« MENDÖL TIBOR: A MEGTELEPÜLÉS FORMÁI. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

TÓTH ZOLTÁN: A HADAKOZÓ NÉP. »

KRING MIKLÓS:
A GAZDASÁGI ÉLET

Az a vidék, ahonnan a magyarság jött, akkoriban Európa egyik legszámottevőbb gazdasági központja volt. Itt, a Don és Donec folyók vidékén futottak össze azok az utak, amelyek észak (a normanok) és dél (a bizánci és arab birodalom) kultúráját kötötték össze és a két, egymástól merőben különböző világ gazdasági termékeit szállították. Azok a népek, amelyek ennek az életnek áramába kerültek és benne vezető szerepre tettek szert, mint a magyarság is, az anyagi jólét és virágzás igen magas fokára jutottak el. Ez a virágzás azonban a Donec-vidék helyzeti energiáinak volt a függvénye: olyan feltételeké és adottságoké, amelyeket a magyarság nem hozhatott el új hazájába. Igen jellemző az archaeológia megállapítása: a doneci jólét kultúrája az új hazában nem tud tovább fejlődni és „maradványai – mint Fettich Nándor írja – szinte minden mélyebb utóhatás nélkül vándorolnak a temetések alkalmával a földbe”. Ha el is fogadjuk tehát, hogy Levédia a magyarság ezeréves történetének egyik legvirágzóbb korszaka, kétségtelen, hogy ez a további fejlődés szempontjából – sok tekintetben – szinte nyomtalanul múlt el.

Etelközt elhagyva a magyarok Kiev alatt, a régi kereskedelmi útvonalon húzódtak nyugatra és vonultak át a Kárpátok medencéjébe. Nem mehettek lakatlan vidékeken, mert hatalmas állatállományuk és kocsitáboruk megkívánta, hogy ismert, használható úton járjanak.

Új hazájukba ugyanis minden bizonnyal óriási állatállománnyal érkeztek. A magyarság és a vele rokon, törökfajú nomád és félnomád népek életében az állat nagy szerepet játszott. Állattenyésztő jellegük társadalmi szervezetükben is döntő nyomokat hagyott. Egyes törzsek állatokkal jelképezték összetartozásukat. (Ismeretes például a magyar turul-monda.)

A juh és ló ismeretét a magyarságnak még ősi, finnugor elemei hozták magukkal északról. A lónak, az ingóságok szállítása mellett, igazi jelentőséget a messzi vidékeket bekalandozó harcos életmód adott. Lótenyésztés és harcos életmód egymástól elválaszthatatlan két tényezője a magyarság IX. és X. századi életének. A török népekkel való keveredés, s a magyarságnak valóban harcias, politikailag átütő erejű néppé szervezése csak fokozta a lótenyésztés fontosságát, ha módjain lényegesebben nem is változtatott. Ez a fontosság a későbbi századok folyamán sem csökkent, sőt kérdése, mondhatni, a királyi „gazdaságpolitika” érdeklődési körébe került. Legalábbis így értelmezhetjük Szent Lászlónak a ló- és ökörkivitelt szabályozó törvényét: mindenki csak annyi lovat és ökröt vihet ki, amennyi szükségletei kielégítésére éppen elégséges, s ezt is a királyi engedélyhez köti. A mostoha éghajlatú vidék, ahonnan a magyarság jött, s a honfoglaláskori sírok számtalan lócsontlelete egyformán arra mutat, hogy a honfoglalók lova igénytelen, fáradalmakat jól tűrő, kistermetű állat volt.

Ősi háziállata a magyarságnak a juh is, mely hús- és tejszükségletüket elégítette ki, bőre és gyapja pedig valószínűleg már akkor is ruházkodásukat szolgálta. Jelentősége különösen az ősi finnugor korban volt nagy, mikor a szarvasmarhát még nem ismerték. Noha tenyésztése a gazdasági életformák kezdetlegesebb fajtáját képviseli (hisz mindent gyorsan lelegel és ezért szakadatlan vándorlásra készteti a népet), még árpádkori okleveleinkben is igen sűrűn történik említés a birtokosok nagy juhállományáról.

A szarvasmarhatenyésztésre csak a török népekkel való keveredés után tért át a magyarság. Táplálkozásukban talán a legfontosabb szerepet a marha (barom) töltötte be: amikor hetekre, sőt hónapokra eltávoztak hazulról, igen gyakran vittek magukkal nagy zacskókban szárított húst, őrölve, poralakban. A pásztornép számára azonban igazán értékessé nem annyira húsa, mint inkább teje tette az állatot. A déli kultúrnépek húsgazdálkodásával szemben a pásztornépek – így a magyarság is – az állat életét kímélő tejgazdálkodást űzték. Készítettek sajtot, turót, ismerték az irót és a vajat is. A barmot már kezdettől fogva igavonásra is használták, hisz a magyar marhafajnak, egyéb fajtákkal szemben, máig egyik legfőbb értéke igavonó képessége.

A disznóval délre költözése után, tehát a törökös kultúrkörben ismerkedett meg a magyar nép. A sertéstenyésztés jelentősége sohasem volt olyan nagy, mint a juhé, vagy a marháé. Jóval igényesebb ugyanis náluk, s tenyésztése már sokkal erősebb helyhez kötöttséggel jár együtt.

A magyarság a Közép-Duna medencéjébe mint állattenyésztő, pásztorkodó nép érkezett. Ez a körülmény megtelepülésére is befolyással volt. Elsősorban a tágas, vizekben gazdag réteket és a domboldalak legelőit szállotta meg. Az őserdőkkel borított vidékeket, a szikes és kietlen, homokos pusztaságokat elkerülte. Mivel egy-egy nemzetségnek igen nagy lehetett az állatállománya, s ennek legeltetése, eltartása messzi vidékek bebarangolásával járt együtt, szükség volt arra, hogy a nemzetségek és törzsek egymástól [A PÁSZTORKODÁS HATÁSA A MEGTELEPÜLÉSBEN] lehetőleg távol foglaljanak szállást. A törzsek telepeit kiterjedt lakatlan területek különítették el, hogy a legelőről-legelőre vonuló gulyák és csordák össze ne keveredjenek, s így ne adódjék alkalom áldatlan belső viszályokra és harcokra.


Pásztorok a pécsi domborműveken. XII. század.
(A székesegyház múzeumában.)

A nagyobb mozgással járó kalandozó élet mellett az állattenyésztés is állandó belső vándorlást kívánt meg. A belső vándorlásban bizonyos periodikusság nyilatkozott meg: a téli és nyári szálláshelyek szabályszerű váltakozása. A tél beálltával a védettebb, szélnek, fagynak, hóviharoknak kevésbbé kitett folyóvölgyekbe, tópartokra húzódott össze a nemzetség. Itt állandóbb jellegű építményekben laktak, míg a tavaszi áradások beköszöntével a szárazabb domboldalakra, hegyek lejtőire mentek és késő őszig legelőről-legelőre vándoroltak. A téli szállás szolgált állandó lakóhelyül, ahová a nemzetségek tagjai szükség esetén bármikor visszahúzódhattak. A népnek harcokban, pásztorélettel együttjáró vándorlásban részt nem vevő elemei (öregek, nők, gyerekek, szolganépek) rendszerint állandóan a téli szálláson tartózkodtak. Abban, hogy a téli szállások végleges, helyhez kötött megtelepülés alapjaivá lettek, közrejátszott a magyarság másik nagy ősfoglalkozása, a halászat is; ez már a legrégibb ugor időkben a létfenntartásnak egyik számottevő tényezője. A török kapcsolatok, az ugor-török keveredés, főkép pedig a Don- és Dnyeper-vidéki oroszokkal való érintkezés itt is tágították népünk látókörét: eszközeit gyarapították s új halfajokkal ismertették meg. Lebédiában is, a Kárpátok medencéjében is számtalan írott és tárgyi emlék, hagyomány és elbeszélés bizonyít a mellett, hogy a mocsarakon, télidőn s néha nyáron is – változatlanul kedvelt foglalkozásuk volt. Az Árpádok idejében mesterséges halastavakat is csináltak, hogy az egyre növekvő szükségletet ki lehessen elégíteni. A keresztény felfogás böjti ételnek tekintette a halat. Böjtök idején szinte kötelező táplálékszámba ment. A halászóhelyek (tanyák) száma egyre szaporodott, a XIII. század végén már törvénnyel kellett szabályozni felállításukat. Egyes vidékeken annyira bőviben voltak a halnak, hogy állatokat etettek vele. Vizekben szegény vidékekre is jutott hal; vagy élve, nagyobb sajtárokban, vagy besózva szállították.

