« MENDÖL TIBOR: A MAI KULTÚRTÁJ. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

HAJNAL ISTVÁN: AZ OSZTÁLYTÁRSADALOM. »

PÁRDÁNYI MIKLÓS
NÉP, NEMZET, NEMZETISÉG

Mikor 1790-ben II. József törekvéseinek bukása után az újjászületés lázas vágyában él a nemzet, olyan áramlatok törnek a felszínre, amelyek egészen új problémákat vetnek fel a nemzet életében.

A nemzet eddig elsősorban jogi fogalom volt. Az állami élet irányítására jogosult társadalmi osztállyal, a nemességgel azonosult, amely túlnyomó többségében magyar volt, de faji, nyelvi és származási különbség nélkül egynek érezte magát alkotmányos kiváltságainak védelmében. A nagyrészt idegen eredetű erőtlen polgárság érdeklődése alig terjedt túl helyi érdekeinek védelmén. A számban túlnyomó jobbágynép faji megoszlása sem lehetett hatással az ország nemzeti jellegére. Helyi elszigeteltségében, földesurának alávetve, közjogokban nem részesedve, sem politikai, sem kulturális súllyal nem rendelkezett. A nemzet egészének kulturális fejlődésén az egyes népek etnográfiai sajátságai nem ütöttek ki. Ezeket harmonikus egységbe szorította a semleges latin nyelv kizárólagos uralma minden magasabb életmegnyilvánulásban.

Pedig éppen a XVIII. században süllyedt hazánk földje a legnagyobb néprajzi tarkaságba. A magyarsággal évszázadok óta együttélő tótok, rutének, részben oláhok, nyugatmagyarországi németek, a külön tartományt alkotó horvát-szlavonok és a több-kevesebb önkormányzattal még az Árpád-korban betelepült szepességi és erdélyi szászok mellé a XVIII. században újabb nemzetiségi tömegek sorakoztak fel. A népnek a román fejedelemségekben ezidőtájt mind kegyetlenebb kizsákmányolása következtében nagyszámú oláh költözik hazánkba. A teljesen elnéptelenedett, egykor magyar lakosságú területek gazdasági hasznosítására a bécsi kormányzat, de magyar főurak is intézményesen és nagy számban telepítenek le a földmívelésben járatos idegeneket, főleg németeket. A régi nemzetiségek is beljebb húzódnak a perifériákról az ország belseje felé. A Duna-Tisza közének déli része és a Tisza-Maros szöge ekkor válik Európa legtarkább népességű földjévé, ahol magyar, német, oláh, bolgár, szerb, sőt tót, rutén és francia községekkel találkoznak a legváltozatosabb elosztásban.

Ilyen körülmények között a magyarság, amely 1720 körül a törökdúlás és a szabadságharcoknak a magyarságot aránytalanul jobban gyöngítő vérvesztesége után is az ország népességének még mindíg legalább felére volt tehető, II. József népszámlálásának idején, 1787-ben az akkori nyolc milliónyi népességnek mindössze 39%-a volt. Mégis ebben az egységes, de tompa nemzeti érzésű korban sokkal inkább kísértett a magyarságnak az összbirodalmi gondolatba való felszívása, mint fajok szerinti széthasadása.

Az állam magyarságával szembenálló önállóan kiépített kultúrterületet csak a kimondottan magyarellenes céllal letelepített önálló egyházi szervezettel rendelkező és nagyrészt a magyar államszerkezetből kivett határőrvidéken elhelyezett szerbség alkot. A magyar államszervezeten belül csak a románnál látjuk a társadalmi jellegű jobbágy-nemes ellentétet nemzeti ellenállássá alakító fejlődés előjeleit báró Klein Innocent erdélyi görög katolikus román püspök (1730–1751) céltudatos, politikai fellépésében. Az 1754-ben felállított balázsfalvi görög katolikus gimnázium és papnevelőintézet pedig a románság kulturális életének megalapozásával csakhamar nemzeti öntudatának kohója lesz.


Erdélyi oláh határőr. Fr. Jaschke aquatinta-metszete 1820-ból.[1]
(Történelmi Képcsarnok.)

II. József felvilágosodott racionalizmusa rántja le először a latin nyelvnek a faji ellentéteket eddig sikerrel elrejtő takaróját a magyar művelődésről, amikor rideg célszerűségi szempontból összbirodalmának legfejlettebb nyelvét, a németet kívánja a holt nyelv helyére erőszakolni. Ugyanakkor az alsóbb néprétegeket tüntetőleg pártoló kormányzata a faji ellentétek öntudatosulásának ütemét lényegesen meggyorsítja. Mária Terézia korának sok ellentétet kiegyensúlyozó rendszere meginog, a világnézeti, társadalmi és faji ellentétek hirtelen előtörnek és az 1784/85. évi Hora-lázadás már előjátéka annak a nagy tragédiának, amely a kiélesedő nemzeti ellentétek hatása [AZ ÚJ ESZMÉK TÉRFOGLALÁSA] alatt az ezeréves magyar állam összeomlásához vezetett. Az új eszmék térfoglalását éppen József intézkedései készítették elő s a francia forradalom gyors terjedése csak fokozhatta az új gondolatok feszítő erejét.


Hóra és Kloska, az oláh nép nemzeti hősei. Egykorú olajfestmény.[2]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

1790 valóságos fordulópont a nép, nemzet, nemzetiség alakulásában. A magyar jellegét eddig közjogi intézményeiben látó magyar rendiségben József uralmának visszahatásaképen felébred a sajátszerű kulturális élet megteremtésének vágya. Az 1791:XVI. tc. már gondoskodni kíván a magyar nyelv tanulásának lehetőségéről. Az 1792:VII. tc. pedig kötelező iskolai tantárggyá teszi a magyart a Dráván innen és kicseng belőle annak az ígérete, hogy majdan az egész államélet nyelve a magyar lesz.

Az új eszmék hatása azonban serkentőleg hatott az ország többi népeire is, amelyek féltékenységgel nézik a magyar kultúra térfoglalását s az alsóbb néposztályok emancipációs törekvéseinek előretörésével a köztük lévő faji ellentétek ereje is döntő fontosságot nyer. Az államalkotó magyar nemzettel most már nemcsak etnográfiailag eltérő népek állanak szemben, hanem önálló nemzeti életre törő nemzetiségek.

Az 1790. évi országgyűlés már kezdete az új folyamatnak. A horvát rendek eddig örömmel vallották magukat az egységes magyar birodalom tagjainak, hiszen kis országuk tartománygyűlése önmagában erőtlennek látszott ahhoz, hogy a féltve őrzött rendi kiváltságokat az uralkodóval szemben megőrizze. A magyar nyelv jogainak előtérbe helyezése csakhamar ellentétbe állítja őket a magyarsággal. Aggodalommal telnek el az országgyűlés tót nemzetiségű tagjai is. Az erdélyi országgyűlésen a szászság összetűz a magyarsággal a nyelvhasználat kérdésében. Az erdélyi románság két felekezete összefogva panaszolja el sérelmeit az uralkodónak: Bobb János katolikus és Adamovich Gherasim ortodox román püspökök közös memoranduma, a Supplex libellus Valachorum (1791) már magában foglalja a román nemzetiségi törekvéseknek szinte teljes programmját.


Bánsági oláhok. R. Jaschke auqatinta-metszete 1820-ból.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)

1790 és 1848 között azonban a nemzetiségek számbeli túlsúlya mellett s a magyarság még nagy helyzeti előnnyel rendelkezik. Az államszerkezet a horvátok és szászok történelmi jogait leszámítva, teljesen magyar jellegű. Az arisztokrácia, a vezető társadalmi osztály ugyan részben felszívódott az összbirodalmi légkörbe, de éppen a nemzeti szellem ébredése folytán mindinkább visszatért magyarságához. E mellett a magyarság magasabb és így a nagy szellemi áramlatokra inkább reagáló kulturális élete következtében, nemzeti öntudatának kifejlődése sokkal gyorsabb ütemű, mint a nemzetiségeké. A nyelvújítás alkalmassá teszi nyelvünket egy magasabb kultúra hordozására és a megújhodott magyar nyelv természetes fejlődés útján szorítja ki mindenünnen a holtat. A romanticizmus idejének hatalmasan fellendülő irodalmi élete csaknem a művelt világnyelvek rangjára emeli a magyart. A magyar kultúra feszítő ereje végül is eldönti a régi rend korlátait, a rosszakaratú bécsi kormányzatnak és a bürokratikus rutinnak, a megszokottságnak a latin mellett felsorakoztatott érveit.

