Kormányos Gábor
Haldoklók élén

"S
mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes
Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon,
aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok -
szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!"
József
Attila
Hazám
TARTALOM
A KÖLTEMÉNY
A KÖLTÉSZET FONTOS FELADATA
ÉN
MARADJUNK AZ IRODALOMNÁL
MIT ÉR A VERS?
MEGÉRTETTEM
KORÉNEKEK
ELTŰNŐDVE
MÁTÓL ENYÉM
A KÖLTŐ NEM KELL
HA POLGÁR VAGY
EZT TUDOM
DESZKALEPKE
ANNYIT ÉR
NE LOPJ
CSILLAG NÉZ RÁD
HA SZERETNI TUDNÉK
ÉLET HELYETT
EGY ZÖLD LEVÉL
HA EGYSZER
NYÍLJ MEG
NÉZD
KIS MAGYAR
DE ÉLVE MÉGSE
MEGALÁZOTTAK
A HAZUDSÁG KORA
HAZÁM
KÖLTŐNEK MARADNI
MINT MESTERECSET
LÁTATLAN LENNÉL
VAS ARCÚ MÚLT
SZÉP VAGY HAZÁM
HOL VAN A TŰZ
PÜNKÖSD NAPJÁN
JÁRD A NÁSZT
MIKOR
MAGUNKRA VÁROK
A KÖLTŐ
VÁLASZOLJ
MINDENKORI FÁJDALMAIM
HALDOKLÓK ÉLÉN
TI GYERTEK MIND
LESZ EGY JOBB ÉLETEM
AMIKORRA
VALAMI VÁLTOZIK
A SZEGÉNYEK HITE
Az
érett emberi lélek természetének egysége az a kohó,
melyben
létrejöhet az anyagi és szellemi jelenlét szintézise,
maga az
isteni csoda, a világmindenség csodája.
Az
egyetemes, emberi gondolat harmóniája a költemény,
mely a szellem
vitathatatlan tanúsága,
Isten jelenlétének bizonyítéka.
Kormányos
Gábor
Az úrhoz
Tükrömben
távoli arcod fénye,
Hogy nekem megjelensz
S
megkettőzöd
Hitemnek látszatot teremtve
Önmagad.
E szavak
foncsorában
Mily öngyötrés s öröm,
Mégis bizonyosság
Kételyt
kussantó reprodukciód.
A
költészet fontos feladata feltárni, és alkotásaival dokumentálni az
utókor számára a lélek állapotait, abból az időből, amelyben él,
vagy élt.
S mivel
az emberi világban mindent szubjektív erő, vagy erők irányítanak,
nem róható fel neki, ha ő is a maga szubjektivitásával ábrázolja
korát,
mindenkori helyzetétől, szociológiai állapotától függően.
Kormányos
Gábor
Én
büszkén vallom, csak magyar vagyok!
Az voltam mindig, az is
maradok!
Hát térjetek meg hozzám nagy hegyek,
Isten ellen már
ne vétkezzetek.
Mint patak
vizében a holt avar,
a rothadó, a bomlasztó elem,
úgy
keveredhet közénk is az, jaj!
s lehet itt minden ismét légtelen.
Vigyázz
pataknak tiszta friss vize,
a halál hullatja a levelet.
Az
ejtőernyős döglött levelek,
meg ne mérgezzék tiszta vizedet.
A verseskötetek lelkes olvasói az új, történelmietlen "polgárságból" kerülnek ki. Korunk költői nem adják vissza e polgáriatlan társadalom reális képét. Nem érzik az immanens polgári világnézettel szemben, a valóságot, - ami nem csoda - 60 év kommunista elnyomás, áruló értelmiséggé, prolivá és nincstelen paraszttá tömörített, individualizmusában megalázott, alig élhető, öntudatlanságba sűlyesztett jelenünkben. Ezért azt gondolom, szükség lenne e probléma ellen minden eszközzel harcolni. Annak idején a második világháború előtti békeidőben az volt a nyugatos orientáció igazi jelentősége, hogy nem volt zsarnokian magyaros szemléletű. Illetve, csupán annyira, amennyire szellemi nagyságaink pl. Ady és Móricz magyar volt. Most azonban más a helyzet. A lakosság összetételéből adódóan a magyar "polgárság" még csak ez után kell, hogy kialakuljon. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen elsősorban szellemi (identitásbeli) és anyagi biztonságra, a mindenhoni polgári lét alapfeltételére lenne szükség. A mai, rejtett politika céljai, (nem okvetlenül a magyar akaratnak megfelelően) nem ezek. Kétséges, hogy a kormány jelenlegi politikája, erőfeszítéseinek ellenére ezt meg tudja változtatni. Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, szakítani kellene az eddigi vesztes nyugatorientált bel- és külpolitikával.
Újra kell építeni az országot, fel kell erősíteni, és meg kell szilárdítani a magyarságtudatot. Az óhajtott polgárság kialakulását ez segítené a legjobban. Ezt kéne a lakosság irányába sugárzott, sajtó és média tartalmaknak erősítenie, mindenütt az országban. Tehát ellentétben a múlt nyugatos gyakorlatával, hangsúlyosabbá kellene tenni a magyarságérzés erősítését. Ehhez szabad és magyar médiára lenne szükség.
A népiesség újbóli felfedezése, annak helyes értelmezése, a magyarság és népiesség egy fogalommá, valóssággá tétele, csupán egészséges nacionalizmus kérdése. A Petőfi és Arany féle magyarság újra értelmezése lenne kívánatos. A Petőfi féle értelmezés gyökere forradalmiságában rejlett. Akkor ez a forradalmiság elsősorban a fennálló rendszer Habsburg kényurai és kollaboráns kiszolgálói ellenében alakulhatott ki. Ma a népies fogalma hasonlatost jelenthet. Nem lehetne elhagyni a népies mellől a magyar nemzet jelző fogalmát sem. Mindezzel együtt is csak annyiban más elődeinkhez képest a tartalmi megújulás, hogy most nem a Habsburgok és magyar kollaboránsaiknak elnyomás ellenében kell, hogy forradalmi legyen, hanem a globalizmus urai és annak helytartói ellen. A magyar irodalomnak és közéletnek, sajtónak és médiának, elsősorban aktív Petőfikre és Arany Jánosokra lenne, van szüksége. Meg kell erősíteni ez által a csellengő, bizonytalan identitású, magyarul beszélő, e hazában élő emberek millióit. Fel kell ébreszteni a magyarság alvó eidoszát.
Mindezt nem valamiféle naiv romanticizmus mondatja velem, nem valami preromantikai hajlam, hanem a kétségbe esett intelligencia túlélési ösztöne.
A szükség harangkondulása remeg, kisvárosi lelkem éterében.
Maradjunk az irodalomnál, hiszen, ami abban történik, az történik a közéletben s a politikában is. - Igen, vezérre van szükség, mondom vezérre s nem valami harmad-, vagy másodgenerációs mutációra, klonitumra. Igen, ez igaz a magyar irodalomra is, legyen az napilap vagy folyóirat, vagy verseskötet, közéleti vagy bulvár stb. De hát milyen is legyen a vezér? Az új vezér, (ha az irodalomnál maradunk) aki immár nem pusztán a majdan megszületők lelkei fölött fog parancsnokolni, neki működési terület kell, ahol ítélhet és nevelhet: vagyis irodalmi és közéleti folyóirat, és kötetes állandó megjelenés. De olyan, ami nem válassza szét a kettőt, hisz egyik a másikból ered, nevezetesen közéletből az irodalom, és közélet az irodalomból.
Tehát a lényeg az, hogy legyen legalább egy erős művészegyéniségeket magába gyűjtő, és kiteljesedésüket patronáló orgánum, amely eleget tud tenni a kor közéleti, művészeti kihívásainak, bármilyen politikai atmoszférában. Elsődleges célja a magyarságtudat újraélesztése legyen, mint egyetlen lehetőség a túlélésre, ebben a gátlástalan, erkölcsileg és morálisan halott, az emberi faj nagyobb részét szemétnek, genetikai hulladéknak tartó komprádor elit, pénzuralmi rendszerében. Legyen egy folyóirat, egy vezér, amely felveszi a harcot határon innen és határon túl a valódi emberi értékek védelmében, a magyarság érdekében, és azok terjesztésében elöljáró szerepet vállal. Azt gondolom, hogy ezt a szerepet a Brády Zoltán Főszerkesztő Úr által irányított KAPU c. folyóirat, a többinél tudatosabban vállalta fel eddig is. Sajnos a megjelenő hasonló terjedelmű kiadványok ezen eszmeiség közelébe sem járnak, és akkor finoman fejeztem ki magam.