Ha nem is helyes a gazdasági életben fejlődési fokokról beszélni, a magyar nép gazdasági életének munkájában kétségtelenül meg lehet állapítani bizonyos fejlődést, amely a település terén – ami a gazdasági élet egyik jellegzetes függvénye – a fokozottabb megkötöttség felé mutat. Még megközelítően pontos évszámokkal sem lehet ennek az átalakulásnak a tényeit időben rögzíteni. Csak az bizonyos, hogy a gyüjtögető, vadászó, juh- és lótenyésztő nép összehasonlíthatatlanul nagyobb távolságokat járt be, mint az, amelyik már ismerte a sertéstenyésztést, rendszeresen űzte a halászat különféle formáit és lassan kezdett áttérni a földművelésre is. Óriási a különbség a között a két életforma között, amelyet egyrészt a vándorlás, a hispániai és balkáni kalandozások századai, másrészt a Géza fejedelemségét követő, mindinkább elcsendesedő idők képviselnek. A magyar gazdaságtörténelem két nagy korszaka ez: az első a szinte korlátlan mozgékonysággal járó nomád és félnomád, a második a teljes megkötöttséghez, az egyhelybenmaradáshoz vezető élet kora. Határpontnak, illetőleg átmenetnek a kettő között körülbelül a X. század második felét tekinthetjük.

*

Amennyire kétségtelen, hogy a magyar nép már a Fekete-tenger vidéki hazájában ismerte a földművelést, annyira nehéz megállapítani, hogy a föld megmunkálásából mennyire vette ki részét és mennyit bízott szolganépeire. Mezőgazdasággal kapcsolatos kifejezéseink, műszavaink egy részének (asztag, barázda, borona, kasza, rozs, zab, stb.) szláv eredetéből következtethetjük, [LEGELŐVÁLTÓ GAZDÁLKODÁS] hogy a földek megmunkálását szláv szolgáival végeztette. A török népek és részben szlávok az ugor magyarságnál már differenciáltabb földművelést űztek, bár az agricultura kezdetlegesebb formáit őseink már északi hazájukban is ismerték. Kölest minden bizonnyal termeltek, hisz „köles” és „kenyér” szavunk finnugor eredetű. A magyarság tehát a Közép-Duna tájaira nemcsak nagy csordáit, gulyáit hozta el, hanem a földművelés ismeretét s primitív eszközeit is; sőt az itt talált elemekkel gazdagodva és megerősödve a földművelés új, európai kultúrájának rövidesen egyik számottevő tényezőjévé lett.


Péter és Sámuel egy-egy ezüstobulusa. 1039–1146.[1]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A hagyomány ereje a középkor kezdetén igen nagy volt, a megszokott formákhoz ragaszkodtak még akkor is, amikor a teljesen megváltozott viszonyok szinte kényszerítették volna az újításokat. A földműves konzervatív, a viszonyokkal könnyebben alkuszik meg, mint a pásztor, állattenyésztő nép. Nem szabad erről megfeledkeznünk akkor, amikor a koraközépkori magyar földművelésről, módjairól és a nemzeti életre gyakorolt hatásairól igyekszünk magunknak képet rajzolni. Gyors fejlődést, nagy átalakulásokat ennek során aligha figyelhetünk meg.

A szolgák, akik a földek megmunkálását végezték, többnyire az egész esztendő folyamán az állandó téli szállásokon éltek. A földművelés tehát itt, a folyóvölgyekben, tópartokon, szelídebb lejtőjű dombosvidékeken indult meg. Föld bőven volt, hisz a csordák, gulyák és ménesek egyik legelőről a másikra húzódva, igen messze elkerültek az állandó szállástelepek vidékéről. Ha a föld, amelyet két-három éven át rendszeresen megmunkáltak, kimerült és nem hozta meg a remélt termést, egyszerűen elhagyták és a mezők egy részét törték eke alá. Néhány esztendei művelés után azt is parlagon hagyták és a megmunkált földből újra legelő lett. A földművelésnek ezt a formáját legelőváltó gazdálkodásnak szokás nevezni.

Változást ebben a rendben a nép szaporodása és a keresztény életformák lassú terjedése hozott. A lakosság számának növekedésével egyenes arányban fogytak a megmunkálásra alkalmas földek. Mindez természetesen maga után vonta a föld értékének felismerését és az eddig meg nem szállt földek munkábavételét. Az átalakulás – a X–XI. század fordulója táján indulhatott meg és körülbelül a XII. század végére válhatott teljessé, de távolról sem ment végbe egyszerre és egyetemesen. Szent László úgynevezett harmadik, uralkodása kezdetén hozott törvénykönyvében még tiltja, hogy a falvak túlságosan messze kerüljenek templomaiktól. E rendelkezés mögött nyilván a félig nomád gazdálkodás nagy mozgékonysággal járó életformája áll. Pedig bizonyos, hogy akkoriban már az élet gazdasági vonatkozásokban is új utakra tért. Minél inkább csökkent ugyanis a korlátlan terjeszkedés lehetősége, annál inkább kezdték felismerni annak szükségét, hogy a megmunkálásra alkalmas és szükséges földeket pontosan számba vegyék és mindenképpen biztosítsák a földművelés számára.


Salamon obulusai. 1063–1074.[2]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Lassanként mindenütt elhatárolták a művelésre legalkalmasabb területet. Ez viszont a föld erejének kímélését vonta maga után. A kiváltságos területet két, majd három részre osztották fel; egy harmadába őszi, másik harmadába tavaszi vetés került, a harmadik feltöretlenül, ugaron maradt. [KÉT- ÉS HÁROMNYOMÁSOS GAZDÁLKODÁS] Az ugart legfeljebb a nyár folyamán szántották föl egyszer, hogy az őszi vetés befogadására alkalmasabbá tegyék. Ezt a földművelési formát két-, illetőleg háromnyomásos gazdálkodásnak nevezik. Vele a magyarság itt ismerkedett meg, a Kárpátok alján, ahol körülbelül már a Karolingok óta dívott. Az életformáknak néhány, jellegzetesen középkori vonása merevedett meg ezzel kapcsolatban.


Szent István király obulusai. 1001–1038.[3]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Szent István király pénzei. 1077–1095.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Friesachi denárok a XIII. századból.[4]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A szántóföldek, legelők és rétek elhatárolása karöltve járt a seniori – a koraközépkori magyar földesúri – hatalom kifejlődésével. Meglehetősen homályban vannak előttünk ennek a nagy társadalmi átalakulásnak egyes fokozatai és részletei. Olyanformán történhetett, hogy aki kezébe tudta venni az irányítást, maga szabta meg a földek felosztását, a szolganépek neki engedelmeskedtek. Sőt azok a szabad magyarok is, akik nem értvén meg a kor szavát, nem biztosítottak maguknak kellő időben részt a lassan felosztásra kerülő, egymástól elhatárolt földekből, kénytelenek voltak egy-egy seniorhoz csatlakozni s alávetni magukat a kialakuló földesúri hatalom érdekeinek. Az első, vezető földesúri hatalom természetesen a király volt. Nyugati mintára lefoglalta a gazdátlan, meg nem szállott földek nagy részét és kisebb kerületekre osztotta fel. Ezek a kerületek államigazgatási és katonai feladataik mellett az államháztartással akkoriban egyértelmű királyi háztartásnak váltak vidéki szerveivé (a vármegyék). A királyi család ősi nemzetségbirtokai – a csepeli, pilisi, bakonyi és később a gyepüelvén keletkezett zólyomi, máramarosi, szepesi uradalmak stb. – még jellegzetesebb gazdasági szervezetet kaptak. A királyi uradalmak termése egészen, a megyei gazdaságok termelvényeinek pedig jelentékeny hányada a királyt, illetőleg udvartartását illette meg. A „nemzeti termelés” elsősorban a királyi (állami) gazdálkodás keretében történt. A „nemzeti jövedelmek” az udvar- (nádor-) ispánhoz folytak be. Az ő pénzügyi és gazdasági hatásköre a termelés fokozódásával annyira megnövekedett, hogy a XIII. század fordulójára új gazdasági szerv, a tárnokmesteri méltóság fölállítása vált szükségessé. Az akkori lehetőségekhez képest a termés legnagyobb részét a helyszínen élték fel.

A király mellett az egyház is bekapcsolódott abba az átalakulásba, amely a gazdasági élet középpontjába a földbirtokot helyezte. Az egész középkoron át királyi – és még Szent István törvényével biztosított – magánadományok hatalmas földek birtokosává tették az egyházat. A király és az egyház után csak harmadsorban lehet említenünk a világi, főkép külföldi adományosokat és azokat, akiknek sikerült a nemzetségi szervezetből kiemelkedniük és az új, kötöttebb életrendben vezetőszerephez jutniuk. A földbirtokrendszer kialakulásával állam és magánosok élete egyaránt a földre és a föld terményeire támaszkodott. A gazdasági életforma e változásának azonban nem egyetlen társadalmi következménye volt a földbirtokos – elsősorban egyházi birtokos – réteg kialakulása; együtt járt vele az is, hogy most már a magyarság széles rétegei is a föld megmunkálásához láttak.

