult. Kénytelen volt rajzolónak beállani a kikindai ármentesítő társulathoz. Másfél évig dolgozott itt meg Budapesten; ekkor Pancsovára, majd a Magyar Testvérekhez gépmesterképpen Temesvárra ment. Később ismét feljött Budapestre, s a Posner czégnél, majd az államnyomdában gépmesterkedett. 1893-ban a magyar villamossági részvénytársaság tisztviselője lett. Mint nyomdászati szakirónak igen jó neve volt Mederschitzkynek. A «Magyar Nyomdászatban» megjelent czikksorozatai közül kettő: a «Galvánképelés» és a «Papirtömöntés» különnyomatban is megjelent.

Medgyesi Pál, könyvnyomtató. 1788-ban állította föl nyomdáját Diószegen, Bihar vármegyében. Holta után özvegyéé volt a nyomda 1795-ig; a nyomdavezető Rábai István volt.

Mediaevalis, németesen mediaeval, a. m. középkori; a nyomdászatban az antiqua betűk legrégibb metszete, mely újabb időben Angol- és Francziaországban, később hazánkban is divatba jött. L. Antiqua.

Medián, a. m. közepes; papirosnagyság elnevezése. L. Papiros formátuma.

Melotípia, hangjegyes nyomtatványoknak a könyvnyomdai betűk módjára öntött hangjegyekről való sokszorosítása. L. Hangjegyszedés.

Mélynyomás, azoknak a nyomtatási eljárásoknak gyüjtőneve, a melyek révén mélyített rajzról nyomtatunk. Ilyen a rézmetszés (l. o.) is valamint a kőnyomásnak (l. o.) egy ágazata.

Mentel (Mentelin) János, 1460-ban Strassburg első könyvnyomdásza; azelőtt u. n. illuminista volt, s mint Gutenberg állítólagos segédjét, sok ideig őt tartották a könyvnyomtatás föltalálójának. Megh. 1478-ban. L. még Könyvnyomtatás.

Méray-Horváth Károly, iró és szedőgép-föltaláló, szül. Budapesten 1860-ban. Technikát tanult Münchenben; később a párisi École des Beaux-Arts, majd a müncheni szobrász-iskola növendéke lett. 1887 óta lapszerkesztő. Már jó ideje új szerkezetű villamos szedőgép konstruálásán fáradozik. Találmánya, melyet ő villamos tipográfnak nevez, zongoraszerű klaviaturás szerkezetű. L. Szedőgépek.

Mercurius Veridicus ex Hungaria az első rendesen megjelenő újság Magyarországon. L. Hírlap.

Mergenthaler Ottomár, szedőgép-föltaláló, szül. Hachtelben Württembergben 1854 nov. 10-ikén, megh. Baltimoreban 1899. október 28-án. Órásinas volt Bietigheimben, majd tanulási ideje eltöltése után kivándorolt Washingtonba, hol Hahl nevű unokabátyja elektrotechnikai intézet tulajdonosa volt. Csakhamar beletanult az itteni teendőkbe s egy év mulva már az üzlet élén állott. A hetvenes évek közepe táján irógépeket készített s e foglalkozása közben jutott a szedőgép eszméjére. 1884-ben alkotta meg első mintagépét, a Linotypet, s némi javítások után 1886-ban kezdte meg annak nagyban való gyártását. Gépéből ma már 8000 darab működik a világ minden részén.

Merített papiros, l. Papirosgyártás.

Mesterjel, a. m. jelvény (l. o.).

Mesterszedés, magyar neve az akczidenczia-szedésnek. A mesterszedés ékítményeit megismertettük Ékesítő anyagok czikkünkben, itt annak csak általános vázolására szorítkozunk.

A mestermunkák előállítása, vagyis azoké a nyomtatványoké, a melyek a könyvekkel s újságokkal ellentétben az üzleti forgalom és társadalmi élet napi szükségletét szolgálják: immár a könyvnyomtatás külön ágazatává fejlődött. Régebben az ilyesmi a nyomdaiparban mellékes szerepet játszott s előállítása a könyvnyomtatónak csak mellékes jövedelmi forrása volt, mint latin neve (accidentia = mellékes jövedelem) bizonyítja. A könyvnyomtató örömest csinálta, a nélkül azonban, hogy valami sok időt és vesződséget fordított volna rája, természetesnek találva, hogy a csinosabb nyomtatványok előállítását a litografusra bízza a megrendelő. E fölfogásnak helyes voltát nem tagadhatjuk, mert bizony abban az időben egyesegyedül a litográfia útján készülhettek művésziesebb nyomatok. Ha a könyvnyomtatásnak a litográfia föltalálása előtti történetére visszatekintünk s a mestermunka számba vehető kevés nyomtatványt szemügyre vesszük: a fába metszett keretféléket leszámítva, művészi becsű munkát nem találunk. Jóllehet már a XV. század óta voltak a könyvnyomtatóknak czím- és díszbetűik: alkalmazásuk - a mennyiben összeszedhető betűkről volt szó - minden szabály nélkül, pusztán a könyvszedő többé-kevésbbé korlátolt ízlése szerint történt. Művészi érzékről a régi akczidenczia-szedő egy csöpp tanúságot sem tett.

De nem a betű- és ékesítő anyag akkori szegényessége a fő oka, hogy a mesterszedés a litográfia föltalálása előtt föl nem virágzott, hanem az, hogy nem volt a mesterszedésre szükségünk. Mert habár a nyomtatott jelentések s hasonló dolgok használata nagyon-nagyon régi, azok abban az alakban és kiterjedésben, a melyet mi manapság reklámnak nevezünk: tökéletesen ismeretlenek voltak. A mestermunkák fejlődése a szükséglethez képest történt, s ebben a könyvnyomtatás a litográfiával eleinte nem tarthatott lépést. A könyvnyomtató az ő kezdetleges és merev betűanyagához volt kötve, míg a technika dolgában kevésbbé korlátozottan dolgozó litografus eszméjét szabadabban valósíthatta meg.

A tétlenség, a mellyel a könyvnyomtatók az üzleti nyomtatványoknak a litográfia által való elharácsolását nézték: abban leli okát, hogy a könyvnyomtatás művészibb kivitelű akczidens-nyomtatványok készítésére egyáltalában képtelen volt. Csak a mult század hatvanas éveiben, a mikor a nyomtatványoknak ez az elharácsolása nagyobb mérveket öltött, s a könyvnyomtatót rég megszokott munkáitól részben megfosztotta: állt ez talpra, hogy az elveszettet visszahódítsa. Megkezdődött a nagy küzdelem, s egyszersmind a könyvnyomdai munkák művészi kiállítására való törekvés is. Szaklapok keletkeztek, új betűfajták s ékítmények merültek föl, s mind több és több könyvnyomtató szentelte tehetségét a könyvnyomtatás művészi irányban való fejlesztésének. Szóval: megteremtődött a mesterszedés.

A mesterszedésnek a hatvanas évektől való fejlődésében a figyelmes szemlélő több, ha nem is valami élesen elhatárolt korszakot külömböztethet meg. Az első korszakban, a mit a hetvenes évek közepéig számíthatunk: a könyvnyomtató mesterkedése gyakran az érthetetlenségig czifra litográfiai munkák utánzására irányult. Többé-kevésbbé csavarodó tollvonásokkal, szabadon végződő virágos és leveles ékítményekkel s a legczifrább díszbetűknek hajlított sorokba szorításával igyekezett olyan hatást elérni nyomtatványával, a melynek elérése a szabadabb technikájú litográfiában könnyű volt. Eredményes munkával tehát csak legügyesebb szedőink dicsekedhettek, s még ezeknek munkái is a mai fölfogás szerint játékszámba mennek. Ilyenek például azok a mozaikszerű, negyedcziczerós darabokból összerakott alnyomatos ékítmények, a melyek a tipografus ebben az időben való művészkedésének tetőpontját alkotják. Az ékesítő anyagok közül a Waldow Sándortól tervezett repkényes ékítményé volt a fő-fő szerep. E mellett volt még egy másik, renaissance-keretnek nevezett ékesítő anyag is; darabjainak száma megközelítette a százat, de a legügyesebb szedő sem tudott belőle valamire való dolgot összeállítani.

A második korszakhoz, a «klasszikuskodóhoz» való átmenetet az úgynevezett vonalas modorban készült nyomtatványok képezik. Belátva az addigi ékesítő anyag haszontalanságát: a mesterszedők egy kicsiny csoportja a lineákkal való ékesítésre tért át, s azokat hajlítva meg vagdosva, eleinte meglehetős eredményeket ért el. Több-kevesebb ügyességgel különféle pajzsalakokat, szalag- és tekercsformákat, sarkaikon srófos táblákat, léczeket, gulákat, hirdetésoszlopokat stb. alkottak. Ez az átmeneti irány az új keretek özönét öntő betűöntődék jóvoltából csakhamar helyet adott a klasszikuskodónak, a mely többnyire zárt keretbe foglalt minden nyomtatványt. A vonalas ékítmények és a gombamódra szaporodó keretfajták, kapcsolatban a színes nyomás mind lelkesebb kultiválásával, életet leheltek a könyvnyomtatásba, s ez apródonkint diadalmasan kezdte megállni a sarat a litográfiával szemben.

A mesterszedés harmadik korszakát a 90-es évektől számíthatjuk. A nevezetesebb akczidens-nyomdák már ebben az időben megelégelték a stilizált ékítményi formák uralmát, s naturalisztikusabb meg szabadabb motívumok után vágyakoztak. Így jött létre a «szabad irány» (l. Ékesítő anyagok), a mely tulajdonképpen szintén a litográfiával való versenygésnek köszönheti létét. A kőnyomásban ugyanis az amerikai és japán művészet hatása következtében új irányzat fejlődött, a mely mindenféle szalagokkal, virágokkal és levelekkel átszőtt figurális meg egyéb ábrázatokkal vált ki. A betűöntők is kaptak az új motívumokon és tömérdek ilyenféle vignettával árasztották el a könyvnyomdákat.

A szabad irányban való dolgozásnak már egyik fő feltétele volt az ékítményi formák és stílusok ismerete és a szabadkézi rajzolásban való jártasság. Az ilyen művészeti előképzettség képesíti csak a mesterszedőt saját eszméinek olyan módon való megjelenítésére, hogy az a nyomtatvány czéljának és követelményeinek megfeleljen, s a mellett a jó ízléssel se álljon hadi lábon.

A szabad irány uralmára a negyedik korszak, a «modern irányé» következett (l. Ékesítő anyagok), a melynek jellemző sajátsága az egyszerűségre való törekvés. A szedő fő feladata a modern irányban való munkánál, hogy a leghatásosabb dolgokat a lehető legegyszerűbb eszközökkel igyekezzék elérni, s a mellett a betűt és ékesítő anyagot stílszerűen alkalmazza. Minden mestermunka olyan legyen, hogy az azt kezébe vevő mindent meglásson rajta, de semmi fölösleges dolgot ne találjon.

A három-négy esztendeje fölmerült újabb stílusbeli irányzat, a modern stílus rögtön meghódította a könyvipar terrénumát is. Azóta mesterszedőink is tőlük telhetőleg igyekeznek utánozni az egyéb iparművészetekben szereplő motívumokat, s már eddig is hatalmasan kifejlesztették a könyvnyomtatásbeli modern, minálunk szeczessziósnak nevezett irányt. Maguk az öntödék is segítségünkre siettek az újabb modern ékítmények rengeteg tömegével, de nagy szerepe jutott a Mäser-lemezeknek meg czelluloid-lapoknak is, a melyet a mesterszedő a fametsző módjára vés ki, egyes-egyedül készítve így alnyomatlemezeket és kliséket. Az elsőnek használata eddig a kedveltebb, mert jóval könnyebb a megmunkálása mint a czelluloid-lapé. Ez a dolog szinte új irányt szab a mesterszedő iparkodása elé: rajzolni kell tudnia első sorban. Mentől ügyesebb rajzoló: annál gyorsabban dolgozhatik és annál külömb akczidens-munkákat produkál.

A modern stílus uralma immár kiterjed az egész világra. A német és osztrák szeczesszionista művészeknek ugyanolyan a stílusbeli törekvése, mint a francziáké, angoloké stb. Maga a stílus eredetileg szerkezeti stílus; ékítményei az anyag természetéhez símulnak s a formák természetéből nőnek ki. Jelentékeny szerepe van benne az ú. n. szeczesszionista ívnek, mely a patkó alakjához hasonlít, de annál jóval öblösebb. Ornamentikája részben mértani (karcsú, nagy ívhajlású, kunkorodó vonalak, körök), részben stilizált növénymotivumok. A hol szerepe jut a színezésnek is: az idáig ritkábban használt színeket állítják átmenet nélkül egymás mellé, nagy szeszélyes vonalakkal határolt mezőkben. Különösen a violát, a sárga, ultramarinkék, szederjes, zöld és piros színt kedvelik sápadt, megtört változatokban. A szeczesszionizmus czéljai külömben legvilágosabban látszanak meg a grafikai munkákon, s különösen egyes német meg angol folyóiratokban (Jugend, Pan, Simplicissimus, Ver Sacrum, Studio stb. illusztrácziói). Bizonyos fokig új rajzstílust teremtettek meg, nem ugyan önállóan, mert a japáni rajzok és festmények, továbbá a régibb franczia, angol, belga stb. művek erősen hatottak rájok. A grafikai munkáknál fő elvük a modern irányban dolgozó művészeknek, hogy első sorban az előadandó tárgyhoz válasszák meg az annak leginkább megfelelő technikát (kőrajz, rézkarcz, fametszet, krétarajz stb.). Nem akarnak továbbá rajzoló eszközökkel plasztikus hatásokat elérni s a rajzot mint síkbeli ornamentumot fogják föl. Innen van, hogy sokszor a grafikai jellemvonás erősebb kidomborítása czéljából még a távlat szabályaival sem törődnek. Ezeket a külső jellemvonásokat az utóbbi időben sűrűn és nagyban utánozzák az ékesítő művészet minden terén, tehát a mesterszedésben is, s a szeczesszionisztikus fej- meg oldalléczek, vignetták stb. mind szélesebb körben terjednek el.

Mesterszedőül csak a minden tekintetben pontos és korrekt szedő alkalmas, a ki különösen szedésének a kizárását és beosztását igazán lelkiismeretesen végzi. A mellett fegyelmezett szépérzékének kell lennie, s ízlését folytonosan fejlesztenie műtárgyak, festmények, építkezési ornamentumok stb. tanulmányozásával, mert míg azelőtt főképpen csak a sorok helyes megválasztása és elrendezése volt a mesterszedő fő dolga: ma már inkább az ornamentális dolgok ismeretében kell különös jártassággal birnia. Hogy e mellett ügyes rajzolónak is kell lennie: magától értetődik. A mesterszedésbeli rajzolás azonban nem az egyes apró részletek fáradságos másolgatásából áll, hanem inkább ezek csinos és ésszerű összekötéséből egésszé. Mentől többet rajzolgat a mesterszedő, annál jobban fejleszti formaérzékét s annál gyorsabban és annál kevesebb eszközzel éri el munkáin a művésziességet. Igen nagy hasznára válik, ha a kezeügyébe kerülő nyomtatványokból mintagyüjteményt állít össze, s azt valamely rendszer szerint csoportosítva: minél gyakrabban és minél alaposabban át-áttanulmányozza. Hogy a többi grafikai iparágazatokat legalább elméletileg ismerje: szintén kívánatos.

