« SINKOVICS ISTVÁN: MEZŐGAZDASÁGI VISZONYOK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

TÓTH ZOLTÁN: A HADVISELÉS ÁTALAKULÁSA. »

PAULINYI OSZKÁR:
IPAR, KERESKEDELEM

A gazdaság fejlettsége a szükségletből, termelésből, fogyasztásból összetevődő gazdasági folyamat megosztottságától, illetőleg e megosztottság kisebb vagy nagyobb mértékétől függ. Kezdetleges viszonyok között nagyjában az egyes háztartások gazdasági önellátása állapítható meg. Egy-egy háztartás maga állítja elő mindazt, amire tagjai létfenntartásához éppen szüksége van, viszont amit termel, legnagyobbrészt maga fogyasztja is el. A szükséglet, termelés, fogyasztás gazdasági folyamata tehát itt lényegében az egyes háztartásokon belül zajlik le. A társadalmi fejlődés folyamán természetesen a gazdasági viszonyok e kezdeti egyszerűsége megbomlik: a többtermelésre való szükségszerű törekvés maga után vonja a termelő-munka elkülönülését önálló szakszerű foglalkozásokká. De mihelyt egy-egy különleges foglalkozás vagy meghatározott termelési ág válik a termelő-munka specializálódása folytán az egyes háztartások gazdasági alapjává, ezek már csak az általuk termelt egyfajta gazdasági javak kölcsönös és folyamatos kicserélése révén találhatják meg szükségleteik kielégítését. Ez pedig magának a gazdasági folyamatnak szétágazódását jelenti: a szükséglet, termelés és fogyasztás folyamata a háztartások, illetőleg az őket fenntartó gazdasági alanyok egész sora között oszlik meg. Minél sokoldalúbb és mélyrehatóbb a termelőmunkának ez a specializálódása és minél nagyobb azoknak a háztartásoknak a száma, amelyeknek egymást kiegészítő gazdasági tevékenysége együttesen adja a szükséglet-termelés-fogyasztás zárt folyamatát, annál fejlettebb az egyes társadalmi közösségek gazdasága és annál magasabb a gazdasági műveltsége.

Ennek a magasabb gazdasági színvonalnak a legfejlettebb s egyben jellegzetes szervezeti egysége a középkorban a város. Benne, nem pedig az államban találjuk meg ekkor egy tudatos és következetesen átgondolt gazdaságpolitikai rendszer kialakítóját és hordozóját is. A város az a tényező, amely ekkor mind a termelés folyamatát, mind pedig a gazdasági javak cseréjét következetes céltudatossággal irányítja, – közben természetesen kizárólag a saját, területileg szűkebbre szabott érdekeit tartva szem előtt.

A hangsúly itt a városfogalom gazdasági értelmezésére esik, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a gazdasági élet multbeli jelenségeinek helyes felismeréséhez és értékeléséhez csak gazdasági kategóriák segélyével juthatunk el. Sombart maradandó érvényű fogalmazásában a gazdasági értelemben vett város ismérve az, hogy egy-egy nagyobb település lakossága életfenntartásában idegen, külső mezőgazdasági munka termékeire van utalva. Ehhez még hozzáfűzhetjük, hogy ennek a reáutaltságnak nem kell feltétlenül a lakosság egészére kiterjednie, elég, ha túlnyomó részénél megállapítható.

Magyar földön a gazdasági folyamatnak ez a belső, a városfogalom gazdasági képletébe torkolló megosztódása a honfoglalást követő megtelepedés századától a XIV. század derekáig terjedő korszakot tölti ki. Kiváltságolt telepekkel, jogi értelemben vett városokkal találkozunk már a XIII. században is. Mögöttük, különösen pedig a hetivásár formájában jelentkező vásártartás joga mögött már a gazdasági folyamat osztódásának bizonyos előrehaladottabb foka húzódik meg. A városi önkormányzatban társadalmilag is fölfelé törekvő telepek számára ugyanis a helyben tartható hetivásár kiváltságát az a körülmény tette kívánatossá, sőt egyenesen szükségessé, hogy e telepeken időközben számosabb oly elem tömörült, amely akár mint őstermelő (szőlőművelő, halász, bányász), akár mint különböző mindennapi szükségleti cikkeket előállító iparos (kovács, pék, mészáros, csizmadia, szabó stb.), már elkülönült szakszerű foglalkozásokban kereste boldogulását és többé-kevésbbé egyoldalú gazdasági tevékenysége folytán saját szükségleteinek a kielégítésében hol kisebb, hol nagyobb mértékben mások fogyasztására, illetőleg termékeire volt utalva. Az ipari foglalkozásoknak e kezdeti elkülönülése és a kereskedelmi forgalom meglehetős élénksége ellenére is azonban XIII. századi „városaink” – tekintet nélkül a telepesek faji vagy nemzetiségi hovatartozására – gazdaságilag még a falu színvonalán állanak. Az ipari foglalkozások művelőinél, sőt a kereskedelem közvetítőinél is gazdaságuk tulajdonképpeni alapja a község határából reájuk eső polgári birtokrész és az azon űzött mezőgazdaság.

A több mint félszáz Árpád-kori „város” közül alig ha féltucatnyi – Pest, Buda, Esztergom, Győr, Pozsony és a bányavárosok közül talán Selmec- és Besztercebánya – került bele már a XIII. század folyamán a gazdasági értelemben vett város fogalmát megközelítő, előrehaladottabb fejlődés sodrába. A XIII. század második felében azonban a fejlődés rohamosan gyorsuló ütemet vesz. Olyannyira, hogy a XIV. század első felére magyar talajon is kialakul a kiváltságolt telepek több százra szaporodott tömegéből a gazdasági értelemben vett városoknak az a kiterjedt hálózata, amely már gócpontjainak puszta számával, de még inkább az egész államtestre kiterjedő [A külkereskedelem és városaink] megoszlásával országos viszonylatban is kifejezésre juttatja a gazdasági folyamatnak mélyrehatóbb tagozódását és a gazdasági színvonalnak ebben megnyilatkozó általános emelkedését.


Dereglyén érkező terménykereskedő a XV. század elején. Kolozsvári Tamás 1427-ben festett oltárán.
(Prímási Múzeum, Esztergom.)

A fejlődésnek ezt az utolsó mozzanatát gyorsított lendülettel az ország külkereskedelmi kapcsolatainak az elmélyülése és állandósulása váltotta ki. A külföldi kereskedők tartós és egyre fokozottabb érdeklődése a magyar föld gazdasági javai iránt, természetesen ösztönzőleg hatott a hazai termelésre, illetőleg az ország természeti javainak kitermelését célzó vállalkozásra. A termelés fokozása azonban a munkaerőnek a települések által történt szaporítása mellett csak a termelő munka megosztása és a hivatásszerű elkülönülés által biztosított alapossága révén volt elérhető. A külföld kereskedelmi érdeklődése így közvetve, a termelésre gyakorolt ösztönző hatásában siettette a gazdasági folyamatnak egyébként már megindult tagozódását. Ütemét meggyorsította és osztódottságát s belterjességét a szomszédos nyugati gazdasági területekével is összemérhető fokra emelte. De nemcsak kiváltotta a gazdasági haladásnak e végső kifejlését, hanem azontúl végig az egész középkoron át közvetlen tartópillére is maradt a már egyszer elért gazdasági színvonalnak és az állandósult távolsági forgalom révén egyik legbőségesebb forrása lett a gazdasági alanyok mind szélesebb körére kiterjedő anyagi jólétnek és vagyonosodásnak.

A külkereskedelmi kapcsolatoknak az ország gazdasági fejlődésére gyakorolt hatása már abban is kifejezésre jut, hogy a kiváltságolt községeknek idővel százakra szaporodó tömegéből a gazdasági értelemben vett városok hazánkban túlnyomórészt vagy a nagy távolságokat áthidaló országközi forgalom hazai útvonalain alakultak ki, vagy pedig bányaművelésünk központjain; a bányászat viszont az egész középkoron át széleskörű és állandó alapja volt az ország külkereskedelmének. A külkereskedelmi kapcsolatokon nyugvó távolsági forgalom gócpontja volt Buda, Pest, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, majd a kezdeti nekilendülés után utóbb visszaesett Székesfehérvár, Győr és Esztergom, továbbá Lőcse, Késmárk, Eperjes, Kisszeben, Bártfa, Kassa, Debrecen, Nagyvárad, Szeged, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó, Beszterce. – Selmec-, Beszterce-, Körmöc-, Nagybánya, Igló, Szomolnok, Radna, Abrudbánya, Zalatna gazdasági emelkedését viszont a bányaművelés biztosította. Velük szemben azoknak a középkori városainknak a száma, amelyeknél a külkereskedelmi, illetőleg távolsági forgalom nem, vagy csak csekélyebb mértékben érvényesült, Zágrábbal, Péccsel, Gyulafehérvárral, Temesvárral, Medgyessel és Segesvárral alig egy féltucatra szorítható.

A külkereskedelmi kapcsolatok hatása – hangsúlyozzuk – közvetve érvényesült csupán. Mégis indokolt, hogy középkori gazdaságunk történelmi rajzához a külkereskedelmi forgalom ismertetését vegyük hátterül: területi vonatkozásban ugyanis e kapcsolatok szabták meg az ország gazdaságának érvényesülési körét, belső tagozódásuk pedig valósággal tükörképét adja gazdaságunk országos szerkezetének.