[KÜZDELEM A NYELVÉRT] Az 1792:VII. tc.-nek rendelkezései az első nagy felbuzdulás után nem sok eredményt értek el. Az 1805:IV. tc. újból szükségesnek látja hangsúlyozni az előző nyelvtörvény végrehajtásának fontosságát, de az 1806. évben királyi rendelettel kiadott második Ratio Educationis továbbra is a latin retorikai eszmény szolgálatába állítja az oktatást. A tizes évek ernyedése után az 1825-ik évet követő nagy politikai (Széchenyi) és irodalmi (Vörösmarty) fellendülés vezetett a következő lépéshez. Az 1830:VIII. tc. a magyar nyelv tudását a jövőben alkalmazandó minden tisztviselőtől megköveteli. Az 1836:III. tc. óta a törvények autentikus nyelve a magyar, amely az 1840:VI. tc.-kel már a nemzetiségi vidékekre is behatol, miután az anyakönyvek magyar nyelven való vezetését itt is elrendeli. Végül az 1844:II. tc. a magyart teszi államnyelvvé és érvényre juttatja a politikai, hivatalos és kulturális élet egész vonalán.


Bihari oláhok a korcsmában. Th. Valerio rézkarca 1855-ből.[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A nyelvért folytatott küzdelmet egészíti ki a sajátszerűen magyar kultúra országos intézményeinek megalapítása. Gróf Széchenyi Ferenc nagy alkotása a Magyar Nemzeti Múzeum és annak róla elnevezett könyvtára, a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház a nemzet kulturális önállósulásának ebben a korszakában születtek.

Széchenyi fellépésének idején a magyarság fellendülésének hatalmas vihara szinte elsodorni látszik az ellentétes erőket, amikor a nyelvtörvények gyorsütemű egymásutánjával egyidejűleg, minden oldalról egyszerre, hirtelen kitör a nemzetiségi ellenállás. Ez az ellenállás most már nemcsak a latinhoz való ragaszkodás konzervatív formájában jelentkezik, hanem a magyarságéhoz hasonló önálló kulturális öntudat kifejezéseképen. A nemzetiségek lázas mohósággal igyekeznek a magyarságot fejlődésében utolérni és a magyar kultúra beolvasztó erejének félelme akciójukat féktelen magyargyűlölettel telíti.

Az Erdélyben számbeli többséggel rendelkező románságot 1700-ban a jezsuita térítés a katolikus egyház kebelébe vezette át. A román lelkiség azonban sokkal mélyebben gyökerezett e nép ősi településterületének a Balkánnak szellemében, mintsem hogy onnan könnyen kiszakadhatott volna. Évtizedes forrongások után a románság nagyobbik fele végül is visszaesett az ortodoxiába. A minduntalan feltörő balkáni lelkiség nehezen áthidalható szakadékot vont a románság és a magyarság közé, holott éppen a magyarság indította meg egykor a román nép önálló kulturális fejlődését: a nemzeti nyelv használatát Erdély református fejedelmei kényszerítik rá – a protestantizmus elveinek megfelelően – az oláhok ortodox egyházára, majd az únió hozzájuttatja a román nép fiait mindahhoz a művelődési lehetőséghez, amelyet a katolikus egyház biztosíthat papjainak.


Tököly Száva. Fametszet 1872-ből.[5]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Így tanulhatnak éveken át Bécsben Klein Sámuel, a nagy román politikus püspök unokaöccse (1745–1806), Rómában pedig Sinkai György (1754–1816) és Maior Péter (1753–1821), három balázsfalvi görög kat. szerzetes, a román nemzeti érzés felébresztésének híres „triásza”. Számukra a római hit csak művelődési eszköz. Rómában Traján oszlopánál ébred fel bennük a római származás gondolata és ez az élmény végigkíséri életüket, de érzésviláguk az ortodox hagyományokban gyökerezik. Az 1800-as években egymásután Pestre kerülnek, ahol a helytartótanácsnál, illetve az Egyetemi Nyomdánál jutnak megélhetéshez. Magyar környezet termékenyítő hatása, magyar támogatás kísérte annak a három férfiúnak a [A ROMÁN ÖNTUDAT FELÉBREDÉSE] munkáját, akikben Klein Innocentnak Mária Terézia idejében kudarcba fulladt kísérlete után először pattan ki teljes öntudattal a román nemzetiség gondolata, mint a római származás és az ortodox hagyományok szintézise, hogy Anonymus és Bonfini meséi nyomán a dákoromán kontinuitás elméletéből fakadó hivatástudat tüzével élessze a jövő román nemzedék gondolatvilágát. Klein adta ki 1780-ban Sinkaival együtt latin nyelven az első román nyelvtant, amely a román nyelv latin jellegének kidomborítására az addig használt cyrill betűknek a latin írással való kicseréléséért száll síkra. A legnagyobb szabású egyéniség hármuk közül Sinkai, aki a románokról szóló krónikáját, mint a magyar gróf Wass-családnál alkalmazott nevelő, ennek nyugodt munkalehetőséget biztosító, megértő környezetében fejezte be. Műve csak kézirat maradt, szuggesztív egyénisége azonban nagy hatással volt Balázsfalva ifjúságára és Maior Péter is nagyrészt az ő munkájára támaszkodva adta ki Istoria pentru inceptulu Românilor în Dacia című művét, amely nyomtatásban is megjelenvén (1812), széles körben terjedhetett.


Leményi Pap János a hazafias balázsfalvi gör. kat. püspök.
Fametszet 1863-ból.[6]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Közben az addig teljesen a szerbeknek kiszolgáltatott görögkeleti románok művelődése is megindul. Aradon tanítóképzőintézet létesül számukra és Móga László erdélyi görögkeleti püspök (1810–1845) most már a nemegyesült papság magasabb képzését is megindítja. Ilyen Bécsben kitanult görögkeleti pap, Lázár György lesz az akkor még teljesen görög szellemű romániai iskolaügy nemzeti irányba terelője.

A balázsfalvi triásznak a római öntudat felébresztése mellett is erősen ortodox-barát érzésvilága közelebb hozza egymáshoz a XVIII. században egymással hevesen küzdő két román felekezet híveit és a román ifjúságra tett nagy hatásával lehetetlenné teszi a katolikus románok körében azt a magyarosodási folyamatot, amely az únió után a rutén papság között ment végbe. Leményi János erdélyi görög katolikus-püspök (1830–1850), aki ily irányban működött, csakhamar elvesztette népszerűségét s végül a szabadságharc bukása után a magyarság melletti kitartása miatt állását is. A románság kultúrájának fejlesztése érdekében 1831-ben a balázsfalvi gimnáziumot két filozófiai tanfolyammal egészíti ki, ami új tanárok alkalmazását teszi szükségessé. Ezek már a triász szellemének rajongói, Maior Péter munkáin keresztül szenvedélyes román érzést szívtak magukba. A leghatározottabb közöttük Barnutz Simon, aki öntartalmúlag kezd latin helyett románul előadni. Modern szellemű természetjogi előadásai szenvedéllyé mélyítik hallgatóiban a forradalmi érzést. 1843-ban lényegtelen fegyelmi ügyből kifolyólag kirobban az ellentét, amely az új szellemű tanári kart és növendékeiket az egyházfő ellen hangolta. A kispapokat kizárják, tanáraik állásukat vesztik, de rövidesen viszontlátjuk őket mint a szabadságharc legvéresebb magyarellenes uszítóit.


A Tököly-Intézet Pesten. Fametszet 1872-ből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Hasonlóképpen ortodox-balkáni kultúrájú nép a szerbség is. Sok tekintetben mégis homlokegyenest ellentéte a románnak. A kóbor oláh pásztorok saját kultúrterületükön is a tisztán receptív köznép jellegét viselték magukon. [A SZERBEK MŰVELŐDÉSE] Magasabb kultúra nyomai itt mindíg idegen hatásra vezethetők vissza. A XVIII. században a töröktől pénzért vásárolt oláh vajdai állásokon görög fanarióták osztozkodnak, a vajdaságok minden kultúrintézménye görög jellegű, amikor Erdélyben már születőfélben van a román öntudat. Lázár György iskoláitól kezdve a világháborúig erdélyi származású tanárok és tanítók közvetítik ezt a határainkon kívül lakó fajtestvéreik felé.


Szénát áruló tótok. J. A. Klein rézkarca 1812-ből.[7]
(Magántulajdon.)

A szerbség első képviselői hazánkban nagyrészt szintén a török uralom idején beszivárgó pásztorok. Mögöttük azonban gazdag nemzeti történelem áll és legnagyobb tömegük, vagy 36.000 család 1691-ben Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetése alatt egy tömegben egyszerre, teljes egyházi s jórészt világi önkormányzatának biztosítása mellett jött át magyar földre és kivétetett – a magyarság tiltakozása ellenére is – a rendi állam kereteiből. Kiépült egyházi szervezetük nemcsak ellenállt a katolizáló törekvéseknek, hanem sokkalta nagyobb anyagi és szellemi ereje folytán jármában tartotta a román ortodox népet is. Az új hazába letelepülve, a szerbség csakhamar hozzáfog művelődésének megindításához. Orosz tanítók hatása alatt oroszos mesterkélt irodalmi nyelv alakul ki, ami nagy akadálya volt a kultúra terjedésének a nép között. Pedig a gazdagodó szerbség szívesen és sokat áldoz kulturális célokra. A nagy szerb kulturális alapítványok kialakulása már a XVIII. században megkezdődik. A szerb kultúra azonban csak a mult század elején kezd – a magyar ébredéssel párhuzamosan életté válni. A karlócai iskola 1791-ben alakul gimnáziummá, 1810-től Újvidéken is van gimnáziumuk. Nesztorovics Uros ezidőtájt foglalja erőteljes szervezetbe a szerb népiskolák és tanítóképzés ügyét. Az 1841-ben elhúnyt Tököly Száva végrendelete újabb fejedelmi alapítványokkal gazdagítja a [A TÓTOK KULTÚRÁLIS FEJLŐDÉSE] szerb kultúrát és iskolaügyet. Hogy ezekben a keretekben tartalmas nemzeti kultúra fejlődhessék, ezt számos tudós és író munkássága biztosíthatta. Közülük a szerb kultúra alakulására Obradovics Dositheuson kívül főleg Karadzsics Vuk István (1787–1864) volt a legnagyobb hatással, aki nyelvészeti munkásságával megszabadítja az irodalmi nyelvet az erőltetett orosz befolyástól és a hercegovinai népnyelvet tette meg irodalmi nyelvnek. Számos kiváló szerb író közreműködésével 1826-ban – a Magyar Tudományos Akadémia alapításával egyidőben – megalakul a Szrpszka Matica irodalmi kör, a szerb művelődés és irodalom legfontosabb központja, amely 1864-ig Pesten székelt.


