« MENDÖL TIBOR: AZ ÚJ TELEPÜLÉSI REND. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

LEDERER EMMA: IPARUNK ÉS KERESKEDELMÜNK A MERKANTILIZMUS KORÁBAN. »

BAKÁCS ISTVÁN JÁNOS
MEZŐGAZDASÁGI FEJLŐDÉS

A másfélszázados török rabságból felszabadult magyar föld valósággal kínálgatta pihent erőit az újjászülető magyar gazdasági életnek. Az évtizedeken át alig művelt, helyenkint szinte teljességgel parlagon heverő szűz talaj jóformán kimeríthetetlen lehetőségekkel kecsegtetett, csak munkás kezekre volt szükség, hogy napfényre kerüljön lappangó, roppant termőereje. Legelőször a zivataros idők véres nyomait kellett eltüntetni, s egy valóságos új honfoglalásnak kellett megalkotnia az újkor Magyarországának mezőgazdasági képét. A megfogyatkozott népesség, még a telepesekkel meggyarapodva is, földesúri és állami támogatással csak évtizedek megfeszített munkája árán teremthetett emberhez méltó életfeltételeket a hódoltság földjén. Csaknem két évszázadon át pusztult az ország középső és déli, nagyobbik része: a török uralom végeláthatatlan sorvasztó ideje után a felszabadító háborúk és a szabadságküzdelmek pusztítása következett. Mire a szatmári béke végre meghozta az újjáépítő munkához nélkülözhetetlen békességet, az Alföld hajdan virágzó falvai helyén gyér népesség tengődött, primitív mezőgazdasági viszonyok közé süllyedve. A hajdan jól megművelt szántóföldeken gyom és bozót burjánzott fel, s a mélyebb fekvésű, laposabb helyeken lápok, mocsarak terpeszkedtek széjjel. Valóban, a magyar gazdasági élet felvirágoztatása mérhetetlen munkát igényelt, amihez elsősorban a fennálló állapotok pontos ismeretére volt szükség. Ezért írták össze 1715-ben, majd a hibák helyesbítése végett 1720-ban az ország adózó népességét. Ezek az összeírások éles fényt vetnek a magyar gazdasági élet állapotára is. Az egykorú útleírások is képet adnak az akkori állapotokról. Bár az utazók szeretik túlzottan élénk színekkel festeni a magyar föld természeti gazdagságát: amikor a művelési formák s a gazdasági élet leírására kerül a sor, nagyon szomorú állapotokat rajzolnak meg.

A török hódoltság kora a magyar mezőgazdálkodást visszavetette a korábbi, félnomád kor színvonalára. Az állandó háborúk, portyázások a fosztogatások bizonytalanná tették a helyhezkötött földmívelést, s a jobbágy nem tudta, hogy amit vetett, ki fogja learatni. Így tér vissza a pásztorgazdálkodás ősi formájához, amely a könnyebb mozgást teszi lehetővé, s így fejlődik ki a XVII. század végére virágzó állattenyésztésünk, amely bő lehetőséget nyujt a nyugat felé irányuló kereskedelemnek. A háborús idők elültével azonban a lakosság lassankint visszatért a földmíveléshez. A telepítések megindulásával sok helyen feltörték a puszta mezőket, összébb szorult a primitív, rideg marhatartás, s a parlagon heverő földeket kezdték az egyes községeken belül is legelő helyett szántóföldnek, esetleg kaszálónak használni. A jobbágyság, – amely 1720-ban körülbelül 720.000 hold szántóföldön gazdálkodott, – nagyobbrészt még mindig a földközösség keretében űzte foglalkozását. Sok alföldi községben évről-évre, vagy nagyobb időközökben újra meg újra felosztották a szántóföldet az egyes parasztháztartások anyagi erejéhez képest. A falu mindegyik dűlőjében jutott minden jobbágynak egy-egy darab. Így a paraszt szántóföldje 2–4, sokszor 10, sőt 40 helyen szétszórt, apró parcellákból állott s ezek megművelése nem ment jelentékeny idő- és erőveszteség nélkül. Másrészt pedig az évenkinti újraosztás következtében a jobbágy s a kétkeze művelte föld között nem fejlődhetett ki az a lelki közösség, ami az állandó birtoklással jár. A jobbágy a befektetéstől, elsősorban a trágyázástól tartózkodott, hiszen fáradsága gyümölcsét [A FÖLDBŐSÉG KÖVETKEZMÉNYEI] más látta volna. Az alföldi paraszt különben egyszerűen eltüzelte a trágyát, vagy kerítésnek rakta fel, s megelégedett azzal, hogy az ugaron legelő jószág trágyázza meg a földet, igen egyenetlenül és tökéletlenül. A szántóföld felaprózott, tagosítatlan állapotával együtt járt a vetéskényszer is, vagyis az, hogy az egymás mellett fekvő földdarabok művelői kénytelenek voltak ugyanazt termeszteni s a munkát ugyanabban az időben elvégezni.


Buda környéki tájék a XVIII. század közepén.[1]
(Történelmi Képcsarnok.)