Még hosszú időn át a személyi kapcsolatok voltak az irányadók. A megye, az egyházi és később a világi földbirtok nem volt területi fogalom a szó mai értelmében. Az első földbirtokadományunkat megörökítő 1055-i, tihanyi apátsági alapítólevéltől, a garamszentbenedeki adománylevélen át egészen XII., sőt XIII. századi okleveleink hosszú soráig az adományozás nem annyira térben igyekszik elhatárolni a kapott birtokot, mint inkább pontosan felsorolja az adományozás valódi tárgyait, a különféle szolgálatokra kötelezett népeket. A falvakat és pusztákat csak hozzávetőleg nevezik meg: mindössze fekvésüket írják körül. Jellemző, hogy nem is ismerjük pontosan a középkori területmérték egységét. Az aratrum, az ekealj talán 120 holdnyi területnek felelhetett meg. (Csak jóval később, a XV. században kezd állandósulni és egyetemesebbé válni a területmérték.)

A háromnyomásos gazdálkodás korában a falu határában elterülő egész szántóföldet fölosztották az említett három – őszi és tavaszi vetésnek [KORAKÖZÉPKORI KÖTÖTT GAZDÁLKODÁS] és ugarnak szánt – részre. Minden egyes birtokost birtokának – azaz kezdetben szolgálónépei számának – arányában megfelelő rész (nyíl) illetett meg mind a három parcellában. Az őszi vetés számára kijelölt földterületbe mindenkinek őszit kellett vetnie, a tavasziba mindenkinek tavaszit, az ugart pedig mindenkinek valóban parlagon kellett hagynia. Különben a termelésben igen súlyos zavarok álltak volna elő: a birtokosok esetleg csak szomszédjuk friss őszi vetésén át juthattak volna a maguk tavaszi tagjára. Az ebből eredő visszásságoknak vette elejét a tagok egységes beosztása; s ezen a téren az egész középkori gazdálkodásra rendkívül jellemző kényszer uralkodott. Még a legnagyobb birtok is csupa, sokszor igen távoli vidékeken szétszórt birtokrészecskékből állott. Ilyen gazdálkodás mellett természetesen nem lehetett – mai értelemben vett – haszonra dolgozni. A haszonra dolgozás fogalma különben is igen távol állott a koraközépkori ember, így a keresztény kultúrkörbe került magyarság lelkivilágától. A gazdaságosság elve kívül esett szellemi horizontukon. A birtoknak, még a nagyobb birtoknak is, szinte egyetlen célja tulajdonosának és a hozzá tartozó népnek ellátása, élelmezésének és egyéb életszükségleteinek biztosítása. Szétszórt fekvése útjában állott az ésszerűbb, haszonra dolgozó, üzemi gazdálkodásnak. A koraközépkori gazdálkodásnak szabályozó elve különben sem a piac és állandóan változó lehetőségei, hanem a hagyomány. Évekkel és évtizedekkel korábban megállapított elvek és mértékek szabták meg azt, hogy mit és milyen mennyiségben termeljenek, tekintet nélkül a szükségleteknek és lehetőségeknek idők során bekövetkezett megváltozására. A koraközépkori magyar nagybirtok nem dolgozott piacra, s ha termelt is feleslegeket, sohasem a nagyobb hasznot biztosító eladás céljából. A paraszt pedig a körülményekhez képest zárt, házi gazdálkodást űzött, úgyszólván nem volt igénye, amit a maga kis gazdaságában ne tudott volna kielégíteni. Ha idők folyamán piacra is vitt valamit, azért tette, hogy pénzbeli adószükségleteit fedezni tudja.


Bagamér ispán fiainak birtokügyekben használt közös pecsétje erdőirtó telepes alakjával. 1290.[5]
(Országos Levéltár.)

Mindez azonban már a fejlődés egy későbbi, haladottabb szakára utal, amikor a nagyobb birtokosok – egyháziak és világiak egyaránt – már arra törekedtek, hogy szétszórtan fekvő birtokaikat cserék, vásárlások és újabb adományok útján kikerekítsék. A kisbirtokosok pedig minden erejükkel azon voltak, hogy az őket elnyeléssel fenyegető, kialakulóban lévő, valódi latifundiumokkal szemben földjeiket megtarthassák. Ezek a gazdasági törekvések és irányok a XIII. századi társadalmi válságnak és forradalmaknak részben okozói, részben kísérő jelenségei. A feltámadt földéhség elsősorban a királyi várbirtokrendszert és ezzel a domaniális államháztartást ásta alá. A XII. század végén megindult az új idők kívánalmainak, a nagyobb igényeknek, katonai és fényűzési követelményeknek teljesebb kielégíthetése végett a várbirtokok eladományozása. Ez a folyamat a szentistváni államépítményt alapjaiban rendítette meg. Eddig a királyi várbirtokon alapuló hatalom mintegy versenytárgya volt az egyházi és világi nagybirtoknak. A helyzet azonban most teljesen megváltozott és a régi állapotokat már IV. Béla nemes, konzerváló törekvései sem tudták visszahozni többé. Mivel ez a gazdasági és társadalmi válság politikai krízissel esett egybe – vagy tán egyik a másiknak egyszerű következménye volt! – Kun László és III. Endre idején, az elhatalmasodó oligarchák korában, a megváltozott viszonyoknak megfelelő új rend felépítése nem volt lehetséges. Az újjáépítés csak néhány évtizednyi késéssel, a XIV. században, az Anjouk reformjai nyomán következett be.

A föld értékének nagyfokú megnövekedése a földszerzés vágya mellett a megmunkálás intenzívebbé válását is maga után vonta. A gazdálkodás sokrétűbb lett. Új, eddig hozzáférhetetlennek tartott területek kerültek eke alá. Megindult a folyóvölgyeken át a magasabb, erdős hegyvidék bevonása a mezőgazdasági termelés körébe.

Az új hazában a mezőgazdasági termelés elindításában, a nép nevelésében igen nagy érdemeket szereztek a királyság első századai folyamán a bencések. A modernebb földművelési és állattenyésztési elvek és eljárások megismertetésében és népszerűvé tételében az újabb alapítású rendek, a ciszterciek és prémontreiek vezettek. Céljuk egyenesen azoknak a területeknek megművelése volt, amelyeket még nem kapcsoltak be a kultúrába. Telepeik eddig még meg nem szállott erdős, mocsaras vagy gyepűntúli vidékeken létesültek. Rendszeres munkával láttak a vizenyős vidékek kiszárításához. Az áradásos, kiöntéses területek sűrű beárkolásával nagy [A SZERZETESRENDEK SZEREPE – ERDŐGAZDÁLKODÁS] földterületeket sikerült bevonniok a mezőgazdasági művelésbe és egyszersmind a további elposványosodásnak is útját állották.


Köriratnélküli apró ezüstpénzek a XII. századból.[6]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A mi korszakunkban rendszeres erdőgazdálkodásról még nem igen lehet beszélni. Az erdőket sokáig közös tulajdonnak tekintették; az erdőből való részesedés csak lassan alakult át a fához való joggá. Erdőművelésről nem igen volt szó, noha az építkezéshez alkalmas, hatalmas szálfákat és az eresztvényerdőket már a XIII. században kímélték. Az állattenyésztés szempontjából is felismerték az erdők jelentőségét: különösen a disznók makkoltatása tette kívánatossá a tölgyesek fenntartását. A ciszterciek erdőgazdálkodási tevékenysége inkább negatív értelemben volt igen értékes. Ők ugyanis gondosan megvizsgálták a kiirtásra szánt erdő talaját, vajjon földművelésre alkalmas-e és csak ha már erről meggyőződtek, láttak hozzá az előre körülárkolt, kivágott fákkal elhatárolt terület felégetéséhez. Az erdők égetése a földművelés szempontjából sem volt közömbös, hisz a visszamaradó hamu igen jó trágyaszámba ment.

A gyepüntúli országrészek meghódítása a magasabb kultúra számára elsősorban a külföldi telepeseknek volt köszönhető. A gyepüntúli hegyvidék folyóvölgyeinek betelepítését a magyarság a maga népi erőivel végzi el. A magasabb fekvésű területeket a német elemeket hozó és német jog szerint telepítő soltészek, valamint a főleg oláhokat telepítő kenézek népesítik be. A felvidéki német kolonizációnak igazi gazdasági jelentőséget nem annyira a városi élet fejlesztése adott – ahogy általában hinni szokták – mint inkább az erdőirtás révén eddig teljesen kihasználatlan területek bekapcsolása a mezőgazdasági művelésbe. Az erdélyi kenézségek állattenyésztéssel foglalkozó telepek voltak. Hatásuk azonban korántsem mérhető az egyházi birtokok munkájának eredményeihez, amelyek nemcsak a meglevő formákat tökéletesítették, hanem új művelési módokat is hoztak és mindezzel intenzívebbé tették a termelést. Az állattenyésztésben a fajnemesítés terén szereztek érdemeket. Tudomásunk van arról, hogy a ciszterciek igen távoli vidékekről hoztak állatokat állományuk felfrissítésére. Mégpedig ezeket lábon hajtották; a szilajon tenyésztett erős állat ugyanis igen jól bírta a hosszú hajtásokat.