Kedves olvasó, társadalom és nemzetiség, sajnos sokszor egymást kioltó fogalmak. Mégis előbbre való a nemzet érdeke, holmi társadalmi réteg érdeknél. Mire gondolok? A társadalmi érdek, mint olyan, csakis akkor értelmezhető jól, ha az azonos a nemzet érdekével. A társadalom, mint közösség, viszont nem nevezhető homogén érdekűnek. Na, már most a társadalmi homogenitás nem léte a réteg érdekek ellentétét erősíti fel. Ezek az ellentétek csakis a nemzeti azonosulás szintjén oldhatók fel. Az egy gyökerű és egy célú nemzet képes csak a belső és külső támadásoknak ellent állni. Ezért minden önérdekű társadalom, elsősorban a nemzeti azonosság tudatát erősíti meg, hiszen az erős nemzettudatú országok, képesek létrehozni saját belső társadalmi egyensúlyukat, immunitásukat. A társadalmi egységet, erőt, csakis az erős nemzettudaton keresztül lehet előhívni. Egy belső érdekellentétei miatt széthulló társadalom, nem képes sokáig megőrizni szuverenitását, nemzeti erejét, s előbb utóbb idegen hatalmak prédájává válik. Eltűnik a történelem süllyesztőjében örökre. Ezért sürgős dolga van ma minden írástudó magyarnak, legyen az a társadalom bármely rétegérdekeltségének a tagja.
Hivatott feladata a nemzeti egység megteremtésének elősegítése, mely akaraton keresztül tér vissza az ősi lélek mindannyiunkban ott pislákoló azonosság tudata, a nemzettudat. Az egyetlen erő, amely képes megvédeni hazáját s annak tagjait. Ennél fontosabb és nemesebb célja senkinek sem lehet ebben az életben, de még egy másikban sem.
Néhány gondolat kortársköltészetünkről.
Mindenekelőtt
szót kell ejtenem a magyarságérzést hordozó közszolgálati, és ez
által nemzeti költészet sorsáról a mai magyar valóságban. Minden
ellenkező állítással szemben e költészet sorsa ma az üldözöttség, a
hontalanság. Érezhetően a közéleti kötelességét teljesíteni
akaró költészet csupán nyomokban létezik, nincsen látható
magasságban. Még mindig, és egyre inkább olyan időket élünk, mint
Kazinczy és Kölcsey idejében. A magyar költészetért belső parancsra
cselekvő, kultúránkat támogatni, és felmutatni akaró mecénások alig
vannak. Felelős szerkesztőink körében, ritka kivételtől eltekintve,
nincsen hajlandóság e műfaj támogatására. Én úgy látom,
általánosságban, a folyóiratokban (Kapu című jobboldali, magyar
érzelmű folyóirat kivételével) a megjelenő versek mentesek minden
közéleti tartalomtól, egyetemes, valódi társadalmi mondanivalótól,
érzelemtől. A máshol megjelenő versek dekadenciát, költőhöz nem méltó
gondolatokat, az anyag teljes uralmát tükröző felszínességekről
szólnak. A posztmodern, valójában képzavaros, formahibás
szimbolizmussal, felszínes szóösszetételekkel operáló, (nyálas)
valóságos érzelmeket láttatni képtelen, fércmunkák tömkelegét lehet
olvasni az ihletett költészet helyett.
A folyóiratok többségének versrovat szerkesztői alkalmatlanok az értékek felismerésére. Ezen kívül tudatosan háttérbe szorítják a magyarságérzést hordozó, hazaszerető, és féltő, színvonalas alkotásokat. De nem csak azt, hanem a valóban magas szintű egyéb kultúrát is. Ezzel szemben a romboló, ihletmentes, silány alkotásokat közlik előszeretettel, mintegy tudatosan rombolva az olvasók ízlését. Gondosan vigyáznak arra, hogy a megjelenő versek, még véletlenül sem fogalmazzanak meg a közélettel, és a hatalommal kapcsolatos tartalmakat, netán kritikát. Ezen kívül egyfajta nyugdíjkiegészítő pénztárként is funkcionálnak az állam által fenntartott folyóiratok. Ha figyelmesen számba veszik ezeket, rá kell jönniük, hogy egy jól behatárolható baráti kör él minden folyóirat emlőjén. Már csak ezért sem lehetnek haladó és közösség szolgáló, megújulni képes, s ez által a költészet társadalmi szükségszerűségét felismerő és azt szolgáló műhelyek ezek a folyóiratok. Mit ér a folyóirat, s mit ér a vers, ha az nem szolgálja egyetemes életközösségét, a magyar társadalmat? A mai általános közállapotokra tekintve, a költészetnek lelkesítő, jövőben hinni tudó, reményteli bizakodást, és erős lelkületet kellene sugároznia, szükségszerűen, de nem megrendelésre. A magyar érzést hordozó, abból táplálkozó költőknek ez természetük, mannájuk. Minden más sugallat ma csak árthat, és kárt okozhat a léleknek, s a hazának. Tehát minél többször és minél több helyen kell a hit és bizalom hangjainak, mint a magyar jövő fanfárjainak megszólalnia, mert mit érnének a folyóiratok és:
Mit érne a vers, ha
csikarásról szólna?
Jaj ha csak röfögne, mint disznó az
ólban?
Mit kedvelnél benne, mit szeretnél benne,
Ha az egész
vers csak bélcsavarás lenne?
Mit érne a vers, ha
csupán arról szólna,
Mikor rándul arcod a prosztata szóra?
Mikor,
milyen műtét, ami előtt állok,
S mikor jönnek értem cifra
gyászhuszárok?
Mit érne a költő
áldott tehetsége,
Ha csak sebnyalásra lenne felcserélve?
Pedig
egy-két zseni napi nyavalygása,
Erről tanúskodik havi
nyomtatásban.
Így kellett
rájönnöm, - nem kell még a lélek,
Művészi alázat, csak a pénz a
lényeg!
Ha baráttá lettél, már semmi sem számít,
Mindenki
leközöl, írhatsz szart is, bármit.
Nem a mű a fontos,
csupán annak díja.
Csak, hogy a szar, ismert néven legyen
írva.
Ha a neved ismert szerkesztő körökben,
Bármilyen
fércmunkát leközölnek könnyen.
Az sem számít itt
már, ha ki olvas, megvet,
Igaz művészetről rég nem írnak
könyvet.
Az istentől költőt, mint József Attilát,
Csak halála
után becsülték, tanítják.
Nem kívánom mégsem,
korai halálom,
Pusztuljon a rendszer, előbb még kivárom,
Tűnjön
el az élet bélfekélyes része,
S tiszta vátesz hangja lépjen a
helyébe.
Ma általában a gyávaság, (lojalitás a politikai és pénzhatalomhoz), saját egzisztenciaféltés stb. határozza meg az irodalomért felelős rovatszerkesztők, főszerkesztők tevékenységét, és nem a tiszta magyar művészet megjelenítése: a nemzeti irodalmi érdek. A hazai kultúra érdeke, a színvonalas nemzeti-művészet megteremtése kellene, hogy legyen. Hiszen csak így fedhető fel, és mutatható meg az írott magyar kultúra valódi arca, és a magyar költészet valódi értéke is.
Tovább rontja az összképet, döntéseik során saját maguk tévedhetetlenségébe vetett hitük. Itt kezdődik, amire már utaltam, a dilettantizmus, a saját elképzeléseikhez való dogmatikus ragaszkodás, rugalmatlan művészet szemlélete is. Olyan emberek, akik soha egyetlen értékelhető verssort saját ihletből le nem írtak, döntik el, hogy mi az értékes költészet, és mi az értéktelen. Azért alakulhatott ez így, mert elsősorban politikai cenzorokra, és nem művészetértő, pártoló emberekre volt, és van szüksége a gazdasági és politikai hatalomnak. Félő, hogy sokáig kell még várni e szemlélet megváltozására. Ma a diplomások uralják az irodalom főtereit. De mindenki tudja, a költészetet nem lehet megtanulni egyetemeken. A legnagyobb költőknek nincs és nem is volt egyetemi végzettségük. Legnagyobb költőink azok, kiknek művei élnek, és élni fognak a nép, a nemzet lelkében ma, holnap és holnapután is, nem pedig azok kiket lojalitásuk miatt a hatalom kitüntet.
Költőnek Isten akaratából születik az ember. Az is igaz, hogy költőnek csak költő lehet a kritikusa, népén kívül. Az igazi költőnagyságok, tanárok erénye, hogy szeretettel, és segítőkész kritikával tudják más alkotásait értékelni, elbírálni, mint pl. Juhász Gyula volt. Az egészen bizonyos, hogy elfogulatlanság, az értékfelismerés az értékteremtő ihletett művészet felismerése, a legnagyobb művészek, tanítók erénye. A költői, pedagógusi zsenialitásnak része kell, hogy legyen a nemzet szolgálatának felismerése, és ahogy arra utaltam, az értékteremtő irodalom és költészet ezen keresztüli felismerésének képessége. A művészi érték felismeréséhez szükséges plusz adottság ezen alkotó emberek tulajdona. E tulajdon az a szemlélet, amely az alkotói gyakorlat, élet során, tapasztalati úton kristályosodik ki, mint az alkotószellem bölcselete, a zsenialitás ismérveként. Ma azonban az esetek kilencvenkilenc százalékában nem ez érvényesül.
Itt adódik kényszerűen a kérdés, - miért van ez így? A folyóirat teljes terjedelme sem lenne elegendő az okok felsorolására. A már említett gazdasági, politikai érdeken kívüli másik ok a szerkesztői dilettantizmus, a rosszindulatú tudálékosság, kiskirályi-önhittség. Ez az ok, a polgári költészet, vagy műköltészet és a népköltészet értéke közötti különbségtételt eredményezte.