Kassa város Zsigmond királytól Pozsonyban 1423 február 1-én kapott címerújító levele.
Az oklevél jobbfelőli alsó sarkán Hebenstreyt János akkori városbíró címere van lefestve.[1]
(Kassa sz. kir. város levéltára.)

Az a különbség, amely a számbajövő külső gazdasági területek között az általános szellemi és anyagi műveltség, valamint a gazdasági színvonal tekintetében fennállott, külkereskedelmi forgalmunkat egy nyugati és egy keleti körzetre osztja. A nyugatihoz sorolandók: Észak-Olaszország, a dél- és középnémet gazdasági terület, a Rajnavidék, Flandria, egyes Hansa-városok és Lengyelországnak az utóbbiak érdekkörzetébe eső nyugati részei (Krakkó, Posen), – együttesen: a nyugati-keresztény kultúrközösség magas színvonalú szellemi és anyagi műveltséggel, jobbára sűrű, a honi föld eltartóképességét messze meghaladó lakossággal, tömegszükségleti cikkeket termelő hatalmas kiviteli iparágakkal, fejlett városkultúrával és a gazdasági folyamatnak benne kifejeződő nagyarányú tagozódásával. Ezek a gazdasági területek természetesen elsősorban fogyasztó piacot kerestek ipari fölöslegeik számára s ezek ellenében nyersanyagot és a hazai mezőgazdaság hiányait pótló termékeket vásároltak.

A nyugati kultúrkörrel kialakult áruforgalom legfontosabb viszonylatai voltak: 1. Délnyugati irányban Buda–Székesfehérvár–Zágráb, illetőleg Muraszombat, Friaulon keresztül a dalmát városok és Észak-Olaszország egészen Firenzéig. 2. Nyugat felé a Duna-menti és a Bécs árumegállító törekvéseit semlegesítő Buda–Esztergom–Nagyszombat–Brünn–Prága útvonal Dél- és Közép-Németország s tovább a Rajnavidék, Flandria felé. 3. A délnyugati és nyugati fősugár közt különálló gócpont Sopron, amelynek mind Stájerország és Alsó-Ausztria, mind pedig Cseh-, Morvaország irányában megvannak a maga élénk kereskedelmi kapcsolatai. 4. Végül északi irányban a közvetlen külföldi gócpontok: Boroszló és Krakkó. Míg Boroszló kapcsolatai főként Buda és később a Garam-vidéki bányavárosok felé épülnek ki, Krakkó felől a forgalom a Poprád (Lubló–Podolin–Késmárk) és a Dunajec völgyén (Novytarg–Szepesófalu–Szepesbéla–Késmárk), majd Lőcsén, Eperjesen keresztül úgyszólván teljes egészében az ország keleti részei – Kassa – felé terelődik. Az északi fősugár forgalma azután részben Közép-Németország, részben a Hansa-városokon keresztül Flandria felé ágazik tovább.


Árufuvarozás a XVI. század elején. 1502-ben Strassburgban készült fametszet.

A keleti körzet külső gazdasági területei: Havasalföld, Moldva, továbbá Lengyelország keleti részei (Lwow) és a Közép-Balkán. A legfontosabb szerepet itt kétségkívül a két oláh fejedelemség játssza gazdag állatállományával és a forgalom gócpontjai az erdélyi szász városok: Nagyszeben, Brassó, Beszterce. E területek alacsonyabb gazdasági színvonalának megfelelően a külkereskedelmi forgalom alakulása itt éppen fordított képet mutat, mint a nyugati körzetnél. Itt az ipari termékek – nyugatról importált finomabb és silányabb minőségű hazai textiláruk, a hazai fémipar termékei (kaszák, kések, fegyverek), bőráruk és ezek mellett főként a só állnak a kiviteli oldalon, míg a behozatal forgalmát élő-állatok, halak és különféle mezőgazdasági termények alkotják.


Páncélgyártó műhely a XV. században. Roderik zamorai püspök Az emberi élet tüköre című
munkájának Augsburgban, 1470 körül megjelent német kiadásából.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

[A nyugati és a keleti körzet áruforgalma] Egy 1480-ból kelt legátusi jelentés a királyi kincstár jövedelmét a harmincadból, amelyet Mátyás király 1467-ben koronavám néven kifejezetten külkereskedelmi határvámmá szervezett, évi 80–100.000 arany forintra becsüli. Az elvámolt áruk vámértéke e vámbevételnek mintegy tizenhétszeresére tehető. Vagyis a 80.000 aranyforintnyi évi vámjövedelem alapulvételével Magyarország külkereskedelmi áruforgalma a XV. század utolsó harmadában – vámértékben kifejezve – évi 1,360.000 arany forintra rúgott volna. Hogy ez az összeg azután miként oszlott meg a nyugati és a keleti körzet közt, erre nézve az erdélyi úgynevezett „huszad”-bevételek – Erdélyben a kereskedelmi határvám az anyaországban használatos „harmincad” helyett a „huszad” nevet viseli – nyujtanak támpontot. Az utóbbiak által ellenőrzött forgalom jelenti ugyanis legjava részében a keleti körzet forgalmát. Az 1482–1503 időszakban a királyi kincstár az erdélyi huszad-jövedelmét évi 7000 aranyforintért adta bérbe. Ezzel az összeggel azonosítható tehát az erdélyi huszadok évi tiszta bevétele, amihez hozzáadva a nyers bevétel 25%-ára (2333 arany forint) becsülhető kezelési költségeket, 9333 arany forintban kapjuk meg a nyers vámbevétel összegét és az utóbbi tizenhétszeresében, vagyis 158.661, kereken 160.000 aranyforintban a keleti körzet évi áruforgalmának értékét. A két körzet forgalmát ezen az alapon választva külön egymástól, a nyugati körzet évi forgalma – behozatal és kivitel együttesen – mintegy 1,200.000 aranyforintban volna megállapítható.


II. Ulászló király 1494–95. évi számadáskönyvének kezdőlapja.[2]
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Gazdaságunk országos helyzetének megítélése szempontjából azonban nem annyira a forgalom összértékére vonatkozó számadatok a tanulságosak, mint inkább a forgalom belső tagozódása: a behozatalnak és kivitelnek egymásközti aránya és a forgalom megoszlása az egyes árunemek közt. A keleti körzetnél kellő előmunkálatok hiányában nélkülözzük az idevágó számadatokat. Egyébként pedig a számbajövő területek nemesérc-szegénysége arra enged következtetni, hogy e körzetnél a kivitel és behozatal mérlege nagyjában kiegyensúlyozott volt. A nyugati körzetnél kutatásunk mai állása mellett a külkereskedelmi áruforgalom e belső tagozódása számszerűleg is rögzíthető. Alakulását a Duna-menti útvonal forgalmára vonatkozó részletes adatok és az egyes gazdasági területekkel fennállott kereskedelmi érintkezésekre vonatkozó általános értesülések egyeztetésével az alábbi, csupán hozzávetőleges számokkal jellemezhetjük.

A külkereskedelmi forgalom együttes értékéből a nyugati körzetnél annak mintegy 2/3 része a behozatalra, 1/3-a pedig a kivitelre esik. A középkori Magyarország külkereskedelme tehát a nyugati gazdasági területekkel szemben passzív és az áruforgalomnak fentebb a vámjövedelem alapján 1,200.000 aranyforintban megállapított értéke mellett 800.000 aranyforintnyi behozatallal és 400.000 aranyforint értékű kivitellel mintegy 400.000 aranyforintra rúgó évi behozatali többletet mutat föl.

[A forgalom árunemei] A forgalom legfontosabb árunemei a következők:

A fenti számadatokkal méreteiben is megvilágított forgalomban az átfutó-áru mennyisége igen csekély. Mindössze némi nyugati eredetű posztó- és vasáru és a havasalföldi s moldvai élőállat- és viaszbehozatalnak bizonyos kontingense az, amely nem a hazai piacon, hanem a keleti, illetőleg a nyugati körzet külső gazdasági területein talált elhelyezésre. Mindez azonban még a keleti körzet forgalmának is csak töredéke, amely viszont a maga 160.000 aranyforintnyi értékével mindössze nyolcadrészét tette ki az országos forgalomnak.


II. Lajos király számadáskönyve az 1525. év első feléről.[3]
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A középkor magyar külkereskedelmi forgalma tehát nagy egészében mint a hazai gazdaság és a számbajövő külső gazdasági területek közvetlen árucseréje értékelendő, amelyben a behozatal árucikkei azzal a szükséglettel azonosak, amit a belföldi termelés nem tudott kielégíteni, míg a kivitel tételei a magyar gazdaság termésfeleslegeit képviselik. Az utóbbiakhoz kell azonban sorolnunk még azt a nemesfém-mennyiséget is, amellyel az ország gazdasága a passzív kereskedelmi mérleg behozatali többletét egyenlítette ki; az átfutó-forgalom jelentéktelen szerepe mellett ugyanis ezt a nemesfém-mennyiséget is belföldi eredetűnek, vagyis hazai terméknek kell minősítenünk.