A gazdasági élet intenzívebbé válásával együtt járt a nagyobb gondot kívánó művelési ágak fejlődése. Említettük, hogy a magyarság már Levédiában ismerte a szőlőtermelést. Tudjuk azt is, hogy Pannóniában a szőlőművelést, melyet még Probus császár honosított meg, a népvándorlás súlyos viharai sem semmisítették meg egészen. A terménygazdaság korában igen gyakori adó volt a csöböradó, ami arra mutat, hogy a szőlőkultúra és bortermelés a régi hazából hozott és az itt talált alapokon szépen továbbvirágzott. Fejlesztéséhez a XII. és XIII. századi telepítések során hazánkba került latin népek mellett főleg a prémontreiek és ciszterciek járultak hozzá nagyobb mértékben. A gyümölcstermelés és kertgazdálkodás is nekik köszöni megerősödését.

*

A koraközépkori gazdasági élet legfőbb irányítója az urat s a tőle függő népeket összekötő gazdasági és jogi viszony: a földesuraság. Ennek keretein belül jelentkeznek a magyar ipari élet első nyomai is. A földesúri hatalom (élén a királyi uradalmakkal) szervezte meg a kialakult gazdasági életet. A földesurak az új lehetőségek és szükségletek fölismerésével és szervezésével kerültek a társadalom élére. Szervezésük az élet minden szükségletét a saját hatalmuk körén belül igyekezett kielégíteni. Egy-egy nagyobb birtokon igen sok iparos él: a kerékgyártóktól, kovácsoktól, vargákon, szabókon át a pékekig a mindennapi élet fenntartását biztosító valamennyi ipari készítmény megtalálta mesteremberét. A pannonhalmi főapátság birtokain háromszáznál több iparos dolgozott a XII. század közepén. Ez az ipar azonban igen kezdetleges volt. A legtöbb mesterembernek nem kötötte le egész munkaerejét és minden idejét. A kőművesmesterségek csak igen lassan tudtak kibontakozni a földesúri hatalom gazdasági és jogi megkötöttségéből. Igen valószínű, hogy az iparosok kezdetben [A FÖLDESURASÁG – IPAROSOK] nem csekély részben a szláv szolganépek közül kerültek ki, ha mindjárt a szolgaosztály magasabb, szabadabban mozgó rétegeiből is. A XIII. század folyamán a régi gazdasági rend megbomlásával a nagy társadalmi mozgalmakkal párhuzamosan az iparoselemek körében is nagyobb eltolódások észlelhetők. Azok az iparosok, akik gazdaságilag megerősödtek, biztosabb, szilárdabb helyzetükből kifolyólag jogokat biztosítanak maguknak: megindul körükből az elvándorlás a XIII. században már jelentőségre jutó városok felé.


IV. István bizánci és keleti típusú rézpénzei. 1163–1165.[7]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A földesúri hatalom alatt álló tömegekben – minden megkötöttsége mellett is – viszonylag a legtöbb szabadsággal az iparosréteg rendelkezett. Ez tette lehetővé, hogy az egy ipart űzők a középkori testületi gondolat szellemében egyesületekbe tömörüljenek, részben hogy a verseny káros következményeit kiküszöböljék, részben pedig hogy a mindenre ráfekvő földesúri hatalommal szemben védekezhessenek. Ilyen tömörülések mentek végbe – hogy a legkorábban feltűnőket említsük – az esztergomi pénzverők, az esztergomi mészárosok, az óbudai mészárosok és a félig-meddig kereskedőknek tartható pesti hajósok körében. Ezek az egyesülések még nem voltak igazi céhek, csak céhszerű képződmények.


Nyugta a „kamara haszna” című adó kifizetéséről 1349-ből.
(A Kállay-család levéltárában.)

A magyar ipar még messze volt a gazdasági és jogi függetlenségnek attól a fokától, hogy az országban számottevő gazdasági tényezővé váljék. A patriarchalis terménygazdálkodás erre nem is adott lehetőséget. A birtokos ott él szolganépei körében, pontosan megszabja, melyik családnak mivel kell hozzájárulnia a közös szükségletek fedezéséhez. Jövedelmét ezek a szolgáltatások jelentik. Nem egyszer még a legnagyobb földesúr, a király is, kísértével birtokról-birtokra vonulva közvetlenül éli fel a neki járó terményadókat. Ebben az időben, amikor személyekhez, családokhoz kapcsolódott bizonyos mezőgazdasági vagy ipari termékek előállításának kötelezettsége, az iparűzés sem biztosíthatott a mesterembernek szabadabb mozgást, nagyobb kereseti lehetőséget és ennek nyomán gazdasági és jogi függetlenülést a földesúri hatalom alól. A személyhez kötött, természetbeni szolgáltatások földesúrra és szolgáló népekre egyaránt nagy megkötöttséget jelentettek. Ennek a megkötöttségnek fokozatos lazulását és oldódását legfőképpen az mozdította elő, hogy a XIII. század folyamán a személyi kapcsolatok helyébe a területi kapcsolatok lépnek. Amíg korábban a birtokadományok, vételek, cserék bizonyos számú szolganépről szóltak, a XIII. század óta mindinkább meghatározott nagyságú földdarabokról történik említés, s a szolgáltatások mértéke a vidékenként különböző nagyságú földdarabok, a telkek számától függ: azt, hogy melyik család mivel és mennyivel tartozik, nem a családot terhelő megkötöttség, hanem annak a teleknek a nagysága szabta meg, amelyen a család lakott. Ez a gazdasági átalakulás abban [A GAZDÁLKODÁSI FORMÁK ÁTALAKULÁSA] a társadalmi folyamatban jut legszembeszökőbben kifejezésre, amelynek eredményeként a korábban tarka összevisszaság képét mutató, különféle állapotú szolgáló osztályok helyébe a XIV. századra egységes jobbágyosztály lép. A személyi kapcsolat földesúr és paraszt közt meglazul, ezzel az adózás formája számszerűbbé, ridegebbé válik, a földesúr elszakad népétől, sokszor térbelileg is: jövedelmeit megbízottak útján szedeti be. A gazdálkodási formák megváltozásával párhuzamosan megy végbe az iparoselemek tömörülése: a földesúri viszony személyi kötelékeinek fölbomlásával a városokba áramlanak.


Adriai hajó. Részlet Szent Simeon zárai ezüstkoporsójáról.

A XIII. század közepe táján tehát a régi gazdasági rendszer, melynek jellegzetessége a terményadó volt, az átalakulás jeleit mutatja. Legfeltűnőbb ténye ennek a királyi gazdaság – államháztartás – egyensúlyának megbomlása, aminek részben oka, részben tünete a várbirtokok eladományozása. A haditechnika fejlődése a XII–XIII. századra igen költségessé tette a katonáskodást. Minél inkább szaporodott a népesség, minél jobban elaprózódott a birtokosság életszínvonalát egyedül biztosító föld, annál súlyosabban nehezedett a hadviselés kötelezettsége a katonáskodó nemzetségre. Legnagyobb részük nem is tudott lépést tartani a fejlődéssel, így azután aktív külpolitikát folytató királyaink fizetett zsoldosokból és előkelő idegen lovagokból álló hadseregre voltak kénytelenek támaszkodni. Ennek fenntartása viszont rengeteg pénzt emésztett fel, az idegen lovagok és hazai nemesség szolgálatát csak a várbirtokok nagyarányú csökkenése árán lehetett jutalmazni. Ezekből királyaink már a XIII. század előtt is bőven adományoztak, ami mindaddig nem járt semmi veszéllyel, amíg bőviben voltak gazdátlan földnek. Mihelyt azonban az ország minden megmunkálásra alkalmas területét megszállták a telepesek, a donációk már a királyi jövedelmeket fogyasztották, kiváltképpen II. Endre óta, aki a várföldeket, mértéket és korlátot nem ismerve adományozta el.


III. Béla pénzei. 1172–1196.[8]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Röviden át kell tekintenünk a koraközépkori magyar királyság jövedelmi forrásait, hogy ennek a folyamatnak súlyos következményeit könnyebben lemérhessük. Abból az időből, mikor a király még az ország első nagybirtokosa volt, nincsenek pontos kimutatásaink. Csak a korszak [III. BÉLA JÖVEDELME] végéről, III. Béla korából ismerünk egy, éppen gazdasági tájékoztatás céljából készült jegyzéket. Amikor ugyanis III. Béla megkérte a korán elhúnyt Henrik angol trónörökös özvegyének, Capet Margitnak kezét, a nyugati udvarokban némi bizalmatlansággal fogadták az akkor még alig ismert Magyarország királyának kérését. Kimutatást kívántak arról, hogy mik a király jövedelmei. A ránkmaradt jegyzékből megállapítható, hogy a magyar király évi jövedelme a XII. század végén 241 ezer márka – azaz kb. 45.000 kg – színezüstre rúgott. Az angol király bevételei ugyanekkor évi 49.000 kg ezüstöt tettek ki. III. Béla jegyzékéből az is kitűnik, hogy a pénzverési jogból, vámokból, készpénzekből és sóbányászatból befolyó jövedelmek mellett még mindig igen jelentékeny bevételi forrást jelentettek a királyi udvari gazdaságok terményjövedelmei. A királyi földek eladományozása tehát a királyság egyik legtekintélyesebb anyagi alapját rombolta le. Minthogy ezeknek az alapoknak pusztulása magát a királyság létét fenyegette, II. Endrétől egészen Károly Róbertig szinte szakadatlan sorban követték egymást a kísérletek az eladományozott királyi földek visszaszerzésére. Legnagyobb eréllyel ezen a téren IV. Béla lépett fel; a tatárjárás után azonban a honvédelmi szempontok annyira előtérbe nyomultak, hogy az ország gazdasági talpraállításának ezt a módját tovább folytatni nem lehetett. Károly Róbert már csak a legszorosabb értelemben vett királyi magánbirtokok visszaszerzésére gondolt. A gazdasági rend visszaállítását, a királyi háztartás egyensúlyának biztosítását egészen más úton kellett megkísérelni.


