« ISTVÁNYI GÉZA: A HÁROM ORSZÁGRÉSZ TÁRSADALMA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BERLÁSZ JENŐ: A MEZŐGAZDASÁG ÁLLAPOTA. »

EPERJESSY KÁLMÁN:
A TELEPÜLÉSI REND BOMLÁSA

Mohács után a magyar föld védtelenül ki volt szolgáltatva a török terjeszkedésnek. Már Szolimán szultán első hadjáratai sűrű sorokat vágtak a déli végek, a hegyvidék, a Tiszántúl és Dunántúl településeiben. Elpusztult falvak százai jelölték az egyes török hadjáratok irányát és egy-egy újabb betörés során a romjaikon épülni kezdő települések sorsa végleg beteljesedett. Nem volt sem összefüggés, sem rendszer a pusztulásban. A fennmaradt adatok azt mutatják, hogy nem egyszerre és nem táji összefüggések szerint pusztult el a magyar föld településrendszere. Néha egy-egy török támadás mélyen benyomult az ország testébe, miközben más vidékek érintetlenek maradtak. Egyes területek többször is elpusztultak és újból betelepültek, mások a lassú sorvadás áldozatai lettek.

Nehéz volna a magyar táj átalakulásáról részletes képet adni, csak körvonalaiban mutathatunk rá arra a folyamatra, amely két évszázad alatt a magyar föld települési rendjének bomlását eredményezte. A három részre darabolt országnak nem voltak véglegesen kialakult határai; a háború gyakran átnyúlt a hódoltsági területről a királyira, sőt az erdélyi föld is szenvedett a betörésektől, a változó végvári zóna pedig állandó csatatér volt. A törökdúlás legveszedelmesebb éveinek Szolimán első hadjáratait, a tizenöt éves háborút és a felszabadító hadjárat idejét tekinthetjük.

Az első korszakra, Szolimán hadjáratainak idejére főleg a török veszedelem torkában fekvő déli végek elpusztulása esett. Megritkultak a Szerémség, Temesköz, Duna-Dráva, Dráva-Száva közének falvai. Eljutott a pusztulás a Dél-Dunántúlra, Valkó, Pozsega, Baranya, Tolna és Fejér megyékbe. A várak eleste maga után vonta egész vidéküknek, a körzetükbe tartozó falvaknak elpusztulását is. Buda elestével (1541) az Alsó-Duna-Tisza-köze, a Kiskúnság, Bács és Bodrog megye jutottak kardcsapás nélkül török kézre. A behódolással kezdetét vette a városkép átalakulása, a falu pusztulása és határának elvadulása. A Temesig és Marosig nyomuló török áradat Arad és Csanád megye településeiben tett jóvátehetetlen károkat. Csanád megyén háromszor söpört végig a török áradat, az 1552-i betörés [A TISZÁNTÚL ÉS DUNÁNTÚL PUSZTULÁSA] a püspökség székhelyét is elpusztította. A XVII. század végén már csak Makó az egyetlen lakott községe a megyének. Arad megyében harmadfélszáz község tűnt el nyomtalanul a XVI. század közepéig. A pusztuló magyarság helyébe szüntelenül szivárog az idegen elem. A déli részeken Pécs, Szeged, Lugos, Pozsega jelölik a magyar települések vonalát. A nagyobb községek, fallal, árokkal védett városok több eredménnyel dacoltak a pusztulással, de a falu nem tudott ellenállni. A XVI. század végén Újvidék, Zenta, Baja, Szabadka még megvannak, de környékük üresen áll. Szeged elestével Sövényháza, Szentpéter, Dorozsma, Tápé és több tiszamenti község pusztult el, nagyrészük fel sem épült többé.


Magyarország Zsámboky János által készített térképének 1592. évi kiadása.

(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A Tiszántúl és Dunántúl sok települését a tizenötéves háború törölte el a föld színéről. Végigrombolta a török veszedelem a Tisza, a Körösök, a Berettyó és a Maros völgyét. Békés, Bihar, Szabolcs és Szolnok vármegye sok települése teljesen elpusztult, mások éveken át lakatlanul állottak. Egyes helyeken, mint például Szarvason a török palánkot épített, hogy azokra támaszkodva még jobban kiszélesíthesse a hódoltsági terület határát. És miközben a Tiszántúlt török és tatár hordák pusztították, a Dunántúl töröklakta palánkjaiban a császári seregek okoztak mérhetetlen károkat.

A XVI. és XVII. század tatárjárásai a Nagykúnságot és Jászságot pusztították el. Az első tatárbetörés (1556) még nem volt végzetes e területekre. Az ellenség távozásával a menekülő lakosság visszatért és elpusztult hajlékait újból felépítette. A második (1683-86) azonban végleg megpecsételte sorsukat. Jászberénytől és Debrecentől a Körösökig és a Maros síksági szakaszáig csak faluromok és lakatlan községek voltak; az ellenség ezerszámra hajtotta a lakosságot török rabságba. 1699-ben a 93 jászkún községből csak két város volt meg: Jászberény és Halas, 14 lakott falu, a többi falurom és puszta, amely már csak nevében őrizte az egykori település emlékét.

De eljutott a pusztulás a hódoltsági területről az ország más vidékeire is. Ritkultak a települések a Dunától nyugatra az egykori végekig terjedő részeken, a Csallóközön, a Mátra és a Bükk alján és a Tokajtól Szatmárig és Nagyváradig nyúló részeken. Eljutnak egyes pusztító hordák Szepes, Ugocsa, Trencsén megyébe is; Esztergomot, Győrt és Miskolcot a török már a XVI. században elpusztította. A török veszedelem a királyi területen semmivel sem volt kisebb, sőt a végvárak előtti hadszintéren még fokozottabb. Sok település, főleg az erődített helyek és végvárak környéke az utolsó török hadjáratoknak és a felszabadító háborúnak esett áldozatul.

Megdöbbentő adatok mutatják e vidékek településeinek pusztulását. A XVII. század végén, sőt még a II. József korában készült térképek is tele vannak elpusztult falvak, várak, sáncok, templomok nyomaival. Lambion mérnökkari tiszt a XVII. század végén egyetlen lakott helyet sem talált a Tiszától Gyuláig terjedő területen. Wallner mérnökkari százados az udvari haditanács megbízásából 1699-ben készült térképén tízféle jelkulcsot kénytelen alkalmazni a töröktől letarolt települések pusztulási fokának megjelölésére. A Mátyás-korabeli 5 várral, 16 mezővárossal és 213 községgel bíró Bács megye teljesen lakatlan. A ma is gyértelepülésű Csanád megyében 140, Békés és Csongrád megyében 130–130 község pusztult el. Még a védettebb Veszprém megyében is 90-re tehető a teljesen elpusztult községek száma. Somogy megye középkori falvainak kétharmada, több mint 530 település pusztult el. Hasonló adatok tüntetik föl a pusztulást az egyes dunántúli tájakon is. A somogyi Nagyberekben 110 virágzó faluból 89, Külső-Somogyban 230-ból 175, Zselicen 130-ból 90, Kapos-völgyben 100-ból 65, Ormányságban 120-ból 66, Sárközön 17 községből 12 pusztult el. És nem kedvezőbbek az ország más vidékeinek településeire vonatkozó adatok sem.