Hurban tót felkelői 1848–1849-ből. I. Tisztek. Egykorú rajz.[8]
(Történelmi Képcsarnok.)

A két balkáni kultúrájú nép mellett, amelyeknek kulturális fejlődése már az előző korszakokban is külön utakon haladt, kimondottan az új eszmék hatása alatt áll a horvátok és tótok ébredése. Mindkét nemzet magas műveltsége – akárcsak a magyaré – latin. A tótság azonban még népi kultúrájában sem használta saját anyanyelvét. A huszita betörések óta az akkor már jóval fejlettebb cseh szerepel a tót felett irodalmi nyelvként. A későbbi századokban, amidőn a katolicizmus Csehországban megszilárdult, számos lelkész elveszítvén állását, a tót evangélikus egyházakban talált alkalmazásra, ahol ennek következtében az egyházi életben még inkább uralomra jutott a csehes jellegű úgynevezett „bibliai” nyelv. Katolikus részről korán kezdik észrevenni, hogy a nép által beszélt nyelvhez való ragaszkodás egyúttal a protestáns törekvésekkel szemben is fegyvert jelenthet. Pázmány is felkarolja a tót nyelvet, de az anyanyelvért meginduló küzdelem csak akkor bontakozik ki, amikor az új korszellem veti felszínre a népnyelvek megbecsülését.

Bajza Ignác József pozsonyi kanonok 1789-ben kiadott tót imakönyve jelzi az új irány megindulását, 1790-ben pedig megjelenik a fiatal Bernolák Antalnak tót nyelvtana, amely a nyitramegyei nyugati tót nyelvjárást teszi meg az irodalmi nyelv alapjának. Az új irány előmozdítására 1793-ban Nyitrán tót irodalmi egyesület alakul. Bernolák iránya később Rudnay Sándor hercegprímásban (1819–1831) talált erőteljes támogatóra, aki büszkén vallotta magát tótnak. Ez az inkább csehellenes irány azonban tisztán kulturális mozgalom maradt. A politikai tót kérdés a régi csehes irányzat új erőre emelkedése után lép előtérbe, amikor Palkovič György költő 1801-ben megalapítja a pozsonyi tót irodalmi egyesületet, majd 1803-ban a pozsonyi evangélikus liceumban az akkor felállított cseh-tót nyelvi tanszék tanára lesz. Itt nevelkednek Palacky Ferenc a cseh nemzeti érzés legnagyobbhatású felébresztője és Kollár János később pesti evangélikus lelkész, akinek 1824-ben megjelent Slávy Dcéra című, az egyetemes szlávságért rajongó magyar- és németellenes hőskölteménye szolgálta legeredményesebben a pánszlávmozgalom szellemi megalapozását. Kollár a kis tót népből kiemelkedve valamennyi szlávval egynek érzi magát és a szláv szolidaritásnak és kölcsönösségnek a „vzájemnost”-nak lesz apostola. Nem csoda, hogy ez a szellem Palackyt, Kollárt és a Késmárkon nevelkedett Safaryk Pált végül teljesen kiemeli szűkebb hazájuk kultúrájából és a cseh nemzetét gazdagítja velük. A sajátlagosan tót nemzeti érzés első nagy megalapozója Holly János burszentmiklósi római katolikus plébános, akinek képzelete a romantikus korszellemnek megfelelően nemzete távoli multjába hatol vissza, Svatoplukról, meg Cyrill és Methódról írt hexameteres hőskölteményeket.

Teljes erővel bontakozik ki a pánszláv harckészség a pozsonyi evangélikus líceum 1828-ban alakult ifjúsági egyesületének, a Jednota literárnának működésében, ahol a fiatal Stur Lajos (1815–1856), csakhamar a cseh-tót nyelvi tanszék vezetője, játssza a vezetőszerepet. Innen indult ki a tót ifjúságnak nagyszabású szervezkedése, „Stur iskolája”, hogy az új tót generációt erősen magyarellenes szláv szellemmel telítse, ami 1838-ban a tót irodalmi egyesületek működésének betiltásához, majd 1843-ban Stur állásvesztéséhez vezetett. Bár a tótságnak alig egy ötöde vallja az evangélikus hitet, a tót nemzeti mozgalmak élén evangélikus papok állanak, jórészt a pozsonyi líceum növendékei. A magyar-tót kultúrharc is az evangélikus egyház keretein belül folyik. 1840 óta Zay Károly gróf egyetemes főfelügyelő veszi át az egyház vezetését. Erős magyar érzéstől áthatva és a protestantizmus jövőjét a magyarosodásban látva, élesen szembefordul a pánszláv áramlattal. A tót elem visszaszorítása érdekében keresi a reformátusokkal való únió útját. Törekvései nem vezetnek eredményre, sőt a nemzetiségi agitáció a tót érzést most már a hithez való ragaszkodással is erősítheti.

Amikor a tót nacionalizmus legélesebb csatáit vívja a magyarosító irányzattal, éppen akkor szakít a tót irodalom eddigi cseh kapcsolataival is. A csehek ügyét eddig nagyban előmozdította az a körülmény, hogy a beszélt népnyelvre támaszkodó katolikus irányzat a csehhez legközelebb álló nyugati nyelvjárást fogadta el irodalmi nyelvül, viszont éppen a csehtől távolabb álló középtót nyelvjárásterület lakói nagyrészt evangélikusok lévén, vezetőik a csehes irány mellett állottak. A negyvenes évek közepén a helyzet hirtelen megváltozik a külön tót nemzeti jelleg javára. Éppen evangélikus részről ejtik el a csehes irányzatot. Az új irány vezére Hurban [A HORVÁT KULTÚRA KIÉPÍTÉSE] József Miloszláv hlubokai evangélikus lelkész, akit csehországi útján cseh részről tapasztalt fölényeskedés is ily irányba terelhetett. Maga Stur is az 1845-től megjelenő Narodnje Novini című lapjával az új irány híve lesz, nyelvészeti munkáiban pedig lerakja a középtót nyelvjárásból kiinduló, máig élő tót irodalmi nyelv alapjait. Hurban ugyanakkor a Slovenské Pohl’ady folyóiratban védi az új irányt a Tótföld feletti kulturális uralmukat veszni látó csehek ellentámadásaival szemben.


Hurban tót felkelői 1848–1849-ből. II. Legénység. Egykorú rajz.
(Történelmi Képcsarnok.)

Sajátságos, hogy a nemzeti kultúra kiépítése hazánk nem magyar népei közül legkésőbb a horvátnál indul meg, amely pedig széleskörű önkormányzattal rendelkezett. De éppen a rendi állományban biztosított kiváltságos állása magyarázza, hogy Horvátország maradt a Szent Korona területén legnagyobb a hagyományos latin nyelv és kultúra védelmezője. A magyar nemességhez hasonlóan a horvátság irányítóinak egész gondolkodása jogászi jellegű. Kitűnő közjogászuk, Skerlecz Miklós zágrábi főispán állítja fel 1790-ben a horvát közjogi elméletet, amely Horvátországnak az anyaországgal való egyenjogúságát vitatja s ezt már az 1790. évi országgyűlésen szembeállítja a magyar törekvésekkel. Évtizedeken át e mögé húzódva igyekeznek meggátolni nemcsak belügyeikben, hanem az állam egész terén is a magyar nyelv érvényre jutását, ami az összállamban való eddigi egyenlő érvényesülési lehetőségüket akadályozná. A mind erőteljesebb nemzeti érzéstől fűtött magyar rendeket így maguk ellen keserítik a nélkül, hogy jogi téren maradó védekezésüknek kulturális alapot teremtenének. Pedig mind nyilvánvalóbb, hogy az elavult latinhoz való görcsös ragaszkodás sokáig már nem tartható fenn az élettől duzzadó magyar törekvések ellenében.


