« KORBULY GYÖRGY: EGÉSZSÉGÜGYI ÁLLAPOTOK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

IVÁNKA ENDRE: ISKOLÁZÁS ÉS NÉPMŰVELÉS. »

BALANYI GYÖRGY:
PAPOK ÉS HÍVEK

A magyar hierarchia összetételében az előző korszakhoz képest lényeges változás nem történt. Anjou-házi királyaink ismételten megkísérelték ugyan, hogy a főhatóságuk alá jutott schizmatikus területeket új püspökségek alapításával szorosabban fűzzék országukhoz, de kísérleteik mind kudarccal végződtek. Alapításaik közül még aránylag leghosszabb életűnek bizonyult a nándorfehérvári püspökség, melyet Károly Róbert 1322-ben állított fel, illetve szervezett újjá a macsói bánság katolikus lakói számára, de Nagy Lajos halála után ez is névlegessé vált. 1386-ban ugyanerre a sorsra jutott a bodoni vagy viddini püspökség is, melyet Nagy Lajos Nyugat-Bulgária meghódítása után, 1365-ben alapított.

Még ennyi ideig sem élt a mai Románia délnyugati csücskében szervezett argyasi (ardsisi) püspökség: mindössze öt évig, 1381–1386-ig működött; azontúl csak nevében élt tovább. Nem voltak szerencsésebbek azok az egyházmegyék sem, melyeket Nagy Lajos mint lengyel király észak-keleti, rutén tartományai katolikus lakóinak lelki gondozására állított; nevezetesen a halicsi érsekség s a przemysli, wladimiri és chelmi püspökségek. A magyar-lengyel perszonálúnió felbomlása után mindezek természetszerűleg Lengyelországhoz kerültek.

Nem jelentett tartós gyarapodást Dalmácia meghódítása sem. Mert bár ezen a címen a spalatói és zárai érsekség, úgyszintén az alájuk vetett traui, sebenicói, scardonai nonai, tinnini, korbáviai, zengi, fári, osserói, arbei és vegliai püspökség, melyek egyike-másika különben már az Árpádok idejében is magyar uralom alatt állott, a magyar hierarchiához került, kapcsolatuk csak addig tartott, míg Dalmácia újból velencei főhatóság alá nem jutott.

A területi változásoknál sokkal nagyobb átalakulásokat figyelhetünk meg a hierarchia jogi viszonyaiban. E részben főleg két nevezetes mozzanatot kell kiemelnünk: a prímási cím állandósulását és a főkegyúri jog kialakulását. A prímási címet először Kanizsai János érsek kapta meg IX. Bonifác pápától, de egyelőre csak saját személyére. Utódai több mint száz esztendőn át szintén mint személyi kitüntetést viselték a megtisztelő címet. Csak Bakócz Tamásnak sikerült a XVI. század elején véglegesen az esztergomi érsekséghez kötnie. Együtt járt vele a „szentszék született követe” (legatus natus) cím, melyet ettől kezdve szintén állandóan használtak esztergomi érsekeink.


Kanizsai János, az első prímási címet viselő esztergomi érsek pecsétje. 1408.
(Országos Levéltár.)

Még mélyrehatóbb változás állott be a főpapi székek betöltésének módjában. Míg ugyanis Árpád-házi királyaink korában általában kánoni választás útján történt a megüresedett főpapi székek betöltése, addig a jelen korszakban mindinkább a kinevezés elve lépett előtérbe. Ehhez az úgynevezett rezervációs rendszer kialakulása volt az első lépés. A pápák ugyanis a XIII. század második felétől kezdve egyre gyakrabban maguknak kezdték fenntartani bizonyos főpapi javadalmak adományozásának jogát. Először csak a pápai udvarban elhalt főpapok székeire alkalmazták ezt az elvet; idővel azonban a többire is kiterjesztették. A fejlődés gyors ütemére jellemző, hogy hazánkban Nagy Lajos uralkodása idején már kizárólag pápai kinevezéssel töltötték be a megüresedett főpapi székeket. A kánoni választás elve egy-két emberöltő alatt egészen feledésbe merült.


Miseruha, burgundi hímzéssel a XV. század első feléből, Sztropkóról.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Királyaink nemcsak hogy szívesen elnézték, hanem tőlük telhetőleg még elő is mozdították ezt az irányzatot. Támogatásuk fejében azonban olyan követeléseket támasztottak az egyházzal szemben, melyek addig teljesen ismeretlenek voltak. Különösen Károly Róbert lépett fel e tekintetben erőszakosan: az egyháziak törvénykezési szabadságát lábbal tiporta, önkényesen adókat vetett ki rájuk, hadba kényszerítette őket, hagyatékukat lefoglalta, részt követelt magának a pápai adókból, és így tovább. És mindezt azon a címen, hogy mint királyt kegyúri jog illeti meg az összes magyarországi egyházak fölött. Fia, Nagy Lajos, bár kevésbbé erőszakos formában, lényegében ugyanezt a politikát követte. Emellett azonban híven támogatta a szentszék olaszországi politikáját s az egyház érdekeiért alkalomadtán szívesen hozott áldozatot is. Így bizonyos érdekközösség alakult ki közötte és a pápaság között: ő nem gördített akadályt az új pápai javadalompolitika elé, a kúria viszont támogatása fejében készségesen teljesítette minden egyházi vonatkozású kérését.

Mivel azonban a rezervációs rendszer végelemzésben sok érdemtelen idegen papnak dús magyar javadalomhoz juttatását eredményezte, a büszke és öntudatos magyar társadalom mihamar ellene fordult. Szembefordulásának első tünete a váradi püspökség 1374. évi betöltésével kapcsolatban jelentkezett. Nagy Lajos ez alkalommal a pápa szavai szerint „gonosz tanácsadóira hallgatva” váratlanul olyan húrokat pendített meg, melyek atyja legerőszakosabb követeléseire emlékeztettek. Még jellemzőbb tünet volt, hogy Zsigmondnak megválasztatása alkalmával meg kellett ígérnie, hogy idegeneknek egyházi méltóságot és javadalmat nem adományoz s idegenek érdekében a szentszékhez nem fordul. Tíz évvel később pedig már azt is meg kellett fogadnia, hogy a pápai bullával kinevezett egyháziakat csak abban az esetben engedi javadalmuk birtokába lépni, ha az illető beneficium magánkegyura ehhez hozzájárul.


Miseruha hímzett kereszttel, Kassáról, 1400 körül.
A selyembrokát szövet a Szentlélek jelképes ábrázolásával van behintve.[1]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Zsigmond kész örömest meghajolt a nemzeti közvélemény követelése előtt, sőt később maga állott a pápai javadalompolitika ellen támadt nemzeti visszahatás élére. Legjobb bizonyság erre 1404-ben kibocsátott placetum regiuma, melyben a szent korona tekintélyére és királyi hatalma teljességére hivatkozva határozottan megtiltotta a pápai kinevező levelek kihirdetését, illetve érvényesítését. Elődeinek merőben pártfogói jellegű befolyásával szemben tehát Zsigmond már valóságos és kizárólagos hatalmat követelt magának az egyházi javadalmak adományozását illetőleg. A köréje sorakozott nagybirtokos nemesség, mely a XV. század első felében jóformán minden említésreméltó magyarországi beneficiumot kezében tartott, természetesen szívesen támogatta ezt a törekvését. Így azután nem csoda, hogy az elméletből évről-évre több ment át a gyakorlatba. Eleinte még bizonyos párhuzamosságot észlelhettünk: Zsigmond adott esetekben elismerte a pápa kinevezéseit, a pápa viszont legalább utólag szentesítette az ő egyházi intézkedéseit. A fejlődés azonban egyre határozottabban a kizárólagos királyi kinevezés irányában haladt. Az egyházpolitikai viszonyok zavarossága s a konstanzi zsinat összehívását és lefolyását kísérő sokféle húzódozás csak siettette a dolgoknak ilyen irányú kifejlését. A zsinat szétoszlását követő években és évtizedekben már szinte kizárólag a király akarata döntött az egyházi javadalmak adományozásában.

Ebből a tényből Werbőczy azt a hibás következtetést vonta le, hogy Zsigmondnak sikerült a zsinat atyáival, sőt talán magával V. Márton pápával is hivatalosan elismertetnie főkegyúri jogát. Ennek azonban semmi valószínűsége sincs. Nem hihető ugyanis, hogy akár a kánoni választás tisztaságáért küzdő zsinat, akár a régi hatalmának visszaállítására törekvő pápa önként hozzájárult volna ilyen nagymérvű jogcsonkításhoz. Következésképpen Zsigmond és utódai nem írott jog alapján, hanem csupán via facti, királyi hatalmuk teljességéből gyakorolták az egyházi javadalmak adományozásának jogát. Különösen szembetűnő ez Mátyás király esetében, aki ebben a tekintetben is hajthatatlan következetességgel és kíméletlenséggel járt el. Amit egyszer a maga jogának érzett, ahhoz tűzön-vízen keresztül ragaszkodott. Gondolkodására jellemző, hogy mikor IV. Sixtus pápa a modrusi püspökségre az általa ajánlott Zárai Antal helyett Raguzai Kristófot nevezte ki, egyenesen azzal fenyegetődzött, hogy inkább egész népével együtt a görög egyházhoz pártol, semhogy kegyúri jogának megrövidítését eltűrje.


Dóczi Orbán egri püspök zsolozsmáskönyve. Készült 1487–1490 között a budai királyi könyvfestőműhelyben.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)


A csíkszentléleki oltár középső szekrénye. 1512.[2]
(Szépművészeti Múzeum.)

Mátyás király tehát már mint természetes és magától értetődő joggal élt a főkegyúri joggal. A főpapokat egészen a maga tetszése szerint nevezte ki, tette le és mozdította el. Mindebben kizárólag a maga érdekét követte. Lehetőleg olyan embereket nevezett ki püspökökké, akiknek hűségére feltétlenül számíthatott. Egyik levelében nyiltan megmondja, hogy mivel eddig gyakran tapasztalta egyes főpapoknak iránta tanúsított ellenséges indulatát, ezentúl csak olyan egyéneket fog egyházi méltóságokra előmozdítani, akiknek hűségéről már alkalma volt meggyőződni. Legszívesebben alacsony sorsból felemelkedett tehetséges papokat és diplomatákat tüntetett ki kegyével. És amit egyszer elhatározott, [A főkegyúri jog] abból egy tapodtat sem engedett. Janus Pannoniust például már huszonnégy éves korában pécsi püspökké tette. Még szembetűnőbb kedvezést tanúsított második felesége, Beatrix rokonaival szemben: öccsét, Aragoniai Jánost tizenhét, unokaöccsét, Estei Hippolitot pedig hétéves korában esztergomi érsekké nevezte ki. Az utóbbi esetben VIII. Ince pápa hiába hivatkozott a kinevezés képtelenségére és igazolhatatlanságára, Mátyás hidegen azt válaszolta, hogy Ő szentsége azt nevezi ki érsekké, akit akar, de a jövedelmet Hippolit fogja élvezni. És hogy ez nem puszta fenyegetés volt nála, mutatja az 1486. évi eset: Rangoni (Veronai) Gábor egri püspök az örök városban elhalt, VIII. Ince pápa a régi rezervációs jog alapján a bíborosi testület leghatalmasabb tagjának, Borgia Rodrigónak, a későbbi VI. Sándor pápának akarta juttatni a dús egri javadalmat; Mátyás azonban mit sem törődve a pápai kinevezéssel, a megüresedett püspökségre kedvelt kincstárnokát, Dóczi Orbán győri püspököt nevezte ki. És a pápának akarva, nem akarva bele kellett nyugodnia a változhatatlan döntésbe, aminthogy Borgia bíboros is kénytelen volt az egri püspökség helyett a sokkal szerényebb péterváradi apátság jövedelmével megelégedni.