Az 1720. évi összeírás szerint a jobbágyság az ország termőföldjének nagyon kis hányadát művelte. Bőven volt parlagföld s így sokhelyütt az ú. n. első foglalás is dívott: mindenki annyi puszta területet törhetett fel, amennyit meg tudott művelni. Ez a földbőség is késztette a jobbágyot arra, hogy ne törődjék földje pihentetésével, az ugarolással. Amikor néhány esztendő termése után már úgy látta, hogy földje nem terem eleget, abbahagyta annak a földdarabnak művelését s új parlagot tört fel. Így például Borsod, s a török alatt legjobban elnéptelenedett Csanád és Csongrád megyében a század elején egyáltalán nem találunk vetésforgót. A legtöbb helyen még a kétfordulós rendszerhez ragaszkodtak s csak elvétve találjuk meg a középkortól kezdve Európa-szerte elterjedt háromnyomásos földművelési formát. A trágyázásra nem fordítottak gondot, s így nem volt, ami a földet zsaroló rablógazdálkodást ellensúlyozhatta volna. Primitív volt a megművelés is: sekélyen járt az eke, tisztátalan volt a vetőmag, a munkákkal sokszor elkéstek. A learatott gabonát azután ismét meglehetősen hanyagul kezelték. Egyes uradalmakban, – ahol egyébként feltétlenül nagyobb gondot fordítottak a megművelésre és a trágyázásra, – előfordult, hogy tizenkét esztendeig hagyták asztagban a gabonát és csak akkor csépelték ki. Csűrt az ország nagy részében nem találni, a gabona a szabadban hever az idő viszontagságainak kitéve. Nem egy esetben annyira tönkremegy, hogy a végrevalahára kicsépelt gabonával nem tudnak mit kezdeni, legfeljebb a sertéseknek adhatják, vagy éppen csak pálinkafőzésre tudják felhasználni. A kalászokból – főként az Alföldön – nyomtatással verik ki a szemet s azután vermekben tartják el. Magtár a század elején alig van még, a közfelfogás szerint ugyanis a vermekben nem szárad be annyira a gabona, a férgek sem férnek annyira hozzá és – ez a gondolkodás még a törökvilág, a háborús idők maradványa – a kóborló-seregek elől jobban el van rejtve. Igaz, hogy a vermekben a gabona egy része megromlott, de ezzel nem sokat törődtek, hiszen még a helytartótanácsnak is az volt a véleménye, hogy senki sem látott olyan embert, aki penészes gabonától meghalt volna. Ilyen körülmények között azután mind a jobbágyföldeken, mind az uradalmi majorságokban többnyire csupán háromszoros termésre lehetett számítani, s az összeírásokban csak itt-ott találunk említést öt-hatszoros eredményről. A század második felében a gödöllői uradalom a búzából már hétszeres, a rozsból ötszörös, az árpából és zabból négyszeres termést takarított be, de a Felső-Tiszavidéken a búza többnyire csak háromszoros, Szeged vidékén ötszörös termést hozott, ugyanitt a tavaszi búzából csak négyszeres termést arattak.


Magtár terve Szentandrás temesmegyei telepesközség számára a XVIII. század második feléből.[2]
(Történelmi Képcsarnok.)

Amint a dús legelőket ekevas alá fogták, a széles mezőkön dívó extenzív állattenyésztésnek lassanként bealkonyult. A fejlődés üteme lassanként megkövetelte a háromnyomásos rendszer bevezetését: ez is összébb szorította az ugarlegelőt. Szegeden már 1719-ben is csak 756 ökröt, 330 lovat, [AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS HANYATLÁSA] 802 tehenet, 618 tinót és 1874 juhot számláltak, pedig a város határa – bő legelők hazája – azután, a 20–30-as években még erősen népesedett. Jellemző az állattenyésztés hanyatlására Debrecen példája. A civis város 1737-ben gulyát létesített kizárólag a katonaság, a városi küldöttségek és a napszámosok eltartására. Bár a gulya 3–500 darabból állott, a város kénytelen volt idegenből vásárolni marhát, amikor valakinek kedveskedni akart. A természetes szaporodás is alig rúgott 20–30 százalékra, úgyhogy a város felett gyámkodó kamara 1753-ban fel is oszlatta a gulyát. De ilyen volt a helyzet egyes magyarországi uradalmakban is. Alig találunk céltudatos, megszervezett állattenyésztést. A tehenek, ha egyáltalán fejik őket, legtöbbször bizonyos bérösszegért egy-egy majoros kezén vannak. Az uradalmak ekkor még maguk sem ismerik fel az állattenyésztés közgazdasági jelentőségét. Számos községben egyáltalán nincsen ló, sőt gazdasági célra a nagy uradalmak sem tenyésztik. Debrecen 1727–1751 között tartott fenn egy ménest, alig 20%-os szaporulattal. Az állatokat majd mindenütt télen-nyáron a szabadban tartották, a csikók vadon nőttek fel; mindez nemcsak az élelemhiány, hanem a járványos betegségek szempontjából is súlyos következményekkel járt. Télen a szalma szinte az egyedüli takarmány, az állatok jászlontartása éppoly ismeretlen, mint a mesterséges takarmány. Egyébként a legelőn kívül többnyire legfeljebb ha széna a jószág tápláléka, de ez is fás, kórós, a jószágnak nem ízlik, mert a kaszálással rendszerint elkésnek, Erdélyben például méteresre hagyják nőni a füvet.


Határbarázdahúzó eke a XVIII. századból.[3]
(Mezőgazdasági Múzeum.)


Magyar fajló a XVIII. század elején. Rézmetszet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ebből a mélyre hanyatlott, primitív állapotból, szinte teljesen a természetre hagyatkozó gazdálkodásból csak a nagybirtokos osztály, az európai műveltségű nemesség, vagy pedig az államhatalom emelhette ki a magyar parasztságot. A jobbágy ugyanis súlyos terhei alatt görnyedezve nem tudta a korszerű újítások kockázatát vállalni. A befektetésektől irtózott, ideje, pénze és ereje nem volt hozzájuk.


Rutén földműves ekéje a XVIII. századból.
(Mezőgazdasági Múzeum.)