Trencsénmegyei drótos. F. Kollars kőnyomata a XIX. század közepéről.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)

Ekkor a 30-as évek elején lép fel a horvát nemzeti mozgalom hatalmas erejű életre keltője, Gaj Lajos (1809–1872). Pesti jogász korában Kollár János hatása alatt alakul ki véglegesen programmja: az egyetemes szlávizmus eszméjének megfelelően nemzetének a magyar történelmi és alkotmányos közösségből való kiszakítása és beleillesztése az újjászülető szláv népek közösségébe. Első tette a horvát-szlavon helyesírásról 1831-ben kiadott kis művében az eddig magyar alapokon nyugvó írásmódnak cseh mintára való átalakítása. A nemzete boldogulását a beszüremkedő új eszmék útján kereső, de vezér nélkül álló, horvát ifjúság a lenyűgöző egyéniségű Gajban ismeri fel [PÁNSZLÁV ELKÉPZELÉSEK] vezérét. Gaj eszméinek hirdetésére folyóiratot akar kiadni, amelyhez az engedélyt közvetlenül a királyhoz fordulva nyeri el. Bécs örömmel veszi az elerőtlenedett rendi Horvátország helyébe lépő nacionalista horvátság jelentkezését a magyarsággal szemben, a király Gajt aranygyűrűvel tünteti ki. 1835-től kezdve Gaj, mint a Narodne Novine politikai lap és irodalmi melléklete, a Danica (Hajnalcsillag) szerkesztőjeként terjesztheti népe körében az új eszméket. Felfogásához híven nemcsak a horvátsághoz szól, minden délszlávot, mint akkor mondták „illyrt”, testvérének tekint. Lapjai második évfolyamában már el is hagyja a tartományi horvát nyelvet és az úgynevezett stokavstinát vezette be, a régi raguzai irodalomnak, de egyúttal a szerbségnek is nyelvét. Hogy ez mennyire idegen volt még akkor a horvátság előtt, mutatja az az 1500 szavas szójegyzék, amelyet az első új nyelvű évfolyamhoz volt kénytelen mellékelni, hogy a közönség megértse.


Božo Raatic, a szluini szerezsánok főbasája. Th. Valerio rézkarca 1854-ből.[10]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Gaj mozgalma tehát nem az anyanyelven nyugvó sajátos horvát öntudatot terjesztett, hanem egy elképzelt Pánszláviáról álmodik. Ennek körében hirdeti Gaj az összes illír népek kulturális közösségét. A pánszlávizmus azonban azoknak a szláv népeknek kedvez, amelyek ősi keletű önálló kulturális élettel rendelkezve, e koncepció segítségével a közelálló testvérnépeket fel tudják szívni. Amikor tehát a horvát nacionalizmus az illirizmus jegyében eleve feladta a népi önállóságot, valóságos kulturális öngyilkosságot követett el és előkészítette az átalakulást, amely nem egészen egy századdal később a horvát nép politikai és kulturális egyéniségének pusztulásához vezetett. Az erős öntudatú szerbség már akkor lekicsinyelte az illir mozgalmat és legfeljebb nagyszerb alakban tudta elképzelni.

Mialatt a perifériák egységes tömegben élő nemzetiségei magyarellenes irányba fejlődnek, a magyarsággal egy életet élő, tömegébe beleékelt nemzetiségi tömbök az asszimiláció útjára térnek. A gazdasági életünknek élén haladó, de eddig szűkreszabott látókörű német városi polgárság belekerülve a nemzeti ébredés hatalmas forgatagába, mint a lelkét megragadó első nagy eszmét szívja magába a magyar nacionalizmus eszmevilágát. A hazai németség négy nagy településterülete közül a Szepesség nagyrészt városlakó németjei is ilyen irányban fejlődnek. A retrográd Ausztria nem jelent vonzóerőt sem a Délvidék, de még Nyugat-Magyarország németjeinek sem. A távoli Németország fellángoló nacionalizmusa még nem érintette őket. A kulturális haladást, a magasabb szellemet a magyar reformkor eszméi jelentik számukra. A közülök származott, külföldön élő, magyarul nem tudó Liszt Ferenc is a magyar kultúra munkásának vallotta magát. Csak Erdély merevebb társadalmi és nemzetiségi viszonyai között fejlődik az ottani szászság, évszázados lelki beállítottságának megfelelően németségéhez ragaszkodó magyarellenes néptömbbé.


Máramarosi rutén favágó, Fr. Jaschke színes aquatinta-metszete 1820-ból.[11]
(Történelmi Képcsarnok.)

Viszont a rutének a katolikus egyházzal való egyesülés óta a magyarsággal túlnyomórészt lelkileg is egybeforrott papságuk révén a szlávok oldalán jelentenek kivételt, amennyiben a pánszláv törekvések idején is megmaradnak a magyar kultúra szolgálatában. A zempléni Dobránszky Adolfnak a cseh pánszlávizmushoz való csatlakozása a szabadságharc idején nem talált visszhangra népe körében és néhány kiváló rutén oroszországi érvényesülése, a Kievben rendelt egyházi szerkönyvek használata sem változtatott az ekkor még magyarbarát irányzaton.

A reformkor kétélű fejlődése tehát egyrészt a nemzetiségi ellentétek kiélesedését eredményezte, ugyanakkor azonban asszimilációs folyamatot [A NEMZETISÉGEK ÉS A SZABADSÁGHARC] is hozott létre. A magyarság 1787. évi 39%-os arányszáma 1850-ig 40.6%-ra emelkedett.

A szabadságharc az új kulturális fejlődés természetes következménye, egyúttal erőpróbája és a fejlődés belső tragikumának kifejezésre juttatása volt. Az újjászületett magyarság szűknek érezte a pusztán közjogi formákban megnyilvánuló függetlenséget, amely mellett tényleg egy idegen szellemű összbirodalom érdekében beleszólnak minden életmegnyilvánulásába. Hősies elszántsággal indult meg a nemzeti önrendelkezés útján, de csakhamar szembetalálja magát az országnak már idegen szellemben vezetett heterogén lakóival.


Beregmegyei rutének 1841-ben. Egykorú acélmetszet.[12]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az új eszméknek belső ellentmondása, amely a nemzetiséget tette meg a legfőbb rendező elvvé, ezeknek szükségképpeni összeütközése folytán ismét csak a régi korhadt kereteknek biztosította a diadalt. A horvátok mint ellenséges hadsereg törtek az országra, a szerbek végigdúlták a délvidéket, Erdélyben az oláhok megújították Hora és Kloska vérfürdőit, még tót felkelők is akadtak a magyarsággal szemben Hurban és Stur vezetése alatt, az önrendelkezéshez azonban ők sem jutottak el. Az osztrák birodalom felkínálkozó szövetségeseit is a kíméletlen centralizáció jármába hajtotta.

Hazánk kultúrfejlődésének nemzetiségi széttagolódása a szabadságharcig már megtörtént. Az abszolutizmus e tekintetben nem hozott újat, de fokozni igyekezett a hazai népfajok kulturális elkülönülését, hogy a divide et impera elv alapján a magyar nyelv vezetőszerepét visszaszorítsa. Kulturális intézményeink életét megbénította, az iskolát, amely csak az imént lett magyarrá, kivette a magyar kultúra terjesztésének eszközei közül. Az a helyzeti előny, amelyet mint államvezető nép küzdött ki magának az előző korszakban, elveszett a magyarság számára. A Bach-korszak germanizálása mögött azonban nem állottak eleven nemzeti erők, magasabb elgondolások, a monarchia véletlenül összesodródott heterogén népeinek mindenáron egységes kormányzatához szolgált szürke eszközül. A levert, de dicsőséges szabadságharc eszméivel, a hivatalos üldözés mellett is egyre fejlődő magyar irodalom szuggesztív hatásával nem tudott mérkőzni. Erdélyt kivéve, még a hazai németségre sem hatott, amely vagy közömbös maradt a politikai fejleményekkel szemben, vagy szívvel-lélekkel csatlakozott a magyarsághoz, tette magáévá kultúráját és állameszméjét. A magyarság számaránya az osztrák elnyomás alatt tovább emelkedett és 1869-ben már elérte a 45.5%-ot.


Erdélyi szász polgárok felvonulása. Fametszet 1858-ból.[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Deák Ferenc államférfiúi nagysága és ősi közjogi intézményeinkben való szívós ragaszkodása elhárítja az uralkodó felől fenyegető veszélyt és [AZ EGYENLŐ SZABADSÁG ELVE] a magyarságnak visszaadja államát. Kiegyenlítésre törekvő szelleme a szabadságharc másik ellenségét, a nemzetiségeket is baráttá kívánja tenni. A modern nemzetiségi eszmének a politikát és kultúrát összebonyolító tanításával szemben, Deák a régi magyar jogfejlődésben keresi a megoldást, amely a magyarságnak úgy biztosította az elsőbbséget, hogy azzal az államában élő valamennyi népnek a fejlődését előmozdította.


Részlet Neuhauser Ferenc nagyszebeni tanár Vásár Erdélyországban című képsorozatából. 1819.[14]
(Történelmi Képcsarnok.)