Körmenet a zárdában a XV. század végén. A Corvin-Antifonaléból.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Még jellemzőbb világot vet Mátyás önkényes egyházpolitikájára, hogy a nyitrai püspökség fölötti királyi kegyuraságot mindjárt megválasztatása után főudvarmesterére, Országh Mihályra és három fiára ruházta át. Ezzel nemcsak arra adott hatalmat nekik, hogy széküresedés esetén „alkalmas püspököt válasszanak és nevezzenek ki”, hanem arra is, hogy a püspökség időközi jövedelmeit a maguk céljaira fordítsák. Talán felesleges mondanunk, hogy Országhék éltek is a kitűnő alkalommal: a legközelebbi széküresedés bekövetkezte után öt évig késtek az új püspök kinevezésével.


Szent Benedek mint remete a Kolozsvári Tamás által 1426-ban festett oltáron. Előtte egy presbiter egyházi ruhában.
(Prímási Múzeum, Esztergom.)

Hasonló helyzetet tapasztalunk más téren is: Mátyás mindíg és következetesen azon munkált, hogy hatalmát egyházi vonatkozásokban is függetlenítse minden idegen befolyástól. Ezért szigorúan megtiltotta az egyházi pöröknek külföldön, főleg Rómában való megkezdését és a tizedügyekben való bíráskodást minden fenntartás nélkül a világi bíróságok elé utalta. 1486-ban külön törvénnyel megparancsolta, hogy a tizedügyekben Rómában vagy egyebütt folyamatba tett pereket azonnali hatállyal meg kell szüntetni és az ügyeket a királyi bíróság elé kell vinni.


A garamszentbenedeki „Úr koporsója”. XV. század vége.
(Esztergomi Főszékesegyház.)

Tévedés volna azonban Mátyás rideg, sokszor bántóan kíméletlen egyházpolitikája mögött csak nyers hatalmi vágyat, vagy éppen leplezett egyházellenességet látnunk. Hiszen más tettei nyilván mutatják, hogy volt érzéke a mélyebb és lelkibb vallásosság iránt s annak felvirágoztatását egész uralkodása folyamán szívén viselte. Ennyiben tehát ő is a középkor gyermeke; másrészt azonban tipikusan renaissance-fejedelem, s mint ilyen kötelességének érezte hatalmának minden irányú gyarapítását és függetlenítését. Magatartásával mindenesetre elérte, hogy a főkegyúri jog uralkodása végéig teljesen átment a gyakorlatba, sőt az elméletbe is. Egy negyedszázaddal később Werbőczy már mint teljesen kétségtelen jogról írt róla. Hármaskönyve első részének XI. fejezetében ugyanis ezt mondja: „Tudni való dolog, hogy a pápának... Magyarországon az egyházi javadalmak betöltése tekintetében a megerősítés hatalmán kívül másféle joghatósága nincsen”. Állításának igazolására négyféle jogcímet említ: az egyházak alapítását, a kereszténység behozatalát, az elévülés címét s végül a konstanzai zsinat állítólagos bulláját.


Szent Ferenc látomása. Háttérben a csíksomlyói zárda. A csíkszentléleki oltár szárnyképén. 1510.
(Szépművészeti Múzeum.)

Ilyen előzmények után Jagelló-házi királyaink természetesen még szélesebb körben gyakorolták kegyúri jogaikat s még féltékenyebb gonddal iparkodtak minden idegen beavatkozást elhárítani.

A XIV. és XV. század főjellegzetessége szerzettörténeti szempontból a monasztikus rendek nagymérvű hanyatlása. Különösen áll ez a bencésrendre. Az új alapítások és nagyobb adományok kora a tatárjárással lezárult és mindjárt utána megkezdődött a rohamos visszaesés. A rend széttagolt szervezete és az egyes apátságok függetlensége keservesen megbosszulta magát, mert egyfelől tág kaput nyitott az erkölcsi lazaságnak, másfelől eleve kilátástalanná tette a garázda oligarchák támadásai ellen való védekezést. A külföldi kongregációs mozgalom, mely nagyobb egységekbe való tömörüléssel, helyi káptalanok tartásával és vizitátorok kiküldésével [A kommendátori rendszer] próbált védekezni a bajok ellen, nálunk nem keltett nagyobb visszhangot. Nem talált követésre XII. Benedek pápa Benedicta-bullája sem, mely a központi hatalom erősítése érdekében tartományokba sorozta az apátságokat. Így maradt minden a régiben.


Szent Ferenc és Szent Domonkos rendjük XV. századi öltözetében, a csíksomlyói oltár főképén.
(Szépművészeti Múzeum.)

Sőt a XIV. század végén újabb bajok járultak a már meglevőkhöz. Ezek közt legsúlyosabb az úgynevezett gubernátori vagy kommendátori rendszer kifejlődése: királyaink Zsigmondtól kezdve szokásba vették, hogy egyes megüresedett apátságok vezetését és vagyonkezelését egyházi, sőt világi híveikre bízták. A visszaélés terjedelmére jellemző, hogy a XV. század folyamán nem kevesebb, mint 27 apátság, vagyis a meglevőknek több mint fele kommendátorok kezére került. Nem csoda tehát, hogy a kolostorok fegyelme még jobban megfogyatkozott. Hiszen a kommendátorok anyagi ügyeken kívül semmi mással nem gondoltak; szerzetesfegyelmi kérdések iránt sem érzékük, sem értésük nem volt.

A rohamosan szaporodó bajok már-már a lét és nemlét kérdésévé súlyosodtak Szent Benedek magyar fiaira, mikor az utolsó pillanatban megmentőjük támadt a kiváló Tolnai Máté személyében. Tolnai eredetileg nem készült szerzetesnek; Szent Benedek ruháját csak akkor öltötte magára, mikor II. Ulászló kegye az utolsó kommendátor halálával megüresedett pannonhalmi apáti székbe emelte őt. Ettől kezdve azonban tökéletesen azonosította magát rendje érdekeivel s minden igyekezetével azon volt, hogy nálunk is meggyökereztesse azt a reformszellemet, mely Barbo Lajos kezdeményezésére a padovai Santa Giustina-kolostorból indult ki (Congregatio unitatis de observantia, 1412). Mivel II. Ulászló teljes odaadással támogatta törekvéseit, rövidesen sikerült elérnie, hogy az új szellem nálunk is diadalmasan kezdte bontogatni szárnyait. 1512-ben a külföldi reformkongregációk mintájára a magyarországi apátságok is külön kongregációba (Congregatio Hungarica) tömörültek. X. Leo pápa érdemei jutalmául 1514-ben főapáttá nevezte ki Tolnait, a pannonhalmi apátságot pedig főmonostornak nyilvánította. A mohácsi vész, majd a török hódoltság azonban már néhány évtized mulva útját vágta a biztató kezdeményezésnek.

Nagyjából ugyanezt volt a helyzet a cisztercieknél is. A garázda szomszédok ragadozása és a kommendátori rendszer elhatalmasodása néhány emberöltő alatt a pusztulás örvényéig sodorta a hajdan virágzó és népszerű rendet. A kolostorok szigorú fegyelme megrendült s helyébe lazaság és világiasság költözött. A XV. század közepéig annyira megromlottak a viszonyok, hogy már-már a szerzet teljes szétzüllésétől lehetett tartani. A fenyegető veszedelem elhárítására nem kisebb ember vállalkozott, mint Hunyadi Mátyás. A nagy király azzal kezdte reformtevékenységét, hogy hét világi kézre jutott kolostort visszaadott a rendnek; majd 1469-ben az erélyes Enkanitani Ferenc személyében új pilisi apátot választatott s az 1471. évi nagykáptalan felhatalmazásából ezt bízta meg a magyarországi, karintiai, horvát- és tótországi kolostorok megreformálásával. A kapott megbízás értelmében Ferenc apátnak és társának, Lénárd borsmonostori apátnak mindenekelőtt azon kellett lenniök, hogy az apátságokat kivegyék a világi kommendátorok kezéből s élökre rendtagokat állítsanak. Szükség esetén még a bíróságok támogatását is igénybe vehették, a kolostoraikat elhagyó rendtagokkal szemben pedig bármilyen egyházi fenyítéket alkalmazhattak. A feladat azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint eredetileg gondolták. Ezért Mátyás új eszközhöz folyamodott: 1478-ban azt kérte a nagykáptalantól, hogy az elnéptelenedett hazai kolostorok új életrekeltése céljából küldjön be bizonyos számú alkalmas külföldi rendtagot. Cisterciumban nagy megértéssel fogadták a király felhívásait és mindent megtettek sikere érdekében. Ennek a lelkes felkarolásnak kell tulajdonítanunk, hogy két évre rá több, mint száz német testvér jött Magyarországba. A jövevények néhol az egész kolostort maguk népesítették be, másutt ellenben csak a hiányzó rendtagok helyét pótolták s egyúttal átvették a rendi hivatalokat. A munka mihamar eredményre is vezetett; a kommendátorok részben a maguk jószántából, részben királyi parancsszóra egymás után adták vissza a hosszabb-rövidebb időn át bitorolt javakat s a megújhodott kolostorokba az új lakókkal új szellem költözött be. A Jagellók zavaros időszaka és Mohács azonban itt is időnap előtt útját szegte a biztatóan indult fejlődésnek.

Ha lehet, még szomorúbbak voltak a viszonyok a harmadik nagy birtokos szerzet, a premontrei rend kebelében. Egyes prépostságai már a XV. [Rendi reformok] században tönkrementek, elpusztultak, mások a kegyúri joggal űzött méltatlan játék miatt tértek a reménytelen hanyatlás útjára. Így II. Ulászló a jászói prépostság fölött gyakorolt kegyúri jogát előbb Perényi Imre nádornak, azután pedig Szatmári György bécsi püspöknek engedte át s az utóbbi révén a kassai polgároknak is beleszólást engedett a prépostválasztásba. Ennek a szomorú állapotnak a sági kolostor kiváló prépostja és a magyarországi premontreiek vizitátora, Fegyverneky Ferenc († 1535) iparkodott véget vetni.


Remete Szent Pál szerzetesei. Johannes Antonius Cattaneus madocsai apát, királyi miniátor festménye
Cassianus: De institutis coenobiorum című Corvin-kódexben.
(Nemzeti Könyvtár, Páris.)

Ez a kiváló főpap mindjárt megválasztása után belekapcsolódott a nyugaton már korábban megindult reformmozgalomba és nagy eréllyel látott hozzá az 1510. évi saint-quentini egyetemes káptalan üdvös határozatainak végrehajtásához. A szellemi és erkölcsi viszonyok javítása mellett nem kevésbbé nagy gondot fordított a rend anyagi érdekeinek megvédésére: a zavaros időkben idegen kezekre jutott birtokokat visszaszerezte és a szabad prépostválasztás jogát, ha kellett, még a királlyal szemben is megvédte. A gyászos emlékű mohácsi vész azonban az ő vetésének szárba- és magbaszökését is megakadályozta.