A felszabadító háborúk, a nyomukban járó szabadságharcokkal és hűtlenségi perekkel, valamint az úgynevezett neoacquistica comissio működése hatalmas birtoktesteket juttattak a kincstár kezére. E roppant területeket az uralkodók csakhamar újra eladományozták, de most már nem adták a földet tisztán a hű szolgálatok jutalmául, hanem hatalmas összegekért, vagy legjobb esetben a kincstár tartozásainak elengedése fejében. A XVIII. század elején kialakult új magyar birtokososztály tehát anyagi áldozatok árán jutott földbirtokhoz s minthogy többnyire idegen származású, az adományozás pillanatától kezdve nélkülözi a közvetlen kapcsolatot a magyar földdel, s azt legfeljebb a birtokba való beiktatásakor látja először és nem egyszer utoljára. A birtokot fizetett alkalmazottai, az uradalmi kormányzók, intézők igazgatják, akiknek szintén nincs sok kapcsolatuk a föld népével s uruk kívánsága szerint csupán arra törekednek, hogy mihamarább kisajtolják az uradalomból a birtokszerzéssel járó kiadások összegét; tovább sem a birtok, sem a jobbágyság nem igen érdekli őket. De nem sokkal különb ebből a szempontból a magyar származású arisztokrácia szereplése sem. A régi főnemesi családok sarjai ekkor már nagyrészt rabjaivá lesznek a kor barokk fényűzésének. Nem tudnak ellenállni a bécsi császári udvar vonzásának, az ottani fényes élet hatalmas összegeket emészt fel, s a szükséges jövedelmet a földbirtokból, magyarországi uradalmaikból igyekeznek előteremteni. Lassanként mód is nyílt a föld nagy termőerejének gyümölcsöző kihasználására, amint az állandó hadsereg felállítása, az iparosodás és a városi élet fejlődése fogyasztó piacokat teremtett a mezőgazdasági termények számára. A földesúr most már nem elégedett meg azzal, hogy uradalmának terményei saját szükségleteit fedezzék, hanem piacra akart termelni. Ezért törekedett mindenképpen arra, hogy nagymennyiségű és jobb minőségű gabonát termeljen, ezért nagyobbította meg a saját kezelésében [FÖLDESÚRI GAZDÁLKODÁS] megművelt, a majorságához tartozó földterületet. Ez az „allodializálás”, ellentétben Európa legtöbb országával, nálunk nem jelentette szükségképpen azt, hogy a földesúr kitúrta a jobbágyot telkéből, hiszen hazánkban a másfélszázados török idő alaposan megritkította a lakosságot s bőven állott parlagföld rendelkezésre. Ezek a majorságok Magyarországon egyébként sem voltak nagyterjedelműek: a garamszentbenedeki uradalomban a földterület 2.5, a gödöllői uradalomban 5.8%-a volt csak a földesúr kezén. Ám a jobbágyság száma még kisterjedelmű majorság megműveléséhez sem volt elegendő s így minél inkább akart a földesúr fényűző életéhez vagy újabb birtokszerzéséhez mind nagyobb és nagyobb jövedelmet biztosítani, annál nagyobb robotmunka nehezedett a jobbágyra. A földesurak többnyire kizárólag a jövedelem fokozását tartották szem előtt, anélkül, hogy céltudatos befektetésekkel iparkodtak volna ezt a célt elérni. A Dunántúlon ugyan a legtöbb uradalom már a huszas években előírta a rendszeres trágyázást, de egy bars-hontmegyei uradalomban ezt csak a nyolcvanas években rendelték el, s a Nyírségben csak a század végén vonták felelősségre a tiszttartót a trágyázás elmulasztásáért. A jövedelemhajhászó földesúr tehát azt hitte, hogy a magyarországi földbirtok könnyű, gond- és kockázatnélküli jövedelemforrás. Csakhamar azonban kénytelen volt arra a megállapításra jutni, hogy a Magyarország Kánaán-jellegéről szóló híradások meglehetősen túlzottak. A század elején a művelés alá fogott pusztaságok eleinte csakugyan bőven ontották az áldást, a telepítések és a természetes szaporodás révén megnövekedett lakosság azonban mindinkább arra kényszerült, hogy ugyanazt a földdarabot állandóan művelje. Megszűnt tehát annak lehetősége, hogy a szántóföld hosszú évekig vetetlen maradjon. A földmíves lassankint tapasztalni kezdte, hogy a kizsarolt, trágyázatlan föld már a vetőmagot is alig adja vissza, s amint Tessedik Sámuel megállapította, a rosszul munkált földeket szép termés helyett vad repce, kóró és gyom verte fel. A termés rossz volt, piacra nem igen lehet szállítani, s az állatállomány rohamos hanyatlása következtében a bécsi udvar szívéhez közelálló osztrák városok húsellátása forgott veszélyben.


Eke a zborói Rákóczi-uradalomból. XVIII. század.
(Mezőgazdasági Múzeum.)


Tessedik Sámuel munkájának magyar fordítása. 1786.[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A merkantilizmus korában fontos államérdek, hogy a mezőgazdaság az iparnak olcsó nyersanyagot és élelmiszert szolgáltasson. Így kezd foglalkozni a bécsi udvar is a magyar mezőgazdasági termelés problémájával s így jut gazdasági rendszerében Magyarországnak a gyarmatszerűen kihasználható agrár-tartomány szerepe. Az irányítást, a kezdeményezést, a korszerű reformok meghonosítását Bécs veszi kezébe. A kimondottan agrárjellegű ország a bécsi udvar öncélú gazdaságpolitikájának eszközévé lesz, mezőgazdaságának vezetése kicsúszik a magyarság kezéből. A rendek rövidlátó önzésükben idegen érdekeknek szolgáltatják ki az ország lassan talpraálló gazdasági életét, nem hárítják el a magyar gazda válláról az osztrák vámpolitika új, nyomasztó terhét. Gyenge vigasz, hogy az idegen érdekeket képviselő államhatalom és a bécsi élet rabjává lett arisztokratáink révén sok jótékony hatásban, korszerű vívmányban is részesült mezőgazdaságunk.


Gányó (dohányos) dohánycsomag burkolatára használt rézmetszete. XVIII. század.[5]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A XVIII. században Rousseau nyomán elterjed a természethez való visszatérés gondolata. Valóságos divat az előkelő társaságok szalonjaiban [A KÖZPONTI HATALOM BEAVATKOZÁSA] a természetes élethez legközelebb álló mezőgazdálkodás kérdéseiről társalogni. Mindennek egyelőre nem sok a gyakorlati eredménye, hiszen az új divat távol állott a valóságos földmíveléstől. De legalább felkeltette az érdeklődést e kérdések iránt oly rétegekben is, amelyek eddig teljesen idegenül állottak szemben a föld népének küzdelmes munkájával. A nyugati példák elsősorban idegen eredetű s idegenben élő földesurainkra hatottak. Követendő mintaképet láttak a nyugati országok gazdasági életének rohamos fejlődésében s igyekeztek annak új eredményeit a magyar talajba átültetni. Az egyes uradalmi majorgazdaságokban meggyökerezett újítások azután lassan bár, de fokozatosan átmentek a köztudatba s idővel, amennyire helyzete engedte, a jobbágyság is átvette azokat.

