« VÁCZY PÉTER: A MAGYARSÁG A ROMÁN ÉS GÓT STÍLUS KORÁBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

VÁCZY PÉTER: TÁRSADALMUNK AZ ÁRPÁDOK ÉS ANJOUK KORÁBAN. »

KNIEZSA ISTVÁN:
A MEGTELEPEDETT MAGYARSÁG NÉPI ALKATA

A magyar nyelv a nagyobb részben Kelet-Európa északi részén, kisebb részben Szibéria északnyugati csücskében lakó vogulok, osztjákok, zürjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, finnek, észtek, lappok nyelvével van rokonságban, tehát azokkal a nyelvekkel, amelyeket közös néven finn-ugornak nevezünk. A nagyszámú szó- és alaktani egyezések, valamint a mondatszerkesztés feltűnő hasonlósága kétségtelenül bizonyítja, hogy ezek a nyelvek egy közös ősnyelvből szakadtak ki. Az újabb kutatások alapján már bizonyos, hogy a finn-ugor népek őshazája, vagyis az a terület, ahol a finn-ugor népek ősei a nyelvi egység korában laktak és ahonnan mai területeikre szétvándoroltak, az európai Oroszország keleti részében, körülbelül Moszkvától keletre a Volga-könyök táján, az erdővidék déli részén keresendő. Mindenesetre bizonyos, hogy a finn-ugor nép erdőlakó volt. Erről tanúskodik a finn-ugorság ősi műveltsége is, amely az erdőlakó népek jellegzetességeit mutatja: zsákmányoló – vadász, halász – életmódot, a család keretein túl nem lépő társadalmi szervezetet, békés, nem támadó, hanem csak védekező magatartást a szomszédokkal szemben.

A magyar nyelv finn-ugor eredetéből következik, hogy a nép ősei a középső Volga vidékéről származtak és ősi műveltségük a többi finn-ugor népével volt azonos. A magyarság azonban a történelem színpadán nem mint erdőlakó békés vadász-halász nép, hanem mint a füves puszták hódító, nomád pásztornépe jelenik meg. Társadalmi szervezete is régen túllépte már a vérségi kötelékeken alapuló család kereteit; sőt, a törzsi, azaz egymással vérségi kapcsolatban nem álló nemzetségek politikai szövetségének rendszerén is túljutott, mert ekkor már több törzsből álló törzsszövetségi szervezetben élt. Ez a gyökeres változás természetes fejlődéssel nem igen magyarázható. Az erdőlakó vadász és a steppelakó pásztor élete között a különbségek sokkal mélyebbek, semhogy egy nép minden külső beavatkozás nélkül cserélje fel egyiket a másikkal. Ősi lakóhelyéről elvándorolva is, minden nép olyan vidéket keres, amelynek földrajzi és éghajlati viszonyai a régi, megszokott életmód folytatását lehetővé teszik. Bizonyos tehát, hogy a magyarság külső beavatkozás nélkül nem lépte volna át az erdővonalat, hanem finn-ugor rokonaihoz hasonlóan, ezen belül keresett volna új hazát. Annak okát, hogy a magyarság jellegzetesen steppe-lakó néppé fejlődött, valami erőszakos külső beavatkozásban kell keresnünk.


A hunok bejövetele a XIV. század elképzelésében.

(Képes Krónika.)

A magyarság a legrégibb arab és bizánci kútfőkben török fajú és nyelvű népek szomszédságában, mint a török népekkel azonos kultúrát hordozó lovas-nomád nép szerepel. Életmódja, társadalmi szervezete és harcmodora miben sem különbözik az egykorú török népekétől, sőt vezető osztályának személynevei is túlnyomóan a törökből származnak. Ha hozzávesszük még, hogy több bizánci forrás a magyarokat „türkök”-nek nevezi, hogy a magyar nyelvben mintegy kétszáz honfoglalás előtti török jövevényszó található, s ennek egy része pedig éppen az állattenyésztésre vonatkozik, végül hogy a magyar uralkodó családnál még a XI. században is élt az Attila hún királytól való eredet hagyománya, nyilvánvaló, hogy a magyarság mélyreható átalakulása a török népekkel való szoros kapcsolat eredménye.


