Bevezetés

Arany eposi művészete balladáiban tetőzik. Első balladáját még tapogatódzva, 31 éves korában írta: de csakhamar megteremti magának saját stilusát és e műfajnak örök mintáit költi.

Remekmű mindig akkor keletkezik, ha valamely nagy tehetség megtalálja a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat. Ilyen volt Aranyra nézve a ballada. Ő mintegy a balladára termett, annyira alkalmatosak költői sajátságai a balladaköltésre. Stilusának mindig volt bizonyos hajlama a tömörség iránt, a mely a balladákban különösen beválik. Szerkezetérzéke szintén nagyobb, mint bármely más magyar költőé, a balladában pedig ez a legnehezebb. Képzeletében is van valami balladaszerű; szereti a gyorsan eltűnő, a futó jelenségeket reproducálni. Nagy érzékenységének a ballada izgatott előadása épen megfelelt. A népköltészetet, melynek balladái a legtökéletesebbek, mindig tanulmányozta és rendkívül szerette; különben is erős hajlama volt a bús tárgyak iránt, a mi őt szintén a balladához vonzta. Ehhez járult még egy külső ok is; Arany hangulata az ötvenes években nem igen engedi meg a nagyobb compositiók (Toldi, Csaba, Bolond Istók) bevégzését; minthogy mégis erős epikus hajlama van, csak kisebb elbeszélő költeményekben fejezheti ki ihletét. Balladái, melyekben egy-egy tragikus eseménysorozatot tömörít össze, olyanok mint amaz ó-kori vésett drágakövek, ama remek intagliók, melyeken a classicus monda egy-egy jelenete az élet jellemző vonásaival ragyogó, átlátszó kőbe van vésve. Arany szeme előtt először (a Rákócziné czíműben) a magyar, később a skót balladák lebegnek. E népballadák fő jellemző vonásai nála is fellelhetők: a párbeszédes alak gyakori alkalmazása, az elbeszélés hézagossága, lázas lüktetése, a tragikus felfogás. Arany azonban mind e sajátságokat költői felfogással mélyíti ki. A párbeszédeket szaporítja, sőt néha oly sok személyt szólaltat meg, hogy mintegy mozgalmas kis drámát hallunk ki a balladából. Az előadás hézagosságát is fokozza, mindig nagyobb-nagyobb árnyékot vet az elbeszélésre, és csak néhány csúcsot mutat nekünk költészetének magikus világításában. A tragikus tárgyat is egészen drámailag fogja fel és beviszi a balladába a lélektani subtilitást (Tetemre hivás) és mint Shakespeare tanítványa, főleg a lelkiismeret convulsióit rajzolja bennük.

Arany ilykép a népballada hangját, szerkezetét és rhythmusát a legmagasabb költői sphaerába emeli. Midőn költészetünk a népköltészet forrásainál megifjodott, egy műfaj sem nyert többet a balladánál, egy sem meríthetett több erőt és bájt a népies mintákból. A század elején a ballada nálunk külföldi műballadák többé-kevésbé sikerült utánzata. Kölcsey és Kisfaludy Károly német nyomon indulnak, ez főkép Bürger rikító színű balladáit tartja szem előtt, amaz természetének megfelelően inkább a sentimentális német ballada felé vonzódik. Az a nagy nemzeti mozgalom, a mely 1825 óta nőttön-nő és mindinkább magával ragadja a szellemeket, a költői műfajokra is kihat és átalakítja a balladát. Garaynál, ki az új irány legjellemzőbb kifejezője, a ballada hangja a szónokias pathosz, melyből a megyegyűlések hazafias bassusa hallik ki. Aranynál és kortársainál ellenben már a népies elem kerekedik fölül: költészetének sajátosságai, nyelvének népies megelevenítő ereje, stilusának hajlékonysága és tömörsége, mindez megszólal balladáiban. Semmi fellengés, semmi hazafiúi kimelegedés, semmi rhethorikai fokozás; a szerkezet néha bonyolult, sőt egy-két esetben mesterkélt, az előadás maga azonban egyszerű és megható. Tartalmuk, a Walesi bárdok kivételével, (mely idegen tárgyú ugyan, de magyar viszonyokra czéloz) a magyar történelemből vagy a magyar népéletből van véve.

[...]