A központi hatalom Mária Terézia idején kezdett hathatósan beavatkozni a magyar mezőgazdasági életbe. A királynő, részben már a felvilágosodás eszméinek hatása alatt, népei anyagi és szellemi jólétének emelését fejedelmi kötelességének ismerve, 1764 után látott hozzá, hogy a magyar gazdasági életet a bécsi udvar érdekeinek megfelelően formálja, fejlessze. Külföldi példák után indulva, nálunk is gazdasági egyesületek létesítésével igyekezett a mezőgazdaság iránti érdeklődést felkelteni s a reformokat népszerűsíteni. Azt akarta, hogy minden vármegyében alakuljon ilyen gazdasági egyesület s az a maga területén adódó különböző termelési kérdéseket önmaga, a helyi viszonyok figyelembevételével oldja meg. A megyék azonban a királynő gondolatát nem tudták megérteni, életjelet csupán az erdélyi gazdasági egyesület adott magáról, az is csak rövid időre, 1769-től 1772-ig.

Nagyobb sikerrel járt a bécsi udvarnak az új gazdasági növények elterjesztését célzó tevékenysége. A XVIII. század második feléig ugyanis a magyar mezőgazdasági termelés súlypontja még sokkal inkább esett a gabonafélékre, mint manapság. Közülük első helyen az őszi vetésű búza állott, meg az uradalmakban a saját népük ellátására szép eredménnyel művelt kétszeres, vagyis a búza és a rozs keveréke. Legtöbbször szépen fizetett az őszi rozs is, a század második felében már sokhelyt terjeszkedett a kétszeres rovására. A tavasziak között a búza háttérbe szorult a zab és az árpa mellett. Kölessel és pohánkával is kísérleteztek az uradalmak hosszabb-rövidebb ideig, igen változó eredménnyel. Lent és kendert csak a házi szükségletek fedezésére, kis mennyiségben, kertszerűen műveltek. A XVIII. században terjedt el azonban Magyarországon a burgonya, a dohány, a tengeri stb. művelése s ezzel kezdetét vette a magyar mezőgazdasági termelés képének átalakulása. A dohány és kukorica már korábban meghonosodott s állami támogatás nélkül is terjedt, de a burgonya, valamint az ipari növények megkedveltetésében jelentős része van a bécsi kezdeményezésnek.

A burgonya nyugatról került hozzánk, nem minden viszontagság nélkül. A korabeli fölfogás károsnak tartotta fogyasztását, mondván, hogy butít, gátolja az emésztést, rühöt és lázat okoz. A földművelő ember meg azért idegenkedett termelésétől, mert az volt a közhiedelem, hogy a burgonya a vakondokokat és kártékony férgeket a földre csábítja. Ilyenformán népszerűsítése igen nehezen ment. Nagy érdemeket szerzett meghonosítása körül a rövidéletű erdélyi gazdasági egyesület: itt mutatott be magyar földön elsőnek burgonyából sütött kenyeret Frivaldszky kolozsvári jezusita atya. Az 60-as években az osztrák örökös tartományokban már mindenütt termesztik a burgonyát, Erdélyben először csak 1769-ben, Szeged környékén azonban a század végén már mennyiségben és minőségben is szép eredménnyel művelték. Mária Terézia 1767-ben még úgy akarta termelését elősegíteni, hogy a gabonából és tengeriből való pálinkafőzést eltiltotta. Szélesebb körökben való elterjedéséhez, főként ahhoz, hogy nagy tömegben a nép élelmezésére legyen alkalmas, így is még egy félévszázadra volt szükség.


Sóőrlőmalom 1796-ból.[6]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A burgonyát a nagy uradalmakban még sehol sem termelték, amikor a kukorica a parasztság körében már országszerte nagy kedveltségnek örvendett. Mint „törökbúza” neve is mutatja, Törökországból került hozzánk s először inkább a déli részeken honosodott meg. Debrecenben már 1715-ben is rendszeresen művelik, a gödöllői uradalomban azonban még húsz esztendővel később is csak kerti vetemény. Dél-Dunántúl már 1720-ban tizedet fizetnek utána, a Felső-Tisza vidékén viszont a termelés előmozdítása céljából még a század második felében is tizedmentes. 1774-ben az egyik déldunántúli uradalomban külön tengerimagtárt találunk. Általában Debrecen, Tokaj, Csetnek és Szeged környékén volt a legjelentősebb a tengeritermelés.

[ÚJ GAZDASÁGI NÖVÉNYEK] Terjeszkedésében a legviszontagságosabb utat a dohánytermelés tette meg. Itt nemcsak a dohányzás iránti előítéletet, hanem a dohányzási tilalmak akadályát is le kellett küzdeni. Pozsony és Zemplén megye még a század közepén is tilalmazza a dohányzást, tűzrendészeti okokból. Komárom megye a dohány ültetését még 1703-ban is megtiltja, amikor Erdélyben már nem gördítenek eléje akadályt. Eleinte csaknem kizárólagosan kerti vetemény, s terjeszkedését nagyban előmozdítja az a felfogás, hogy a pordohány tisztítja az agyat, erősíti a szemet és igen hasznos szer a pestis ellen. A dohánytermelés jelentőségét a magánuradalmak ekkor még nem ismerik fel, egyes vidékeken azonban már tekintélyes mennyiségeket termelnek belőle. A század első tizedeiben még csak Baranyában és Nógrádban termelik, 1719-től Szegeden is. Ez utóbbi hely volt a délvidéki dohánytermelés kiindulópontja, innen terjedt tovább Torontál megyében, – Algyőn 1791-ben már 254 dohánykertész élt – ahonnan szintén „szegedi” elnevezés alatt került a kereskedelmi forgalomba. Az osztrák tartományokban is nagyon kedvelték a magyar dohányt, 1733-ban még a katonaságot is igénybe akarták venni termelésének előmozdítására. 1784-ben lett a dohánykereskedelem az addigi bérlőrendszer helyett állami monopóliummá, s ettől az időtől kezdve az államhatalom mindent elkövetett a minőség és a mennyiség fokozására. A legfinomabb vetőmagvakat osztották szét, s 1790-ben a barnalevelű dohány mellett a sárgalevelű levantei dohány termelésével próbálkoztak meg.