Ez azért szamárság, mármint a különbségtétel, mert a költészet éppoly sokszínű, mint maga a társadalom, azt sem világnézeti híd, sem világnézeti szakadék nem kapcsolhatja össze egymással, vagy választhatja szét egymástól. A kormányzat, politikai pártokkal, a pártok jó esetben választóikkal, a választók pedig - s ez a polgári társadalom kettőssége - saját társadalmi helyzetükben kifejeződésre jutó emberi mivoltukkal, és erre eszmélve, mint olvasók vannak kapcsolatban az irodalommal. Az összefüggés olyan távoli, és közvetett, hogy az író személye, az alkotás forrása, lényegtelenné válik a mű olvasása, élvezete során. Így maga a mű nem műfaji besorolása kapcsán, vagy a szerzője politikai hovatartozása, társadalmi réteghez tartozása alapján lesz népszerűvé, hanem ihletettsége, művészi hatásának erőssége által. Az olvasó nem tesz különbséget olvasás közben népies, és urbánus között. Nem így minősülnek az alkotások, nem azáltal lesznek halhatatlanok, hogy éppen az elnyomó hatalom irodalompolitikai cenzorai hova sorolják azokat, és kinek adják a díjakat. Éppen ezért a tisztaforrású, néplélekből kiemelkedő, azt megszemélyesítő költészet az, amit támogatni, és ápolni kéne, és itt van a legnagyobb probléma, mert mint ahogy a népköltészet, vagy a magyar nóta, szöveteiben hordozza a mindenkori társadalomkritika igényét, valamint magyarságának büszke kitárulkozását, világgá kürtölésének igényét. S ez, egy olyan országban, világban ahol a Globalizmus szemlélete még az egészséges nacionalizmust is károsnak, üldözendőnek tartja, s mint nemzetközi internacionalizmus próbálja a nemzetek immunrendszerét elpusztítani, s ehhez belső kormányzati, és külső liberál-kapitalista segítséget is kap, nem könnyű megvalósítani. Azt kell mondanom, hogy az értelmiség, amely a háború után nőtt fel és lett az ország vezető hatalma, nem tanult ősei múltjából, az elődök életéből. Világszemléletük annyi, hogy van a nép, a szegény magyar nép, melynek legnagyobb baja, hogy egyke, és van a derék kormány, mely segít a nép baján, ha előbb a nép segít rajta. Ez a kormány és a körülötte lévő parlamenti pártok egy reformkorszakban bizakodtak, s bizakodnak, miközben arról sincsen tudomásuk, mik a reformok feltételei. A nép, ha rosszul dönt, újból rádöbben majd az elmúlt korok tanulságának figyelmen kívül hagyása miatt saját becsapottságára. Arra, hogy ismét önnön szabadságáért, érvényesüléséért kell küzdenie, ezúttal teljesen elszegényedett, kilátástalan helyzetből, amelyben él. S ez igaz a magyar verskultúrára is. A költészetet felülről nem lehet, és nem is szabad irányítani. Egy egészséges nép, kiérleli saját egyetemes kultúráját s ezen belül költészetét.
Semmi mást nem kell tenni, csupán lehetőséget adni a népköltők közül kiemelkedő tehetségeknek, hogy kibontakozhassanak. Őket kell kitüntetésekkel inspirálni, nem a matuzsálemeket féktelenül. Ehhez szükség van a fentiekben már említett költő, tanár alkotói mecenatúrájára és a jól funkcionáló nemzet-állam, a népkultúrába vetett hitére, és elszántságára. A mögöttünk lévő múlt hibáiból táplálkozó tanulságok megszívlelésére, és újbóli el nem követésükre. Mindez megvalósítható lesz, de csak akkor, ha visszavesszük identitásunkat, és országunkat a minket zsaroló hatalmaktól. Csak egy szabad ország nemzetének lehet jövője, szabad és nagyszerű kultúrája.
Nekem hangot adott az
Isten.
Ketrec tudatom tágra nyílt.
Megértettem, és alig
hittem,
Fejemmel és kezemmel írt.
Ő szól intőn, tollamat
tolva,
Egyszerű, csengő rímeken
Hozzád s köd-szemű
társaidhoz,
Hogy fogytán idő s türelem.
A lelketekben tisztán
látom,
Eggyé lett nappal s éjszaka.
Tetteitekkel újra éledt
A
bűn, Szodoma s Gomora.
Én felindultam s el a
hegynek,
És nem nézhetek többet vissza,
Csak magam elé
képzelem,
Ahogy a tűz a bűnt felissza.
Csendes és tiszta lesz a
szív,
Más célokért kel fel a nap,
Még fájó lelket
vigasztalni,
Isten a tollammal marad.
I.
Káin és Ábel harca sír a
szélben,
S mi megszerezzük egymás kedvesét,
Elpusztítva a hitet
és szerelmet
Tudva táplálunk könnyet s rettegést.
Mit éreznék? - Túl sok
az önző érdek.
Mást ér a szó, család, nemzet, haza.
Itt nem
olvadt össze egy közös ének,
A kötődésünk egymáshoz laza.
Magyar pusztítja el a
magyart, könnyen
Gyilkol a fényes kényes én-tudat.
Nem
alacsonyodhat lejjebb az érdek,
Hát magába mar, nem lát más utat.
Van-e bűnebb a
testvérgyilkosságnál,
Ha nemzet pusztul a testvérrel el?
Van-e
bűnebb a testvérgyilkolásnál,
Ha homlokodra rajzolt is a jel?
A vándorút nehéz lelkű
világa
Sem szülhet ily bűnt testvérek között
S hogy megszülte,
nem Ábelnek hibája,
A gonosz lélek sátánhoz kötött.
Hiába suttog az esték
imája,
E lakótér kietlen sivatag.
Süvít a szél, a bűn porát
kavarja,
S a porvihar elnyomja jaj-szavad.
II.
ének
Mer Isten büntetése nem
volt sújtó,
Így Káin s népe tovább élhetett,
De Káin népéből a
boldog félte
S hamar rájött, hogy Isten tévedett.
A káini, méltatlan
bocsánatra,
Benne lakik az Isten angyala,
Ki taszított lett
kevélysége végett,
Kit földre űzött az úrnak szava.
Ó ember te csak küzdj,
és bízva bízzál.
Más dolgod nincs, osztozz e bánaton.
A sorsod
sem volt soha önkezedbe,
Tiszted, hogy szenvedésed vállalod.
Mert ítéletté vált
büntetlenséged,
A káini nép zavaros hada.
Örökösen magadra vagy
taszítva,
Így bűnöd lett a büntetés maga.
A letaszított angyal
szíve lelke,
S megromlott énje benned háborog,
És senki nincsen
ki tehetne érted,
Hisz benned is e kevélység rotyog
S a sár után majd jön a
végítélet.
- A földi halál nem szabadulás,
Csak enyhítése a
lenti lidércnek,
Mi öröklét lesz, vagy valami más.
III. ének
Tudni szeretnéd
állandóan, folyton,
Mért nem látod, bár nyitva van szemed?
Tudni
szeretnéd, mért nem látnak mások,
És mért nem ugyanazt látják
veled?
Talán egyszer, egy
generáció majd,
Ki elfelejti mi a gyűlölet,
Ki felülér az
anyagi világon,
Megváltást nyer, s nem vegyül már veled.
Ki ésszel, s szívvel
olvad be a tájba,
Istenre bízva a szelekciót,
Levetkezi a bűn
mocskolta mirhát
S tiszta tömjénnel ápolja a szót.
Kit feloldozhat a
könnyező Isten,
Hogy elküldhesse újra angyalát,
És újra,
féltőn, lépteit vigyázza,
Mert felismeri benne önmagát.
Hogy újra lásd a
lényeget s hibátlan
Azonosulásban éld az életed,
Még földi
próbán, önmagad segítve,
Újra teremthesd áldott nemzeted.
S e próba után jő a
végítélet s
Lelket gyászba nem köt majd új halál.
Tovább
élhetsz isteni öröklétben,
A szeretet végtelen mámorán.
A földnek holdja túl
volt már a fűzön,
Amely ott áll az udvar közepén,
A vastag
éjben horizontig csúszott
A hajnalszínű ébresztő remény.
Csak álltam s néztem
kibomló világát
A fenti kanyon szivárvány színét,
Eltűnődve az
ember aljasságán,
A mindent elpusztító kedv hevén.
A pondró-vakság bűne e
világnak,
Mitől az ember, szenvedő s vigéc.
Többet nyom a bűn
ma a tisztességnél,
S e befolyással élő ma vitéz.
Mert aljas mind, ki
ekképp ölni képes,
Míg feje fölött ott ragyog az ég,
A lélek
emberszárnyú szabadsága,
Mi isteni, kitudja milyen rég.
Kivált meglátni ma e
percnyi tájban
Múlandóságunk édes ízeit,
Az egyszeriség világi
egészén
Az ősi élet-szellem színeit.
Helyette ma az ember
olcsósága,
A szembetűnő gyakorlatiság.