Ha a mutatkozó termésfeleslegek és hiányok alapján ítéljük meg gazdaságunk országos szerkezetét, nyilvánvaló: a középkori Magyarország gazdasága a mezőgazdaságon és a magyar föld természeti kincsein nyugodott. Főként az utóbbin, hiszen nemesfém-kivitelünk 400.000 aranyforintnyi és a rézkivitelnek 80–100.000 aranyforint értékű tételével a hazai gazdaság együttes termésfeleslegének (400.000 aranyforint értékű árukivitel + a kereskedelmi mérleg passzívumát kiegyenlítő 400.000 aranyforint értékű arany- és ezüstpénz) nem kevesebb, mint 5/8 részét a bányaművelés számláján kell jóváírnunk, míg a mezőgazdaság (élőállat, állati termék, bor) 3/8 résszel csak a második helyet foglalja el.

Középkori gazdaságunk tárgyi alapját tehát az őstermelési ágak képezik. Mellettük az ipari termelés meglehetősen háttérbe szorul. Nemhogy feleslegeket tudott volna fölmutatni, hanem – mint azt a behozatal alakulása bizonyítja – még csak a hazai szükségletet sem bírta mindenben kielégíteni. Különösen szembeszökő a textiláruk rendkívül magas, az összforgalomnak 50%-át még a legóvatosabb számítás mellett is meghaladó kontingense, amely azt mutatja: Magyarország a középkor e legszámottevőbb tömegiparát, legalább is a jobb minőségű árut termelő színvonalon, teljesen nélkülözte.

Az egyes termelési ágak feleslegein fölépülő áruforgalom révén természetszerűleg gazdaságunk tárgyi alapjai közé kell sorolnunk a kereskedelmet is. Mai szemmel nézve ez a forgalom méreteiben teljesen eltörpül a modern szállítási technika vívmányaival lebonyolódó világforgalom mellett. Hiszen az 1,300.000 aranyra rúgó középkori forgalom mai értékre átszámítva (13,000.000 béke-korona) alig 1/80–1/100 részét teszi ki Magyarország háború előtti külkereskedelmi forgalmának. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az európai szárazföld egyik legjelentékenyebb átfutó-forgalmát lebonyolító Hansa-városok közül a XIV. században Lübeck forgalma mai értékben 4.5 millió márkára, Hamburgé 3.5 millióra és a stralsundi szorosé 3 millióra becsülhető, a korabeli viszonyokhoz mérve saját kereskedelmünktől sem tagadhatjuk meg a kimagaslóbb gazdasági jelentőséget.

[A kor gazdasági szemlélete] A tárgyi adottságok mellett gazdaságunk alakulásában mint szellemi tényezővel számolnunk kell a kor gazdasági szemléletével is. Hatása főként a gazdasági élet társadalmi szervezetének kialakulásában érvényesült. Szorosan vett tudományos elméletnek a középkor gazdasági szemlélete lényegében még nem minősíthető. Nem az egyes gazdasági problémákból kiindulva keresi módszeres vizsgálódás segélyével a gyakorlati megoldást, hanem függvénye csupán a keresztény életeszmény által átitatott korabeli bölcseletnek, amely a gazdasági élet kérdéseit mint etikai problémákat bírálja el és rájuk is az általános bölcseleti és valláserkölcsi alapelveket alkalmazza. Nem meglepő tehát, hogy a keresztény etika gazdaságelméletének főbb tételeit is első fogalmazásban éppen a középkori nyugati kereszténység univerzális kultúreszményének bölcseleti megalapozójánál, Aquinói Szent Tamásnál találjuk meg.


Nagykereskedő a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.[4]
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)

A tomizmus e tanításai szerint „az emberi gazdaság alapja a munka, miután az ember, ellentétben az állattal, nem mindjárt élvezhető formában találja meg a természetben szükségelt javait, hanem munkával kell fogyasztásra alkalmasakká tennie őket. A munka tehát szükségszerű, keresztülvitelénél pedig az emberi értelem és a testi erő egyaránt érvényesül. Minthogy azonban az ember életszükségletei annyira sokoldalúak, hogy azokat az egyes ember csak a saját erejére utalva semmikép sem tudná kielégíteni, elengedhetetlen a munka társadalmi szervezete, amely a hivatásszerű munkamegosztáson épül föl. A megosztás elvén alapuló munkaszervezet kereteit az emberi társadalom rendi tagozódása szabja meg, amely viszont isteni eredetű, amennyiben a gondviselés a különböző rendeket olyképpen osztotta el, hogy az ember a létfenntartását biztosító szükségletekben semmi hiányt ne szenvedjen.”

„A földi javak, illetőleg azok megszerzése azonban nem lehet öncél, hanem csak eszköz az ember túlvilági üdvösségét szolgáló erények gyakorlásához. Az ember gazdasági tevékenységének tehát csak a létfenntartásához s ezen túlmenően legfeljebb a jótékonyság gyakorlásához szükséges javak megszerzésére kell korlátozódnia s nem válhatik mammonisztikus nyerészkedéssé. A szükséglet mértékét viszont az egyes egyedek rendi állása határozza meg és rendenként különböző a szerint, hogy azok a társadalom szerves egységében magasabb, avagy alsóbbrendű funkciót töltenek-e be.”

„A munkamegosztás elvéből kifolyólag a tomista gazdasági szemlélet elismeri a kereskedelem jogosultságát is; de ezt csak annyiban, amennyiben az a gazdasági javak cseréjének lebonyolításával a szükségletek kielégítését szolgálja s nem válik haszonhajhászó nyerészkedéssé. Utóbbit elkerülendő, az árucserét tehát csak az egyes szükségleti javak jogos és egyenértékű csereértéke alapján tartja megengedhetőnek. E csereérték pontos szabatossággal nem rögzíthető, hanem bizonyos hozzávetőleges becslésnek van alávetve, amelynél az áru belső mineműsége, használati értéke és a különböző költségek veendők figyelembe; a használati érték megállapításánál súllyal esik latba a kereslet és kínálat általános alakulása is, vagyis a helyi viszonyok szerint változó általános konjunktúra növelheti vagy csökkentheti az áru értékét s számbavétele jogosult; ezzel szemben az egyes vevő részéről netán fennforgó különleges hasznosságnak a kereskedelmi kihasználása jogosulatlan és meg nem engedhető, miután e különleges hasznosság egyoldalú, csak a vevő, de már az eladó részéről nem áll fenn s így mint nem létező el sem adható.”


Zsigmond király 1411 szeptember 1-én kelt első kiváltságlevele a kassai barchentszövők számára.
[5]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

„A pénz tekintetében a tomisztikus gazdaságszemlélet az egyház kamattilalmi álláspontját osztja. A pénzben ugyanis csak értékmérő eszközt lát, amelynek hasznossága annak fölhasználásában (elhasználásában) áll csupán s így igazságtalan volna ezt az egyedüli hasznosságát mint külön értéket a külön fölszámított kamat ellenében értékesíteni. Számotvetve azonban a való élet viszonyaival, az elvi álláspont fenntartása mellett Aquinói Tamás a gyakorlatban bizonyos külső körülményeknek a figyelembevételét és az ezeken (például a kölcsönadó részéről felmerülhető károsodás vagy elmaradt haszon) alapuló méltányos kamatszolgáltatást mégis megengedi.”

Az élet, a gazdasági viszonyok alakulása természetesen nem egy vonatkozásban megcáfolta az eszményi célkitűzéseket. Az elméleti elgondolás itt is, ott is megalkuvásra kényszerült. Lényegében azonban a középkor gazdasági életének szervezete a keresztény kultúrközösség határain belül mégis az említett etikai elvek által átitatott gazdasági szemléleten épült föl. Különösen áll ez a középkori gazdaság legjellegzetesebb szervezeti egységére, a városra és az általa képviselt gazdaságpolitikai rendszerre, az úgynevezett „városgazdaság”-ra.

A város vezető szerepe a gazdasági élet középkori szervezetének kiépítésében a fejlődés természetes folyománya. Maga is a gazdasági folyamat tagozódásának szülöttje lévén, a város volt az a közösség, amelyet a tagozódásból adódó szervezeti problémák a legközvetlenebbül érintettek. Viszont jogi különállása, önkormányzata megadta hozzá a lehetőséget is, hogy megoldásukat a joghatósága alá tartozó területre és lakosságra kiterjedő érvénnyel megkísérelje.

E kérdések: a földtől elszakadt városi lakosság élelmi szükségletének biztosítása; az ipari foglalkozást űző kézművesek ellátása a szükséges nyersanyagokkal; s végül a városi lakosság körében meghonosodott önálló termelési ágak és ipari foglalkozások számára a kellő fogyasztó-piac megszervezése. Kezdetben, amikor a tagozódás még csak néhány szórványosan bontakozó város-településre szorítkozott, mindezekre kielégítő megoldást nyujtottak a vásárjog megszervezése révén rendszeresített hetivásárok. A hetivásár ugyanis természetes kapcsolatot teremtett egyfelől a város-települések, mint az ipari foglalkozások tömörülési gócpontjai, másfelől pedig a környező vidék falusi mezőgazdaságai között és a kettőt egymást kölcsönösen kiegészítő, többé-kevésbbé önmagát ellátó gazdasági egységgé fogta össze.