II. Endre pénzei. 1205–1235.[9]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Láttuk, hogy a királyi jövedelmek sorában az uradalmi bevételeknél is számottevőbbek voltak azok, amelyek a királyt regalejoga alapján a pénzverésből, vásárpénzekből és a sóbányászatból illették meg. Szinte önként adódott a törekvés, hogy a pusztuló terménygazdasági alapokat ezeknek a jövedelmeknek fokozottabb kihasználásával pótolják. Pénzverdét már Szent István állított fel Esztergomban. A kereszt képét viselő, német mintára vett jó ezüst pénzei nemcsak az ország határain belül szolgáltak fizetési eszközül, hanem messze vidékekre, Csehországra, Lengyelországon s Szilézián át a Keleti-tenger szigeteire és partvidékeire, sőt a Far-öer szigetekre is eljutottak. De jelentősebb pénzforgalomról egyelőre nem lehetett szó, hisz a kezdetleges belkereskedelem értékmérője még jobbára a tinó és az állatbőr volt. Miként az útvámokat és révpénzeket kezdetben általában az utak és révek tényleges fenntartási költségeinek ellenszolgáltatásaképpen szedték, úgy a pénzverés hasznából is a királynak inkább csak a vele kapcsolatos költségek térültek meg.

Számbavehető jövedelmet ezek a bevételi források nem jelentettek. A háborúkkal járó, főleg pénzbeli kiadások azonban arra szorították királyainkat, hogy ezeket a jövedelmeiket a nyujtott ellenszolgáltatások értékén túl is fokozzák, azaz illetékekből ellenszolgáltatás nélküli regalejövedelmekké tegyék. A pénzverésből származó bevételek kihasználása a pénzváltási kényszer segítségével történt. A pénzt ugyanis eleinte kétévenként, II. Béla óta pedig évenként be kell váltani. A megkopott érméket a forgalomból körülbelül feleértékekben vonták ki. Mivel egyes királyaink ebbeli jövedelmeik fokozására az érmék súlyát és ezüsttartalmát szüntelenül csökkentették már a XII. század közepére csaknem teljesen elvesztette értékét a magyar pénz, úgyhogy helyette a forgalomban többnyire nyers ezüstrudakat használtak. II. Gézának, majd III. Bélának azonban sikerült ezt [II. ENDRE PÉNZÜGYI POLITIKÁJA] a gyors romlást egyidőre megállítania, mígnem a kereszteshadjárat és az ezt megelőző és követő válságok ismét pénzromlást idéztek elő. Elsősorban II. Endre tudatos pénzügyi politikája vezetett idáig. Pénze látszatra jó volt, de nem tartalmazott elég ezüstöt. E mellett évenként nem egyszer, hanem többször is megkísérelte az érméket kivonni a forgalomból. Később az esztergomi mellett még két új pénzverő kamarát állíttatott fel, és hogy jövedelmeit biztosabbá tegye, bérbeadta őket, magának és az esztergomi érseknek mindössze az ellenőrzés jogát tartva fenn. Mindezek a kísérletezések [BELSŐ- ÉS HATÁRVÁMOK] azonban nem vezettek eredményre, sőt a pénz hitelét végkép aláásták, úgyhogy a veretlen ezüstvaluta ismét megjelent.


II. Endre pénzei. 1205–1235.[10]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)



MAGYARORSZÁG PÉNZÜGYI IGAZGATÁSA A XIV. SZÁZADBAN

(HÓMAN BÁLINT NYOMÁN)

Ezzel a király jövedelmeinek újabb, lényeges csökkenése következett be. A kamarák izmaelita és zsidó bérlőinek lelkiismeretlen zsarolásai pedig végsőkig szították az ország forradalmi hangulatát. A társadalmi és gazdasági bajok főokát Magyarországon is igen sokan a zsidókban látták. Európában mindaddig nincs zsidókérdés, míg a kereskedelem kezdetlegesebb formák közt bonyolódik le, míg az árucikkek közvetlenül kerülnek a termelőtől a fogyasztóhoz. Amikor a forgalom gyorsabb lebonyolítása az üzletek megkötésében fejlettebb kereskedelmi formáknak, így pl. a hitelnek alkalmazását teszi szükségessé, feltűnnek az élelmes zsidó kereskedők és hitelezők. Az egyház felfogásával szöges ellentétben álló üzletkötésük, gyors meggazdagodásuk kihívja a vendéglátó népek ellenszenvét. Törvényeket hoznak ellenük. Nálunk I. Béla és Szent László szombatra helyezik a vásárnapokat; Kálmán már külön törvénnyel szabályozza azokat a formákat, amelyek mellett üzleteket köthetnek a zsidók. Legtöbbször zsidóüldözések tudják csak levezetni a keresztény népek állandóan parázsló zsidógyűlöletét.


IV. Béla király pénze. 1235–1270.[11]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A regalejog alapján szedett fejadók, vámok és révpénzek a királyság korának kezdetén nem hoztak számbavehető jövedelmet. Természetesen ezek fokozására is megtettek mindent: szaporították a belső vámokat, a XII. század óta, a külföldi forgalom emelkedésével pedig a határon az áruk értékének egynyolcvanad részét kezdték szedni határvámként. Ez a kereskedelem minden ellenszolgáltatás nélküli megadóztatását jelentette.

Magyarország területén a föld kincseinek kiaknázása még a történelemelőtti időkben indult meg. A római uralom alatt az erdélyi aranybányáknak európai jelentőségük volt. A dáciai római kultúra pusztulása, az egymás után beözönlő barbár népek támadása azonban az aranybányászatnak hosszú időre véget vetett. Erdély gazdasági kincsei közül mindössze a só kiaknázása folyt tovább. III. Béla jövedelemkimutatásában a só igen tekintélyes helyet foglalt el. Bányászása nálunk kockákba való vágás útján történt, nem víz segítségével, mint Németországban. Szállítása főkép vízi úton, tutajokon ment végbe. A szállítás joga – jövedelmi részesedés fejében – az egyházi nagybirtokosságot illette meg. A pénzverési regale erősebb kihasználásával párhuzamosan az eddigi telepes adók mellett új, rendkívüli adókat és új vámokat kezdtek szedni, II. Endre alatt pedig a sójövedelmek bérbeadásával megindult az eddig is elég szép jövedelmet hozó sóbányászat fokozottabb mérvű pénzügyi hasznosítása. 1233-ban jött létre II. Endre és a szentszék között a beregi egyezmény; ebben a király kötelezte magát az egyházak sószállítási jogának tiszteletben tartására. Az egyház erre a privilégiumára különösképpen ügyelt: anyagi jóléte egyik fő biztosítékát látta benne.

A terménygazdaság elapadó forrásainak pótlására már III. Béla korában megindult a regale-jogi bevételek teljes kiaknázása. Ezek a törekvések azonban még a régi gazdasági rendszer keretén belül mozogtak és a már elavult gazdasági és társadalmi életkereteket végsőkig feszítették, akár csak az eladományozott várbirtokok visszaszerzésére irányuló kísérletek. Ideig-óráig elodázták a gazdasági válság bekövetkezését, végeredményben azonban – mint mindig a történet folyamán – az egyre súlyosbodó helyzet gyökeres megváltoztatása csak az új szociális helyzet és keretek figyelembevételével mehetett végbe.

A magyar gazdasági élet a XIII–XIV. század fordulóján fejlődésének újabb szakaszához érkezett.

