Bevezetés

A természettudományokat a harmadik évezred elején is - mint legalább száz esztendeje - ambivalens értékítéletek övezik. Ront vagy javít az életminőségen mindaz, ami a tudományos racionalitás szülötte? Megfontolásra érdemes, hogy a radikális zöld és antiglobalista mozgalmak követeléseinek maradéktalan teljesülése az emberek életlehetőségeit tekintve nem okozna-e nagyobb károkat, mint amilyenek orvoslására szerveződtek, ellenfeleik közé pedig a szegény és technikai téren elmaradott országok képviselői is felsorakoztak. Ezekben az országokban ugyanis a lakosság a technikai civilizáció hátrányainak egy részét már elszenvedi, joggal tarthat tehát igényt az előnyökből való részesülésre is, elegendő itt példaként csak a gyógyításra, a közműszolgáltatásokra hivatkozni.

A megoldást a világszervezetek a fenntartható fejlődés elméletében vélték megtalálni, így a közös erőfeszítések az ebből eredő feladatok megfogalmazására irányulnak. A fenntarthatóság fogalma hivatott kifejezni az egyensúlyt a technikai civilizáció vívmányainak fejlesztése és a meglévő természeti, társadalmi értékek őrzése között. A kívánatos egyensúly megvalósulása jobb életminőséget biztosíthat a legkülönbözőbb embercsoportoknak.

A fenntarthatóság széles értelmezése nyit olyan dimenziókat is, amelyekről ritkábban esik szó. Környezeti értéket nem csak természeti tényezők képviselnek, az életszükségletek körébe sem csak gazdasági javak sorolhatók. A komplex szemlélet meghonosítása, a fenntarthatóságra nevelés tartalmi kérdései, bár számos kutatás, jó kezdeményezés született e tárgyban, még kevéssé mondhatók kikristályosodottnak, a nemzetközi szervezetekben megfogalmazódott célok sem mentesek az ellentmondásoktól.

A viták és elemzések folytatása szükségessé teszi, hogy megkíséreljük körvonalazni az a gondolkodásmódot, amely hozzásegít a problémák holisztikus kezeléséhez, a megoldások kereséséhez, amely segít elkerülni a reflektálatlan magabiztosságot és a cselekvést gátló bizonytalanságot egyaránt.

A posztmodern kor metaelemzései - akár a tudományfilozófia, akár a műelemzés, akár a hermeneutika, vagy a nyelvfilozófia terén folytak is - arra vezettek, hogy nemcsak örök, hanem időleges bizonyosságot sem lehet cáfolhatatlanul igazolni. Ezek a fejlemények azonban nem szükségképpen involválják sem az egyetemes kételyt, sem a kétségbeesést, sem pedig az értékszempontok elvetését. Az eredmények, melyek szerint sokféle értelmezés és értékelés lehetséges, nem teszik feleslegessé olyan közös természeti és szellemi értékek megnevezését, amelyek őrzésre érdemesek, olyan nézetrendszereket, amelyekről pedig sokféle közösség tartósan egyetértő érvelése azt bizonyítja, hogy káros, veszélyes, azt bírálni, követését tiltani szükséges. Az őrzésre érdemesnek tartott értékek köre változhat, de ez a változás szerves, benne a folytonosság - akár a tagadás által is - legalább annyira jelentős, mint az - egyre gyorsuló - megújulás.

A tradíciók, a hagyományos jelrendszerek, hagyományos viselkedésmódok, életszabályok elsajátításával képes a felnőtté váló egyén a társadalomba harmonikusan integrálódni, az életformák és meghatározó szimbólumrendszereik körében tájékozódni, érteni és megértetni magát, tevékenyen részt venni a társadalmi életben. Életünk minden téren hagyományokba ágyazott, a tradíciók a nyelvben közvetlenül is megtestesülnek.

Ha az intézményes nevelés nem híd a múlt és a jövő, az egyén és a közösségek, a mindennapi élet és a magas kultúra között, akkor töredékes világszemléletre vezet, ha benne a racionális reflexió alárendelt szerepet kap, akkor eredménye kaleidoszkóp-elemek halmaza lesz, amit érzelmi sodrás rendez kontingens képekké, a hullámzó esetlegességekből tudatos cselekvés, felelősség a jövőért aligha születik.

A kötet írásai kísérletet tesznek a fenntarthatóságnak, mint értékek fenntartásának, őrzésének holisztikus értelmezésére. A tanulmányokban olyan értékekről esik szó, amelyeket a nemzedékek közötti folytonosság és megértés, a népek közötti szükséges együttműködés érdekében akkor is érdemes követni, ha mellettük cáfolhatatlan érveket nem tudunk felsorakoztatni.

A kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszak hazánk történetében kiemelkedően eredményes korszak a tudományok, az oktatás, a művészetek, a gazdasági élet, és az életminőség területén is. A szellemi élet, az oktatás problémái terén - a különbségeket nem feledve - hasonlóságokat vélhetünk felfedezni a századforduló és az ezredforduló vitáiban, elemzéseiben, amelyek tanulmányozása különösen a pedagógusképzés számára adhat alkalmat hasznos következtetésekre.