A városi fejlődés útjára lépett települések rohamos szaporodása, illetőleg az egyes városok gazdasági emelkedése azonban a további fejlődés során ezeknek a természetes autarkiájú gazdasági körzeteknek a belső egységét megbontotta. Az egyes városok megsokszorosodott gazdasági szükségleteikkel kölcsönösen benyomultak egymás gazdasági körzeteibe. Siettette ezt hazai vonatkozásban a külkereskedelmi forgalom rohamos emelkedése is, amely a hazai termelésre gyakorolt ösztönző hatása mellett a másik oldalon viszont a távoli gazdasági területek termékeinek piacra-vetésével és az általuk keresett nyersanyagok fölvásárlásával megingatta [A város gazdaságpolitikája] a hazai gazdaság kialakult helyi egyensúlyát. A gazdasági fellendüléssel kiélesedett verseny végül is arra szorította az egyes városi önkormányzatokat, hogy gazdaságuk függetlenségét és kiegyensúlyozott rendjét kényszerrendszabályokkal biztosítsák.

Mint minden gazdasági tevékenységnek általában, a „városgazdaság” fogalmában összefoglalható gazdaságpolitikai rendszabályoknak is a szükség a végső rúgója. Ennek jellege és mértéke, nemkülönben az egyes városok gazdasági strukturája szerint e gazdaságpolitikai intézkedések súlya városonkint a gazdasági életnek más-más területére esik és élességük is helyenként változik. A maguk összességében azonban felölelik a gazdasági élet egészét s végső célkitűzésükben következetesen átgondolt gazdaságpolitikai rendszert alkotnak. A célkitűzés kettős irányú: 1. a városnak mint gazdasági egységnek éles elhatárolása és védelme a külső versennyel szemben; 2. a városon belül a különböző elemek érdekeinek összeegyeztetése és minden egyes gazdasági alany számára a kellő életszínvonal biztosítása.


Gabonaszállítóhajó 1503-ban. A nagyszalóki Szent Miklós-oltár egyik képe.
(Szépművészeti Múzeum.)

A város gazdasági politikájának ez utóbbi vonatkozásban követett elvei: a társadalmi munkamegoszlás elvének elismerése az emberi gazdaság alapjául, az ebből folyó törekvés a fontosabb szükségleti javakat termelő foglalkozások meghonosítására, a termelő és a fogyasztó közti közvetlen kapcsolat megóvása, a kereskedelmi tevékenységnek csak a föltétlenül szükséges keretekre korlátozása, a spekulatív kereskedelem kiküszöbölése, a javak cseréjénél a valóságos értéknek, a „iustum pretium”-nak a szem előtt tartása, az egyes foglalkozások termelési körének szabatos elhatárolása – kivétel nélkül mind a legszorosabb eszmei kapcsolatban állanak a keresztény etika korabeli gazdasági szemléletével. Olyannyira, hogy ha a kánoni gazdaság-elmélet gyakorlati megvalósulásáról egyáltalán beszélhetünk, azt számtalan eltérő vonása ellenére is legjobban a középkori város gazdasági szervezete és politikája közelítette meg. Az eszmény egyetemessége természetesen törést szenved, mert csak egy-egy város szűkebb világára alkalmazva nyer megvalósulást.

Eszközeiben ez a gazdasági politika nagy változatosságot mutat föl. Magyar talajon legkorábban és különösebb mértékben a városnak mint önálló gazdasági egységnek kifelé való elhatárolása érvényesül. Ennek legfontosabb eszköze az árumegállítás joga és az úgynevezett „vendégjog” (Gastrecht). Az árumegállítás lényege: a városba jött idegen kereskedő árujával nem vonulhatott szabadon tovább, hanem kénytelen volt azt ott vagy föltétlenül helybeli vevőknek eladni, vagy legalább is meghatározott időn keresztül vételre fölkínálni (korlátozott árumegállítás). Utóbbi esetben a megszabott idő leteltével fönnmaradt készletével továbbvonulhatott. Rokontermészetűek a vendégjog körébe eső intézkedések is, amelyek viszont a városon belül az idegen kereskedő szabad üzleti tevékenységét az éves vásárokra korlátozták s ezeken kívül az üzletkötést csak nagy tételekben és csak helybeliekkel szemben engedték meg. Az árumegállítás kiváltságát Buda, Győr s Pozsony már a XIII. században megszerzik, de példájukat még a középkor két utolsó százada folyamán városaink egész sora követi, így Lőcse, Kassa, Nagyszeben, Brassó, Sopron, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes, Igló, Késmárk. Korai föltűnést és helyenként meglehetős rideg alkalmazását a magyar külkereskedelmi forgalom jelentősége magyarázza. Hogy ennek közvetítését és hasznát, nemkülönben a helybeli piac kereseti lehetőségeit saját polgáraik számára biztosítsák, az idegen kereskedő mozgási szabadságát igyekeztek kényszerrendszabályokkal megszorítani. Az árumegállító-jog természetesen súlyosan érintette a többi város polgárait és helyenként igen elkeseredett küzdelemre vezetett. A panaszok eredményeként azután hazánkban már a középkorban is megmutatkozik a törekvés, hogy a jog érvényét legalább is a hazai városokra nézve fölfüggesszék. Bizonyítják ezt Nagy Lajos és Zsigmond ilyen irányú mentességei. Nagy Lajos Buda árumegállító-joga alól mentesíti Nagyszeben, Brassó, majd általában a magyar városok polgárait, míg Zsigmond már az összes hazai kiváltságokra nézve hoz hasonló értelmű rendelkezést.

A lakosság élelmezése szempontjából minden városnak érdeke volt, hogy gazdasági uralmát minél kiterjedtebb gazdasági körzet fölött gyakorolja. [A város belső gazdasági rendje] A magyar városok, amelyeknek különben többnyire elég kiterjedt saját-határuk is volt, ezt rendszerint közvetett úton biztosítják a szomszédos falvaknak földesúri joghatóságuk alá vonásával. A hasonló célt szolgáló formális tilalmi körzettel a mi városainknál csak szórványosan s itt is inkább csak ipari foglalkozásra vonatkoztatva (például Privigye, Debrecen) találkozunk.


Terménykereskedő a XV. században. Roderik zamorai püspök Az emberi élet tüköre
című munkájának Augsburgban, 1470 körül megjelent német kiadásából.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A kifelé így elhatárolt és körülbástyázott körzeten belül a város belső gazdasági rendjének legjellemzőbb vonása a termelő és fogyasztó közvetlen kapcsolata és a törekvés az üzérkedő kereskedelem kiküszöbölésére. A kézművesek készítményeiket saját maguk árusítják, a helybeli hivatásos kereskedők, a szatócsok pedig még kicsiben is jobbára a csak idegenben beszerezhető portékával kereskedhetnek. A környék mezőgazdasági terményeit a közönség a piacon közvetlenül a termelőtől vásárolja és tilos azoknak fölvásárlása a városon kívül, az úgynevezett „elővétel”. Az üzérkedő kereskedelem megbénítását célozza a mértékek, a pénzváltás, sőt az üzletkötések hatósági ellenőrzése és az árak hivatalos megállapítása a városi hatóság által.

A középkori városgazdaság egyik lényeges elemévé vált idővel a céhszervezet. Lényegében ugyan az egyes foglalkozási ágak érdekképviseleti tömörülése, de tágabb vonatkozásban tulajdonképpen az egész ipari termelés rendje rajta épül föl. Gazdaságpolitikai elgondolásának jellegzetes vonása: az ipari termelés körében is a kielégítő megélhetés biztosítása az egyes gazdasági alanyok számára. Innen az egyes kézműves foglalkozások körének szabatos elhatárolása az előállítható ipari termékek tekintetében, a hazai piac kizárólagos uralma, és nem utolsó sorban az ipari vállalkozás személyes jellegének megóvása a kereskedelmi alapokra fektetett nagyobb üzemek és az ezt lehetővé tevő társulás eltiltásával. Az ipari termelés méreteit a fogyasztó piac tényleges fölvevőképességéhez szabó további intézkedés az ipari alkalmazottak, vagy éppen a mesterek számának a korlátozása. Nagyobb, kereskedelmi alapokra fektetett ipari vállalkozásnak a középkori város gazdaságpolitikája csak a tömegszükségleti cikkeket előállító és határozottan kiviteli jellegű iparágakban adott helyet. Így mindenekelőtt a textiliparban és a fémfeldolgozó-ipar egyes ágaiban (messing-, késesipar). Kiviteli jellegüknél fogva itt azonban éppen a termelés fokozása szolgálta a helybeli gazdaság érdekeit, viszont annak arányai folytán mind a nyersanyag-beszerzés, mind az értékesítés kielégítő megszervezése föltétlenül megkövetelte a vállalkozásnak kereskedelmi alapokra fektetését.