Szarvas elnéptelenedett környéke 1783-iki katonai térképfelvételen.[1]
(Bécsi Hadilevéltár.)

Az embernélküli tájról gyorsan lepattogtak a többszázados kultúra bélyegei. A fogyó lakosságnak emberfeletti küzdelmet kellett folytatnia [ÁRVIZEK] a természeti erőkkel, folyóval, láppal, mocsárral, erdővel, homokkal. Az egyenlőtlen küzdelemben egyre mélyebben nyomult az őstáj a kultúrtájba és a virágzó magyar föld vadonná változott. Elvadult folyók, úttalan utak, letarolt erdők, süppedékes ingovány, beomlott bányák, begyomosodott faluromok, puszták és nádasok az útjelzői a hódoltsági területen átutazónak. Katonacsapat és kereskedőkaraván épületek hiányában a szabadban kénytelen éjszakázni és maga kénytelen levágni a megüszkösödött falvak helyén embermagasságnyira nőtt gazt, hogy előre juthasson.


A Csallóköz a XVII. században. 1644-ben készült katonai feltétel.[2]
(Bécsi Hadilevéltár.)

Az imperiumváltozással megszűnt a folyók medrének gondozása, így a vízkörnyék védtelenül ki volt szolgáltatva a Tisza, Maros és Körösök garázdálkodásának. Amit a lakosság csekély vagyonából meghagyott a fegyver, azt gyakran elsodorták a lerohanó víztömegek. A szabályozatlan folyók hatalmas területeket borítottak el és azoknak nagyrésze az árvíz lefutása után sem volt alkalmas a művelésre. Tavaszi és zöld árvíz idején az elvadult folyók árhulláma egyesült és a holtágakat, fokokat, ereket megduzzasztva a vízkörnyéktől távoleső területeket is elöntötte. Síksági szakaszukon a folyók esése lényegesen csökkent és tavakká szélesedett. Holtágak, fokok, erek, fattyúmedrek ezrei táplálták a kultúrtáj rovására terjeszkedő mocsarakat, lápokat és zsombékokat. Sok, ma jellegzetesen szárazföldi tájnak nagyrésze víz alatt állott. Egyes városok, mint Békés, Gyula, Csaba, Makó és Szeged csónakon és hajón közlekedtek egymásközt. Gabona- és sószállító hajók a városok belterületét is felkeresték. Sarkad és Gyula között hatalmas tó terpeszkedett. Sok község áradás és olvadás idején hónapokra kiesett a forgalomból. Hódmezővásárhely határa tele volt apró tavakkal és vadvizekkel, amelyek a folyókkal és a Hód-tóval összeköttetésben állottak. A folyómenti településeknek élet-halál harcot kellett folytatniok a határukat érintő folyóval is. A Berettyótól és Turtól, Hatvan és Buda felé vizes, lápos és mocsaras terület húzódott, amelyet csak itt-ott szakított meg homokos pusztaság. Évenként több falu esett áldozatul a mocsár terjedésének is. A szarvasi síkságot a Kőrös vizei és erek tartották víz alatt. Az Ecsedi lápon és az Alibunári mocsáron kívül hatalmas mocsárövezet húzódott a Felsőtiszától az Alduna felé. De uralkodtak a vizek a hegyvidéken is. Somogy megye szigethez hasonlított, amelynek sekély folyói posványos mocsarakba vesztek. Nagyberek, Kaposvölgy óriási ingovány, mocsarakkal, bozóttal és zsombékos rétekkel, ember és állat számára hozzáférhetetlen.

A szabályozatlan folyók eliszaposodott medrükkel, változó partalakulatukkal a vízi közlekedést alaposan megnehezítették. A dunai hajózást gátolta Csepeltől lefelé a sok Duna-ág. A kanyarulatok és mederben levő szigetek megakadályozták a nagyobb víztömegek lefutását. Sok helyen elszűkült a folyó medre, másutt zátonyok, örvények, fatörzsek és sziklák leselkedtek a hajóra. Hasonló volt a helyzet a Tiszán és akkor jóval nagyobb vízbőségű, hajózható mellékfolyóin is. A Maros déva–szegedi szakaszán 82 szigetet és 74 zátonyt kellett elkerülnie a kormányosnak. A kihalt partvidéken, a gondozatlan mederben minduntalan kanyarulatok, forgók, lappangó sziklák, kiálló fatörzsek, gyökerek, elpusztult vízimalmok és malomgátak fenyegettek. A török távozása után nagy gondot okozott az elhanyagolt folyószakaszon a víziút helyreállítása. A vadvizek uralmához a pusztuló táj flórája és faunája is alkalmazkodott, tipikus lápi növényzet és állatvilág népesítette be a vidéket.

Természetes folyománya volt a táj elvadulásának az erdőkultúra süllyedése. Fogyott és növekedett az erdőtakaró. Nagy kiterjedésű erdők elmocsarasodtak, másokat befujt a homok, vagy elhordta róluk a földet a szél és kiszáradtak. Pusztította az erdőt a török is, a német is és felügyelet hiányában a jobbágy is tetszésére vágta és hordta a fát. 1548-ban a rablók elszaporodása miatt törvény rendelte el az utak melletti erdőknek 200 könyöknyi szélességben való kivágását. A magyarság helyére nyomuló vlach pásztorok juhnyájai is nagy károkat okoztak. Kellett a fa magyarnak, töröknek nemcsak tüzelőre, hanem kerítésre, palánk- és várépítésre is. Az ilynemű szolgáltatásokat magyar és török rendelkezések egyaránt előírták. A hódoltsági terület változó határait, a hadszintereket és a végvárak vonalát letarolt erdőzónák jelölik. Így a rablógazdálkodás észszerűtlenül karsztosított el egész vidékeket. Míg egyes területek fátlan, kietlen sivataggá lettek, másokon a kiirtott erdő újból benőtte a határt. Az Alföld erdőségeinek nagyrésze elpusztult, a Bakony rengetegei azonban lakatlanul terjeszkedtek Győr és Buda felé, a Szerémségi bozóthoz csatlakozó őserdőkben pedig balkáni jövevénynépek birkanyájai pusztítottak.