Tévedés volna azonban, ha a bencések, ciszterciek és premontreiek példája után indulva azt hinnők, hogy a szerzetesség bajai merőben külső okokból, nevezetesen a renden kívül álló tényezők illetéktelen beavatkozásaiból és a garázda szomszédok erőszakos foglalásaiból fakadtak. Hiszen a birtokos szerzetek mellett a koldulórendek kebelén belül is fölös számmal találkozunk az erkölcsi lazulás tüneteivel és orvoslásuk kísérleteivel. Ez a tény nyilván mutatja, hogy a bajok sokkal mélyebbről sarjadtak, semhogy egyetlen oksorral meg lehetne őket magyarázni. Sokkal közelebb járunk tehát a valósághoz, ha a visszaélések végső okait az emberi természet állhatatlanságában, a korviszonyok erkölcslazító hatásában s nevezetesen a világias gondolkodás fokozatos előtérbejutásában és elhatalmasodásában keressük.


Szent Ágoston, mint a szerzetesi élet szabályainak forrása. Fametszet, 1490-ből.

A koldulórendek közül az enyhébb rendszabást követő mariánus provincia fegyelme a hosszú béke és növekvő jólét következtében annyira megromlott, hogy Igali Fábián és Segösdi Lukács tartományfőnökök, az előbbi 1454-ben, az utóbbi pedig 1508-ban csak a legszigorúbb rendszabályok igénybevételével tudták a rend további süllyedését megakadályozni. Reformjuk hatályosságát nagy mértékben fokozta, hogy egyidejűleg magán az egyetemes renden belül is nagyszabású megújhodási folyamat indult meg, mely a dolog természetének megfelelően az enyhébb irányzatot is gyorsabb ütemű haladásra kényszerítette. Az úgynevezett obszervans irányzat, mely a ferences eszménynek eredeti tisztaságába való visszaállítását tűzte maga elé célul, Olaszországban már a XIV. század második felében nagy arányokban bontakozott ki; hozzánk azonban a bosnyák provincián át csak a XV. század első évtizedeiben jutott el. Első képviselőit szürke (cseri) ruhájukról cseri barátoknak nevezték őseink.

Délvidéki birtokos családaink hamarosan megkedvelték a szigorú életű cseri barátokat és egymás után építettek számukra kolostorokat. A fejlődés arányaira jellemző, hogy 1444-ig huszonötre emelkedett a Száván innen fekvő kolostoraik száma. Mivel ennyi kolostort lehetetlen volt az amúgy is népes bosnyák provinciával egy kormányzat alatt tartani, az 1444. évi tartományi gyűlésen a száváninneni, vagyis magyar kolostorok élére Kenyeres Fábián atya személyében külön helytartót, vikáriust választottak. Ezzel megindult az a fejlődési folyamat, mely félszázad alatt a második [Ferencesek és domonkosok] magyar rendtartomány, az úgynevezett salvatoriánus provincia kialakulására vezetett.


A karthauziak káptalanja. Fametszet 1510-ből.

A különválás jelentékenyen meggyorsította a cseri barátok terjeszkedésének ütemét. Most már nemcsak a délvidéken és a schizmatikus területekkel érintkező határszéleken, hanem az ország egyéb részein is sok kolostort építettek számukra. Pártfogóik között ott látjuk az ország legelőkelőbb főpapjait és urait. Különösen Mátyás király, Cesarini Julián, Széchy Dénes, Hunyadi János, Ujlaky Miklós, Ország Mihály, Pálóczy László és Zápolyay Imre tett sokat érdekökben. Elsősorban az ő nagylelkű támogatásuknak köszönhették, hogy az új rendházak mellett több régi mariánus kolostort is megkaptak (Pest, Buda, Esztergom, Szécsény, Sárospatak, Ujlak stb.), sőt engedélyt nyertek arra is, hogy olyan városokban is megtelepedjenek, melyeknek már volt mariánus kolostoruk. Például Szegeden. Így érthető, hogy a század végéig 49–50-re emelkedett az obzervans rendházak száma; körülbelül ennyi volt a mariánusoké is.

Szent Domonkos fiai szintén nem tudták elkerülni a korviszonyok erkölcslazító és fegyelembomlasztó hatását. Az Anjouk fényes korszakát náluk is Zsigmond zavaros kora követte. A XV. század közepéig annyira megromlottak a viszonyok, hogy a gyökeres reform elkerülhetetlenné vált. A halaszthatatlan javítást a bázeli Richter Jakab indította meg 1444-ben. Munkáját Huntpichler Lénárt bécsi egyetemi tanár folytatta. Az akkori magyar társadalom, élén Hunyadi Jánossal, majd később fiával, Mátyás királlyal teljes odaadással támogatta a reformmunkát s a reformátorok buzgósága mellett elsősorban ennek tulajdonítható, hogy néhány évtized alatt a legtöbb kolostor visszatért az eredeti fegyelemhez. A régi buzgóság aztán visszahozta a régi virágzást is. A század végén a magyarországi domonkos rendtartomány 45 kolostort és legalább 900–1000 rendtagot számlált.


Úrmutató Németjárfalváról. XV. század vége.[3]
(Győri székesegyház kincstára.)

A rend kifelé hatásának legfőbb eszköze, mint korábban, most is tagjainak alapos tudományos kiképzése és kiterjedt hitszónoki működése volt. Budai egyeteme (studium generale), melyet régebbi történetíróink hibásan Mátyás király alapításának és tervezett nagy egyeteme csírájának tekintettek, közel másfélszázadon át kitűnő eredménnyel működött s a képzett tagok hosszú sorát adta a rendnek. De sokan megfordultak a bolognai, ferrarai, firenzei, nápolyi, padovai, perugiai, római, sienai és viterboi rendi főiskolán és a kölni, krakói, párizsi egyetemen is.

A harmadik kolduló szerzet, a kármelita rend, mely jelentőség és elterjedtség tekintetében sohasem mérkőzhetett Szent Ferenc és Szent Domonkos alapításaival, nálunk csak a XIV. század második felében honosodott meg s nagyobb hatásra már csak azért sem tudott szert tenni, mert számottevőbb elterjedtségre sohasem jutott. A középkorból mindössze három kolostoráról van tudomásunk; a budairól (1372), pécsiről (1442) és eperjesiről (1526 előtt).

Kis számuk miatt nem tudtak nagyobb jelentőségre vergődni Szent Brunó fiai, a karthauziak sem. A szigorúságáról híres rend különben sokkal inkább a kiváltságos [Karthauziak és pálosok] lelkek gyülekező helye volt, semhogy nagyobbszabású tömegmozgalommá tudott volna kibontakozni. Nálunk két század lefolyásában mindössze négy kolostort tudott benépesíteni: a szepességi látókőit (1299), a lechnicit vagy dunajecit (1319), a hevesmegyei felsőtárkányit (1364) és a veszprémmegyei lövöldit (1378). Ezek közül a szepességiek már 1431-ben, illetve 1433-ban áldozatul estek a cseh husziták dúlásainak, de kevéssel utóbb adakozó lelkek buzgóságából ismét életre keltek. A „néma barátok” nálunk is szívesen foglalkoztak könyvmásolással. Ebbeli buzgóságuknak köszönhetjük kódexirodalmunk egyik büszkeségét, az Érdy-kódexet, mely többek közt az összes magyar szentek legendáját is tartalmazza.


Pünkösdi körmenet a XV. század végén. A Corvin-Antifonaleból.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Egyetlen szerzetesrendünk, mely az általános hanyatlás, illetve veszteglés korában is nyílegyenesen haladt előre a fejlődés útján és veszteségek helyett évtizedről-évtizedre újabb alapításokkal gyarapította birtokállományát, a pálosrend volt. Ezt a feltűnő jelenséget három okkal magyarázhatjuk: a rend magyar eredetével; azzal a kivételes megbecsüléssel, melyben a magyar társadalom a vele egy test és egy lélek rendet mindvégig részesítette; s végül a szigorú fegyelemmel, mely a pálos kolostorok életét hosszú időn át jellemezte.


A bíbornoki testület búcsúengedélyező oklevele a kassai Szent Erzsébet plébániatemplom részére. 1483.[4]
(Országos Levéltár, Nemzeti Múzeumi törzsanyag.)

A pálosok virágzását tulajdonképpen 1308-tól számíthatjuk, mikor Gentilis bíboros, pápai követ kivette őket a püspökök joghatósága alól és megadta nekik a jogot, hogy más rendek mintájára egyetemes főnököt, generálist választhassanak és nagykáptalant tarthassanak. Az erre következett nagykáptalanon azután megtörtént a rend végleges szervezetének megállapítása és a szentéletű Lőrinc személyében megválasztották az első generálist. A XIV. század pápái, XXII. János, V. Orbán és XI. Gergely nemcsak hogy megerősítették, hanem még újabb kiváltságokkal is tetézték a Gentilis bíboros által engedélyezett jogokat. A rend magyar jellegének megóvása szempontjából különösen nagyfontosságú volt V. Márton pápának 1417 december 25-én kelt bullája, melyben kimondotta, hogy törvényes generálisnak csak az tekinthető, akit a Magyarországon tartott nagykáptalan választ meg.

A kitűnő szervezet és az erősen központosított kormányzat azután nagymértékben megkönnyítette a rend terjedését. De még ennél is ösztönzőbben hatott a magyar társadalom páratlan áldozatkészsége. A legjobb példát itt is királyaink adták. IV. Bélától II. Lajosig nem találunk egyetlen uralkodót sem, aki egy-egy alapítással, egy-egy birtok vagy jogadományozással meg ne örökítette volna nevét Szent Pál fiainak történetében. Ebben a tekintetben még Kun László, Kis Károly vagy V. László sem kivétel. Főuraink és főpapjaink természetesen siettek követni a királyi példát. Így érthető, hogy a pálosrend gyorsabban és nagyobb mértékben gyökeredzett bele a magyar televénybe, mint előtte és utána bármilyen más szerzet. Egyik rendi történetíró összeállítása szerint a XIII. században nem kevesebb, mint 19, a XIV. században 109 s végül a XV. században 49 pálos kolostor keletkezett és népesült be. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett kolostorok jó háromnegyed része – Karácsonyi János számítása szerint 131 – a magyar szent korona országainak területére esett, könnyű megállapítanunk, hogy a középkor végén Magyarországon minden mást messze túlszárnyalóan a pálosrend volt a legjobban elterjedt és legnépesebb. Tagjainak pontos számát nem ismerjük ugyan, de aligha járunk messze az igazságtól, ha 3000 körülire tesszük.

A külső virágzással teljes harmóniában állott a rend szigorú benső fegyelme, magas szellemi színvonala és fejlett művészi érzéke. Ebben a tekintetben főleg a mohácsi vészt közvetlenül megelőző három emberöltőt kell kiemelnünk. A rend krónikásai mint igazi aranykorról beszélnek erről a korról s bizonyítékul a kiváló pálos teológusok, tudósok, írók és szónokok hosszú sorát vonultatják fel; még nagyobb számmal és még láthatóbb örömmel idézik az önsanyargatásukról és szent életökről híres testvérek emlékét. A rend művészi törekvéseinek középpontja a budaszentlőrinci anyakolostor volt, melyet művészeinek: építőinek, festőinek, szobrászainak és ötvöseinek fáradhatatlan buzgósága éppen Mohács küszöbén valóságos múzeummá gazdagított.


A „Vera Icon” (Veronika kendője) bemutatása búcsújárók előtt. Fametszet a Mirabilia urbis Romae 1489-i kiadásából.