Margit úrnő végrendelete 1152-ből, a hagyatékához tartozó magyarnyelvű szolgák felsorolásával.[1]
(Pannonhalmi főapátság levéltára.)

Amennyire kétségtelen azonban, hogy az eredetileg erdőlakó vadász-halász ősmagyarság török népek hatására vált steppelakó hódító nomád pásztorrá, annyira bizonytalan, hogy ez a hatás hol és mikor érte a magyarságot. A finn-ugor egységből való kiválás (kb. Kr. e. 2500-ban) és a magyarokra vonatkozó első hiteles adatok (Kr. u. IX. század) között több mint [FINNUGOR ÉS TÖRÖK NÉPELEMEK KEVEREDÉSE] három évezredes ür tátong. Ezt a nagy ürt még feltevésekkel is nehéz áthidalni. Annyi valószínűnek látszik, hogy a török hatás a magyarságot időszámításunk eleje körül valahol az Ural-hegység déli vidékén érhette.

A magyarság életmódjában beállott mélyreható átalakulás azonban azt mutatja, hogy a török hatás nem békés, hanem erőszakos jellegű volt, a magyarságot kényszerítette régi életmódjának gyökeres megváltoztatására. Ez a kényszerítő ok valószínűleg egy török törzs, — legrégibb török jövevényszavaink bolgár-török jellege után ítélve valószínűleg egy bolgár-török nyelvű törzsszövetség — hódításában rejlik. A hódító török nép, rátelepedve a magyarságra, a maga magasabb fokú szervezetébe illesztette törzseiket. Az évszázados együttélés következtében a két elem tökéletesen összeolvadt. A finn-ugor elem átvette urainak életmódját, anyagi és szellemi kultúráját, szervezetét, a török elem viszont nyelvét cserélte fel a valószínűleg sokkal nagyobb számú finn-ugor alattvalókéval. A két népelem együttélése következtében így alakult ki a finn-ugor nyelvű, de most már törökös kultúrájú steppe-lakó nomád pásztor magyar nép.


MAGYARORSZÁG NÉPEI A XI. SZÁZADBAN

Hogy a két réteg nyelvi összeolvadása mikor ment végbe, arra vonatkozólag nincs elég megbízható támpontunk. Kétségtelen ugyan, hogy a vezetőréteg a honfoglalás idején már lényegében magyarnyelvű volt, de valószínűnek látszik, hogy még törökül is értett. Nagyon szépen mutatja ezt az Árpád-család két személyneve, a Jutocsa és Ézelő; az egyik törökül a másik magyarul jelenti azt, hogy „ízlelő”. A széles néprétegek nyelve azonban kétségkívül a magyar volt, amit világosan bizonyít, hogy Magyarország földrajzi névanyagában határozott török réteget kimutatni nem tudunk, már pedig a magyar tömegek kétnyelvűsége esetén ezt joggal elvárhatnók.

A honfoglaló magyarság társadalmi rétegződését illetőleg a közfelfogás lényegében még mindíg a rendiség világában jár, amikor felteszi, hogy a honfoglaló magyarság minden tagja szabad harcos volt. E szerint a magyar nemzet a politikai jogokkal rendelkező, számos kiváltságot élvező nemesek osztályával azonos, a szabad magyar nemzet pedig teljes egészében Árpád honfoglaló magyarjainak az ivadékaiból áll; míg a jobbágyság – még a magyar nyelvű jobbágyság is – az országban itt talált és meghódított őslakosságtól származik. Ezt a véleményt azonban nyilván módosítanunk kell. Legrégibb szolganeveket is tartalmazó okleveleink (1138, 1211, 1217, stb.) tanúsága szerint a XII–XIII. században a szolgaréteg túlnyomóan magyar nyelvű volt. Nehezen volna ez megmagyarázható, ha feltennők, hogy a szolgák akár az itt talált őslakosság leszármazottjai, akár pedig a honfoglaló szabad harcosok lefokozott utódai. Az első esetben érthetetlen volna a teljes megmagyarosodás gyors folyamata, annál is inkább, mert az úri osztályok általában nem asszimilálnak, legfeljebb ők maguk asszimilálódnak. A másik esetben a szolgák igen nagy száma volna a feltűnő. Azt kellene gondolnunk, hogy a szabad nemzetségek nagy többsége rövid két-három évszázad alatt szolgasorba süllyedt, már pedig erre semmi adatunk nincs.