Az új adottságokat és az új kereteket az a társadalmi átalakulás jelentette, amelynek végső pontján megjelenik a rendi korszak szolgálóosztálya, az azonos feltételek és azonos kötelezettségek mellett élő, egységes jobbágyság és az iparos, kereskedő városi lakosság. Az állattenyésztő, pásztorkodó honfoglaló magyarság körében nem találunk oly számban iparos és kereskedő elemeket, hogy városi polgári réteg alapjává lehettek volna. Pedig biztos tudomásunk van arról, hogy már a XI. és XII. században voltak szépen virágzó városaink, így Esztergom, Székesfehérvár és Sopron, azután Győr, Pozsony, Szombathely, Óbuda, Veszprém stb. Eredetük visszanyúlik a rómaiak korába. A rómaiaktól a magyar honfoglalásig ezen a területen városalapító és városlakó nép nem élt; a magyarság sem jutott még az urbanizálódás szintjére, amikor a Kárpátok medencéjébe érkezett. Kétségtelen viszont, hogy mint nyugaton, Pannoniában sem halt ki soha a római alapítású városok lakossága. A kontinuitást sokszor maguk a beözönlő barbár népek biztosították. A magyar honfoglalás sem söpörte el ezeket a városokat. Minthogy donecvölgyi nagy kereskedelmi kapcsolataikat részben új hazájukban is sikerült fenntartaniok, a nyugat-keleti, Kievbe irányuló kereskedelem útját magyar területre terelték és ezzel biztosították [VÁROSOK ÉS KERESKEDELMI ÚTVONALAK] az itteni városok életének legfőbb táplálóerejét, a forgalmat. Igen valószínűnek tarthatjuk, hogy a bécsi, regensburgi és rajnamenti kereskedők Magyarországon át haladtak Kiev felé. A bizánci kereskedelmi összeköttetések is fennmaradtak a honfoglalás után. A Duna-deltában fekvő Perejaslavec és Konstantinápoly voltak ennek az útnak végső pontjai, ahol rabszolgákat, prémeket és cint vásároltak. Magyarországon át mentek az orosz és más szláv, sőt részben német kereskedők is a Fekete-tengerhez. A két útvonalat különösen fontossá tette a honfoglalás idején s a következő két században, hogy az arab hódítások folytán Európa földközi-tengeri kereskedelme csaknem teljesen megsemmisült.


IV. László pénzei. 1272–1290.[12]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A középkorban egy-egy vidék kereskedelmi útvonalainak fejlődését és megerősödését kiváltképpen az mozdította elő, hogy neki magának is voltak olyan terményei, amelyek forgalom tárgyaivá lehettek. Az ilyen vidékekre igen messziről eljöttek a kereskedők; az átvonulók megállottak, kirakták áruikat és mivel gyakran találták itt egészen más gazdasági kultúrkörök árusait, nem is mentek tovább, hanem a másjellegű gazdasági körök áruit beszerezve, visszafordultak hazájukba. Azok a helyek, amelyeken az áruk kicserélődése lebonyolódott, ennek a forgalomnak sokféle előnyét élvezték. Könnyebben hozzájuthattak az árukhoz, mint más városok lakói, a nagy forgalom, a kereskedők és vevők hosszabb ott-tartózkodása és a vásár megvámolása következtében pedig pénzjövedelmeik is megnövekedtek. A vagyonosodásnak, a gazdasági és jogi függetlenülésnek jóval nagyobbak voltak itt a lehetőségei, mint másutt. Ezeket a lehetőségeket természetesen csakhamar észrevették az illető vidékek és városok urai is, hiszen, ha nem is közvetlenül, de közvetve maguk is élvezték a gazdasági felvirágzás hasznát.


Külföldi vándor-kereskedő a XIV. században.
(Manesse-kódex, Heidelberg.)

[ÁRUMEGÁLLÍTÓ JOG ÉS ÚTKÉNYSZER] Éppen ezért városukban a kereskedők szokásos megállását kötelezővé tették, kényszerítették őket arra, hogy áruikat kirakják. Sőt idővel azt is biztosították egyes kiváltságosabb városok számára, hogy a kereskedők nem mehettek túl rajtuk; akár el tudták adni áruikat, akár nem, a privilegizált városból csak hazafelé mehettek régi, vagy ott beszerzett készleteikkel. Ez az úgynevezett árumegállító jog a középkori kereskedelem és városi élet történetében igen fontos szerepet játszott. Gyakran még útkényszerrel is súlyosbították: a privilegizált városoknak joguk volt megbüntetni azokat a kereskedőket, akik a feléjük vezető utakat nem vették igénybe, és elkerülték őket. Nagy, egész országrészek, sőt országok gazdasági életére kiható következményekkel járt egy-egy forgalmasabb útvonal városának árumegállító joggal felruházása. Ez csak abban az esetben jelentette a kereskedelem akadályozását, ha olyan város kapta, amely nem kiviteli cikkeket termelő vidék középpontjában, hanem egyszerű tranzitkereskedelem útvonalán feküdt. A magyar, cseh és lengyel gazdasági élet például erősen megérezte a szomszédos Bécs árumegállító jogának a tizenharmadik században végbement kialakulását.


III. Endre pénzei. 1290–1301.[13]
(M. Nemzeti Múzeum.)

A XIV. századi Magyarország történetében a bécsi árumegállítójoggal elvesztett pozíciók visszaszerzéséért folyó küzdelem az eseményeket mozgató erők egyik legfontosabbika volt.

A korai középkorban a Magyarország területén átvonuló kereskedelmi forgalom nem volt túlságosan nagy, mégis tovább tudta táplálni a népvándorlás viharain át fennmaradt római városok életerejét és lehetővé tette, hogy ezek a városok középpontjaivá legyenek a lassan meginduló magyar ipari és kereskedelmi életnek. A városok jelentőségét azonban nálunk először nem annyira nemzetgazdasági, mint inkább honvédelmi szempontból ismerték fel. Ennek okai részben a tatárjárás keserves tapasztalatai voltak, amelyek azt mutatták, hogy a védtelen, falakkal meg nem erősített falvak és mezővárosok a betörő ellenség pusztításainak menthetetlenül ki vannak téve. IV. Béla, aki elsőnek folytatott királyaink közül tudatos városalapító politikát, nemzetvédelmi célokból adta ki városprivilegiumai hosszú sorát (Nagyszombat, Zágráb, Zólyom, Pest, Körmend, Korpona, Beregszász, Nyitra, Besztercebánya, Komárom, Késmárk). A gazdasági életben számottevő szerepre és jelentőségre csak akkor emelkedtek városaink, amikor olyan termelvényeket és árucikkeket hoztak piacra, amelyek elindíthatták a hazánkba irányuló kereskedelmet.

A mi korszakunkban a magyar föld két jellegzetes terményének, a gabonának és bornak kivitele még nem tudott nagyobb arányú forgalmat életrehívni, mert gabona- és borkereskedelmünk a határvidékekre, vagy legfeljebb a velünk szomszédos országok területére szorítkozott. Gabonakivitelünket elsősorban a határmenti városok bonyolították le. Ősfoglalkozásaink körében csak az állatkivitel jutott már a korai időkben is számottevő szerephez. A magyar kereskedelemnek igazi jelentőséget bányakincseink fokozottabb feltárása adott. Az erdélyi só termelése és külföldre szállítása sohasem akadt meg: mindössze a honfoglalás idején állott be – a morvák panaszaiból következtethetjük – rövidebb szünet benne.

A városi élet felvirágoztató kereskedelmünket igazában csak ezüst-, majd aranybányászatunk megindulása lendítette fel. Az Árpádok korában a fém kibányászása – bárki földjén találták – a királyt illette meg. Mindaddig, amíg a magyarság a régi életforma szerint gazdálkodott, bányáinknak nem volt észrevehetőbb hatásuk gazdasági életünkre. A bányák megmunkálása fejlettebb organizációt kívánt. Csak a XIII. századra érte el az ország gazdasági szervezete azt a fejlődési fokot, – főként a külföldi telepesek révén, – amelyen a bányaművelés megindulhatott. A király az őt megillető bányajogot, – éppen úgy, mint földjeit, vagy egyéb jogait, – eladományozhatta híveinek. Így tudunk arról, hogy az abrudbányai aranybányákat a gyulafehérvári káptalan kapta. Külföldi telepesek, királyi bányászok és bányavárosi polgárok privilégiumokat nyertek arra, hogy az országban ércerek után kutathassanak és a fellelt érceket – tekintet nélkül az illető föld tulajdonosának jogaira – a királynak járó bányabér (urbura) lefizetése ellenében szabadon feltárhassák. IV. Béla kezdte az országban szétszórt bányásztelepeket kiváltságokkal felruházni, részben városi rangra emelni. A selmecbányai, besztercebányai, jászói, rozsnyóbányai, korponai, radnai, stb. ezüst-, az erdélyi, szatmári, szepesi, dunamenti és szlavóniai aranybányák és aranymosók a XIII. század második felétől dobják nagyobb mennyiségben termékeiket a világpiacra. Aranytermelésben Magyarország Afrika után a második, Európában az első helyen állott, ezüsttermelésben [EZÜST- ÉS ARANYBÁNYÁSZAT] mindjárt Csehország után következett. Az aranytermelés jelentősége akkor lett rendkívül nagy, amikor a XIV. század elejére, Akkon eleste után a kereszteshadjárat érdekében eltiltották a kereskedést a muzulmánokkal és így elzárták az afrikai arany Európába özönlésének útját. A bekövetkezett aranyhiány az arany és ezüst XIII. századig általános 1:10-es értékarányát 1:14, sőt 1:16 arányúra változtatta meg. A magyar arany és ezüst egyfelől Buda–Győr–Bécs, illetőleg Buda–Esztergom–Pozsony–Bécs–Regensburg és a nyugateurópai kereskedelmi központok, másfelől Buda–Veszprém–Zágráb–Velence útvonalon jutott külföldre. Ugyanezeken az utakon jöttek be azok a cikkek – főkép textilanyagok és keleti áruk, – amelyekre viszont Magyarországnak volt szüksége. Kelet felé a rövidebb dunamenti út a Duna medrének és árterületének szabályozatlansága és a balkáni viszonyok bizonytalansága miatt csak évszázadokkal később vált a kereskedelem ütőerévé.