Mindent összevéve tehát a magyar szerzetesség története a középkor utolsó másfél századában nagyon változatos képet mutat. Az előző korszakhoz viszonyítva legszembetűnőbb különbség a fejlődés ütemének észrevehető meglassúdása; új rendek csak kivételesen jelentkeznek, a már meglevők pedig inkább birtokállományuk megtartására, mint gyarapítására törekszenek. Új kolostorok ebben a korban is meglehetős számmal keletkeznek ugyan, de sok időnap előtt tönkremegy, elpusztul. Az egyiket erőszakos, garázda emberek dúlják fel, a másikat fegyelmezetlen lakói hagyják oda, a harmadikat esetleg alapítója vonja el eredeti lakóitól és adja oda más szerzetbelieknek. Különösen a huszitáktól dúlt Felvidéken és a törököktől fenyegetett déli határszéleken gyakori a változás.


Széchi Dénes esztergomi érsek síremléke. 1465.[5]
(Esztergomi főszékesegyház.)

A kolostorok abszolút száma azonban az állandó hullámzás ellenére inkább emelkedést, mint csökkenést mutat. Ennek legfőbb magyarázata, hogy a szerzetesi eszmény még a XV. században is ellenállhatatlan varázst gyakorolt a magyar társadalom széles rétegeire; másrészt nem volt hiány mecénásokban sem. Legjobb példa erre Mátyás király, aki ízig-vérig renaissance-fejedelem létére állandóan szívén viselte a magyarországi rendek sorsát, örömest foglalkozott ügyes-bajos dolgaikkal s anyagiakban és erkölcsiekben egyaránt hatalmas áldozatokat hozott értök. Innét érthető, hogy a feldúlt, vagy elhagyott kolostorok pusztulása legtöbb esetben nem volt végleges; egy részök újból felépült és benépesült, más részök helyébe pedig alkalmasabb helyen új épült.

Nagy vonásokban ugyanezt a helyzetet látjuk a világi papi intézményeknél is. Ha zavaros időkben egyes káptalanok, plébániák tönkre is mentek, pusztulásuk nem támasztott érezhető hiányt. Hiszen a középkorvégi Magyarország olyan dúsan be volt hintve egyházi intézményekkel, hogy egy-kettőnek pusztulása meg sem látszott. Különösen plébániák tekintetében volt kedvező a helyzet; számuk jóval nagyobb s megoszlásuk egyenletesebb volt, mint manapság. Mert nem szabad felejtenünk, hogy eredetileg az alföldön is a falurendszer volt az uralkodó települési forma. Ebből következik, hogy a középkor utolsó szakában a Duna-Tiszaköze és a Tiszántúl épp úgy tele volt hintve virágzó községekkel, mint ma a Dunántúl. Az úgynevezett pusztatemplomok búslakodó romjai világosan mutatják, hogy egy-egy mai alföldi város mammuthatárában Mohács előtt tizenöt-húsz község is állott, legtöbbje külön egyházzal és plébániával.

És e rengeteg egyházi intézmény: kolostor, káptalan, plébánia, lelkészség végelemzésben mind egy célt szolgált: a hivők lelki életének lehető belterjes gondozását. Ugyanezt a célt szolgálta az a tömérdek társulat és testvérület is, mely a vallási és erkölcsi élet egy-egy különleges területének megmunkálására alakult. Mert a középkori magyar katolicizmus ebben a tekintetben sem maradt mögötte Nyugat ősibb, tehát korábban megszervezett katolicizmusának. Bátran elmondhatjuk, hogy szervezettség s főleg az áhítatgyakorlatok száma, változatossága és bensősége dolgában bármely nyugati nemzet egyházi életével kiállotta a versenyt.

A különböző áhítatgyakorlatok közül legjobban az Oltáriszentség kultusza volt elterjedve. Beszédes bizonysága ennek a sok eucharisztikus egyesület, melyekkel legkülönfélébb neveken találkozunk városainkban. (Confraternitas corporis Christi, Fraternitas excelsi et mirifici sacramenti corporis et sanguinis Christi, Confraternitas sacratissimi corporis, Czecha sanctissimi corporis Christi.) E testvérületek legtöbbje a „kalandos társulatok” néven ismert papi egyesületekből nőtt ki, melyek a halottak emlékének ápolása mellett kezdettől fogva kötelességüknek érezték az Oltáriszentség tiszteletének terjesztését is. Az átalakulás akkor indult meg, mikor a [Áhítatgyakorlatok] kalandosok közé világiakat, sőt nőket is kezdtek felvenni. Ezzel ugyanis az eredetileg zárt és szigorúan papi jellegű alakulat társadalmi szervezetté változott át s mint ilyen a társadalom legszélesebb rétegeit gyüjtötte tagjai közé.


Körmeneti gyertyatartó. 1520 körül.[6]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Legrégibb eucharisztikus testvérületünk, a pozsonyi Krisztusteste-társulat még Nagy Lajos korában, 1349-ben alakult; tehát egy egész emberöltővel előbb, mint a troyesi Corpus-Christi-testvérület, a legrégibb ismert francia eucharisztikus egyesület. A reánk maradt alapszabályok szerint a társulat állandóan három káplánt tartott, akik kötelesek voltak mindennap szentmisét bemutatni az élő és holt tagokért s ezenfelül minden csütörtökön énekes nagymisét mondani az Oltáriszentség tiszteletére. A társulat tekintélyét mutatja, hogy nemcsak külön oltárral, hanem külön kápolnával is rendelkezett. Ezenkívül tekintélyes birtoka, külön könyvtára és kincstára is volt.

Hasonlóan még Nagy Lajos uralkodása idején, 1372-ben keletkezett a nagyszebeni „Krisztus teste és vére fölséges és titokzatos szentségének testvérülete”. A társulat gyorsan felvirágzott és már néhány év mulva középpontja és irányítója lett a város lelki életének. Vonzó erejét mutatja, hogy fényes csütörtöki istentiszteletein tömegesen vettek részt olyanok is, akik egyébként nem voltak tagjai. Számadáskönyveiből kivehetőleg anyagilag is jól állott: az 1525-től 1527-ig terjedő három esztendőben összesen 242 forintot és 39 dénárt, tehát az akkori viszonyokhoz képest igen tekintélyes összeget vett be.

Az első társulatokat azután gyors egymásutánban követték a többiek. A jó példa az ország minden részében követésre talált. 1386-ban Egerben, 1400 körül Budán, Kolozsvárott és Körmöcbányán, 1402-ben Lőcsén, 1409-ben Brassóban, 1430-ban Eperjesen, 1435-ben Kisszebenben, 1437-ben Bártfán, 1444 táján Pesten, 1463-ban Besztercebányán, 1490-ben Bazinban, 1493 körül Sopronban, 1500-ban Selmecbányán, 1514-ben Pozsonyszentgyörgyön, 1516-ban Kassán, 1531-ben pedig Szászsebesen alakult oltáregyesület. Ez a szám azonban korántsem teljes: kimutatható Krisztusteste-oltárokból, kápolnákból, templomokból és misealapítványokból joggal következtethetjük, hogy a nevezett városokon kívül másutt is voltak eucharisztikus egyesületek. És hogy ezek az egyesületek valóban a társadalom minden rétegéből toborozták híveiket, arra jellemző adatként említjük, hogy a lőcseibe többek közt Zsigmond király és felesége, Borbála királyné is felvétette magát.

Ugyancsak az Oltáriszentség iránt érzett mélységes áhítat jutott kifejezésre az úrnapi körmenetek páratlan fényében és ragyogásában. Nálunk a legtöbb európai államtól eltérően már a XV. század elején meghonosodott ez a szép és lélekbemarkoló szertartás. Az első körmenetet, melyről tudomásunk van, 1412-ben tartották Budán. Fényét nagyban emelte Zsigmond királynak és fejedelmi vendégének, Jagelló Ulászló lengyel királynak megjelenése. De még ennél is fényesebben sikerült az 1424. évi, melyet maga a pápai követ, Castiglionei Branda bíboros vezetett s melyen Zsigmond királyon és Borbála királynén kívül a Budán időző Palaiologos Mánuel görög császár és az egész diplomáciai kar részt vett. Így a budai körmenetek hamarosan országos ünnepekké fejlődtek, melyeken minden valamirevaló méltóság kötelességének érezte megjelenni; ebben is készségesen követték a királyok példáját, nevezetesen I. Ulászlóét, Mátyásét, II. Ulászlóét és II. Lajosét, aki még a szerencsétlen 1526. évben is szívvel-lélekkel kivette részét a szertartásból: a körmenet megrendezésével udvarmesterét, Korlátkövi Pétert bízta meg, a kereszteket, szentképeket és ereklyéket udvari embereivel vitette s az Oltáriszentség mellett 12–14 udvari apródot meneteltetett.


Mátyás király által 1469-ben Magyarországi Tamás ferencrendi atyának
ajándékozott misekönyv Canon-képe a király alakjával.[7]
(Vatikáni Könyvtár, Róma.)

Búcsújáró helyeink közül is azok vonzották a legnagyobb tömegeket, melyek eucharisztikus vonatkozásúak voltak; nevezetesen Báta, Győr és Kassa. A bátai szent vér-ereklye már a XV. század elején tízezerszámban vonta magához a zarándokokat. Igazi fénykorát azonban csak később, a Hunyadiak korában élte. Mióta ugyanis a nagy törökverő hős 1440-ben Báta közelében szétszórta a pártos Garai László seregét, családja mindíg különös kegyelettel viseltetett a híres búcsújáró hely iránt. Felesége, Szilágyi Erzsébet, fiai, László és Mátyás s végül unokája, Korvin János kincseket érő miseruhákkal halmozták el a kegyhelyet gondozó bencés kolostort. Mátyás király azzal is kimutatta kegyeletét, hogy egy ízben közel két hétig időzött Bátán. A szerencsétlen végű II. Lajos és vértanú serege szintén itt végezte utolsó gyónását és áldozását.

Nem kevésbbé nagy hírnek örvendett a kassai szent vér-ereklye, mely talán még a régi ispotályos plébániatemplomból került át a Szent Erzsébet-egyházba. IX. Bonifác pápa 1402-ben kelt búcsúlevelében azt írja, hogy Kassát csodás ereklyéje miatt már régebben is nagy számmal keresték fel a hivők, sőt a félhitűek is és hogy az utóbbiak közül a csoda láttára igen sokan megtértek. A zarándokok nagy számára jellemző, hogy az említett búcsúlevél nem kevesebb mint tizenhárom gyóntató papnak adott felhatalmazást arra, hogy búcsúnapokon az úgynevezett fenntartott esetek alól is feloldozzák a gyónó híveket. Helyesnek látszik tehát a feltevés, hogy a kassiak csak a nagyhírű ereklye birtokában, illetve az azt felkereső búcsúsok dús alamizsnáinak reményében mertek vállalkozni páratlan szépségű székesegyházuk megépítésére.


Díszes lap Szent György képével Topuszkói György püspök 1488–1498 között készült misekönyvéből.[8]
(Zágrábi székesegyház kincstára.)

A győri szent vér-ereklyéről jóformán semmi biztosat nem tudunk. Abból a körülményből azonban, hogy IV. Jenő pápa a bátai kegyhellyel csaknem egyidőben és csaknem azonos szövegű bullában engedélyezett búcsút a győri egyháznak is, joggal következtethetjük, hogy a maga idejében szintén nagy tömegeket vonzott magához.