A kora-árpádkori szolgaréteg túlnyomóan magyar jellege alapján legtermészetesebbnek látszik az a feltevés, hogy a honfoglaló magyarság ezt a magyar nyelvű népréteget régi hazájából hozta magával. Más szóval, a honfoglaló magyarság társadalmilag nem volt egységes, hanem legalább is két rétegből, a szabad harcosok és a szolgák osztályából állott. Bár a kettő között a válaszfal nem lehetett merev, és a keresztény Árpádkor folyamán egyikből a másikba nagy eltolódások történhetnek, a XII.–XIII. századi szolgaréteg minden valószínűség szerint zömében a honfoglaláselőtti időkből származik.

Ezt a felfogást támogatja még az is, hogy az árpádkori előkelő s általában szabad osztály és a szolgaréteg személynév-anyaga között határozott különbség észlelhető. Míg az előkelő osztályokhoz tartozó személyek túlnyomóan idegen, főleg szláv és német – neveket viselnek (Ákos, Karcsa, Kartal, Tiván, Bese, Torontál, Kaplony, Kurd, Tege, Gyalán, Tas, Tömör, Töbörsök, Atlamos, Ötömös, Tepremez, Szatmár, Szatymaz, Aba, Törtel, Alap, Inak, Üllő, Jutas, Tarkacs, Zoltán, stb.), addig a szolgaréteg személynevei nagy többségükben magyarok (Kicsid, Nagyod, Erős, Gyenge, Kemény, Fekete, Fehér, Kese, Keséd, Veres, Tar, Tarka, Tarsa, Vak, Fintor, Finta, Balog, Mag, Magd, Magló, Meddő, Vén, Ebed, Kölked, Disznód, Ravasz, Farkas, Nyest, Nyulod, Tyukod, Kakas, Rigó, Gödény, Sügér, Süllő, Csuka, Látó, Kérő, Adó, Nyerő, Csípő, Ütő, Leső, Kapó, Látomás, Adomás, Maradék, Játék, Hitlen, Hatalmas, Nemvaló, Nemvagy, Mavagy, stb.) Ez a kettősség érthetetlen volna, ha a szolgaréteg a szabad nemzetségek társadalmi süllyedése útján keletkezett volna; nyilvánvaló azonban, ha a szolganépet az ősi meghódított finnugor magyarság utódainak tekintjük.

A honfoglaló magyarság faji összetételéről ma még alig lehet valami határozottat mondani. Ezen a téren a kutatás még mindig bizonytalan talajon mozog. Mivel tiszta fajú nép nincs ma, sőt ilyent a multban sem lehet kétségtelenül kimutatni, a fajképletek voltaképpen csak elméleti konstrukciók, amelyek legfeljebb egyes egyedeknél lelhetők fel. Hiszen minden népvándorlás vérkeveredéssel jár, az őslakosságnál éppúgy, mint az új jövevényeknél; ép ezért szinte beláthatatlan az európai és ázsiai népek keveredésének mértéke. A magyarság esetében a nehézségek csak annyiban fokozódnak, hogy a magyar nép két legfontosabb összetevőjének, a finnugor és a török elemnek faji kialakulását még nagyobb homály fedi, mint a [A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG FAJI ÖSSZETÉTELE] nyugateurópai népekét. Sem a finnugor népek, sem a törökök nem egységes fajúak, nem tudhatjuk tehát, hogy a különböző típusok közül melyik az ősi és melyik a későbbi keveredés eredménye. A kettő azonban elég világosan megkülönböztethető egymástól, így a honfoglaló magyarság felbontása finnugor és török rétegekre az antropológia segítségével nem látszik kilátástalannak. A legújabb kutatások valóban igazolni látszanak a honfoglaló magyarság kettősségét. Az előkelő sírok koponyái kaukázusi és mongoloid típusokat tüntetnek fel (török, esetleg alán elem), a köznép csontvázai viszont a balti típussal mutatnak rokonságot (finnugor elem).