Bányászok Nagybánya város XIV. századi pecsétjén.
(Nagybánya város levéltára.)

A megélénkülő forgalom már a XIII. század közepére gócpontokat fejlesztett ki az országban. Közülük természetes, központi fekvésénél fogva, Buda volt a legjelentősebb. IV. Béla felismerte ezt a helyzeti előnyt és árumegállító jogot adományozott a városnak. Rövidesen Győr és Pozsony is hasonló jogot kaptak, ami azonban hosszú ideig nem befolyásolta Buda elsőbbségét. A külföldnek szánt nemesfém-, ólom-, só-, állatbőr- és állatkivitelünk innen indult ki és ide halmozódtak össze távoli vidékek termékei- és árucikkei is.

Új lehetőségekkel gazdagította ez a nekilendülő kereskedelem, bányászat s a nyomukban erősbbödő urbanizálódás a magyar gazdasági életet, s az elavult és kimerült régi termelési rendszer helyett az államháztartás gazdasági egyensúlyba hozásának új útjait mutatta meg. Életképes csak olyan gazdasági reform lehetett, amely számot vet ezekkel az új lehetőségekkel és az érvényesülésük útjában álló akadályokat elhárítja. E reformokat – különféle belpolitikai és nemzetközi okok folytán – csak Anjou-királyaink tudták megvalósítani. Ilyen ok volt az, hogy bányáink és kereskedelmi útjaink nagy része oligarcha uraink kezén volt és csak Károly Róbertnak sikerült őket visszaszereznie tőlük. Ilyen továbbá a bányaművelés régebbi rendszere, mely hátráltató hatását Csehországban is éreztette.

Európa nemesérctermelését ugyanis a középkor folyamán Magyarország és Csehország tartotta kezében. A kereskedelem XIII–XIV. századi fellendülésével kapcsolatos nagy nemesérc- és pénzszükségletnek azonban egyik ország sem tudott az állandóan növekvő kereslet arányában eleget tenni, mert termelésüket a bányaművelés régi formája erősen bénította. A földesuraknak semmi hasznuk nem volt a birtokaikon felfedezett bányákból, tehát a nemesércre bukkantak, igyekeztek titokban tartani, hogy a jövedelmet maguknak biztosítsák. Az eltitkolások érzékeny veszteséget jelentettek a királyi kincstárnak. Ezért mind Csehország, mind Magyarország – részben tán nápolyi mintára – egymásután megengedte, hogy a földesurak szabadon és teljes tulajdonjoggal élvezzék nemesérceket tartalmazó földjeiket. Egyszersmind, hogy a bányászást előmozdítsák, biztosították számukra a királyt illető bányajövedelem (urbura) egyharmadát is. A reform életbeléptetése után a termelés erősen megnövekedett, üteme meggyorsult, új bányákat tártak fel és újabb szakmunkások betelepítése vált szükségessé.

Erősen hátráltatta a fokozódó termelés hasznának élvezését Bécs városának a XIII. század eleje óta fennálló és éppen a magyar és cseh gazdasági fellendülés kezdetén, 1312-ben megerősített árumegállító joga. A magyar árukivitelnek jelentékeny jövedelme az osztrákoknak jutott. Ez nem csak a magyar kereskedőket, hanem a külföldieket is károsította, mert megfosztotta őket a magyar áruk közvetlen, tehát olcsóbb beszerzésének lehetőségétől. Igyekeztek is Bécset elkerülni és Brünnön át jutni Magyarországra. [ANJOUKORI KERESKEDELEM] A magyar, cseh és lengyel király 1335-i visegrádi találkozóján fölismerte a természetes fejlődés során kínálkozó lehetőségeket. Bejáratták kereskedelmi útvonalaikat, a felesleges és terhes belső vámok nagy részét eltörölték, városaik árumegállító jogát megerősítették és a nyugati kereskedelem útvonalává a Brünn–Holics–Nagyszombat–Esztergom városán át Budára haladó utat tették. A lengyel királlyal egyidejűleg kötött kereskedelmi egyezmény az északkeleti Magyarország nyugati összeköttetését rövidítette meg a Kassán, Lőcsén és Szandecen át Krakkóba, illetőleg Kassán, a bányavárosokon és Zsolnán át Brünnbe vezető út forgalmának biztosításával. Kapcsolatainkat a legközelebbi kelettel, az oláh és bolgár földdel, csak Nagy Lajos építette ki Nagyszebenben és Brassón át. Az Erdélybe menő magyar kereskedőknek vámmentességet biztosított. Egyidejűleg – az itáliai háborúk és a Velencével kifejlődött ellentétek folytán megromlott hagyományos délvidéki kereskedelmünk pótlására – megerősítette lengyelországi és dalmát összeköttetéseinket is. A Kázmér lengyel királlyal 1368-ban kötött krakkói szerződés Lembergbe is utat nyitott a magyar kereskedőknek. A lengyeleknek biztosított előnyök fejében Lembergből kitiltották a cseh, sziléziai és porosz kereskedőket, így a lembergi kereskedelem hasznát a lengyelek mellett egyedül a magyarok élvezték. Lengyelország felé főkiviteli cikkünk az ezüst és a réz volt.


I. Károly aranyforintja és ezüstgarasai. 1325–1342.[14]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az utak biztosítása valóban megszüntette a forgalom akadályait és Magyarországot belekapcsolta az akkori világ kereskedelmének életterébe. Pénzünknek a sorozatos pénzromlások folytán bekövetkezett teljes elértéktelenedése azonban útját állotta annak, hogy az egész hasznot Magyarország élvezze. A magyar pénzt nem szívesen fogadták el, a magyar arany és ezüst nyers állapotban került külföldre a nélkül, hogy a király hozzáférhetett és a haszonból magának megfelelő részt biztosíthatott volna.


Nagy Lajos aranyforintjai. 1342–1382.[15]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A pénz értékének ingadozása, majd alászállása másutt is szükségessé tette meghatározott és változatlan értékű pénzek kibocsátását. Mint mindenütt, nálunk is eleinte az ezüstvalúta stabilizására törekedtek. 1823-ban Károly Róbert megszüntette az évi kényszerbeváltást és új, magas névértékű ezüstpénzt bocsátott ki. A reform költségeinek fedezésére pedig jobbágytelkenként fél fertő ezüst – körülbelül 10 pengőnyi – adó kivetését határozta el. Mivel azonban az új pénz névértéke igen magas volt a nyers ezüsthöz képest, ennek forgalmát nem tudta megszüntetni. Ezért azután 1325-ben megkezdték a firenzei mintára készült aranyforintok verését: Magyarország [ÁTTÉRÉS AZ ARANYVALUTÁRA] is áttért, néhány nyugati állam után, az aranyvalutára. 1329-től azonban rövid időre kettős (arany, ezüst) valúta lépett az arany helyébe, mert az ezüsttermelésben vezető szerepre szert tett Csehország és az aranytermelésben vezető Magyarország belátták, hogy egymás útjait kereszteznék a két ország nemesfémjeinek szabad versenyre bocsátásával. Sem a magyar aranyforint, sem a jóhírű cseh garas nem lenne képes Európa piacain a hegemoniát kizárólag a maga számára biztosítani. Ezért a magyar és cseh király megegyezett, hogy kölcsönösen áttérnek a kettős valutára. Az egyezmény végrehajtása során a cseh garas veretésére telepített Károly Róbert Kuttenbergből német polgárokat Körmöcbányára.


Nagy Lajos ezüstgarasa. 1342–1382.[16]
(Magyar Nemzeti Múzeum)

A század harmincas éveiben az afrikai aranyforrások váratlanul elapadtak s ez oly eltolódást eredményezett az arany és ezüst értékviszonyában, hogy alapjaiban megingatta a kettős valutarendszert. Az aranykereslet rendkívüli megnövekedése kedvezőbbé tette a helyzetet a kettős rendszer elhagyására és az aranyalapra való végleges áttérésre. 1338-ban ez be is következett. A garasok verését megszüntették és új, nagyobb ezüsttartalmú aprópénz verésével, a régi és külföldi pénzek s a nyersfémek kötelező beváltásával az arany és ezüst értékarányát stabilizálták. Az egyedüli értékmérő ezentúl az aranyforint lett. A pénzforgalommal egyidőben a portaadó összegét az új aprópénz alapján 18 dénárban állapították meg.

Még az aranyvaluta bevezetése idején, 1325-ben, megtiltotta Károly Róbert a nemesércek kivitelét és a kiviteli tilalom ellenőrzését a pénzverő kamarákra bízta; számukat tízre emelte fel. A kamarák bérletét ugyan nem szüntette meg, de gondoskodott arról, hogy a tekintélyes és lelkiismeretes emberek kerüljenek élükre. A kamarák legfőbb feladata a királyi finomítóházakban finomított és hitelesített nemesfémeknek ezüst, illetve arany pénzre beváltása volt. Később az urbura-jövedelmeket is ők szedték be. A só termelésére és árusítására a mintájukra szervezett sókamara ügyelt fel.

