Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:

- Én is.

És némelyek hozzáteszik:

- Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szive arany.

Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki. Igaz, hogy könyvtárosa vagyok a császárnak, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok. A becsületem se folt nélkül való. És hát emberszeretetről szólhat-e az olyan, aki ölt?

Öltem. Embert öltem, nem is egyet: százat. Loptam is, csaltam is. Mindezt megirtam ebben a könyvemben, mintha gyónnék. A bölcseségemet is megitélhetik ebből, vagyis a bolondságomat, amelynél nagyobbat ember még nem követett el ezen a világon.

Azután mondják meg majd ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem. Még Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrző angyalom, s nyitva előtte fiókom és szivem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Egy leány tanított erre engem.