Nálunk a céhszervezet és általa az ipari termelés tudatos megszervezése aránylag késői keletű, csak a XIV. század második felében ölt határozottabb formákat. Hazai viszonyainkból folyó sajátossága, hogy az egyes kézműves-foglalkozásokon belül nem mutatja a termelésnek fokozottabb korlátozását. Középkori céhleveleink általában nem ismerik sem a legények, sem a mesterek számának korlátozását, sőt rendszerint még az idegenből letelepedő mester fölvételét is megengedik. Céhszervezetünknek ez a szabadabb légköre is világosan mutatja, hogy iparosodásunk még csak mérsékelt fokú volt és tág lehetőségeket nyujtott az elhelyezkedésre.


Asztalosműhely a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)

Számos városunk gazdasága a szőllőművelésen, borgazdaságon alapult. Nemcsak Sopronra, Pozsonyra, Budára, Besztercére vonatkozik ez, amelyek környéke határozottan borvidéknek számított, hanem Szegedre, Kassára, Lőcsére, Eperjesre, Bártfára is, amelyek polgárai a tőlük távolabb eső borvidékeken, a Szerémségben és a Hegyalján kiterjedt szőllőkkel rendelkeztek. E szőllőművelő városok gazdaságpolitikájában természetesen nagy szerepet játszik az idegen bor behozatalának eltiltása, hogy a helyi fogyasztó-piac a saját termés számára biztosíttassék. A bor és általában az italmérés, illetőleg a serfőzés joga egyébként is nem csekély jövedelmet hozott. Mint a földtulajdonnal kapcsolatos haszonvétel, azokban a városainkban, amelyek számottevőbb bortermeléssel nem rendelkeztek, rendszerint a teljesjogú polgárokat, az úgynevezett „Ringbürger”-eket – a főtéri házak tulajdonosait – illette meg.

A város mellett bizonyos gazdaságpolitikai befolyáshoz jut már a középkorban az államhatalom is. Hatása részben csak közvetett: a gazdasági viszonyokra is kiható bizonyos berendezkedések révén érvényesül, amelyek szabályozása történetesen a királyi felségjogok, avagy az uralkodó és a rendek közt megoszló törvényhozás körébe tartozik. De a tudatos gazdaságpolitikai elgondolások sem vitathatók el teljesen a központi hatalomtól. Csak éppen hiányzik belőlük a gazdasági élet egészére kiterjedő rendszeresség és keresztülvitelükben a kellő erély, úgyhogy a város erőteljes gazdaságpolitikája mellett csak másodrendű szerepet játszanak.

Mindenekelőtt a királyi hatalom várostámogató politikája említendő itt. Indítékait ugyanis korántsem szabad kizárólag a financiális szempontokban keresnünk, még ha uralkodóink, kivált Zsigmond és Mátyás, rendkívüli adók és hitelek révén alaposan kihasználják is a városi polgárság teherbíróképességét. A korabeli gazdasági szemlélet általában a városokban látta a gazdasági emelkedés ideálját és az államhatalom városbarát politikájának is e gazdasági értékelés az igazi rúgója, amint Nagy Lajos és Zsigmond kiváltságleveleiben nem egy helyt kifejezetten is olvasható. Országos érdekeket szem előtt tartó tudatos gazdaságpolitika Károly Róbertnak Csehországgal kötött kereskedelmi szerződése, amely a bécsi árumegállító-jog semlegesítése és a délnémet meg a Rajna-menti gazdasági területekkel kialakult közvetlen kereskedelmi kapcsolatok megóvása végett e forgalmat a Duna-menti útvonalról Brünn–Prága–Nürnberg irányába tereli. További példái: Nagy Lajosnak és Zsigmondnak fentebb már említett rendelkezései, amelyek az árumegállítás káros hatásait lettek volna hivatva kiküszöbölni; vagy Zsigmond kísérlete a fínomabb posztó- és barchent-ipar meghonosítására, a meg-megújuló törekvések az elburjánzott belső vámok megszüntetésére és a súly- és mértékrendszer egységesítésének kezdeményezése.

Különösen figyelmet érdemel azonban a királyi hatalom valutáris politikája, amely a pénzverés felségjogának gyakorlatában érvényesül. A pénzgazdaság térfoglalásával ugyanis, – ami a gazdasági folyamat belső tagozódásából szükségszerűen következett – a gazdasági javak cseréjének zavartalan lebonyolítása és általában a gazdasági viszonyok állandósága nem utolsósorban a pénz értékének szilárdságától függött. A pénz e közgazdasági jelentőségének föltétlen elismerését Károly Róbert reformjai (1320–30-as évek) tették a magyar királyság pénzügyi politikájának alaptételévé. A reform lényege: fölhagyott a pénzverési felségjog pénzügyi kihasználásával [Királyaink pénzügyi politikája] és megóvta a pénz szilárd értékét és jó minőségét. Hogy pedig e célkitűzés gyakorlati megvalósításában egy az eddiginél is állandóbb értékmérőt bocsásson az ország gazdaságának rendelkezésére, firenzei mintára vert aranyforintok kibocsátásával a magyar pénzrendszer alapjává a kettős (arany és ezüst) valutát tette. A magyar királyság pénzügyi politikája az egész középkoron át híven kitartott Károly Róbert e közgazdasági alapelvei mellett. Az ezüstpénz-verés terén ugyan még legnagyobb uralkodóink is – Zsigmond vagy Mátyás király – hozzányúlnak időnként a pénzrontás eszközéhez, hogy fiktív értékű, névleges értékénél alacsonyabb fínomságú pénz kibocsátásával fedezzék a királyi kincstár hiányait. Annál szilárdabban állott azonban a magyar aranyforint, amelynek fínomsága és pénzlába a XIV. század folyamán bekövetkezett jelentéktelenebb módosulástól eltekintve, századokon keresztül változatlan maradt. S aranytermelésünk bősége mellett ez az értékállandóság elegendő volt ahhoz, hogy aranyforintunk gazdasági téren semlegesíthesse az ezüstpénzrontási műveletek egyébként könnyen végzetessé válható hatását.


Pénzváltó a XV. században. (A Corvin-Antifonale egyik képéről.)
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Károly Róbert pénzügyi újításai közül jelentős hatással volt országos gazdaságunk alakulására a kincstár nemesfémmonopóliuma is. A középkori Európának Magyarország volt az egyetlen állama, amely nemzetközi viszonylatban is számottevő mennyiségű aranyat termelt és Afrika mellett az egyedüli ország, ahonnan az európai gazdaság növekvő aranyszükségletét kielégíthette. A nemesfémmonopólium következtében a magyar arany csak a királyi pénzverdéken keresztül, pénz alakjában juthatott forgalomba és mint ilyen a külföld számára csak megfelelő értékű gazdasági javak ellenében volt hozzáférhető. A magyar föld aranygazdagsága tehát a nemesfémmonopólium révén ösztönzőleg hatott a külkereskedelmi kapcsolatok élénkülésére s az országos gazdaság általános fellendülésének egyik tényezője lett, a nélkül, hogy a külföld a gyarmati gazdaság eszközeivel, például a hazai arany kitermelésével foglalkozó magánvállalkozásokban szerzett érdekeltség révén, megkísérelhette volna a magyar arany megszerzését, ahogy a XIV. század második felében a magyar réznél tették firenzei kereskedőházak.


Pékműhely a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)


Magyar uralkodók aranyforintjai 1387–1526 között.
1. Zsigmond (1387–1437). – Albert (1438–1439).
2. I. Ulászló (1440–1444). – Hunyadi János kormányzó (1446–1453).
3. V. László (1452–1457). – Mátyás (1458–1490).
4. II. Ulászló (1490–1516). – II. Lajos (1516–1526).
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A nemesfémmonopólium bevezetésénél nem hiányzott azonban a pénzügyi kihasználás célzata sem. A kincstár ugyanis többek közt éppen ennek üzleti hasznában kereste a pénzújítás elmaradt jövedelmének pótlását, aminek a magángazdaság szempontjából kevésbbé örvendetes következményei voltak. Időben a nemesfémmonopólium bevezetése egybeesik a magyar aranytermelés nagyarányú föllendülésével, amely a körmöci és nagybányai aranyterületek fölfedezéséhez fűződik. A művelés alá vett új ércerek váratlan gazdagsága és a még csak kisebb mélységben, vagy éppen a felszínen járó bányaművek alacsony üzemköltségei mellett a művelésnek ebben a kezdeti korszakában Körmöcön és Nagybányán mondhatni máról-holnapra polgári kézen nagyobb vagyonok halmozódhattak volna föl. Ezek a lehetőségek azonban mind veszendőbe mentek a nemesfémmonopólium pénzügyi kihasználásán. Az akkori pénzügyi kormányzat ugyanis – ismerve a termelési viszonyokat – az arany beváltási árát oly alacsonyan szabta meg, hogy a gazdag aranyleletek rendkívüli nyeresége nem a művelő-vállalkozásnak, hanem a kincstárnak jövedelmezett, amely az aranybeváltáson a monopólium első évtizedeiben 40, sőt az első években 60 százalékot keresett. Később – valószínűleg a XIV. század vége felé – az arany beváltási ára lényegesen emelkedett, olyannyira, hogy a beváltás üzleti hozama 6%-ra zsugorodott. Mindez azonban már nem jelentett kárpótlást a magángazdaság számára a veszendőbe ment lehetőségekért, mert időközben az egyre nagyobb mélységekbe jutott bányaművek üzemköltségeinek emelkedésével a termelő-vállalkozás nyeresége is tetemesen alábbszállott. Hogy számszerű valóságukban mit jelentettek volna a lehetőségek, azt egyetlen egy adat is szemléletesen érzékelteti. Erzsébet anyakirálynő 1344-ben a királyi kincstár thezaurált kincseiből többek közt nem kevesebb mint 21.000 márka színaranyat (körülbelül 5200 kg) vitt le magával Nápolyba, ami kivert értékben mintegy 1,470.000 magyar aranyforintnak felelt meg. Ha csak ezen az egy adaton mérjük is le tehát a magyar aranytermelés üzleti lehetőségeit, megállapíthatjuk, hogy az 1330 körül bevezetett monopóliumnak első 10–15 esztendejében, annak pénzügyi kihasználása nélkül, csak az aranytermelés révén másfélmilliónyi készpénzvagyon halmozódhatott volna föl a körmöci és nagybányai bányavállalkozók kezén.