Munkahelye világos legyen és tágas: legalább is három szedőregálisnyi hely valahol az ablak mellett. A szekrényállványon kívül okvetlenül szükséges, hogy hajójának vízszintesen való fektethetése végett formaállvány is álljon rendelkezésére, mert hiszen főképpen ezen dolgozik. A korrigálószék nem olyan biztos alap a hajó elhelyezésére, mint a formaállvány. Fontos az is, hogy a czímbetűs és a keret- meg vonalszekrények közvetlen szomszédságában legyenek a mesterszedőnek, nehogy messzire kelljen egyes darabokért futkosnia s esetleg másokat is föltartania. Vannak némely nyomdában úgynevezett akczidens-állványok, a melynek fiókjaiba a leggyakrabban szükséges betűk, keretek és különösen kizáró anyagok rakhatók. Az ilyen elrendezés a gyors munkát nagyon megkönnyíti.

Mielőtt a mesterszedő a munkába kezd, elkészíti annak tervezetét, vagyis jól meggondolja, hogyan csoportosítsa a szöveget, s hogyan ékesítse azt. Megfontolja, micsoda betűfajtákat vegyen a szöveghez, milyen ékesítő anyagokat, vonalakat, záródíszeket stb. használjon a szöveg díszítésére. Előzetes terv nélkül a munka rendesen csak amúgy vaktában megy, s a mellett hogy jóval tovább tart a tervszerűnél: sohasem lehet olyan hatásos, stílszerű és egybevágó, mint amaz. Igaz ugyan, hogy a legtöbb nyomtatványt bizonyos megszokott formák szerint csináljuk, de ez a körülmény éppenséggel nem zárja ki a tervszerűen való dolgozás szükséges voltát. A mesterszedőnek, mikor a szedést megkezdi, már szinte maga előtt kell látnia munkájának eredményét, s az agyában megalkotott tervhez szigorúan ragaszkodnia. Különösen reklámfajta nyomtatványoknál fontos, hogy a szedő tudja: a kézirat melyik részét kell kiemelnie s vastagabb betűfajtából szednie. Némely nyomtatvány jóformán hatástalan volna, ha a szedő egyes szavait nem emelné ki rendkívüli módon. A mellett a nyomtatófestékről sem szabad a mesterszedőnek megfeledkeznie. Tudnia kell előre, milyen színekben fog nyomódni munkája, és a szerint, hogy egy- vagy többszínű lesz-e az: a betűket, keretfajtákat stb. megválasztania. Színesen nyomtatandó dolgokhoz többnyire vastagabb betűket, tömörebb ékesítő anyagot kell vennünk, mint a feketén nyomandóhoz. Ugyanez az eset, ha színes papirosra akarunk nyomtatni. Vékonyvonásos díszbetűk színes nyomásra nem alkalmasak, éppen úgy a közönséges könyvbetűk sem. Ezért a vörös színben nyomandó kezdőbetűket is rendesen egy fokkal nagyobbnak vesszük, mint különben vennők, nehogy a sötétebb nyomású többi betű mellett túlságosan kicsinyeknek és vékonyaknak lássanak. Ha a nyomtatványt két élénken kontrasztáló színben (vörös és kék stb.) tervezzük, a dolog fordítva áll: inkább kisebb, világosabb betűket kell vennünk, nehogy nagyon rikítóak legyenek. Az egyértékű színekben (pl. kék és barna, sötétzöld és vörösbarna) készülő nyomtatványok sorait már könnyebben választhatjuk meg. Ezeknél a színek hatása és ereje már majdnem egyforma s mind a kettő alapszínnek tekinthető. Csak a sűrű váltakozásukat kell kerülni; legjobb ilyenkor, ha a keretet, illetőleg illusztrácziókat és érmeket az egyik, a szöveget a másik színben nyomtatjuk, csak egyes sorokat meg ékesítő darabokat véve át a másik formába. Mentől több színben készül a nyomtatvány, annál fontosabb, hogy azok harmonikus, helyes elrendezésével a mesterszedő már a tervezéskor tisztában legyen. A színharmonia ismerete is szükséges tehát a mesterszedőnek, már csak azért is, mert a legtöbb nyomdában a színes nyomtatványok tervezésének egész dolga ő reá háramlik.

A nyomtatvány formátumát többnyire a megrendelő állapítja meg, olyaténképpen, hogy megmondja a papiros nagyságát: postai quart, oktáv, folio stb. Kisebb nyomtatványok (czégkártyák, meghívók, műsorok stb.) alakjának megállapítását azonban akárhányszor a mesterszedőre bízzák, kinek azt lelkiismeretesen és értelmesen kell tennie, mert ilyesminél egynéhány cziczeró is sokat számít. Kitünő szolgálatot tesz neki ilyenkor az aranymetszés (l. Arány) szabályainak ismerete.

Gyakran, különösen művészibb dolgoknál, vázlatot is kell csinálnia a mesterszedőnek. Az ilyen vázlatnak nem kell okvetlenül a legapróbb részletekig kidolgozott rajznak lennie; elég, ha a tervezett szedés formáját s a nagyobb részletek nagyságának egymáshoz való viszonyát tárja a szemlélő elé. S ha valahol, úgy különösen ezen a téren van a mesterszedőnek végtelen hasznára a rajzolni tudás. Ha a szedő az üzletvezetőség vagy a maga számára rajzolja a vázlatot, untig elég a czeruzával papirosra vetett fölületes rajz, a melyen az egyes keretek, fej- és oldalléczek, sőt sorok is mindössze csak rovátkos lineasorral vannak jelölve. Megtörténik néha az is, hogy a megrendelő számára kell a mesterszedőnek vázlatot készítenie, s ekkor aztán alapos kidolgozású, csinos és gyakran színezett vázlattal kell előállania, hogy már maga a rajz is kész tükre legyen az előállítandó nyomtatványnak. Úgy a hevenyében papirosra vetett, mint az alaposan kidolgozott vázlatnál azonban a nagysági méreteknek a lehetőségig pontosaknak kell lenniök, mert csakis így adhatja az jól vissza a szedő tervezetét. E mellett még a saját használatára készült vázlatokon is jó, ha egy-két odavetett czeruzavonással megjelöljük a vignetták meg ékesítő anyagok figuráinak helyzetét, hogy mentől tisztábban láthassuk jövendő munkák képét magunk előtt. A nagysági méreteknek a vázlaton való pontos betartása pedig különösen a komplikáltabb munkáknál szerfölött hasznos; először maga a mesterszedő is biztosabban és gyorsabban dolgozik így, de meg esetleg a vázlat széjjelvágható, s több szedő is dolgozhatik egyszerre rajta, a nélkül, hogy ez a legcsekélyebb zavarra is adna okot.

Maga a vázlatkészítés úgy történik, hogy a papirosformátum alapján először is meghatározzuk a szedés nagyságát, s azt keretes szedésnél vékony vonallal megjelöljük. Ezután megállapítjuk a keret szélességét s meghúzzuk a szalag és csipke közé eső kötővonalat (varrat). Majd a szalagornamentumot záró vonalat húzzuk meg, tekintettel arra, hogy mennyire kell a szalagnak érvényesülnie. Erre a belső határoló vonal következik. Ha ennyire vagyunk, szemügyre vesszük munkánkat: nem változott-e a szöveg helyének az aránya. Ha igen, esetleg ékítményes kaszettával stb. tehetjük arányosabbá. Ha szabadon ornamentált szedésnek készítjük a vázlatát, kissé másképpen fogunk a dologhoz. Először leszedjük, lehúzzuk és kivágjuk a fősort, az esetleges inicziálékat meg vignettákat. Ezeket aztán a formátummal egyező nagyságú papiroslapon ide-oda tologatva, megválasztjuk a helyüket, majd pedig odaragasztjuk őket. A további szöveget meg könnyebb ékítményt aztán megrajzoljuk a papiroslapon. A kivágott és fölragasztott daraboknál számításba kell venni azt az árnyékot is, a melyet a papiros vet. Különösen a keretes ornamentumnál okozhat ez sok galibát. Azért az olyan intarsia-szerű ékítményeknél, a melyeknek rajza fehér, alapja pedig fekete, közvetlenül az ékítmény szélénél vágjuk el a papirost, fehér alapú és fekete rajzúaknál pedig a kisérő lineáig eső beosztásnak megfelelő margót hagyunk. A külső csipkézetet belül közvetetlenül a figuránál vágjuk el, kívül pedig akkora margót hagyunk, a mekkorát a formátum csak megenged. Ugyanígy kell eljárnunk vignetták és egyebek kivágásánál. A mennyire lehet, margót hagyunk a legközelebbi vonalig vagy egyéb ékítményig, hogy a papiros szélének árnyékát a lehetőséghez képest elnyomjuk.

Ha színes vázlatot készítünk, azt először czeruzával rajzoljuk meg, aztán vízfestékkel a színeket ecseteljük reá s végül a konturt tussal kihúzzuk. A kivágott darabokat ilyen esetben csak a kontur kihúzása után ragasztjuk föl. A színezést a világosabb színekkel kezdjük s fokról fokra térünk át a sötétebbekre. A festéket kezdetben csak vékonyan kenjük föl, később, ha szükséges, utánmázolhatjuk. Két szín közül a neutrálisabbat választjuk a nagyobb fölületek színezésére, pl. a vörös és zöld közül a zöldet. Minél kisebb a színezendő fölület, annál élénkebb lehet annak a színe. Erősen kontrasztáló színek alkalmazásakor az őket határoló vonalak közt jó, ha üres helyet hagyunk, vagy neutrális, avagy közvetítő színt alkalmazunk. Lehet még gliczerinnel hígított nyomdafestékkel is a vázlatot színezni, de ez fölösleges; a vízfesték éppen úgy megteszi a szolgálatot.

Ezeket előre bocsátva, térjünk át az akczidens-szedő leggyakoribb munkáira.

A czímszedés a mesterszedésnek úgyszólván alfabetája, mert hiszen alig van nyomtatvány, a melynek ne volna néhány czímsora. E soroknak helyes szedése, tetszetős csoportosítása a mesterszedő legnehezebb, de egyszersmind a leghálásabb föladatai közé is tartozik. A czímsorok, de különösen a könyvczím szedésének régibb törvényeit összefoglaltuk Czímszedés czikkünkben, itt csak a modernebb dolgokra és a betűk megválasztásának némely szabályaira terjeszkedünk ki. Így például igen fontos, hogy a czímbetűk a nyomtatvány szellemének megfelelően komolyak, tehát czifrátlanok és nemes metszésűek, vagy kevésbbé komolyak, tehát nem éppen klasszikus egyszerűségűek legyenek. A mellett igyekeznünk kell arra is, hogy czímsoraink egyforma jellegűek, sőt ha lehet egyforma metszetűek is legyenek. De ha már külömböző betűfajtákból kell szedni czímsorainkat, legyünk azon, hogy az egyforma jelleg megmaradása mellett is inkább markáns külömbséget mutassanak a sorok, mintsem hogy egymáshoz közel álló betűfajtákat válasszunk. Ha ezt nem tehetjük: akkor az egyik betűfajtából választjuk a fősort, a másikból (nem többől) az egyéb sorokat. Keskeny betűs sorok sohase kövessék egymást. Több sorból álló folytatólagos czímet tehát nem szabad valami keskeny betűfajtából szednünk; az ilyen keskenybetűs sorok pedig a meglévő hely legalább kétharmad részét kell, hogy betöltsék. Megjegyzendő még, hogy mennél inkább alkalmazzuk a tiszta stílusú (mediaeval, gót) betűfajtákat, annál inkább szükséges, hogy csakis annak az egyetlen betűfajnak külömböző fokozataiból szedjük összes czimeinket. Magától értetődik, hogy a mesterszedőnek kitünően kell ismernie jelleg tekintetében az összes betűfajtákat, mert ez képesíti arra, hogy összhangzatos sorokat alkosson.

A szabad irány megdöntötte az addigi czímszedési szabályokat s megengedte az eltolt sorok alkalmazását, végtelen könnyebbséget szerezve ezzel a mesterszedőnek. Az eltolt sorokat úgy állítjuk elő, hogy a leszedett sort alkalmas helyen megszakítjuk s két sort alkotunk belőle: az elsőt balra, a másodikat jobbra zárva, s esetleg megfelelő kapcsoló ékítménnyel is meghosszabbítva őket.

A modern irány a czímek szedésére is kihatott s különösen a könyvczímek belsejében nagy változást idézett elő. Alapelve, hogy a könyvczím lehetőleg kevés sorból álljon, de a hány sora csak van: valamennyi erőteljes vonású és szembeszökő legyen. A megválasztott betűk nagysága tekintetében sincs akkora külömbség, mint a régi irányzatoknál; a betűnagyságbeli külömbözetek legfölebb csak 2-3 foknyiak lehetnek. A betűk közt különösen a groteszk fajtákat kedveli a modern irány. Az árnyékolt és díszbetűket azonban éppen nem tűri. A sorok elhelyezése dolgában nem engedhető meg olyan önkényűség, mint a szabad iránynál. Mindig teljeseknek kell lenniök; ha a szöveg ezt nem engedné, töltelékanyaggal (csillagok stb.) zárjuk telire. 3-4 sort egy-egy csoportba osztva helyezünk el, még pedig úgy, hogy könnyen áttekinthetőek legyenek. A fönmaradó üres síkokat nagyobb ornamentumdarabbal töltjük meg. Látható ebből, hogy a modern irányú czímszedés jóval egyszerűbb a régebben követettnél s egy kis jó ízléssel mégis frappáns dolgokat alkothatunk.

A soroknak most vázolt elrendezése természetesen nemcsak a könyvczímek szedésében szokásos. Majd mindenféle nyomtatvány szövegét ilyen módon igyekszenek csoportosítani mesterszedőink, s az új irányzat érvényesül czímkéken, körleveleken, meghívókon, hirdetéseken, szóval mindenütt.

A könyvczímeken kívül főképpen a következő dolgok tartoznak a mesterszedő munkái közé: névjegyek, czímkék, meghívók, üdvözlő kártyák meg levelek, tagsági és belépő jegyek, műsorok és tánczrendek, étlapok (menu), levélfejek, kereskedői értesítések (memorandum), számlák, körlevelek, árjegyzékek, váltók, nyugtatványok és utalványok, részvények és díszoklevelek.

A névjegy nagysága a divat s az egyéni ízlés szerint változik. Betűinek nagysága egyrészt a papiros nagyságától, másrészt pedig attól függ: álló vagy irott betűből szedjük-e a nevet. Dűlt irásbetűből terczia vagy text nagyságút is vehetünk, álló betűből már csak garmondot vagy cziczerót. Az utóbbiak közül legalkalmasabb a groteszk, renaissance és mediaeval verzális. Ha hivatalt vagy foglalkozást mutató sor is van a név alatt: jóval kisebb, de ugyanoly metszésű betűből szedjük azt. A lakás megjelölése a névjegynek rendesen a jobb alsó sarkába kerül, még pedig egy-egy cziczerónyira annak alsó és oldalsó szélétől. Különösen kell ügyelnünk a névjegy szövegének a kartonon való elhelyezésére. Ha csak egyetlen sor a névjegy, úgy a sor alsó széle legyen a karton kellő közepén; ha két sorból áll, akkor a két sor közti hézagra essék a karton közepe.