Keletbalti típusú koponya a kenézlői honfoglaláskori temetőből.
(Néprajzi Múzeum.)

A honfoglalás és a letelepülés az új hazában természetesen újabb keveredéssel járt. Az ország ugyanis a honfoglalás előtt sem volt üres terület. A magyarság kétségkívül jelentősebb számú lakosságot talált itt. Ez a lakosság – amennyire a helynevekből megállapítható – túlnyomó többségben szláv nyelvű volt. Rajta kívül talán török néptöredékeket – főkép avarokat – is feltételezhetünk, ámbár erre vonatkozólag pozitív bizonyítékok nem állnak rendelkezésünkre. Mindenesetre kétségtelen tény, hogy a magyarság jelentékeny szláv lakosságra telepedett rá és a legtöbb vidéken rövid egy-két évszázad alatt teljesen magába olvasztotta. A szláv lakosság beolvadása pedig a honfoglaló magyarság faji összetételét is módosította: az eddigi finnugor és török elemekhez most szlávok is járultak.


Kaukázusi-mongoloid típusú koponya a kenézlői honfoglaláskori temetőből.
(Néprajzi Múzeum.)

A magyarságba olvadt szláv réteg arányát azonban az eddigi kutatók nagyon túlbecsülték. A mult században általános volt az a vélemény, hogy a szláv lakosság a honfoglaló magyarsággal szemben óriási többséget alkotott, sőt voltak olyan vélemények is, amelyek szerint a magyar szolgaréteg, – például az udvarnokok – a maga egészében idegen eredetű volt. Ez a felfogás kétségtelenül téves. Abból a tényből ugyanis, hogy a magyar nyelvben körülbelül 800 szláv eredetű közszó mutatható ki és a magyarlakta területeken található szláv helynevek száma igen nagy, a szlávok arányszámára semminemű következtetés nem vonható. A szláv jövevényszavak száma ugyanis főleg azzal magyarázható, hogy a magyarság a honfoglalás után kultúráját az európai, közelebbről a középeurópai kultúrával cserélte fel, ezt a kultúrát pedig – különösen kezdetben – az itt talált szláv népek közvetítették. Ami pedig a helyneveket illeti, lényegesen más képet kapunk, ha térképre vetítve vizsgáljuk őket. Ekkor ugyanis kiderül, hogy túlnyomó többségük a síkságok és hegyvidékek határán található, [SZLÁV KEVEREDÉS] míg a sík vidékeken – a Nagy-Alföldön, Kis-Alföldön, a Dunántúl északkeleti részén, Erdélyben a Mezőségen – a szláv nyomok elenyészően csekélyek. Mivel pedig a magyarság javarészt éppen ezekre a sík vidékekre települt, a szláv helynévanyag itteni hiányából joggal következtethetünk arra, hogy a magyarság zöme a szláv népelemmel csak igen kis mértékben keveredhetett. De nem lehetett a szláv elem többségben azokon a területeken sem, ahol helynevekben igen sok nyomát mutathatjuk ki, miként Zala megye területén, a Bakony északi lejtőin, a Zselicségben, a Mecsek északi és délkeleti lejtőin, a Pilis-Gerecse hegyvidék völgyeiben, az Ipoly völgyében, és a Szamosháton, a Kraszna völgyében, Erdélyben Gyulafehérvár vidékén és Háromszék megye területén. A szlávság itt aránylag rövid idő alatt teljesen beolvadt a magyarságba. A beolvadási folyamat gyorsaságára jellemző, hogy például Zala megye területén, – ahol a X–XI. században a magyarlakta területek közül talán legsűrűbben laktak szlávok, a helynevek tanúsága alapján – a XIII. századtól fogva már nem tudunk szláv lakosságot kimutatni. A szlávoknak ez a gyors felszívódása a magyar nyelvterület peremi részein és a hegyvidékeken világosan mutatja, hogy a magyarság még ezeken a területeken is nagy többségben volt.

