Utószó (részlet)

1549-ben jelent meg Bázelban Agricola 16. könyveként a De animantibus subterraneis, mely ezt követően még számos kiadást megért, leginkább mint a De re metallica függeléke (Bázel, 1556, 1561, 1563; Wittenberg, 1614; Bázel, 1621, 1657; utóbb jelentősebb kiadásai: Berlin, 1928; Düsseldorf, 1953). Előre kell bocsátanunk, hogy bár a cím a föld alatti élővilág ismertetését ígéri, korántsem a trogloditák (barlang- és üreglakók) fajkatalógusa, hanem sok helyütt kitekintés a szerző által ismert (szárazföldi és tengeri) állatvilágra. A könyv tagolása a fajok föld alatti léthez való viszonyán alapul, eszerint is megkülönböztethető három csoport: (1) az éjszaka vagy napközben üregekbe rejtőzők, (2) az esztendő bizonyos szakában föld alatti élőlények (ilyenek a téli álmot alvók), (3) a csaknem állandóan föld alatt élők.

A műben említett állatfajok az Agricola által ismert teljes világból származnak, azaz nem Németország föld alatti élőlényeinek ismertetését írta meg: természettudományos munkák áttanulmányozása révén ismeri az észak-afrikai, dél-európai, ázsiai elterjedésű fajokat is. Az észak-európai (sarki, tundrai és tajgai) fajok leírása mögött talán közvetlen, például utazói elbeszélést kell sejtenünk.

Számos utalást találunk a szövegben antik szerzőkre, akiknek műveit Agricola idézi, és kereken harminc nevét sorolja fel a bevezetőben. Ez természetes is, hiszen a reneszánsz kor közismerten újra felfedezte az antikvitás irodalmát, s nem volt ez másként a természettudományos munkákkal sem: Arisztotelész, Platón, Plinius, Sztrabón (mint a legtöbbet idézett szerzők) fennmaradt könyveinek ismerete nélkül e korban nem létezne a biológia tudománya. Ezzel együtt persze sorra olvassuk azokat a toposzokat, hiedelmeket, amelyeket még az ókori népek és szerzők aggattak egy-egy fajra, ilyen az eleven húscafatot szülő medve, de a tüzet oltó szalamandra képe is. Mégis, szó sincs arról, hogy Agricola újrateremtette volna e munkájában a középkori bestiáriumok műfaját, hiszen a fajok leírása olykor olyannyira pontos, hogy azonosításuk a jelen tudományos névhez egyeztethetetlen fajnév hiányában is egyértelmű.

Mindezek mellett találunk nem egy olyan utalást, ami Agricola saját megfigyelését bizonyítja, illetőleg korabeli tényt tartalmaz. Csak példaként, ilyen a hazai vonatkozású adat a közelmúltban történt sáskajárásról, ami Magyarországon is pusztított; de ilyen az első sorait olvasva képzelt lénynek tűnő sárkány (draco) leírása, amiről megtudjuk, hogy volt egy ilyen a szerzőnek is, de elajándékozta azt (feltehetően valamely egzotikus hüllőfajt kell ez alatt értenünk, mely preparátumként is érkezhetett Európába, vagy akár más tartható, ma úgy mondanánk "terráriumi" fajt). És itt jutunk el több képzelt lényhez is, melyek közül a kötet zárásaként olvashatunk a középkori bányászfolklór két alakjáról: a bányarémről és a bányamanóról.

Linné rendszertani alapmunkájának, a Systema Naturaenak (1735) megjelenése előtt is találunk osztályba sorolást a fajokat leíró művekben. Linnénél az "állatok országának" első négy osztálya az arisztotelészi osztályozáson alapul: négylábúak (Quadrupedia, későbbi kiadásaiban emlősök, Mammalia), madarak (Aves), csúszómászók (Reptilia), halak (Pisces), melyhez a rovarok (Insecta) és a férgek (Vermes) osztálya társul. Noha Agricola ezt a rendszert közvetlenül nem követi, mint például a kortárs Konrad Gessner, azonban az egymást követő fajleírásoknál érvényesül ez a szerkesztőelv, azaz az emlősök, madarak stb. egy-egy szövegkörnyezetben kerülnek bemutatásra.

[...]