A czímkék (czímkártyák) szedésében is megnyilvánul immár itt-ott a modern irányzat, s az egyforma hosszúra szabott sorokat meg a szövegcsoportok szabadon való elrendezését széltében láthatjuk. A czímkék nagysága külömböző, legtöbbnyire azonban 9-12 cm-nyi magasak és 14-17 cm-nyi szélesek. A papiros többnyire karton, még pedig igen gyakran színes. A fő sor az ilyen nyomtatványon a kereskedő, gyáros, illetőleg czég neve, másodfokúak az üzletág megnevezése és a lakóhely, illetőleg gyár vagy kereskedés helye. Néha kitüntetési érmek kliséit is bele kell szednünk a czímkébe, még pedig, ha csak lehet, szimmetrikus elrendezéssel.

A meghívóknak rendesen az a szerepök, hogy egyeseknek vagy a közönségnek valamely alkalmi dologhoz vagy ünnepélyhez való szóbeli meghívását helyettesítsék. A meghívónak tehát a szokásos érintkezési formák megtartása mellett mindazt tartalmaznia kell, ami a meghívottra nézve fontos, így példának okáért az ünnepély stb. czélját és módját, napját és óráját, helyét stb., valamint a meghívást eszközlőnek aláirását. A meghívó tárgyának többé vagy kevésbbé komoly voltától függ annak tipográfiai kiállítása.

A családi ünnepekre szóló kártyaforma meghívónak nem szabad túlságosan szerény külsejűnek lennie, de viszont nagyon czifra se legyen. Papirosnak legszebb a fehéres karton, mely gyakran aranymetszésű. A szöveget könnyed betűfajtából folytatólagosan szedjük, mindössze az alkalmi dolog megnevezését (esküvő, keresztelő, születésnapi vendégeskedés stb.) emelve ki s megfelelő jellegű nagyobb betűfajtából középre zárva. A mi ezenkívül a folyó szövegben alá van húzva: félkövér vagy egy fokozattal nagyobb betűvel szedendő. Az aláírást többnyire a szövegnél két fokkal nagyobb betűből szedik s ügyes elhelyezésére nagy gondot kell fordítani. Kisebb, tréfás vignetták is alkalmazhatók a meghívókon, még pedig többnyire a felső bal sarokba állítva. Az ilyenforma privát meghívók formátuma tetszés szerinti lehet. Fontos, hogy jókora margó maradjon. A keltezés lehet fönt vagy lent egyaránt.

A levélalakú családi meghívókat többnyire kis oktáv levélpapirosra nyomtatják s ezért szedésük leginkább 16-18 cziczerónyi széles. Ügyelnünk kell arra, hogy a fő soruk a papiros közepe fölé jusson.

A mulatságokra stb. szóló meghívók már rendesen díszesebb kiállításúak, s gyakran színesen nyomottak is. Szedésüknél tág tere nyílik az ékesítő anyagok, humoros meg egyéb vignetták alkalmazásának, s a szedő fantáziája is inkább csaponghat szerte-széjjel, mert a legtöbb esetben tetszés szerint csoportosíthatja a szöveget. Gyakran a meghívó egyszersmind belépőjegyül szolgál, s perforált szelvénnyel van ellátva; néha a műsort is, esetleg étlapot, tánczrendet is magában foglalja. Abszolút szabályokat szedésére alkalmazni nem lehet, épp úgy mint a tagsági és belépő jegyek, műsorok, tánczrendek és étlapok szedésére sem.

A levélfejek szedését l. Levélfej és Levéllécz czímszóinknál.

A kereskedői értesítés vagy memorandum rendesen postai oktáv papirosra, haránt nyomással készül. Szedése a küldő czímét és a czímzett czímének hagyott pontozott lineás helyet tartalmazó fejből és a keresztvonalas lábból áll. A «Memorandum» vagy «Értesítés» czímet fősornak vesszük s többnyire középre zárjuk. E czím azonban gyakran el is marad. A fejet hasábosan is szedhetjük: a jobb hasábra a feladó czímét, a balra pedig az átvevőét szánva. A fősornak könnyed ornamentálása esetleg megengedhető.

A számlák már többnyire quartalakban nyomódnak. A számlafej néha a főkönyvi szám beirására való pontozott lineával kezdődik, vele egy sorba zárva a kelet megjelölésével. Máskor sarkos vagy egész szélességben húzódó levélfej előzi meg a tulajdonképpeni számlarészt. A keltezést mutató sort rendesen valami irásbetűfajtából vesszük, s kellő távolságra állítjuk a papiros szélétől. A «Számla» szót díszbetűből, nagyobb irásbetűből stb. vehetjük; néha politípeket is használunk, a mi nagyon szépíti a nyomtatványt. A czímzett nevének rendesen pontozott-vonalas helyet hagyunk, s ekkor ügyelnünk kell arra, hogy nagyobb betűket vető ember kezeirása is elférhessen e helyen. A táblázatos részt a fejtől elválasztó vonal rendesen többszörös; néha meg is van törve, s a tört darabok közé kisebb betűs szövegrészt szedünk.

A körlevelekről l. Körlevelek szedése.

Az árjegyzékeket csak félig-meddig számíthatjuk az akczidens-munkák közé; nagyobb részük inkább a könyv- és táblázatszedés körébe tartozik. Legújabban azonban némely megrendelő olyan díszes köntösben akarja árjegyzékét látni, hogy annak berendezését okvetlenül a mesterszedőre kell bíznunk. A legtöbb árjegyzék füzetformában és kis oktávtól quartig terjedő alakban készül, igen gyakran könnyű és valamennyi oldalon egyforma lineakeretbe foglalva. Az utóbbit sarkok meg körzetdarabkák szokták ékesíteni. A szövegben való kiemelésre egyszerű félkövér meg kövér betűfajtákat veszünk.

A váltókat, nyugtatványokat és utalványokat már értékpapirosoknak tekintjük s a hamisítások megnehezítése okáért gyakran alnyomattal látjuk el őket (l. Alnyomatlemezek). Néha az alnyomatot víznyomat (l. o.) helyettesíti. A váltók, nyugtatványok és utalványok rendes alakja a postai quartnak hosszában elvágott fele s margójuk a legtöbbször igen kicsiny: 1-1½ cziczerónyi. A baloldalukon gyakran szelvénnyel látják el a nyomtatványokat, a mely szelvény a kibocsátó banknak vagy üzletnek czégét mutatja, vagy egyszerűen a «Szelvény» fölirást viseli s az elkönyvelési adatok beírására pontozott-lineás sorokat tartalmaz. A szelvény kivételével majdnem mindig irásbetűből szedjük a váltók stb. szövegét, ügyelve arra, hogy a benne levő biztosító lineák az alnyomatnak vagy vízjelnek lehetőleg a közepére vagy ha a közepe fölé is, de valamely sűrűbbvonalú részére essék: a kitöltést váró pontozott lineáknak pedig a szöveg sorainak aljával pontosan egy vonalban kell lenniök.

Ha már a most említett nyomtatványok készítésére is nagy gondot kell fordítanunk, mennyivel több gonddal kell eljárnunk a részvények, kötvények, záloglevelek, sorsjegyek stb. szedésekor, a melyek rendkívül fontos értékpapírosok. Megírtuk Értékpapirosok nyomása czímű czikkünkben, hogy milyen módon igyekeznek ezek hamisításának elejét venni s a grafikai iparágazatoknak hány fajtája járul hozzá a czél eléréséhez. De mindamellett az e fajta értékpapirosok elkészítését a könyvnyomtatóra szokták bízni, ki a sűrűnszöveges nyomtatványokat szebben és tisztábban tudja előállítani, mint versenytársai. A részvényeknél is az alnyomat a fő. Ez lehet fametszetű, érczbe vésett vagy guillosált lap, de szokás tipográfiai úton is összeszedni, a mikor kitűnő szolgálatot tesznek az ú. n. alnyomatbetűk (Pretiosa stb.). Keretül rendesen gazdagon ornamentált, pregnáns ékítményfajtát választunk a részvények stb. szedésekor, betűk dolgában pedig lehetőleg könnyen olvasható sorokat alkotunk. Különösen áll ez a társaság czégét mutató sorra, míg a «Részvény» szó czifrább díszbetű vagy politíp is lehet. A részvénynek tartozéka a részvényív, a melynek része a szelvényutalvány (talon), meg bizonyos számú szelvény. Úgy a talonnak, mint a szelvényeknek be kell kerítve lenniök, még pedig az utóbbiaknak tökéletesen egyformán.

A díszoklevelek azok közé a nyomtatványok közé tartoznak, amelyeket rendesen művészi kivitelűeknek akar látni a megrendelő. Formatumuk többnyire igen nagy s ez sok nehézséget okoz a betűk megválasztásakor. Ez is olyan nyomtatvány, a melyet ha csak lehet keretbe szorítunk; ügyelnünk kell azonban arra, hogy a keret formái és stílusa megfeleljen a szöveg és a betűk stílusának. A keretben esetleg szimbolisztikus alakzatokat is alkalmazhatunk.

Mesterszótár. A könyvnyomdászati szakszótár megteremtését, illetőleg a német szakkifejezéseknek jó magyar szavakkal való helyettesítését először Pusztai Ferencz tűzte ki czéljául, ki a Magyar Nyomdászok Közlönyében eléggé nem is méltányolható buzgalommal rakta le alapját a nyomdászati mesterszóknak, s azokat később megbővítve, a Magyar Nyomdászat első és második évfolyamában ismét közzé tette. Hogy nem végzett hiába való munkát, mutatja az, hogy mesterszóinak nagy részét szakirodalmunk már széltében használja. 1886-ban a magyar tudományos akadémia is jobban érdeklődni kezdett az ipari mesterszók megmagyarosítása iránt, s megbízta Frecskay János szabadalmi levéltárost a «Mesterségek szótára» megszerkesztésével, ki 1900-ig - a Pusztai-féle anyagot is fölhasználva - elkészült a könyvnyomtatás, betűöntés, fametszés és formametszés, meg a könyvkötés legfontosabb mesterszóinak rövidke gyűjteményével.

Meszlényi (Mezleni) Márton, nyomdász. 1624-ben vette át Válaszúti András után a gyulafehérvári fejedelmi nyomda vezetését. A két évi működése alatt megjelent nyomtatványok közül említésre méltó a díszesen kiállított és 1624-ben megjelent Exequiarium Caeremonialium Serenissimae Principis ac Dominae Susannae Caroli cz. művecske, valamint az 1626-ik évi Gyulafehérvári Kalendárium.

Metakromatípia, a. m. kromatípia (l. o.).

Metallográfia, oly eljárás, melynek segítségével az érczlemezekre tűvel vagy vésővel felkarczolt rajzokat maratással akarták alkalmassá tenni a nyomtatásra, tehát hasonlatos a rézmetszésbeli eau-forte eljáráshoz. Zach Miklós találta föl Münchenben.

Métermérték. A franczia nemzetgyűlés fogadta el 1795. április 7-én, 1875. május 20-ika óta a legtöbb államban hivatalos. Rendes rövidítései:

Metteur-en-page, franczia elnevezése a tördelőnek (l. o.). Nálunk is használatos és metrompázs-nak ejtik a helyes mettőr-an-pázs helyett.

Mey (van der), a stereotipálás egyik módjának föltalálója a XVIII-ik században. L. Tömöntés.

Mezzotinto, a rézmetszésben a hántó eljárás gyakran használt olasz elnevezése.

Midoline, a fraktur és gótikus betűk közé eső betűfajta; kerekdedsége révén az antiqua betűhöz is hasonlít.

Mignon, franczia elnevezése a colonel betűnagyságnak (7 pont).

Mikagráfia, a színes kőnyomás alkalmazása csillám-lemezekre; az ablakfestészet utánzata.

Milánói szakiskola, l. Szakiskolák.

Milori-kék, szép kékszínű festék; a könyvnyomtatásban nagyban használják. L. Festékek.

Mimeográf, Edison által föltalált sokszorosító készülék. Hegyes fémvesszővel finoman szemcsés aczéllemezre tett viaszkos papirosra, illetőleg ennek viaszrétegébe irunk. Amint a vessző az aczéllemez szemcséin tovasiklik, a viasz az irás egész helyéről, az alatta lévő finom selyempapiros pedig a lemez szemcséiről eltávolodik, úgy hogy lyukasztott sablónfélét nyerünk. Ha már most e sablónt festékkel behengereljük, úgy hogy a festék az alatta lévő papíroslapra átnyomódjék: kész a kivánt lenyomat. Egyetlen ilyen sablónról körülbelül 3000 kézirati vagy 1500 irógépirásos nyomatot készíthetünk, még pedig meglehetősen gyors egymásutánban: 600-1000-et óránkint.

Mineralotípia, az Auer-féle eljárás (l. o.) elnevezése.

Miniatorok, l. Miniatur.

Miniatur, nagyhírű műtörténetirónk, Pasteiner Gyula leírása szerint szoros értelemben a skarlátvörös színű ólomoxidporból, latinul miniumból készült festékkel előállított bármilyen irás, rajz és ábrázolás; szélesebb értelemben a kéziratoknak szépirású betűkkel és többféle színű festői ábrázolásokkal való díszítése. Ilyen értelemben a miniaturt magyarul képes kéziratnak nevezhetjük. Midőn utóbb a könyvnyomtatás és fametszés következtében a kézzel írt és rajzokkal meg festményekkel díszített könyvek idejöket múlták, a pergamentre, elefántcsontra és eféle más anyagokra festett kis terjedelmű, kecses ábrázolásokat, arczképeket nevezték miniaturnak, végül szokássá vált a kis alakú könyvet, s általában mindent, a mi kicsiny, miniaturnak (en miniature) mondani. Innét származik a téves nézet, mintha e szó a latin minus szóból származnék. A rómaiak minden élénk vörös színű festéket miniumnak neveztek; Plinius a czinóbert nevezi miniumnak, utóbb az ólomvörös a minium, a czinóber pedig a rubrica nevet kapta. Vörös festékkel vonalozták az irásra szolgáló lapokat, vörös vonalak szegélyezték a teleírt lapokat, vörös festékkel irták a fejezetek czímét, a kezdőbetűket és kezdősorokat. Miniator és rubricator volt a neve annak, a ki ezt a munkát végezte. Az irás szövegét kisérő ábrázolásokon az alak mezítelen tagjainak rajzolata vörös, s arczának egyes részeit, állát, ajakát vörös pontok jelölik; az alakok ruházata fekete. A középkori latinságban illuminare annyit jelentett, mint festeni, a festő neve pedig illuminator volt. Minthogy az irást és a festést gyakran egy személy végezte, a XIII. században a miniare és az illuminare szónak már egy jelentménye van, utóbb az irnokot és a festőt egyszerűen miniatornak nevezték, később a miniator alatt csakis festőt értettek.

