Előszó (részlet)

Az 1794-ben szervezett "magyarországi jakobinus összeesküvés" fölfedeztetése után a bécsi udvar és a magyar kormány a veszélyt, mely felfogásuk szerint a trónt és az alkotmányt fenyegette, nem vélték teljesen elhárítottnak azáltal, hogy vezérei vesztőhelyen végezték életüket és számos részesei börtönbe kerültek.

A megindított per befejezése után a magyar udvari kancellár azon véleményben volt, hogy ha a periratok nem őriztetnek elég gondosan, az azokban tárgyalt forradalmi tervekkel olyan egyének ismerkedhetnek meg, kik megvalósításukra újabb kísérletet fognak tenni; minélfogva a pesti királyi kúria levéltárában elhelyezésüket ellenezte. Aggodalmaiban osztozott Ferenc király, ki a periratokat bécsi palotájába, saját dolgozótermébe szállíttatta, sőt a rendezés munkáját maga végezte, amiről a csomagok borítékján a fölírások, melyeket saját kezével iktatott rájuk, tanuságot tesznek. A kevéssel utóbb elhunyt Sándor Lipót főhercegnádor levéltára, mert az összeesküvésre és a perre vonatkozó nagyszámú iratot foglalt magában, ugyanazon kitüntetésben részesült.

A foglyok pedig, mikor szabadonbocsáttattak, figyelmeztetve lettek, hogy "a múltról beszélni óvakodjanak", amely intést mindannyian lelkiismeretesen megszívlelték.

Így történt, hogy az eseményeket borító homály eloszlására senki sem vállalkozott. A nagyközönség hitelesen csak annyit tudott meg, amennyit az udvar rendeletére kinyomatott ítéletek tartalmaztak. Az 1800-ban "Der Majestätsprocess in Ungarn" cím alatt külföldön megjelent röpirat, melynek szerzője a forgalomban levő megbízhatatlan hírekre volt utalva, inkább az uralkodó rendszer ellen irányuló támadás, mint történeti elbeszélés jelentőségével bírt.

A konzervatív irányú Szirmay Antal udvari tanácsosnak 1809-ben szerkesztett "Historia Jacobinorum in Hungaria" című emlékirata, úgyszintén Kazinczy Ferencnek erre vonatkozó kiegészítő és cáfoló jegyzetei nyomtatásban nem jelenhettek meg; az utóbbinak "Fogságom naplója" című megható dolgozata csak 1848-ban tátott napvilágot.

A függetlenségi harc idejében és az 1867. évi kiegyezés után beállott kedvező helyzetet a magyarországi jakobinusok történetének földerítésére senki sem használta föl.

E sorok írója volt a legelső, ki 1876-ban, mikor a kúria levéltárából Martinovicsnak számos levele a M. Nemzeti Múzeum könyvtárába került, életrajza megírására kísérletet tett. A "Századok" 1877. évi folyamában közölt tanulmánya, mely hősét a hagyományos fölfogástól eltérő világításban mutatta be, föltűnést és több helyen megütközést keltett. Nagynevű hazánkfia Kossuth Lajos érdemesnek tartotta, hogy a "Századok" szerkesztőjéhez intézett nyilt levélben foglalkozzék vele. Történeti adatokra nem támaszkodhatott, "de psychologiai lehetetlenséget" látott abban, hogy "Martinovics csakugyan olyan ember lett volna", amilyennek a tanulmány föltűntette.

A támadás kutatásaim folytatására ösztönzött. A magyarországi és bécsi levéltárak bőségesen szolgáltattak anyagot; a legértékesebbet az összeesküvés fölfedeztetése után kiküldött udvari vizsgálóbizottság jegyzőkönyveiben, melyek Martinovics és hat társa vallomásait tartalmazzák. Azonban épen a legjelentékenyebb forráshoz nem férhettem; a magyar királyi kúria előtt megindított perek iratait nem bocsátották rendelkezésemre és így az összeesküvők által terjesztett "katekizmusok" hiteles példányait sem szerezhettem meg. Ennek következtében a munka, amelyet 1880-ban "Martinovics és társainak összeesküvése" cím alatt közrebocsátottam, lényeges hézagokat mutat föl.

Ezeknek kitöltésére csak imént nyílt alkalom, amikor az osztrák-magyar monarchia összeomlása után a német-osztrák köztársaság kormánya az udvari levéltárak legtitkosabb osztályait is megnyitotta a történetbúvárok előtt.

[...]