Az Oltáriszentség kultusza mellett másik kedvelt áhítatgyakorlata volt a középkori hivő magyarságnak a Boldogságos Szűz Máriának, Magyarország védő asszonyának bensőséges tisztelete. Ebben a tekintetben a XIV. és XV. század törésnélküli folytatása volt az Árpádok fényes korának. A templomok, kápolnák, kolostorok, oltárok, képek és szobrok százai és százai, melyek mind az Istenanya tiszteletére épültek, illetve az ő ihletéből születtek, mindennél világosabban mutatják középkori Máriatiszteletünk páratlan terjedelmét és mélységét. De ugyanezt mutatja irodalmunk is. Nem véletlen, hogy a halotti beszéd után legrégibb irodalmi emlékeink, a löweni Máriasiralom és a königsbergi töredék, Máriára vonatkoznak. A későbbiek során még gyakoribbakká válnak a Mária-vonatkozások s minél közelebb jutunk a középkor végéhez, a vallásos érzés szálai mellett annál sűrűbben szövődnek beléjük a hazaszeretet motivumai. A végén már egyetlen akkordba olvad össze a két nagy érzés. Legjobb példa erre Vásárhelyi András ferences atya szép himnusza, melyben már mint a törökök megnyomorítójához, a királyok jó tanácsadójához és Magyarország oltalmazójához könyörög a Nagyasszonyhoz.

A Máriatisztelet terjesztésére nagyon sokat tettek a XIV. és XV. század folyamán meghonosodott új ájtatossági gyakorlatok. Ezek közül különösen kettőt kell kiemelnünk: az Úrangyala-imádságot és a szent olvasót. Az esti Úrangyalát még az 1307. évi udvardi zsinat kötelezővé tette, a délit pedig III. Calixtus pápa rendelte el Hunyadi dicső nándorfehérvári győzelmének emlékére. A szent olvasót, mint másutt, nálunk is elsősorban a ciszterciek és domonkosok terjesztették el. A XV. században, a török harcok korában már nagy népszerűségnek örvendett. Ugyancsak a XV. században honosodott meg nálunk a Szűz Mária hét öröméről nevezett ferences olvasó; elterjesztésében Kapisztranói Szent Jánosnak volt főrésze.

Említenünk kell még, hogy abban a nagy vitában, mely a középkor második felében a Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatása körül dúl, a magyar egyház a legnagyobb határozottsággal a szeplőtelen fogantatás mellett foglalt állást. Mint jellemző apróságot említjük, hogy Dóczi Orbán egri püspök és királyi kincstárnok Bécs meghódítása után elrendelte, hogy ott is megfelelő fénnyel üljék meg a szeplőtelen Fogantatás ünnepét. Ebből gondolhatjuk, milyen nagy fénnyel és bensőséggel ünnepelhették idehaza.

Ilyen belterjes és sokoldalú megmunkálás eredményeként a magyarság egyre jobban összeforrott a katolicizmussal. Vallásos élete a századok folyásában nemcsak mélyült, hanem tisztult is. Azok a babonás elemek, melyek az ősi pogányság emlékeként a kezdő kereszténységbe beleszüremkeztek, idővel kipusztultak vagy pedig értelmüket vesztett, tudattalan népszokásokká szelídültek. Ezzel párhuzamosan a hivő tömegek vallási és erkölcsi igényei észrevehetően megnövekedtek. Mióta az egyház a szentség fényével övezte az Árpád-ház legkiemelkedőbb férfi és női tagjait, a magyar társadalomnak is érzéke és vágya támadt az életszentségre. Nálunk azonban a szent sohasem tudott olyan kollektív, az egész társadalmat foglalkoztató jelenséggé terebélyesedni, mint például Olaszországban. A magyar aszkézis szemérmesen meghúzódott a szerzetesi cellák, a papi otthonok, remetemagányok és családi szentélyek falai közt, nem kívánkozott ki a világ szeme elé s ezért a világ legtöbb esetben nem is vett tudomást róla. Még jó, ha a legközvetlenebb környezet felfigyelt rája; de ez is rendszerint megelégedett azzal, hogy épülhetett példáján. Arra, hogy utólag bizonyságot tegyen mellette vagy éppen az egyház elismerését sürgesse számára, már nem érzett magában indítást.

Abból tehát, hogy a XIV. és XV. századból nincsenek hivatalosan elismert szentjeink, még nem következik, hogy ebben a korban egyáltalában nem voltak szentéletű magyar emberek. Egy pillantás a két nagy koldulórend vagy a pálosok évkönyveibe azonnal meggyőz bennünket ennek ellenkezőjéről. De más nyomok is azt mutatják, hogy a középkori magyarság javarészének épúgy megvolt az érzéke a vallási élet misztikus mélységeinek megjárására és átélésére, mint bármelyik szomszédjának. Ami különbség e részben közötte és szomszédai között fennforgott, az tisztára fokozati és nem lényegi volt. Periferikus helyzetünkből önként következett, hogy a [Nagy Lajos és Hunyadi János kora] Nyugaton támadt eszmei gyűrűzések csak később és meggyengült fodrokban jutottak el hozzánk. De hogy eljutottak és hosszabb-rövidebb ideig foglalkoztatták a lelkeket, arra döntő bizonyíték kódexirodalmunk.


Johannes Panormita domonkos szerzetes ajándékkönyvet nyujt át Bakócz Tamás prímásnak. Egykorú miniált kép.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Az emberi természet változandóságából következik azonban, hogy középkori vallási életünk fejlődése nem töretlenül felfelé ívelő egyenes, hanem szeszélyesen csapongó görbe vonalban haladt előre; tehát mint minden emberi történésnek, voltak magasbaszökő csúcsai és voltak mélypontjai. A csúcsok közül különösen kettőt kell említenünk: Nagy Lajos és Hunyadi János korát. Az előbbi időben pontosan összeesett a magyar középkor teljes virágbaborulásával. Személyileg legfőbb biztosítéka magának a nagy királynak egyénisége és mély vallásossága volt. Hiszen köztudomású, hogy Nagy Lajost több középkori misekönyvünk és breviáriumunk egyenesen a szentek közé sorozza. A tárgyi bizonyítékok közül pedig utalunk egyházi életünk és intézményeink nagyszerű virágzására, a rengeteg kolostor és emberbaráti intézmény alapítására – egyedül a pálosok számára legalább negyven rendházat építettek ebben a korban, – kolduló rendjeinek fáradhatatlan térítő tevékenységére itthon a kunok, a Balkánon a szkizmatikusok, az oroszországi nagy tatár birodalomban pedig a pogányok és a mohamedánok közt, az 1350-i jubileumi szent év megünneplésébe való tevékeny belekapcsolódásra s végül arra a lelkes odaadásra, mellyel őseink a pogány litvánok és a balkáni szakadár népek elleni harcot vállalták.

A második kiemelkedő csúcspontot, a XV. század közepét szintén egy nagy egyéniség jelzi. Hunyadi Jánosról ismeretes, hogy egész életében mindíg buzgó katolikus volt. Saját szavaiból tudjuk, hogy havonként – abban az időben világi hivőnél szokatlanul gyakran – gyónt és áldozott. Halála pedig egyenesen a szent halála volt. Nem csoda tehát, hogy példája ihletőleg hatott nemzedékére. Legjobb bizonyság erre Nándorfehérvár felmentése: ötven-hatvanezer ember, többnyire egyszerű kézműves és jobbágy, tehát katonailag kiképzetlen elem, úgyszólván fegyvertelenül, tisztán a hit erejével indult a félelmetes török hatalom ellen s ellenállhatatlan lelkesedésével porig alázta Konstantinápoly büszke meghódítójának gőgjét és legyőzhetetlennek hitt seregét. Ugyanennek a szellemnek megnyilatkozását kell látnunk abban a buzgóságban, mellyel a nemzet apraja-nagyja az 1450-i jubileumi szent év kegyelmeiben részesülni igyekezett s abban a lázas reformvágyban, mely szerzetesrendeink legtöbbjét a század közepén, illetve második felében elfogta.

A nagy törökverő hős korának e lelkes felbuzdulása sok tekintetben kihatott fiának uralkodására is. Mert bármily erőszakosan lépett fel Mátyás egyházpolitikai téren, a vallás igazi érdekeit mindíg szívén viselte. Még uralkodása második felében is szívesen bajlódott a különböző szerzetrendek ügyes-bajos dolgaival, jól érezte magát papi társaságban s lelke felvidámítására gyakran kilátogatott budaszentlőrinci pálos barátai közé. Mint annyi kortársa, igazában ő is két lelket hordott magában; az egyikkel szenvedélyesen kereste és élvezte az új élet örömeit, a másikkal ellenben még mindenestül rajta csüggött a középkor jámbor és hivő világán. Könyvtára két fényes darabjának, breviariumának és ferences misekönyvének főképén alázatosan térdel az Üdvözítő előtt és így könyörög hozzája: „Pie Jesu, miserere mei.”

Bizonyos fokig a társadalom életén is megtetszett ez a kettősség. A főpapok és általában az udvarral érintkező körök egyre jobban beleélték magukat a renaissance világias szellemébe; a nemzet zöme ellenben továbbra is a jámbor apák és nagyapák mélységes hitében élt. Kitűnő példa erre a kenyérmezei csata: Báthory István és vitézei misehallgatással és szent áldozással készülnek fel a nehéz harcra és valamennyien megesküsznek az Oltáriszentségre, hogy hűségesen kitartanak.

Nagyobb változás ebben a tekintetben csak a Jagellók korában állott be. A politikai küzdelmek eldurvulása mélyreható átalakulást idézett elő a nemzet jellemében és sorra felszabadította benne azokat a vészes szenvedélyeket, melyeket addig a keresztény nevelés és fegyelem lekötve tartottak. Ha Pannonia, a régi egyházi ének szavával szólva, előbb virágoskert volt, most parlaggá vadult, melyet a legsötétebb nemzeti bűnök: az irígység, önzés, haszonlesés, erőszak, lelkiismeretlenség bojtorjánjai vertek fel. A magyar közélet néhány évtized alatt olyan mélyre süllyedt, mint még soha. Az erkölcsi kötelékek helyébe a durva ököljog lépett, mely előtt semmi sem volt szent. Perényi Péter, Imre nádor fia, még a bátai szent vér-ereklyét is elraboltatta és egyideig siklósi várában őriztette.

Az erkölcsi alap megrendülésével természetszerűleg együtt járt a vallási élet forrásainak elapadása. A diadalmasan kibontakozó új világ nálunk nem annyira az irodalom és művészet megujhodásában, mint inkább a hitélet megbágyadásában és a frivol világiság felülkerekedésében éreztette [Hanyatlás a Jagellók alatt] hatását. A régi keretek egyelőre még állottak, de az azokat kitöltő és átlelkesítő szellem jóformán semmivé zsugorodott. A hanyatlás tüneményesen gyors menetét jól szemlélteti Burgio pápai nuncius adata: az 1500-i szentévben még 120.000 arany gyűlt be a hívek adományaiból, huszonöt évvel később, 1525-ben már csak 3–4000 forintra mertek számítani az akkori rossz pénzben.


Főpap reneszánsz ízlésű miseruhában. Egervári Bereck tinini püspök sírköve. 1523.[9]
(Egervár, Vas megye.)

És ha e szomorú hanyatlás okait keressük, elsősorban mindenesetre a korszellem gyökeres megváltozására s a politikai és társadalmi élet jóvátehetetlen megromlására kell gondolnunk. Mellettük azonban nem szabad megfeledkeznünk arról a mélységes megrendülésről és összezavarodásról sem, melyet az 1514. évi keresztes hadjárat félresiklása és szomorú kimenetele idézett elő a lelkekben; még kevésbbé arról a nagymérvű elvilágiasodásról, mely az akkori magyar főpapságot teljesen a világi társadalom erkölcsi színvonalára vonta le. Külön szerencsétlenséget jelentett, hogy a parasztlázadás az alsóbb klérus egy részét is magával sodorta s ezzel felidézője lett annak a nagyfokú paphiánynak, mely már Mohács előtt károsan éreztette hatását, Mohács után pedig a tömeges áttérések megindulásával egyenesen végzetessé vált. De a jövő szempontjából mindezeknél károsabban befolyásolta a magyar katolicizmus fejlődését a hitegység végleges elenyészése.