A kéziratokat képekkel díszíteni már szokás volt a régi Egyiptomban is. Újabb időben papiruszra irt számos kézirat került napvilágra, a melyeken a szöveget részint nádtollal rajzolt, részint pedig színesre festett ábrázolások kisérik. A római irók említenek festményekkel díszített kéziratokat, ilyenféle emlékek azonban a görög-római művészetnek csakis legvégső idejéből maradtak fönn.

A IV. század elejétől, I. Constantinus császár idejétől kezdve Bizanczban is nagy gonddal művelték a festészet ez ágát, s jóval fölülmúlták a Nyugatot, a miről tanúskodnak a képüldözés előtti időből, a IV-VII. sz.-ból nem nagy számban fönmaradt képes kéziratok. Az előkelők számára készült e könyvek kezdőbetűi vörösek, aranyosak, ezüstösek, czímlapjukon ajánló kép (dedicatio) van, s a szöveget annak tartalmára vonatkozó színes ábrázolások kisérik. A tudományos könyveknél a képek czélja nem annyira dísz, mint inkább a szemléltetés.

Általában nagyobb művészeti értékűek a vallásos könyvek: az evangeliariumok, a zsoltárok (psalterium), az imakönyvek és a teologiai munkák képei. Az ajánló képen a fejedelem vagy más előkelő, a kinek számára a kézirat készült, ünnepélyes tartásban trónon ül és valóságos személyek vagy allegóriai alakok környezik. Az evangeliariumokat az evangelisták ülő vagy álló alakjai díszítik. Gyakran fordul elő az Atyaisten és Krisztus trónon ülő alakja. A kéziratok tartalmára vonatkozó ábrázolások elbeszélő jellegűek, de néha cselekvést is fejeznek ki. A képek keretei és a lapok szélei hol egyszerűbb, hol gazdagabb díszítményűek. A bizánczi miniatorok, éppen úgy mint az olaszországiak, általában vagy egyenesen a pergamentre, vagy a pergamentet előbb gipsz-réteggel borítva, arra festettek, s vagy viaszos festéket vagy mézgával kevert vizes festéket (gouache) használtak. A viaszos festéket meleg állapotban rakták föl és aztán gondosan kisimították. A képek háttere aranyos vagy bíborvörös. A nagy fényűzésű kéziratokhoz a pergamentet egészen vörösre, ritkábban kékre festették, s aranyos vagy ezüstös festékkel irták az irást. Az ábrázolások világos, élénk, de egészben véve egyszerű színezésűek; a távlat, a rajz és az alakok elrendezése a legjobb bizánczi miniaturokon is tökéletlen. A képüldözés utáni időből való kéziratok képeinek színezése már nem oly tiszta, a rajz gyöngébb, a formák esetlenek, az alakok tartása esetlen.

A VI. században az itáliai és a bizánczi miniaturfestészettől egészen önállóan fejlődött az irországi miniatur, melynek rajza inkább kalligráfiai jellegű. Az állati és az emberi alakok, valamint az ékítmények geometriai vonalakból alkotvák, s nem egyebek, mint összetételei a kezdetleges szövőművesség egyenes és a fém-művesség görbe vonalú díszítményeinek. A betűk módjára czikornyás vonalakból előállított alakok ijesztően rútak. Az ékítmények azonban gazdagok, változatosak, rajtuk a tér helyes beosztása iránti érzék mutatkozik. Az ir szerzetesek Európa több vidékén zárdákat alapítva, a képes kéziratok e nemét is meghonosították, így szt. Kilián Würzburgban. Az utóbbi helyen és a St.-Gallenben levő zárda fejtett ki legnagyobb tevékenységet az ir képek készítésében.

A VIII-IX. századbeli frank, gót és burgundi képes kéziratok annyiban térnek el az irországiaktól, hogy vonalak helyett szalagokból állítják elő az alakokat és az ékítmények inkább szalagfonatokhoz hasonlítanak. Nagy Károly és utódai alatt a képirás ez ágát az egész birodalomban, kivált pedig az aacheni udvari műhelyekben művelték. A kezdőbetűkön és az ékítményeken meglátszik az irországi leszármazás. Klasszikus kori építészeti részletek, oszlopok is fordulnak elő. Az emberi alak megszabadul a kalligráfiai czikornyáktól, arányai azonban igen tökéletlenek, a ruházat formái elárulják a klasszikus művészet hatását.

Nagy Károly birodalmának fölbomlása után a miniatur festészet is hanyatlásnak indult, azonban a X. században a szász királyi udvar körében már mutatkoznak az újabb föllendülés jelei, a miben az olaszországi és bizánczi hatásnak is volt része. A képek színezése még kezdetleges, a formák esetlenek, az alakok tartásában azonban van némi kifejezés. A XI. századbeli nagyszámú miniaturok durvább kimunkáltságúak. A XII. sz. második felén túl kezdődik a miniatur festészet önálló és következetes fejlődése. A kezdőbetűk gazdag változatosságú növényi ékítményt öltenek, sokszor igen nagyok, az egész lapot elfoglalják, egyiken-másikon ötletes ábrázolásokkal is tesznek kisérletet a miniatorok. Az alakok nem vetkőznek ki merevségükből, de mégis szabadabb tartásúak, arányaik karcsúbbak, rajzuk szabatosabb, ruházatuk helyesebb. A XIII. században a franczia miniatur új utat tör, s a franczia eredetű csúcsíves építési rendszerrel karöltve irányadóvá lett egész Nyugat-Európában. Egyidejűleg a művészetek gyakorlatában a szerzeteseket fölváltották a világiak, a vallásos tárgyú kéziratok mellett világi tárgyúak is készültek, az utóbbiakat díszítő miniaturok világiasak voltak, sőt a vallási kéziratokba is beférkőznek a tréfás, jobbára a papokat gúnyoló ábrázolások, így a hágai franczia misekönyvben farkas, róka és bak csuhába öltözve gyóntatják egymást és imádják a sátánt. Ez irányt a finom, szabatos tollrajz és a fölületes színezés jellemzi; az alakok kis méretűek, arányosak, élénk, könnyed, kifejező mozgásúak, bár a végtagok nincsenek helyesen illesztve a törzshöz; az arcz szép ovál, a szemek félig nyitottak, kifejezésük mindig egyforma mosolygós, a ruházat gazdag elrendezése nem emlékeztet a klasszikus művészetre; az ábrázolások keretét csúcsíves építési elemek képezik. A XIV. században a miniatur eddigi kiáltó színei összhangzatosakká válnak és a formák domborúságára törekszenek. A század közepétől kezdve pedig kifejlődött a tulajdonképeni festői színezés, az árnyékolás, úgy hogy az alakok a síkból némileg kiemelkednek, a vonal- és a légtávlat azonban hiányzik. A XIV. századból fönmaradt miniaturok száma igen nagy. A német, az angol, a spanyol és a németalföldi miniaturok a XIV. században kiállják a versenyt a francziákkal. Olaszországban a miniatur a toscanai festészet hatása alá került, de a franczia ízlés is érvényben maradt.

A XV. században a miniatur körülbelül egyenlő tökélyt ért el minden nyugati országban. Francziaországban Jean Fouquet a legkiválóbb miniator. Németországban Dürer és tanítványai még gyakorolták a festészet ez ágát. Olaszországban, a hol ekkor már véglegesen uralomra jutott a renaissance-művészet a miniatur terén is, a legjelesebb mesterek a veronai Antonio Liberale, a firenzei Attavante és horvátországi Giulio Clovio. I. Mátyás magyar király híres könyvtárának díszes kéziratai jobbára firenzei mesterek remekei. A XV. század vége felé a könyvnyomtatás és a fametszetű dúczok a könyvek leirását és miniatur képekkel való díszítését fölöslegessé tették.

Miniatur kiadás, hiresebb műveknek kicsiny alakú (harminczkettedrét, hatvannegyedrét stb.) kiadásai.

Minimum, valamely betűfajtából, keretből stb. beszerezhető legkisebb mennyiség. A minimum vásárlása manapság még többnyire kiló számra történik. Nonpareille betűből átlagosan 4 kg a minimum, petitből és garmondból 5, cziczeróból 6, mittelből 7, tercziából 8, textből 9, kétmittelesből 10 kilót számítanak egy minimumra. Lásd még Öntő-czédula.

Minion, az angolok betürendszerében körülbelül a colonelnek megfelelő betűnagyság.

Mintacsere. Az angol nyomdászok már régebben alkottak «International Specimen Exchange» czímen bizottságot, mely a kölcsönösen beküldött kiváló nyomdatermékeket összeválogatva, egy-egy bekötött mintagyűjteményt küldött meg az egyes minták beküldőinek. A minták eme cserélgetése nagyban elősegítette a nyomdászat művészi irányban való föllendülését. Az angol nemzetközi mintacsere azonban 15 esztendei megjelenés után a németországi szakerők távolmaradása következtében megszűnt. A németek távolmaradását az okozta, hogy 1888-tól kezdve az ő nyomdász-egyesületük is foglalkozott a minták cserélgetésével. 1900-ban a Lipcsében székelő Buchgewerbe-Verein vette át a közvetítést. Újabban a mintacserében való részvételnek főbb föltételei a következők: Résztvevő lehet minden grafikai iparággal foglalkozó üzlettulajdonos és munkás, a ki jónak talált mintáját kinyomatva, 600 példányt az említett egyesületnek megküld s a részvételi díjat (10, illetőleg nekünk 13 márkát) beküldi. A minták formátuma 22,5 × 29 cm, s rajta kell lennie a folyószámnak, a készítő nevének és a készítés esztendejének. A folyószámot az egyesület igazgatósága állapítja meg a jelentkezés idején. A szépen kötött, 600 különféle mintát magában foglaló mintaköteteket esztendőnkint október havában küldik széjjel.

Minuszkulák, l. Majuszkulák.

Mis-en-page, franczia neve a tördelésnek (l. o.) és a tükörnek (l. o.).

Miskolczi Ferencz, könyvnyomtató, 1715-ben vette át a labanczok által 1704-ben földúlt debreczeni városi nyomdát, s már-már félig-meddig rendbe is hozta, mikor 1719-ben az leégett.

Missale, betűanyag elnevezése. Nevét onnan kapta, hogy misekönyvet nyomtattak vele először. Van kicsiny és nagy missale; az első 48-52 pont, a második 52-60 pont.

Mittel, a 14 pontos törzsű betűk elnevezése, a kétszer ily nagyságú betűket kétmitteleseknek nevezik. L. Betűnemek.

Modern stíl, l. Mesterszedés.

Moletta, kárpitokat, szöveteket stb. nyomtató rézhengerek készítésére használt vésett aczéllapok. A pozitív rajzolatú molettát hatalmas nyomással a rézhenger alatt átfuttatták, úgy hogy képe abba belenyomódott. A pantográf (l. Értékpapirosok nyomtatása) immár kiszorította.

Mollerus Miklós, könyvnyomtató. Előbb (1621) a nagyszombati akadémiai nyomda kezelője volt. 1622-ben Festus János utódaként Kassára került, s itt dolgozott 1624-ig, a mikor a pestis elragadta.

Monogramm-nyomás. A monogrammok nyomtathatók bőrből stb. készült matriczákról a könyvnyomtató sajtón is, de finomabb és különösen többszínű monogrammoknál tanácsos a rézmetszetek nyomásához hasonló módon eljárni, vagyis a nyolczadpetitnyi mélyre vésett bélyeget a mélyedést tökéletesen megtöltő módon bekenve, a bélyeg fölszínéről a festéket gondosan letöröljük s a papirost hatalmas nyomással reápréseljük. Legjobb ilyen czélra az u. n. egyensúlyos sajtó (Balancierpresse), de alkottak már külön gépeket is, például Gough Londonban.

Monokrom nyomtatvány, egy színnek többféle árnyalataival előállított nyomtatvány.

Monoline, l. Szedőgépek.

Monotype, l. Szedőgépek.

Morelli Gusztáv, fametsző és a fametszés tanára, szül. Pesten 1848. febr. 15-én. Iskolai tanulmányainak bevégzése után Huszka Lajosnál, a később Debreczenbe költözött fametszőnél kezdte a fametszés tanulását, majd Rusz Károly intézetében működött és tanított 1868-ig. Ez idő alatt több magyar képíró, köztük Munkácsy Mihály műveit metszette fába. 1869-ben állami ösztöndíjjal Párisba utazott, hogy a fametszést tanulmányozza s ott is maradt egész a franczia-porosz háború kitöréséig, a mikor Londonba ment át, hogy a Graphic intézetében folytassa tanulmányait. Később Lipcsében is megfordulván, 1872 tavaszán visszatért szülővárosába, s itt véglegesen letelepedett. Morelli nagy sikerei indították a kormányt arra, hogy 1873-ban az országos rajztanárképzőben fametsző-szakosztályt állítson föl s annak vezetésével Morellit bízza meg. 1895 tavaszán fejezte be Feszty Árpád A magyarok bejövetele czímű körképének ötödfél méter hosszú fametszetét, mely nagyságát tekintve, páratlannak mondható. 1872 óta kül- és belföldön több éremmel s díszoklevéllel tüntették ki. Tanárságának 25 éves jubileumát 1899. jun. 19-én ünnepelte az iparművészeti iskola.

Moss-típia, Moss János C. newyorki technikus marató eljárása, melyet a Moss Engraving Company társulat állít elő. Az autotípia elvein alapszik.

Mozaiknyomás, elavult színnyomó eljárás. Senefelder (l. o.) találta föl, de csak a berlini Liepmann József alkalmazta először (1842). Az eljárás czélja volt valamely képnek összes színeit egyetlen egy nyomólemezről s egyszerre nyomni. E végből magukból a külömböző festékekből állították össze a nyomólemezt; nedves, rugalmas festékdarabokat raktak mozaikszerűen egymás mellé, utánozva az eredeti képnek árnyalatait és színeit. Az így készült festéklemezről aztán nagy gonddal, még több fáradsággal levonatokat készítettek a nyomósajtón, de a nyert képek annyira tökéletlenek voltak, hogy az egész tanulmány nemsokára a feledésbe merült s helyet engedett a kromolitográfiának. Az eljárást a hetvenes években sztenokrómia néven javításokkal újra alkalmazták. Ujabban a mozaiknyomáshoz hasonló szinkrómiáról (l. o.) beszélnek sokat.

Mutató-ív (szemle-ív), a régibb könyvnyomtatásban az az ív, a melyet a könyvnyomtató a példányszámon felül nyomtatott s a falra akasztott, hogy a szerző és korrektor azt bármikor átnézhesse. Így nevezhetők azok az ívek is, melyeket a régibb, különösen külföldi könyvnyomtatók kapujokra s nyilvános helyekre aggattak, jutalmat ígérve annak, ki bennük hibát talál s a nyomdásznak ezt megjelenti.

Müller Adolf, könyvkereskedő. 1848-ban nyomdát nyitott Pesten, melyet nemsokára Emil testvére vett át, miután Adolf mint honvédtiszt a csatamezőn vesztette életét. 1863-ban Khór és Wein, később a Lloyd-társaság vette át a nyomdát.

Müller István, brassói könyvnyomtató, l. Seuler.

Müller J., a stereotípia egyik módjának föltalálója a XVIII. században. L. Tömöntés.

Müller (Molitor) Miklós, brassói könyvnyomtató, lásd Seuler.