A Tiszántúl térképe, Tokajtól Zsablyáig. – Wallner István császári mérnökkapitány
1699-ben az udvari haditanács rendeletére készült térképének másolata.
[3]

Elvadult folyó, letarolt erdő, csenevész növényzet, homok, láp, nádas és szík hozták létre a hódoltsági terület új táji formációját, a pusztát. A hódoltság pusztája szélsőséges éghajlatával éppúgy másodlagos tájalakulat volt, mint a 30 éves háborúban letarolt területek. Az ember távozásával megkezdődik az elemek uralma. Gyom, fű, vadnövények, tövisbokor eszik bele magukat a talajba és nagy darabokat nyelnek el a kultúrtájból. Elsüllyedt községek begyomosodott határa végeláthatatlan ugarrá dagad, [AZ ALFÖLD ELHOMOKOSODÁSA] ahol szélsőséges éghajlat dühöng; szegényes növényzet, bozót, vadfüvek, homok és szík veszik át a kultúra helyét. A virágzó gabonaföldek helyén végnélküli mocsarak, vizes legelők terpeszkednek, amelyeknek egészségtelen levegője melegágya lesz a járványoknak, különösen a kiütéses tífuszhoz hasonló morbus Hungaricusnak. A megromlott föld nem alkalmas többé a régi művelési ágakra, gabonatermelés helyett állattenyésztés, szilaj pásztorkodás ad megélhetést a lakosságnak. És a legelő csorda tovább rontja a földet, meglazítja a talajt. Így az Alföld nagyrésze elhomokosodott. Felszínén az egyre sokasodó terméketlen foltok mutatják, hogy néhány évtized elegendő volt nagy területek elpusztulására, a föld felszínének és a talajviszonyoknak gyökeres felforgatására. A XVI. század végén már pusztába olvadnak össze a lakott területek határai és a puszta kiterjedését a későbbi háborúk megsokszorozták. Az elvadult alföldi tájnak jellegzetes típusa a kecskeméti puszta, a mai Bugac őse, amelynek víz, láp, homokbucka, törpenövényzet sajátos növény- és állatvilága az ismertető jegyei. Hasonló volt hozzá Debrecen mellett a 40 ezer hold kiterjedésű Hortobágy-puszta, amelyet szintén a környékén lévő falvak eltűnése, határuk elvadulása, a talaj elvizesedése, begyepesedése és elhomokosodása hozott létre. Az alföldi puszta terjedését nem tudta a török megállítani. Míg a XVI. század végén még csak Budától délre a Duna-Tisza két partján, a régi országhatárig nyúlt a puszta, a hódoltság végén már a királyi területre is átterjedt. A végtelen puszta magában hordta a későbbi tanyarendszer csíráit, kiterjedése körülbelül megfelelt a mai tanyavilágénak. A puszta sajátos táji formája a hódoltságnak, állandó kísérője és fokmérője a kultúrtáj süllyedésének. Legmélyebb fokára a török távozásakor jut, amidőn falu, város üresen áll, az emberek putrikban húzzák meg magukat és egész vármegyék, mint például Békés, csak a vadállatoknak és az ég madarainak hajlékai.


Nagykálló a XVII. században.[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Besztercebánya a XVII században. Olasz rézmetszet 1676-ból.
[5]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Kassa a XVII. század elején. Egidius Van der Rye felvétele után. 1617-ben készült rézmetszet.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)

Pusztuló táj és fogyó lakosság a régi települési rendet gyökerestől felforgatta. Igen sok település megszűnt, átalakult és az új viszonyokhoz alkalmazkodott. A hódoltságot átélt és a romjaikon felépülő új települések egyaránt magukon viselik a török pusztítás kezenyomát. Városképükről, kül- és belterületükről leolvasható e két század mozgalmas története. Néhány hegyvidéki város kivételével alig van oly település az országban, amelynek alaprajza a török pusztítás következtében meg nem változott. A Felvidéken Bártfa, Eperjes és Kassa, a Szepességben Késmárk, Lőcse, Igló; néhány bányaváros; Erdély fallal körülvett szász városai, a Székelyföld, Mezőség, Kalotaszeg és az Oltvölgy községei és Észak-Dunántúl egy kis része őrzik a település folytonosságát.

Legszomorúbb következménye volt a hódoltságnak a kistelepülés, a falu megritkulása, sok helyen teljes elpusztulása. Előbbire a Dunántúl, [ÚJ TELEPÜLÉSFORMÁK] utóbbira az Alföldön látunk megdöbbentő adatokat. Ekkor szűnik meg az Alföldön a kis falurendszer és foglalják el helyét az új kényszerű települések. Nemcsak a fegyveres erőszak, a nyomasztó adórendszer, a biztonságérzet csökkenése, hanem a lassú sorvadás is siettette a falu pusztulását. A pusztuló falunak legtovább a temploma dacolt az idővel, aztán az is rommá, határa pusztasággá lett és neve mint pusztaközség, pusztafalu, vagy pusztaszer élt tovább a dűlőnevekben. A XVIII. században készült katonai térképfelvételek nagyszámú hódoltságkori templom- és faluromot tüntetnek fel. Így keletkezett az Alföld mai nagyközség-rendszere.

Sajátos formája a hódoltságkori kényszerű településnek a falukülsejű, nagylélekszámú, alföldi kertes parasztváros. A töröktől fenyegetett hanyatló falvak lakossága biztonságosabb helyekre, egy-egy török kincstári községbe, khasz-városba futott, mert ezeknek népe közvetlenül a kincstárnak fizetvén az adót, bizonyos oltalomban részesült. Az elfutott falu határával együtt beolvadt a hajlékot adó városba és annak lélekszámát is aránytalanul felduzzasztotta. Így jöttek létre a hódoltsági terület belsejében a megyényi határú, nagy lakosságú parasztvárosok, amelyeknek sem városképe, sem lakosságuk foglalkozása nem emlékeztet a városra. A lakosság szűk belterületen zsúfolódott össze, amelyet köröskörül védelmetnyujtó kertség, [ALFÖLDI KERTES PARASZTVÁROSOK] ólak, istállók öveztek. A megnövekedett határnak csak kis részét használták gabonatermesztésre, a többi elvadult, kietlen puszta, nádas, sovány legelő lett. A lakosság főfoglalkozása az állattenyésztés. E városok felépítése, berendezése hű képe volt a lakosság foglalkozásának. Úthálózatukat a csorda- és csürhejárás szabta meg. Török helyőrség nem lakott bennük, várszerű erődítésük, katonai épületeik nem voltak. Egy kis palánk vagy kerítés elegendő volt hirtelen meglepetések ellen és a latrok távoltartására. Igazgatásukról maguk gondoskodtak. Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Halas, Jászberény, Mezőtúr, Makó, Hódmezővásárhely magányos, nehezen megközelíthető szigetek voltak az Alföld pusztarengetegében. Sovány pusztákból álló határuk összeért és magában hordta az elkövetkező tanyarendszer csíráit. Az alföldi paraszt kertesvárosok között csak életmód, foglalkozás és vagyoni tekintetben voltak különbségek, abban mindnyájan hasonlítottak, hogy nem szűnt meg bennük a település folytonossága. A törökhöz való kényszerű alkalmazkodás fejében viszonylagos nyugalmat élveztek, sőt egyesek fel is virágoztak. Virágzásuk a török hódoltságnak volt következménye és annak időtartamához volt kötve. De semmi körülmények között sem szűnt meg nemzeti öntudatuk; a törökkel sem vérségi, sem érzelmi kapcsolatot nem tartottak, magyarságuk megőrzéséért áldozatokat hoztak. Az alföldi kertes parasztvárosok lettek a színtiszta magyarság gyüjtőmedencéi. Török lakosságuk nem volt és idegent is csak kis számban fogadtak be.