Középkori gazdaságunk alakulását egyes ágaiban vizsgálva, a mezőgazdaság mellett legnagyobb gazdasági jelentősége a másik őstermelési ágnak, a bányaművelésnek volt. Középkori bányászatunk fő termékei az arany, ezüst, réz és só; mellettük a vas és a higany csak jelentéktelenebb szerepet játszik. Az arany és ezüst, illetőleg az ezüst és réz hazánkban a legtöbb helyen elegyesen fordult elő, de helyenként hol az egyik, hol a másik az uralkodó.

Főként aranytermelés folyt Erdélyben, Abrudbányán és Offenbányán és a XIV. század első negyede óta Körmöcbányán, Nagy- és Felsőbányán, továbbá Biharban Körösbányán és Kisbányán és a liptómegyei Bócán. Erdélyben a mellett igen kiterjedt területen folyt a másodlagos lerakodású fövényarany mosása, amely az Erdélyi Érchegység völgyeiben le egészen az Alföld széléig igen jó fínomságban (20–23 karát) fordult elő. Ismertebb helyei: Hunyad, Déva környéke, Szászsebes, Torockó, Torda, Topánfalva, Solymos, Karánsebes, Lugos. De mostak aranyat a Csallóközben és helyenként a Szepességen is.

Az ezüstbányászat legszámottevőbb gócpontja Selmecbánya a szomszédos Béla- és Bakabányával, mellette Szomolnok, az erdélyi Radna és a Barsmegyei Újbánya. Elég jelentékeny volt Besztercebánya ezüsttermelése is. Utóbbi főterméke azonban a réz, amely ezenkívül még Libetbányán és a Szepes-Gömöri Érchegység kiterjedt területén (Rozsnyó, Dobsina, Gölnicbánya, Igló, Teleki-bánya) fordult elő nagy mennyiségben. Higanyt a Besztercebánya szomszédságában fekvő Ortuton, vasércet pedig Torockón és a vasmegyei Borostyánkő környékén termeltek. A sóbányászat a ma is művelés alatt álló erdélyi területeken (Torda, Deés, Vizakna), a Székelyföldön [Bányák és bányatermékek] (székelysó), Máramarosban és a sárosmegyei Sóvárott folyt.

Bányatermékeink közül a XIV. század első negyedétől kezdve az egész középkoron át az arany a legjelentékenyebb. Termelése országos viszonylatban meglehetős egyenletes színvonalon mozog, miután az egyes bányavidékeken más-más időpontban éri el tetőpontját. A XIV. században inkább Körmöcbánya vezet, míg a XV. században fokozatosan visszaesik az itteni termelés és a keleti területek, Nagybánya, Erdély nyomulnak előtérbe.


Bányatelep a rozsnyói templom főoltárképén. XV. század.
[6]

Nem véve figyelembe a beváltási kötelezettség alól törvényellenes módon elvont aranyat, amelynek mennyiségét nem ellenőrizhetjük, Magyarország aranytermelése a Mohácsot megelőző kétszáz esztendő folyamán évi átlagban 6000–6400 budai márkára, – 1500–1600 kilogrammra – becsülhető, ami pénzzé verve 420–425.000 magyar aranyforintnak felelt meg. Ezzel a mennyiséggel Afrika után (évi termését Soetber a középkorban 3000 kilogrammra becsüli) Magyarország foglalja el a második helyet az európai aranypiacon. Minthogy pedig a többi európai bányavidék termelése az egyetlen Gastein kivételével egészen jelentéktelen volt, az aranyvaluta bevezetése óta igen keresett arany értékes fogyasztó-piaccá tette Magyarországot a nyugati gazdasági területek szemében. Ebben találjuk magyarázatát külkereskedelmünk rohamos fellendülésének és aránylag nagy méreteinek. E külkereskedelmi forgalom révén, mint mérlege is igazolja, aranytermelésünk pénzített állapotban csaknem egészében külföldre vándorolt, úgyhogy a fentemlített kétszáz év alatt Magyarország mintegy 80–90,000.000 aranyforinttal gyarapította az európai gazdaság aranyforgalmát.

Ezüsttermelésünk országos átlaga hozzávetőlegesen 35–40.000 márkára, 8700–10.000 kilogrammra rúgott, ami pénzzé verve 8 latos fínomságú (50% ezüst + 50% réz) denárokban évi 265–300.000 forint pénzkihozatalt jelentett.

Jelentős cikkünk volt az európai piacokon az egész középkor folyamán a réz is; nemcsak a korabeli fémiparnak keresett nyersanyaga, hanem számottevő cikke a Levante és Afrika felé lebonyolódó kivitelnek is. A magyar rezet a mellett igen kívánatossá tette gazdag ezüsttartalma is (10–12 lat mázsánként), amelynek kiválasztását hazai kohászatunk Thurzó Jánosig (1496) nem ismerte, úgyhogy a magyar réz jobbára csak féláru alakjában, mint úgynevezett „fekete réz” került kivitelre. A Szepes-Gömöri Érchegység rezének fő kiviteli útja Lőcsén, Késmárkon, Krakkón keresztül vitt Flandria és Közép-Németország felé; Krakkó árumegállító-joga is elsősorban a magyar réz kereskedelmi értékesítését volt hivatva a város polgárai számára biztosítani. Besztercebánya és Libetbánya reze viszont részben Szilézián, Boroszlón keresztül Németországban, részben Buda közvetítésével Velencében és Firenzében találta meg fő fogyasztópiacait. Az olasz városok főként a XIV. században tartják kezükben a magyar réz kivitelét, mely a század végétől kezdve egyre inkább Nürnberg felé terelődik.

A sótermelés nagyjából a hazai szükséglet keretei közt mozgott; mindössze a Balkán felé volt kivitel tárgya is. Viszont a nyugati határszélen és az északi megyékben szabad volt az osztrák és lengyel só behozatala is, tekintettel a távolabb eső keleti részekből jövő magyar só magas szállítási költségeire.

A föld kincse – eredetileg a földtulajdon tartozéka – a nyugati fejlődés hatása alatt idővel nálunk is regálé tárgya lett. A sónál a királyi hatalom e felségjogát a magánkézen maradt Sóvár és a székelyek különleges kiváltsága kivételével a legszélesebb körben érvényesítette és mind a termelést, mind az értékesítést megtartotta a kincstár kezében. Ezzel szemben az ércbányászatnál megelégedett bizonyos hozadékadó-szerű részesedéssel, az úgynevezett „urburá”-val, amelynek ellenében a bányaművelést szabadon folytathatták az annak kiváltságával kifejezetten fölruházott királyi népelemek, – a későbbi királyi bányavárosok; sőt Károly Róbert pénzügyi reformja a magánosok birtokain is általában szabaddá tette a művelést, és a földesurak támogatásának biztosítására az urbura egyharmadát [Ércbányászat és magánvállalkozás] is a mindenkori földesúrnak engedte át. Az urbura az aranynál a termelt érc (nem a fém) egytizedében, egyébként pedig egynyolcadban volt megállapítva.


Vasbánya a rozsnyói templom főoltárképén. XV. század.

Az ércbányászatban tehát tág tere nyílt a magánvállalkozásnak. A bányavállalkozás üzemi és vállalati egysége a bányamű, amelynek területe, az úgynevezett bányatelek, az egyes vidékek bányajoga szerint szabatosan meg volt határozva. A bányamű birtoklását a szerencsés kezű „túrzó” számára a királyi bányamester által kiadott jogosítvány biztosította, de csak a bányamű valóságos üzembentartásának tartamára; a művelés megszüntetésével elveszett a vállalkozó birtokjoga is és arra bármely új jelentkező igényt támaszthatott.