Nádasdy Tamás, nádor, az újszigeti nyomda alapítója, szül. 1498-ban, megh. 1562. jun. 2-án. Eleinte a diplomácziai pályán működött, később I. Ferdinánd hadvezére volt, ki őt 1527-ben Buda várának kapitányává tette. 1529-ben, Buda bevételekor Szulejmán török császár kezébe esett, ki Zápolya Jánosnak adta át. Ennek a híve volt 1533-ig, a mikor ismét Ferdinánd pártjára tért át. 1537-ben horvát- és tótországi bán, 1540-ben országbiró lett, az 1559-iki pozsonyi országgyűlés pedig nádorrá választotta. 1537 táján Új-Szigeten (Vas vármegye, Sárvár mellett) nyomdát állított, s annak vezetőjévé Erdősi Jánost, később Abádi Benedeket tette. Ez volt a második nyomda a szűkebb értelemben vett Magyarországon.

Nagybetű, l. Betű és Majuszkulák.

Nagy kanon, 42, illetőleg 48 pontos betűnagyság. L. Kanon.

Nagykárolyi nyomda. 1754-ben alapította Károlyi Ferencz gróf, megvevén e czélra a lőcsei volt Breuer-nyomdának egy részét. Halála után (1758. aug. 14.) fia Antal lett a nyomda tulajdonosa, ki atyja példáját követve, melegen karolta föl a nyomda ügyét. A nyomda vezetői és bérlői: szatmárnémeti Pap István (1754-1775) és társa Bíró Mihály (1754-57), Eitzenberger Ferencz (1778-82), Kleemann József (1783-94). Ezután a Gőnyei (l. o.) család kezére jutott a nyomda.

Nagyszebeni könyvnyomtatás. Hitelt érdemlő adatok szerint már 1529-ben fordultak meg Nagy-Szebenben vándornyomdászok; működésükről azonban nem maradt reánk semmiféle tanuságot tevő termék. Így tehát a szebeni nyomdászat csak 1575-től fogva vehető számba, a mikor Heusler Márton és Wintzler Márton együttesen alapították az első állandó nyomdát e városban. Később Wintzlert Frautlinger Gergely váltotta föl társtulajdonosképpen. Ettől fogva a következő könyvnyomtatók dolgoztak Szebenben: Greus György (1588 táján), Crato János Henrik (1590-1594), Fabricius János (1596-1601), Grüngrass Simon (1601-től), Thilen (Thilo) Jakab (1618-ig), Lintzer Márk (1629-57), Hermelius János (1659), Hildebrand Kristóf (1659), szenczi Kertész Ábrahám (1663-1667), Udvarhelyi Mihály (1667-1670), Prössl Balázs (1665), Jüngling István (1666-1687), Polumski Gáspár (1695), Reichard Márton (1694-1709), Heltzdörffer Mihály (1693-1717), Barth I. János (1693-1744), Sárdi Sámuel (1770 körül), Barth II. János (1776-79), Barth Péter (1780-1801), Hochmeister Márton (1773-89), ifj. Hochmeister Márton (1789-1837), Barth III. János (1801-től), Kollmann József Ferencz és Posch Gottlieb (1776 körül), Mühlsteffen (Mühlstein) János Gottlieb (1787-90), Filtsch Sámuel (1825-től), Steinhausen Tivadar (1842-77). Az 1721-ben alapított városi nyomdát Barth I. János, Sárdi és id. Hochmeister kezelték. 1849-ben Saguna András püspök román püspöki nyomdát is alapított.

Nagyszombati nyomda. 1577-ben alapította az ellenreformáczió érdekében, a bécsi jezsuiták nyomdájának megvételével Telegdy Miklós nagyprépost és pécsi püspök. Telegdy halála után (1586-ban) az esztergomi székes-káptalané lett a nyomda. Később Forgách Ferencz a jezsitáknak adta, kik azt 1635-től kezdve «akadémiai nyomdának» nevezték. A nyomda első kezelőit nem ismerjük; a XVII. századtól így következnek egymás után: Mollerus Miklós (1621), Mayr Fülöp Jakab (1646-53), Willmann Mátyás (1654), Schneckenhaus Menyhért (1655-63), Byller Márton (1664-1674), Thomas Márton (1676), Rietmüller Mátyás (1677-78), Syrnensky (Srnenski) Mátyás (1679-83), Sonntag János Nándor (1686), Martius Miklós (1687), Beck Kristóf (1688), Hauck András János (1689), Friedl Ádám János (1690-93), Hörmann János András (1693-1695, és 1715-1717), Frey János György (1695), Hörmann György (1696-1704), Geuch János Henrik (1704-12), Roden György András (1713-15), Gall Frigyes (1717-1731), Berger Lipót (1739), 1748-tól 1751-ig Faludi Ferencz jezsuita páter és kiváló költőnk volt e nyomda igazgatója. A jezsuita-rend feloszlatása után Mária Terézia királynő átadta a nyomdát az egyetemnek, a mellyel együtt 1777-ben Budára került s itten fokozatosan fejlesztve, fontos tényezője lőn közművelődési haladásunknak.

Nagyváradi könyvnyomtatás. E város első könyvnyomtatója Hoffhalter Ráfael volt 1568-70 körül. Fia Rudolf is megfordult Nagyváradon. A két Hoffhalter futólagos itt tartózkodása óta egészen 1640-ig nem volt a városnak nyomdája. Ebben az esztendőben aztán szenczi Kertész Ábrahám állított sajtót; de már 1660-ban a törökök ostromlása menekülésre késztette. 1745 táján alapította Csáky püspök a szemináriumi nyomdát, mely némi nyomok után itélve, a Breuer-nyomda maradványaiból került össze. Kezelői, illetőleg bérlői voltak: Becskereki Mihály (1754-ig), Wolff József (1762), Heller János (1769), Balent Ignácz (1779-1786), Eitzenberger Ferencz (1787-97), Rábai István (1798), Gutmann János Pál (1799-1802), mármarosi Gottlieb Antal (1804-1806), Tichy János Ferencz (1806-tól). Az utóbbi 1809-ben megvette a nyomdát s az családjában öröklődött 1874-ig. Nyomdája volt még Nagyváradon Szigethy Mihálynak (1806-1810) és Hügel Ottónak (1868-90).

Naptári jegyek. Ezeknek főbbjei:

Naturselbstdruck, l. Auer-féle eljárás.

Nedvesítő készülék, l. Áztató készülékek és Kőnyomó sajtók.

Negatív nyomás, nyomtató eljárás olyan nyomtatványok előállítására, amelyeknél a betűk és díszítmények a papiros eredeti színét képviselik, p. fehérek, míg környezetük, az u. n. üres tér más színű, p. fekete. A negatív nyomáshoz nyomólemez szükséges; ez véséssel is előállítható, úgy hogy a lemezbe homorúan vésik a betűk vagy a rajz képét, míg az üres terek egyenletesen kidomborodnak. A lemeznek ily módon való előállítása azonban csak akkor praktikus, ha a szöveg rajta kevés; ellenkező esetben az átnyomáshoz és maratáshoz kell folyamodni. A könyvnyomtató betűkből álló szedésről ekkor átnyomó-papirosra levonatot készítenek; ezt czinklemezre átnyomják s erre a czinklemezt sellakoldattal bevonják. A lemez betűit alkotó festék nem veszi föl a sellakoldatot, de az ezután következő mosással könnyen eltávolítható, míg a sellak körülötte megmarad. A lemeznek most már födetlen helyeit ekkor mélyre maratják, aminek következtében az a negatív nyomásra alkalmatossá válik.

Negyedrét, olyan könyvalak, melynek egy-egy íve 4 lapot, vagyis 8 oldalt tesz; másként quart-nak is hívják. L. Kilövés.

Négyes ívrét, a. m. quaterna. L. Duernák.

Négyszínű nyomás. Sokan ajánlják a háromszínű nyomás helyett, mert az utóbbinál leküzdhetetlen nehézségekkel jár a három lemeznek oly matematikai pontossággal való egymásra nyomása, hogy azok összhatásaképpen éles határvonalú kép álljon elő. Baj a háromszínű nyomásnál az is, hogy a három alapszínbe tiszta szürke vagy neutrális színek minden fokozatukban nem vegyülhetnek, s hogy nyomás közben a színek «erőssége» dolgában ingadozások fordulnak elő, s így a könyvnyomó sajtón készült háromszínű nyomtatványokon - a szerint, a mint az egyik vagy másik szín jobban előtérbe lép - mindig megtaláljuk azokat a bizonyos ibolyaszínű «mélységeket» és árnyékolásokat, míg igazi feketét vagy tiszta barnát alig látunk. Ezért s mert az aláírással egyetemben könnyen nyomtathatunk egy negyedik, a contour-lemezről: hívei sokan a négyszínű nyomásnak.

Negyvennyolczad-rét, olyan könyvalak, amelynek egy-egy íve 48 lapból, vagyis 96 oldalból áll. Az ívek hajtogatásának nehézsége miatt nem igen használatos.

Négyzet (Geviert), l. Kizáró darabok.

Németi Mihály, könyvnyomtató, 1684-től 1690-ig volt a kolozsvári ev. ref. főiskola nyomdájának ügyvezetője.

Német nyelvű szedés. Az összes idegen nyelvek között - kulturális hatása és szomszédsága révén - a német nyelv az, a mellyel legtöbb dolga akad szedőinknek. A hazánkban megjelenő német ujságok és könyvek száma is jelentékeny, de különösen a kereskedelmi nyomtatványok jó része még ma is német nyelvű. Daczára a nagyszámú nyomtatványnak, a jó német szedőknek nem vagyunk bővében, mert az iskolai német oktatás hazánkban nem valami alapos, néhol meg éppenséggel semmi. S jóllehet magyar szedők tekintélyes része beszél németül is: a nyelvtant alaposan csak igen kevesen ismerik. Ebben az anomáliában nagy szerepe van annak a körülménynek is, hogy a nálunk beszélt köznémet dialektus nagyban elüt az irodalmi németségtől, az ú. n. felnémet szójárástól. A fraktur-betűs német szedésben 31 betű fordul elő: a (a), ä (ä), b (b), c (c), ch (ch), d (d), e (e), f (f), g (g), h (h), i (i), j (j), k (k), l (l), m (m), n (n), o (o), ö (ö), p (p), q (q), r (r), ß, s (s), ßz (ss), ßch (seh), t (t), u (u), ü (ü), v (v), w (w), z (z). A zárójelbe foglalt latin betűk azt mutatják, hogy a fraktur betűket latin betűs szedésnél micsoda betűjegyekkel helyettesítjük. A ch és az ßz is a frakturban ligaturák, latin betűs szedésben az elsőt részeire bontjuk, a második helyett ss-et szedünk. Vannak a frakturban még más ligaturák is: ck, ll, ßt, ßi, ßß, tz, ff, fi, fl; a három utolsó kivételével ezeket is széjjelválasztjuk latin betűs szedésben. Az ß-et és s-et hol z-nek, hol meg sz-nek ejtik; az ßz sz-nek, az ßch s-nek, a v többnyire f-nek, idegen szavakban v-nek, a w v-nek, a z cz-nek hangzik. Az ä-t é-nek, az összetett mássalhangzók közül az ßt-t hol szt-nek, hol pedig st-nek olvassák. Épp úgy a külön betűs ßp-t is.

Helyesirás. A német nyelv ortográfiájában hol a leszármazási (etimologikus), hol meg a hangzási (fonetikai) szempontok érvényesültek s ezért az meglehetősen bonyolódott. Az 1870-es évekig a legnagyobb zavar uralkodott e tekintetben, s szinte elmondhatjuk, hogy a hány iró volt: annyi féleképpen értelmezte a meglévő, de hézagos helyesirási szabályokat. A temérdek ortográfiai bonyodalmat az akkori porosz közoktatásügyi miniszter, Puttkamer is megsokalta s kiváló nyelvtudósokból enquête-et hivott egybe, a mely egységes ortográfiát állapított meg. Ez aztán a miniszter rendelete következtében kötelezővé lett iskolákban s hivatalokban egyaránt. Poroszország példáját csakhamar követte a többi német állam, s Ausztria is, csekély változtatással a porosz ortográfiát fogadva el, úgy hogy ma már - legalább a külföldön - nagyjából egységesnek nevezhető a németek ortográfiája. A mi német lapjainkban s könyveinkben azonban még jórészt a régebbi ortográfiai fölfogások érvényesülnek, bár a Puttkamer-ortográfia már itt-ott hódítani kezd. A következőkben igyekezünk a Puttkamer-ortográfiának főbb vezérelveit megismertetni.

Az új német ortográfiának egyik fő sajátsága, hogy a régi th-s betűösszetételeket t-re egyszerűsíti; így: Mut, teilen, Wert, Turm, Wirt, Tron, Träne-stb. Kivételt csak a thun, Thal és Thon szavakkal tesz. A Heimat, Armut féle szavaknak th-val való irásától már régebb idő óta elszoktunk. - Az idegenből átvett s már tökéletesen meghonosodott szavakat k-val, illetőleg z-vel kell írnunk: Kameel, Kafee (Café kávéházat jelent), Zpezerei stb. - A nálunk még többnyire ir-nek nyomtatott képzőt a nagynémetek, de meg az osztrákok is ier-nek írják, pl. haußieren, regieren, raßieren, ßchattieren, s így is van helyesen, lévén a képző nyujtott és hangsúlyos is egyszerre. - Az S hangnak egyéb mássalhangzókkal való kapcsolatára nézve a fő szabály: t és p előtt rendesen ß-et irunk (faßten, Knoßpe), kivéve azokat az idegen szókat, a melyeken összetett voltuk még most is megérzik (disputieren, transportieren). Egyéb mássalhangzók előtt az S hang rendesen a megelőző szótaghoz tartozik s s-szel szedendő (Waste, Reformaleszent). - Ha három egyforma mássalhangzó kerül össze: egyikök elmarad, pl. Brenneßßel, Schiffahrt, Bettuch, Kammacher (de Rückkehr, Schutzzoll). A határozóképpen használt kifejezéseket összevonjuk s kicsiny betűvel írjuk, pl. vormittags, abends, demzujolge, infolgedeßßen, stb. - Kötőjelet a többszörös összetételeken (Oberlandesgerichts-Präßident, das Für-ßich-ßelbßt-ßein stb.) kivül olyan helyen is használunk, a hol az egymásra következő összetételeknek csak egyik tagja van kitéve (pl. Feld- und Gartenfrüchte, Vokallänge und -kürze, stb. - Hiányjelet oda teszünk, a honnan valamely betű kimaradt, pl. Ich lieb' ihn, das leid' ich nicht, heil'ge, ißt's, geht's. Az elöljárónak névelővel való összevonásakor azonban nem szedünk hiányjelet; lesz tehát: am, beim, unterm, ans, ins. Személyneveknél sem szükséges a genitivus ragja elé hiányjelet tennünk (Schillers Gedichte, Homers Ilias), kell azonban hiányjel a név végére, a mikor a név s-re vagy ßz-re végződik s a rag elmarad (Voßz' Luiße, Demoßthenes' Reden). - Az ä, ö, ü betűk verzál alakja (Ä, Ö, Ü) helyett a Puttkamer-ortográfiában Ae-t, Oe-t, Ue-t használni nem szabad.