Dohánycsomag címkéje a XVIII. század második feléből.[7]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Itt kell megemlítenünk, hogy a XVIII. század közepére tehető a szegedi paprika születési ideje is, ekkor kezdik termelni, eleinte természetesen csak a házi szükségletek fedezésére.


Dohánycsomag címkéje a XVIII. század utolsó harmadából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Minthogy a bécsi udvar gazdaságpolitikájának fontos láncszeme volt az, hogy az osztrák ipar munkájához a nyersanyagot Magyarország szolgáltassa, az államhatalom igen nagy befektetések és áldozatok árán az ipari növények meghonosításával is megpróbálkozott. Elsősorban a kékfestő eljárásban fontos indigó, buzér és csülleng termesztésével kísérleteztek. Legalább a délvidéki, bánsági és bácskai kincstári uradalmakban szerették volna ezeket nagyobb mennyiségben termelni. Minthogy a Bánságban a buzér vadon már korábban is megtermett, népszerűsítése, akár a csüllengé, nem okozott nagyobb nehézséget. Az anilfű (indigó) ültetése azonban Bélyén, Aradon, Magyaróvárott és Óbudán eredménytelen maradt. Kudarcot vallott a gyapot- és a rizstermelés is. A délvidéken és Szlavóniában próbálkoztak az olaj- és mandulafa ültetésével is. A selyemtermelés fellendítése érdekében eredményesen fáradoztak a kincstári uradalmakon és egyebütt is az eperfa elterjesztésén. Az eperfa népszerűsítésére az első magyar nyelvű könyv már 1754-ben megjelent, noha Sollenghi Károly, a bécsi udvar selyemtermelési felügyelője csak tíz évvel később kezdte meg működését Szlavóniában. A hatvanas években szerte az országban hatalmas munkával fogtak az eperfák ültetéséhez, azonban Erdély legtöbb városában csak 1785-ben mutatkozik eredmény.


Mezőhegyesi csikós csődörrel.[8]
(Orsz. Széchenyi-Könyvtár.)

Míg a gabonatermelés fejlesztése érdekében a háromnyomásos rendszer népszerűsítésén kívül úgyszólván semmit sem tett az államhatalom, annál nagyobb mértékben értette át az állattenyésztés felsegítésének szükségességét. Amikor a század elején a kincstár hatalmas birtokosok ura lett, tüstént felvetődött a gondolat, nem volna-e a legcélszerűbb az osztrák városok húsellátásának s a magyarországi igásállat-szükségletnek fedezése [AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS FELSEGÍTÉSE] céljából ezeken az uradalmakon állami gulyákat és méneseket létesíteni. Ez a terv a birtokok eladományozása következtében természetesen kútba esett, az új földesurak sem törődtek a kérdéssel s így a század közepén mind követelőbben mutatkozott a magyar állattenyésztés fellendítésének, sőt megmentésének szükségessége. A helytartótanács ugyan már 1726-ban eltiltotta a tenyésztés szempontjából számbajöhető fiatal állatok kivitelét, de a magyar állattenyésztés érdekében az igazi céltudatos munka csak a hetvenes években indult meg. Az első követelmény az istállózás meghonosítása volt, amit csak a takarmánynövények széles körben való termelése alapján lehetett elérni. Ezért rendelték el, hogy a szolgabírák évi körútjuk alkalmával buzdítsák a népet a lóhere termesztésére. Az állattenyésztés elmaradottságát jellemzi, hogy a napi többszöri itatás fontosságára az erdélyi gazdasági egyesületnek nyomatékosan fel kellett hívnia a figyelmet. Ugyancsak ez az egyesület fáradozott igen sokat, hogy Erdélyben a lóhere és a tatárka termesztése elterjedjen. A Bécsből kiinduló törekvéseknek végül is nem maradt el az eredménye. Részük volt ebben a német telepeseknek is, akik a tehenek jászlontartásával összefüggő intenzívebb tejgazdálkodást régi hazájukból hozták magukkal. A nagybirtokosok közül gróf Esterházy Pál honosította meg ezt az úgynevezett svájci tehenészetet. A megyék felvilágosító munkája nyomán aztán lassankint elterjedt a marha istállózása, ez a kényesebb, de jövedelmezőbb s a trágyázás szempontjából döntő fontosságú gazdálkodási forma. Már a jobbágy is megpróbálkozott az intenzívebb állattenyésztéssel, sőt jövedelmét marhahízlalással is iparkodott fokozni. Az államhatalom mindent elkövetett a megfelelő tenyészállatok, bikák és fedezőmének beszerzésére és tartására is. A kamarai birtokokon és a királyi városokban egyenesen elrendelték a megfelelő tenyészállatok beszerzését. A jobbágy, ha ilyen állatot tartott, tízévi adómentességet kapott, a falusi bíráknak pedig kötelességük volt az ilyen apaállatokra felügyelni és megakadályozni, hogy a csikókat négyéves koruk előtt igába fogják. A hazai lótenyésztés történetében korszakalkotó volt a mezőhegyesi állami ménes megalapítása 1783–1785-ben. A harmincas években indul meg nálunk a juh- és kecsketenyésztés újabb fejlődési korszaka. Ezóta terjed el Magyarországon a finomabb gyapjújú merino juhok tenyésztése. A század második felében Európa-szerte diadalmasan előretörő jobbfajta macedóniai és spanyol juh a kamarai birtokokról kiindulva, lassanként kiszorítja a régi magyar juhfajtákat. A sertéshízlalásra a század elején még kitűnő alkalmat adtak a dunántúli és egyéb dombvidékek elhatalmasodott erdőségei. Amint azonban a fokozódó erdőírtás, sőt fapusztítás nyomán a tölgyes-bükkös rengetegek [ERDŐGAZDÁLKODÁS] összébb-összébb szorultak, hanyatlani kezdett a sertéstenyésztés is. A Dunántúl ekkoriban a bakonyi disznó, a keleti részeken pedig a szalontai sertés tenyésztése helyébe lassanként mindenütt a dél felől terjeszkedő mangalica tenyésztése lép.


