Bevezetés

A szatmári béke a magyar történelem azon eseményei közé tartozik, amelyeknek értékelése és megítélése mindmáig nem jutott nyugvópontra sem a történettudományban, sem a közvéleményben. Annak ellenére így van, hogy a békekötés előzményeire, lefolyására viszonylag elégséges forrásanyag van publikálva, a főleg értékelésbeli vita nyilván csak akkor fog megszűnni, ha további forrásokat sikerül feltárni. Ennek a kiadványnak is éppen az a célja, hogy gyarapítsa a témára vonatkozó dokumentumok kiadását. Közöttük is fontosnak tartjuk a béke megkötésében kiemelkedő szerepet játszó két személy, Károlyi Sándor és Pálffy János leveleit. Ezek egy része történetírásunk által ismert volt, de most jelennek meg először teljes terjedelmükben.

A nem kevés forráskiadvány közül kettőt alapműnek kell tekintenünk a szatmári béke történetére. Az egyik Pulay János munkája, a Szatmári békesség. A szerző Pálffy titkára volt és könyvét az események alatt és közvetlenül utána gyűjtött dokumentumok és természetesen személyes élményei alapján írta meg. Összesen 68 levelet, dokumentumot közöl 1710. november 17-dikétől (Pálffynak Károlyihoz írt levelétől) egészen III. Károlynak Barcelonából 1711. július 31-dikén Pálffyhoz intézett köszönő iratáig. Pulaynak Károlyi is segítséget nyújtott, levéltárából számos dokumentumot bocsátott a szerző rendelkezésére, amelyek sok más, fontos kiadatlan irattal együtt még mindig külön csomóban találhatók a Károlyi-nemzetség levéltárában. Ezek közül többet is beválogattunk ebbe a kiadványba.

Pulay munkája azonban 1864-es kiadása előtt is ismert volt, mert Török János 1859-ben bő részleteket közölt belőle.

A másik alapmű Lukinich Imre nagy aktapublikációja, amelynek jelentőségét az adja, hogy a bécsi központi levéltárak anyagát hozzáférhetővé tette a kutatás számára. A közölt iratok tisztázták a Habsburg-birodalom központi vezetésének politikáját a felkelés lezárásának módjáról: a kompromisszumos megoldás irányvonalának fokozatos felülkerekedését, s ennek megvalósításában Pálffy Jánosnak mondhatni döntő szerepét. Elsősorban ugyanis neki tulajdonítható, hogy a magyar arisztokrácia és nemesség érdekeit tekintve szem előtt, megakadályozta a szabadságharc katonai eszközökkel való leverését. Lukinich forráskiadványa bemutatja azt is, hogyan vált ebben a politikában Károlyi Sándor partnerré, Rákóczival ellentétben az udvar feltételeinek elfogadását, a béke megkötését tartván a legoptimálisabb megoldásnak az ország számára.

Ezenkívül több, bár talán nem ennyire átfogó és terjedelmes forráskiadványt kell megemlítenünk. Ilyen pl. Bivolínyi István naplója 1710-1711-ből. A naplóíró előbb Bercsényi, majd a béketárgyalások előkészítésében szintén szerepet játszó báró Ebergényi László császári tábornok titkára volt, s latin nyelven rövid feljegyzéseket készített a napi eseményekről. Munkája inkább periférikus eseményeket tartalmaz, de a kronológia tisztázásához felhasználható.

Sajnos, múlt századi kiváló történészünknek, Szalay Lászlónak a Rákóczi emigrációját feldolgozni szándékozó munkája csonka maradt, csak I. kötete jelent meg. A könyv emlékiratokból, naplókból, levelekből, diplomáciai jelentésekből vett részletekkel (magyar fordításban) kíséri végig az eseményeket kronológiai sorrendben a romhányi csatától kezdve 1712 januárjáig, de csak kisebb része esik a szatmári béke megkötésének hónapjaira.

Fontos iratpublikációk a következők: elsősorban Rákóczi leveleskönyvének ebből az időből való darabjai, valamint Bercsényinek a fejedelemhez írt levelei Lengyelországból. Sok új anyagot hoz Lukinich újabb irat-publikációja is, amelyben Rákóczi és Károlyi (korántsem teljes) levelezését adta ki 1711. március 23-ig. A diplomáciai iratok közül az angol levéltárak vonatkozó anyaga említendő, amelyek a szatmári béke nemzetközi vonatkozásaira utalnak.

Ami a jövőbeni kutatásokat illeti, elsősorban a Károlyi-nemzetség levéltára biztat még jelentős eredményekkel. Az itt található iratanyag még számottevően gazdagíthatja és módosíthatja a békekötés eseménytörténetére, valamint a nemesség és a kuruc tisztikar álláspontjára és magatartására vonatkozó ismereteinket.

Sajnos, a szatmári béke (sőt az egész Rákóczi-szabadságharc) történetére alapvetően fontos adatokat tartalmazó két levéltár anyaga eddig tulajdonképpen nem volt hozzáférhető a magyar történetkutatás számára, pontosabban szólva csak vázlatos ismereteink vannak az ott található dokumentumokról. Az egyik a Pálffy-család központi levéltára (Pozsonyban, a Szlovák Központi Állami Levéltárban), benne Pálffy János személyes iratanyaga, amely a szatmári békére vonatkozó levelezését és dokumentumait is tartalmazza. Nem kell bizonygatni, hogy milyen fontos volna e levelezés publikálása. Ugyanennyire jelentős lenne a Csáky-család volt szepesmindszenti levéltárából (jelenleg Bécsben, Haus-, Hof- und Staatsarchiv) annak a mintegy 100 levélnek a közreadása, amelyet Pálffy gróf Csáky Imre bíboroshoz, közeli barátjához írt éppen a szatmári béke létrehozásának hónapjaiban. Ugyancsak e levéltárban található Károlyi Sándornak Ebergényi Lászlóhoz írt 120 levele is.

Mindez mutatja, hogy forráskiadásunknak még sok lehetősége és feladata van a szatmári béke történetére vonatkozó dokumentumok feltárásában.