Elválasztás. A német szavak elválasztásának - a Poroszországban érvényes ortográfia szerint - fő szabálya, hogy a szavakat a beszédbeli, nem pedig a nyelvtani tagolás vagyis a képzők szerint válasszuk el; tehát: En-dung, freu-zigen, és nem End-ung, freuz-igen stb. Az összetételek azonban széjjelválasztandók: war-um, vor-ans, her-ein, Inter-eßße, Mikro-ßkop, Dis-put. Az egyetlen hangot jelölő mássalhangzó-összetételek (ßz, ch, ßch, ph, th) sohasem választhatók széjjel, pl. brau-chen, lö-ßchen, Or-tho-gra-phie; épp úgy a dt sem, ha e két betű egynek hangzik: Stä-dten, Verwan-dten. A ck, a mely tulajdonképpen csak kettőzése a k-nak, ilyenkor föloldódik, s így lesz Hacken-ből Hak-ken, Zucker-ből Zuk-ker stb. Magától értetődik, hogy e szavakat csak a legnagyobb kényszerűség esetében szabad elválasztanunk. Az ßt csak akkor nem szakítható meg s viendő át egészen a következő sorba, ha előtte valamely mássalhangzó van (Für-ßten, gün-ßtig, ßchwül-ßtig; de Laß-ten, [Las-ten is] Knoß-pen [Knos-pen is)], a pf pedig csak akkor, ha m vagy r előzi meg (däm-pfen, Kar-pfen; de klop-fen).

Neuner Frigyes, l. Kalocsai érseki nyomda.

Névjegyek. A névjegyek eredete Kinában keresendő, a hol 5000 esztendővel ezelőtt már széltében használatosak voltak. Európában csak a XVI. század elején találjuk nyomukat, még pedig Velenczében és Padovában. Onnan származott át a divatja Német- és Francziaországba. Lásd még Mesterszedés.

Niello, fémeknek és kénnek keveréke, mellyel az ezüstöt feketére festik. A középkorban és a renaissance idejében ezüst kelyhek, tálczák, kardmarkolatok stb. díszítésére használták. Az ötvösök a vésetről, mielőtt azt a niellóval megtöltötték volna, papirosra levonatokat készítettek, hogy lássák: helyesen történt-e a vésés. Sokan azt tartják, hogy a niello révén találták föl a rézmetszést.

Niepce József Nikefor, franczia fizikus, a fotográfia egyik föltalálója, szül. Châlon-sur-Saône-ban 1765. márcz. 7-én, megh. Gras-ban (Châlon mellett) 1833. jul. 3-án. 1789-ben a franczia hadseregbe lépett, hol lovas tiszt volt, később azonban visszahúzódván a magánéletbe, csak tudományának élt. 1811 óta a litográfiával foglalkozott. 1814-ben kezdte meg fotográfiai kísérleteit s tíz évvel ezután (1824-ben) sikerült a camera obscura képeit érczlapon állandósítania. 1829-ben Daguerre-rel összeköttetésbe lépett, hogy a fotográfia tökéletesítésén együtt munkálkodhassanak. Együttes munkájuk gyümölcsét azonban Niepce már nem élvezhette, és eljárási módszerét, melyen Daguerre később némi javítást eszközölt, csak erről nevezték el (daguerrotípia).

Nieuwe Tydinghen, régi újság, szabálytalan időközökben jelent meg 1605 körül Brüsszelben s főképpen katonai dolgokat közölt. Sokan - bár tévesen - a nyomtatott hirlapok elsejének tartják. L. Hirlap.

Nigrini Jónás, régi magyar térképész. Élete folyását nem ismerjük. Csak egy térképe maradt: Teschen herczegség rajza 1724-ből, midőn a czímlap szerint ő ott tanár volt. Emlékezetben maradt, hogy ezt a térképet eltiltották s a szerzőt száz arany birsággal sújtották. A térkép ennélfogva igen ritka.

Nonpareille (francz., ejtsd: nonparej) a. m. páratlan, a könyvnyomtatóknak egyik apró betűneme. Betűtestének vastagsága 6 tipográfiai pont (körülbelül 2⅓ milliméter) Didot szerint.

Norma, a. m. ívjel (l. o.).

Nottenstein György és Veronika, l. Landerer.

Novakovics István, «udvari ügynök». A XIX. század elején román-illir nyomdaintézete volt Budán. 1805-ben a nyomda fölszerelését az egyetemi nyomda részére megvették. Ugyanebben az évben az utóbbi az illir és román könyvek kiadási jogát is megkapta.

Novitzky N. László, nyomdász-szakiró, szül. Budapesten 1862-ben. Iskoláit Esztergomban járta. Eredetileg tudományos pályára készült, de anyagi eszközök hiányában a középiskola negyedik osztályából évközben ki kellett lépnie. Azután kereskedő lett, de egy évi tanulás után ezt, mint ambicziójának meg nem felelő pályát elhagyta s 1879-ben Esztergomban nyomdászinas lett. Beutazta Magyarországot és a külföld egy részét. 1892 óta a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Egyletének tisztviselője. Irodalmi működése a következő: A vidéki lapokba (Esztergom és Vidéke, Komárommegyei Értesítő, Komáromi Lapok, 1884-91 stb.) igen sok szépirodalmi és társadalmi közleményt irt. Ugyancsak igen sok névtelen dolgozata jelent meg a Typographiában (1884-97), melynek (1894) segédszerkesztője is volt. Irt még több hosszabb közleményt a Nyomdászok Közlönyébe (1884), a Magyar Nyomdászok Évkönyvébe stb. Önálló munkái: Der Satz des Ungarischen (Lipcse 1894); A tulajdon fejlődése (Lafargue után, Budapest 1896); Nyomdász-Évkönyv és Utikalauz (1899., 1900, és 1901-iki évfolyam); Gutenberg-Album (Budapest 1900).

Novosel János, horvát könyvnyomtató. 1795-től 1815-ig nyomtatott Zágrábban.

Növényi sejtanyag, l. Papirosanyag.

Nyaló henger (Heber, Hebwalze), az a kisebb átmérőjű masszahenger, a mely ide-oda járva, a válúhengerről a festéket a dörzsölő hengereknek adja át.

Nyerges Ádám, l. Kapronczai Nyerges.

Nyílt tér, a hírlapokban az a rész, melyben a szerkesztőség a közönség köréből beérkezett közérdekű vagy akár magánügyet tárgyaló fölszólalásait, nyilatkozatait közli s melyért szabályszerű díjak járnak.

Nyirő János, l. Makai Nyirő és Szebeni Nyirő.

Nyolczadpetit, számítási egység a könyvnyomtatásban; a. m. 1 tipográfiai pont. L. Tágító és Vonalak.

Nyolczadrét, a legszokásosabb könyvalak: olyan, a melynek egy íve 8 lapból, vagyis 16 oldalból áll. Másként oktáv-nak is nevezik. Az ívek nagysága szerint többféle nyolczadrétet külömböztetünk meg; így van például: kis, közép, nagy és lexikon-oktáv.

Nyomás helyessége (Aussatz), a gyorssajtó nyomóhengerének vagy a kézi sajtó tégelyének az a tökéletessége, hogy a papirost még az egyengetés (l. o.) előtt is egyenletesen nyomja a formára (guter Aussatz). Ha a forma közepe tája nem nyomódik le (schlechter Aussatz), a gyorssajtó nyomóhengerének megfelelő helyére papirosfoltokat ragasztunk, kézi sajtónál pedig a formát takaró födőbe papirosíveket rakunk.

Nyomás-szabályozás, a. m. egyengetés (l. o.).

Nyomdafesték, l. Festékek.

Nyomdász, gyűjtő neve a nyomdászattal foglalkozóknak. Ez alá az elnevezés alá csoportosítják a betűszedőt, a könyvnyomót (gépmestert), sőt gyakran a litografust is. L. Könyvnyomtatás.

Nyomdász-akadémia, az inasok szakiskoláinál magasabb fokú tanintézet, a hol segédek, a nyomdafőnökök fiai stb. alaposabb szakismereteket szerezhetnek. A lipcsei grafikai akadémia (l. o.) kivételével valamennyi magánintézet és különösen a fotomehanikai eljárásokat tanítják. Újabban Párisban meg Bécsben indult meg grafikai akadémia fölállítására irányuló mozgalom.

Nyomdászat, l. Könyvnyomtatás.

Nyomdászati mérték, l. Betürendszer.

Nyomdászbetegség, gyakran így nevezik a tüdőbajokat, még pedig azért, mert a betűszedők jelentékeny százaléka ebben pusztul el. Az elnevezés azonban nem egészen találó; a tüdőbajok éppen olyan mértékben pusztítanak más, zárt és egészségtelen helyiségben dolgozó munkások között.

Nyomdász-czímer, l. Könyvnyomdász-czímer.

Nyomdász-egyesületek. A hazai munkásegyletek között a könyvnyomdászok és betűöntők egyesületei a legrégibbek. A nyomdászok már 1837-ben alakítottak Budán betegsegítő és temetkezési egyletet, mely működését az egyetemi nyomdában kezdette meg, majd a Trattner-Károlyi-, a Landerer s Heckenast-féle nyomdákban is állítottak föl segítőpénztárakat. Az utóbbi üzlet házi pénztára az utazó szaktársakat is segélyezte. Pesten 1848. jul. 1-én alakult az általános nyomdász utas-, betegsegélyző és temetkezési egylet, melybe Buda és Pest összes szaktársai (232) beléptek. A beiratási díj 2 pengő frt volt, a fölszabadultak 8 frt fölszabadítási díjat fizettek, a heti illetékek 6 pengő krajczárra rúgtak. A keresztül utazónak úti segítségül 2 frtot, a betegeknek hetenkint 4 frt 40 krajczárt fizettek. Temetkezési költség fejében a hátramaradott családtagok 30 frtot kaptak. Az egylet 1853-ban föloszlattatott. Ekkor alakultak ismét a házi pénztárak a nagyobb nyomdák kebelében. Temesváron 1850 július havában alakult a betegeket és átutazókat segítő nyomdászegyesület. Kolozsvárott 1861-ben kezdette meg működését a «Könyvnyomdászok segélyző egylete».

A fővárosban 1861-ben alapíttatott a «Pest-budai vándor és beteg könyvnyomdászokat segélyző egylet», melynek alapszabályai az 1848. évi egylet szabályaival megegyeznek. Említésre méltó, hogy a nyomdatulajdonosok is minden tag után heti 10 kr. járulékot fizettek. Minden Budapesten dolgozó könyvnyomdásznak kötelessége volt az egyletbe belépni. Az egylet vezetésére 1866-ig a könyvnyomdatulajdonosok gyakoroltak döntő befolyást. Az 1866-ban alakított «Könyvnyomdászok önképző egylete» új szellemet lehelt a segítő egyletbe. Könyvtárt rendezett be, fölolvasásokat, tanfolyamokat szervezett, 1868-ban nyomdai munkákból kiállítást rendezett. 1869 óta pedig «Typographia» czímmel szaklapot adott ki. Az egylet az ugyanazon évben az országgyűléshez benyujtott kérvényében a szövetkezési szabadság megadását, illetve a szövetkezési tilalom eltörlését kérte. A nyomdászok már korán keresték az érintkezést külföldi társaikkal. Legelőbb az osztrákokkal szövetkeztek. L. még Magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők egylete.

Ezen az ú. n. anyaegyleten kívül vannak még egyéb egyesületei és körei a magyar nyomdászságnak. A jelentékenyebbek a következők:

Budapesti betűöntők köre. Alakult 1882-ben. Czélja: tagjait szakbelileg foglalkoztatni; átutazó, munkanélküli tagjait segélyezni, elhalt tagjai temetkezési költségeihez hozzájárulni.

Budapesti gépmesterek és nyomók köre. Alakult 1883-ban. Czélja: tagjait szakbelileg foglalkoztatni; a munkanélkülieknek munkát közvetíteni; a rokkantakat segélyezni.

Budapesti hirlapszedők köre. Alakult 1884-ben. Czélja: a hirlapszedők érdekeinek előmozdítása s azok segélyezése huzamos betegség vagy munkanélküliség esetében.

Budapesti könyvnyomdászok és betűöntők hitelszövetkezete. Alakult 1886-ban. Czélja: olcsó kölcsönök nyujtása által tagjai helyzetén segíteni.

Budapesti könyvnyomdászok és betűöntők jótékonysági köre. Alakult 1882-ben. Czélja: az önhibájukon kívül nyomorba vagy szükségbe jutott szaktársakat, esetleg ezek özvegyeit és árváit segélyezni.

Magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők szakegyesülete. Alakult 1894-ben. Czélja: tagjainak szakbeli és szellemi kiképzése, kölcsönös érintkezésüknek előmozdítása és a szaktársi szeretet és összetartozandóság érzetének fejlesztése társas összejövetelek és mulatságok által, továbbá a tagok szellemi és anyagi érdekeinek megóvása. E czélok elérése végett tanfolyamokat tart fönn; szakba vágó, tudományos, közgazdasági kérdésekről előadásokat és fölolvasásokat rendez; pályázatokat hirdet szakmunkákra és tudományos művekre; egyesületi könyvtárt és olvasó-szobát tart fönn; a saját kebelében dal- és zenekart alakított; a munka nélkül levő tagokat heti 4 koronával segíti (6 hétig); nyomdaipari statisztikát vezet; a tagok részére díjtalanul jogvédelmet biztosít és munkát közvetít.

Vannak ezenkívül még dalosköreink is, a melyeknek a hang müvelésén és zenei ismeretek terjesztésén kívül az a czéljok, hogy az együvé tartozás eszméjét megszilárdítsák. Ilyenek a Magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők szakegyesületének dalos kara; az «Athenaeum» daloskör, az «Ébredés» daloskör és, a «Typographia» daloskör. Vidéken: a temesvári «Typographia» daloskör és a nagyszebeni nyomdászok «Typographia» dalosköre.

Nyomdász-muzeum. Ilyen a Plantin-Moretus-muzeum Antwerpenben (l. Plantin) és a lipcsei könyvipar-csarnok (l. o.). Újabban, Gutenberg születésének 500 éves fordulóján, megpendítették azt az eszmét, hogy Mainzban is állítsanak nagyszabású muzeumot, a melyben a könyvnyomtatás és a rokon iparágak történetére meg fejlődésére vonatkozó reliquiákat gyűjtenék egybe. A muzeum czéljára immár tekintélyes összeg gyűlt egybe.

Nyomdászok Közlönye, szak- és társadalmi lap, megjelent 1883. jun. 1-étől 1885. július 1-ig minden hó 1-én és 16-án. 1884. július 1-éig Pusztai Ferencz, azontúl Ács Mihály szerkesztette. Kiadta Katits Antal. Nyomtatta a Franklin-Társulat nyomdája. Czélja volt: magyar szakirodalommal magyar nyomdászati ipart teremteni. A lap megalapítására a nyomdász-egyesület lapjának, a «Typographia»-nak megmagyarosításáért folyt küzdelmek adtak okot. Midőn az 1882. decz. 3-iki közgyűlésen az erre vonatkozó indítványt csekély szótöbbséggel (206 : 202) elvetették, lapkiadó szövetkezet alakult, mely a lap kiadását a magyar szakirodalom fejlesztésére szükségesnek tartotta. A megindult «Nyomdászok Közlönye» szerkesztőjévé Pusztai Ferenczet választották; rendes munkatársai voltak: Ács Mihály, Firtinger (Faragó) Károly, Griesz Ede, Hódy Soma, Láng József Lipót, Schwind Béla, Szabó Dezső, Szabó Elek és Tanay József.