Juhot, kecskét legeltető magyar paraszt Tokaj vidékéről. 1740.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)

Egészben véve a korszak második felében mindenesetre jelentős a haladás nemcsak az állatállomány nagyságában és minőségében, hanem az állattenyésztés módjában is. Lépések történnek az állatkereskedelem szabályozására is: feltűnik a passzus, a szabad gazdálkodás megkötője. Már felismerik az állategészségügy fontosságát: Esztergom megye 1729-ben eltiltja, hogy a beteg lovakat a legelőre hajtsák, a Hajduságban pedig 1761-ben kötelezővé teszik az állatbetegségek bejelentését.


Mária Teréziának ajándékozott arany ládácska aranymorzsát tartalmazó tokaji szőlőszemmel.[10]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar föld gazdasági erőforrásai közül e században már nagy szerephez jut az erdő is. Az erdőségek földesurak tulajdonában lévén, ezek állapították meg az erdőkihasználat mértékét és módját. A török kor erdőpusztító hajlandóságával szemben a XVIII. században ép a török elleni háborúk teszik indokolttá az erdőségekről való gondoskodást, kivált a fában szegény délvidéken. A Bánságban 1742-ben ültetnek először csemetefákat, s ugyanekkor alakul meg a Temesség erdőhivatala katonai vezetés alatt. Nagy népszerűségre tesz szert a fűzfa, amelynek elterjesztésére a nyomtatott betűt is felhasználják. Moson és Pozsony megye már 1750-ben botbüntetés terhe alatt kötelez minden jobbágyot 20 fűzfa elültetésére. A kamara 1753-ban az egész Tiszamentét fásítani akarja, a helytartótanács 1755-ben el is rendeli, hogy a nedves helyeken mindenütt fűzfát ültessenek. Az Alföld fásításának gondolatát Skopek Ferenc pestmegyei jegyző veti fel; az ő nevéhez fűződik az akác elterjesztése is. Tessedik Sámuel is hangoztatta, hogy az alföldi homokban nem a felülről annyira népszerűsített fűzfa, hanem csupán az akác marad meg. Mindezek a tervek és intézkedések a céltudatos erdővédelemtől még igen távol állottak, csupán a mindenfelé elhatalmasodó erdőpusztítást akarták velük valamennyire ellensúlyozni. Ekkor harapódzott el ugyanis bécsi pártfogással a hamuzsír előállításának láza. A hamuzsírt a fa hamujából állították elő, óriási veszteséggel: a fenyőfa csak 0.45, a bükk 1.45 ezrelék hamuzsírt ad. De a haszonleső földesúr csak a hamuzsír jó értékesítési lehetőségét látta, s így az esztelen fapusztításnak mintegy négymillió hold erdő esett áldozatul. A mértéktelen erdőirtás veszedelmét a haditanács ismerte fel, s az ő intézkedésére aztán iparkodtak a hamuzsírelőállításnak gátat vetni. A magyarországi erdőségek megfelelő konzerválását csak szakszerű erdőrendtartások kidolgozása és érvényesítése biztosíthatta volna. Egyes megyék és uradalmak ugyan már az ötvenes években készítettek erdőrendtartásokat, azonban átfogó változást csupán Mária Terézia 1769-ben életbeléptetett erdőrendtartása [GYÜMÖLCS- ÉS SZŐLŐTERMESZTÉS] hozott, amely Szlavóniában már 1747-től érvényben volt. E rendtartás megállapítja, hogy mily életkorban lehet a fákat kivágni, minden törvényhatóságot kötelez faiskola létesítésére és erdőfelügyelő alkalmazására, aki a céltudatos, tervszerű és rendszeres favágást ellenőrzi. A közerdőket mindenütt felosztották, az erdőségeket térképezték. A hangsúly a növendékfa védelmén, s az utánpótlásról való gondoskodáson volt. Az erdőrendtartás következményeképen azután 1771-ben minden kamarai uradalom nagyarányú faültetést hajtott végre, a Bánságban szil-, jávor- és hársfaiskolákat létesítettek. Ugyanekkor elrendelték a fűrész használatát, s olyan gép alkalmazását ajánlták, amely a fákat gyökerestől tépi ki. Természetesen ezeknek az intézkedéseknek csak lassan mutatkozott eredménye; a gödöllői uradalomban például csak az 1790-es évektől kezdve alkalmaztak erdőmestert. Erdélyben, minthogy itt a katonai szempontok kevéssé sürgették az állami irányítást, csak 1781-ben léptette életbe II. József a magyarországi erdőrendtartást.


Borsajtó 1787-ből.[11]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az erdőségekkel, illetve azok védelmével kapcsolatban lépések történnek a gyümölcsfák védelmére is. A nagyobb uradalmakban és városokban külön gyümölcsöskertek létesülnek. Dombóvárott már 1728-ban van ilyen gyümölcsös, Erdődön ugyanekkor részletesen előírják a gyümölcsfák ültetésének és oltásának módját. Erdélyben 1772-ben a méhészet fellendítése érdekében ajánlják a gyümölcstermesztést. A méhészet egyébiránt a század elejétől kezdve az uradalmakban mindenütt igen szép eredményt ért el, Nagykárolyban 1712-ben már külön méhész is van. A század második felében pedig nagyarányú irodalmi munkásság indul meg a méhészet népszerűsítésére. Míg 1759-ig csupán egy méhészeti munka jelent meg, a következő harminc esztendőből 28 ilyen könyvről van tudomásunk.