Írásaim szólnak a pályájukat a múlt századforduló pozitivizmusának korszakában pályájukat kezdő hazai gondolkodókról, pedagógusokról. A fasori evangélikus gimnáziumnak 1897-től tanára, 1928-tól igazgatója Mikola Sándor, sem pedig a maga korában egyebek közt oktatáspolitikusként is jól ismert Kornis Gyula emlékét őrizni, műveiket újraolvasni érdemes, sokoldalú hagyományápoló tevékenységükről, az új gondolatok iránti nyitottságukból, mértéktartó, toleráns szemléletükből az utókor tanulhat.

Jóllehet, némely tekintetben - mint Kornis Gyuláról egy őt méltató elemző írta - olykor "beleálltak a múló értékek árjába", munkásságuk mégis példaértékű, a kor szellemi életére gyakorolt befolyásuk minden bizonnyal hozzájárult a "magyar marslakók", azaz a világhírű magyar származású fizikusok neveltetéséhez, és ahhoz a prosperitáshoz, amire máig elismeréssel tekintünk vissza. A korszak eszmetörténete arról győz meg, hogy a hagyományok értelmező-újraértelmező megközelítése nem csak a korok közötti kapcsolódást, a generációk közötti kommunikációt szolgálja, hanem a műveltség különböző elemeinek termékenyítő egymásra hatását is, amint a természettudományos képzettségű filozófus, Palágyi Menyhért és a fizikus-pedagógus, Mikola Sándor elemzései bizonyítják, amelyeket Az ember tragédiája Kepler-alakjáról írtak.

Olvasmányaim, eszmetörténeti barangolásaim arra vezettek, hogy összefüggő egészként kell szemlélni a természeti értékek őrzését, a hazai szellemi élet múltjának értékeit, ezek között a természettudományos gondolkodás eredményeit, a közoktatásban való megjelenésüket. A tanulmányokban az értékek között a kritikai gondolkodás, az európai racionalitás tradíciói mindvégig kitüntetett szerepet játszanak, sem a "nagy történetek" korának elmúlta, sem az internetkorszak nem ásta alá a racionális gondolkodás szükségességének állítását. A hagyományok része a mítosz, a művészet, és a tudomány is, mindezek körében tájékozódásra késztetni hivatott az intézményes nevelés, de, szemben a nevelésben is az érzelmi dominanciát követelő, hirdető, elfogadó elméletekkel, meggyőződésem, hogy az intézményes képzésben a racionális reflexiónak helyt kell kapnia.

A magyar századforduló eszmetörténetének dokumentumai a természettudományok értelmezését, értékelését, a pozitivista szemléletmód eredményeit és korlátait illetően sok olyan problémát érintenek, amelyek tanulmányozása közelebb vihet a tudományokkal kapcsolatos közkeletű értékítéletek megértéséhez, egyúttal a természettudományok tanításáról azóta is folyó viták álláspontjainak árnyalásához. A természettudományok tanítása a századforduló korának is jelentőségteljes kérdése, aminek mentén egyrészről a természettudományok világnézeti relevanciájának problémája, másrészről a tudomány és a gyakorlati haszon viszonyának problémája, valamint a természettudományoknak és a humán tudományoknak egymáshoz való viszonya és ezzel összefüggésben a műveltség egészében elfoglalt helyük diszkussziója is folyt. Ezeknek a tartalmas vitáknak, elemzéseknek a felidézése alkalmat ad arra, hogy újra és újra felvethessük azokat a kérdéseket, amelyek az egymást követő generációk közötti megértésben, az egymásért és a jövőért viselt felelősségben fontos szerepet kapnak.

A tanulmányok itt közzétett olvasata szerint a természettudományok és eredményeik alkalmazása nélkül a harmadik évezred embere nem élhet teljes életet, de magára a tudományra és a vele való élésre is igaz, hogy a gondolkodó éberség nélkülözhetetlen, a racionalitás fenntartása pedig csak a kritikai gondolkodásra nevelés, a vitára és a kételkedésre való hajlam kifejlesztése által remélhető. Az emberiség örökségének sokszínű kultúrájában meghatározóan fontos szerepet játszik sok más, nem dominánsan racionális: mitikus, művészi, vallási hagyomány, azonban ahhoz, hogy ezek az újabb kultúra fejleményeivel együtt egy élhetőbb világ tradícióinak részeivé válhassanak, szükséges az új nemzedékeket felkészíteni az önálló, kritikai gondolkodásra. A filozófia Szókratész óta meghatározó szelleme a kételkedni tudás, a reflexió, az alapokra kérdezés igénye, ami a kulturális örökség ápolásán, újraértelmezésén, élő, személyes megszólaltatásán nyugszik, amint erre a századforduló nagyjai is példával szolgáltak.

A kötet szövegében felhasználtam az ELTE TÓFK Tudományos Közleményeiben és a Magyar Tudomány 1998/4. számában megjelent írásaimat, valamint egy nemzetközi tudományfilozófiai kutatócsoport számára készített műhelytanulmányomat.

Köszönetemet fejezem ki dr. Donáth Péter egyetemi tanárnak ösztönző iránymutatásáért, segítségéért, a könyveiből, különösképpen A magyar művelődés és tanítóképzés történetéből című, 2008-ban megjelent munkájából meríthető eszmetörténeti és módszertani tanulságokért. Köszönet illeti közvetlen kollégáimat, családtagjaimat segítő, megértő türelmükért.