Mellveregető lelketlen
viszályban,
Csak felhalmozott hibákra, hibák.
Így önnön vesztét
készíti elő
A bűnben élő emberi salak,
Eltorzult szellem,
szöges bokrain
Előbb, utóbb örökre fönnakad.
Csak sátánkedv önző
kedélye az,
Mi tombol még, de véget ér e tor.
Hamarosan az
isten hangja hallik s
Lefagy a kaján kedv, gőgös vigyor.
A földnek holdja túljár
már a fűzön,
Mely ott suhog az udvar közepén,
S a vastag éjben,
lassan, de élesen,
Látszódik már a hajnali fölény.
Mától enyém a védő
éjszaka,
Úgy járok, kelek benne, mint a vad.
A túloldal nem
érinthet soha,
Mint börtön ruha rólam leszakad.
Lankáit járom s völgyei
között,
Sok hasonló magamra bukkanok,
Kik sétálnak a csend
lombja alatt,
Mint örömre oldozott angyalok.
Itt langy szél fúj,
fehér felhő szalad,
Még túl a napvilág vad és remeg.
Emlékeimben
pengék siklanak,
És vadul kínoznak a rendszerek.
A nappal ura aljas kék
vigéc,
Nem élhető együtt ropni vele,
Szifiliszes, romlott,
önpusztító,
És már megcsapta a halál szele.
Gennyes lé nyirka,
veríték sava,
Rothadt kór, ami vérébe szitál.
A dermesztő
pusztulás kén szaga,
Mi lényéből bűzlő roncsot csinál.
Nem érint már e
farizeusok
Gyilkost éltető beteg rendszere.
Szakítottam a reám
omló korral
S egy más világnak lettem mestere.
Itt lélek szülte rend az
oltalom,
S a fényesség a mély tüzéből száll,
Mint átélt csók az
égi vonaton,
Nem feledhető élménnyel kínál.
Mától enyém a védő
éjszaka
Úgy járok, kelek benne, mint a vad,
Nincs szorongás,
testtömbnyi félelem,
Itt jól vagyok s a lelkem is szabad.
II. FEJEZET
A költő nem kell itt,
sem ott.
Csak van, úgy köztesen,
Kit nem szeret az egyszerű,
S
a műveltebbje sem.
A költő nem kell itt sem
ott,
- Veszélyt jelző kolomp!
Hisz kimondja az igazat,
Mint
udvari bolond.
Kinek kell ma az
igazság!
Csak ködlő fogalom,
Mert, ha mindenki bűnben él,
Akkor
van nyugalom.
Egymást bezáró
tengelyen
Belül a sűrű nép,
Kinek kell itt a zajverés,
Úgy
jó, ha csöndes, még
Hosszúra nőtt kéz
keveri
Kintről a honi zagyt s
Az mind tüdőnket tömi el,
Amit
így felkavart.
A költő itt sehol sem
kell,
Veszélyt jelent szegény,
Még szétárad fáklyalángja
Félő
a bűn ködén.
Ha polgár vagy, meg nem
sértődsz soha!
Mert az sértődik csak ki ostoba.
Ki veszni akar,
gyűlölni nagyon,
Nem tudja meg mi ez a hatalom.
Nem értheti e hangulat
ízét,
Az atmoszféra friss leheletét,
E stílus könnyed, nap ízű
borát,
A polgár lét józan ópiumát.
Az örökletes újhodás
ízét,
E szellemiség védő rétegét,
Az asztal-viták bő
hangulatát,
E kényes játék édes virtusát.
A hátsószobák légkörén
honos
Valóságot, mely olykor fátyolos.
Káromkodásoktól is
hangosat,
Mi leginkább csak a kutyára hat.
Mi magyarok, jaj, mi
híg-magyarok,
Kit egészbe gyönyörű nyelve fog,
S kiktől elvenni
kincsét nem lehet,
E címerben ékesült életet,
Bús pohárszékben, vagy
csak egyedül,
Mindenik közül elsőnek derül,
Még más népek
kebléből dől a jaj,
A magyar lelkéből könny és kacaj,
Hisz súlyos az akár a
black hole,
És csak ki magyar tud élni vele.
Magyar és
polgár, ízig-vérig az,
Így tanuld meg becsülni önmagad.
Ha polgár vagy nem
sértődsz meg soha!
Mert az sértődik, aki ostoba.
Ki veszni
akar, az gyűlöl nagyon
Mert nem tudja mi is e hatalom.
Ezt tudom s ez
minden,
De halkan mondom el,
Mert félek, hogy ellene
Már
semmit sem teszel.
Az, hogy lesz-e még
holnap,
Vagy éppen csak, hogy hely?
Mérlegképes-e benned
Amivel
élned kell?
Tisztult-e mára
minden
Felgyűlt tapasztalat?
Vagy távol van még tőled
E
súlyos pillanat?
A tudások tudása,
Pecsét
lesz sorsodon,
Mi kezdetektől érett
Fekély a sorsokon?
Hogy győzve vagy-e
mára,
Vagy tévelyegsz bután,
E belülről perzselő
Planéta
parazsán?
Villan-e, sorsod
nyesve,
Az a vádló-tudás,
Amelynek fájdalmától
Az élet íze
más?
Mit rövid röptű
léted
Bolydult elmédre nyom
S mint salétrom a téglát
Mardos,
mállaszt, sodor.
E fájó végsőségben
A
lélek szenved és
Viselhetetlen súllyal
Roppant akár a prés.
S hogy hited csak
menekvés,
Mikor rájössz, tudom,
Feladod kínzó harcod
S
átlépsz a holtakon.
A fényes templomok,
Mint
elüszioni mezők
Táplálják hamis álmod,
De fogynak az erők.
Radnóti sorsú lélek
Sem
mozdított hegyet!
Itt minden tiszta élet
Erőltetett menet.
- Napfényre jő az
árva
És falak közé jut,
Érzi, tudja mindvégig,
Köztük hiába
fut,
Hogy vége, hossza
nincsen
És, hogy érdektelen
Az anyagi világban,
Szellem s az
érzelem.
Hogy minden megtett
léptünk
A semmi felé tart,
Érték vesztetté válik,
Bármilyen
port kavart.
Hogy nincs valós
szabadság,
Mi élve nekünk jut,
S hogy minden származékunk
Az
enyészetbe fut.
Befogadóbb mennyország
E
gödrös földi táj,
Mi tennen millióknak
Olcsó nyugtot kínál.
Ezt tudom s ez
minden,
De halkan mondtam el
Mert félek, hogy ellene
Többet
már nem teszel.
Mint
deszkalepke
Csattognak a hírek,
A honi ovi játszóterein.
S
mi túlkoros óvódások lökdösve
Rohangálunk ide, oda megint.
Toljuk
a lepkét magunk előtt bátran,
Önfeledt játék arcunkra kiül,
Míg
élvezzük a szárnyak csattogását,
Való világunk végleg kiürül.
És
eltűnik talpunk alól a föld is, s
Mi marad csupán virtualitás,
A
szívvel még fogható boldogságot
Nem mi érezzük, majd valaki
más.
Mi deszkalepkét csattogtatunk mégis,
Végzetes játék.
Nekünk ez marad?
Még el hisszük az amúgy hihetetlent,
A
deszkalepke is tovább szalad.
Akkor él a szó a
versben,
Hogyha tettel ébresztettem.
Értéke így valóságos,
Nem
kényszerképzettől átkos.
Akkor szép a szó a
versben,
Hogyha szívemből kerestem,
Feltáruló
igazságon,
Átszűrve a valóságon.
Annyit ér a vers, ha
józan,
Amennyit a test, ha jól van.
Megerősít minden
ágon,
Férfivá tesz minden gáton.
A sok szó, ha verset
alkot,
Nem zendíthet dala farsot.
Az a hamis dalok
sorsa,
Feleszi az idő-rozsda.
Annyit ér a vers, a
sorsom,
Amennyit megteszek folyton.
Amennyit magad is
érhetsz,
Hogyha másokat megértesz.
Szép, ha a vers tetté
válik,
Akár mint ez, úgy a másik,
Kimozdít a
nyugalomból,
Apatikus holdkórokból.
Annyit ér a tett a
versben,
Amennyit beléd vetettem,
Hogy mozduljon
igazságom,
Tetteidben, minden áron.
Mért lopsz meg engem? -
Mi lesz így velem?
Elveszik hitem, - másom nincs nekem.
Ne lopj
meg engem, csak kérj, én adok,
És nem lesznek némák a holnapok.
Ne pusztítsd kedvemet
kék-hidegen.
Ne lopj meg vérem, s te sem idegen.
Ne kelljen úgy
tennem, mint aki vak,
Nem leszel ettől te sem boldogabb.
Ne hűljön az ünnep,
minden dala,
Ne fagyjon jég-csenddé az orgona.
Ne lopj meg
engem, csak kérj, én adok,
Mert nem veszhetnek el a holnapok.
Ne veszejts engem s vele
önmagad.
Nem ér annyit egyetlen pillanat.
Segítek én, csak így
el ne taszíts,
Békétlenséget, jaj, köztünk ne szíts.