Báró Amade László, a költő marcaltői kastélya és kertje 1750 körül.[12]
(Történelmi Képcsarnok.)

A XVIII. század elején újabb lendületet vett az évszázados nagy multra visszatekintő magyar szőlőtermelés is. Nemcsak azokon a helyeken, ahol már régebben is fejlett volt a bortermelés, hanem szerte az országban, elpusztult vidékeken is nagy erővel fognak a szőlőtőke meghonosításához. Mindenesetre része volt ebben a földesurak gazdaságpolitikájának is, amely egyetlen kínálkozó jövedelmi forrást sem hagyott kiaknázatlanul. Még a Duna-Tisza síkságán is az uradalmi és dézsmaborok hajtják a földesúrnak – az állattenyésztés és a gabonatermelés mellett – a legnagyobb jövedelmet. A földesurak lehetőleg minden falujukban tartanak korcsmát, esetleg többet is, s bennük az év nagyobb és a borkereskedelem szempontjából kedvezőbb felében rendszerint külön korcsmárossal méretik az uradalom borát. A jobbágy ugyanis legtöbbször csak saját termésű borát mérhette ki Szent Mihály-naptól Szent György-napig. Ahol nem volt szőlőhegy, ott a jobbágy bormérési joga csak karácsonyig terjedt. A nagy uradalmak csakhamar belátták azt is, hogy a szőlő kényes, pontos időhöz kötött munkáját nem jó robotban végeztetni s ezért csaknem mindenütt napszámosokkal dolgoztattak. A gazdasági utasításokban pontosan előírták a szőlőmunkákat s mindenképpen igyekeztek a bor minőségét és mennyiségét fokozni. Bár már az 1722–1723. valamint az 1729. évi országgyűlés erélyes törvényeket hozott a borhamisítók ellen, Abauj és Zemplén megyének nagy küzdelmet kellett vívnia a világhíres tokaji aszu védelmében.

A barokk korszaknak egyik jellemző velejárója a kertészeti kultúra fellendülése. Az ekkoriban nagy számmal és költséggel létesült, gondosan ápolt kertek azonban legnagyobbrészt díszkertek: a nagyúri életformának akarnak méltó keretet adni. A Károlyiak birtokán már 1712-ben oly kertészeti rendtartást léptettek életbe, amely a legpontosabban írta elő a fasorok létesítését és gondozását. A vidéki főúri kastélyokat nyugati mintára a legtöbb helyen szép díszkertek vették körül, szép fasorokkal, ritka növényekkel és állatokkal, vízeséssel, barlangokkal. Ugyancsak tisztára földesúri kedvtelés volt a vadászat is; a jobbágyot ugyanis 1729-ben újra eltiltották tőle. Nagykárolyban 1712-ben kimondott fácányos volt, sőt darvakat, hattyúkat és tengeri kacsákat is neveltek. Ugyanitt az erdőkerülők feladata volt a szajkók, rigók, seregélyek, pacsírták és havasi pintyek fogása, ugyancsak ők törődtek a fácánok, foglyok és fürjek szaporításával is.

Miként a vadászat, a halászat is kizárólag földesúri jog volt. Bár a földesurak birtokaikon sokhelyütt létesítettek halastavakat, ezek szerepe alig volt több puszta dísznél. Különben sem pótolhatták az az óriási veszteséget, amit a kezdődő folyószabályozások, a vadvizek és mocsarak lassan meginduló lecsapolása okozott halállományban és halászati lehetőségekben. A korábbi századok halbősége megcsappant, s a halászat hanyatlásában közrejátszott az is, hogy pl. a tiszai halat nagyobb távolságra nem tudták szállítani.

Végeredményben elmondhatjuk, hogy a XVIII. században teljesen átalakult az előző századokból áthagyományozott magyar mezőgazdaság. A földműves két keze munkája nyomán, főként a töröktől visszahódított részeken, a magyar táj képe is egészen megváltozott. Az elpusztult falvak és lakatlan pusztaságok helyén fejlett gazdasági berendezésű uradalmak és községek létesültek. Harruckern Békésben, Mercy Claudius a Temességben, Grassalkovich Antal Pest megyében hatalmas területeket varázsolt újjá, s elhanyagolt, bozóttal és láppal elborított, gazdaságilag alig hasznosítható területeket állított ismét a mezőgazdasági élet szolgálatába. A temesi bánságban a Béga-csatorna építésével, keleten az Ecsedi láp lecsapolásával nagy területek váltak művelhetőkké, s ott, ahol egy évszázaddal előbb legfeljebb a réti farkas ütötte fel tanyáját, a XVIII. század végén virágzó gyümölcs- [A GAZDASÁGI ÉLET ÚJJÁÉPÍTÉSE] és szőlőkertek borítják a tájat. A művelés alatt álló terület hatalmas mértékben megnövekedett. 1720 és 1780 között a Dunán túl a szántóföld területe 252.000 holdról 1,250.000 holdra, a Dunán innen 218.000-ről 1,455.000-re, a Tiszán túl 118.000-ről 653.000-re, a Tiszán innen pedig 134.000-ről 792.000 holdra nőtt. Országos átlagban tehát Erdélyt és a katonai igazgatás alatt álló határőrvidéket nem számítva, öt-hatszoros a fejlődés, legnagyobb a Dunán innen, ahová a töröktől legtöbbet szenvedett Duna-Tisza közét is számították. A terméseredmények is kedvezőbbé váltak, így a gödöllői uradalomban a század végén a búza már körülbelül 7, a rozs 5–6, az árpa 3–4, a zab pedig 4–5 métermázsás termést hozott.


Pókatelki Kondé József Benedek, az esztergomi érsekség jószágkormányzója. 1760–1831.[13]
(Történelmi Képcsarnok.)