A magyar katolikus egyháznak már korábban, a középkor teljes virágzásában is kellett küzdenie egységét fenyegető mozgalmakkal. Mert történeti életünk nyugati tájékozódásából önként következett, hogy a nyugati eszmeáramlatokkal együtt a Nyugaton támadt eretnekségek is utat találtak hozzánk.

Az első nyugati eretnekség, mely nagyobb számú követőre talált nálunk, a gazdag lyoni selyemkereskedőből lett vándorapostol, Valdes Péter felekezete volt. Valdes és követői, mint ismeretes, főleg a szegénység értelmezésében és a szentírás használatának kérdésében kerültek összeütközésbe a hivatalos egyházzal; egyrészt élesen kikeltek a főpapság gazdagsága és világias életmódja ellen, másrészt egyedül a szentírást fogadták el hitük és életberendezésük zsinórmértékéül. Mivel meggyőződésük hirdetésében mindjárt kezdetben túltették magukat az egyház által eléjök vont korlátokon, hamarosan szakadásra került a sor: III. Lucius pápa az 1184. évi veronai zsinaton kiközösítette őket. Erre Valdes és tanítványai még jobban megmakacsolták magukat és most már dogmatikus téren is szembehelyezkedtek az egyházzal. Így elvetették a tisztító tüzet, a megholtakért való imádkozást, a szentek tiszteletét, a búcsút, az esküt stb. A későbbi fejlődés során önmagukban is meghasonlottak a „lyoni szegények” s két csoportra, a radikálisabb olasz és a mérsékeltebb francia árnyalatra váltak szét. Mivel az ellentétet személyi tekintetek is élesztették, minden egyezkedési kísérlet, köztük a híres bergamoi konferencia is (1218) kudarccal végződött s a két árnyalat közt a szakadás mindjobban elmélyült. Az olasz csoport egyre radikálisabb irányba terelődött s utoljára minden közösséget megtagadott a katolikus egyházzal; a katolikus papoktól kiszolgáltatott szentségeket érvényteleneknek nyilvánította és külön, lényegében laikus istentiszteletre tért át. Ugyanakkor azonban a titkos propaganda minden eszközét igénybe vette, hogy minél több hivőt toborozzon magának. Sikerült is még a XIII. század folyamán behatolnia Piemontba, Savoyába, Németországba, Ausztriába, Csehországba, Lengyelországba, sőt Dél-Olaszországba is.

Hozzánk a XIV. század második felében jutottak el az első valdens apostolok. A szomszédos Ausztriából, Stájerországból és Csehországból menekültek az inkvizíció elől. Eleinte csak a nyugati határszéleken szállottak meg. Mikor azonban Zwicker Péter és Prágai Márton, a rettegett hírű valdens inkvizítorok 1401-ben Magyarországra is kiterjesztették működésüket, továbbhúzódtak dél és kelet felé. Itt meggyökeresedésüket nagymértékben megkönnyítette az a körülmény, hogy a magyarság körében még meglehetősen nagy számmal lappangtak a XII. és XIII. században behurcolt patarénus felekezet követői. A patarénusok és valdensek azután hamarosan megértették egymást. Hiszen a katolikus egyház elleni gyűlöleten kívül a hitbeli felfogás rokonsága is összefűzte őket. Így az „apostolok” működése nem ütközött nagyobb nehézségbe; annál kevésbbé, mivel ha a helyzet úgy kívánta, minden lelkiismeretfurdalás nélkül eljártak [A valdensek] misére, áldoztak, böjtöltek, megülték a szentek ünnepeit és így tovább. Ha azonban többségben érezték magukat, nyiltan szembefordultak az inkvizítorokkal.


Pozsonyszentgyörgyi márványoltár a XVI. század elejéről.
[10]

Az „apostolok” és követőik legnagyobb része egyszerű kézművesekből és földmívesekből került ki. Feltűnően sok volt közöttük az ács, csizmadia, szabó és más hasonló mesterember. Mivel egész hitrendszerüket a szentírásra alapították, különös gondot fordítottak az írás-olvasás tanítására, illetve tanulására. Az „apostolok” tanító tevékenysége jóformán nem is állott másból, mint a latin vagy német bibliából lefordított szentírási szövegek ismételgetéséből. A szövegeket szigorúan betűszerinti értelemben vették, aminthogy alacsony műveltségüknél fogva nem is tehették volna másként. Értelmi színvonalukra jellemző egy kortárs találó megjegyzése: „Ki-ki képessége szerint hitt többet vagy kevesebbet.”

De e kezdetleges viszonyok ellenére is meglehetősen nagy hódítást tett nálunk a különös felekezet, melynek sem hierarchiája, sem említésreméltó szervezete nem volt. Ennek okát egyházellenességén kívül főleg laikus jellegében és alkalmazkodó képességében kell keresnünk. A műveletlen és hitében amúgy is megrendült tömegeknek tetszett az új vallás szellemi erőfeszítést nem igénylő dogmátlansága és szétfolyó formátlansága. Ezért látjuk, hogy követői szinte kizárólag alacsony szellemi igényű elemekből toborzódtak.

A magyar katolikus egyház természetesen nem nézte ölbetett kézzel az eretnekség terjedését. Különösen a Boszniából beszivárgó obszervans ferencesek, más néven a cseri barátok küzdöttek ellene nagy elszántsággal. Küzdelmük eredményét azonban nagyon megbénította, hogy a valdenseknek bármikor módjukban volt kivonni magukat az üldözés alól azzal, hogy a patarénus hitű, tehát irántuk barátságos érzületű bosnyák részekre mentek át. Azonkívül említett nagyfokú alkalmazkodási képességük miatt jóformán lehetetlen volt rájuk bizonyítani az eretnekséget.


Misézés a XV. század végén. Szent Márton miséje. Oltárszárnykép a Jankovich-gyüjteményből.
(Szépművészeti Múzeum.)

A valdens mozgalomnak azonban mégsem híveinek kisebb vagy nagyobb száma, hanem az a körülmény adott történeti jelentőséget, hogy előfutárául és szállásadójául szolgált egy határozottabb egyéniségű és dinamikusabb erejű eretnekségnek, a huszitizmusnak. Husz János tanai nagyon korán elhatottak hozzánk. Adatunk van rá, hogy Prágai Jeromos, Husz barátja már 1410-ben hiveket toborzott Budán. Nagyobb arányokban azonban csak a huszas évek elején kezdett terjedni az eretnekség; és pedig elsősorban a patarénus és valdens tanokkal fertőzött déli részeken. Ennek okát a szláv nyelvrokonságon kívül főleg abban a körülményben kell keresnünk, hogy az új hit első magyarországi apostolai többnyire azokból a pécsi egyetemi hallgatókból kerültek ki, akik teológiai tanulmányaikat Prágában végezték. Ebből önként következett, hogy először a mérsékelt huszitizmus, a kelyhes mozgalom jelentkezett nálunk, mely bizonyos engedmények fejében hajlandó volt az egyházzal kibékülni. Mikor azonban Csehországban a túlzó táboriták ragadták magukhoz a vezetést, nálunk is egy csapásra megváltozott a helyzet s a békés meggyőzés helyett mindinkább előtérbe lépett az erőszak.

A csehországi táboriták győzelmei és Zsigmond király sorozatos vereségei csak fokozták a helyzet feszültségét. Különösen a Szerémségben, Szilágyságban és Erdélyben öltött veszedelmes mérveket a forrongás. A husziták nyiltan gúnyolták a pápát, híveit hitetlen farkasoknak szidalmazták, a szentmiséből a nemzeti nyelven olvasott lecke és evangélium, továbbá a Miatyánk és az áldozás kivételével mindent elhagytak, a papi hatalmat mindenkinek, még a nőknek is megadták, tilalmazták az esküt és a halálos [A huszitizmus] ítéletet, az egyházi vagyont elvetették és így tovább. Sőt csakhamar politikai és társadalmi térre is átterelték az izgatást s a jobbágyokat a dézsma megtagadására ingerelték. Az alsó papság meglehetősen közömbösen szemlélte mindezt; sőt egy része határozottan rokonszenvezett a mozgalommal s gyakorlatilag a papi nőtlenség elvetésével valósította meg a huszita tanokat.


Házioltárka, ezüstlemezből vert Angyali Üdvözlettel. Kassai munka a XV–XVI. század fordulójáról.[11]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Zsigmond király az egyre aggasztóbbá váló veszedelem elhárítására a kor egyik legünnepeltebb népszónokának, az obszervans Márkai Szent Jakabnak közreműködését igyekezett megnyerni, aki mint boszniai inkvizítor már számos jelét adta rátermettségének. A szent a baseli zsinat és IV. Jenő pápa megbízásából 1435 végén csakugyan bejött az országba és azonnal munkához látott. Működését az esztergomi egyházmegyében kezdte meg. Innét a huszita tanoktól megfertőzött Moldva közelsége révén leginkább veszélyeztetett erdélyi egyházmegyébe sietett s lángoló beszédeivel sikerült elérnie, hogy a félrevezetett nép mindenütt elfordult az idegen konkolyhintőktől. Hasonló sikerrel működött egykori rendtársa, Kurzolai János váradi püspök egyházmegyéjében. Nagyobb nehézségekkel csak a bács-kalocsai egyházmegye déli részében találkozott, mert az ottani gazdag polgárok közül akárhányan külföldön s nevezetesen Prágában iskoláztatták fiaikat. Jakab atya türelme és kitartása azonban győzedelmeskedett minden akadályon; az eretnekek közül sokat megtérített vagy legalább hallgatásra bírt. A megtérítettek és feloldozást nyertek közül egyiket-másikat névleg is ismerjük, így Balázs bácsi prépostot és Mihály fiát, Andrást.


Lapos faragással díszített misekönyvpolc a nagybobróci templomból. 1500 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Már-már úgylátszott, hogy minden a legjobb rendben folyik le, mikor a nagy és népes pécsi egyházmegyében váratlanul súlyos akadályok gördültek a vizsgálat elé. A bajok legfőbb felidéző oka az egyházmegye zilált állapota volt. Drávántúli részei csak úgy hemzsegtek a nyilt és titkos huszitáktól. Terjeszkedésüknek úgyszólván semmi akadálya nem volt, mert a laza erkölcsű és ágyastartó lelkészek nemcsak hogy elnézték, hanem alkalomadtán még elő is mozdították térfoglalásukat. Jellemző a helyzetre, hogy magát Albeni Henrik püspököt is titkos huszitasággal gyanúsította a közvélemény. Ez ugyan nem felelt meg a valóságnak, de bizonyos, hogy Henrik püspök nem állott hivatása magaslatán: túlságosan könnyedén vette főpapi kötelességeit s papjainak erkölcsi életével jóformán semmit sem törődött. Így azután egészen különleges viszonyok állottak elő egyházmegyéjében, melyek eléggé megmagyarázzák a fejleményeket.