Titokban mindketten
sírni fogunk,
Jaj, ne kockáztasd közös holnapunk.
Gazdagabb
leszel szegényen velem,
Mint gazdagon valahol, nélkülem.
Hull kint a hó,
pelyhekben száll a földre,
Kristályain tükrözve leng az
éj.
Imaként szállnak ég felé a vágyak,
S az ablakon kint
virágzik a tél.
Karácsony van, harangok
hangja kondul.
Nem alszol még, mert álmot metsz a szél.
Csillag
néz rád a sóhaj üvegén át
S az öreg utca, krákogva beszél.
Lábai rúgnak kint a tél
lovának.
A sok álmatlan kéz csak didereg.
Lecsordul egy-két
korty a borostára,
És még meg nem fagy tovább tekereg.
A szemetesben hírek
gyúlnak lángra,
Nem jár rendőr, az éjszaka nyugodt.
S ki nem
toporogja a lángot körbe,
Meglehet már, hogy reggelre halott.
Csillag néz rád faggyal
csikorgó éjben
S egy múlt karácsony emlékén mereng.
Még fedél
volt a fejed felett, árva,
S ha felnézel, ma csak az ég dereng.
De ne keseregj, jön még
dér kutyára,
Kik miatt te az utcákat rovod.
Ha magyar ül majd
fel a ló hátára,
Lassan mindened visszakaphatod.
Ha szeretni tudnék,
ahogy ti szerettek,
S érezném amint ti, hogy viszont szeretnek.
Ha
tiszta lehetnék, ahogyan a gyermek,
Őszintén szeretném újra a
szerelmet.
De engem elhagytak, igaz
indok nélkül,
Sötétségbe hagyva reményeim végül,
Fel sosem
ismerve hitem erősségül,
Melyhez a szerelmem szolgált volna érvül.
Ha szeretni tudnék,
ahogy ti szerettek,
S lenne, ki szeretne, ahogyan a gyermek.
Jövő
lennék újra és nem múlt a mában,
Fény-rés az eltűnés fekete
odvában.
Jó lenne, ha írás
helyett élnék,
De élet helyett ma írás a lépték.
Pedig nincs
más, mi vele felérhetne,
Az élettel, mi egyenrangú lenne.
Vénült kissé, rozsdás e
vastorony,
Szikrázó égben felmeredő rom.
Mért nem veszed
szemügyre komolyan?
Én megújulnék vágyban, gondosan.
Végy komolyan és
láthatod mit én,
E világot az Isten tenyerén
S a szellemsíkhoz
súrlódó eget,
Mi lelkünk üdvét védő mennyezet.
Végy komolyan és
felröpítlek én,
A madarak fölötti életig,
Mert megszentelt lesz
minden szerelem,
Mit isten tenyerén élsz meg velem.
III. FEJEZET
Halott angyalok
fekszenek köröttem,
Mocsokba, vérbe tolluk elmerül.
Istentelenül,
elhagyott jövőben,
Ki tudhatja, hogy mi, mibe kerül?
Halott angyalok
fekszenek köröttem
S egy háború a néma csendbe
fúl.
Éj-korompernyés ég mélyül előttem
S a lelkemről egy zöld
levél lehull.
Nagy sötét erő hullámzik
a térben
S egy keskeny út felém virít belőle.
Villámcsapás a
kétségbeesésben?
Egy érzés bennem, - fussak-e előle?
Nem tudom még, mily öröm
az előleg,
Mit elvár s kér is az élő remény,
De hit nélkül még
a pogány sem élhet,
S ez minden tudatlanságban erény.
Nincs senki! - csak a
csend maga,
Csak ez a hosszú éji udvar.
Egyre áthatóbb
félelem
Hatol a szívbe ártó sunggal.
Gyötrő tettek árnyéka
leng,
A szemcsés éji külső tájban.
Átjár a pogány
rettenet,
Ahogyan terjed a világban.
Napot vesztve tódul az
ég,
Fekete mennydörgéses árnya.
E körben kihal a világ,
Mint
atombomba robbanásban.
Szorong a tett, itt
legbelül
Deret lehel izomra, vágyra.
A szem ijedten jár
körül,
Mint mikor halált vár, hiába
Még érezzük a
félelmet,
Amíg a jövő fel nem oldja,
De egyszer újra élni
fogsz
És talpadra is állsz, itt a porba.
Szobor árnyú évek
húznak,
Mint, lobogó kísértetek.
Megelevenednek a
múltak,
Ellene mit tegyek?
Valami ködös, sívó
átok,
Nyirkos élmény a múlt nyomán,
Újra éledő
szenvedtetést
Gerjeszt, önmaga alkonyán.
Szemem, ha fényt lát,
összerezzen,
És hunyorogva összezár.
Nem szokta a
világosságot,
Ezért folyton kivár.
Sajgok! - Helyem a
nagyvilágban
Agyamban szúrva fáj.
A szabadságnak
lázadása
Vérként szívembe jár.
Szobor súlyú évek
húznak,
Mint lobogó kísértetek,
A szolgaság korát idézik.
Ma
megint szenvedek.
Nyílj meg isteni
én-tudat,
A dúlt tömeg agyán,
Hogy segíthessen a magyar
Újra
saját magán.
Szobor árnyú
életünkből,
Könnyű lepke legyen,
Mézét szívhassa ez a
nép
Mindenik szegleten.
Látod-e a jólét, hogy
kerül,
Hogy hó végére valós lesz a baj?
A rettegés, - kölcsön
ne kelljen kérned,
Vagy meg kell alázkodnod, mint tavaly.
Látod-e más világ kiknek
nem kell?
Arcát itt kiknek nem redőzi gond?
Kik kölcsönt kérni
nem kenyérért járnak,
Kik rólad azt gondolják, jó bolond.
Látod-e, mire is kellesz
itthon?
Kiknek válláról esik le a gond?
Az igened, kiknek arcát
simítja?
Mikor jössz rá, miért is vagy bolond?
Láss át az ég
vörös-sárgás fényén,
Mely mámorító szirénhangokon,
Rabul
ejtette reménykedő lelked,
Hogy végleg elkábítson. Én unom!
Az örömöt lopják el
tőled így!
S az életed lesz bánya mély, verem.
Mikor jössz rá
már végre kis magyar,
Mások boldogok a te pénzeden.
Nézd, nézd kifosztott
lelked viharát,
Rabszolgaságod másnak hatalom!
Könnyeid sóját,
ráncos arcodat
S a te jussod az elpusztult alom.
Láss, már lásd, lásd a
csaló Ózokat!
Mert elmúlik az a röpke idő
És keseredett marad
életed,
Mi boldogsággal lenne tölthető.
Nézz! Látod-e, a jólét
hogy kerül?
Hogy hó végére valós lesz a baj!
A rettegés! -
kölcsön kell újra kérned,
És meg kell alázkodnod, mint tavaly.
Háromszor is ki kell
mosni a filtert,
Hogy ihassak én is többször teát!
Akkor s úgy
becsül meg, tisztel az ország,
Mikor, s hogyan hegyet a délibáb.
Szógép pörög, biztat,
vádol, tagad,
S még gagyog, ragyog, te csóró maradsz.
E sorsot
szánják neked kis magyar,
Úgy jó nekik, ha te sárba ragadsz.
Tervezed, osztod apró
pénzedet,
Hogy hó végére, jaj, elég legyen,
Míg ők milliókkal
az urat játsszák,
És pöffeszkednek hajón, meg hegyen.
Veled együtt sárgul a
diplomájuk,
S a tudás is, mi talán sosem volt.
De élteti
politikus vénája,
És honatyaként nem folt, ami volt.
Te nyomorogsz csak,
büszke kis magyar,
És tapsolsz, mikor szól, eléd kiáll.
És
éljenzed, és mindent elfogadsz,
Mit nagy kegyesen neked felkínál.
Ti tagjai bérrabszolga
köröknek.
Vonta kötélen görnyedők, igán
Tartana örökre e
rendszer,
Mert az uraknak sorsod így dukál.
Már zsír sem jut, vén,
szűrt olaj,
A serpenyő rozsdával rágott,
A tetőcserép is
törött,
A plafon több helyen beázott.
Vödör, lavór a
földszobán,
A falakon penész,
Már sok helyen villany sem ég
S
az álom is nehéz.
Itt minden mindegyre
megy már,
Nincs szó, sem akarat,
- Hol pusztított egy
háború,
Itt minden úgy maradt.
Bedőlt istálló, gazos
kert,
Tört kerítés darab,
A többi hasznos s éghető
A
tűztérben maradt.
Kis füstöt kötött
felfelé,
A fagyos ég felé.
Ráncos imára zárt tenyér
Már ásni
kezdené.
De élve mégse, nem
szabad.
Isten elleni bűn,
Inkább így lassan szárad el
Keserűn,
egyszerűn.
Nem olvas már, nem
beszélget,
Lelke kérges, szegény.
Beteg más is, - nem hallja
meg,
Már kenyér sincs, kemény
Paraszti út, hosszú s
nehéz
Múltja lelkébe nyúl,
A munka semmizettjeként
Ül
szár-ágyán botul.