A rendi alkotmány nemes magyar nemzete nem ismerte a nemzetiségi megkülönböztetést. A kiváltságok eltörlése után az una eademque nobilitas örököse az állampolgárok összessége lévén, az 1868:XLIV. tc. leszögezi, hogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”. A nemzetiségi törvény közjogi szemszögből biztosítja az ország egységét, de ez nem az államvezető nép minden mást megfojtó zsarnokságára, hanem az egyenlő szabadság elvére épül. Történeti fejlődésünknek a modern kor szabadságeszméjével összeforrott tökéletes szintézise. Nyelvi rendelkezései csak ott adnak elsőbbséget a magyarnak, ahol ez az államegész harmónikus együttműködése érdekében méltatlanul szükségesnek látszik. A minden fiát egyformán kezelő magyar állam nemcsak megengedi a nemzetiségek szabad érvényesülését a magán, társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt a helyi politikai életben, hanem saját maga kíván elöljárni kultúrfejlődésük ápolásában. A 17. §. szerint a vallás- és közoktatásügyi miniszter köteles „az állami tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együttélő polgárai az általok lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik”. De még itt is tekintettel kell lenni a nemzetiségi nyelvekre, mert a 18. és 19. §-ok a közép- és főiskolákon, valamint az egyetemeken is megfelelő nemzetiségi nyelvi tanszékek felállítását írták elő. Hogy maga Deák mily komolyan vette a törvényt, bizonyítja, hogy amikor 1868 november 14-én a parlamentben szóba került az újvidéki szerb nemzeti színház államsegélye, kijelentette, hogy ha ennek az állam nem tud segélyt adni, akkor a pesti Nemzeti Színháznak se juttasson, mert nem pártolhat igazságtalanságot akkor sem, ha ez hasznot jelentene.


Német földműves Gyuláról F. Kollarz színes kőnyomata. 1850–1860.[15]
(Történelmi Képcsarnok.)


Bach-huszár torzképe 1861-ből.[16]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A nemzetiségi törvény őszintén liberális, becsületes békejobbot nyujtott a nemzetiségek felé, de visszautasításra talált. Művelődési igényeinek az egységes magyar államszervezeten belüli teljes kielégítése a legjobb ütőkártyájától fosztotta volna meg a nemzetiségi agitációt saját népe és az európai közvélemény előtt egyaránt. Közjogi testületekként való elismerést kívántak, területi önkormányzattal és ehhez ragaszkodva, nem vették tudomásul a nemzetiségi törvényt. Nem valósította meg a lelkek békéjét az 1868:XXX. tc., a horvát kiegyezés sem, amely pedig a horvátságnak „mint külön territoriummal bíró politikai nemzet”-nek a belügyi, igazságügyi, vallás- és közoktatásügyi vonatkozású ügyekben teljesen önálló fejlődést biztosít.


Csabai tót földműves és felesége. F. Kollarz színes kőnyomata. 1850–1860.[17]
(Történelmi Képcsarnok.)

De csakhamar a magyarság is napirendre tért a nemzetiségi törvény fölött. A Tisza Kálmánnal meginduló politika a reformkorszak irányzatához visszatérve, az államot már nem a benne élő népek összefogásának tekinti az államalapító magyarság irányítása mellett, hanem a kizárólagos [ÚJ NEMZETISÉGI POLITIKA] magyar szellem érvényesülési eszközének. Kultúrában is egységes nemzetet akar létrehozni, aminek előfeltétele a magyar nyelv általános ismerete. Az a vád, mintha a magyarság meg akarta volna fosztani idegenajkú honfitársait nyelvüktől, nem felel meg a valóságnak, bizonyos azonban, hogy a magyarság feledve saját ősi álláspontját, a nemzetiségi kérdés francia rendszerű kezelése felé hajlott el és az iskolák központi feladatát az államnyelv ismeretének terjesztésében látta. Először az 1879:XVIII. tc. tette kötelezővé a magyar nyelv tanítását az ország valamennyi elemi iskolájában, aminek komoly végrehajtása azonban – a nemzetiségi területeken lévő iskolák túlnyomó része nemzetiségi jellegű felekezeti intézet lévén, – legyőzhetetlen akadállyal került szembe. Hiszen még az 1913–14. tanévben működő 16.861 hazai elemi iskolából is csak 3296 volt állami, 11.909 viszont felekezeti. Az 1893:XXVI. tc. a tanítói fizetések legkisebb mértékét megállapítván, az iskolafenntartókat államsegély kérésére szorítja és így a kormány befolyását ezekre is biztosítja. A magyar nyelvtanítás keresztülvitele felé azonban csak Apponyi Albert gróf törvényalkotása az 1907:XXVII. tc. jelent erőteljesebb lépést, mely az előbbi törvény rendelkezéseit megszigorítva, az ily módon államsegélyre szorult iskolákban az állami ellenőrzést és a magyar nyelv tanítását hatályossá kívánja tenni. A magyarellenes agitáció hatására különösen az utóbbi törvény következtében zúgott fel az európai közvélemény nemzetünk ellen. Kétségtelen, hogy e törvény ott, ahol az élet nem sietett segítségére, mint a magyarokkal csak ritkán találkozó hegyvidéki nemzetiségeknél, kivihetetlen ábránd maradt és sok alkalmat adott a tanügyi hatóságok és [A MAGYAR NYELV TERJESZTÉSE] a nemzetiségi tanítók súrlódására; a nemzetközi felháborodást mégsem indokolja. Az anyanyelvet ez a törvény sem zárja ki az oktatásból, hiszen közvetlenül a háború előtt 447 német, 337 tót, 2233 román, 59 rutén, 270 szerb elemi iskola volt hazánk területén. A törvény célja, hogy az iskolából kikerülő bármely anyanyelvű magyar állampolgár magyarul is tudjon, még nem jelentett az anyanyelv eltüntetésére és erőszakos asszimilációra való törekvést, mint erre Franciaország valóban példát adott, még kevésbbé a nemzetiségek kiirtására irányuló igyekezetet, amint ezt társadalmi és gazdasági eltiprásuk útján újabban különösen a Trianonban megduzzadt államok kísérelték meg.

A visszanyert állami élet tudatos nyelvterjesztő törekvés nélkül is nagyban hozzájárult a magyar nyelv térfoglalásához. A hirtelen kibontakozó gazdasági élet, kiépülő vasutak, megélénkült forgalom a fővároshoz kapcsolják a különböző országrészeket, mindez az ország központi nyelvtömbjének, a magyarnak kedvez és alámossa a nyelvszigeteket. Régi anyanyelvét főleg a nagyvárosok lakossága cserélte fel a magyarral, a gazdasági átalakulással meginduló városbatódulás így a magyarnak vált előnyére. A belső vándorlás a nemzetiségi perifériákról a több megélhetést nyujtó Alföld felé irányulván, a magyarság között letelepülő számos idegenajkúnak beolvadására vezetett. Ott viszont, ahol az élet továbbra is a régi rendszerű földmívesközségek zárt keretei között folyt le, a népnyelven a magyar iskolai oktatás sem változtatott, így az igen elmaradt Buda-környéki közlekedés miatt a főváros tőszomszédságában lévő idegenajkú falvak esetében.


Nemzetiségek torzképei 1866-ból. Jankó János rajza.
[18]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A statisztikailag kimutatható tömegszaporodás mellett a nyelvi asszimiláció folyamatának társadalmi vonatkozásban is jelentős következményei voltak. A különböző népek emelkedő rétegei nagy számban lettek magyarokká. Ez a körülmény kétségtelenül hozzájárult az ország magyar jellegének kidomborításához, de bizonyos, hogy a magyar középosztályt erősen felhigította és a reformkornak még homogén magyar uralkodó osztályát egy jelentős hányadában idegen vérű vezetőréteggel helyettesítette, amely elszakadt népi gyökereitől és így nem rendelkezett kellő erővel a tömegerők befolyásolásához.

Ezzel szemben a középosztálybeliek erős magyarosodása folytán a nemzetiségek számára számbelileg kisebb, de éppen nemzeti szempontból alaposan kiszelektált, erős meggyőződésű, fanatizált középosztály termelődött ki. Ez a néppel közvetlen érintkezésben lévő és így erősebb helyzeti energiával rendelkező nemzetiségi intelligencia vívta meg azután azt a küzdelmet a magyar államrenddel, amelynek eredménye végül a törekvéseikre kedvező pillanatban a kiegyezési korszakban látszólag szépen fejlődő magyar államiság tragikus összeomlása lett.

A tótság kulturális fejlődését a szabadságharc után is a csehbarát és önálló tót irodalmi tábor antagonizmusa jellemzi, bár az 1851. évi pozsonyi értekezleten a két tábor a csehes irányzatnak biztosított lényeges engedmények után megegyezett. Ugyanezen évben a soviniszta pánszláv Moyses Istvánnak besztercebányai püspökké tétele nagyban hozzájárult a szláv öntudatnak a magyarral szembeni terjedéséhez. A Bach-rendszer különben a csehes iránynak kedvezett és a bécsi egyetemi tanárrá lett Kollár János befolyására a cseh nyelv tanítását vezette be a Tótföld gimnáziumaiba.