[Küzdelem a déli husziták ellen] A dolog azzal kezdődött, hogy a pécsi papok széltében-hosszában hirdetni kezdték: Jakab atyának tulajdonképpen nincs is mit keresnie náluk, mivel megbízatása kifejezetten a félhitű, szkizmatikus országokra, Boszniára, Szerbiára és Oláhországra szól. Jakab atyának szégyenszemre vissza kellett fordulnia s a királytól és a pápától új meghatalmazást kellett kieszközölnie. Ez azonban az akkori nehézkes közlekedési viszonyok mellett közel félévi késedelmet jelentett. Henrik püspök csak 1433 február 11-én rendelte el az új pápai levelek kihirdetését és egyben szigorúan megtiltotta, hogy bárki egyházi vagy világi ember akadályt gördítsen Jakab testvér és társai működése elé. De parancsának nem sok foganata lett. Papjai nem vették komolyan, mert tudták, hogy nem szívből jön. Sőt az egyik, Bácsi Simon kanonok és végvidéki főesperes kiközösítéssel sújtotta Jakab atyát s a kiközösítő ítéletet a szerémújlaki (illoki) egyházban nyilvánosan ki is hirdette. Eljárásából természetesen országraszóló botrány kerekedett, melyet végül az esztergomi érseknek kellett elsimítania. Simon főesperes beismerte, hogy nagyot vétkezett és bocsánatot kért; az érsek pedig megparancsolta, hogy Jakab ártatlanságát és eljárásának jogos voltát az egész országban hirdessék ki.


Húsvéti gyertyatartó kovácsolt vasból. XV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A dolog azonban ezentúl sem ment könnyen. Különösen a Szerémségben tovább izzott a talaj. Szentünk csak annál fáradhatatlanabb buzgalommal járta a falvakat; mindenütt felkutatta és elfogatta az eretnekeket. Azután megpróbálta őket szép szóval, majd fenyegetéssel és büntetésekkel jobb belátásra bírni. Ha másként nem ment, a világi karhatalmat is igénybe vette. Különösen azokkal szemben járt el nagy szigorúsággal, akik egyszer már megtagadták az eretnekséget, de utána megint visszaestek belé. Ilyenekkel szemben a halálos ítéletet is jogosnak találta. Kamenica városában egyszerre három megátalkodott huszita polgárt adott át a bírónak megbüntetés, illetve kivégzés céljából. Ugyanakkor börtönbe vettette Ujlaky Bálint belcsényi (bocsini) plébánost is, akire mindjárt az első kihallgatás alkalmával rábizonyította az eretnekséget.


Huss Jánost a máglyára kísérik. XV. század.[12]
(Az aulendorfi Königsegg-könyvtár kódexéből.)

Az eset nagy port vert fel. A plébános párthívei valóságos zendülést támasztottak. Élükre egy bizonyos Bálint nevű szabómester állott. Ez kivont karddal támadt a bíróra s elűzte, mire a többiek feltörték a tömlöcöt és a négy foglyot kiszabadították. De a zendülésnek hamar vége szakadt. Mivel a királyi sereg a közelben, Titelnél táborozott, a bűnösök nem merték megvárni a rájukváró súlyos büntetés kirovását; ezért hirtelen összeszedték mindenüket és családjaikkal együtt Moldvába menekültek.

Jakab atyát nagyon elkeserítették az ilyen esetek. Úgy érezte, nem működhetik többé sikerrel. A honvágy is bántotta. Ezért még 1439 végén hosszú időre búcsút mondott hazánknak. Működése azonban csak látszatra volt eredménytelen; a valóságban nagyon is gazdag termés jutalmazta vetését. Hiszen beszámolójában maga mondja: „Mindezen papi és világi eretnekek közül Isten segítő kegyelmével szónoklataim hatása alatt huszonötezren tértek meg”.


Madonna rózsával. Falikép a XV. század végéről ismeretlen kassai művésztől, eredeti keretben.[13]
(Szépművészeti Múzeum.)

A kamenicai epizóddal és Jakab atya távozásával le is zárult a huszitizmus magyarországi történetének vallási vonatkozású fejezete. Következő szakasza már nem az egyháztörténelem, hanem a politikai történet keretébe tartozik. Ez természetesen nem jelenti, hogy a huszitizmus teljesen kipusztult a magyar földről. Ellenkezőleg, nagyon valószínű, hogy titkos követői ezentúl is tetemes számmal akadtak. De a huszita-kérdés, mint vallási probléma elvesztette jelentőségét. A nagy lendületet vett török elleni harc s a nemzeti közszellemnek nyomukban járó megujhodása már a negyvenes évek kezdetén más irányba terelte az érdeklődést. Az egyre biztatóbb arányokban kibontakozó katolikus renaissance s ennek egyik tüneteként az obszervans ferencesek új erőre kapott térítői tevékenysége szintén jelentékenyen közrehatott abban, hogy a huszita-kérdés végleg lekerült a napirendről.


Templomi tömjénező a XV. századból.
(Magyar Nemz. Múzeum.)

De ha így a patarénus, valdens és huszita veszedelem sorra el is tisztult a magyar katolicizmus látóhatáráról, nyoma tudatalatti formában mégis ott maradt a magyar közlélek mélyén. Különösen azokra az elemekre áll ez, melyek közösek voltak a három vallásrendszerben; így nevezetesen a biblia kizárólagos hitforrás-jellegére, a laikus papságra, az istentisztelet és a szentségek racionalizálására és a nemzeti nyelv jogának fokozottabb hangsúlyozására. Ezekkel az egyelőre – újból hangsúlyozzuk – tudatalatti elemekkel olyan árnyalatok és potenciális lehetőségek szüremkeztek be a magyar közlélekbe, melyek idegenek voltak a középkor világától s melyek alkalmasak voltak arra, hogy kedvezőbb körülmények közt sokkal nagyobb és forradalmibb megmozdulást robbantsanak ki. Ennek az ideje a XVI. század elején érkezett el, mikor Luther Márton fellépése előre nem látható események lavináját indította meg.

Luther kezdeményezésének híre aránylag korán eljutott hozzánk; tanai azonban egyelőre csak a német polgárság körében vertek némi visszhangot. A magyar társadalom nagy egészében bizalmatlansággal, sőt ellenséges érzülettel fogadta az új próféta fellépését. Ennek részben vallási, részben politikai okai voltak. A vallási okok közt legnyomósabb a magyarság zömének érintetlen katolikus érzülete volt. Mert bármennyire szembetűnően mutatkoztak mohácselőtti társadalmunk bomlásának tünetei: a közszellem megfogyatkozása, a politikai küzdelmek elvadulása, a főpapság elvilágiasodása, a renaissance egységbontó és erkölcslazító hatása, az erasmusi humanizmus enerváló és kételkedésre késztető befolyása: mindez lényegében csak a társadalom vékony vezető-rétegét érintette. A nagy többség még jámbor apáinak buzgóságában élt. Sőt vallásos igényei még bizonyos emelkedést mutatnak. Legjobb bizonyság erre kódexirodalmunk, mely éppen ebben az időben, a XVI. század tizes és huszas éveiben élte fénykorát. Szekfü Gyulával szólva: a renaissance-követelte magasabb műveltség csírái még a középkori vallásosság talajába hullottak és abból varázsoltak elő irodalmat, művészetet, továbbfejlődésre képes keresztény, katolikus kultúrát. Az említett tudatalatti elemek még mélyen szunnyadtak és várták a kívülről jövő indítást, mely hivatva volt eleven erőkké alakítani őket.


A lőcsei Szent Jakab-templom belseje.

A vallási okok mellett nagy nyomatékkal estek latba a politikai tekintetek is. Ezek közt legfontosabb volt az ország akkori külpolitikai állapota. Mióta ugyanis II. Szolimán szultán foglalta el a török birodalom trónját (1520), lehetetlen volt nem látni, hogy Magyarország állandóan a török támadás veszedelmében forog. De ugyanígy látni kellett azt is, hogy a veszedelem elhárítása csak a nyugati kereszténység összefogásától és az eddiginél sokkal hathatósabb támogatásától remélhető. A magyarságnak tehát egyenesen életérdeke volt, hogy a nagy keresztény egység minél előbb létrejöjjön és működésbe lépjen. Ezzel szemben Luther fellépése mindjárt kezdetben a keresztény világ megosztásával, további kihatásában pedig atomizálásával fenyegetett. Érthető tehát, hogy nemzetünk már csak egészséges politikai ösztönből is bizalmatlansággal tekintett az új vallásra. Az a körülmény, hogy a lutheranizmus egyúttal a német nemzeti öntudat fellángolását is jelentette az elviselhetetlen tehernek érzett román világuralommal szemben, csak fokozta a magyarság idegenkedését, mert az ősi magyar–német ellentét síkjára vetítette át a kérdést.

Ilyen körülmények közt érthető, hogy a mohácsi vészig, más szóval a középkori magyar államszervezet bukásáig egyedül a német polgárság körében tudott gyökeret verni a németnek érzett, tehát eleve bizalmatlansággal fogadott új vallás. És pedig csaknem egyidőben, a huszas évek kezdetén jelentkezett az erdélyi szászok földjén, Nagyszebenben, Brassóban, Besztercén, a bányavárosokban, Selmecbányán, Körmöcbányán és Besztercebányán, Sopron környékén, Budán és valamivel később a Szepességben. Első terjesztői azok a német kereskedők voltak, akik egyéb árucikkek mellett Luther könyveit is behozták az országba. Ezeknél azonban sokkal nagyobb sikerrel működtek azok a fiatal egyetemi hallgatók, akik Wittenbergben magának a mesternek ajkáról szívták magukba az igéket. Ilyenekül ismerjük az erdélyi Bonzler Jánost, Kousch Jánost és Haltrich Bálintot, a besztercebányai Baumheckel Györgyöt, Thome Mátét, a lőcsei Czirják Mártont, a budai Gleba Boldizsárt, Uthman Jánost és a weisskircheni Kordatus Konrádot.


Templomi szentbeszéd a XVI. század elején. Oltárszárnykép.
(Szépművészeti Múzeum.)

A magyar társadalom s nevezetesen a nemesség csak akkor kezdett felfigyelni Luther hitújításaira, mikor az a Mária királyné környezetében levő németek útján az udvarba is megtalálta az utat. Brandenburgi György őrgróf, a király nagybátyja és rossz szelleme, úgyszintén testvérei, Albert és Vilmos, báró Schneidpeck János császári követ, Thurzó Elek kamaragróf, Szerencsés Imre kincstárnok, Pempflinger Kata udvarhölgy többé-kevésbbé nyiltan Luther híveinek vallotta magát s a királynét is ebben az irányban befolyásolta. A nemesség annál nagyobb elégületlenséggel szemlélte ezt a lutheránus térfoglalást, mivel az említettek egyúttal a gyűlölt udvari reakciónak is oszlopos tagjai voltak. Elégületlenségének az 1523. évi budai országgyűlés 54. cikkében adott kifejezést, melyben kérte a királyt, hogy katolikus fejedelemhez illően a lutheránusokat és pártfogóikat, valamint a felekezetükhöz ragaszkodókat, mint nyilvános eretnekeket és a Boldogságos Szűz Mária ellenségeit halállal és összes javaik elvételével büntesse.

Ennek a szigorú törvénynek azonban egyelőre nem lett foganatja. II. Lajos a pápai diplomácia sürgetésére csak a következő évben szánta rá magát erélyesebb fellépésre. Ennek bevezetéseként 1524 március 9-én szigorú rendeletet intézett Nagyszeben város vezetőségéhez, melyben jószágvesztés [A lutheranizmus terjedése] terhe alatt megtiltotta Luther tanainak terjesztését s egyúttal megparancsolta könyveinek összegyüjtését és nyilvános megégetését. Kevéssel utóbb pedig Ráskay Gáspár és Gerendi Miklós személyében királyi biztosokat küldött rendeletének végrehajtására. Ezzel egyidejűleg Szalkai László esztergomi érsek is megparancsolta a szebeni és brassói dékánság papjainak: az ünnepi istentisztelet idején újra meg újra hirdessék ki, hogy Luther Márton tanainak vallása, terjesztése, dícsérése, ajánlása vagy védése kiközösítés terhe alatt tilos.