Szarvas mint török város a XVI. század végén.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Szeged a XVII. század végén. Katonai mérnök rajza a felszabadító hadjárat idejéből.[8]
(Bécsi Hadilevéltár.)

Típusa a felduzzadt alföldi kertesvárosnak Kecskemét. A körülötte lévő falvak a kún puszták apró telepeivel együtt elpusztultak, lakosságuk a kincstári birtokra, Kecskemétre menekült. Így állott elő 37 község határából egy óriásivá felduzzadt új város, 352 ezer holdnyi határral, amelyből 130 ezret a kún puszták tettek ki. Beolvadt Tatárszentgyörgy, Ágasegyháza, Orgovány, Bene, Kerekegyháza, Mizse, Örkény, Majsa, Szer, stb. A megnövekedett határon nem is űzhetett a lakosság más foglalkozást, mint pásztorkodást, rideg marhatartást. A homokos, vizenyős, süppedékes lápi legelő nem volt alkalmas a legelő állat meghízlalására. Bécs, Nürnberg, Augsburg piacaira nem hízott állatokat, hanem vad, szilaj, rideg marhákat hajtottak a szélesre taposott baromhajtó utakon. A végtelen pusztát csak a város közelében szakítja meg a szántóföldek keskeny övezete, ahol a szükséges gabonát termelik. Szoros kapcsolatban állott Kecskemét a szomszéd Cegléddel és Nagykőrössel. Hasonló viszonyaik, közös érdekeik, szervezetük a három város közösségét létesítette köztük, közös bíráskodással és igazgatással. Cegléd is nagy külterületű, jómódú város, magas összegű adót fizet a kincstárnak. Nagykőröst sűrű erdők övezték. Kedvező fekvése, lakóinak élelmessége és a töröknek hadicélokra szolgáltatott salétroma jómódot és biztonságot nyujtott. Mindháromnak lakossága marhaszállítással és pénzügyletekkel is foglalkozott. Mozgékony kupecek, nyíltszemű, értelmes parasztok, – írja Szekfű Gyula – akik mindenben kiismerik magukat, általában a magyar parasztnak szerencsés típusát alkotják.

A hányatottabb sorsúak is, mint Makó, Hódmezővásárhely, Halas, Békés, Karcag, hasonló életformák között éltek. Ezeket is jellemzi a kis belterület, nagy határ és a lakosság mezőgazdasági foglalkozása. Makó egyedül élte át Csanád megyében a török megszállást. Háromszor pusztította el a török és mindannyiszor ugyanazon helyre települt vissza lakossága, a Maros és az Ér közé. Mintegy 15 község határát szívta magába, története szoros kapcsolatban áll Aradéval, Szegedével és Hódmezővásárhelyével. Élelmes parasztlakossága nemcsak a pusztával és a törökkel folytatott küzdelmet, hanem a Marossal is.


A török birtokban levő Hatvan a XVII. század elején.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)

Küzdelmes sors jutott osztályrészül Hódmezővásárhelynek is. A közigazgatás néha évekig szünetelt, időnként a puszta helyek közt is említik, de lakossága mindíg visszatért és süppedékes legelőin szilaj pásztorkodást [HAJDÚVÁROSOK] folytatott. Különösen megsínylette a második tatárbetörést; a felszabadító hadjárat után „nagy falu, ahol a házak még megvannak, de nem lakják”. A szintén középkori eredetű Halas 1566-ban szenvedte az első súlyos megpróbáltatást. A század végén újból elpusztult, kóborló hajdúk tanyája lett, de a XVII. század közepére megerősödött, hét falu olvadt bele határába. Népessége nemcsak a szomszédos községekből, hanem távoli vidékekről is, főleg Baranya megye magyar lakosságából kapott megerősítést.

A virágzó parasztvárosokkal szemben egyes régi községek teljesen elsorvadtak, megszüntek vagy jelentéktelen faluvá süllyedtek. Egyesek többszörös megszakítással tengették életüket. Karcag például évtizedeken át szünetelt. Félegyháza teljesen puszta volt, egy évszázadon át Kecskemét bérelte. Csaknem nyomtalanul eltűnt Nagyszalonta, Zenta, Szabadka, Újvidék, Kalocsa, Orosháza, Tótkomlós és még sok mai virágzó város, amelyek ellentétben az előbbiekkel, nem a hódoltság idején, hanem a XVIII. század folyamán alakultak alföldi kertesvárossá.

Debrecen is sok hasonló vonást mutat e városokkal. Szintén falukülsejű kertesváros mintegy 45 község területét és lakosságát szívta magába. Eredeti alaprajzát még leginkább megőrizte, a település folytonossága megvolt benne. Bizonyos közigazgatási és gazdasági önkormányzatot biztosított számára kedvező fekvése. Kétfelé adózott, két terület határán állva egyikhez sem tartozott. Élénk ipara és kereskedelme volt, nagy pusztáján állattenyésztést is folytatott. Biztonságos helyzete révén nemcsak a szomszédos helyek, hanem távolabbi vidékek lakosságából is táplálkozott. Lélekszáma virágzás idején a 15 ezres létszámot is meghaladta.

Az önfenntartási ösztön hozta létre e kor sajátos magyar települési formáját, a hajdúvárost, amely mintegy közbenső helyet foglal el az erődítésnélküli parasztváros és a palánkos török város között. Nem a természetes fejlődés szülte e városokat, hanem a szükség. A félig katona, félig polgári lakosság csak itt tudott megmaradni. Speciális jellegüket építésmódjukon kívül a lakosság katonafoglalkozása adta meg. Bocskai és Báthori Gábor telepítették az első hajdúvárosokat a XVII. század elején lakatlan falvak és puszták helyén azzal a katonai célzattal, hogy a belsőbb területeknek védelmi vonalul szolgáljanak. Ezt mutatja a Hernádtól a három Körös és Berettyó mellékéig vonuló hajdútelepek: Szoboszló, Böszörmény, Hajdúnánás, Hatháza, Dorog, Polgár és Vámospércs fekvése. Mintegy ezer-ezer lakóval bíró valóságos katonaközségek s lakosságuk számára hivatásuk szabta meg a katonai berendezkedést. Ehhez illeszkedett építésmódjuk, beosztásuk; közigazgatásuk és gazdasági kormányzatuk.

