Az erdélyi római katholikus autonomiának négy korszakát különböztethetni meg, amelyeknek mindig ellenzéki jellege volt; mert az erdélyi katkolikusoknak folyton küzdeniök kellett, olykor még vallásuk létezési jogaiért is.

Az első korszak akkor kezdődött, a mikor az 1556. évi sz. Katalin napján Kolozsvártt tartott országgyülésen a püspökség, a káptalanok, prépostságok, konventek és más intézetek javadalmainak elkobzását elhatározták, és Tordán tiz évvel később azt végezték, hogy "az afféle egyházi személyek, kik a pápai tudományhoz és emberi szerzésekhez ragaszkodnak és abból megtérni nem akarnak, az országból kiigazitassanak"; és tartott - a Báthori István által inaugurált kedvezőbb helyzettől eltekintve - a recepták egyenjogusságát megállapitó törvények keletkezéseig és - minthogy e törvények sok tekintetben a katholikusokra nézve irott malasztnak maradtak - 1659-ig, a midőn a marosvásárhelyi országgyülésen nyilván elismerték annak szükségességét, hogy "a katholikus renden lévő becsületes atyafiak religiojokban való bántódása orvosoltassék." Ez időszak alatt a csiki havasok és a katholikus országnagyok kastélyainak határai közé, tehát szük helyre szorult erdélyi katholicizmus ügyeit az egyházközségek és az emlitett országnagyok kezdték a többi felekezetek eljárásának saját hitelveik szellemébeni követésében elintézni.

A második korszak azon innen III. Károlyig tartott, amely idő alatt az országgyülések katholikus tagjai a főtisztelendő Vikariussal együtt már rendes gyüléseket tartottak, s azokon - a receptákról hozott törvényekre való hivatkozással - hozott határozataik és kelt felirataik az Erdély reincorporatiójáról folytatott tárgyalásokban nevezetes tényezőt képeztek; ők maguk pedig katholikus statusnak, gyüléseik katholikus statusgyüléseknek neveztettek el a mai napig. III. Károly alatt az autonomiai mozgalmak a katholikus vallásra nézve beállott kedvezőbb állapot folytán gyérebbek voltak, sőt b. e. Mária Terézia alatt egy egészen uj intézmény felállitása által lőnek helyettesitve. Ez intézmény a katholikus Commissio valamely - miként ez jelen munkánk I. része 116. és következő lapjain bővebben fejtegetjük - autonomiánkból sokat megtarthatott.

Érvényben maradt ugyanis statusunk püspökjelölési joga, meg az, hogy a Commissionak tagjai a főkormányszéknek csak kath. tanácsosai és titkárai lehettek, elnökének katholikusnak kellett lennie, és a kath. egyház ügyeit a főkormányszéktől függetlenül intézte el. Tanusitja ezt a nagyemlékü királynő az erdélyi főkormányszékhez Bécsből 1774. jul. 6-án intézett leirata, melyben - minthogy a megüresedett gubernatori állomás helyettesitésére ideiglenes kir. biztosul a lutheránus Bruckenthalt nevezte ki - a commissio elnökségét Bethlen Miklós grófra, az országos kincstárosra bizta, meghagyván ennek, hogy a commissiot a kegyes alapitványokra nézve és az árvaház igazgatására delegált biróságot függetlenül dirigálja, a gyülések jegyzőkönyveit és a jelentéseket közvetlenül Hozzá terjessze fel; tanusitja továbbá az 1775. april 20-án kelt leirata, melyben a commisio személyzetét megszaporitván gróf Bethlen Miklós elnöklete alatt a gubernium kebeléből két consiliariust t. i. Kemény Farkas és Teleki Károly grófokat, Miske József titkárt és Lendvai Imre fogalmazót kinevezvén, a commissio mellé csupán az okmányok lajstromozására és a fogalmazványok letisztázására három irnokot rendelt.

II. József alatt kezdődött a harmadik időszak és tartott - az 179½-iki élénkebb autonomiai mozgalmak kivételével - 1867-ig, mely idő alatt Erdély katholikusai a bürokratikus szellemü és az egyházunkból, mely sz. István óta 1848-ig hazánk uralkodó vallása volt, hivatalos állami egyházat csinálni akaró Józefinismus, majd az 1848-ki átalakulások folytán mindig azt sürgették, hogy a többi felekezetek által szakadatlanul gyakorolt, s honi törvényeinkben a katholikusok számára biztositott önkormányzás az ő részükre is restitualtassék.

Végre 1867-ben földerült autonomiánk jelen vagy is negyedik korszaka, midőn apostoli főpátronusunk, cs. és királyi ő felsége, kit az Úr Isten oly sokáig éltessen, hogy atyai bölcs uralkodásának gyémánt jubileumát is megtarthassa, autonomiánkat a jelen kerékvágásába hozni méltóztatott, melynek folyamáról és küzdelmeiről e munka második része szól.

Katholikus autonomiánk e legujabb időszakban sem fogyott ki a küzdelmekből, melyeket nemcsak a felsőbb intézőkkel, hanem eleve még a saját hitfelek azon részével is kellett folytatnia, mely azt a püspöktől is függetleniteni kivánta. Ezeket a belső küzdelmeket azonban, tekintettel a Mária Terézia azon eljárására, miszerint mint az apostoli főpatronatusság jogait gyakorló magyar királynő a Catholica Commissiohoz intézett leiratainak egyikéből sem hagyá ki azon rendelkezést, hogy minden ügynek elintézésében a püspökkel egyetértőleg járjon el, és a kath. egyházi kormányzat korrekt felfogásának a statusgyülési összes tagok közti érvényesülése óta szerencsésen legyőzte.

Éltet a remény, hogy jelen munkámból, mely autonomiánknak nem szabatos történelme, hanem csak a jogosultságát feltüntető történelmi adatok gyüjteménye akart lenni, látni fogja a tisztelt olvasó, hogy autonomiánk valamint minden intézmény életének nagy hasonlatossága van a fának életével. Magul hintetik el az eszme, majd fejlődni kezd, izmosodik és teljes virágzásnak indul. Ha olykor viharok támadnak is rája, melyek ágait letördelik, de ha gyökereivel mélyen hatott be a földbe, uj életre kel ismét és oly tényezővé válik, melylyel az illetőknek számolni kell.

Nagy balsors érte volt Erdélyben a katholicizmust. Szétromboltatott volt, de gyökerei megmaradtak, ápoltatván kis számra olvadott, de tántoritathatlanul hü vallói által. Ujból föléledt és az autonomia védelme alatt felvirágozhatván, kivált ha a magasabb intézőknek méltányosb felfogásban fog részesülni, javára lesz a hazának, a nemzetnek "a többi hitvallásokon lévő becsületes atyafiak" és honfitársaink autonomiájának is javára: mert a kinek sikerülne minket autonomiánktól megfosztani, bizonyára nem kimélné az övéket sem.

Irám Borbánd-on 1892. nov. 4-én.
V. K.