Olykor megrezzen,
megborul
A renyhe, méla tag.
Az ajtó nyerít gömbvasán,
Mint
görcs rángatta vad.
Máskor a deszka lángja
süt,
Lobban a csont körül,
Haj édes szülém, s jó apám
Ott
túl minek örül?
Kint sír a rög,
tarackosan,
Jól felvert gazban áll,
Jó magyar föld szél szívta
táj,
Ma eladásra vár.
Rozsdás eke, gyenge
vezér,
Ez jellemzi e kort,
És lassan elvisz a halál
Mindent
mit körbefont.
De élve mégse, nem
szabad,
Isten elleni bűn,
Magam állok ki ellene.
Ha kell hát
egyedül!
A kegyes nép nem tudja
még,
Miért is szakadt rá az ég.
Hogy vergődése, nyomora
Nem
volt önhibája soha.
Mint tiszta égből
jégverés,
Hazát kifosztó érvelés,
Törvénnyé szavazott
ige,
Juttatta nyomorba, ide.
Mely nyesi, veri népünk
szét,
Mint tetőcserepet a jég.
A korrupt és tolvaj elit,
Ki
bölcs honatyát játszik itt.
Az ellenzék is
hallgatag,
Hisz pénztárcája vastagabb,
Nem érdeke nyílt
lázadás,
Inkább csak a tanácsadás.
Fejében konok érdek
ég,
Számító szalonképesség.
A többség ma már
zsoldosabb,
Nyomora végett pártosabb.
Tudd meg itt minden
átverés,
Hiszékenyeknek szenvedés.
Mások jólétét
termeled,
A játék mindig erre megy.
Kik becsületesek
voltak,
Mára már mind kifosztottak.
Az így rászedett
kőlakók
Mindig csak szavazásra jók,
Ők végig tiszták
maradnak,
És végig megalázottak.
Rég ellopott saját
élet;
Munka, jólét, gyerek,
Felhős agyam hibbant egén;
Panel
szem képzetek.
Fekszem csak így
jövőtlenül
A régi szivacson,
Tekintetem kimenekül
A résnyi
ablakon.
Lenn a beton
felvezető
Fojtó párája leng,
S a céltalan ingó idő
Pusztít
el idefent.
A sárga csönd közönye
döng,
Száron száradt igék.
Csak ópiumos, mámoros
Álmok,
fülledt mesék
Kavarognak agy-szerte
szét,
Vágyak, igézetek.
Csak vak, hatalmi zajverés,
És semmi
lényegek.
Húsz éve már csak könnyű
vár
A lelkek tábora.
Húsz éve már e cella zár
S a hazugság
kora.
Fekszem ma is
jövőtlenül
Az öreg szivacson,
S tekintetem kimenekül,
A
résnyi ablakon.
Olyan nehéz téged
szeretni,
Ötvennyolc éve ezt érzem.
Mit viszont kapok, szinte
semmi
- Csak ennyi érdemes részem?
Azt mondták, mindegy hol
születünk,
Hisz miénk a világ.
Ahol legjobban boldogulsz,
Az
legyen a hazád.
Ahol a legtöbb bankót
szórják,
Aranyat és babért,
A luxuslét mindenik fényét,
Azt
ne add senkiért.
Oly nehéz téged így
szeretni,
Sokszor koldus hazám,
De nem tudok máshol
nevetni
Önfeledt-igazán.
Nem tudom azt, hogy mért
van így,
Hisz barát nincs ma már.
Talán a múlt, minden mi
fáj,
Az tarthat itt - talán?
Talán pár kedves régi
szó,
Távoli gyöngy kacaj?
A tegnapomnak novellái?
- Itt
voltam fiatal.
Talán egy régi kis
lakás,
Kékfestőből kopott,
Szükség szerinti, nyomorult,
Akkor,
ami jutott?
Talán nagyapám
szavai?
És talán, ahogy élt?
Mint szerelmes a leányról,
E
honról úgy beszélt.
Ahogy dicsért,
simogatott
Büszkén minden szava,
Úgy éreztem az övé
volt
Minden, ami haza.
Olyan nehéz téged
szeretni!
- De mást nem tehetek.
Valami akut, ősi láz
Amiben
szenvedek.
Tudom, tartás volt
nagyapám
Büszke szavaiban.
Az egyenes gerinc, s a szív,
S a
tett, hogy dolga van.
Ahogy az öreg
láttatta:
Az ország gyönyörű;
És összetartó nép
lakja,
Egy-nemzetgyökerű!
Ma már tudom, és hiszem
is,
Hogy nem sok az a nap,
Amikor büszkén csenghetnek
Számból
is e szavak.
Itt rokkanva érek el az
éjszakáig.
Testem is, és lelkem, napos földre vágyik.
Tiszta
létre, szókra, kéz-simogatásra,
Jaj, csak, hogy ne legyek
halálomig árva.
Hiába hiteles igémben az
élet,
Mohó gyomrú férgek között elenyészek.
Zöldje közt a
termés át és át van rágva,
Fájdalmam, mit érzek a gyümölcs halála.
Renyhén szivárványos
izzók sütnek én rám,
Még a teher súlya meggörbül a
bordán,
Gerincek hajolnak, ez az újlét ára.
Kényszer hajtott
élet sebzik e világban.
Támadtan! - úgy érzem,
magyarságom állva,
Honfivér társaim kényes igazában.
- Csúfos
hazugságban leledzik a métely,
Nyakamon orwelli kéz szorul s nem
ékszer.
Cifra képmutatás mögött
kettős mérce,
Rablóból lett pandúr ügyel a békére.
Nemzeti
egységünk mögött gyilkos érdek,
Titkosított bűnök, honrontó
tenyészet.
Logosz-mentes kő-zaj
kopog a beszédben,
Sodródó tobzódás, logikátlan érvben.
Felszínes
anyag-máz, kényszerképzet szerzet,
Posztmodern vírus-kép, halálból
kimetszett.
Költőnek maradni az
egyetlen vágyam,
Árvaság árán is tisztán a világban,
Élő eszme
rendjén, determináltságban,
Átsütni a jeget rideg téli tájban.
Itt rokkanva érek el az
éjszakáig.
Testem is, és lelkem, más világra vágyik,
Tiszta
szóra, létre, kéz-simogatásra,
Jaj, csak, hogy ne legyek halálomig
zárva.
Nem gazdagság kell,
bankó milliók,
De biztonság s a napi friss kenyér.
Nem luxus
lét, vastag arany kilincs,
De kiskocsma s ököltelen tenyér.
Nem hatalom kell, vad
nérói kény,
De tenyérbe illeszkedő világ.
A munka kell s annak
becsülete,
Mitől a kedvem hegytetőre hág.
Nem szenvedhetem a sok
romboló,
Nemzetemre s rám hulló savakat.
Inkább állok a
mifajtánk mellé,
Hogy egy honban találjam magamat.
Fehér lapok fekete
betűi
Mögött, a szellem-vásznak képein,
Mint mesterecset buzgón
dolgozom
Egy átélhetőbb élet színein.
Te itt lehetsz csak
gyertyafény!
Szellemed itt világol
Kis körben, ameddig elér.
-
Látatlan lennél máshol.
Te itt lobogj, s lobbanj
velük!
Ők, te vagy itt e térben.
Itt melegíthetsz
igazán,
Mindent megtenni készen.
Mert önmagad csak itt
lehetsz.
- Jó magyar a magyarnak.
Te nappali fényben
ülő,
Meglátnak majd, s akarnak.
De akkor is csak itt
lehetsz
Hasznára a hazádnak,
Ha nem lát senki, senki más,
Csak
kik körötted állnak.
S ha mégis tükröt tartva
ránk
Kis lángod égig érne,
Isten mindenség tüzein
Napnyi
máglyává érve,
Visszafordulnál s
fénykörét,
Koszorús körsugárba,
Itt szórnád széjjel éltetőn
E
kis magyar hazában.
Mert itt lehetsz csak
gyertyafény.
Szellemed itt világol
Kis körben, ameddig
elér.
Látatlan lennél máshol.
Vasorrú múlt, vasarcú
múlt
Ma démonin jelen.
Meséken át ragadhat rád,
Én el mégsem
hisz
Muszka s a türk, kikből
került,
Hordaként kiszakadt?
Kényszer vegyült, ki menekült
S
e földön itt ragadt?
Sztyeppék alatt, puszták
alatt
Sok szikár földbezárt
Magyar világ várakozik
Arra,
hogy megtaláld.
Csontok, fejek, s az
istenek
Késztette indulat,
Legyőzheti a kételyed, s
A rontó
hangokat.
Csak népmese,
folklór,
Totem félállati-homály,
Nem nagy szellem
történelem,
Mint lelkednek kínál!
Mit el akar hitetni
itt,
Ki lopja életed, hogy
Kiszívja, elpusztítsa
Véred s egy
életed.
Az egyszerű és szín
igaz,
Nem finnugor s kazár,
Csak keleti, ős keletű
Rokonság,
mi talán
Életre kel, s a
világban
Felkent erőt jelent,
Mit követ majd a többi nép
S
közös otthont teremt.
Szép vagy hazám,
gyönyörű,
Lelkemet alád takarom.