Építkezésük a magyar várhoz hasonlított. A magyar vár hármas övét, az óvárat, huszárvárat és latorkertet megtaláljuk a hajdúváros belsővárosban, palánkjában és kertségében. Nagyhatárú, kisbelterületű, védett városok, szűk helyre összezsúfolt lakossággal. Települési formájuk védelmet biztosított a nélkül, hogy a török várépítési tilalmába ütközött volna. A belváros közepén templomerőd van, őrtoronnyal, lőréses fallal, amelyeken át kapukon lehetett közlekedni. A huszárvárnak vagy katonavárosnak a kertség felelt meg. Itt voltak a hajdúk lovai, istállói, gazdasági berendezésük. A kertség formájában a belsővárhoz idomult, ezt is rendesen kerítés övezte. Jóval nagyobb volt a kerített belvárosnál. A beltelkeket egyformán osztották föl, az árkon kívül mindegyikhez szérüskert is tartozott. Katonai eredetű a hajdúvárosok tizedes tagolódása is, ez csak később vált közigazgatási keretté. A hajdúváros kerített jellege a hódoltság tartamához volt kötve, ekkor a kerítések megszűnnek és a huszárváros berendezése gazdaságivá alakul át. A hajdúvárosok főleg állattenyésztésre voltak berendezve, Szoboszló, mint a lovashajdúság központja, főleg lótenyésztéssel foglalkozott. A biztonságot ígérő hajdúváros gyorsan magához vonzotta a pusztuló községeket. Böszörmény 57 ezer holdnyi külterületébe 10–12 elpusztult falu határa olvadt bele. A hajdúvárosok sok hasonló vonást mutatnak a jászvárosokkal. Építésmódjuk, kertes jellegük hatással volt a később felépülő alföldi kertesvárosokra is.

E kényszerű, de minden vonásukban magyar falutelepülésektől élesen különböznek a török polgári és katonai igazgatás központjai, az ejalet- és szandzsákszékhelyek. Ezekben török helyőrség is tartózkodott, katonailag meg voltak erősítve, egyesek közülük vámhelyek is voltak és forgalmas kereskedőtelepekké fejlődtek. Útleírások, egykorú látképek és tervrajzok ezeket a megszállási zóna és a főútvonalak mentén fekvő helyeket határozott városkülsővel tüntetik fel. A török bentlakása megóvta őket a pusztulástól, városképet és városjelleget adott nekik. Ezek a települések átélték a török hódoltságot és a hosszú megszállás során jellegzetes keleti vonásokat kaptak. Felépítésük, berendezésük virágzásában és pusztulásában magán viselte a megszálló ellenség kezenyomát. Mihelyt a török beköltözött, megerősítette és saját igényeihez formálta a várost. Élesen elkülönült a keresztény lakosságtól, ő maga a palánkkal, falakkal, tornyokkal megerősített belsővárosban vagy várban lakott. A török erőd állandó lakosságot vonzott magához. A vár kibővült a váraljával, palánkkal, párkánnyal, tabánnal, a kapuk elé telepített külvárossal. A vár élelmezése és fenntartása több községnek nyujtott megélhetést. Még a kisebb váraknak, palánknak és párkánynak is falukörzete vagy legalább egy-két faluja volt. A palánkváros lakói között sok az idegen. A török szívesen alkalmazta katonai szolgálatra a rác martalócokat, alantasabb munkára pedig a cigányokat. A kerítés és várfalak szűk helyre zsúfolták a palánkváros lakóit, e miatt volt a vertikális építkezés; [KELETI JELLEGŰ PALÁNKVÁROSOK] magas házakat kénytelenek építeni, ami városkülsőt adott még a kis helyeknek is. A palánkvárosban sajátosan keveredett Kelet életformája a magyar föld levegőjével. Keleti külsőt adtak a városoknak a váron kívül a kaszárnyák, dzsámik, minaretek, fürdők és keresztény külvárosaikban az idegen kereskedő népség bazárai. A palánkok és párkányok körül egész falusor keletkezett. Települési gócpontok lettek, elpusztult falvak újraépültek körülöttük és távoli vidékek lakói is szívesen költöztek oda, mert a palánk biztonságot és megélhetést nyujtott, a török pedig kedvező feltételeket szabott a vár körül dolgozó lakosságnak.


A török által elfoglalt és 1595-ben elpusztított Törökszentmiklós. Houfnagel György egykorú rézmetszete.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

Keleties városképű, bazáros, palánkos, párkányos helyekkel a török ültette be a hódoltsági területet. Ott vannak mindenütt, ahova a félhold beférkőzött; a felvonulási utak mentén, a folyók völgyében, mint katonai, közigazgatási és kereskedelmi központok. Átélik a hódoltságot, sőt virágzásnak is indulnak. Természetesen ez a virágzás a nyugati városfejlődéssel szemben csak vegetálást jelentett. A török bennük berendezkedett, a régi várat kijavította, esetleg újat épített, a várost magáénak tekintette, fennállását, és fejlődését igyekezett előmozdítani. Egyes helyeken, például Pécsett, Szigetvárott, Egerben jelentékeny volt a török és más idegen lakosság. Egerben a felszabadulás után is mintegy száz kereszténnyé lett török család maradt vissza. Más erősségek, mint Buda, Hatvan, Jászberény, stb. khaszvárosoknak számítottak és adó fejében a török helyőrség ellátásáról gondoskodtak.

A palánkvárosok voltak a hódoltság törökös települései, azzá formálta őket a török helyőrség és közigazgatás. Több-kevesebb magyar jelleggel, ilyenek voltak a budai, temesvári, egri, kanizsai ejálet összes szandzsákjai, ahol vár, palánk, párkány és zsoldoskatonaság volt. A Maros déva–szegedi vonalán erős várzóna húzódott; Lippa, Nagylak, Csanád a fontosabb védelmi pontok. Aradot a török 1552-ben palánkvárossá alakította. Gyula a Körösvölgy egyik főhelye, szandzsákszékhely, északon Szarvasig és Békésig ér a határa. Erős vára, kétpalánkos külvárosa van ezernél több zsindelyes házzal. Szarvast a török építette ki támadásra alkalmas hídfővé. Négyszögű, négybástyás vára volt a Körösből táplálkozó vízárokkal. A közeli Szarvas-domb megfigyelőhelyül szolgált. A nagyszámú helyőrség nagy forgalmat biztosított a városnak; a Körösön híd vezetett keresztül; a XVII. században elpusztult várost a török újból felépítette. Hatvan, nagy terület kulcsa, többször elpusztult, a törökök mindannyiszor felépítik. Szolnok a keleti határon a legnagyobb és legfontosabb szandzsák, a Tisza és Zagyva felé erősen kiépített hídfővel, vára és külvárosa városjelleget adott neki. Eger vára fontos védelmi pont a Bükk délnyugati lábánál a síkság és a hegyvidék felé. A 91 éves megszállás alatt igazi keleti város lett faházakkal, fürdőkkel, dzsámikkal, mecsetekkel, minarettekkel. Fejlett ipara, kereskedelme volt török fegyvergyárral és lőraktárral; piacát messzi vidékek felkeresték. Szeged a Maros-Tiszaszög kulcsa, katonai és közigazgatási központ, a délvidéki csapatok gyülekezési helye. Palánkja a hódoltság végéig fennállott. Különálló részek a vár és palánk s az alsó- és felsőváros. Házcsoportjai szigetszerű kiemelkedéseken terültek el. A török a várban lakott, a keresztény lakosság az alföldi kertesvárosokéhoz hasonló életmódot folytatott. Határát kúnpuszták alkották, régebben virágzó ipara és kereskedelme visszafejlődött. Lakossága messze elmaradt lélekszámban és vagyonban a virágzó alföldi városok mögött. Nevezetesebb szandzsákszékhelyek lüktető gazdasági élettel: Koppány, Szekszárd, Szécsény és Fülek.