A keveredés tehát semmiesetre sem olyan nagymértékű, mint újabban különösen egyes idegen tudósok hirdetik: a magyarság honfoglalás előtti faji képletét lényegesen aligha módosította. Annál kevésbbé, mert egyrészt a magyarországi szlávok már a honfoglalás előtt kereszteződtek a magyarokkal rokon fajú népekkel – főkép az avarokkal és az avarok alattvalóival, a bolgár-török kuturgurokkal – másrészt pedig a szlávok többsége ugyanakkor a balti fajhoz tartozik, amelyhez a finnugor népek túlnyomó része. Sőt, az Árpád-korban nagy tömegben beszivárgó török népek – kabarok, besenyők, volgai bolgárok, kálizok, kunok – beolvadása tökéletesen ellensúlyozta azt az eltolódást a magyarság európai – finnugor – és ázsiai – török – elemekből álló faji képletében, amelyet a szláv hatás jelentett az európai jelleg javára.

Noha kétségtelen tehát, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt keveréknép volt s ez a jellege a következő évszázadokban még fokozódott, a keveredés mértéke nem nagyobb, mint bármely más európai nemzeteknél.

Mindez elsősorban a nemzet széles rétegeire, az árpádkori szolga – a későbbi jobbágy – és a katonáskodó – a későbbi köznemes – rétegre vonatkozik. Bizonyos azonban, hogy az előkelőbb társadalmi osztályok faji képlete az Árpád- és az Anjou-korban lényegesen más összetételű volt. Mivel az adatok éppen a legelőkelőbb társadalmi osztályra vonatkozólag a legbővebbek, igen sokszor pontosan meg lehet állapítani az egyes családok származását. Így tudjuk, hogy a vezető társadalmi rétegbe Szent István kora óta igen sok német, olasz, spanyol, cseh, délszláv, stb. származású elem került, az Anjou-korban pedig a horvátok és az oláhok közül jutottak sokan vezető szerephez. A közép- és kisnemesség sorába is számos tót, horvát, oláh és egyéb származású egyén emelkedett. Ennek alapján egyes idegen kutatók gyakran hangoztatják, hogy a középkori magyar állam vezetése nem is a született magyarság, hanem az idegen eredetűek kezében nyugodott.


Magyaros arctípus (III. Béla király?) a XII. századi esztergomi királyi kápolnában.

Annak ellenére azonban, hogy a magyar vezető osztály az Árpád- és az Anjou-korban sok idegen származású elemmel telitődött, kétségtelen, hogy még így is túlnyomó többsége magyar eredetű volt. Legvilágosabb bizonyítéka ennek, hogy a birtokososztály ügyeit tárgyaló oklevelek névanyaga az egész országban mindenütt magyar jellegű. A birtokadományokról, birtokmegerősítésekről, birtokfelosztásokról szóló oklevelek a határjelet magyarul jegyezték fel; az idegen nyelven lejegyzett nevek hangalakja pedig a magyar nyelv törvényeinek hatását, tehát magyar élőbeszédbeli használatukat bizonyítja. Ezt a sajátosan magyar jelleget nemcsupán magyarlakta vidékeken figyelhetjük meg, hanem ott is, ahol magyar köznép úgyszólván egyáltalában nem volt, így Trencsén, Túróc, Liptó, Árva megyékben és Horvát-Szlavonországban. Ez a jelenség pedig csak úgy érthető, ha a birtokos osztály társalgási és érintkezési nyelve az egész ország területén – nemzetiségi vidéken is – a magyar volt. Mindez újra a magyarszármazású birtokoselem többségére mutat.

A felvidéki oklevelek névanyagának ez az egységes magyar jellege csak Mátyás korában kezd csökkenni. Ettől a kortól kezdve mind gyakrabban találkozunk okleveleinkben idegen (tót, horvát, német) névalakokkal: az idegen környezetben élő magyar eredetű, vagy legalább is megmagyarosodott [MAGYAR NYELVI EGYSÉG] birtokososztály nyelvileg ekkor már hozzáhasonult az idegen nyelvű jobbágysághoz.