Nyomdászok Lapja, l. Szakirodalom.

Nyomó-alap (fundamentum), a gyorssajtónak öntött vasból készült vízszintes lapja, a melyre a nyomtatóformát helyezzük s a melynek ennélfogva tökéletesen simának kell lennie. A forma rögzíthetése végett hornyokkal meg csavaros szerkezettel van ellátva, a mi azonban a hány gépgyár, annyiféle. A záróráma kiálló csapját a nyomó-alap e hornyába szoktuk illeszteni s ezenkívül csavarokkal is rögzítjük, hogy ne mozoghasson rajta. A nyomó-alap az aljára erősített 4 illetőleg 6 czölönkkel egyetemben két mélyre gyalult siklópályán, vagy 4-8 görgőn jár, a melyek egyenes vonalban való mozgását biztosítják. Egyik, vagy - a mi még jobb - mind a két oldalán fogasrúd van, a mely a nyomóhenger fogaskerekébe kapaszkodva, ezt éppen oly gyors mozgásra készteti. Természetes azonban, hogy a nyomóalap pályájának a nyomóhenger körületével - legalább elvben - egyeznie kell, hogy a nyomás közben való maszatolódást elkerülhessük.

A nyomó-alap mozgató mehanizmusa, vagyis az a szerkezet, mely a nyomó-alapot a rajta levő formával egyetemben majd a festékmű, majd pedig a nyomóhenger alá tolja; többféle lehet. Legkedveltebbek eddig a körjáratú, meg a vasutas járatú gépek. Az elsőnek működése biztosabb, az utóbbié - egyszerűsége mellett - könnyebb. Vannak még ezenkívül szánkós, hajító-emeltyűs, forgattyús, gerebenes, srófos és planétás járatú nyomó-alappal ellátott gépek.

A körjáratú nyomó-alapot l. Körjáratú gyorssajtó czímen.

A vasutas járatú nyomó-alap olcsóbb ennél. Fő alkotó része a vágányzat, a melyen a nyomó-alapot ide-oda hordó négy- vagy hatgörgős taliga jár. Az utóbbit egy forgattyú meg egy tolórúd mozgatja. A járat biztossága okáért a görgők oldalfalazattal vannak ellátva; s ezenkívül a vágányzattal párhuzamos fogasrúdon fogaskerék is jár, a melynek az a hivatása, hogy a görgők egymásra esését megakadályozza, és a járat hosszúságát biztosítsa, illetőleg megkettőzze. A tolórúd nem magába a nyomóalapba kapaszkodik, hanem a keréktengelyek valamelyikébe, vagy a tengelyágyazatba. Ha a nyomó-alapba kapaszkodnék: akkor a járat hosszúsága csak a forgattyú által leírt kör átméretének felelne meg. Minthogy azonban a nyomó-alapnak jókora utat kell megtennie: kettőzik a járat hosszúságát. Ez a kettőzés azonban csak akkor áll elő, ha a görgők tényleg forognak, s nem csupán végigsiklanak a vágányzaton. Forgásra az említett fogaskerék készteti őket.

A szánkós járatú nyomó-alappal ellátott gépeket nagyobb formátumok nyomtatására használják. A forgattyú mozgását a járatot kettőző kétkerekű taliga viszi át a vágányzatban ide-oda sikamló nyomó-alapra. Az ilyen rendszerű gépezetnél a nyomó-alap nem a keréken, hanem külön vágányzaton nyugszik.

A hajító-emeltyűs járat különösen az angolok és francziák olcsóbb fajta gépeinél szokásos. A hajító-emeltyűt a forgattyútól hajtott tolórúd tartja mozgásban, s az emeltyű viszont húzórúddal kapaszkodik a nyomóalapba.

A forgattyús járatú nyomó-alappal ellátott gépek nagyjából hasonlítanak az emeltyűsekhez. Amerikában használják őket akczidens-gyorssajtókképpen.

A gerebenes járat nem valami praktikus, mert nagy rázkódással működik, a mi annál fokozottabb, minél gyorsabban nyomtatunk. Ez a rendszer külömben egyike a legrégibbeknek, de az említett hiányossága miatt manapság már csak Franczia- és Angolországban, meg Amerikában használatos, még pedig az igen nagy formátumú sajtóknál. Ezeknél ugyanis más rendszerű járat rendkívül nagy és nehézkes volna, míg a gerebenes még ekkor is kicsiny helyet foglal el. Mozgatása úgy történik, hogy a gereben- vagy inkább vízszintesen fektetett létraforma vasszerkezet fokain a nyomó-alapot vezető fogaskerék végig kapaszkodik, s ha a végére jutott, alája kerülve folytatja pályáját. Működésénél nagy szerepe van természetesen a tolórúdnak is.

A srófos járatnak is megvan az az előnye, hogy a nyomó-alapot messzire ide-oda tolhatja; hátránya azonban, hogy nagy dörzsölődése következtében sok üzemerőt fogyaszt. A szerkezet hengeres dobból áll, a melynek köpenye mélyített s egymásba visszatérő csavarmenetekkel van ellátva. E csavarmenetekben fut a csapjával az alappal összeköttetésben álló sikló-darab.

A bolygó- vagy planétás járat egészen új szerkezet. Csak 1900 tavaszán készítette el Hauss, Sparbert & Michaëlis drezdai gyorssajtógyára és ezért használhatóságáról itéletet még nem mondhatunk.

Nyomóhenger. A könyvnyomó sajtó nyomóhengerére rakják a papirosívet, a mit az csappantyúival elfogva, fordul vele egyet a szedésformán. Minden fordulatára egy-egy ív nyomódik. Rendesen vasból készül, szorgosan esztergályozva, s kovácsolt vasból vagy aczélból való tengelyeivel a gyorssajtó állványzatában nyugszik. Belül üreges. Két válúforma mélyedés van rajta, a melyeknek egyike az ú. n. fölső, a rúdra ágyazott «marasztók» (Greifer), s a borítás szélét leszorító első rúd fölvételére szolgál. A másik a borítást leszorító második rúd fölvételére és arra való, hogy a nyomás megtörténte után a nyomóalap a nyomóhengerrel való érintkezés nélkül térhessen vissza pályájának elejére. A hengeres fölületet a mélyedések két egyenlőtlen részre osztják, s ezeknek nagyobbika az ú. n. nyomófölület, a melyre a borítás (l. o.) és az egyengetés (l. o.) kerül. A henger középvonalában a nyomófölületen apró sróflyukak vannak, a melyek a pécze (l. o.) fölvételére valók. Egyik vagy mind a két végén fogaskerék van, a mely nyomás közben a nyomóalap fogasrúdjába kapaszkodik. A nyomóhenger körületének a nyomóhenger járásával teljesen összhangban kell lennie: egyiknek sem szabad - legalább elvben - a másiknál gyorsabb járásúnak lennie.

Nyomószivattyú, a betűöntő gépnek meg a soröntő szedőgépeknek alkotó része; az olvadt betűfémet az öntőformába löveli. L. Betűöntés és Szedőgépek.

Nyomótalpas gyorssajtó, l. Tégelyes sajtó.

Nyomozó tű, a betűöntőnek az az eszköze, a mellyel a betűkép mélységét méri. A tűt az odor mélyedéseibe ereszti, s ekkor a tűvel járó nyelvecske megmutatja, hogy megvan-e a betűkép kellő mélysége.

Nyomtatás. Hogy kifogástalan nyomást érhessünk el, első sorban a festékező hengereknek kell jóknak lenniök, mert még a tökéletesen új betűkből álló formáról is csak egyenetlen, hol sötét, hol meg nagyon halovány lenyomatot nyerünk, ha a festékező hengerünk összeszáradt, repedezett vagy éppenséggel csonka. Fontos szerepe van még a nyomtatásban a papirosnak, meg a festék minőségének is.

I. A könyvnyomó sajtón való nyomtatás. Még csak nem is olyan régen, többnyire kézi sajtón (l. o.) készültek a nyomtatványok. A XIX. század második felében mintegy varázsütésre eltüntek e kezdetleges, bár már többnyire vasból való gépezetek, s helyöket a gyorssajtóknak változatos fajtái foglalták el. A könyvnyomdai kézi sajtót manapság jóformán csak korrektura-levonatok készítésére használják. Ezért a rajta való nyomtatás leirását mellőzzük is.

A közönséges nyomdai gyorssajtón való nyomtatást ujságok, könyvek, stereotíplapok, illusztrácziók és mestermunkák nyomtatására oszthatjuk föl.

Ha ujságot nyomtatunk, a gyors munka a fő dolog, s a gépet már előzetesen készenlétben kell tartanunk, hogy mentől hamarább megkezdhessük a nyomást. Föltéve, hogy a szalagok meg a nyomóhenger borítása rendben van, s a gépet kellően megolajoztuk, a következő előmunkálatokat kell végeznünk a sajtón: Veszünk a nyomtatásra váró papirosívek közül egyet, s kiszámítva annak margóját, e szerint helyezzük el a válúban a festékválasztókat. Ha az ujság alakja negyedrétű: a középhézagba s az oldalakra teszünk festékválasztót; ha nyolczadrétű: a kötőhézagoknak megfelelő helyre is kerül egy-egy. A festékválasztók közötti válúrészbe ekkor festéket töltünk, s a nyalóhengert néhányszor körülforgatjuk, hogy megítélhessük: miként állítsuk a festékmérőt. A nyalóhengert ujjunkkal végigtapintva, nagyjából szabályozhatjuk is a festékmennyiséget. Erre berakjuk a felső hengereket, vigyázva, hogy azok se nagyon lazán, se nagyon szorosan ne nyugodjanak ágyazatukban, s egymáson se feküdjenek esetleg ferdén. Most megindítjuk a gépet, hogy a dörzsölő hengereken kellőképpen megoszoljék és széjjeldörzsölődjék a festék. Túlságosan sok festék nekieresztésétől óvakodnunk kell. Ezután a festékező hengereket rakjuk ágyazatukba, ügyelve arra, hogy kellő magasságban álljanak. Ezt úgy tudjuk meg, hogy betűmagasságú tönköket teszünk jobbról-balról a nyomólapra s ezt a henger meg a nyomólap közt áthúzzuk; a tönknek e közben nem szabad szorulnia, mert külömben az esetleg rosszul zárt festékező henger nyomtatás közben könnyen kivetődhetik ágyazatából vagy nekifekhetik a dörzsölő hengernek, a mi szintén nem kívánatos. A hengerek nagyon szorosan való megerősítése nehezíti a gép járását, s azonkívül rontó hatással lehet magára a hengerre is; túlságosan laza helyezésük pedig hiányos festékezéssel boszulja meg magát. A gépet ezután ismét megindíthatjuk, hogy a festékező hengerek is festékeződjenek. Most a nyomóhengert ama helyig visszahajtjuk, ahol az ívfogók az ívnek leadása után záródni szoktak, s ezeket a papiroshoz képest elhelyezzük. Az oldalsó illesztékeket pontosan, az alsókat pedig találomra állítjuk.

Mielőtt a formát a nyomóalapra lőnők, ezt alaposan megtisztítjuk. Nagyon nehéz formákat, ha a hely engedi, ajánlatos a kilövő-deszkán vinni a géphez; a szedés talpának tüzetes megtisztítását azonban soha sem szabad elmulasztanunk. Ha a formát a nyomóalapon pontosan beigazítottuk s rögzítettük: megnyitjuk s a leverő fával jól lepaskoljuk, nehogy egyes betűk kiágaskodjanak belőle. Ha újból zárjuk a formát, a zárásnak nem szabad túlerősnek lennie, nehogy a forma egyes részei fölemelkedjenek. Most néhány makulatúra-ívet eresztünk át a gépen, majd pedig egy tiszta lenyomatot készítünk, a melynek alapján az illesztékeket állítjuk s megnézzük, mennyire nehezedik a nyomóhenger a formára. Ha a nyomás erős, a nyomóhengert följebb emeljük, ha pedig gyönge: lejebb eresztjük. Ha van időnk egyengetésre, e lenyomatot használjuk ahhoz is.

A nyomást most már megkezdhetjük s a gépmesternek ettől fogva figyelmét főkép csak a festékműre kell fordítania, lévén ez a gyorssajtó legkényesebb alkotó része. Ha megosztott festékmérő használata következtében a festék egyenetlenül adódik le, s egyik-másik helyen nagyon sok vagy nagyon kevés a festék, a hengerek közt átbocsátott ívvel vagy festék odapamacsolásával segítünk rajta. Mindkét esetben azonban a továbbnyomás előtt egy-két makulatúra-ívet kell áteresztenünk a gépen.

A könyvek nyomása ugyanolyan módon történik, mint az ujságoké, mindössze az egyengetésre kell nagyobb gondot fordítanunk. A festékeződést folytonosan figyelemmel kell kisérnünk, a nélkül azonban, hogy a gép járásának megfigyelését elmulasztanók. Könyvek nyomtatásakor az íveket punkturára rakják be.

Stereotíp-lemezekről való nyomtatás. Ez szintén az előadott módon történik. Néha megtörténik, hogy a lemezről való levonat foltokat mutat. Nehogy tévedésbe essünk ilyenkor; a legtöbbször nem a festékező hengerben van a hiba, hanem magában a lemezben, a min csak kellő egyengetéssel lehet segíteni. A stereotípformánál a beemelés előtt való eljárás külömbözik a rendestől (l. Zárás). Nyomás közben a legnagyobb figyelmet kell fordítanunk az ilyen formára, mert az egyes lemezek könnyen eltolódhatnak, a minek foltos nyomás a következménye, még a leglelkiismeretesebb egyengetés mellett is. Az ürpótlók közé a soregyen okáért beosztott kéregpapírosdarabokat stb. lemezváltoztatáskor ki kell onnan szednünk, mert az új lemezek esetleg másféle egyengetést igényelnek.