A XIV. századra átalakult társadalmat az államháztartás már igénybe vette: a rendkívüli adó – amit már előbb is szedtek – Károly Róbert alatt vált adóztatási felségjog alapján önhatalmúlag szedett, ellenszolgáltatás nélküli adóvá. Ebbe olvadt bele a földesurakat, illetőleg jobbágyaikat terhelő királyi elszállásolás kötelezettsége (descensus) és a szabad telepeseket terhelő földbér (terragium) is. A városi polgárság együttesen és egy összegben fizette a királynak évi censusát. Ennek fejében a rendkívülinek nevezett évi adó alól mentességet élvezett.

Ekkor, a XIV. századra, már egységes osztályba tömörülnek a szolgáló elemek, amelyek a személyi megkötöttségek különbsége folytán egy évszázaddal előbb még tarka összevisszaságban éltek: kialakul a jobbágyság. Az államhatalom elismerését jelenti ehhez a jobbágyadó, melyet Nagy Lajos vezetett be 1351-ben. Ez a „kilenced”, – a termés kilencedik tizedét kellett a jobbágynak beszolgáltatnia; a tizedik tized továbbra is az egyházat illette.

A külkereskedelem fellendülésével a kereskedelem megadóztatása a belső vámok helyett inkább határvám formájában történt. A nyolcvanad helyébe az értékvám lép; ezt 1405-ben az áru értékének egyharmincad részében állapították meg; innét a neve: harmincad. A harmincadhivatalok kezelték, ezekre pedig a harmincadkapitányság ügyelt fel.

A gazdasági és pénzügyi reformok utolsó láncszemeként a tárnokmesteri hivatal magas közjogi méltósággá, az ország gazdaságpolitikáját irányító hatósággá emelkedett.

Anjou királyaink a természetes fejlődés erőit állították az új társadalmi rendnek megfelelőbb, új gazdasági életformák és életkeretek megteremtésének szolgálatába.

Magyarország úgy lépte át a tizenötödik század küszöbét, hogy az újkori gazdasági élet alapjait lerakó városi kultúrának minden előfeltétele és tényezője (iparos-, kereskedőréteg, céhek, vagyonosodás) kifejlődésre képes állapotban várta benne az új idők indulását. A gazdasági élet felvirágzása nem hagyta érintetlenül a legalacsonyabb rétegeket sem. A magyar parasztság anyagi kultúráját és életszínvonalát soha nem tapasztalt mértékben emelte. Ahol ma úttalan, magukrahagyott, kezdetleges tanyák igénytelen népe él, a föld mélyében szép vasalású koporsók őrzik az Anjou-kori Magyarország gazdagságának legbeszédesebb emlékeit: ezüstékszeres, ezüstgombos és ezüstpártás magyar parasztok csontjait.


[1] Péter pénzének körirata: PETRVS REX – PANNONIA. Sámuelé: REX SAMVHEL. – PANEONEA. Másfélszeres nagyításban.

[2] Az obulusok köriratai sorrendben: 1. SALAMON REX – PANNONIA (?) 2. REX SALOMONI – PANONIA. 3. REX SALOMONI – PANONAI. Kétszeres nagyításban.

[3] Szent István király igen egyszerű kivitelű, a regensburgi bajor pénzek mintájára vert ezüst obulusai előlapjukon a király nevét: STEPHANVS REX, hátlapjukon a verőhely, Székesfehérvár megjelölését: REGIA CIVITAS viselik. A betűk kezdetleges alakítása emlékeztet az ómagyar rovásírásra. Kétszeres nagyítás.
Szent László tíz éremfajtája közül négy jellegzetes változatot mutatunk be kétszeres nagyításban. Az elsőnél a négyfelé tagolt előlapon ugyanannyi apró kereszt látható: körirata: LADISLAVS REX

[4] A XII. században erősen megromlott magyar pénz mellett utat találtak hazánkba idegen pénznemek is, elsősorban a salzburgi érsekségnek Friesach karintiai városban vert, a karantán hercegek és más pénzverő urak által is utánzott ezüst dénárai. E pénzek hosszabb ideig a magyar dénároknak is mintául szolgáltak. Kétszeres nagyításban.

[5] A 48 mm átmérőjű pecsét körirata a rövidítések feloldásával így hangzik: S[IGILLVM] FILIORVM BOGOMELI COMITIS B[ODO] N[ICOLAI] I[OANNIS] L[AVRENCII] D[IONISII] B[OGOMELII]. Az eredeti pecsétnyomó is meg van s a XIX. század elején bukkant elő a földből Liptószentiván határában. Egy juhász évek során át szűre csatján viselte, míg 1866-ban egy szolgabíró megváltotta tőle és Bagamér ispán egyik ivadékának, Szent-Iványi Mártonnak ajándékozta. Lenyomata, amelyről itt nagyítva közöljük, 1290. évi soltész-szerződésen függ.

[6] Az egyes uralkodók szerint pontosan meg nem határozható pénzeket kétszeres nagyításban adjuk.

[7] A felső sorban lévő érem előlapján Sz. Mária kezdetleges alakja látható, SANCTA MARIA körirattal. A hátlapon II. Béla (az apa) és IV. István (a fiú) képe, REX BELA – REX ST[EPHANV]S felírással. A második sorban levő keleti típusú pénz arabbetűs feliratai értelmetlenek. Kétszeres nagyításban.

[8] A denárok elsőjén az előlapon sárkányszerű szörny megfejthetetlen betűkkel (ILAA) környezve, a körirat, részben kifelé fordított írásjegyekkel: MONETA BELE REGIS. A másodikon: BELA – R[E]X fordítva). A harmadik kettőskereszt királyi címer és BELA REX, a hátlapon soktornyú vár, félhold és csillagok, láthatók. Két és félszeres nagyításban.

[9] A két denár közül az első felirat nélkül van, a másodiknak előlapján középen ABC látható, ANDREAS REX körirattal. Háromszoros nagyításban.

[10] Az első fajtán a király mellképe, a hátlapon az oroszlánokkal megrakott pólyás országcímer látható, minden felírás nélkül. A második típuson az uralkodó egész alakban van ábrázolva, körirata: ANDREAS; a hátlapon kéttornyú kapubástya, nyílásában koronás emberfővel. Háromszoros nagyításban.

[11] Előlapján a király trónonülő alakja VNGARIE körirattal, hátlapján az Isten báránya, a körirat: REX BELA QVARTVS. Kétszeres nagyításban.

[12] Háromféle denár. Az elsőn a király mellképe, hátlapján négy sorban felirat: M[ONETA] REGIS LADIZLAI. A másodikon daru és REX LADIZL[VS] körirat; a hátlapon oroszlán. A harmadikon a király lovasalakja, hátlapon sárkány. Két és félszeres nagyításban.

[13] Két dénártípus. Az első felírás nélküli, előlapján a király mellképe, hátlapján az Isten báránya. A másodikon emberfő, illetőleg a király koronás feje. REX ANDREA[S] körirattal. Két és félszeres nagyításban.

[14] Az első aranyforintokat Károly király 1325-ben kezdte veretni, pontosan a firenzei aranyak mintájára. Előlapjukon stilizált liliom látható ezzel a körirattal: KAROLV[S] REX. A hátlapon keresztelő Szent János alakja körül: S IOHANNES B[APTISTA]. Az ezüst garasokat cseh mintára verette először 1328–1329-ben, Körmöcbányán. Kétféle típust mutatnak be. Az elsőnek előlapján a király alakját a következő körirat övezi. MONETA DOMINI KAROLI. A hátlapon az Anjou-magyar címer, körülötte a felírás folytatása: DEI GRATIA REGIS HUNGARIE. A másodikon ugyanolyan alak s ez a körirat: MONETA KAROLI REGIS HVNGARIE. Hátlapján sisakos Anjou-címer és körben a következő mondás: HONOR REGIS JUDICIUM DILIGIT. Másfélszeres nagyításban.

[15] Nagy Lajos aranyainak három főtípusa. Az első még atyja pénzei, illetve a firenzei aranyérmek mintájára előlapján a liliomot, hátlapján Keresztelő Szent János képét viseli: körirata: LODOVICI (így) REX – S JOHANNES B[APTISTA]. A másodikon elől egyesített Anjou-magyar címer, ezzel a körirattal: LODOVICVS DEI GRACIA REX, a hátlapon Szent lászló képe, a körirat: SANTVS (így!) LADISLAVS R[EX]. A harmadik előlapja az elsőnek hátlapjával, hátlapja a másodikéval egyezik. Másfélszeres nagyításban.

[16] Az ezüstgaras előlapján a király trónonülő képe. Körirat: LODOVICVS DEI GRACIA REX HVNGARIE. A hátlapon magyar és Anjou egyesített címer, a körirat az előlap folytatása: DALMACIE · CROACIE · ETC. Kétszeres nagyításban.

« MENDÖL TIBOR: A MEGTELEPÜLÉS FORMÁI. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

TÓTH ZOLTÁN: A HADAKOZÓ NÉP. »