A magyarság nyelvi egysége közismert. A magyar nyelvjárások között nincsenek olyan nagy különbségek, hogy két, bármilyen nyelvjárást beszélő magyar ember ne értené meg egymást. Még a göcseji, palóc és a székely nyelvjárások sajátságai sem akadályozzák a megértést, pedig ez a három nyelvjárás – a magyar tömbtől elszigetelt szlavóniai és moldvai nyelvjárásokon kívül – a közmagyartól érezhetően eltér. Részben ez is az oka annak, hogy ezt a három magyar néprészt más eredetűnek tartják. A közfelfogás szerint ugyanis a palócok a Mátra vidékén megszállt török eredetű kabarok utódai, a göcsejiek szintén török eredetű nép, amelyet az ország szélére határvédelmi szempontból telepítettek, a székelyek pedig, mint már krónikáink is mondják, a honfoglaláskor itt talált rokon nép maradványai; török népek megmagyarosodott ivadékai tehát.


Magyar arctípus. Szent István a zsegrai templom XIII. századi falfestményen.

E három néprész származását a tudomány még nem tisztázta teljesen. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy mai területüket már mint magyarul beszélő, a közmagyartól mit sem különböző nép szállották meg. A három terület helynévanyaga ugyanis teljesen magyar és miben sem különbözik más magyar területek névanyagától. Ha tehát török eredetűek, fel kell tételeznünk, hogy még mai területük megszállása előtt magyarosodtak meg.

A honfoglalás után bevándorolt vagy beszivárgott népek – a már említett török nyelvűeken kívül – a magyarság etnikai összetételében az Anjou-kor végéig úgyszólván semmiféle szerepet sem játszottak. Így a németek, akik jelentősebb számban a XII. századtól kezdve vándoroltak be az ország különböző részeire, ebben a korban még a maguk zárt, kiváltságokkal körülbástyázott életét élték, számbavehető keveredésre tehát nem is volt lehetőség. Az oláhoktól pedig, akik Erdély különböző területeire szintén a XII. század óta szivárogtak be, balkáni pásztorkultúrájuk és szláv jellegű görög kereszténységük folytán a magyarság oly nagy mértékben különbözött, hogy nagyobb mérvű keveredés alig volt lehetséges köztük. Az oláhok száma különben is a XIV. század közepéig igen csekély lehetett, legalább is hely- és dűlőnevekben eddig a korig még a legcsekélyebb nyomukat sem lehet felfedezni. Csak az Anjou-kor végén kezdenek közülük egyes családok beolvadni a vezető társadalmi rétegbe.

A honfoglalás óta eltelt hosszú idő alatt tehát a magyarság zöme eredeti faji összetételében lényegesen nem változott meg, noha a törzsterületén talált, vagy oda később beköltözött idegen elemeket – szlávokat és törököket – az Anjou-kor végéig teljesen felszívta magába. A határszéleken pedig, ahol a gyors iramú telepítések által az idegen nyelvű lakosság nagy mértékben megszaporodott, a számtalan kisebb-nagyobb magyarsziget és a vezető osztályok magyarsága biztosította a magyar állam egységes nemzeti jellegét. Ebben a korban tehát a magyar nemzet egysége még nyelvi egység is volt.


[1] Az oklevelet II. Géza király bocsátotta ki, Barnabás kanonok, királyi jegyző írta és Miklós irodaispán (később esztergomi érsek) látta el a királyi pecséttel. Kezdősorainak olvasása: Notum sit tam p[re]sentib[us], quam future posteritatis om[n]ib[us]. Anno d[omi]nice incarnationis M. C. LII. regna[n]te Geysa una cum filio Stephano duce. Ego Margareta uicio[rum] macula mulier sordida decessionis mee ex hoc s[e]c[u]lo, grauit[er] uisa s[un]t pecc[at]a, si forte p[re]oc[c]upata morte facultate[m] mea[m] inordinate relinquerem… A szolgák nevei közül felemlítjük ezeket: Csuka [Csuka], Vosonei, Kaska, Ayanduc [Ajándék], Arva, Vosos [Vasas], Foth, Fergudi, Tengurdi, Turus [Turós vagy Túros].

« VÁCZY PÉTER: A MAGYARSÁG A ROMÁN ÉS GÓT STÍLUS KORÁBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

VÁCZY PÉTER: TÁRSADALMUNK AZ ÁRPÁDOK ÉS ANJOUK KORÁBAN. »