Ezt a nagy fejlődést azonban csak akkor tudjuk igazi jelentősége szerint méltányolni, ha meggondoljuk, hogy mekkora munkával járt a töröktől visszafoglalt hatalmas területek bekapcsolása a magyar gazdasági élet vérkeringésébe. Hét, nagyjából békés évtized még a központi hatalom támogatása és a nagybirtokosok példaadása segítségével sem lehetett elegendő arra, hogy az előző századok nagy hanyatlását helyrehozva egyszerre a nyugati országok szintjére emelje mezőgazdaságunkat. Annál kevésbbé, mert az államhatalom idegen érdekeket képviselt, főnemességünk nagy részének figyelmét pedig a kor fényűző élete elterelte a magyar gazdasági problémáktól. A kisnemesség életszintje viszont alig emelkedett a paraszti fölé, újításokra, befektetésekre neki sem volt pénze, bátorsága még kevésbbé. A mezőgazdaság tudománya olcsó, mindenkihez hozzáférő folyóiratok és könyvek révén, mint ez a XVII–XVIII. század fordulója óta a nyugati országokban történt, a szélesebb néprétegekhez még nem ért el. Bár különösen a század második felétől kezdve már nálunk is nagy számmal jelentek meg gazdasági vonatkozású munkák, nyugati szemmel mért fellendülés e téren csak a XIX. század hajnalán következett be. Ekkor lett a többtermelés szükségessége és módja a magyar kisnemesség és jobbágyság, vagyis a falun élő s a magyar földdel közvetlen kapcsolatban álló társadalmi réteg előtt ismeretessé. De a XIX. század nagy nemzeti erőfeszítéseire aligha kerülhetett volna sor, ha az előző évszázadban a gazdasági élet újjáépítése révén meg nem acélosodik a magyar föld életereje.


[1] Budát ábrázoló látóképről, amelyet Binder János Fülöp 1761-ben metszett rézbe.

[2] Eredeti színezett tollrajz 37.5×52 cm méretben, készítette Vétshy János mérnök. Elkészült-e a jelentékeny nagyságú községi magtárépület, vagy csak terv maradt, nem ismeretes.

[3] A következő munkából: Georg Engelhard von Löhneisen, Neueröffnete Hof-Kriegs-Reit-Schul. Nürnberg, 1700.

[4] Tessedik munkája eredeti német szövegében Pesten, 1784-ben jelent meg. (Der Landmann in Ungarn, was er ist und was er sein könnte.)

[5] A dohánycímke nyomására szolgáló eredeti rézduc is fennmaradt. A felírás: Kasperlager szava a kóspallagi megjelölés esetlen elnémetesítése. A hajdan jó dohányáról ismert Kóspallag Hont vármegyében fekszik.

[6] Erdélyből, Nagyszeben környékéről származik. Jellegzetes székely faragómunka 1796 bevésett évszámmal és M F névbetűkkel.

[7] E kétféle dohánycímke is eredeti rézducában maradt ránk. Egyiken újból a kóspallagi megnevezés olvasható, ezúttal már kevésbbé elferdítve.

[8] Bikkesy rajza. Lásd a 159. lapnál. Aláírása: Egy Mezőhegyesi Magyar Tsődör. Ein ungarischer Hengst aus Mezőhegyes.

[9] Tokaj vidékét ábrázoló, 1749-ben Furcher András által Eperjesen rézbemetszett térképről.

[10] Színaranyból készült üvegoldalas ládácska; a rá kúszó szőlőindát és fürtöket festett zománc fedi. A belsejében levő aranyból öntött szarvas szájában töppedt szőlőszemet tart, amelyben aranyszemecskék vehetők észre. Eredeti nagyság.

A tokaji szőlőtermelő hegyvidéken régi időkben az a hit uralkodik, hogy az ottani tőkék aranyat szívnak fel a földből, s ez az arany néha erőteljes indák alakjában mutatkozik, néha pedig szemcsékben rakódik le a szőlőszemekben. A legenda keletkezésére a Tokaj vidékén gyakori bronzkori aranyleletek adtak okot; az ezekben előforduló spirálisok és sodronyok hasonlósága a kacskaringós szőlőindákkal a XVI–XVIII. században még tudós férfiakat is megtévesztett. Igen sokan meg voltak győződve róla, hogy a tokaji aszú színét és zamatját a földbeli termésarany (aurum vegetabile) adja meg. E naív feltevésnek köszöni létrejöttét az itt bemutatott szekrényke is. A Fennmaradt hagyomány szerint ezzel gróf Batthyány Károly (később herceg) kedveskedett 1760 körül Mária Teréziának, aki a „természeti ritkaságot” kincstárában helyezte el, ahonnan később a bécsi udvari gyüjteményekbe s innen a Magyar Nemzeti Múzeumba jutott.

[11] Keményfából készült hatalmas szerkezet. A belevésett felírás: ANNO DOM. 1787. DIE 20a SEPT. valószínűleg a használatbavétel napját örökíti meg.

[12] Rézmetszet; mérete 39.5×30 cm. Jelzése: Seb[astian] Zeller Cam[erae] R[egiae] A[ulicae[ H[ungaricae] Chalog[raphus]. Készítésének idejét az aláírt vers alapján lehet megközelítőleg meghatározni. Amade 1750-ben lett az akkor Pozsonyban működött udvari kamara tanácsosa, s 1764-ben húnyt el.

[13] Kondé József, a XVIII. század egyik legkitűnőbb magyar gazdája és szakírója, 1760-ban született s 1831-ben húnyt el. A nyolcadrét-alakú rézmetszet jelzése: A Ch. Kallianer del. – Sculpsit Joannes Sam. Czetter Hungarus Oroshaziensis ex Com. Bekesiensi 1804. Megjelent Szirmay Antal Hungaria in parabolisának 1804-ben Budán nyomtatott kiadásában.

« MENDÖL TIBOR: AZ ÚJ TELEPÜLÉSI REND. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

LEDERER EMMA: IPARUNK ÉS KERESKEDELMÜNK A MERKANTILIZMUS KORÁBAN. »