Az októberi diploma utáni időkben a tót mozgalom erősen megélénkül. Az 1861. évi június 6-i turócszentmártoni ülés leszögezi a tót politikai követelményeket, amelyeknek lényege külön felvidéki tót kerület kialakítása. Ebben az évben határozták el egy tót irodalmi központnak alakítását és Slovenská Matica néven, amely 1863 augusztus 4-én csaknem ezer taggal Moyses püspök elnöklete alatt alakult meg. 1862-ben Nagyrőcén megalakul az első tótnyelvű gimnázium, evangélikus jelleggel. Hogy a kiegyezés nem veszélyeztette a tót kultúrát, mutatja, hogy a két további tót gimnázium, a turócszentmártoni evangélikus és a znióváraljai katolikus 1867, illetve 1868-ban létesülnek. Sajnos, a Matica és a gimnáziumok magyarellenes szellemben működnek, úgyhogy 1874-ben királyi rendelet véget vet a három tót középiskolának, 1875-ben pedig Tisza Kálmán feloszlatja a Maticát is. Ebből azonban csak a cseh irányzatnak volt haszna. Azok is, akik eddig a tótság önálló fejlődését akarták, elkeserednek és a cseh kapcsolatokat kezdik ápolni. Maga Hurban József Miloszláv 1876-ban kiadott Nitra című almanachjában visszatér a csehes irányzathoz, amely ellen egykor oly hevesen küzdött. Sőt Tisza Kálmánnak a tót nemzet létezését tagadó tapintatlan nyilatkozatával szemben a tót nemzetiséget már a cseh-morva nemzet tagjának mondja. Ugyanakkor cseh részről Heyduk Adolf hízelgő költeményei szólítják fel a tótokat az egyesülésre.

Hogy ez ekkor még nem következett be, elsősorban az ú. n. turócszentmártoni csoportnak az érdeme. Hurban Szvetozár Vajansky a csehbarát irányzathoz visszatért Hurban nagytehetségű fia a Slovenské Pohl’ady folyóirat köré gyüjtötte a tót szellem önállóságának híveit. A tót tudományos és szépirodalmi élet a század utolsó két évtizedében valóban nagy lendületet mutat. Az irányzat egyaránt magyar- és csehellenes. Magasabb igényei miatt a népre közvetlen hatást nem gyakorolt, de nagyban hozzájárult a tót középosztály nemzeti öntudatának megerősödéséhez. A tótság legnagyobb költője, Hviezdoslav Országh Pál is ezidőtájt foglalja el helyét a tót irodalomban 1889-ben közadakozásból megépül Turócszentmártonban a tót kulturális élet központja, a Dom, 1893-ban pedig tót múzeumi társaság alakul, amelynek célkitűzéséhez, mint tisztán kulturális intézményéhez a magyar kormány [A CSEHEK MOZGALMAI] is nyujtott támogatást. A csehek azonban a turócszentmártoni csoportnak a magas művelődésre szorítkozó működése következtében ismét urai lettek a helyzetnek. Erkölcsi és anyagi támogatással édesgetik a prágai egyetemre a tót diákokat. Ezek a Detvan egyesületben tömörülve élesztették tovább magukban cseh-barát érzelmeiket. A millennium évében, amikor a magyar közvélemény Bánffy Dezső báró erélyes kezével elnyomottnak hitte az államellenes mozgalmakat, alakítják meg a csehek 1896 május 7-én a Československá Jednota egyesületet, amely most már szervezetten készíti elő a Trianonban megvalósult helyzetet. A legfőbb szervező cseh részről Masaryk Tamás, akkor prágai egyetemi tanár, aki nagy szeretettel gyűjti maga köré a tót ifjakat és aktív politikai szerepre készíti elő őket. Az új irányt terjeszti az 1898-ban Szakolcán megindult Hlas című folyóirat, amely egyáltalában nem nyeri meg a régi turócszentmártoni tábor tetszését, néhány év mulva meg is szűnik, mégis az ebben képviselt aktív szellem és cseh irányzat mindjobban terjed a tótok magatartásában. A századforduló óta a kulturális törekvések háttérbe szorulnak a politikaiak mellett, a nép körében is emelkedik az izgatottság. Az irodalmi érdeklődés inkább a gazdasági térre csap át. A tót pénzintézetek alapítása nagy lendületet vesz. 1901-től 1905-ig 24 tót és 10 cseh pénzintézet alakul a Felvidéken. Szervezik a világközvéleményt a magyarság ellen. Erősen szervezkednek az Amerikába vándorolt tótok is.


Oláh torzkép a magyar hegemóniára az 1860-as évekből.[19]
(Történelmi Képcsarnok.)

Szomorú eredménye a századfordulónak, hogy a magyarellenesség lábrakapott az Északkeleti Felföld rutén lakosságának körében is. A görög katolikus papság kulturális emelkedésével egyidejűleg távolabb került a néptől. Művelődési igényei, családjának eltartása miatt nem mondhatott el törvényes járandóságairól, bár ezek a fokozódó nyomorban sinylődő rutén népnek mind terhesebbek. A papság hazafias érzése így nem mindíg hathatott a népre kellő erővel. A doktrinér liberalizmus merev jogi felfogása bevándorló uzsorásoknak szolgáltatta ki a népet, a gyakori végrehajtások nem voltak alkalmasak az állam iránti bizalom felkeltésére. A Schönborn-uradalom és a kincstári erdők hatalmas területeket foglaltak el, a földnélküli nép pedig alig talált legelőt állatainak eltartására. A nép nyomora nem kerülte el ugyan a magyar kormány figyelmét sem és az Egan Ede miniszteri biztos által 1898-ban megkezdett ú. n. hegyvidéki akció kétségtelenül sokat lendített a nép sorsán, a súlyos szociális helyzet azonban mégis nagyban megkönnyítette az államellenes propaganda kirobbanását. Az Amerikába kivándorolt ruténség részben galiciai görög katolikusok pánukrán befolyása alá kerül, de különösen veszedelmessé válik az orosz pánszláv propaganda, amely a katolikus ruténséget az ortodoxiának, Oroszországnak kívánja megnyerni. Amerikából csempésznek be az óhazába röpiratokat, de a közvetlen orosz propaganda is kitűnően van megszervezve és már a századfordulón tért hódít, kivált a rutén föld keleti részén. Az első nagy rutén agitátornak, Dobránszkynak három [OROSZ PROPAGANDA A RUTÉNEK KÖZÖTT] unokája, a Gérovszkij fivérek szervezik az orosz propagandát Csernovicban a szentpétervári Galiciai Egyesület megbízásából. A nép elégedetlensége, a papsággal való meghasonlása, az orosz kultúrbefolyás felé húzó atavisztikus vonzódása megkönnyítették munkájukat. A nép egyszerű fiai közül kikerült agitátorok siettek segítségükre, oly hevesen uszítva a katolikus egyház és a magyar állam ellen, hogy a máramarosi királyi ügyészség 1913-ban vádat emelt a mozgalom 80 résztvevője ellen. Ez a híres schismaper, amely először világított rá arra a szakadékra, amely a ruténség egy része és a magyar állameszme között végbement és a háború után – bár a ruténség túlnyomó része ekkor is kitartott a magyar államgondolat mellett – cseh segítséggel mintegy 140.000 embert vitt át az ortodox egyházba és ezzel fokozottan pánszláv kultúrkörbe.


Országh Pál, Hviezdoslav néven a tótok legkiválóbb költője és műfordítója.[20]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A németség erdélyi része, az ottani szászság a régi kiváltságainak emlékeképen éppen kulturális célok kielégítésére fenntartott nagy vagyonú „szász egyetemben”, de főleg az erdélyi evangélikus egyházban tökéletesen kiépített nemzeti szervezettel rendelkezett. Német vérmérsékletének megfelelően e mellett rengeteg egyesület és szövetkezet állt szellemi és anyagi műveltségük szolgálatában. Közülük kiemelkedik a németbirodalmi Gusztáv Adolf-egyesület, amelynek révén állandó eleven kapcsolatban vannak a birodalmi német kulturális élettel. A magyarsággal szemben mereven elzárkóznak és ezt a szellemet változatlanul fenntartották. Az összmonarchia német szellemének biztos pillérei lévén, Bécsben mindíg erős rokonszenvre találtak. A háború előestéjén már csak az Erdélyen kívüli Magyarország németsége maradt meg – jelentéktelen kivétellel – a nemzetiségek közül a magyar állameszme és kultúra mellett. Németország, amely saját földjén teljes erővel törekedett az idegenajkú lakosság kipusztítására, akkor még nem érezte magát feljogosítva arra, hogy az idegen országok németjei között nagyobbszabású akciót folytasson. A magyarosodás is közöttük a legerősebb, de ezt szétszórt helyzetük és a városi polgárok közötti nagy arányszámuk magyarázza. A Felvidéken nagyrészt tótosodnak. Német részről újabban az asszimilációval szemben emelt vádat nagyban gyengíti, hogy a német anyanyelvűek magyarosodásával az izraelita vallásúaknak jutott jelentős szerep.


A tót Matica túróczszentmártoni háza. Kőnyomat az 1860-as évekből.[21]
(Történelmi Képcsarnok.)