Dunántúl és Dunamentén sok kisebb helyen kívül Mohács, Bátaszék, Baranyavár, Vörösmart, Tolna és Dunaföldvár a nevezetesebb palánkvárosok. Fejlődésükre a dunai hajózás is kedvezően hatott. A Drávaparton Eszék, Babócsa és Légrád városkülsővel bíró védelmi pontok. Szigetvár a hódoltság végéig egyik legerősebb vára volt a töröknek. A közelében épült Szolimán-mauzoleum az igazhitűek zarándokhelye volt. Északon Veszprém az utolsó végvár a fehérvári szandzsákban, jól kiépített erődváros.


Előkelő magyar rabok szállítása Konstantinápoly felé.
Vathay Ferencnek a Héttorony börtönében készített rajza 1605-ből.[11]
(Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára.)

A palánkvárosok némelyikének élénk ipara és kereskedelme volt, ezek rendesen vámhelyek is voltak és harmincadhivatal székhelyei. Eszék kőfallal övezett nagy kereskedőváros, kertes házakkal, deszkaburkolatú utcákkal, török, rác és cigány lakossággal. Baja forgalmas kikötőváros és vámhely, erős várral, kettős palánkfalkerítéssel. A kapun kívüli külvárost is kőfal kerítette. Több törökös épülete volt, mecset, medressze, fogadó, fürdő stb., utcái deszkaburkolatúak. Várát a karlócai béke értelmében le kellett bontani. Vác 1541 óta a végvárak életét élte. A törökkel ide is balkáni iparos- és kereskedőnépség költözött. A régi keresztény lakosság a várostól északra fekvő területre szorult. A keresztény városrészt Tabánnak hívták. Várát kettős palánkfal és árok vette körül. A vár körül volt a fallal megerősített török városrész. Virágzó bortermelése, állatkereskedelme volt, révhely, a dunai hajózásnak fontos pontja, a budai szandzsák egyik főhelye lett. Harmincadhivatal, kerületi bíróság székhelye, forgalma lebonyolítására hidat építettek a Dunán. Megsínylette a 15 éves és a felszabadító háborút, mely utóbbi után vára és [VÁROSOK A HÓDOLTSÁGBAN] templomai romokban hevertek. Székesfejérvár szandzsákhely, török lovaskatonasággal, fogyó magyar és növekvő rác lakossággal. A várba hidakon és kapukon lehetett bejutni. Zsúfolt belvárosa a vártelepülés következménye. Itt is virágzó bortermelés volt; a tizenötéves háború alatt küzdelmes éveket élt át. Ráckeve a marhakereskedés egyik központja, nagyrészt rác lakossággal. Törökös vártelepülés virágzó gazdasági élettel Vörösmart és Tolna ezer, illetve kétezer keresztény lakossal, mindkettő mint dunai kikötő is jelentős volt. Kanizsa belső, középső és külső várból álló hatalmas erődítmény. Külső falán öt bástya volt, széles, vízzel telt árok és óriási mocsár vette körül. A vár szolgálatára dolgozó keresztény lakosság a váralján és elővárosokban lakott. Több ízben cserélt gazdát, virágzó gazdasági élete a jelentősebb helyek közé emelte.


Török minaret a XVI. századból Egerben.

A hódoltsági terület legvirágzóbb városai Buda, Temesvár és Pécs. Nagyszámú helyőrség tartózkodott bennük. Jelentős forgalmú, virágzó kertgazdasággal, a jelenbe nyúló építészeti emlékekkel bíró városok. Sok emléke maradt meg a török világnak városképükben, bel- és külterületükön, épületeikben, dülő- és utcaneveikben.

E városoknak erődítésük, váruk, palánkjuk és a török védelme sok előnyt biztosított. Fejlesztette és megóvta őket a pusztulástól, de sok veszedelmet is jelentett számukra. Állandó csataterek voltak, gyakran kitéve ellenséges támadásoknak; a háborúk során több ízben gazdát cseréltek és még a királyi területen fekvők is, mint például Győr, Miskolc, az ellenségtől nagy károkat szenvedtek. Nagy részük a hódoltságot átélte, fejlődött és gyarapodott, de a felszabadítás viharának nem tudott ellenállni. Erődnélküli parasztvárosainkat védtelenségük megóvta a pusztulástól, vár- és palánkvárosaink sorsát azonban éppen védettségük, falaik, párkányuk, palánkjuk pecsételte meg. A visszavonuló török a hátrahagyott erősségből mindent elhurcolt, az üres falakat pedig a keresztény ágyúk söpörték el. Több palánkváros teljesen elpusztult vagy a török kivonulása után jelentéktelen faluvá süllyedt. Egyeseknek várát a békeszerződések következtében kellett lebontani. Az erődítménynek kétségtelenül városalakító hatása volt. A török hódoltságot átélt várvárosoknak megmaradt a városkülsejük; falaik, kapuik, zsúfolt belterületük, szűk utcáik az egykori végvári életre emlékeztetnek.


Szolnok török uralom alatt. Houfnagel György rézmetszete 1617-ből.[12]
(Történelmi Képcsarnok.)

