Utószó

Tisztelettel jelentem, megérkeztünk a "Született nők" végéhez, és mindjárt tartozom egy vallomással. A könyv eredeti címe "Azok a csodálatos nők" lett volna, mert tényleg csodálatosak, csak valahogy mégsem azt lett. Néha egy címet kitalálni nehezebb, mint megírni egy egész könyvet. Minden esetre nők terén nekem ennyire telt, ennyit tudtam mondani róluk. Csodálatosak voltak? Ki tudja, bizonyos értelemben igen. Ugyanis a "csodálatos" jelző nem pontos. A "meglepő", "nem várt", "furcsa", "szokatlan", "elképzelhetetlen", "bámulatos" stb. jelzők esetenként indokoltabbak lehetetnének. Viszont a történetek arra mindenképpen jók voltak, hogy bemutassam, a nő és a férfi agya nem egyformán működik. A tanulság azonban ennél jóval több, de előbb kitérek egy viccre. Állítólag egy férfinek egyszer sikerült megérteni a nőket, de ezen ismereteit nem tudta átadni a többi férfinek, mert halálra röhögte magát.

Ebből a viccből is látható, hogy az agyműködés különbözőségét a férfiak többsége elintézik azzal, hogy "a nőket nem kell komolyan venni". Ez hiba, hatalmas hiba. Ugyanis a nők is észreveszik az agyműködés különbözőségét, és nagyon hamar rájönnek, hogy ezt könnyedén saját hasznukra tudják fordítani, és sokan fordítják is.

Ennyire buták lennének a férfiak? Szó sincs róla. A férfiak logikusan gondolkoznak, és feltételezik, hogy a nő előbb vagy utóbb meg fog érkezni annak belátásához, hogy több "haszon" származik az önként együttműködő, mint a csellel átvert férfiből. Erre a megállapításra azonban csak nagyon kevés nő érkezik el. Miért? Mert saját agyberendezése nem engedi.

A nő elsősorban anyagi és egyéb biztonságot akar saját maga és gyermeke részére. Erre tanította az evolúció. Az viszont nem nevezhető igazi biztonságnak, ami egy másik ember (legyen az akár a férj maga) önként szolgáltat. Ezért veszi a nő kezébe saját sorsának intézését. Az általam felsorakoztatott nők többsége pontosan ezt teszi.

De azért van fény az alagút végén. Az én feleségem, Éva, valóban egy csodálatos nő. Igazi, megbízható, tökéletes társ, aki soha, egyetlen másodpercre se téveszt szerepet. Pontosan tudja, mindenkinél egy életre eldől, hogy nőnek vagy férfinek születik. Éppen ezért öntudatra ébredésének első pillanatától kezdve a szó nemes értelmében nő akart lenni, "mindössze" meg kellett találnia azt a férfit, aki őt megérdemli. Remélem sikerült neki.

Különben Évának van egy kedvenc vicce. Ami azt illeti, mindenkinek van kedvenc vicce, vagy viccei, de Évának csak ez az egy van, és ami fontosabb, időnként hajlandó el is mondani annak, aki még nem hallotta. Hogy miért tetszik neki ez a vicc, azon a lélekbúvárkodásra hajlamos olvasóimnak kell elgondolkozni. Íme a vicc:

Béla és Jenő régi barátok összefutnak az utcán. - Hát veled mi újság? - kérdi Jenő. - Képzeld - válaszol Béla, - meghalt a feleségem. - Szent isten - csapja össze Jenő a kezeit - mi történt? Triviális - válaszol Béla - gombamérgezés, de már újra nősültem. Gratulálok, stb. és elválnak. Egy-két évvel később megint összefutnak valahol. Jenő kezdi a beszélgetést - Na és hogy van az új feleség? - Ne is mond - válaszol Béla - meghalt. - Csak nem - szörnyülködik Jenő. - De igen. - És az ok - érdeklődik Jenő. - Triviális - válaszol Béla - gombamérgezés, de újra nősültem. - Add át kézcsókom a kedves feleségednek, stb. és elváltak. Néhány év és a két régi barát megint összefut az utcán. - Hogy vagytok? Hogy vagytok? - kérdi Jenő. - Ne kérdezd, meghalt a feleségem. - Ez is? - csodálkozik el Jenő - csak nem megint gombamérgezés? - Nem, dehogy - válaszol Béla - nem akarta megenni.

Hogy miért pont ez Éva kedvenc vicce, azon én magam is sokáig gondolkoztam, aztán eszembe jutott valami. Egy gyermektelen baráti házaspár, akiket kamaszkorom óta ismerek, végül úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy kislányt. Ami azt illeti ez Magyarországon nem egy könnyű dolog, de végül is sikerült egy 6 éves roma kislányra szert tenni. Hívtak, nézzük meg, ismerkedjünk össze gyermekükkel. - Szívesen - válaszoltuk - bármikor átmehetünk, de aztán a dologból nem lett semmi, mert a feleség az ismerkedést túl korainak tartotta. A gyerek még nem egészen illeszkedett be közéjük úgy, ahogy szeretnék. Ebben maradtunk.

Nem telt el fél év, és boldogan mesélték, képzeljétek a kis Jutka már egészen megszeretett minket. - Örömmel halljuk - volt a válaszunk. - Nem fogjátok elhinni - mondták a boldogságtól sugárzó arccal - már szemtelen.

Bizony, bizony, "már szemtelen". Évának azért ez a kedvenc vicce, mert ezzel tudja közölni a külvilággal, hogy vele soha semmi baj nem történhet. A maga módján ő így "szemtelen".