A bányavállalkozás szervezeti formája eleinte a személyes vállalkozás s ennek megfelelően mindössze néhány négyzetölre szorítkozik az egyes bányatelkek felszíni kiterjedése is, amelyen belül a jogosítvány birtokosa a föld mélyébe haladó aknát vagy tárnát művelhette. A fölfedezett ércerek időnkénti elapadásával csökkenő hozam azonban s még inkább a bányák elmélyülésével tetemesen emelkedő költségek (az egész hegyrészek vízmentesítését szolgáló úgynevezett főaltárnák, szellőztető aknák nyitása, vízemelő kerekek állandó üzembentartása, stb.) idővel szükségszerűen maguk után vonták bizonyos szélesebbkörű tőkeszervezet kialakulását. A középkori bányavállalkozás ennek formáját a „művelő-társulatban” találta meg, amely fönntartva az egyes bányaművek üzemi egységét, ideális birtokrészek formájában lehetővé tette több vállalkozó összefogását egy-egy bányamű üzembentartására. A társulat egyes tagjai birtokrészük (1/4, 1/8, 1/16, 1/32 stb.) arányában viselték az együttes üzemi és termelési költségeket s ugyancsak annak arányában osztották föl maguk között a termelt ércet is; ennek további kohászati földolgozása azután már ismét kinek-kinek egyéni vállalkozása volt. A nagy konjunktúra, a gazdag leletek korszakának elmultával, amely nálunk körülbelül a XIV. század második harmadával zárult le, a magyar bányászatban is a társulati vállalkozás lett annak általános szervezeti formája.


Zsigmond és Albert király ezüstpénzei, másfélszeres nagyításban.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Tartós megoldást azonban a társulati vállalkozás sem hozott. Nem pedig azért, mert a középkori városgazdaság sajátos kereskedelmi politikája és a fogyasztó-piacok messzeeső volta következtében a fémek kereskedelmi [A bányaművelés újjászervezése] értékesítésének hasznát az idegen kereskedő élvezte s magának az ettől eleső bányavállalkozásnak keretében nagyobb mérvű tőkeképződés tulajdonképpen meg sem indult. Így köszöntött be a XV. század derekával hazánkban is a bányavállalkozás egyre fokozódó krízise, amely a termelő-vállalkozást előleghitelek és az ezek ellenében vállalt kötött-áru szállítási szerződések révén egyre inkább a kereskedelmi tőke jármába hajtotta és a század végére bányaművelésünknek már csaknem általános csődjére vezetett. A válság megoldását itt csak a kereskedelmi tőke kapitalisztikus vállalkozása hozhatta meg, amely a termelő-vállalkozás szorult helyzetét kihasználva egész bányavidékek termését a saját vállalkozásai számára biztosíthatta. Az így lekötött nagy készletek révén viszont az egyes kereskedőházak valósággal monopolisztikus uralomhoz jutottak a világpiacon és a kínálat-kereslet mesterségesen befolyásolt ollójának spekulatív kihasználásával oly busás nyereségre tettek szert, hogy kockázat nélkül vállalhatták a termelés talpraállításának rendkívüli befektetéseit.


Ulászló és Hunyadi János ezüstpénzei, másfélszeres nagyításban.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Magyarországon a bányaművelésnek ez az újjászervezése Thurzó János nevéhez fűződik. Bethlenfalvi Thurzó János, a szepességi magyar település, a tízlándzsások egyik családjának sarja, már fiatalon felismerte a bányászat általános európai krízise folytán a nemzetközi fémpiacon kínálkozó rendkívüli üzleti lehetőségeket. Ez vezeti már fiatalon Krakkóba, hogy kereskedelmi tervei útjából elhárítsa az ottani árumegállítás akadályát. Három évtized telik el eredménytelen próbálkozásokban, hogy különböző technikai újítások monopolisztikus kihasználása révén hol Magyarországon, hol Lengyelországban, hol Gosslarban köthesse le vállalkozása részére a szükséges nagy fémkészleteket. Élete álma végre Besztercebányán valósul meg. 1492–94 évek folyamán részben bérlet, részben vétel útján megszerzi a tönk szélén álló besztercebányai vállalatok bányaműveit, majd az augsburgi Fuggerekkel társulva biztosítja vállalkozása számára a kellő tőkeerőt is. Ott, ahol már-már beomlottak volt a tárnaművek, Thurzó János technikai leleményességének irányítása mellett rövid néhány év alatt Európának a maga korában legnagyobb szabású réztermelő és rézipari vállalata születik meg. A vállalat termése már alig egy évtized multán fekete rézben évente meghaladja a 35.000 mázsát. Ebből a nyers-rézből 50–51% a fínom réz átlagosan 10½ lat, összesen 12.856 márka – 3214 kg ezüsttartalommal; további 27%-ot tesz ki a másodrendű réz, míg 17,49% esik a fínomítási eljárás során előállott súlyveszteségre.


Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos ezüstgarasa, másfélszeres nagyításban.
(Magyar Nemz. Múzeum.)

Sajnos a besztercebányai művelésnek ez a nagyarányú föllendülése országos gazdaságunk szempontjából nem nyereséget, de inkább veszteséget jelentett. Az idegen tőkeérdekeltség következtében ugyanis, s mert Thurzó [Thurzó János] János halálával a vállalat teljesen a Fuggerek kezére került, lényegében e vállalkozás nem jelentett egyebet, mint hogy a magyar föld kincse úgyszólván minden ellenszolgáltatás nélkül a külföldet gazdagította. S e gazdagságból morzsák hullottak csak a magyar gazdaság asztalára: annak a néhányszáz munkásnak a megélhetése, akiket a vállalat bányaműveiben és kohóiban foglalkoztatott.


A két Thurzó János, fiú († 1558) és apa († 1508) síremléke a lőcsei Szent Jakab templomban.
[7]

Közgazdasági szempontból a bányaműveléssel szemben tetemesen kisebb szerepet játszik középkori iparunk, amely, mint láttuk, messze mögötte maradt még a hazai fogyasztás nyujtotta lehetőségeknek is. Az ipari foglalkozásokat nemcsak mezővárosainkban, hanem a tulajdonképpeni városokban is mindenek előtt a helyi és környékbeli lakosság mindennapos szükségleteit kielégítő kézművesek képviselik: pékek, mészárosok, kovácsok, csizmadiák, szabók, szűcsök. A helyi piactól többé-kevésbbé függetlenült, kivitelre dolgozó a tímárok ipara, amely főleg alföldi városainkban, Debrecenben, Szegeden, Kecskeméten, továbbá Kolozsvárott, Nagyszebenben jelentős. Korai föltűnését és virágzását állattenyésztésünk kiterjedt volta és az állati bőröknek a kivitelben is mutatkozó bősége magyarázza. Nagyszebennek és Brassónak igen jóhírű a viaszipara is, amely ugyancsak a külső piacok számára dolgozott. A középkor legnagyobb jelentőségű tömegiparát, a textilipart hazánkban jobbára csak a silányabb minőségű abaposztó és a vászon, gyolcs képviseli. Főként Pozsonyban, Bártfán, Kassán, Nagyszebenben, Brassóban jut nagyobb szerephez. Bártfa különösen a gyolcsiparban vezet, míg Kassa a barchent-iparban vív ki magának kiváltságos helyzetet. Zsigmond király flandriai mesterek behívásával megkísérli a fínomabb posztóipar meghonosítását is. De nem igen találjuk nyomát, hogy e kísérletnek maradandó eredménye lett volna: hiányzott a tőke az angol gyapjú nagyszabású behozatalának megszervezéséhez. Elég elterjedt iparág a kardcsiszároké is, akikkel Budán, Kassán, Bártfán, Erdélyben épúgy találkozunk, mint alföldi városainkban. Még nagyobb fontosságú azonban középkori városainkban az ötvösség, amely az előkelő rétegek fényűzésében és [Középkori iparunk] gazdagságában bőséges érvényesülés lehetőségeket talált és művészi alkotásokat hozott létre.


V. László és Mátyás ezüstpénzei, másfélszeres nagyításban.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Kardcsiszár-műhely a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)

Mint a városgazdaság ismertetésénél már utaltunk rá, a középkori ipar üzemformája a kézművesség, vállalkozási formája pedig a személyes, mindig egy-egy mester személyére korlátozott vállalkozás. Kereskedelmi alapokra fektetett társas vállalkozással csak a textiliparban találkozhatunk. Így például a pozsonyi posztósoknál, kik közös pénztárból fedezik a foglalkoztatott szövők munkabéreit. Figyelemreméltó a bártfai gyolcsos ipar kereskedelmi szervezete. A termelés itt házi-iparilag folyik, míg az értékesítést maga a város bonyolítja le, készpénz ellenében véve át a termelők készleteit.


II. Ulászló és II. Lajos dénárja és obulusa, másfélszeres nagyításban.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Külkereskedelmi forgalmunk megállapított méretei mellett nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk az országos gazdaság alakulása szempontjából a kereskedelemnek. A városgazdaság sajátos rendje mellett a kereskedő tevékenysége nem annyira a helyi ipar termékeinek, mint inkább az egyes városok gazdasági körzetein kívül eső területekről származó, illetőleg azok által keresett javak cseréjének közvetítésére terjed ki.

A középkor kereskedője a legtöbb esetben egy személyben kis- és nagykereskedő; a kettőt egymástól élesen elhatárolnunk nem lehet. Ha már kategóriákat keresünk, úgy ezeket inkább a hivatásos és az alkalmi kereskedők csoportjaiban találjuk meg. Hivatásos kereskedő a szatócs vagy kalmár és a posztónyíró, akiknek jellegzetes ismertetőjegye, hogy bizonyos árukkal a kicsinyben való árusítás a helyi piacon őt illeti meg kizárólagosan; helyenként, mint például Kassán megvan a külön céhszervezetük is. A mellett természetesen – és többnyire ez az eset forog fenn – ő maga is foglalkozhat alkalmi üzletekkel, különféle áruknak nagybani kivitelével és behozatalával. Az alkalmi kereskedők népes tábora a legkülönbözőbb elemekből tevődik össze: éppen úgy megtaláljuk benne a vásárokat járó iparosokat, [Vásárok] mint a patricius-családok tagjait, sőt nem csekély számban a városainkba költözött nemességet is.