A képek nyomtatására vonatkozó tudnivalók nagy részét elmondtuk Illusztrácziók nyomása czímszavunknál; itt csak néhány általános érvényű dolog elmondására szorítkozunk. Az ilyesminek nyomtatása jókora tudást és még több figyelmet igényel. Ha közönséges ujság vagy könyv nyomtatásakor gyorssajtónk perczenkint átlag 20-22 ívet nyom: illusztrácziós mű készítésekor ajánlatos legfölebb 18 ívvel perczenkint beérnünk. Mennél nyugodtabban járnak a festékező hengerek meg a nyomóhenger a formán: annál szebb a nyomás. A kombinált augsburgi festékművel ellátott gépek, a melyeknek minden hengerök duplán van meg: tapasztalt és körültekintő gépmester kezelését igénylik. Különösen a két festékművet összekötő középső nagy csigás henger az, a melynek működésére nagyon kell ügyelnünk. Ennek semmiesetre nem szabad az alatta levő u. n. ulmi hengerekre ránehezednie s e mellett ágyazatában olyan módon kell feküdnie, hogy a nyomóalap bejáratásakor csak a festékválú alatt levő ulmi hengerrel jőjjön érintkezésbe, s csak a kijáratáskor a másikkal. Az ilyenforma állítás a mellett, hogy a gép járását jelentékenyen megkönnyíti, az ulmi hengereket sem teszi ki annyira a rongálódásnak. Az illusztráczió-nyomásnál fontos dolog, hogy egyengetés után megnézzük: pontosan a helyén van-e az utóbbi? Még a legügyesebb gépmesterrel is megesik, hogy egyengetése negyedpetitnyivel, sőt többel is félreáll. Az ilyesmit olyanformán ütjük helyre, hogy a formát a nyomóalapon a szükséghez képest hátrább toljuk. Ha csak egyetlen klisé áll félre, úgy természetesen csak ezt igazítjuk az egyengetésnek megfelelő helyre. Ha hőmérséki változás vagy egyéb ok miatt a fából való klisé esetleg megvetül (l. Vetülés), okvetlenül segítenünk kell rajta, mert külömben egymást éri a nyomásban az u. n. maszat (Spiess). Jó szolgálatot tehet az, ha délben, este, általában olyankor, mikor a nyomás huzamosabban szünetel, valami posztófélével borítjuk le a formát.

Ha a fametszet nyomás közben akár a papirosban levő keményebb darab, akár más valami következtében megsérül, s nyomásban e hely fehéren marad: esetleg segíthetünk rajta, föltéve, hogy a sérülés nem mély. A sérült helyet megnedvesítjük, s tüzes vasat tartunk föléje, a mire az illető rész megdagad. Természetesen az egyengetésen is kell egyet-mást igazgatnunk ilyenkor. Ha czinklemezeken esik ilyen sérülés, alulról való trébeléssel (l. o.) segíthetünk rajta.

A képes ábrázolatokat nyomtató gépmesternek nagyon kell még ügyelnie arra, hogy a hátnyomat készítésekor az u. n. lehúzódást elkerülje. Nagyobb mennyiségű nyomtatott ívet nem is szabad egymásra rakatnia, mert illusztrácziós nyomáskor a lehúzódás sokkal könnyebben megtörténhetik, mint ujság stb. nyomtatásakor. A vezető szalagokat gyakran zsineggel helyettesítjük, hogy a maszatolódást elkerülhessük.

Akczidens-munkák nyomtatása. Ezek nyomtatásakor legtöbbnyire lineákkal van dolgunk, s ezért az előmunkálatok végzésekor nem szabad a festékező hengereket betűmagasságú tönk nélkül beállítanunk, mert ha ezek esetleg mélyebben vannak, az élesebb vonalak később beléjük vágódnak. A válú ama részeiből, a honnan festékfogyasztás nem történik, a festéket ki kell vennünk. Tanácsos a gépet ilyenkor lassabban járatnunk, már csak a vonalak tiszta nyomása végett is, de meg azért is, mert a mestermunkákat többnyire kemény és száraz papirosra nyomtatják, s nagyon gyors nyomáskor a festék erről szinte leesik. Ha nagyon bőven bánunk a festékkel: az ívek könnyen elmaszatolódnak; ekkor csak a közbe rakott más fajta papiros segít. Ha a mestermunka nyomtatását több színben akarjuk végezni, akkor egyszersmind több péczére is van szükségünk. Ha valamennyi színnek a regisztere az először nyomtatott alapszínhez igazodik, úgy az összes punkturás lyukakat ehhez képest csináljuk meg; ha azonban olyan színt is kell nyomtatnunk, melynek később egy másik színt is föl kell magába vennie, úgy e második szín számára az első szín nyomásakor külön punkturás lyukat kell szúrnunk. Ajánlatos külömben ilyenkor a péczét (punktura) nem a nyomóhengeren, hanem magán a formán elhelyeznünk (l. Pécze).

A kétszínnyomó gyorssajtóknál - a melyeknek egy nyomóhengerük és két, bár egymással összekapcsolt nyomóalapjuk van - tekintetbe kell vennünk azt, hogy a sűrű-szedéses (fekete) formának nagyobb nyomásra van szüksége, mint a másik, többnyire csak néhány sornyi szedésből álló (vörös) formának. E gépek fundamentumát bizonyos ékszerkezettel félmilliméternyire följebb lehet ugyan emelni, de rendkivüli pontossággal kell ezt tennünk, mert a legkisebb tévedés tönkre teheti az egész egyengetést.

A körforgó gépeken való nyomtatást l. Rotácziós gép czímszavunknál.

A tégelyes sajtón, réznyomó és kőnyomó sajtón való nyomtatást l. az illető czímszók alatt.

Nyomtatványok szállítása. A kereskedelmi stb. nyomtatványnak elkészülte után okvetlenül szükséges néhány órán át száradnia, különösen ha vágni is kell azt. Semmi esetre se vágjuk megszáradása előtt, mert külömben a vágókés nyomása következtében a nyomás a legtöbb esetben egymásra átfestődik. Az e fajta nyomtatványokat rendesen 250-enként, de legföljebb 500 darabonként csomagoljuk, s 50-50 darab közé színes papiros-szalagot teszünk. A szállítás ellenőrzése okáért szállító- és vétlevéllel küldjük meg a megrendelőnek a nyomtatványokat, azokon tüzetesen fölsorolva: melyik nyomtatványból mennyit szállítunk. A szállító-levél a megrendelőnél marad, hogy tudja: mit kapott a könyvnyomtatótól, míg a rendelő által aláirt vétlevelet a számlához mellékeljük, igazolandó a kifogástalan átvételt.

Ockenfusz Antal, betűöntő, szül. Pesten 1803-ban, megh. u. o. 1877. jul. 22-én. Pesti sörfőző-családból származott s a betűöntést tanulta. 1831-ben a belgrádi fejedelmi nyomda betűöntő-osztályának vezetője lett. 1836-ig dolgozott itt, mint a fiatal Szerbiának legelső betűöntője. Ekkor visszakerült Pestre s megnősült. 1838-ban Bécsbe hívták, hogy a mechitaristák nyomdájában berendezett betűöntöde igazgatását átvegye. Itt különösen a keleti nyelvek betűinek öntésével szerzett nagy érdemeket. 1845-ben ismét Pestre jött s ólomárú-gyárat alapított. 1848-ban Landerer Lajosnak sikerült őt rábeszélnie, hogy kiváló szaktudását hazájának szentelje s a magyar banknyomda öntő- és stereotipáló-osztályának vezetését elvállalja. Együtt vándorolt aztán a nyomdával Ockenfusz is. A világosi fegyverletétel után hadi törvényszék elé állították, de bántódása nem lett s csakhamar háboríttatlanul folytathatta abbanhagyott működését, az ólomcső-gyártást.

Ocsvay Ferencz, 1848-ban vette át Méhes Sámuel kolozsvári nyomdáját s a szabadságharcz idején nagy tevékenységet fejtett ki. Ezért az osztrákok 1849-ben a nyomdát elkobozták. Ocsvay mint kuriai biró és publiczista halt meg 1887-ben nov. 16-án 68 éves korában.

Oderlitzky Antal, könyvnyomtató, 1790-ben vette át Löwe Antal ulmi könyvkereskedő 1784-ben alapított pozsonyi nyomdáját. Mindössze csak két esztendeig birta e nyomdát. Ekkor Schauff János pozsonyi rajztanárnak adta el, ki 1801-ig volt annak a tulajdonosa.

Odor, l. Betűodor.

Oktáv, a. m. nyolczadrét (l. o. és Kilövés).

Oktodecz, a. m. tizennyolczadrét (l. o.).

Olajnyomás, olajfestményszerű képek előállítására szolgáló kromolitográfiai eljárás. A sokszorosítandó képről pontos rajzot készítenek, a mit aztán litográfiai kőre vagy czinklemezre átnyomnak. Ezt contour-lemeznek nevezik. A nyomandó kép minden egyes szine után külön lemezt kell előállítani s azonkivül még egy vagy több retouche-lemezt is. A nyomást azzal a lemezzel kezdik, a mely a legnagyobb területű szín után készült, s fokonként mind kisebb és kisebb színterületű lemezekkel folytatják, míg végre a retouche-lemezekkel az egész kép hibáit mintegy kijavítják, s az árnyékolást és a színeknek egymásba való fokozatos átmenetelét annak megadják. Az olajnyomás nagyon hosszadalmas eljárás; nagyon egyszerű olajnyomatokhoz is gyakran 30 kő vagy lemez szükséges; a díszesebb, művészibb nyomatok előállítására pedig sokszor 60 is. Az olajnyomással az olajfestményeknek sokszor csalódásig hű utánzatai állíthatók elő. Ilyenkor még a papirost is hasonlóvá teszik a festő vásznához, még pedig úgy, hogy egyenetlen, szemcsés felületű vaslapok közé préselik. A nyomás az előbb leírt módon, lemezekkel történik, de végül kézi mázolással olyan jeleket tesznek reá, a melyek a laikust könnyen olajfestményre engedik következtetni. Igy némely helyre vastagon festéket mázolnak és barázdássá teszik a festékfelületet.

Olajos papiros, a szépnyomat elkészülte után a gyorssajtó nyomóhengerére erősítjük, hogy a hátnyomás alkalmával a még friss nyomás át ne nyomódjék, vagyis szakkifejezéssel élve: le ne húzódjék. Az olajos papiros nem egykönnyen veszi föl a festéket, s csak nagyobb példányszám nyomtatásakor szükséges egyszer-kétszer ujjal kicserélni. Az olajos papirosra már a szépnyomat előkészítésekor számítanunk kell, nehogy ennek későbbi fölhúzásakor megváltozzék a nyomási fölület aránya. A papirost magát már a szépnyomás előtt fölragasztani nem tanácsos, mert ekkor vékony, szabad szemmel alig látható olajrétegecske kerül az ívek tiszta felére, s megnehezíti a hátnyomást. Legokosabb tehát az olajos papirost a szépnyomás végeztekor valami közönséges, de hasonló vastagságú papirossal helyettesíteni. Pergamenpapiros nyomásakor nem használható; ilyenkor inkább síkporos (Federweiss) papirost veszünk. Az olajospapirost úgy készítik hogy növényi olajjal vagy gliczerinnel bepamacsolják a közönséges papirost.

Olasz nyelvű szedés. Az olasz nyelv a többi román (franczia, spanyol, portugál, román és réto-román) nyelvvel egyetemben a latin népnyelvnek a régi Rómában beszélt tájszólásából fejlődött. Betűinek száma 28 (a, à, b, c, ch, d, e, è, f, g, h, i, ì, j, l, m, n, o, ò, p, qu, r, s, t, u, ù, v, z): hiányoznak tehát alfabétájából a k, w, x, y betűk, valamint a ph, rh, th összetételek. A k hang jelölésére magashangú betűk előtt ch-t (chilometro, che), mélyhangúak előtt pedig c-t ír (cavare, colorazione, custodia). A w betűt v-nek veszi (Virtemberga, Vestfalia). Az x betűből ss, s vagy c lett (esposizione, esistenza, Alessandro, Polluce, Felice). Az y i-vé (tipografia, simpatia), a ph f-é (fisiologia, telefono), a th t-vé (teatro, biblioteca) és az rh r-ré (rapsodia, retorico) változott az olaszban. Az ékezetes betűk közül az ä-t és ö-t e-nek, az ü-t u-nak irják át.

Kiejtése. Az olaszban használatos betűk közül az a, b, d, e, f, i, l, m, n, o, p, qu, r, t jóformán úgy ejtődnek, mint a magyarban. A c és g mássalhangzók és a, o, u előtt k-nak, illetőleg g-nek, e és i előtt cs-nek, illetőleg dzs-nek hangzanak, még kettőzésük esetében is; ha mélyhangú mássalhangzó előtt is cs-nek, illetőleg dzs-nek kell hangzaniok, néma i betűt teszünk utánuk (Boccaccio = bokacsó, Correggio = koredzsó). A h betű nem hangzik az olaszban s csak hasonló hangzású szavaktól való megkülömböztetésre használják. A j-t hosszú í-nek ejtik (sokan î-nek is irják). Az s sz-nek, a z cz-nek hangzik. Az összetett betűk közül a c-nél és g-nél már említetteken kívül a gn ny-nek, a gli ly-nek, a sci si-nek, a sce se-nek, a scia sa-nak, a scio so-nak és a sciu su-nak ejtődik.

Ékezetek. Az olasz általában csak a «grave» (accento gravo) ékezetet használja, még pedig kizáróan a szavak végén (società, perchè, più, sì). A hangsúlyt jelöli vele, s néha hasonló szavak megkülömböztetésére használja. Az «aigu» és «circonflexe» ékezetek csak némely szóban fordulnak elő (belía, tempî); az előbbit megkülömböztetőnek, az utóbbit j helyett használják egyes írók. - A hiányjel már sűrűn fordul elő az olaszban, még pedig legtöbbnyire a névelő deklinácziós alakjainál: l', dell', dall', nell', all', un', gl', dagl', negl', agl', 'l. Ezek és az utánok következő szó közé rendesen hajszálnyi vékonyságú spácziumot teszünk. Vannak azonban olyan hiányjeles szók is, a melyek után teljes kizárás való; ilyenek: ave', ha', cre', die', di', fu', sare', fe', muo', perde', sa', scio', sta', ste', te', ve', vo', vuo', co'.

Elválasztás. Az olaszban is a magánhangzók között álló mássalhangó alkotja a szótag kezdetét, s így is választjuk el: cava-tore, dura-bilità. Az összetett mássalhangzók szintén széjjelválaszthatók: orec-chio, villag-gio, pes-simo, ag-ghiustare, vez-zoso, eletriz-zare, dub-bioso, pub-blico, feb-braio, ef-fluvio, ad-dentro, ac-querec-cia, ac-quaz-zone, sdruc-ciolo, rav-viare stb. Mint a román nyelvekben általában, a bl, br, cr, cl, gl, fl, fr, dr, tr, pr, vr, pl széjjel nem választhatók; éppen így az összetett magánhangzók: ia, ie, ii, io, iu, iuo, ua, ue, ui, uo, uai, uei, uoi, iei: és az s betűvel való mássalhangzó-összetételek sem: sb, sc, sch, sd, sf, sg, sp, st, stb.

Szedéstechnika. Az olasz a harmadot veszi alapkizárásképpen. A mondatok végét jelző pont után nem oszt be kétannyit, bekezdésnek pedig még szélesebb szedésformátumoknál is csak egy négyzetet vesz. Az idézőjel és az idézet közé - úgy mint a francziák - teljes szóköznyi kizárást tesz, pl.: « dolce farniente ». A tizedes pontot alul alkalmazza: 9.12, 24.3423, a nagyobb számcsoportokat vesszővel választja el egymástól: 6,234,963. - A rövidítéseknél szokásos a fölülhelyezett apró betűk (francziául: lettres supérieures) használata, azzal a különbséggel, hogy az olasz ezeket nem ragasztja közvetlenül a nagyobb betűkhöz, hanem pontot tesz közéjük; il 1.^o febbrajo, vol. 3.^o, scena 2.^a stb. A római számok mögé pontot nem tesz: Leone XIII, Guglielmo II, stb. - Leggyakoribb rövidítései: