« BALOGH JOLÁN: A KÉSŐ-RENAISSANCE ÉS A KORA-BAROKK MŰVÉSZET. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BARTHA DÉNES: MAGYAR ZENEKULTÚRA A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORÁBAN. »

BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA:
MAGYAR IPARMŰVÉSZET A HÓDOLTSÁG KORÁBAN

A török hódoltság másfél évszázada alatt a magyar iparművészet csodálatos módon virágkorát élte. Az előző korok idegen útmutatásai most érlelődnek látható eredményekké, most lesznek igazán magyarrá; a sokféle érből táplálkozó nemzeti áramlat viszont az elkövetkező XVIII. században ismét beleolvad az európai fejlődés nemzetközi sodrába. Általában jellemző hazánk stílusáramlataira, hogy a gótikus formák csökönyösen továbbélnek, úgyszólván a XVI. század végéig és rövid ideig tartó renaissance után majdhogynem ölelkeznek a diadalmasan feltörő, szinte két évszázadig tartó barokkal.

Az ötvösség, kerámia, textilművészet és bútorművesség négy legerőteljesebb ága ennek a nemzeti fejlődésnek.

Nagy multra visszatekintő ötvösművészetünk a hódoltság alatt kettőzött erővel fejlődik. A fellendülésnek két oka volt. Egyik a céhélet teljes kivirágzása Magyarországon. A jótékony hatású céhbeli ellenőrzés külsőleg az 1500 után általánossá vált bélyegzésben nyilvánult meg s a város címeréből vagy annak részletéből álló beütött jeggyel a céh a fém finomságát igazolta. Az ehhez hamarosan csatlakozó mesterjegy, mely nálunk túlnyomóan a mester kezdőbetűiből áll, a céh garanciája mellett a készítő mesterét jelentette. Jelentette ezenkívül az ötvösségnek vérbeli művészetté emelkedését, mely alkotójának nevét az ismeretlenség homályából kiemelve, egyes műveiben megörökíteni óhajtotta. Ebben is a renaissance egyénkultusza tört magának utat. A céhélettel kapcsolatos legényvándorlások közvetítik az ide-oda áramló idegen hatásokat. A felszabadult legény több éves vándorútra, „bujdosásra” indult. Hazatérve, a magával hozott rézmetszetű mintalapok segítségével terjeszti el a külföldi ornamentika formáit, túlnyomólag a német Flőtner, Beham, Aldegrever, Virgil Solis metszetei nyomán. Magyar ötvösmesterek viszont sokszor külföldön telepednek meg. Így Gyuláról vándorol ki Zeggin György, akit 1558-ban a müncheni ötvöscéhbe vesznek fel; a brassói Sommer Mihály bejárta Németországot, Hollandiát, Angliát és négy évig a svéd király udvari ötvöse volt. A kassai Kürmesser Péter Lyonban alapított műhelyt és 1608-ban Párizsban mint IV. Henrik udvari ötvösét említik. Az ötvösség továbbra is a legmegbecsültebb mesterség marad. Mestereik gyakorta kerülnek vezető városi állásokba, szenátorok, főbírók lesznek s a kassai ötvöscéh pecsétjére, védőszentjük Szent Eligius alakja mellé már a gótikában büszkén vésték rá a hárompajzsos művészcímert.

A fellendülés másik oka az előző századokhoz képest hatalmasan megnövekedett kereslet. Többé nem kizárólag az egyház és a király szerepel mint mecénás; ezek sorába a köznemesség és a városi polgárság is felemelkedik. A XVI–XVII. században az arany-ezüstedények felhalmozása bizonyos fokig tőkegyűjtésként szerepelt, lévén a föld igen ingatag vagyon a könnyen szállítható vagy biztonságba helyezhető arany és ezüst kincsek mellett. Nem csupán használati tárgyak voltak, hanem értéket is képviseltek és a tulajdonos számbelileg kifejezhető gazdagságának fokmérői, melyeket a hozományi és hagyatéki leltárakban aprólékosan feljegyezve tartottak számon.


Díszes ötvösszerszámok a XVI. század végéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
[1]

A hódoltság korának vezető ötvöscéhei a Felvidéken Besztercebányán, Kassán, Körmöcbányán és Lőcsén, Erdélyben Kolozsvárt, Fogarasban, Brassóban, Medgyesen és Nagyszebenben, továbbá Debrecenben, Győrött és Komáromban voltak. A külföldi szakirodalomban a magyar ötvösséget mint a németnek egyik Keletre tolt provinciáját szokták feltüntetni. Cáfolatképpen rá kell mutatnunk a magyar hagyományokból táplálkozó egyes típusokra, a speciális magyar technikákra és az egész magyar ötvösségnek arra a józan mérsékletére és túlkapásoktól mentes ornamentikájára, amely Németországgal szemben mindenkor jellemzi és amely szász ötvöseinkre is rányomta bélyegét. Hála a legújabb magyar kutatásoknak, a német nevű ötvösmesterek mellett nem remélt számban sorolhatunk fel színmagyar nevű mestereket, [ÖTVÖSMŰVÉSZET] különösen alföldi városainkból. Így a debreceni Zegedi Márton, Beri Mihály, a fogarasi Belényesi György, a kassai Lippai János, Zegedy Tamás és Rácz Ambrus, a kolozsvári Képiró Ferenc, Hunyadi András és Czimbalmos István, a komáromi Szentjóbi György és a medgyesi Fábri Dániel neve hirdetik a magyarországi ötvösművészet magas színvonalát a nagyszebeni Hann Sebestyén és Sthin Tamás, a lőcsei Wüstemann Erhard és Kramer Pál, meg a besztercebányai Khuen János mesterek nevei mellett.

Miképpen kristályosodnak ki a tárgyi emlékek gazdag és változatos formái közül a hazánkra nézve jellemző formák és díszítési módok?

A legáltalánosabb edény a karcsú, felfelé tölcséresen szélesedő pohár, amely a gótikus típus egyenes folytatása. A hengeres test alul hasonló talpban folytatódik és a pohár fenekének szintjét kívül öv jelzi. A XVI. századi talpas poharak peremén vésett indadísz látható, melyet idővel laposan domború lambrekénszerű alakulatok váltanak fel. A XVII. század derekán a trébelés magasabb lesz, fülkagylós formákat vesz fel és az arabeszkes, gyümölcsköteges, angyalfejekkel és állatalakokkal tarkított dísz lassanként az egész pohártestet elborítja. Legtöbbjük Erdélyben készült, de ismerték a Felvidéken is. Gyakran realisztikusan vésett verejtékcseppek vagy halpikkelyszerű folyamatos mustra díszíti a talpas poharat, máskor régi pénzeket forrasztanak oldalába s ezt nevezik a források „pogánypénzes” pohárnak. Érdekes és úgylátszik a debreceni ötvösökre jellemző díszítési mód az oszlopos árkádnyílások ábrázolása, mely az egész poharat elborítja. Zegedi Márton és Beri Mihály művei között szerepelnek ilyenek.


Ezüstkanna. Lippai János kassai ötvös műve. 1560 körül.[2]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


A nagyszombati ötvöscéh ládája 1669-ből.[3]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az egyszerű, hengeres testű zömökebb poharakból leggyakrabban egész növekvő nagyságú sorozat illik egymásba. Ezek az egybejáró vagy „összvejáró” poharak, peremükön sorszám jelzi nagyságukat. Díszítésük szükségszerűen lapos, vésett. Leggyakrabban apró beütött pontocskák borítják cápabőr módjára, ezek a leltárak sokat említett „capás” poharai. Máskor testét hullámos állatszőrzetet utánzó sorok borítják sűrűn: ezek a „gyapjas” poharak. Mindnek közepén családi címer és felirat jelzi az egykori tulajdonost, néha egyetlen díszük ez.

A serlegek formára nézve változatosabbak. A renaissance német ízlésű kettős serlegei két egyforma serleg összeillesztéséből állanak. A XVII. század kiforrott, jellemző magyar serlegtípusának karcsú, hengeres teste baluszteres száron áll, boltozatos fedelén ezüstforgácsból kivágott, sokszor hatalmas méretű virágcsokrot utánzó gomb. Testén gyakran magyarruhás vitézek vagy bányászjelenetek vannak arabeszkes vagy fülkagylós keretben. [POHARAK, SERLEGEK, KUPÁK] A hengeres test néha ívesen hajlott, virágkehelyszerű, az ilyeneket harangvirágserlegeknek szokták nevezni. A gótikus hólyagdísz öröksége él a „szőlyőfőpohárnak” nevezett hólyagos serlegekben. Legszebb példája ennek Kecskeméti W. Péter serlege 1664-ből, a kassai református egyházban. Kecskeméti W. Péter elméletíró is volt. Az ötvöstechnikákról írt könyve eredetiben fentmaradt. A kókuszdiót és strucctojást a XVII. században ritkaságnak tekintették és annyira megbecsülték, hogy aranyozott ezüst foglalattal látták el. Ilyen „szerecsendió” és „struccmony” poharakat sokszor említenek a leltárak. Épp így ezüstbe foglalták a szerpentinkőből készült edényeket és a külföldről hozott elefántcsontfaragásokat is.


Lossonczy Antal kézmosó-kannája 1548-ból.[4]
(Esterházy hercegek kincstára.)

A hengeres, füllel ellátott fedeles kupa vagy kanna hazánkban a XVI. században karcsú és magas, lefelé kissé ívesen szélesedik. Legtöbbször vésett vagy laposan trébelt dísz borítja őket. E mellett a régi hagyományokon felépülő könnyedebb kannatípus mellett általánosan elterjedtebb a zömök hengeres fajta, különösen szász városainkban. Trébelt díszítésükben a laposan kezelt renaissance arabeszkek, az Erények és Planéták alakjai, ókori harcosok képei, prófétajelenetek, gyümölcskötegek, angyalhermák és virágszálak váltakoznak. A XVII. század végére jellemző a nagyszebeni Hann Sebestyén mester technikai virtuozitással készített magas trébelésű virágdíszítése és majdnem kerekplasztikájú ókori és bibliai tárgyú folyamatos jelenetei. Néha karéjos vagy hasábos a kupa teste. Az elsőnek klasszikus emléke I. Rákóczi György Úrvacsorakannája, amelyet a mádi református egyháznak ajánlott fel.


A nagyszombati ötvöscéh ládáján levő feliratos ezüstlap, az 1689. évben működött elöljárók nevével.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ivóedények mellett a pohárszék legszebb díszei a hatszögletű, karéjos peremű vagy kerek dísztányérok. Közepükön vésett családi címer, a peremen gazdagon trébelt virágfüzér és gyümölcskötegek vannak. Egy fajtából egész sorozat készült: Teleki Mihály és Vér Judit címerével mintegy 15 egyforma tányért ismerünk, Kornis Zsigmond, Barcsay Ákos fejedelem, Bethlen Kata dísztányérjai a XVII. század második felének legszebb emlékei.

Fűszerezett, égett bor ivására kagylóidomú szürcsölőket használtak, melyeknek természetes kagylót utánzó bordás testén elől lyukacsos kis szűrő van. Igen sok, karéjos, rendszerint két füllel ellátott ezüsttálka van emlékanyagunkban, domborított gyümölcsköteges díszítéssel. Gyümölcs feladására használták, amint a források „confectumnak való csésze” megjelöléséből következtetjük. Apor Péter „az gyümölcs pedig volt mind ezüst nagyobbára aranyas csészékben” kitétele ilyenekre vonatkozik. Az asztal közepére ezüstből készült állatszobrocskákat tettek. Sok magyar mókus-, szarvas-, páva- és bagolyalakú asztaldíszt ismerünk, közöttük első helyet foglal el Hann Sebestyén mester korallagancsú szarvasa a Jósika-gyűjteményben. Felsőmagyarországi bányavárosainkban olyan asztaldíszeket készítettek, amelyek természetes ércekből készült kis bányaművet utánoznak, apró dolgozó bányászalakokkal. Étkezéseknél használt evőeszköz a kanál volt, igen sok maradt ránk belőle. Villa ritkaságszámba ment, a kést mindenki övében hordta, nagyobb uraknak az asztalnál mögöttük álló szolga nyujtotta át. A renaissance ezüstkanál feje pajzsalakú, nyele akantuszleveles baluszter, végén gömbbel. Fejében nem hiányzik a vésett családi címer. Némely kanál nyele kecskelábat utánoz, a bányavárosokban készült kanalak nyélgombját bányászalak, vagy természetes érc darab alkotja. Szegényebb emberek kanalának feje egyszerű puszpángfából készült.


Kecskeméti W. Péter szőlőfő-pohara. 1664.[5]
(A kassai ref. egyház tulajdona.)


Díszedények Hann Sebestyén műhelyéből.
[6]

Ötvösművészetünk tipikusnak mondható emlékei után fel kell sorolnunk némely formában és díszítésben egyedüálló darabot, annál is inkább, mert ezek a hódoltság korabeli ötvösség csúcsteljesítményei. Ilyen elsősorban Losonci Antal hatalmas boroskannája az Esterházy-gyűjteményben. A 106 cm magas renaissance-bordás, niellós arabeszkekkel díszített kanna aranyozott ezüsttálon áll. Kiöntőcsöve sárkányalakú, testén két sorban apróbb kisebb kiöntők vannak, hogy az asztal közepére állított kannából minden oldalról folyhasson a bor. Losonci Antal I. Ferdinánd főpohárnok mestere volt, címere és nejéé, Báthori Kláráé a tál közepén látható. A kanna testén felirat: „Engem chenáltatott Losonci Antal 1548”. Készítette Képíró Ferenc kolozsvári mester.


Teleki Mihály égett boros csobolyója. Készítette Belényesi György, 1687-ben.[7]
(Gr. Teleki Domokos tulajdona.)

Valóságos kis műremek a brassói ötvöscéh behívó táblája. 1556-ban készült Brassóban. Renaissance-pajzsalakú felfüggeszthető ezüstcímer, elől domborműben, hátán bevésve ötvösműhely képe, dolgozó ötvösökkel és szerteheverő szerszámokkal. Ezzel a bemondótáblával igazolta magát a céh nevében intézkedő kiküldött mester.


Zománcos aranykehely. A kolozsvári ref. egyháznak csináltatta I. Rákóczi György fejedelem.
Brózer István kolozsvári ötvösmester műve 1640-ből.[8]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Kanna aranyból, drágakövekkel és zománccal diszítve.
Bergmann Erazmus († 1647) besztercebányai ötvös munkája.
(Esterházy-hercegek kincstára.)

[EGYHÁZI ÖTVÖSSÉG] Anyagával és díszével egyedül áll I. Rákóczi Györgynek a kolozsvári reformtus egyház számára 1640-ben Brózer István mesterrel készíttetett pompás aranyserlege. Testén élénkszínű, gazdag zománcos keretbe foglalt 18 aranyérem a Passio jeleneteivel. Brózer István I. Rákóczi György ötvöse volt, tudjuk róla, hogy ő leltározta a fejedelem gyulafehérvári műkincseit.

Belényesi György mesternek, Apafi Mihályné udvari ötvösének jegyét viseli a híres Teleki-csobolyó: zömök, hengeres ezüstedény lecsavarható fedéllel, kiöntőcsővel és akantuszleveles mozgatható füllel. Testén befoglalt „pogánypénzek” sorozata között Teleki Mihály és Vér Judit címere látható, 1687. évszámmal.

Egyházi ötvösségünk a hódoltság korában másodrangú szerepet játszik. Természetes oka ennek a török terület tehetetlensége, a reformáció és a világi mecénások megszaporodása. A reformátusok világi formájú és rendeltetésű edényeket, poharakat, kannákat ajánlottak fel úrvacsora céljaira s ezek igy kiesnek az egyházi ötvösség köréből. A katolikus szertartás legfontosabb edénye, a kehely, alapformájában ugyanaz marad, mint régen volt. A gótikus hatkaréjos talp kerekké, a nódusos szár baluszteressé válik, a kuppa félgömbös lesz és trébelt virágokkal díszes kosara áttörten fogja körül.


A brassói ötvöscéh ezüst bemondó-táblája. 1556.[9]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A sodronyzománc mellett már a XVI. század folyamán fellép egy másik, sajátosan magyar zománctechnika: az úgynevezett erdélyi zománc. Az elnevezés tulajdonképpen helytelen, mert semmi sem bizonyítja, hogy csak Erdélyben és nem az ország egész területén művelték. Tulajdonképpen a rekeszzománc egy változata: a fémből kivágott növényi rajzú minta széleire kis kerítéseket forrasztanak, ezekbe a rekeszekbe alkalmazzák a zománcdíszt. A színek eleinte komorak, sötétkék és zöld uralkodik (Báthori István országbíró kardjának hüvelye), később az élénkszínű, naturalisztikusan festett zománcdísz adja meg az erdélyi zománc igazi karakterét. Főleg ékszereken, öveken, csatokon, forgókon alkalmazzák, ritkábban edényeken, például II. Rákóczi Ferenc köszörült üvegkupájának talpán és fedelén.

A XVI–XVII. század a magyar ékszernek is fénykora. A fentmaradt emlékekből, egykorú arcképekből és forrásokból egyaránt kitűnik, hogy a magyar férfi és nő díszruhája töméntelen csillogó, pompás ékszerrel volt elborítva. A násfa láncon csüngő, nyakban viselt ékszer volt, aranyból, színes zománcos díszítéssel. A XVI. század áttörtalapú, kartusidomú násfáit kis zománcalakok ékítik, rubinokkal, smaragdokkal, táblagyémántokkal és gyöngyökkel keretelve. Hazai ötvöseink igen szerették a násfákat Szent György alakjával, fekvő szarvassal, papagállyal és szívét tépő pelikánnal díszíteni. Ilyen „publikán”-alakos násfákat szerelmesek ajándékoztak egymásnak; Balassa Bálint is ilyet ad Losonci Annának, egy versében meg is örökíti. A XVII. században igen divatosak a szalagcsokor alakú násfák, színes selyemszalagból és csipkéből kötött csokrot utánoznak.

A láncot nyakban vagy derékon viselték. Színaranyból készültek azok; amelyeknek szemeit a dió belének keresztmetszetére emlékeztető tagok alkotják. Ezek a leltárakban sűrűn említett „dióbeles forma” láncok. A gyalult fa forgácsát utánzó aranyszemekből készítik az úgynevezett „forgácsláncot”. A többsorosan viselt ezüstláncok vagy orsóalakú sodronyos szemekből állanak, vagy hengeres és kerek, áttört akantuszleveles tagok váltakoznak rajtuk. Ezeken rendesen kerek és gerezdesen nyíló illatszertartó csüngött. A férfiak ezüstövei bársony vagy skófium szalagra felvarrott kis boglárok sorából állottak, hatalmas, hajlott csattal, melyen áttört és öntött technikában kis puttók és állatok bujkálnak renaissance indadísz között. A XVI. század női láncöveinek helyét a XVII. században téglányalakú tagokból összefűzött övek foglalják el, felületükön tág tér nyílott az erdélyi zománcos virágdísz, a filigrán, sodronytekercs és drágakövek alkalmazására.


Kállay János szörényi bán keleti jellegű tőrkése 1543-ból.[10]
(Magyar Nemz. Múzeum.)


Magyar ékszerek a XVI–XVII. századból.[11]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Nehéz számbavenni a magyar ékszer töméntelen fajtáját. A férfidolmányok apró boglárai a XVI. században aranyból, többrétegű virágszirmok módjára készültek, később kerek- vagy cseppalakúak, zománcos, niellós, filigrános dísszel, vagy achátból, hegyi kristályból, jáspisból alakítva tarkítják a pompás szövetekből készült mentéket, dolmányokat. A női pártákon és fejkötőkön S alakú zománcos boglárokat viseltek, ezeket az írott források „esses boglárok”-nak nevezik. A női hajtű feje a XVI. sz.-ban gömbalakú, filigrános dísszel és apró csillámcsüngőkkel, a XVII. sz.-ban zománcos, gyöngyös-bogláros fejek lépnek a helyükbe. Igazi kis remekművek a rezgőtűk, melyeket ugyancsak kontyban viseltek, fejüket természetes formájú, színes zománcos virágszálak alkotják. A férfiak süvegükön drágaköves „medályt” vagy zománcdíszes, ékköves forgót hordtak, ezek mögé tűzték a kócsag-, sas- vagy kerecsentollat. A nagyméretű, kerek boglárokat az erdélyi szász asszonyok mellükön viselték. Ez a gyöngyökkel, ékkövekkel és zománcos részletekkel sűrűn teletömött ékszer idők folyamán elnépiesedett.


Erdélyi ékszerek a XVII. századból.[12]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Imádságoskönyv debreceni ezüstkötése. XVII. század,[13]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Nők és férfiak kedvelték a sok gyűrűt. Emlékanyagunk nagyrésze arany vagy ezüst pecsétgyűrű, melynek erőteljes, magas, ovális fejében gyakran kőbevésve foglal helyet a családi címer. A XVI. századi magyar gyűrűkön a finom ötvösmunka uralkodik, a zománcos vagy niellós, öntöttművű foglalat, mely magasan kereteli a kisméretű követ. A XVII. században magán a drágakövön van a hangsúly, a mind egyszerűbbé váló foglalat másodrendű fontosságú. Különlegesek az eljegyzési gyűrűk, melyek két egymásba akasztott és egymáshoz illő abroncsból állanak, és a főpapi gyűrűk, melyeket hatalmas méretük különböztet meg a többitől.

Ónművességünk kezdetei a XVI. század elejére nyúlnak vissza. Első műhelyeink Budán és Kassán lehettek; a XVII. századból nagyszebeni, kolozsvári, segesvári, valamint pozsonyi, lőcsei és eperjesi bélyegekkel ellátott igen szép emlékeink vannak. Óntányérok és kannák használata igen általános a köznemesség és polgárság körében. Apor Péter szerint még az előkelőek is ilyen edényeket használnak. A tálakat és a kannákat vésett, magyaros, tulipánvirágos és gránátalmás dísz borítja, különféle céhjelvényekkel, állatalakokkal és ritkábban Szent György alakjával. Ilyenek a céhéletben épúgy szerepeltek, mint az egyházi életben: a nemesfém-ötvösség típusait utánzó kannákon és tálakon gyakran található céh- és ajánlási feliratok bizonyítják ezt. Ismerünk sajátságos, hatalmas méretű boroskannákat, oroszlános vagy angyalfejes lábakon, alul kiöntőcsővel. Ezeket a céhbeli bírságborok felhordására használták.


Násfa „Patrona Hungariae” felírással a XVI. század végéről.[14]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A renaissance és barokk kor bronzöntő művészete majdnem kizárólag keresztelőmedencék, harangok és mozsarak készítésére szorítkozott. A XVII. századi keresztelőkutak azonban technikailag és dekoratív szempontból is csak halvány másai hajdani híres gótikus elődjeiknek. Harangok Erdély és a Felvidék műhelyeiben készültek legnagyobb számban. Alakjuk adott lévén, díszítésük minimális öntött formákra szorítkozik. Értékük a nehéz technika fejlettségében rejlik, kulturtörténeti érdekességük, hogy rendszerint [VASMŰVESSÉG] rajtuk van a mester neve és a készítés időpontja. Messze földön híres volt például a kassai Orbán-torony nagyharangja, súlya 100 mázsa. 1557-ben öntötte Illenfeld Ferenc mester; palástjának körbefutó frizén puttonyos szüretelő embereket és páros szirénalakokat látunk. A magyar bronzmozsarak hengeres, vagy kissé ívesen hajlott kétfüles alakja semmiben sem különbözik a nemzetközi típustól, csak primitívebb díszük árulja el a gyakorlat hiányát. Ilyen egyszerű, puritán szellemben készült a Báthori András bíbornok nevével és címerével díszített mozsár, 1593-ból, valamint az I. Rákóczi György nevét viselő darab. Bronzból vagy sárgarézből valók a templomok és tanácstermek sokgyertyás csillárai. A Felvidéken még eredeti helyükön láthatunk ilyeneket.

Vasművességünknek elsőrendű szerepe továbbra is az építészettel kapcsolatban volt. Az épület kiegészítő részei, a vasrácsok, erkélyek, ajtók, bútor- és ajtóvasalások mellett kevésbbé jelentősek az önálló vasemlékek: kincsesládák, sírkeresztek, csillárok, cégértartók, ostyasütők. Erős német hatás látszik XVI–XVII. századbeli vasrácsainkon: vékony, tömör rudakból hajlított csigás indajáratok alkotják, melyeket helyenként lapossá kovácsolnak és az így nyert lemezből növényi formákat, sisakos profilfejeket és fantasztikus szörnyek árnyékképeit vágják ki. Eredetileg festve voltak és a XVII. század folyamán a képek erősebb plaszticitást kapnak. Ilyen rácsrendszerből alkották a cégértartókat és sírkereszteket is. A kovácsolt vasajtó most is a régi példaképeket követi: átlósan kereszteződő pántjai megmaradtak és ezeken belül foglal helyet a festett dísz. A bártfai Városház tanácstermének ajtaját például Glatz Jakab bíró és a tanácsurak olajfestésű címerei díszítik: Vascsillár aránylag ritka. Annál érdekesebb a szmrecsányi templom mennyezetéről lefüggő abroncsalakú csillár, melyet 1668-ban ajánlott fel Szmrecsányi Péter és felesége, Kubinyi Zsófia. Kovácsolt vasból készült kincsesládák nagy számban maradtak fenn. Szintén félgömbös szegekkel rögzített kereszteződő vaspánthálózat borítja őket. Vannak festetlenek, de legtöbbjük borsózöld alapszínű és rajta élénkfestésű virágos dísz kis tájképekkel váltakozik. Okmányhordónak vagy tábori kasszának szokták nevezni a hengeres alakban előforduló, pánthálózatos hordókat.


Erdélyi dísznyereg ékkövekkel, sodronyzománccal és aranyhímzéssel. 1660 körül.[15]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Újkeresztény (habán) edények a XVI–XVII. századból.[16]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A művészi magyar kerámia emlékei csak a XVII. századdal kezdődnek. Az előző korok használati edényei, kultúrtörténetileg bármilyen tanulságosak is, esztétikailag jelentéktelenek. A közönséges használati edények alakban az előzőknek egyenes folytatásai. Általános most már a belül mázas edények használata, barna, sárga és zöld máz alkalmazásával.

A hódoltság korabeli fazekasaink használati edényeken kívül főleg kályharakással foglalkoztak. A középkori kandallót a XV. század dereka táján felváltó kályha nagy szerepet játszott a régi életben. Kemencének nevezték akkor és kályhának a csempét. A leltárak és céhiratok „formás kályha” és „mély kályha” elnevezésén alakos csempét és homorú csempét, kályhaszemet kell értenünk. Egyszerű emberek kemencéje grafitos anyagból készült, mély, tálalakú szemekből állott. Egész kemence csak a XVII. századból maradt ránk. Alul négyzetes, felül keskenyebb építmények, szőlőfürtös oromzatuk alatt a kőépítkezésből vett nyitott árkádsor. A besztercebányai Turcsányi-házból került egy ilyen kályha az Iparművészeti Múzeumba, egy másik a krasznahorkai várban áll, egy harmadik Liptónádasdról jutott a Nemzeti Múzeumba. E felvidéki típusú kályhák csempéinek alapja kék, rajtuk domború fehér virágdísz, melynek elemei: a sarlós, fogazott kasmír-palmetta és a díszvázából kinövő virágcsokor, a magyar úri hímzéseken is tapasztalt kettős, keleti és nyugati gyökérből táplálkoznak. Ezekkel szemben Erdélyben úgylátszik a fehér alapon kék díszű kályhacsempéket kedvelték.


Újkeresztény (habán) edények a XVII. századból.[17]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Segner Kristóf kézmosómedencéje 1650-ből.[18]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Újkeresztény (habán) edények a XVII. századból.[19]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Erdélyi köcsög kék alapon fehér díszítéssel a XVII. század második feléből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Újkeresztény korsó a XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Művészi értékkel bíró magyar kerámiánk első emlékét habán kerámia néven ismeri a szakirodalom. Sajátos ónmázas fajánszedényeinek hirtelen való feltűnése hazánkban a habánok letelepedésével indokolható. Ezek – legújabb kutatás szerint – Dél-Tirolban élő anabaptista szekta voltak. Vallásuk üldöztetése miatt a XVI. században a Duna és Inn mentén vándorolva előbb Morvaországba, majd Magyarországba jöttek és itt Trencsén, Nyitra és Pozsony megyében telepedtek meg. Egyrészűk Erdélyben, Alvincig eljutott, ezzel magyarázható az ott feltűnő rokon kerámia. A habánok – nevük a házközösségi szervezetüket jelző „Haushaben” szóból származik – ügyes kézművesek voltak s a fazekasság mellett más mesterséget is űztek. Egy-egy községben nem tömegesen telepedtek, nem habánosították el a falut, hanem csak néhány család szállt meg. Erre mutat a habán-udvar máig fennmaradt elnevezése. Így könnyebben beleolvadhattak a magyar és tót lakosságba és ez meg is történt, főleg Mária Terézia alatt, amikor katolikus vallásra tértek. A habán kerámia az ő kezdeményezésük, de nem az ő kizárólagos működésük eredménye. Az emlékek nagy száma azt mutatja, hogy a magyar lakosság csakhamar megtanulta mesterségüket, ők maguk is elmagyarosodva céhekbe olvadtak: így válik ismét egy idegen eredetű kézművesség sajátosan magyarrá. A habán fajánsz – melyet a források „új. keresztény edény” gyanánt emlegetnek – kezdeteiben nem népművészet. Kimondottan urak számára készült. Tömegesen találunk darabjain előkelő magyar családneveket. Így Berzeviczi János és Máriássi Éva neve szerepelnek egy 1695-ben készült tányéron, egy másikon Maholányi János királyi személynöké. Esküvőre néha egész [HABÁN EDÉNYEK] sorozat habán edény készült. Iskházi Horvát Miklós és Sándor Zsuzsanna nevével és címerével kettőt ismerünk, további két tálat pedig Erdődi Ádámné Rákóczi Erzsébet névbetűivel: ezek az 1679-ben tartott kistapolcsányi lakodalom emlékét őrzik. Később, a XVIII. században, a habán kerámia elnépiesedik, alakjai és díszítései bizonyos fokig eldurvulnak.


Üvegpohár zománcos ezüstfoglalatban. I. Rákóczi Ferenc címerével.[20]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Újkeresztény (habán) edények a XVII. századból.[21]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Kályha kék alapon fehér díszítéssel, Liptónádasdról, XVII. század.[22]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony egyik arany-ezüst hímzésű asztalterítője.[23]
(Esterházy hercegek kincstára.)

Az első datált darabokon erős olasz hatás érezhető, mely a habánok déltiroli származása révén érthető is. Olaszos díszvázából kinövő virágcsokrot, hullámzó renaissanceindás frízt látunk rajtuk és olasz formákat utánoznak a gerezdes, kerek vagy ovális tálak és hosszúnyakú, karéjos szájnyílású iszapkorsók is. A habán edények legjellemzőbb csoportján fehér alapon állandóan visszatérő négy színnel: kékkel, sárgával, lilával és zölddel festett virágcsokros díszt látunk, melynek olaszos gránátalmáihoz, rozettáihoz a magyar-török tulipán és szegfű járul. Az egyes virágszálak vagy csokruk elszórtan helyezkednek el a tálak széles peremén és a gömbös korsók vagy ovális, gerezdes kancsók oldalán, sajátságosan mérsékelt díszítő érzékkel. Kedvelt forma a négy- vagy hatszegletű, csavaros kupakú gyömbértartó palack. Oldalait tulipános és szegfűs virágtő vagy templom és török mosché képei díszíti. Külön csoportot alkotnak a kék alapon sárga és fehér virágokkal díszített edények, viszont ritkábban fordulnak elő fehér tányérok egyszínű kék peremdísszel, melyen virágszálak, állatalakok, házak és templomok váltakoznak. A habán kerámia különnemű összetételű stílusa és mesterei ellenére, éppen olyan egységes és jellemző kifejezője a magyar kultúrának, mint az úrihímzések.


Magyarosi Anna rececsipkéje 1660-ból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Üveggyártásunkra és üveghutáinkra vonatkozó első adataink a XVI. század közepéről származnak. Tudunk egy tepliczei üveghutáról, melyet 1550-ben I. Ferdinándnak megvételre ajánlottak, 1595-ben egy mecenzéfi üveghutáról történik említés. Az itt készült üvegneműek főként bányák számára való választó-üvegek, tégelyek lehettek, hiszen az üveghuták a bányák körül állottak. Ablaküvegkészítőről, „övegablak-gyártóról” is már korán hallunk. Nádasdi Tamás kereszturi építkezésével kapcsolatban említenek 1560-ban ilyeneket és Verancsics Antal püspök 1562-ben egri építkezéseihez Kassa városától kér üvegablak-gyártókat. A XVII. század békésebb légkörében egymásután keletkeznek az üveghuták, többnyire magyar urak birtokán. Fogarasban, Munkácson, Makovicán, Porumbákon vannak „üvegcsűrök”, az utóbbinak 1649. évi leltárát is ismerjük. A Rákócziak regéczi üveghutája is már a XVII. század második felében alakulhatott. Legtöbbet szólnak a leltárak ablaküvegekről, ezek közönséges zöld üvegből vagy átlátszó „általlátó” kristályüvegből készült kerek vagy hatszegletű korongok, ón vagy ólompántokba foglalva. „Tányérfoglaló ón drótot” Fogaras egyik üvegcsürösszeírása említ. Az 1641. évi makoviczai leltár említ kristályüvegkarikákat, „melyeken az Ur és az Asszony Ő Nagyságoknak címere vagyon”. Ezeken kívül a leltárak használati üvegpoharakat, palackokat és kotyogós üvegeket említenek. Ezek közönséges zöldes színezetű edények lehettek, mert drága cseh és velencei üvegneműt csak a gazdagok háztartásában találunk. Apor Péter szerint is régen – tehát a XVII. században – a kristály ritkaságszámba ment, panaszkodik is, hogy most mennyi sok pénzt költenek rá haszontalanul.


Magyar selyemhímzés patyolaton a XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Mit mondanak XVI–XVII. századi tárgyi emlékeink? A leltárak említette kotyogós üveg számos töredékét ismerjük. Gömbölyű vagy bordázott testű palackok ezek, hosszú, szűk nyakukat több vékony cső összetételéből csavarták és hajlították, hogy csak rázással, cseppenként lehessen kiönteni belőle a bort. Apor Péter írja, hogy a gyümölcsevéshez adtak fel meggyes bort ilyen hosszúszájú üvegekben, melyeket kortyogós üvegeknek neveztek. Külön csoportot alkotnak a német mintára készült színes üvegpalackok és kupák, élénk színekkel festett virágdísszel és alakokkal. Némelyiken magyar és török lovas vagy családi címer látható. Leggyakrabban megtalálható magyar típus a négyszegletes palack, szűk nyakán csavaros kupakkal és a XVII. század második felében beköszörült dísszel. Néha egész sorozat van belőlük, valószínűleg különböző nagyságban pincetokokban foglaltak helyet. A magyar üvegköszörülés legpompásabb példája Rákóczi Ferenc tizenkét oldalú üvegkupája, erdélyi zománcos díszét már említettük. Lakodalmas kupa volt, a fejedelem ajándékozta a Luzsénszky-család egyik tagjának. Erre céloznak az üvegoldalak szívből kinövő virágcsokrai és galambpárjai. Vidéki templomokban sok helyen találunk primitív velencei stílusban készült, zöldes vagy színezett üvegcsillárokat. Ezek is felvidéki üveghutáinkból kerültek ki a XVII–XVIII. században. A makovicai hutában készült a bártfai múzeumnak az alsóvízközi templomból származó csillára és ugyanitt készítették zöldessárga és kék üvegből a makovicai uradalom robotpénzeit is.


Magyar selyemhímzések patyolaton a XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Magyaros hímzésű püspöksüvegek a XVII. századból.[24]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Miseruha Károlyi Mihály és felesége Segnyey Borbála címerével. 1670.[25]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A XVI. század közepe táján a magyar textilművészetnek új korszaka kezdődik. Mint az ötvösművészetnél, itt is világi irányba való eltolódás következik be és megszűnik a megoldandó feladatok kizárólagosan egyházi volta. A magyar hímzés az egyetemes textilművészet színterére lép. A fonás és szövés mestersége tudniillik felvidéki városainkban eddig is hagyományos háziiparszerű foglalkozás volt és ezt a jelleget csak az előző korok barchentszövéseiben lépte túl. A barchentszövők a XVI. század folyamán valószínűleg takácscéhekbe olvadtak, az asszonyok messze híres gyolcs-, daróc- és vászonszövései magasabb művészi szempontból jelentéktelenek.

Az új magyar hímzés, az úrihímzések csoportja a XVII. és XVIII. században éli virágkorát; sajátságos magyar talajból és viszonyokból fejlődő jellege sehol másutt meg nem található. Az úrihímzés elnevezés alatt – a későbbi népies hímzéstől megkülönböztetőleg – olyan kézimunkákat értünk, melyek elsősorban az úri osztály ruházkodási, háztartási, fényűzési igényeit voltak hivatva kielégíteni. Egységes stílusuk irányítója, készítője is részben, az úri osztály. Egyrészt hivatásos hímvarró-, gyöngyfűző- és aranyfonócéhekben, másrészt várkastélyokban, nemesi udvarházakban és városi patrícius házakban az egész ház asszonynépe, sőt a jobbágyasszonyok is résztvettek a kelengye elkészítésében, a számos lepedőszél, párnahaj, keszkenő, abrosz, asztalkerület, ágymennyezethez való szuperlát hímzésében. Egyházi célokra miseruhák, antependiumok és urasztali kendők készültek nagy számban, de itt is, lerázva a liturgikus megkötöttség eddigi jellegét, diadalmasan tör fel a nemzeti gyökérből fakadó magyar hímzésművészet. Hímvarró-céhekről keveset tudunk. Csupán Kassáról ismerünk névleg már a XV. századtól néhány aranyhímzőt és gyöngyfűzőt. Az erszénygyártók is rokon céh lehettek, mert a XVII. században együtt szerepelnek a hímvarrókkal. A hímzésmustrák oly gazdagok és változatosak, hogy nem tarthatjuk őket a készítő egyéni kitalálásának. Feltétlenül voltak mintakönyveik, belőlük másolták a mintákat, erre vall a források gyakori „írás után” varrás kifejezése. Ilyen régi magyar hímzésmintakönyv, sajnos, eddig egy sem ismeretes. A magyar úrihímzés motívumainak gazdag kincsesbányájából táplálkozik későbbi, XVIII–XIX. századbeli népies hímzőművészetünk.

A vászonra, patyolatra vagy selyemre lapos öltéssel, ragyogó színes selyemmel, otthon festett gyapjúfonállal és arany-ezüst szállal hímzett minták egységes stílusa két áramlat egyesülésének eredménye. A Kelet és Nyugat formakincsének szerencsés összeolvadásából születő tiszta [TEXTILMŰVÉSZET] magyar stílus sok életmegnyilvánulására jellemző két világ mesgyéjén megtelepedett nemzetünknek. Az úrihímzés stílusának alapja az olasz renaissance. Olasz mintakönyvekből és a gótikus korban nálunk otthonos olasz bársonyszövetekből jól ismerték a gránátalmát, a karéjosszirmú rozettát, a kétfüles díszvázából kinövő virágcsokrot – az utóbbit a leltárak is „olasz korsós varrás”-nak emlegetik: Ezeket az olasz eredetű elemeket csodálatosan termékeny fantáziával, vékony lendületes indaszárakkal kombinálva alkalmazták úrasztalikendők sarkaiban átlósan elhelyezve, párnahajakon és lepedőszéleken mint egymásmellé rendelt egységeket, vagy mint hullámosan kanyarodó szimmetrikus indaszár mentén jobbra-balra kihajtó folyamatos mustrát. Az olasz motívumokhoz járultak a törökség közvetlen kapcsolata révén a keletiek: a szegfű, jácint, tulipán, a csipkésszélű sarlóalakú levelek, a kasmír-palmetta aszimetrikus levélformája, hogy általuk az ősi magyar művészi képzelet visszaemlékezve új tápot kapjon. Mindezek harmonikus összeolvadása adja meg az úrihímzés sajátos jellegét. Olyan törökös jellegű némelyik, – a török öltést is átveszik gyakran – hogy alig különböztethető meg az eredeti török munkától. A túlnyomóan floreális mustra gyakran ember- és állatalakokkal tarkított. Főleg a páva, egymásnak szembeforduló kecskepár, oroszlán, szarvas és sas fordulnak elő, vagy virágtő ágain szimmetrikusan ülő madarak.


Késmárki láda mozaik-berakással. XVI. század második fele.[26]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar úrihímzés második fajtája a rece: az előre csomózott hálóra rendszerint fehérrel hímzett kézimunka. Ruházkodásban és háztartásban nagy szerepet játszott, erről az írott források tanúskodnak. Sok rece szoknya és „rece előkötő” szerepel már 1581-ben Ormány Anna asszony kincsei között. Bánffiné Károlyi Katánál „pomgranátos” és szőlőföves recékről olvasunk. Thököli Mária 1643-ban 100 hímzett és recedíszes abroszt kap. 1651-ben Esterházy Ilona hagyatékában egész sorozat recekötővas szerepel. Főleg Gömör, Szepes és Sáros megyében készítették és a laposöltéses kitöltés vagy bizonyos geometrikus jelleggel a háló négyszögeihez igazodik, vagy szabadon hajlott vonalakban díszíti a hálót. A korai darabokon egyforma anyaggal és öltéssel hímeznek, később hol sűrűbben, hol ritkábban alkalmazott öltésekkel és kétféle természetű fonállal fény-árnyék hatásokat és plaszticitást értek el. Előszeretettel készítettek rece antependiumokat. Az egyik 1618-ban készült színes fonállal, rajta Ádám és Éva áll a tudás fájánál, olaszos díszvázával és a Keresztrefeszítés jelenetével váltakozva. Kedvelt motívuma volt a recének Ábrahám és Izsák története, sok ilyen maradt fent a XVII. századból; 1595-ben Károlyi Kata kelengyéje között is szerepel már egy ilyen vékony gyolcslepedő Ábrahám históriájával varrott rece betéttel. E figurális díszű recék mellett a korai [BÚTOROK] darabokon itt is gyakoriak az olasz motívumok: díszvázák, akantuszleveles indák közt sárkány- és delfinalakok, később túlnyomóan finom vékonyindás, dúslevélzetű virágtövek váltakoznak szarvasalakokkal, Isten bárányával, pávákkal.


Láda. 1540 körül.[27]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Nagymihályi Bánfy Erzsébet gróf Rákóczy Lászlóné a ravatalon.[28]
(Olajfestmény 1663-ból a kistapolcsányi várkastélyban.)

A rece mellett ismerték asszonyaink a szálvonásos hímzést, a zsubrikolást is, ami bizonyos tekintetben a varrott csipke őse. A rece betétek két oldalára alkalmazott szálvonásos szegélyeket „mesterke” néven említik a források.

A csipkeszükséglet hazánkban jóval kisebb, mint másutt. Kizárólag a női viselethez, fehérnemű- és asztalkészlet díszítéséhez használták. Bánffiné Károlyi Kata 1595-ben „chipke” ingvállakat, keszkenőket és „chipke szélű eleőkötőket” kap hozományba. Hogy milyen korán vertek hazánkban csipkét, arra világot vet egy 1560-ban kelt selmecbányai rendelet: eltiltja a csipkeverést felnőtt lányoknak, mint a könnyű munka mellett burjánzó erkölcstelenségek lehetőségét. Száz év mulva hasonlóan rendelkezik Besztercebánya is. A magyar csipke népies jellegű vert csipke, melyet a paszomántosok honosítottak meg Sárosban és a bányavárosok környékén. A milanoi és flandriai alaphálós csipkének egy változata, durván vert alaphálóján kígyózó inda adja a mintát: cakkos szegélyben egy-egy ujjaslevelű palmettát, vagy a magyar népművészetben oly nagy szerepet játszó életfát. Gyakori a kígyózó hullámos indából hajtó tulipános, folyamatos szegélymustra is.

A török háborúk véres korszaka a romlandó fából készült bútorzatot kevés kivétellel elsöpörte. A magyar ember élete amúgy sem kedvezett az állandó, nyugodt lakásviszonyokat feltételező bútorzatbeli fényűzés kifejtésének, pénzt nem áldozott rá és általában egyszerű, gyalult fából készült berendezési tárgyait készítő asztalosaitól a szimpla kézművesség határán túl nem sokat követelt. Bár erdélyi és felvidéki asztaloscéhekre vonatkozó adatoknak nem vagyunk hijjával, az egyes műhelyeknek a megmaradt anyaggal való kapcsolatbahozása mégis meddő kísérlet mindeddig.

XVI. századi emlékanyagunk jórészt templomi és ez érthető is: a rendeltetési hely jobban megőrizte a bútort a viszontagságtól. A renaissance az olasz mesterek új technikájával, az intarziával köszönt be hazánkba. Az eddigi lapos faragásos „relief en creux” technikával szemben különböző színű fából készült, geometrikus, csillagos és kosárfonatos mintájú berakások lepik el a bútorzatot. Mellettük megjelenik az épületkép, melyen az olasz renaissance építészeti formái mellett gótikus ízlésű fatornyos épületeket is látunk. A késmárki Thököli vártemplomban álló imaszék megőrizte számunkra műhelye nevét: jelzése szerint Láng János és Kristóf késmárki mesterek készítették 1544-ben. Az együléses, zárt imaszék faragott és berakott díszén olaszos udvarlátképek mellett ott van a jellemző fatornyos kép is s így ezt az egész emlékcsoportot a késmárki Lángműhelyre lokalizálhatjuk. Erdélybe úgy látszik nehezebben jutott el a renaissance berakás technikája. Ott a XVI. század második és harmadik harmadában készült stallumokon az immár renaissance rajzú lapos faragás dominál. A Láng-műhely világi emlékei azok a hatalmas haboskőrisborításos ládák, melyeknek rácsmintás geometrikus berakása jávor- és szilvafából készült.


Faragott és festett láda a XVII. századból.[29]
(Egykor a palocsai Salamon-kastélyban.)

Az olasz jellegű mértani berakásos bútorokat a XVI. század vége felé és a XVII. század első felében erős német hatás szorítja ki. E korból már bőven vannak világi rendeltetésű emlékeink. A német hatása bútor homlokzatának architektonikus kiképzésében és a berakásnak a német renaissanceból eredő, erősen stilizált növényi és arabeszkes rajzában nyilvánul meg. Ez templomi stallumokon és menyasszonyi ládákon egyaránt megfigyelhető. A ládák homlokzata rendesen pilaszterekkel tagolt, rusztikákkal keretelt két árkádnyílás, ez alatt foglal helyet a berakott arabeszkes vagy egész jeleneteket ábrázoló dísz. Belül egyforma kiképzésűek: a hosszoldalon apró kis ládácskák, „ládafiák” sora szolgál az apró tárgyak elzárására, [LÁDÁK, SZEKRÉNYEK] a rövid oldal mentén mélyebb, fedéllel elzárható rekesz van. A láda a magyar interieur leggyakrabban előforduló bútora a XVI. századtól egészen a XVIII. századig. Alakja kényelmes, hosszúkás, két rövid oldalán lévő fogantyúinál fogva könnyen hordozható. Ruhaneműek, ezüsttárgyak, mindenféle ingóságok elzárására alkalmas, becsukva asztalnak, padnak is használhatták. Kisebb méretben, mint céhláda a céhjelvények s iratok elzárására szolgált. Mint kelengyeláda a magyar életben igen fontos szerepet játszott, ezekben kapták kelengyéjüket az úri kisasszonyok. A Károlyiak, Ujfalussyak, Thurzók és Viczaiak hozományi leltáraiban épúgy szerepel, mint gazdag polgárnők lakásában, egy-egy családnál aránylag nagy számban. Díszítésükre vonatkozólag a források „rakott művű” (berakott), sokfias (sok fiókos), faragott, aranygombos, hímes (virágokkal festett), pártázott, paraszt (egyszerű, közönséges) és tarka színekre festett ládákról beszélnek.

A szekrény Magyarországon csak nehezen szorította ki a minden téren elterjedt ládát. Már a XVI. századi források bőven említenek almáriumot, szekrényt, thékát, de hogy ezek az elnevezések milyen fogalmat fednek, [FARAGOTT ÉS FESTETT DÍSZŰ BÚTOROK] eddig nem sikerült tisztázni. Kapi Fruzsina hozományához már 1558-ban öreg lábas szekrény tartozott; Félegyházi Ferencné 1568. évi végrendeletében említ rakott és hímes szekrényt; Károlyi Katának rakott, aranygombos szekrényei voltak. XVI. századi tárgyi emlékeink alig vannak. Valószínű, hogy az olaszos és németes intarziás stílus a szekrényeket is érintette.


Berakott díszű kőrisfa-láda Iglóról. XVII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Szekrény hársfából, a XVII. század közepéről[30]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A XVII. század németszellemű bútorzatával szemben magyarosabb irányt képviselnek a tisztán csak faragással vagy festéssel díszes bútorok. A dúsan faragott rozettás és virágdíszes, magyaros ornamentika a láda architektonikus kereteit már-már elnyomja, a festett díszítés pedig tulipánvirágos, magyaros jelleget kap, s néha a jegyespár magyarruhás képével élénkített. Hogy bútorasztalosaink idegen technikákat és hatásokat hazai szellemben különbözőképpen átformálva milyen színmagyar alkotásokat hoztak létre, annak példája II. Apafi Mihályné Bethlen Kata tulipánvirágos és címeres gyertyánfaládája, mely 1695-ben készült Erdélyben.


Teleki Mihály széke 1652-ből.
(Gróf Degenfeld Miklós tulajdona.)


Ezüstözött rézborítású karosszék Esterházy Pál herceg berendezéséből.
(Esterházy hercegek kincstára.)

Külön csoportot alkotnak a XVII. század második felében divatos fülkagylós stílusú bútorok. Ez a németalföldi eredetű stílus lágy, fülkagylóra emlékeztető, aszimetrikus kanyarulatairól kapta nevét. Hazánkban helyi színezetet nyert azáltal, hogy a nehézkes germán formák helyett könnyedebbeket, játékosabbakat faragnak; ezt festett epitáfiumokon, bútorokon és ötvösmunkákon egyaránt megfigyelhetjük. Templomi bútorokat, kelengyeládákat, céhládákat, sőt szekrényeket gazdagon borítja a fülkagylós faragás; az utóbbiak közül kiemeljük a krasznahorkai vár nagy szekrényét, melyet II. Rákóczi Ferenc ajándékozott Serédy Zsófiának és melynek festett oromzata a Paradicsomot ábrázolja, s a szepesszombati írószekrényt, villaszerű vaslábra támaszkodó, lecsapható ajtajával; Olmüczer Jánosé, a tizenhárom szepesi város ispánjáé volt 1665-ben. Általában a szekrény a XVII. században vagy falba épített, – ez a megoldás a szobák vastag falai és az aránylag szűk helységek miatt magától kínálkozott – vagy pedig a szabadon álló kétajtós barokk szekrénytípus nemzetközi alakját követi. Az utóbbi esetben a hatalmas, síma vagy csavart oszlopokkal tagolt, áttört akantuszleveles oromzattal koronázott szekrények eredeti, hazai jellege puhafaanyagukban és színes vagy márványos felületet utánzó festésükben domborodik ki. A márványos felület a kor nagy divatja. Bethlen Kata hagyatékában is van szó „márvány színre” festett almáriumról.

A láda mellett a különböző fajtájú asztal szerepel legtöbbet a régi magyar bútorzatban. A XVI. századon át végig él a gótikus, faragott kávájú, komplikált lábazatú. asztaltípus és „bölcsőasztal” változata. A források sok említésével szemben tárgyi emlékeink alig vannak. Maghy Pál hagyatékában a XVI. sz. elején „fodor habos jávorból” készült kerek és négyszegletes asztalok voltak, majd tarka és agyszínre festettek. Az ebédlőasztalok kihúzhatók és megtoldhatók. A Draskovichok sárvári ingóságai között szerepelnek „összejáró” diófaasztalok és „egybejáró paraszt” asztal. Apor Péter szerint is a vendégeknek megtoldható asztalokon terítettek s az asztal végei rendszerint lekerekítettek. A tömördi kastély 1682. évi leltárában szerepel „9 táblához való apró asztal ketteje félig kerekded a végéhez való”. Aránylag nagy számban maradtak meg, főleg a Felvidéken, az úgynevezett fizető asztalok, melyek közepébe márvány- vagy palabetét van beleeresztve, ez arra szolgált, hogy az ezüstpénzt hozzáütve, a hamisat csengéséről megismerjék.

Még kevesebb a használattól elsősorban tönkremenő régi ülőbútor. XVI. századi formáiról csak a források szolgálnak némi felvilágosítással. Ekkor már a gótikus, lócaszerű, fal mellett álló padok mellett akadnak különálló székek is. Támlásszékről és karosszékről bőven esik szó. Magas támlával ellátott „fodor jávorból” készült „támasztó szék” már 1580-ban szerepel Kapiéknál. Megtudjuk belőlük, hogy az elmozdítható párnák helyett a XVII. század közepén szokásba jött a karosszékeket bőrből vagy selyemből készült állandó kárpitozással ellátni. Tárgyi emlékeink csak a XVII. századból vannak, ezeken is jól megfigyelhetők a fent vázolt stílusváltozatok. Teleki Mihály karosszéke például a faragott virágos magyaros későrenaissancenak kitűnő példája, támláján Teleki-címer és 1652. évszám. Különleges darabok az Esterházy-gyűjtemény ezüstözött rézzel borított, domború virágdíszes karosszékei, vörös bársonyülésükön arany úrihímzéssel.


Faragott ajtó Bártfáról, a XVII. század közepéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ezeken a bútorokon kívül még sok másfajtáról is beszélnek az írott források, de ezeket tárgyi emlékekkel nem igazolhatjuk. Az ebédlő elengedhetetlen bútora a pohárszék, felső részében emeletes bútor lehetett és arra szolgált, hogy rajta serlegeket, kupákat, tálakat és egyéb drágaságokat halmozzanak fel. Pohárszékláda vagy pohárszék-almárium minden úri családnál volt. A lőcsei Hain-féle krónikából tudjuk, hogy a szepesi városok Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin esküvőjére egy nagy pohárszéket ajándékoztak.

Többfajta fekvőhelyről emlékeznek meg a források. Legáltalánosabb a közönséges nyoszolya, egy vagy két ember számára, gyalult fából, néha festve. Díszesebbek az oszlopos ágyak, sarkaikon csavart vagy esztergályozott oszlopokkal, melyek a függönyt hordó felső keretet tartották. Sok ilyen „ágyra való superlát”-ról emlékeznek meg a hozományi leltárak. Legdíszesebb a mennyezetes ágy, a „fedeles ágy”, melynél az oszlopok még mennyezetet is hordoztak. Ilyen Szécsi Mária és Wesselényi Ferenc ágya, ez utóbbi színesen festett, faragott és aranyozott baldachinján bibliai és mitológiai jelenetekkel és latin epigrammákkal. Csecsemők bölcsőben, nagyobb gyermekek „rostélyos ágyban” aludtak.


Kovácsoltvas gyertyatartó a XVII. század elejéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Könyvkötés Thurzó György nádor névbetűivel. 1616.[31]
(Az árvai vár gyűjteményében.)

[BŐRIPAR] Sokat olvasunk rejtett fiókos íróasztalokról, apró leveles-, patika- vagy ékszerládikákról és más berendezési tárgyakról., A tárgyi emlékek hiánya azonban elképzeléseinkben óvatosságra int és így a XVI–XVII. századbeli magyar családi élet színterére és bútorművességünk multjára vonatkozó képeink meglehetősen hiányosak.

A magyar bőripar a XVII. században messzi multra tekint vissza. Híre az országhatárokon túl terjedt már a XIV. században: a magyar módra elkészített bőrnek nyomát már akkor megtaláljuk Angliában és Franciaországban. V. Károly francia király inventárjában is szerepel magyar bőrből készült aranyhímzésekkel ellátott asztalterítő. A francia hongrieur vagy hongroyeur mesterműszó, a bőrt magyar módra megmunkáló tímárok neve volt a XVII. században, mert az erős, ellenálló és mégis lágy és simulékony magyar bőr kikészítésének titkát csak ekkor sikerült külföldön utánozni. Hiába küldte már IV. Henrik egy ügyes emberét állítólag Magyarországra, hogy ennek a módját kifürkéssze. [KÖNYVKÖTÉSZET] A finom bőrt nálunk erszények, tarsolyok készítésére is nagyban felhasználták, azt is tudjuk, hogy mesterremekként 18 fias (rekeszes) erszényt és egy másik tarsolyosat követeltek. A kassai erszénygyártók már a XV. században nyertek latinnyelvű céhszabályzatot, s ennek magyar nyelven megírt megerősítését 1561-ből ismerjük. Bőrből készült asztalterítők emlékanyagunkból hiányoznak, mindössze néhány aranyhímzéses vörös bőrerszény maradt meg. A magyar bőr ellenálló képessége igen alkalmassá teszi azt a szíj- és nyereggyártásra. Ezen ősmagyar mesterség termékeinek kereslete minden időkben igen nagy volt hazánkban s a ránkmaradt céharticulusok (pl. a komáromi 1692-ből) többnyire jó magyar nevű szíj- és nyergesmesterek neveit őrizték meg. Apafi Mihály Fogaras várbeli ingóságai között sok ládát töltöttek meg a felsallangozott vörös vagy sárga bagariából készült lószerszámok és törökös jellegű nyergek.


Nagyszombati díszes bőrkötés a XVII. század végéről.
(Esztergomi főegyházmegye könyvtára.)

A bőrnek művészi célokra való felhasználása a könyvkötészet kapcsán történt. A XV. századbeli nemzeti jellegű könyvkötészetünkkel szemben a mohácsi vészt követő idő határozottan a hanyatlás korszaka. Az egyéni jellegű Corvin-kötéseket német vagy holland mintára készült egyszerű, vaknyomásos kötések váltják fel s fellendülés csak a XVII. század vége táján érezhető. Az idegen mustrák átvétele azonban a magyarság egyéni ízlésének megfelelő szelekcióval történt: a magyar mester azt vette át, ami az ő keleties díszítőhajlamának megfelelt, a dús aranyozást, a virágos, naturalisztikus mintavasakat stb.

Könyvkötőműhelyek természetszerűleg nyomdák szomszédságában keletkeztek. A XVI. század végén a kassai Gallen János hagyatékában az összes könyvkötészeti felszereléseket, fűzőállványokat, sajtókat, bélyegzőket számbavehetjük. Ugyancsak Kassán Gevers Bálint már két könyvkötőlegénnyel dolgozik. Az eddig ismert legrégibb könyvkötőcéhszabályzat, a pesti könyvkötőké, 1646-ban kelt, a kassai céh levele csak 1699-ben nyert királyi megerősítést, a debreceni könyvkötők a XVIII. század elején tömörültek céhbe. A főbb XVII. századi csomópontok Nagyszombat és Kolozsvár voltak. A nagyszombati ú. n. jezsuita kötések a bécsi és gráci kötések mintájára készült vaknyomásos, dúccal préselt és aranyozott kötések, finom, hálós, szinte csipkeszerűen ható kerettel, legyezőalakú sarokkitöltésekkel, keleti szőnyegek mintájára elrendezett középmezőiben gyakran magyaros formájú virágszálakkal. A nagyszombati céhből szabadult fel Steinhübel György, később lőcsei mester, kinek németországi vándorútjáról az 1660-as években írt naplója napjainkig megmaradt. A kolozsvári könyvkötészet virágkora a század végére, Apafi Mihály fejedelem idejére esik. Északnémet és holland hatás alatt készült legyeződíszes, ú. n. pávafarkas kötései, középen görgetőkkel vakon préselt fonadékos keretbe illesztett arcképmedaillonokkal, messze földön híresek voltak. Szép példái Bornemissza Anna fejedelemasszony nevét viselő kötés 1674-ből és a kolozsvári egyház váradi bibliájának kötése 1661-ből, szalagfonatos hálódísze között vázából kinövő szegfűvirágokkal.


[1] Középen lemezhajlító-olló, alatta kis kalapács, kétoldalt csípőfogó és laposfogó. A szerszámok edzett vasból készültek s hidegen vágott díszítéssel vannak ellátva. A sorozatot a Magyar Nemzeti Múzeum Medgyesről szerezte olyan tulajdonostól, akinek családjában emberemlékezet óta őrizték. Az ollón bevésett német versekből következtetve valamely erdélyi szász ötvösé lehetett.

[2] A kanna az ónművek módjára teljesen öntéssel készült. A palástját alkotó két széles gyűrű négy-négy külön öntött szeletből van összeforrasztva, úgyhogy rajta ugyanaz a minta nyolcszor ismétlődik. Magassága 18 cm.

[3] A céh 1590-ben alakult. A díszes céhláda e század elején jutott az Iparművészeti Múzeumba, a fennmaradt céhiratokkal együtt.

[4] A XVI. század legszebb magyar ötvösmunkája, amely méreteiben is páratlanul áll. Magassága 106, a tál átmérője 80 cm. Ezüst, aranyozva, öntve, domborítva és vésve, díszítése részben áttetsző, részben átnemlátszó zománc. Felépítésében még bizonyos gotizáló vonásokat árul el; a talp alakja, a hólyagos edény s az ékítés egészen a renaissance ízlésének felel meg. A megrendelőt felírás: ENGEM CHENÁLTATOTT LOSONCI ANTAL 1548 és címerek, Losonczyé és felesége, Báthory Kláráé örökíti meg. A remekmű készítője csak névbetűit: K F és ezektől alakított mesterjegyét tette rá a kancsóra. Kőszeghy Elemér meghatározása szerint (Magyarországi ötvösjegyek, 166–167. lap) a mester neve: Képíró Ferenc, kolozsvári ötvös.

[5] Kecskeméti Nagyváradon született és ott tanult; 1660-ban a török elől menekült Kassára és itt működött 1680-ig. A pohár 50 cm magas.

[6] A remekművű edények közül az 1697-ben készült kupa a Magyar Nemzeti Múzeum, a szarvasalakú asztaldísz (agancsa piros korall, magassága 46 cm.) br. Jósika Sámuelné és a talpascsésze (korallszárral, belsejében Salamont és Sába királynőjét ábrázoló domborművel) gr. Bánffy Miklós tulajdona.

[7] Az edény magassága (füle nélkül) 30 cm. Fedelén Teleki Mihály s felesége, Vér Judit neve és címere van bevésve. Az elején levő, kupakkal lezárható csövecskén, amely a csobolyó fenekéig lenyúlik és alul szűrőben végződik, szürcsölték a mazsolával s fűszerekkel kevert égettbort. Fedele csavarra jár. Készítője, Belényesi György, Apafi Mihály fejedelem fogarasi pénzverőházának igazgatója volt.

[8] A színaranyból készült kelyhet kétféle (áttetsző és opak) zománc és drágakövek díszítik. A mester neve a csövecskén van bevésve, amely a pohárból kiindulva a száron át a talpba nyúlik s a kehely részeit összetartja: Colosuarat Brozer Istvan Czinalta Anno 1 · 6 · 4 · 0. A felső peremen van a megrendelő neve: GEORG[ius] RAKOCZI D[ei] GR[atia] PR[inceps] TR[ansylvaniae] PAR[tium] RE[gni] HVN[gariae] DO[minus] et SIC[uloruml COM[es] · 1641. A serlegnek egykor díszes fedele is volt; ez azonban idők folyamán eltűnt.

[9] A „bemondó tábla” arra szolgált, hogy a céh elöljáróságának közleményeit vagy üzeneteit az egyes tagokhoz vivő megbízott a nyakában viselje s magát ezzel igazolja. A brassói ötvösöké szokatlanul ezüstből készült és valóságos ötvösremek. Előlapja fülkeszerűen bemélyed, benne a műhely látható összes fontosabb berendezési tárgyaival; a középen álló mester üllőjén éppen poharat ver ki. A finom domborművecske alatt bevésett I és E valószínűleg a készítő művész nevét rejti. A tábla hátlapját vésés díszíti, másik ötvösműhely képével. Itt tágas helyiségben a mester két segéddel és két inassal dolgozik. Öltözetük idegen szabású (az ábrázolás bizonyosan német metszetről van lemásolva). A műhely ablakán magyar paraszt (talán vásárló) tekint be. Az eredeti magassága 126 mm. A Magyar Nemzeti Múzeum 1885-ben brassói magántulajdonból szerezte meg.

[10] A külföldi szakirodalomban is jól ismert remekmívű tőrkés markolata, keresztvasa és hüvelyének borítása aranyozott ezüst. A markolatgomb külső felén 1543. évszám, a Kállay-család címere és az első tulajdonos nevére utaló K I betűk vannak kiöntve. Az erősen keleti ízlésű díszítmény után az idegen szakemberek arab vagy perzsa készítménynek tartották, amivel szemben a kifogástalanul megstilizált címer, a latin betűk, hasonló tőrkéseknek a hazai fegyveranyagban található más példányai s nem utolsó sorban a keleti díszítmény gyakorisága biztos magyar eredetű darabokon a készítő magyar voltát bizonyítják.

[11] A kép felső részén kétoldalt egy-egy nyakbavaló lánc csüngővel, aranyozott ezüstből, a XVI. sz. közepéről. Középen fent, három zománcos, gyöngyös és ékköves süvegforgó a XVII, századból. Alább női fejdíszhez való rezgőtűk, zománcos virágokkal. Lejjebb három arany násfa; az első igen szép magyar opálokkal, a másik kettő zománccal és drágakövekkel ékítve. A kép alsó felén összetartozó öv és násfa a XVI. sz. végéről. Az öv alapja finom aranyfonadék, megrakva fekete zománcos arany boglárokkal. Az öv ékben lefutó középső részén egyfejű sassal díszített násfa. Hasonló kivitelű a hozzá tanozó mellre való násfa is.

[12] A képen látható süvegforgó ezüst tollaihoz egy-egy valódi sastollat tűztek. Jobbról zománcos tagokból álló női öv, aranyozott ezüstből. Ennek közepén gyöngyös és rubintos arany násfa, a XVII. sz. második felében kedvelt csokoralakban. Alább nagy kerek mellboglár, aminőt ebben az időben már leginkább csak az erdélyi szász polgárság viselt. Legalul férfiöv kétféle boglárokból, áttört díszű nehéz kapocstaggal.

[13] Az aranyozott ezüst könyvtáblát finom filigrán, apró zománcos boglárok és nielló-dísz ékíti. Ezenfelül mindkét lapjába egy-egy nagy jáspiskamea van befoglalva; ezeknek vésete az előlapon Krisztus feltámadását, a hátlapon az ostorozást ábrázolja. Az imakönyvet a láncnál fogva karrafűzve viselték. A pompás kötést több más hasonló darabbal együtt az 1802-ben leégett debreceni régi nagytemplom sírjaiban találták. Jankovich Miklós gyűjteményével jutott a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába.

[14] Aranyból, zománccal és drágakövekkel díszítve. A művészien alakított Madonna-alakot teljesen színes zománc födi.

[15] A rendkívül díszes nyereg farészeit vastag ezüstlemez borítja. A belefoglalt ékkövek száma meghaladja a nyolcszázat. Oldalleffentyűit és párnáját vörös bársony fedi, arany és ezüst fonallal kihímezve. Hagyomány szerint a Bánffy-család egyik tagja készíttette; a Magyar Nemzeti Múzeumba gróf Teleki Sámuel híres gyűjteményéből jutott.

[16] A képen balról látható korsó a legkorábbi hazai habánedények közé tartozik s a XVI. század utolsó harmadából való. A középen lévő nagy tál 1679-ből Rákóczi Erzsébet és gr. Erdődy Ádám esküvőjére készült s előbbinek névbetűit viseli: C[omitissal E[lizabetha] R[ákóczi] D[e] F[első) V[adász]. A harmadik darab kézmosótál fölé való víztartó-edény. Libetbányáról származik.

[17] A képen levő két edény elseje szintén korai, ónfedeles kupa 1618-ból, még renaissance-díszítéssel. A hasas kancsó népies díszítésű s 1673-ból van keltezve.

[18] A képen látható medencéhez olyan víztartóedény járult, aminőt az előző oldalon mutattunk be. Azonban amíg azt tisztán kékfestésű, emezt tarka virágok díszítik.

[19] A képen az ónfedelű gyömbértartó és a hasas kancsó XVII. századi; az utóbbin az évszám: 1663.

[20] A befoglalt üvegpohár tizenkét oldalúra van köszörülve; lapjait virágos dísz és emblémák borítják. A foglalat kitűnő ötvösmunka, kétféle (festett és rekeszes) zománcdísszel. A födél belsejébe a Rákócziak címere s körötte a köv. felírás van bevésve: FRANCISCVS · DEI · GRA[TIA] PRINC[EPS] · RAKOCZI · COM[ES] DE · SAÁR[OS] · DUX · MUNK[ACSIENSIS]: ET MAKOV[ICZENSIS] · DOMINUS] · PER[PETUUS] · DE · SAROSP[A]TOK REG[ECZ] · EC[SED] · SOM[LYÓ]. A hagyomány úgy tartja, hogy a pompás kannát a br. Luzsénszky-család egyik elődje kapta esküvője alkalmából. Vörös bőrrel bevont díszes tokja újabb időben elveszett. Valószínűleg kassai ötvös munkája.

[21] A balról álló korsót mélykék alapon fehér díszítés borítja. Kora a XVII. század első fele. A jobboldali valamivel újabb, díszítése többszínű virág.

[22] A díszes kályha eredetileg Liptónádasdon a Baán-család ősi udvarházában állott. Analógiák alapján állapítható meg, hogy Besztercebányán készült, ahol a csempekészítő fazekasság egyik központja volt a középkor óta.

[23] A bársonyból készült, arany-ezüst fonallal hímzett díszes terítő közepén Erdélynek a magyar Szent Koronával födött címere látható, szívpajzsában a Lorántffyak hársleveles címerével. A fejedelemasszonynak még egy, hasonlóan díszes készületű asztalterítője maradt fenn; ezt a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi.

[24] Mindkettő az 1695-ben elhúnyt Hasskó Jakab nyitrai püspök (1690–1691) és vágujhelyi prépost (1664-től haláláig) tulajdonából származik.

[25] Rendkívül finom kivitelű arany-, ezüst- és selyemhímzéssel. Alapja meggyszín bársony. Itt bemutatott hátsó oldalán alul az adományozók címere van kivarrva.

[26] A láda századokon át késmárki polgárcsalád tulajdonában volt. A legfinomabb kivitelű hazai világi bútordarab a XVI. századból. Alapja vörösfenyő, haboskőris-lemezzel borítva, faragott részei hársfából valók, a berakáshoz szilvafát használtak.

[27] A korábbi tulajdonos szerint Késmárkról származik. Alapja magyar kőrisfa, a berakás hárs-, tölgy- és szilvafa.

[28] Az elhunytat életnagyságban ábrázoló festmény a legszebb „ravatalos képek” közé tartozik hazánkban. A festő különös súlyt helyezett a külsőségek, a pompás öltözet, a hímezett párnák, a ravatalt fedő drága perzsaszőnyeg és az ezüst gyertyatartók hű visszaadására. Egészen középkorias felfogásra vall az angyal által az égbe emelt lélek ábrázolása. A kép minden bizonnyal még a sírbatétel előtt, tehát 1663-ban készült. Eredetijét József kir. herceg ezidőszerint idegen kézen levő kistapolcsányi kastélyának kápolnájában őrzik.

[29] Hagyomány szerint Vak Bottyán János, II. Rákóczi Ferenc fejedelem vitéz hadvezére tulajdonából származik. Egy időben az Alapi Salamon család palocsai kastélyában őrizték, később – hallomás szerint – a nedeci várba vitték át.

[30] A díszes szekrény eredetileg festve lehetett. A rajta levő címerek (egyik: hármas halom fölött ágaskodó szarvas, a másik: halomból jövő élőfa) meghatározása nem sikerült. Lehetnek valamely polgári házaspáré is. A Jankovich-család szőlősgyöröki birtokáról származik.

[31] A táblába sajtolt betűk jelentése: Georgius Thurzó De Bethlen Falva Regni Hungariae Palatinus. Kanna márványos borjúbőr bevonat, arannyal préselve.

« BALOGH JOLÁN: A KÉSŐ-RENAISSANCE ÉS A KORA-BAROKK MŰVÉSZET. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BARTHA DÉNES: MAGYAR ZENEKULTÚRA A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORÁBAN. »