A települési rend bomlását leginkább a magyar falu sorsa szemlélteti. Két évszázad viszontagságainak, viharainak és küzdelmeinek hű kísérője volt a falu élete. A magyar falu együtt vérzett a vérző magyarsággal, hogy életét megtarthassa. A földesurat elsodorták a török dúlás első hullámai, de a magyar paraszt utolsó percig kitartott az ősi rögön. Görcsösen ragaszkodott házához, határához, minden áldozatra hajlandó volt érte. Harcolt, robotolt, dolgozott a végváraknál, ha kellett, erdőbe, mocsárba, nádasba vette be magát; adózott a királynak, a szultánnak, megyének, egyháznak, régi és új földesurának, csakhogy el ne nyelje a terjedő puszta. A hódoltsági falu átköltözött, átalakult, életformát változtatott, fizette a szököttek adóját, az új viszonyokhoz alkalmazkodott, hanyatlott és föllendült a török hatalom változásaihoz képest. Voltak virágzó és elsodort, sorvadó és növekvő, élő és halott falvak. Megtörtént, hogy a falu népe hosszú évekre beköltözött egy-egy szomszédos faluba, de nem mondott le határáról, mihelyt lehetett, visszatért oda. Tudunk vándorló falvakról is, amelyeknek népe visszajárt régi határába földet művelni.

Nagy átalakulás ment végbe a falutelepülések eloszlásában és formájában is. Nincs nyugalmi állapot, a folytonos háborúk miatt nem tudott végleges helyzet kialakulni. Bizonyos állandósulási rend csak a nagy háborúk közti szünetekben állapítható meg (1526, 1540, 1590, 1606, 1660, 1683 stb.), de vidékenkint ez is viszonylagos. A falvak többsége a végvári zónán, a folyóvölgyekben és a felvonulási utak mentén maradt meg. Elhelyezkedésüket a török földesúr és a hódoltság határai is befolyásolták.

Bár a falutelepülés csökkenő portaszámával általában hanyatló képet mutat, mégis itt-ott állandóság, sőt emelkedés is tapasztalható. Bizonyos [A NEMZETISÉGEK BESZIVÁRGÁSA] konzerváló ereje volt a várak környékének. A töröknek érdekében állott itt a falvak megmaradása; földművelésre, vármunkára fogta a falu népét és előnyös egyességet kötött vele. Egy-egy ilyen helyre szívesen költöztek messzi vidékekről is, mert biztosítva látták megélhetésüket. Virágzó falvak voltak Pest környékén, a Mecsek alján, Esztergom és Somogy megyében, ahol a lakosság viszonylagos jólétnek örvendett. Egyes falvak virágzását a török földesúr jó bánásmódja biztosította.


A törökké vált Pécs, Simontornya és Siklós a visszafoglalás idején, 1686-ban. Egykorú rézmetszet.
[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)


Ozmán egri lovaskapitány feddőlevele a hűbéréhez tartozó Rozsnyó polgáraihoz. 1672 dec. 2.
[14]
(Országos Levéltár, Magyar Nemzeti Múzeum gyüjteménye.)

A hódoltsági magyar falut a török virágzó fejlődési korában ítélte halálra. Az alföldi falu, a török megszállás kezdetén már nem kezdetleges település, alaprajzában alig különbözik a kertes városoktól. Erődnek is beillő nagy temploma, erősfalú kerítése, urasági házai voltak; egyeseknek földvára, latorkertje vagy a nádasok nyujtottak védelmet. E virágzó település együtt süllyedt a pusztuló magyarsággal a hódoltsági falu szomorú típusává. A jobb időket látott, nagy templom körül néhány düledező ház, egymástól messzire, össze-vissza épült vertfalú viskók, fogyó lélekszámmal, pusztuló határral: ez az új magyar falu. Átlag 20–30 házból áll, 100–200 főnyi lakossággal.

Az itt-ott felépülő új település még ennél is primitívebb, rövid életre készült viskókkal; vályogtemplommal vagy templom nélkül, szebb időket látott régi házai is hiányoznak.

Az üresen hagyott magyar falu gyakran átalakul rác, vagy oláh faluvá. Lakói szívesen cserélik fel elhagyott kalibáikat a magyarság üres házaival. A régi falut saját életformáikhoz idomítják, ami nem emelkedést, hanem süllyedést jelentett. Beköltözésükkel szálláscsinálói lettek a balkáni kultúrának.

Külön települési típusnak tekinthetjük a déli bevándorló pásztornépség mozgó falvait. Nehezen szoknak hozzá az állandó szálláshoz, többnyire nyájaikkal együtt vándorolnak, falusi házaikat csak átmeneti szállásnak tekintik. A kenézek és kalugyerek vezetése alatt álló szállásaik, amelyeket sátrak, kunyhók és putrik alkottak, alacsony színvonalat képviselnek a hódoltsági terület falurendszerében.

Rendezettebb falutelepülésekkel csak a végvári zónán találkozunk. Itt is magába szívja még a kisebb továbbélő falu is egy-két pusztuló község határát. A vár és a nagyobb községek több kisebb községgel és pusztával együtt alkottak egy katonai hűbért, illetve települési csoportot. A hódoltsági falu az örökös harc, halódás, nyugtalanság és bizonytalanság képét mutatja.

Egészen más kép tárul elénk a hegyvidék, a királyi terület, a Felvidék és Erdély falutelepüléseiben. Bár itt is nagy a pusztulás a végeken, a kétfelé hódoló területeken, mégis a település folytonossága fennmarad, az elpusztult falvak gyorsan felépülnek és a hódoltság menekültjeiből újakkal gyarapodnak. Ezt látjuk a Sárrét, Sárköz, a baranyai vidék, a nyíri lápvidék és székely hegyvidék továbbélő falvaiban. Észak-Dunántúlon számos rendezett horvát község keletkezett. Élénk népmozgalom van a felvidéki erdőségekben, a kárpátalji folyóvölgyekben, az Erdős-Kárpátok és Beszkidek havasain. Leszáll a lakosság a környező községekbe és új falvakat is épít. Kezdetleges falutelepülések még ezek, minden tervszerűség és rend nélkül, állandó háza csak a jobbmódúaknak van, a szegényebbek beérik sárral tapasztott egyszerű faházakkal, földbeépült kunyhókkal és putrikkal. Igazi rendezett falutelepüléseket csak a nyugati határ mentén, a Szepességben, továbbá Erdély székely és szász területein találunk. A Mezőség, Kalotaszeg, a Küküllővölgy és Oltvölgy falvai dombonülő templomaikkal már messziről jómódot, nyugalmat és biztonságot tükröznek vissza. Települési rendjüket a török nem tudta megzavarni. Az Alföldön a hódoltsági falu helyét elfoglalta a tanyás nagyközség, a hegyvidéken a kisfalutípus megmaradt.


Drégelypalánk képe 1617-ből.[15]
(Történelmi Képcsarnok.)