Lassan hűlő
mellkasomon
Termékennyé legyen a hon.
Szép vagy, mint
búzavirág.
Nap fésülje dús hajadat,
Mikor nővé emelkedsz
majd,
Hordja a szél illatodat.
Hordja, vigye
kettőnkért,
Hitünknek kalász illatát.
Kenyerünket
megkóstolva
Irigykedjen majd a világ.
Szép vagy hazám,
gyönyörű,
Kevés mikém neked adom.
Égi emlékű utamat
Halálomig
ajánlhatom.
Zászlónk, szöges
gereben
Szálkái között tilolom.
Lelkemnek bánataira
Három-szín
vásznát takarom.
Szép vagy hazám,
gyönyörű.
Főkötőd őrzöm holtomig.
Szerelmem a sír földjén
át
Emelkedik majd mennyekig.
Hol van a tűz, a
szenvedély?
Mily bőr fedi el, durva héj?
Mily gyávaság gyeplője
tart?
Mily félsszel szárított e part?
A kell kényszer húsodban
ég,
Csak vak félelmed, ami még
Kiszárítja a tetteket,
És
visszatart. Mért engeded?
Fektesd mellére
csontodat s
Ami elmúlt, majd felriad,
És újra felsír a
mező,
Ágyékharmatot könnyező.
Könny csorog majd a
ráncokon,
És fájni fog, mint egy pofon,
De a helye újra hevül,
s
Az ernyedtség újra feszül.
Ne szárítsd el a
vágyakat,
A seb sajog, majd felszakad,
A lélek is, mit más
tagad,
Újra szövi az álmokat.
Mi múlt, az semmi, amíg
élsz,
Csak kerüljön mindig a félsz.
A bátorság nekünk,
jelen
Gyökerű édes érzelem.
Pünkösd napján állj meg
végre.
Virág pora leng a szélben,
Élet indok minden ágon,
Fehér
szirmok a kocsányon.
Piros pünkösd, élet
oltó,
Széledt magyarság toborzó.
Kárpát-honi öl-hazámban,
Piros
betű a naptárban.
Ősi rítus: Meg kell
állnod,
Karod az ég felé tárnod
Kérőn, az Istenre nézve.
Bőség
legyen a termésbe.
Ötven nappal húsvét
után,
Legyen szerelmes a babám.
Nyíljanak mind a virágok
S
foganjanak meg a lányok.
Erre szolgál pünkösd
napja,
Szálljon boldogság e napra.
Megszenvedted dolgos
magyar,
Hogy jobban élj ma, mint tavaly.
Mint földig hajló
almafák,
Kiknek közömbös a világ,
Úgy állunk itt
szélcsendesen,
Csukott szirmokkal, védtelen.
Orkán hajtott derékkal
még,
Félelemből. Az istenért
Emeljük fel törzseinket,
Hogy
meglássuk a kék eget!
Támadj fel szép magyar
világ,
Itt nem kellenek pálmafák!
Nekünk te kellesz alma
lomb,
Meg a harang, meg a kolomp.
Támadj fel bús, magyar
világ!
Virágozzatok almafák!
Kibomló hajú angyalok,
Most
vélünk vigadozzatok!
Szabadság! Régi-új
haza,
Imám, vágyaim angyala,
Járjad a nászt földjeinken,
Kalász
hajjal, velük s velem.
Mikor jössz el jobbik
világ?
Kalász-szőkén ringó, tanyák,
Falvak körüli áradat.
Mikor
olvad ki már a nap?
Itt eltűnt már, ahogy a
báj,
A szemekből a fény, ma már
Tört, huszonéves fiatal
Arcokat
ránc, redő takar.
E szikkadt
hon-vesztőhelyen,
Zugba szorult az értelem.
Nincs, mitől
nőhetne a kedv,
Senki sem törli meg szemem.
Silány pénzen koldult
napok,
Amit hűbéremül kapok.
Senkié lett a hatalom,
Lelkemben
bolydult nyugalom.
Szabadságom,
becsületem
Megalázták, együtt velem.
Mikor jössz hát, mindenben
más,
Te emberibb új felfogás.
Mikor jössz el jobbik
világ,
Kalász szőkén ringó tanyák,
Falvak körüli áradat?
Mikor
olvad ki már a nap?
Mikor olvad ki már a
nap,
Hogy érezhessem csontomat,
Mely köré izmosul a lét s
Egy
tiszta lelkű nemzedék?
Új országot egy új
világban!
Éghasadást, most itt e gyászban!
Fejem fölött az égen
láttam
A pirkadást, résnyi sugárban.
Új éneket, új ember
szájba,
A kikerekedő hazában.
Ó, rossz országunk
kijavítva,
Gyászos múltunkat zárva sírba.
Tűrő magunk, kisarjad
újra,
Szárunk a nagyfa lombja húzza.
Most nőjünk végre égi
fénynek,
Jaj, addig még ameddig élek.
Új létünk magyar legyen
tudva,
Kristálytiszta jelenre húzva.
Kik mégis éjben, sárban
járnak,
Adjuk mindet a föld gyomrának.
Ne kortyolhassák vérünk
többet!
Nélkülük harcunk lesz majd könnyebb!
- Folttalanul és
tisztán álljon
Akinek a trónt felkínálom.
Hatalmas sötét
birodalmak,
Csatlós szolgaként nyomorgattak!
Ne legyenek többet
barátok.
Nem másokra, magunkra várok!
Búg és eseng, - de
bátorodva
Képzett remény, mi élteti.
Szelleme s lelke ért
minőség,
Vele a jövőt érheti.
Bár sok a szmog, ködfal
előtte,
És szívig gyilkos árnyban ül,
Ő lúdtoll-fehér
angyalszárnnyal
Mégis a ködfalnak feszül.
Ez most egy új, honváró
vágy,
Mi szétárad, - a költő lázban,
Fajtáját
összetereli,
Lélekre ható névvarázsban.
Költészetet teremtve
él,
Formát, - tartalmat e-képp láttat,
Védeni kezdi
nemzetét,
Így áll ellent a gyilkosának.
Ő a költő! - a többi
árny csak,
- Egy kis darab ég megteszi,
Szárnyat növeszt a
suhogásnak,
S tovább a szabadság viszi.
Kell e haza, mi tiszta
és magyar?
Vagy elég csak a plebs fedőneve?
Kell e saját arc,
vagy elég a maszk?
Idegen arcot takarni vele?
Mi kell nekünk, egy
átömlő világ
Vérfertőzéstől romlott veleje?
Vagy saját népünk
lelkéből fakadt,
Tiszta kultúra hősi ereje?
A vakvilág, érdek okú
hada,
Tiszteletlen, emberölő fokán
Érjen utol a biztos
pusztulás?
Vagy tovább lépjünk őseink nyomán?
Kell e magyar a Kárpátok
alatt,
Ki létezni, nem bujdosni akar?
Ki emlékezik ős dalaira
s
Idegen nyelvet hiába nem hadar!
Kell e haza, önmagunkért
való,
A béke népeivel jó rokon?
Vagy minden rontást befogad e
test,
Mi előbb, utóbb szétrohaszt, tudom.
Most válaszolj, hogy
tudjam, mit akarsz!
Lelked mélye milyen címert takar?
Csak
hitvány csavargó az legbelül?
Vagy maradt romlatlanul hű magyar?
De addig sírva, kínban,
reád vágva,
Tépjen, mint sólyomkarma, ez a dal.
- A válaszod
nem lehet alku tárgya!
Csak, mint a nemzet, őszinte s magyar.
Köréd teret a hulló
ég
Mákporából dobálok.
A szerelem csak gyengén véd,
Ezért
nem is vigyázok.
Már pár perc forrasztott
magány,
Vértelen, ép-öröm,
Önmagában is boldogság
S hogy van
hozzá közöm.
Bocsásd meg, ért
nyíltságomat,
Csillagsorsú a rendem,
Anyag általi
feltűnés,
Fel, felvillanó kedvem.
Keserves büntetésemet
E
kor poklában járom,
S hogy végelegyen mielőbb,
Csak magamnak
kívánom.
Vén ösztön verte
szívemet,
Erkölcsök mögé rejtem,
Addig még testemből
kilép,
Majdan kilép a lelkem.
S az anyag fedte
látszatok
Örökre kiürülnek,
Mindenkori fajdalmaim
Feltekert
könyvbe gyűlnek.
Az egymásba folyt
fájdalom
Sárgászöld sava áztat.
És imává jámborodik,
A
létkeserves látszat.
Micsoda rőfös,
selyemarcú nép,
E csont s gerinc nélküli nemzedék,
Mely Európa
torkán zengedez,
S mint latrinaluk bűze lengedez.
Nem nép! - csak néhány
silány mákkakas,
Szemétdombtól maga alatt magas,
Mely Európa
mocskán nyekereg
S az odavetett morzsákért remeg.
Csak ecetfából Vitéz
Jánosok,
Bocskai gúnyás új nemzetölők.
Hosszú miséken díszlő
magyarok,
Bő ostyaáldástól dicsőülők.
- Mit szólsz mindehhez
vérbajos Adym?