A kedvelt horvátok. Jankó János gúnyrajza 1883-ból Tisza Kálmán horvátbarát politikájára
„A jó mostoha” felírással. A kiűzöttek a csángók.[22]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A Bach-korszak minden szabad mozgást meggátló rendszere a horvátságot sem kímélte. Csak a 60-as évektől kezdődőleg tud kibontakozni az illirizmus teremtette kulturális szellem. A mult század második felében a horvát törekvéseknek lelke és mecénása, Strossmayer József György diakovári püspök (1849–1905) Gaj örökségét vette át, valamennyi délszláv egységét kereste. A horvátság az 1860-ban alakult horvát tudományos akadémia, az 1874-ben létesült zágrábi egyetem, majd az 1878-ban újjászervezett horvát [HORVÁTOK ÉS SZERBEK] nemzeti múzeum révén önálló kulturális csúcsszervezetekhez jutott, amit kiegészített az egyházi önállóság elnyerése is. Még a Bach-korszak alatt, 1852-ben a zágrábi püspökség Horvátország érseki méltóságára emelkedett. Az egész szellemi élet azonban egyenes folytatása lévén az illirizmusnak, az önállóság feladására és a jugoszláv egység megvalósítására készítette elő a horvát nemzetet. Az illirizmus híveiből megalakult „nemzeti párt” 1873-ban a belőle húzható hasznot látva, tudomásul vette a kiegyezést, kormánypárt lett és ezzel a horvát iskolaügy irányítása az ő kezébe került. Így magyar támogatással tarthatta távol a hatalomtól Starčević Antalnak a kiegyezést el nem fogadó, élesen magyarellenes, de a horvát önállóságot mindenki ellen biztosítani akaró szerbellenes jogpártját. A horvátországi szerbség és a szerbbarát horvát illirizmus szemében, amely amúgy is a monarchia keretein kívül várta érvényesülését, közömbös volt a horvát állam közjogi szervezete, könnyebben alkalmazkodott a tényekhez, hamarabb megegyezett Budapesttel és így a kormányzat támogatását végig élvezte.

Hasonlóképpen szembetűnő, hogy a dráváninneni nemzetiségek közt is éppen az állam létét legkomolyabban veszélyeztető szerbség okozta a magyar kormányzatnak viszonylag a legkevesebb közvetlen nehézséget. Egységesen görög keleti vallása révén, az 1868:IX. tc.-kel autonómiát nyert görög papság itt csak hivatalnok szerepet tölt be, a legfőbb irányítás a kongresszus kezében van, a világi elem erős túlsúlyával (75 tagból 50). Így az egyházi szervezet révén a feltörekvő világi szerb elem is kellő érvényesüléshez juthatott a nemzeti élet előbbrevitelében. A szerb a többi nemzetiséghez képest aránytalanul gazdagabb. Maga a nép is az ország legjobb termőföldjének birtokában sokkal könnyebben viseli a kulturális terheket, ami mellett rengeteg alapítvány és egyházi birtok teszi azokat még könnyebbé. A karlócai metropólia alá tartozó keleti egyháznak, amelyhez négy magyar (Újvidék, Buda, Temesvár, Versec) és két horvátországi (Pakrac és Károlyváros) püspökség tartozott, 1905-ben 97,979.973 koronára becsült vagyona volt, ami a szerbség kulturális fejlődését függetlenné tette a magyar kormány jóindulatától. A szerbség így a közvetlen összetűzésre sokkal kisebb felülettel magyarellenes érzésvilága ellenére is viszonylag nyugodtan várhatta a történelmi pillanatot, amelyben úrrá lehet az általa benépesített magyar földön. A Szrpszka Matica 1864-ben Pestről Újvidékre került, amely ettől kezdve a fejedelemségi szerbségnek is kulturális központja lett, valóságos „szerb Athén” s csak a függetlenség teljes kivívása után esik át a szerb kultúra súlypontja a határon túli Belgrádba, amely a Karagyorgyevicsek uralomra jutása (1903) óta a nagyszerb törekvéseknek politikailag is központjává lesz, hogy a szerb nacionalizmus álmát rövidesen valóra váltsa.

Hasonlóképpen az egyházi szervezeten keresztül épült ki a hazai románság kultúrszervezete is. A román keleti egyház az 1868:IX. tc.-kel a szerbtől elválasztva hasonló autonómiát nyert a két püspökséggel (Arad és Karánsebes) rendelkező nagyszebeni érseki tartomány keretei között. De a Bach-korszakban 1854-ben érseki rangra emelt, két újonnan felállított püspökséggel (Lugos és Szamosújvár) és a nagyváradi görög katolikus püspökségnek az esztergomiból idehelyezésével kiegészített balázsfalvi egyháztartomány önálló fejlődési lehetőséget adott az unitus románoknak is. A papság, a népet teljesen kezében tartva, a nemzeti mozgalomnak legfontosabb rétege. A mellett a világi középosztály is állandóan erősödött. A régi balázsfalvi (1754) és a még szabadságharc előtt alapított (1828) belényesi görögkatolikus gimnáziumok mellé 1850-ben a keleti egyház is alapít gimnáziumot Brassóban, amelyet 1869-ben reál- és felső kereskedelmi iskolával egészít ki ugyanakkor Brádon újabb gimnáziumot nyit. A naszódi román gimnáziumot a polgárosított román határőrvidék vagyonából állították fel 1863-ban. A szláv matricáknak itt az 1861-ben alapított Asociatiunea Transilvana (az ú. n. As-tra) felel meg, amely a román közművelődési törekvések központi szervezete. Politikai téren a kibékülésre hajlamos királyhágóinneni románsággal szemben az erdélyi a merev elzárkózás álláspontjára helyezkedik és a nemzetiségi törvénnyel elégedetlen lévén, nem vesz részt a politikai életben. 1892-ben közvetlenül az uralkodóhoz fordulnak panaszaikkal, az alkotmányos formák kikerülésével. Ennek eredménye az 1894. évi memorandum-per, amelyben a román nemzetiségi vezérek, a Bécsben járt küldöttséggel szolidaritást vállalva, siettek a vádlottak padjára kerülni, hogy ily módon a világközvéleményt, amely mindíg az üldözöttek pártján áll, a maguk javára billentsék. Az 1891-ben Bukarestben megalakult Liga Culturala nemcsak Erdélyben szította a román érzést, hanem bámulatos szervezettséggel készítette elő a világközvéleményt Erdély román kézre juttatására. Ezt gazdasági téren különben az erdélyi románság már régen megkezdte. Az 1872-ben alakult nagyszebeni Albina-bank és fiókintézetek behálózzák egész Erdélyt. A tönkremenő magyar gentry-birtokok megszerzésére törekszenek s azokat a maguk oldalán lévőknek juttatva, erőteljes román középbirtokos réteg kialakulásának útját egyengetik. Csak az 1913 előtti öt évben 64.000 hold föld került így oláh kézre. S mialatt a magyar nyelv kötelező tanulása miatt ránkzúdult az európai közvélemény haragja, az „üldözött” román nyelv feltartóztathatatlanul hódít. A szászoknak csak 34.1%-a tudott magyarul, de 58.78%-a románul, az erdélyi [A ROMÁNOK TÉRHÓDÍTÁSAI] magyarságnak csaknem egy negyede (22.6%) megtanulta az állítólag kiirtásra ítélt nyelvet, a románoknak mindössze 11.8%-a tudott magyarul.


A memorandum-pör vádlottai. 1894. Jantyik Mátyás egykorú irónrajza.[23]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az a tragédia, melynek első jelenete az 1790. évi nemzeti fellángolás volt, befejezéséhez közeledett. Pedig a statisztika igen kedvező eredményt mutatott. A magyarság, századunk első évtizedében újabb három százalékkal emelte arányszámát. 1910-ben a 2,621.954 lakosú Horvátországot nem számítva, az akkor 18,264.533 főnyi népesség 54.5%-a volt magyar, 16.1% román, 10.7% tót, 10.4% német, 2.5% szerb, 2.5% rutén, 1.1% horvát és 2.2% egyéb nemzetiségű mellett. Csakhogy a számoknak statisztikája mögött igen különbözők lehetnek a dinamikus erők. A korszak elején Ausztriába ténylegesen bekebelezve is toronymagasságban állott a magyar állam műveltség és vonzóerő tekintetében a szomszédos népek felett. Az európai Törökország összeomlása viszont határtalan lelkesedést és öntudatot öntött a győztes balkáni királyságok hazai fajtestvéreibe s a XVIII. század végén végleg megszűntnek látszó cseh nemzet a XX. század elején mint a fél Európát elfoglaló szlávság szellemi vezére szerepel. A mult század elején még a magyarellenes nemzetiségi kultúrfejlődés is Pestről sugárzott ki a perifériákra, a cseh ébredés Pozsonyból, az oláh Balázsfalváról indult ki, a világháború előtt már Prága, Belgrád és Bukarest felé fordul a nemzetiségek tekintete.