Íjgyártó-műhely a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)

A középkor árucseréjének legfontosabb szerve az országos vásár. Ebben a tekintetben a nagy kereskedelmi központok éves vásáraival vetélkednek a népes alföldi városok, és mezővárosok vásárai. Közülük különösen híresek a debreceni, nagyváradi, kecskeméti és szegedi. Itt hajtják fel a nagy magyar síkság hatalmas állatállományát s itt adja el a kereskedő a falusi lakosságnak szánt különböző ipari – részben külföldi – portékáját, vagy cseréli ki nagy tételekben a távolabbi vidékek följövő alkalmi kereskedőinek áruival.

A forgalom ismert méretei mellett a távolsági kereskedelem önmagában véve igen számottevő lehetőségeket nyujtott volna a polgári vagyonosodás szempontjából. A valóság azonban itt sem más, mint aminőnek fémtermelésünk körében láttuk. A távolsági kereskedelem hasznát sem elsősorban a hazai, hanem az idegen, a külföldi kereskedő fölözi le. A külföldi kereskedelmi kapcsolat kiépítője a külföldi kereskedő a hazai fejlődésnek abban a korszakában, amikor az a városi élet kialakulásának még csak első csíráit tünteti föl. Mire pedig éppen e kapcsolatok állandósulása nyomán a gazdasági értelemben vett város kialakult s ezen belül a kereskedő-elem megerősödése rohamosabb fejlődést vett, – nyugaton a gazdasági élet szervezete már oly szilárd és tőkeereje már oly nagy, hogy azt a városgazdaság erőteljes gazdaságpolitikájával védett állásaiból a magyar kereskedelem többé nem vethette ki. A középkori Magyarország külkereskedelmének a tulajdonképpeni hordozója tehát továbbra is a külföldi kereskedő maradt. A legfontosabb tömegáruk nagy távolságokra ívelő forgalmi pályájukat túlnyomórészt az idegen kereskedő kezén teszik meg. A magyar kereskedő-elem tulajdonképpen kénytelen beérni azzal, hogy e tömegáruk forgalmát a nagy távolságoknak csak végső, illetőleg kezdeti pályaívén, az országba jövő idegen kereskedő és a belföldi fogyasztó, illetőleg termelő között, vagy legjobb esetben a legközelebbi külföldi emporiumig, Krakkóig, Boroszlóig, Bécsig, Velencéig (illetőleg onnan hazáig) közvetítse. Az alárendelt szerepnek megfelelően természetesen csak töredékes volt az az üzleti haszon és nyereség is, ami a nagyszabású külföldi forgalomból a hazai kereskedő-elemre és a magyar vagyonképződésre esett.


Utazókocsi a XVI. század elején. 1505. évi címerképből.
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)

Korabeli fogalmakkal mérve, a magyar külkereskedelemnek megvolt aranygazdagsága révén a maga világgazdasági jelentősége, de a magyar kereskedő-elem későn lépett a porondra ahhoz, hogy maga is világraszóló szerepet tölthessen be. Az első és egyetlen magyar vállalkozó, aki a nemzetközi kereskedelem e szorító-béklyóiba szétroppantó erővel belemarkolt – Bethlenfalvi Thurzó János volt.

Az ő halálával azonban, kongeniális magyar utód hiányában, mindaz a lehetőség, amit a nagyszabású besztercebányai vállalat magyar kézen a magyar gazdasági élet és a hazai vagyonosodás számára meghozott volna, be nem teljesedett ígéret maradt. Thurzó hatalmas vállalkozói egyénisége [Magyarország és a nemzetközi kereskedelem] és nagy alkotása egyfelől szinte szimbolikus kifejezője annak, hogy a magyar fejlődés a középkor és újkor fordulójára gazdasági téren beérte a Nyugatot és ott áll a középkori városgazdaság kereteit szétfeszítő új gazdasági rend legelső úttörői között.


A legrégibb magyar tallér. II. Ulászló pénze 1499-ből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ugyanakkor azonban a Thurzó halálával beállott fordulat jelzi másfelől azt is, hogy az időközben nyugaton kialakult új gazdasági tényezőkkel és törekvésekkel szemben a magyar gazdaság országos érdekeinek védelmére a városgazdaság rendszere többé már nem elegendő. Itt csak az államhatalom segíthetett volna céltudatos gazdaságpolitikai beavatkozással. Mivel ez elmaradt, a középkori fejlődésnek delelőjére érve, a magyar gazdaság előtt nem az ígéret földje tárult föl, hanem a gyors hanyatlásé, sorsa pedig a Habsburgok tizenhetedik századi gazdaságpolitikájával be is teljesedett.


[1] Az oklevél kezdőszavai: Sigismundus dei gracia Romano[rum] Rex semper Augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc[etera] Rex Om[n]ibus Xpifidelibus (Christifidelibus) tum presentibus q[uam] futuris p[rese]ncium noticia[m] habituris Salute[m]......

[2] A kódex címe így olvasandó: Registrum o[mn]i[u]m proue[n]t[u]um Regalium in hiis duobus infrascriptis Annis, per Reurendissimu[m] dominum Sigismundum Ep[iscopu]m Quinq[ue]eccl[esiensem] Thesaurarium Regie Maiestat[is] in parata pecunia percepto[rum]. Incipiendo Ab vltima die Ianuarii Anni D[omi]ni Millesimi Quadringentesimi Nonagesimi Quarti, vsq[ue] Ad vltimum diem Anni eiusde[m] Millesimi Quadringentesimi Nonagesimi Quinti. Az itt említett kincstartó Csáktornyai Ernust Zsigmond.

[3] A kinyitott hely első oldalán a király Karánsebesen állomásozó huszárainak hópénze van elszámolva. Kezdete: Eodem die subsc[ri]ptis aulicis huzaronibus Regie Maiestatis in Karansebes servien[tibus] ad rac[i]o[ne]m seruiciorum suorum distribute sunt pecunie modo subsc[ri]pto... A huszárok többnyire nemesurak, kapitányuk Czybak Imre. Csak két nem magyaros nevű van közöttük. A második oldalon különböző személyi járandóságok kifizetését jegyezték fel.

[4] A Codex picturatus-ra vonatkozólag l. a 157. oldal képéhez tett megjegyzést. Az itt látható keleties öltözetű nagykereskedő valószínűleg magyar. Bruno Bucher, a kódex kiadója szerint: Handelsmann, durch seine Tracht... als Morgenländer gekenzeichnet...”

[5] A kassai barchentszövők nyelvi hovatartozandóságára mutat, hogy az oklevelet németül állították ki. Ezzel szemben érdemes feljegyezni, hogy amikor 1419-ben a céh privilegiumát a jászói konvent által latin nyelven kívánta kiadatni, a konventen egyetlen németül tudó szerzetes sem akadt s idegen ember tolmácsolását kellett igénybevenni a lefordításhoz.

[6] A ritka képecske, amely nem bányatelepet, hanem helyesen fémolvasztót mutat be, a rozsnyói székesegyházban levő, – Szent Annát harmadmagával ábrázoló, 1517-ben készült oltárfestmény hátteréről van véve, ép úgy, mint a 189. oldalon levő bányamű.

[7] A két Thurzó János emlékét valószínűleg ugyanazon művész egyidőben, a XVI. sz. közepén készítette s így az idősebb képmása nem tarthat arcképhűségre számot. A kövek feliratai sorrendben így hangzanak: HIC IACET MAGNIFICVS JOANNES THWRZO DE BETHLEHEMFALWA COMES COMITATVS SCEPVSIENSIS, QVI PROPRIO QVODAM INSTITVTO COELEBS AD SVMMVM VSQVE DIEM VIXIT, PACIS QVIETIS ET IVSTICIAE AMANS, SVO CONTENTVS, ALIENI MINIME APPETENS. OBIIT AETATIS SVAE ANNO 66. A NATO AVTEM CHRISTO LIBERATORE ANNO 1558 DIE 29 MARTII.

A másodiké: HIC SITVS EST MAGNIFICVS DOMINVS IOANNES THWRZO DE BETHLEHEMFALVA ILLE QVINQVE FILIORVM PARENS, DVORVM EPISCOPORVM, STANISLAI OLOMVCENSIS, IOANNIS WRATISLAVIENSIS, TRIVM MAGNATUM, GEORGII PRAEFECTI VNIVERSAE REI METALLICAE IN PANNONIA, ALEXII LOCVMTENENTIS POTENTIS[SIMI] REGIS FERDINANDI ET JOANNIS COMITIS COMITATUS SCEPVSIENSIS. OBIIT ANNO DOMINI 1508.

« SINKOVICS ISTVÁN: MEZŐGAZDASÁGI VISZONYOK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

TÓTH ZOLTÁN: A HADVISELÉS ÁTALAKULÁSA. »