Kiknek fejére szórnád szitkodat?
A kiskocsma,
félig üres szerén,
Kit káromol, miközben iszogat?
Haldoklók élén, talán
egyedül
Állok még itt, mint önhitű barát.
Nem voltak hősibb
társaid soha,
Ma én érdemlem Lédádnak farát.
De asszonyról több szó
ne essék itt,
Hol népét saját ostora veri.
Nemesi vér nem oszt
annyi jogot,
Mellyel kezem ez ostort elveszi.
Nem csak veszi, de vág,
pattint vele,
Hogy fájjon nagyon, ahogy metsz a főn.
- Lelkük
sebe ne gyógyuljon soha,
Nyugtuk ne legyen e kortárs időn.
Szűköl s szűkül egykor
kunfajta nép,
Kínzottja ként sok, sok jobbító
vágynak.
Hiszékenysége szüli végzetét,
Délibábként e
lélek-Hortobágynak.
Porlandó szégyen, már
húsunkba vág,
S te égi-álmot jársz pásztor magyar.
Kósza
nyájadra farkas torka jár,
Kit az éj ugar-csendje jól takar.
- Nem sírom többet hunos
bánatom,
Rád karikásat, hogy mérjek vele.
Nem félem, kézbe,
hogy ostort vegyek,
Mert ez az alvók jussa, érdeme.
Még fel nem ébredsz,
kóros álmodból,
Mi döglázával fertőz, mint a légy,
Mely beléd
fészkelt a nyugati szélben,
És az óta az agyadban tenyész.
Elfolynak mind az órák
ereinkből.
- Ne zárja hullánk csúfos szemfedő.
Ébredj végre
bódultadból magyar!
És kegyhely maradhat e temető.
Évek, és írt dalok,
szerelmes élet,
Ahogy a nap, ahogy a seb, úgy éget.
Megperzselten,
akár szenes karó
Állok itt, mint vesztőhelyen a jó.
Sokba volt nekem áldott
lényetek,
De nélkületek már nem létezek.
Létetek selyme fehér
szemfedő,
Dúlt koporsómban cifra terítő.
Életemben már, így túl a
derűn,
Finomságotok éltet, keserűn.
Futóhomokba taposott
jelen,
Úgy tűnik mára ez maradt nekem.
Növekvő fára, mint a
csontozat,
Ötvennyolc évnek üszke megtapadt.
És fojtogat, három
tűzvész hava.
- Alig hallható már az úr szava.
Élet, szerelem ízű
dallamok,
Nem temethet be a futóhomok!
Még amit tudok, meg
kell, hogy tegyek,
Dédnagyapám korú Ady-m veled.
"Át nem léphető,
gyorsan vert hídon"
A múltad s mám, jövőhöz kapcsolom.
Ti
gyertek, mind, kik úgy fájtok nekem,
Kézen fogva e harcomban
velem.
Átadnám magam
teljesen
Ha lenne valami,
Mi forgásomból kimaradt,
Érdemes,
vagy aki, még
Nem veszejtett senkit itt,
Így súly a súly
alatt,
Valami, ami mindeddig
E korból kimaradt.
Átadnám magam
teljesen,
Ha lenne az a cél,
Mi nem múlna a perccel el
S
pótolna mindenért.
Mi jellemző a jövőre,
Egyszerű, és Magyar
S
kárpótolná a holtakat,
Mindegy más mit akar.
Átadnám magam
szívesen,
Ha hasznára volnék,
Hogy ne legyen e látásmód
Köztem
s közöttünk ék.
Ha lenne az, aki mától
Együtt égne velem,
E
pogány kor gleccserhaván,
Ki nem istentelen.
Átadnám magam
teljesen
Neked drága hazám,
Csak attól félek kihűltél
Már
isten igazán.
Ha lenne akár szikrányi
Önállóság jeled,
S nem
marionett bábúként
Rángatnák mindened.
Átadom neked
mindenem,
Így is drága hazám,
Bár életjeled halovány,
De
mégis élsz, - talán.
Átadom neked mindenem,
- Hisz egy is vagy
velem.
Majd reinkarnált jövőnkben
Lesz egy jobb életem.
Amikorra minden akarat
beérik,
Nem téged akarnak,
Hanem azt a régit.
Amikorra
minden akarat beérne,
Már nincsen értelme,
Már mindennek
vége.
Mikorra az óhaj teljesül, - nem
élmény,
Hisz addigra minden távlatot feléltél.
Akkorra megalvad
minden, ami élet,
S átjár az erekbe sűrűsödött végzet.
Nem
a szavak mélye,
Vágyott tettek fénye,
Nem a csorba álmok múló
édessége,
És nem is a kézzel foghatatlan átok,
Nem is mit a
végső órákban zihálok,
Jaj, nem az a
fontos,
Jaj, nem az a lényeg, csak,
hogy
Minden mindegy, mikorra beérnek.
Érzed
azt, hogy vége,
Vége minden láznak
s
Legbelül a vágyak hiába cikáznak.
Érzed azt, hogy végül csak
utadban állnak,
Érzed azt, hogy végül szellemedre
szállnak.
Pusztítják a lelked, a testet is gyötrik,
Tűz-ölű
ménesed tőled elöröklik.
Amikorra minden
álmod teljesülne,
Tehetetlen leszel, végleg kiürülve.
Amikorra
minden akarat beérik,
Nem téged akarnak, hanem azt a
régit.
Rájössz magadtól is, itt a fonál vége,
Ennyi volt az
anyag terhelhetősége.
Olyan akarattal ér
utol a végzet,
Hogy csak egyféleképp érhet benned véget.
Így
hát amikorra minden vágy beérik,
Nem bánod, hogy vége,
S nem
vágyod a régit.
A szegények hite
Jártamban, keltemben köztünk, hallom, amit látok s látom, amit hallok. A vidéki szegénység bent rekedt panaszát, s e panasznyi élet külső rongyait, "ragyogását" melyet az alig tűrhető szégyen, egy-két turkás, olykor, olykor jobb minőségű életből levetett göncével leplezni próbál. Szánalmas, elkeserítően szívfacsaró életkép, mellyel nap, nap után szembesül a jobb érzésű ember, aki maga is kirakatbábúja, ennek az összetört tükrű világnak.
Keltemben, jártamban, hallom, amit látok s látom, amit hallok. Hallom a legyintések néma káromkodását, a kényszerű mosoly leplezte keserűséget, s a lélek, pókerarcok mögé bújt fájdalmas nyöszörgését. Olykor a daccá, durvasággá korcsosuló tehetetlenség lázadásait. A mélyülő ráncokat eltüntetni akaró erőlködések púder s festék rétegein is átsütő, napi gondoktól gesztesedő reményvesztettség barázdáit. A gyakorta elmaradó kézfogásokat. A motyogássá foszló köszönések kedvetlenségét, az elidegenedést. A földre meredő tekintetek, befelé forduló íriszét.
Igen, ezt láttam, s látom még ma is a leggyakrabban. De most, hogy az ország szegényei egységes akarattá válhattak, a történelmi kényszer és egy számukra elfogadhatóbb ember ígéreteinek hatására. Most, mintha valami változás, vagy inkább csak változás várás feszültsége vibrálna a falu idegeiben.
- Valami változik?
Még sajnos ugyanaz az életkép tárul fürkésző szemem elé, mint tavalyelőtt vagy tavaly a választások előtt. Ez igaz, ami a ruházkodást, a vásárlásokat, és még sok minden külsőséget illet. De valami mégis megváltozott, észrevehetővé vált, sőt hallhatóvá s ez nem más, mint a kedély, a hangulat, a köszönések hangjának erősödése, a szemek szürkeségének tisztulása, a kézfogások bizalmat sugárzó kisülései. Valami, ami eddig csak közöny volt mintha bizakodássá, hitté változna.
A szegény itt csak
szívül tudna.
- Nem éles ésszel vadászni.
Egymásba kapaszkodna
újra.
- Nem jogon kívül alázni...
A szegény csak
őszinte szóval...
- Nem kufár sóvár átkain.
Kit anya szült,
bolygónyi joggal
- Nem lopva mások álmain...
A szegény csak
karéjnyi kézzel,
Fegyver biztos korlátokon
Kívül rekesztve
zsémbelődik,
Szélben dörgő bádog-jogon.
A java szűrt érdek
alatt, csak
Verődik, mint régi fogoly.
Szép eszmék zugaiba
bújva;
Emléknyi vágy, szétfolyt koron.
A szegény itt csak
mástól tudja,
Múltja mi volt, - fekete folt.
Nem érti, mért
takarta holdja
Azt, ami másnak napja volt.
A szegény mára
talán látja
Az éj sunyi gyilkos hevét?
Még ragaszkodó
kisgyermekként,
Fogja társa s Isten kezét.
A szegény hisz,
mert élne végre.
Gumi kötél türelme sok.
Felment, ha kell,
mert úgy szeretné,
Ha nincs is rá szilánknyi ok.
A szegény hite
kenyér nélkül,
Akár a víztükrű kereszt,
Összetörik egy
lehelettől
Amit a sóhaj kiereszt.
- Lassan, de biztosan, elindult a hold a nap takarásából?