1307. október elején Magyarország főurai a Rákosmezőn királyválasztásra gyűltek össze. Ritka szép jog, csakis szabadságukra és függetlenségükre féltékeny nemzetek tulajdona. Nem csoda, ha ők is annyira védelmezék. Midőn pedig e joguknál fogva I. Károlyt örökös uruknak és királyuknak kiáltották ki, nyolcz, függő, pecsétes levélben tőnek róla bizonyságot.

Azon főurak, a kik nemzeti nagylétünk ezen eseményét, a királyválasztást a nevükben szóló okiratban örök emlékezetül adták, erre méltán büszkék lehettek. S hogy levelüknek annál nagyobb hatása legyen, hosszas czímek helyett, egyikőjüket kivéve, mindegyik azon vérséget jelöli meg, a melyből származott; így: Pósfia Ugrin mester: a Csák nemzetségből (de genere Chiak); Amadé nádor az Aba nemzetségből (de genere Aba); Kopasz nádor a Barsa nemzetségből (de genere Borsa): István nádor, Erne bán fia az Ákos nemzetségből (de genere Akuss); Miklós vajda a Pok nemzetségből (de genere Puk) s még négyen a Rátót nemzetségből (de genere Rátholth).

Nincs benne semmi különös, ha e büszke, dicsekvésnek látszó elnevezés arra a gondolatra vezérelte egyik-másik történetírónkat, hogy az ilyen "genus"-okban (nemzetségekben) keresse azon 108 "generatio"-t vagy "tribus"-t, a melyekből Kézai és krónikáink szerint a magyar nemzet beköltözésekor állott.

Sajnos, ez ügyekezet hiábavaló volt. - Azon remény, melyet a legmagyarabb tanító, Horvát István táplált, hogy okleveleink szorgos átvizsgálása után találunk 108 "genus"-ra, valósult ugyan, sőt ma már, eltekintve a tót- és horvátországi "generatiok"-tól, körülbelül 180 genust ismerünk, s ebből leszámítva a 27-30 idegent, bőven kitelnék a 108-as szám, de most meg az oklevelek állanak ebben ellent. Éppen ők azok, a melyek hangosan tiltakoznak az ellen, hogy a bennök emlegetett "genus"-okat a honfoglaló magyarok "generatio"-ival vagy "tribus"-aival egynek tartsuk.

[...]

Nem alkottak tehát az itt tárgyalandó nemzetségek külön osztályt külön jogokkal; semmi közük továbbá a krónikásoktól emlegetett 108 generatióhoz vagy tribushoz és mégis (melyik történettudósunk vonná kétségbe?!) teljes mértékben megérdemlik figyelmünket.

Megérdemlik, mert bár elvesztik az ősiségnek és kiváltságosságnak tőlük nem kért, csak történetíróink egyikétől-másikától rájuk rakott koszorúit, megmaradnak azoknak, a kik másfélszázadon keresztül az ország sorsát vagy egészen, vagy részben intézték; megmaradnak azoknak, a kik összetartásuk által az ország jó részét benépesítették, a művelődésnek meghódították s monostorok építésével a letelepedés megszilárdulását, az erkölcsök szelidülését támogatták: megmaradnak azoknak, a kik legalább addig, míg a királyi hatalom őket féken tartá, ha saját érdekükből is, jobbágyaikat, alattvalóikat a kisebb rablóktól, rendetlenkedőktől védelmezték.

De megérdemlik figyelmünket azért is, mert tagadhatatlan, hogy legrégibb, legnevezetesebb családaink egy-egy nemzetségből sarjadtak ki. S hogy egy-egy nemzetségnek oklevelén alapuló története mennyi mesét, mennyi tévedést oszlat el, a végből egyszerűen utalunk a Becse-Gergely nemzetség múltjának itt olvasható leírására. A Betleni Bethlen és Apafi családoknak mesés eredete az oklevelek világos adataira egyszerre semmivé válik, s helyette a történetirás diadalaképen valódi, az igazi domborodik ki.

Ezek után még csak művünk felosztásáról s a követett irányelvekről kell még számot adnunk.

a) Először is a XIII. század elején már főúri vagy nemesi rangban levő nemzetségeket, azután a tót- és horvátországi kisebb nemzetségeket soroljuk föl; ezeket követik a jobbágy nemzetségek, majd egy kimutatás a nemzetségekről megyék szerint s végül függelék gyanánt a Csergheő Gézától irt heraldikai rész.

b) Minden egyes nemzetségnél, a hol csak érdemes volt, a nemzetség politikai történetét és birtokviszonyait külön választottuk és külön tárgyaltuk; czímerét mindenesetre.

c) A nemzetség nevének kiírásánál a helynevek mai kiejtését vagy a helynevek és személynevek régi irásmódjából levont törvényeket követtük. Tehát Hont-Pázmány s nem Hunt-Paznan, Bogát-Radvány s nem Bugath-Rodovan, Dorosma s nem Drusma. A kivételeket igazoljuk.

d) Nem éreztük magunkat kötelezetteknek a nemzedékrendeknek az 1350. éven túl való folytatására. Egyrészről ez a munkát szerfölött nagygyá tenné, másrészről pedig az Anjoukori Okmánytár többi köteteinek és a Zsigmondkori Oklevéltárnak megjelenése előtt úgy is jórészt hiábavaló fáradság volna.

ej Csak azon nemzetségeket vesszük fel, a melyeknek nevei valóban megkülönböztető jelül és gyűjtő nevekül szolgáltak, ellenben a "de genere Johannis, Petri" stb. nevű vérségi csoportokat nem, mert ilyen helyen a "genus" szó egyszerűen csak a rokonságot jelzi s azt megkülönböztető jelül nem is használhatták.

f) Wertner Mórnak nem régiben megjelent ugyanilyen czimű és tárgyú művével, vagy másokéval nem vitatkozunk. Hova jutnánk, ha pl. izről-izre megmutatnánk, hogy Wertner csak a Baksa nemzetség nemzedékrendjén 15 taggal többet tüntet föl, mint a mennyi valóban volt?!

g) Végül kedves kötelességünknek tartjuk kifejezni köszönetünket Dr. Pauler Gyula országos főlevéltáros úrnak, továbbá Tagányi Károly, Dr. Csánki Dezső, Dr. Komáromy András levéltári tisztviselő uraknak azon szives útmutatásért és közleményekért, melyekkel bennünket művünk megirásában támogattak.