Legkezdetlegesebb települési formája e kornak a pásztorszállás, a síksági és hegyvidéki legelőkön barangoló vlach, rutén és oláh pásztorok [HEGYVIDÉKI TELEPÜLÉSEK] sátorlakása. E nemzetiségileg még elkülönületlen pásztornépek tömegesen hagyják el havasi szállásaikat, feltűnnek a bányavárosok körül, bekéredzkednek az uradalmak erdeibe és annak használatáért juhadót fizetnek. Felépülnek pásztorszállásaik egyesével és csoportosan az irtásokban, a lehoták és vágások körül, a falu alatt, a hegyoldalakon, sőt az erdő belsejében is. Itt-ott sátraik megmerevednek és belőlük kirajzolódnak a falutelepülés körvonalai. A módosabbja a faluban is szerez házat, de a nagy többség még a falun kívül lakik, havasi legeltetéssel, nomád állattenyésztéssel foglalkozik. Ember, állat együttél a havasi legelőkön, a sövényből és fából készült pásztortanyákon, a cserényszerű férőhelyeken az ólak és juhaklok körül. Kunyhóik már nem szállítható sátrak, hanem földbe épített kalyibák, szállásoknak nevezik őket. E pásztornépség nagy területeket barangolt be, gyakran változtatta legelőit. Vándorlás közben a lakosság kicserélődött, de a szállások rendje nagyjában ugyanaz maradt. A havasokon épültek föl az erdőirtók és szénégetők kalyibái is. A földesúr szívesen látja, sőt maga hívja be e pásztornépséget, mert jövedelmet húzott belőlük. Az uradalmakon tuguriumaik (kunyhóik) szerint írták össze a pásztoradóra köteles lakosságot. Még nem falulakó, nem letelepedett nép a vlach pásztorság, de már útban van egy magasabb életforma felé. Mihelyt megszedi magát, sátrai házakká, szálláscsoportjai falvakká alakulnak. Magyar földesúr hívására hagyja el hegyi pásztorszállásait ez idegen elem és beköltözve a magyar faluba, kiszorítja annak magyar lakosságát.


Szlavóniai falu, ahogy azt Edward Brown látta 1670-ben.[16]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Pusztuló táj, pusztuló települések az eredménye a magyar föld e hanyatló korszakának. Ötszázéves települési rendet forgatott fel a török és nem hozott helyébe másikat. Falvaink nagyrészét elsodorta, városainkat pedig éppen a nyugati városfejlődés korában merevítette meg fejlődésüknek kezdetleges fokozatán. Kitörülhetetlenül rányomta bélyegét a tájra és a településekre. Az elbalkánizálódás, a kényszerű települések, a faluváros, az Alföld szikrengetegei, szélsőséges éghajlata, a magyar földnek annyi begyógyulatlan sebe, mind a török megszállásnak a következménye. A kétszázéves uralom túlontúl hosszú volt félezer esztendő alkotásainak megsemmisítésére, az új kétszáz esztendő nagyon rövid a tátongó sebek begyógyítására. Virágzó országot foglalt el a török és pusztuló tájat hagyott hátra, amelynek újjáépítése új nemzedékeknek századokra szóló programmot adott.


[1] A bécsi volt cs. és kir. Hadilevéltárból származó felvételek másolatai a szerző gazdag gyűjteményéből valók. A Csallóköz térképe (135. l.) aláírásában az 1644. évszám sajtóhiba 1664 helyett.

[2] A bécsi volt cs. és kir. Hadilevéltárból származó felvételek másolatai a szerző gazdag gyűjteményéből valók. A Csallóköz térképe (135. l.) aláírásában az 1644. évszám sajtóhiba 1664 helyett.

[3] A bécsi volt cs. és kir. Hadilevéltárból származó felvételek másolatai a szerző gazdag gyűjteményéből valók. A Csallóköz térképe (135. l.) aláírásában az 1644. évszám sajtóhiba 1664 helyett.

[4] Kálló régi képe a következő munkából van véve: Gualdo Galeazzo Priorato, Historia di Leopoldo cesare. I. köt. Vienna, 1676. Felényire kisebbítve.

[5] Besztercebánya képének eredetijét Gualdo Galeazzo Priorato munkájából: Continuatione dell' historia di Leopoldo cesare (Vienna, 1676) vettük. Egyharmadára kisebbítve.

[6] Houfnagel György rézmetszete Braun & Hogenberg, Civitates orbis terrarum c. munkája V. kötetéből. V. ö. a 28. laphoz tartozó jegyzettel.

[7] Wilhelm Dillich Ungarische Chronica c. Kasselben, 1600-ban megjelent könyvéből. L. a 118. lapnál.

[8] A kétségkívül hű látkép katonai célokra készült s feltünteti a török birtokban levő város ostromára érkező császári csapatok felvonulását is. A szerző gyűjteményéből kapott fénykép után.

[9] Braun et Hogenberg Civitates orbis terrarum c. művéből. A felső távlati kép felírása szerint olasz építész rajza, amelyet Houfnagel György bocsátott közre. Az alsó térrajz alatt a híres W[enzel] Hollar névjelzése. Hollar, mint ismeretes, hazánkban is megfordult.

[10] Braun és Hogenberg fentebb említett művéből. L. a. 28. laphoz szóló jegyzetet.

[11] L. a 41. laphoz mondottakat.

[12] Braun és Hogenberg fentebb említett művéből. L. a. 28. laphoz szóló jegyzetet.

[13] A kép egy nagy ívrétű újságlaphoz készült, amelynek címe: Simonthorna, Fünffkirchen und Siklos, Duch die Käys. Waffen unter Ihro Durchl. Printzen Louis von Baaden glücklich erobert im October Ao. 1686. Zu finden in Wienn bey Johann Martin Lerch, Kupfferstecher im Carmeliter Hausz. Az egész egy oldalra nyomott lap nagysága 538×385 mm.

[14] A levél jellemző példája annak, hogyan szoktak volt a török „földesurak” az alájuk tartozó lakossággal bánni. Kezdősorainak olvasása: .Az Tekéntetes N[agysá]gos Uitezleo Oszmán Cserbassia, Hatalmas Gyeőzhetetlen Vitézkedő Török Császárunk Tündeöklő és Uiráczó Fenieskedő Bottya birodalma alat Egher Uégh Várában feöldes s,zipahia Uratok, Rosnay bírák, iamborok. Ezen leueleunk látuán Rosnay Feő biró es mostani feő Pápista Pap száz, nem, hanem eöt száz tallér birsagh büntetese alat paranczollyuk, süketségre uenni ne merészellyétek, hozzánk Eger uárába beiőjietek... ha ti magatok nem jőtök ualosságosson higgyetek. Vitezek mennek rátok, mind birót s mind papot ágyatokból uonnyák ki...

[15] Braun és Hogenberg fentebb említett művéből. L. a. 28. laphoz szóló jegyzetet.

[16] Brown munkájának címe: A Brief Account of some Trawels in Hungary, Servia, Bulgaria, Macedonia, Thessaly, Austria, Styria, Carinthia, Carniola and Friuli. London, Benj. Tooke, 1673. A metszet alatt: W. Sheruin sc. Felére kisebbítve.

« ISTVÁNYI GÉZA: A HÁROM ORSZÁGRÉSZ TÁRSADALMA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BERLÁSZ JENŐ: A MEZŐGAZDASÁG ÁLLAPOTA. »