A magyarság ezzel a hömpölygő áradattal szemben igyekszik a nemzetiségeket bevonni a magyar kultúra szellemi és gazdasági vérkeringésébe, ezért sokszor a magyar területek rovására is felkarolja a kormányzat a nemzetiségi vidékeket. Magyar iskolák épülnek itt a helyett, hogy az állam minden ereje magának a magyar népnek boldogulását mozdítaná elő. Mialatt homogén nemzetiségi tömbök lázadoznak a magyar nyelv tanulása miatt, a tősgyökeres magyarság százai fognak vándorbotot és vesznek el a tengeren túl nemzetük számára.

A modern nacionalizmus harcot hozó szelleme felbontotta a kárpátalji népeknek azt a magasabb egységben való összefoglalását, amelyet a magyarság államalkotása jelentett és az egymásrutalt népeket elkeseredett ellenségekké tette.

A világháború küszöbén új veszély is fenyegetett. Míg Ferenc József korrektül állotta a kiegyezést, Ferenc Ferdinánd keresi a nemzetiségiekkel való szövetkezés lehetőségeit. Terve, hogy a szétesett és lehetőleg a hasonló fajú szomszéd országokkal megnövekedett részeket újra egyesítse a saját jogara alatt, a románok, horvátok, tótok, csehek körében élénk visszhangra talált, az ősi nemzeti egyéniségét féltő szerb azonban revolvergolyóval válaszolt a trónörökös törekvéseire, s ezzel kirobbantotta a világégést. Ennek végén bekövetkezett Szent István Koronájának részekre hullása, ami azonban nem a népi ellentétek megszűnéséhez, hanem csak a gyűlölködés állandósulásához vezetett.


[1] A 114. lapnál idézet díszműből. Aláírása. Ein bewaffneter Plajasch aus Siebenbürgen.

[2] E vászonra festett, a két oláh vezetőt kb. egynegyed életnagyságban ábrázoló arcképpár a Magyar Nemzeti Múzeum raktárából került elő az 1920-as években. Valószínű, hogy a kép valamelyik erdélyi előkelő úr rendeletére az időben készült, amikor Hóra és Kloska kivégzésük előtt a nagyszebeni börtönben a közérdeklődés tárgyai voltak. Ismeretes, hogy ekkor többen is lefestették vagy lerajzolták őket, de a fennmaradt ábrázolások között egy sincs, amely életteljesség és valószínűség dolgában képünket megközelítené. A nehezen olvasható aláírások így hangzanak: NICOL. URSZ ALIAS HORA TUMULTUI RUSTICANI VALACHORUM IN TRANSYLVANIA Ao 1784 EXCITATI AUTHOR. – VARG JUON ALIAS KLOSKA…

[3] Aláírása: Männer aus der Gränze im Banat. Lásd a jegyzetet a 114. lapnál. Jelezve jobbról: Szemlér M. 1868. Több hasonló műlappal együtt az első alkotmányos képviselőválasztás emlékére készült képsorozatból.

[4] Aláírása: Cabaret Valaque des environs de Gross Wardein. Jelzése: VALERIO 1855. Imp. A. Pierron et Delatre r. Montfaucon I. Theodore Valerio magyartárgyú művészi rézkarcai a következő cím alatt jelentek meg egy nagyívrétű albumban: Souvenirs de la Monarchie Autrichienne Suite de dessins d’après nature, gravés a l’eau-forte.

[5] Úgy az arckép, mint a Thökölyanum képe a Vasárnapi Újság 1872. évfolyama 5. számában látott napvilágot. A ma már eltűnt épület magyar és szerb nyelven a következő felírást viselte: THÖKÖLY A TANULÓKNAK.

[6] Leményi Pap János 1780 április 23-án született. 1832-ben lett balázsfalvi gör. kat. püspök. A magyar-erdélyi únió lelkes előharcosa. Hazafias magatartása miatt Purchner erdélyi osztrák főparancsnok 1849-ben püspöki székéből elűzte. 1861 márc. 29-én húnyt el, a Szent Ferenc-rend egyik bécsi zárdájában. Arcképe a Vasárnapi Újság 1863. évfolyama 34. számában jelent meg.

[7] Jelezve: Slawackische Heubauern. I. A. Klein fec.

[8] Két egykorú ceruzarajz, amelyek bécsi műkereskedőtől jutottak a Történelmi Képcsarnokba.

[9] Aláírása: Drahtbinder von Trentsin. Jelzése: Gez. u. lith. v. F. Kollarz. A drótostót népszerű, de a kor szellemében idealizált alakja. A 103. lapnál idézett Trachten Album-ból.

[10] Aláírása: Bozo Ratic, Oberbascha der Serechaners de Sluin. (Szluin v. Slunj modrus-fiúme-vármegyei kerület). L. a 135. laphoz tartozó jegyzetet.

[11] Aláírása: Ein Bauer aus Bocsko in der Marmaros. Paisan de Bocsko dans la Comté de Marmaros. Jaschkenak a 114. lapnál idézett albumából.

[12] Aláírása: Beregh vármegyei oroszok. Jelzése: Korn F. L. rajz. Kohlmann m; 1841. 35-dik Regéllő (így!) mellé. Kézzel színezett acélmetszet.

[13] Kőnyomatú melléklet Körner Frigyes pesti kereskedelmi akadémiai tanár köv. munkájából: Vaterländische Bilder aus Ungarn u. Siebenbürgen. Leipzig. 1858. Jellemző az ebben az időben még teljesen magyaros viselet.

[14] Hat lapból álló sorozat egyik részlete. A híres szebeni országos vásár jeleneteit Neuhauser Ferenc ottani rajztanár és festő örökítette meg vízfestményekben a XVIII. század végén. Az eredetieket a bécsi C. Lanzedelli vitte át kőre. Először három lap készült el s 1819-ben jelent meg s csak kevéssel előbb alapított Lithographisches Institut kiadásában. A következő lapok néhány évvel később láttak napvilágot. E műlapokat nem kevesebb mint 9 kövön nyomták. Közrebocsátásuk igen nagy hatást keltett, mert némi rosszul sikerült kísérletektől eltekintve, ezek voltak az első, több színben nyomott litografiák. Senefelder új találmányának olyan továbbfejlesztését jelentették, amely a nehezen népszerűsíthető kőnyomást egyszerre a legfontosabb sokszorosító eljárások közé emelte.

A képek különféle jelzésekkel vannak ellátva. Egyiken ez olvasható: Jahrmarkt in Siebenbürgen. Nach der Natur aufgenommen von Franz Neuhauser Professor zu Hermanstadt. Farbendruck. Lithographisches Institut in Wien. Bh. 2. Egy másikon: Vásár Erdély országba. A harmadikon: Foire en Transilvanie. A 3. sz. lapon: Gez. von Lancedelly. Méretük átlagosan (a képmezőt mérve) 52.5×34 cm. Az egyes lapok egybefüggenek s összeillesztve több mint három méter hosszú képet adnak. Művelődéstörténeti szempontból a képek különösen becsesek, mert a sokféle erdélyi viselet gazdag sorozatát mutatják be.

[15] Aláírása: Deutscher aus Gyula (Békés-Csanader Comitat). – Gyulai német (Békés-Csanád megyében). A 103. lapnál idézett albumból. A ruházat a magyar viseletre való fokozatos áttérést mutatja.

[16] A Bolond Miska című élclap 1861. évfolyama 20. számából.

[17] Aláírása: Slovaken aus Csaba (Békés-Csanader Comitat). – Csabai tótok. (Békés, Csanád megye). A magyar környezet befolyása a tót viseletre feltűnő.

[18] Valószínűleg Jankó János rajza a Bolond Miksa 1866. évfolyama 3. számából. Az írásból felírás erős germanizmus: „aus der Schrift”, vagyis a Szentírásból. Érdekes, hogy a nemzetiségek között a tótok nem szerepelnek.

[19] Röplap az 1860-as évekből. Kezdetleges rajz, durva papíron nyomva. Jelzése szerint: Tiparita la I. Gyurian. Pesten nyomtatták.

[20] Megjelent összegyűjtött munkái: Sobrané spisi básnické Hviezdoslava. T. Sv. Martin (Turócszentmárton) 1892. élén. A költőt kb. negyvenéves korában mutatja.

[21] Felírása: WIDOK MATICI SLOWENSKIEJ W STYM MARTINE. Jelzése: Kreslit podle Natury Slowikowski Adam. Lith. L. Deutsch, Pest. Színes kőnyomat kis ívrétben.

[22] Jankó János rajza a Bolond Istók 1883-ik évfolyamának 39. számában. Aláírása: Tisza atyus (az ő csángó gyermekeihez): Takarodjatok a házamból! Ti soha sem szidtátok, nem bántalmaztátok édes anyátokat, pusztuljatok! De jertek ölembe ti, aranyos horvátok, ti lesztek az én gyermekeim, s lesz még szőlő lágy kenyér és horvát címer csak bátran garázdálkodjatok!…

[23] A Vasárnapi Újság 1894. évi 22. számából.

« MENDÖL TIBOR: A MAI KULTÚRTÁJ. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

HAJNAL ISTVÁN: AZ OSZTÁLYTÁRSADALOM. »