A magyar huszita-biblia (Müncheni-kódex) első lapja. 1466.
[14]
(München város könyvtára.)

Szalkai prímás példájára 1524 augusztus 20-án Lomnicai Horváth János szepesi prépost is körrendelettel fordult papjaihoz és nyomatékosan lelkükre kötötte, hogy a lutheránizmus terjedését minden rendelkezésükre álló eszközzel iparkodjanak megakadályozni. Erre a figyelmeztetésre azért volt szükség, mivel az új vallás közben a szepesi és sárosi németség körében is nagy hódítást tett. A veszedelem nagyságára jellemző, hogy maga a király is indíttatva érezte magát, hogy előbb Sáros megyében (1525 január 22), majd néhány nappal rá Bártfán vizsgálatot rendeljen el. (Február 2.) Már előbb, 1524 október 14-én hasonló vizsgálatot rendelt el Sopronban. A városi tanácsnak szigorúan meghagyta, hogy még a vizsgálat megejtése előtt újból hirdesse ki a lutheránusok ellen, főleg a lutheránus könyvek felkutatása és elégetése ügyében már korábban kibocsátott rendeletét.

A vizsgálatok azonban, mint előre látható volt, semmi különösebb eredményre nem vezettek; a lutheránizmus úgyszólván akadály nélkül terjedt tovább a német vidékeken és az udvar köreiben. A nemesség aggodalommal látta, hogy a vallási megoszlás veszedelme most már nemcsak kint, hanem bent is komolyan fenyeget. Ezért újabb erélyes lépésre szánta el magát. Az 1525 május 10–22. napjain tartott rákosi országgyűlésen egyrészt elrendelte az idegeneknek az udvarból való eltávolítását, másrészt halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a lutheránizmus további terjesztését. A 4. cikkely 4. §-ában ugyanis így rendelkezett: „A lutheránusokat is mind ki kell irtani az országból; és bárhol találhatók, nemcsak egyházi, hanem világi személyek is szabadon fogják el és égessék meg őket”. Két hónappal rá a hatvani országgyűlés még ezekkel a szavakkal toldotta meg a törvényt: „és jószágaik a királyi kincstárnak, ahol pedig ilyenek vannak, a földesuraknak adassanak.”

Az új törvény meghozatala azonban semmit sem változtatott a helyzeten. Hiszen tudjuk, hogy ebben az anarchisztikus korban senki sem vette komolyan az országgyűlések végzéseit; sokszor még azok sem, akik alkották. A jelen esetben is így történt. Még arra sincs biztos adatunk, hogy akár egyszer is alkalmazták volna a törvényt. Csak mint valószínűséget állíthatjuk, hogy Budán egy lutheránust valóban halálra ítéltek. Klementis János esetéről, melyet szintén említeni szoktak, még ennyit sem tudunk. Arról ellenben van tudomásunk, hogy egyesek ellen vizsgálatot indítottak s annak eredményeként hosszabb-rövidebb időre fogságra vetették őket. Így Kordatus Konrádot és Creszling János budaszentgyörgyi plébánost Budán elfogták s azután Esztergomba szállították, hogy ott folytassák le ellenük a pert. 1526 elején azonban már visszanyerték szabadságukat. Szalkai prímás 1526 tavaszán Csézi András doktor, esztergomi nagyprépost és Kajári Antal mester, esztergomi kanonok útján újabb vizsgálatot indított Sopronban és Pozsonyban, a nélkül azonban, hogy akár az egyik, akár a másik helyen érdemleges eredményt tudott volna elérni. Pedig hogy közben milyen nagy hódítást tett az új vallás, szemléletesen mutatja a nagyszebeni kerület papságának 1526 nyarán, a török elleni készülődés lázas napjaiban kelt panaszlevele, melyben eleven színekkel rajzolta meg az újítók erőszakos térfoglalását.

Ezekből az adatokból annyi kétségtelenül megállapítható, hogy a német nyelvterületen, főleg a szász Királyföldön már 1526 előtt erősen befészkelte magát a hitújítás. A magyar lakosságú területek azonban még érintetlenül állottak; a magyar nemesség pedig egyenesen ellenséges érzülettel tekintett a németnek, tehát elvetendőnek vélt új vallásra. Egészben véve a középkori magyar katolikus egyház szervezete, ha itt-ott mutatkoztak is rajta hasadások, még szilárdan állott s kész volt megküzdeni az új viharral. Moháccsal azonban nemcsak a politikai fejlődésben, hanem a magyar közlélekben is olyan mélyreható változások állottak be, hogy szinte egy csapásra új fejlődési lehetőségek nyíltak.


[1] A szövete és hímzése tekintetében egyaránt kiváló szépségű kazula kétségkívül a kassai Sz. Erzsébet-egyház számára készült, miután a keresztjéből fennmaradt függőleges csíkon felül Sz. Erzsébet alakja foglalja el az első helyet. Alatta ker. Sz. János és Sz. Margit. Hazai munka.

[2] A csíkszentléleki oltár a rajta levő felírás szerint 1512-ben készült Czakó fiainak megrendelésére. A készíttetők régi székely család tagjai és Szentléleken a legtekintélyesebb birtokosok voltak; a család feje a XV. század végén s a következő elején Czakó János. Az oltár az itt bemutatott, a Szent Lélek eljövetelét ábrázoló középső képen és a kettős szárnyakon kívül egy, az egészet megkoronázó félkörös képből és az oltárállványból (predella) áll. A Magyar Nemzeti Múzeum 1914-ben vásárolta meg a csíkszentléleki r. kat. egyháztól.

[3] E remekművű szentségtartó a II. József által feloszlatott pozsonyi Sz. Klára-rendű apácazárda elkótyavetyélt kincseiből 1783-ban jutott a németjárfalvi templom birtokába. Nagyon valószínű, hogy a margitszigeti dömés apácák számára készült s a török elől Pozsonyba mentett értéktárgyaik közé tartozott.

[4] Az oklevélről már csak a pecsétek bádogtokjai lógnak; a viasz kihullott belőlük. A kezdőbetűben IV. Sixtus pápa címere van megfestve. Kezdete: GVILLERMVS Ostien[sis], Iulianus Sabinien[sis] Ep[iscop]i, Stephanus t[i]t[uli] Sancte Marie in Transtiberim, Johannes t[i]t[uli] Sancte Praxedis.... Romane ecclesie Cardinales... Kelt Rómában, 1483 január 22-ikén.

[5] A legszebb középkori síremlékeink egyike. Eredetileg kőkoporsó fedeléül szolgált az esztergomi Sz. István vértanúról elnevezett templomban. Ennek romjaiból 1823-ban a Bakócz-kápolna, majd később, a bazilika alatt épült sírboltba vitték át. Körirata részben megsemmisült; a meglevő töredék így olvasandó: ...Zeech t[i]t[u]li · s[an]cti · Ciriaci · in · terhmis · p[res]bi[ter] · C[ar]dinal[is] · ar[chi]ep[iscopu]s · [et] comes p[er]petuus · st[ri]gonie[nsis] · p[ri]mas · et · ap[osto]lice · sedis · legat[us] · nat[us] · et · de · latere · obiit · p[ri]ma die f[eb]rua[ri]i....

[6] Az eredeti egyharmadával nagyobb délnémet, valószínűleg Augsburgban készült, egykorúan színezett fametszet a XV. század végéről. Egykor néhai Simor János bíbornok-prímás műgyűjteményében.

[7] A misekönyv 1469-ben Bécsben készült: per manus Georii kathedralis et Institoris. Írója tehát kanonok és ügyvivő, aki a kódex írásával talán Mátyásnak kívánt kedveskedni. A királynak a Canon-előtti festményen látható, erősen egyéni jellegű képmása a legkorábbi, amit róla ismerünk. Az aláírás így olvasandó: Ego Mathias Rex Hu[n]garie co[n]cessi hoc missale fr[atr]i Thome de Hu[n]garia p[ost] cui[us] obitu[m] maneat p[rese]ns liber in prouincia, qua claudit diem extremum. A kötet korábban a Jézus-társaság bécsi rendházáé volt.

[8] A kézirat a megrendelő után befejezetlenül maradt a zágrábi egyházra. Díszítését Bakócz Tamás, 1510-től kezdve a zágrábi püspökség kormányzója s haláláig kegyura, egy egészen eltérő ízlésben dolgozó miniátorral fejeztette be. Az első művész német gótikus rézmetszetek után dolgozott, de az átvett motivumokat bámulatos ügyességgel szőtte össze és alakította át olyan módon, hogy pl. az itt bemutatott oldal, amint Hoffmann Edith megállapította, „első pillanatra nem is a nyugati művészet visszhangjául hat, hanem inkább a keletázsiai művészet varázsát idézi fel”.

[9] Az aláírás évszáma hibás, helyesen: 1515. A síremlék körirata, amennyiben olvasható, így hangzik: BRICTIVS DE EGERVARA TINIEN[SIS] ECL[ES]IE ANTISTES GENERE NOBILI ORTVS ET RELIGIONE (clarus.....) VIVENS SIBI ET SVISQ[VE] ANNO D[OM]INI SALVTIS MDXV POSVIT. Amint a felirat mutatja, a püspök életében állíttatta fel az emléket a neki s családja többi tagjainak temetkező helyül szolgáló templomban. Ő maga 1523 körül húnyt el.

[10] Erősen németes jellegű renaissance stílusa arra vall, hogy nem hazai mester műve.

[11] Kassáról még két hasonló házioltárka töredékei ismeretesek, feltehető tehát, hogy ezek helyben készültek. A szekrényke és a szárnyak fából vannak; Mária és az angyal alakját vékony ezüstlemezből domborították.

[12] Színezett tollrajz Richental Ulriknak a konstanzi zsinatról szóló krónikája egyik, a XV. sz. közepén készült s a gr. Königsegg család könyvtárában őrzött kéziratából, kb. felére kisebbítve.

[13] Felfüggesztésre szánt keretelt faliképek nálunk igen kis számban maradtak, holott leltárakkal is igazolható, hogy a XV. sz. vége óta a polgári lakásokban is sűrűn fordultak elő. Az ismertek jórésze Máriát ábrázolja. Az itt bemutatott a legművészibb s valamelyik jobb felvidéki (talán kassai) festő munkája. A kassai dómból származik. Eredeti nagysága 71×61 cm.

[14] A kódexet Németi György másolta a moldvai Tatrosban s munkáját Vr zuletetenec Ezer negzaz hatvan hatod eztendeieben végezte be. A negyedrétű kódex első nyolc levele pergament (ezekben magyar nyelvű naptár), a többi (215) papír. A négy evangeliumot tartalmazza, feltevés szerint a Moldvába menekült huszita eretnek Tamás és Bálint papok fordítása szerint. Mindenik evangelium kezdőlapja műkedvelő kezére valló, tollal rajzolt kerettel van díszítve. Az itt bemutatott 169. lap kezdősorainak olvasása így hangzik: Kezdetben vala ige [es] ige vala iste[n]nel [es] isten vala ige. Ez vala kezdetben iste[n]nel. Mendenec ő miatta lötten[e]c...

Az aláírásban tévesen áll: München város könyvtára, Müncheni állami könyvtár helyett.

« KORBULY GYÖRGY: EGÉSZSÉGÜGYI ÁLLAPOTOK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

IVÁNKA ENDRE: ISKOLÁZÁS ÉS NÉPMŰVELÉS. »